A Tanácsköztársaság
(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)
A hadsereg-főparancsnokság eredeti tervei szerint a csehszlovák burzsoá hadseregre mért csapás után a Vörös Hadseregnek a Tiszán átkelve, a román csapatok ellen kellett volna fordulnia.
Június 9-én Landlerék javaslatot tettek a tervek megváltoztatására.
„A csehek nincsenek még tönkreverve, érzékenyebb veszteségeket csupán utóvéd harcokban okoztunk nekik. Amennyiben a szépen megindult hadműveleteket a csehek ellen nem – vagy csak alárendelt erőkkel – folytatnánk, úgy nincs kizárva, hogy visszacsapásban lesz részünk. A hadtestparancsnokság megfontolása szerint, kivihetetlennek látszik, hogy a Tiszántúlon a románok ellen kezdjük meg a hadműveleteinket, még mielőtt a csehekkel végleg le nem számoltunk.”166
A hadsereg-főparancsnokság mérlegelve a III. hadtest parancsnokságának javaslatát, azt lényegében elfogadta, és úgy döntött, hogy mielőtt a román haderő ellen fordulna, leszámol a csehszlovák hadsereggel. Ennek érdekében elhatározta, hogy a Dunától északra nagyobb erőket von össze, és azzal nyugati irányban hajt végre támadást, míg a Hernád és a felső Vág völgyében visszavonult ellenséges csapatokat csak megfigyeli, és egy Ruttka irányába előretolt csoporttal kierőszakolja a Vág völgyének kiürítését.
Ez az elhatározás feltétlenül helyes volt, mert Nyugat-Szlovákiában jelentős intakt csehszlovák csapatok állomásoztak, amelyek a románok elleni támadás esetén igen súlyos csapásokat mérhettek volna a Vörös Hadsereg meggyengített északi arcvonalán hátrahagyott egységekre.
A június 10-ét követő napokban az északi arcvonal átmenetileg megszilárdult. A Vörös Hadsereg, készülve az újabb offenzívára, átcsoportosította erőit, és ezért általában az elért pozíciók védelmére szorítkozott.
Az ellenséges szlovákiai haderő június 10. és 17. között több kísérletet tett a Vörös Hadsereg visszaszorítására, de csak helyi sikereket ért el.
Míg a Vörös Hadsereg újabb támadásának előkészületei folytak, a csehszlovák hadsereg nyugati csoportparancsnoksága fokozott erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a támadásban a magyarokat megelőzze. Mittelhauser francia tábornok, aki a kudarcok miatt elbocsátott Piccione helyét vette át (június elején a szlovákiai hadseregben az olasz tiszteket, akiket a kudarcok okozóinak tekintettek, mindenütt franciákkal váltották le), a szlovákiai harcokról szóló összefoglaló jelentésében írta: „Ebben a sajátos helyzetben az volt a fő feladat, hogy olyan gyorsan cselekedjünk és támadjunk, mielőtt az ellenség fel tud készülni saját támadásának végrehajtására.”167
Június 16-án Mittelhauser két hadosztállyal támadást indított a Vörös Hadsereg Lévát védelmező csapatai ellen. A Vörös Hadseregnek itt csupán három zászlóalja és egy ütege volt, amelyek a túlerővel szemben kénytelenek lettek volna Lévát feladni, ha a 4. hadosztály, amelynek csapatai erre az időre már az új összpontosítási körzetbe érkeztek, nem sietett volna a segítségükre. A gondosan előkészített támadás ily módon kudarcba fulladt.
Június 17-én megkezdődött a Vörös Hadsereg Dunától északra összpontosított erőinek nyugati irányú előnyomulása. A hadsereg-főparancsnokság e hadművelet végrehajtására egy új hadtestparancsnokságot hozott létre, amelynek három hadosztályt (3., 4., 8.) rendelt alá. Az új, V. hadtest parancsnokságát Pogány vette át.
17-én és 18-án a 8. hadosztály sikeresen nyomult előre Érsekújvár irányába. Június 18-án éleivel Érsekújvártól északra elérte a Nyitrát, majd azon átkelve, elfoglalta Bánkeszi községet. Ezután a csapatok délnek fordultak, és megkezdték előnyomulásukat Érsekújvár felé.
A 8. hadosztály előretörése súlyos aggodalmakat okozott a szlovákiai haderő vezetőinek. Nemcsak Érsekújvár sorsát tartották megpecsételtnek, hanem attól tartottak, hogy hamarosan Pozsonyt is elvesztik. A helyzetet igen szemléltetően jellemzi Srobár szlovák miniszter leírása:
„Június 18-án este 10 órakor belépett szobámba Mittelhauser tábornok és arra kért, hogy … menjek a kormánnyal Pozsonyból Trencsénbe vagy Brnóba, mivel a mieink éppen most vonultak vissza Érsekújvárról, és a Pozsonyba vezető út a magyarok előtt szabaddá vált.
Megkérdeztem őt: »És semmi segítség nincs, amivel meg lehetne állítani az előnyomuló magyar katonákat?«
»Nincs« – felelte a tábornok …” Srobár a továbbiakban leírja, hogy ebben az időben Pozsonyban csupán jelentéktelen erejű és megbízhatatlan karhatalmi alakulatokkal rendelkeztek, majd így folytatja:
„Elgondolkoztam helyzetünkről a városban. Csupán néhány katona állott rendelkezésünkre: azok az őrök, akik a Dunán átvezető hídon állottak. A túlparton . .. magyarok állottak, és magában a városban 20 000 bolsevik szervezett munkás és bolsevik érzelmű magyar, valamint német szociáldemokrata volt, aki szemmelláthatóan a magyarok megérkezését várta. Ha ezek felkeltek volna, Pozsony sorsa meg lett volna pecsételve, és az egész kormány a lámpavasakon lógott volna.”168
A Vörös Hadsereg sikerekkel kecsegtető támadásának lendülete azonban június 18-a után megtört.
Az antant segítségére sietett bajba jutott szövetségesének, és amit nem tudott a fegyverek erejével elérni, azt az imperialista diplomácia cselfogásának alkalmazásával vívta ki.
Clemenceau a párizsi békekonferencia nevében június 7-én jegyzéket intézett a Magyar Tanácsköztársasághoz, amelyben a hadműveletek beszüntetését követelte. A jegyzék szerint az antantnak az volt a szándéka, hogy a magyar kormány képviselőit meghívják a békekonferencia elé. Clemenceau arra hivatkozott, hogy az antant véget akar vetni az ellenségeskedéseknek, és ezt már azzal is bizonyította, hogy megállította a román csapatok előrenyomulását, és megakadályozta a szerb és francia hadseregek támadását Magyarország déli frontján. A jegyzék végül a hadműveletek folytatása esetén erélyes szankciókkal fenyegette meg a Tanácsköztársaságot.
Az imperialista diplomácia kétkulacsos, hazug játékára jellemzően a „Négyek Tanácsa” a Magyarországra küldött békéltető-jegyzékkel egyidejűleg intézkedéseket tett a Tanácsköztársaság elleni intervenció kiszélesítésére.
Clemenceau a Magyar Tanácsköztársasághoz intézett jegyzék egy példányát elküldte Prágába, Pellé tábornokhoz, és kiegészítésként tájékoztatta arról, hogy Franchet D’Esperey utasítást kapott a Budapest elleni koncentrált támadás előkészítésére.
A Forradalmi Kormányzótanács nevében Kun Béla válaszolt a jegyzékre, amelynek nyilvánvaló célja, lélegzetvételi szünet biztosítása volt a kritikus helyzetben levő csehszlovák hadseregnek. Rámutatott, hogy az ellenségeskedéseket a csehszlovák burzsoá hadsereg kezdte meg. Javasolta, hogy a volt Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása után alakult új államok, kölcsönös problémáik rendezésére, egy szűkebb konferenciára üljenek össze.
Június 13-án Clemenceau az antant nevében újabb jegyzéket küldött a magyar tanácskormánynak. Ebben meghatározták a Magyarországot Csehszlovákiától és Romániától elválasztó új határokat, és követelték az ellenségeskedések azonnali megszüntetését, s hogy a csapatok a legrövidebb időn belül vonuljanak vissza a kijelölt határok mögé.
„Ha a szövetséges és társult hatalmak helyszínen levő képviselőik információja alapján június 14-nek delétől számított négy napon belül nem értesülnek arról, hogy e rendelkezést tényleg végrehajtották, úgy szabadságukban állónak tekintik, hogy előrenyomuljanak, vagy bármely más intézkedést tegyenek, amely az igazságos béke biztosítására alkalmasnak látszik.
A román csapatokat abban a pillanatban visszavonják, amikor a magyar csapatok kiürítik Csehszlovákiát” – írja a „Népszava” 1919. június 19-i száma a jegyzékről.
Az antant újabb jegyzékének elfogadása vagy visszautasítása körül éles vita bontakozott ki a Tanácsköztársaság vezetői között.
A jobboldali és centrista vezetők többsége az antant lépését örömmel üdvözölte, mert ebben annak bizonyítékát látta, hogy ismét előtérbe került a Tanácsköztársaság belülről való megdöntésének koncepciója. Abban reménykedtek, hogy az antant a békét – egyebek között – olyan politikai feltételekhez fogja kötni, amelyek megteremtik az alapját az ő irányzatukat képviselő kormány létrehozásának.
Az ultimátum elfogadásának szükségességét Böhm azzal támasztotta alá, hogy a Vörös Hadsereg kimerült, nem lesz képes tartósan megfelelni az eléje állított feladatoknak.
A jegyzék elfogadását javasolta Kun Béla és a kommunisták egy része is. Őket természetesen egészen más szempontok vezérelték, mint Böhmöt és társait. Felismerték, hogy mind a nemzetközi helyzet, mind pedig a belső viszonyok indokolják a kompromisszumot. Úgy vélték, hogy a fegyverszünet lélegzethez juttatja a proletárdiktatúrát és – ha bizonyos engedmények árán is – olyan helyzetet sikerül teremteni, amely lehetővé teszi a hatalom megszilárdítását és a nemzetközi viszonyok kedvezőbb alakulásának kivárását. Kun Béla akkori elképzeléseit később így foglalta össze:
„Az volt az elgondolásom, hogy egy Breszt-Litovszk-szerű békét kell elérni. Ez alatt rendbehozzuk belügyeinket, elintézzük nagyjában az ellenforradalmat, és különösen rendbehozzuk a hadsereget, kivárjuk a hadihelyzetnek jobbra fordulását Oroszországban s a nemzetközi forradalom újabb győzelmeit nyugaton.”169
Kun az antant jegyzékéről és a pártvezetőség állásfoglalásáról Lenint is tájékoztatta. Lenin rövidesen válaszolt és figyelmeztette Kun Bélát, hogy ne bízzon az antant ígéreteiben.
„… Önnek persze igaza van, hogy tárgyalásokat kezd az antanttal. Tárgyalásokat kell kezdeni és folytatni, minden lehetőséget feltétlenül ki kell használni legalább ideiglenes fegyverszünet vagy a béke megkötésére, hogy a nép lélegzetvételnyi szünethez jusson. De egy pillanatig se bízzanak az antantban, becsapja Önöket, és csak időt akar nyerni, hogy aztán megfojthassa Önöket is, bennünket is.”170
Kun Béla még aznap válaszolt Leninnek:
„Kedves Lenin Elvtárs!
Nagyon köszönöm táviratát, amelyben külpolitikámat helyesli. Büszkeséggel tölt el, hogy egyik legjobb tanítványa vagyok, de azt hiszem, egy dologban még fölényben is vagyok Önnel szemben, mégpedig a mala fides kérdésében. Azt hiszem, nagyon jól ismerem az antantot. Tudom, hogy engesztelhetetlenül harcol ellenünk. Ebben a harcban a legjobb esetben is csak fegyverszüneti állapot következhet, és nem béke. Ez élethalálharc. Még egyszer köszönöm sorait, tisztelője
Kun Béla”171
A bekövetkező események fényénél Kun Béla e távirata – enyhén szólva – túlzott önbizalomról tesz tanúságot.
Az újonnan választott pártvezetőség június 15-én este tárgyalta meg az antant jegyzékére adandó választ. A pártvezetőség többsége úgy döntött, hogy közölni kell: a Tanácsköztársaság kész az antant követeléseinek elfogadására.
A pártvezetőség határozata értelmében Kun Béla értesítette Clemenceaut a döntésről, és közölte, hogy a Vörös Hadsereg megszünteti a támadó hadműveleteket.
Egy másik jegyzékben Kun arról tájékoztatta Clemenceaut, hogy mivel a csehszlovák csapatok nem szüntették be az ellenségeskedéseket, a Vörös Hadsereg a harc folytatására kényszerült.
Böhm június 16-án az antant jegyzékét parancsban közölte a Vörös Hadsereggel:
„Az antanthatalmak jegyzéket intéztek a Magyar Tanácsköztársaság kormányához, amelyben követelik a felszabadított területek egy részének kiürítését, ezzel szemben azonban kiürítik a román imperialista hadsereg által jogosulatlanul megszállt területeknek egy tekintélyes részét.”172 A továbbiakban elrendelte a hadműveletek beszüntetését.
Röviddel Böhm parancsának kiadása után az újságok is leközölték az antant jegyzékét és a tanácskormány válaszát. Mindez igen deprimálólag hatott a katonák hangulatára.
Azok a parancsnokok és katonák, akik már ismerték a határokat – amelyek jóval az arcvonal mögött húzódtak -, nem lelkesedtek a további előnyomulásért, hiszen az elfoglalt területeket úgyis fel kellett adniuk. A katonák között mindinkább elterjedt az a nézet, hogy „a határok meg lévén állapítva, azon a mi kormányunk változtatni mit sem tud”.
„Legénység hangulata beérkezett újsághírek alapján nyomott, a támadást folytatni nem akarják. Ennek következménye az, hogy eddig Érsekújvárt el nem foglalták.”173 „Csapatok harcértéke az utolsó napok újsághíre folytán erősen süllyedt. Hangulat letargikus vagy politizálni vágyó. A csapat támadni nem akar, s a kiadott intézkedéseket a vezetők öntevékeny túlkapásának akarja minősíteni” – így jellemezte az V. hadtestparancsnokság június 19-i jelentéseiben a csapatok hangulatát.174
Ezek után a Vörös Hadseregnek az északi arcvonalon elhelyezkedő egységei már csak védelmi jellegű harcokat folytattak.
Kétségtelen tény, hogy a csapatok harckészségét, a katonák hangulatát kedvezőtlenül befolyásolták a hátországból érkező nyugtalanító hírek: az ellátási nehézségek növekedése, az ellenforradalmi mozgalmak erősödése, az ellentétek kiéleződése a párt és az állam vezetésében. Ennek ellenére a Vörös Hadsereg alakulatai megállták volna a helyüket, ha az antant ultimátumának elfogadása nem tette volna számukra értelmetlenné a további áldozatokat.
A jobboldal – mindenekelőtt Böhm – 1919-ben és a későbbiek során is, azt igyekezett bizonygatni, hogy azért kellett elfogadni az antant követelését, mert a hadsereg kifáradt, harci szelleme aláhanyatlott. Hiba lenne tagadni, hogy az északi arcvonalon harcoló vöröskatonák, közöttük sok idősebb, kifáradtak. Az offenzíva, a mozgó háború viszonyai, olyan követelményeket támasztottak velük szemben, amelyek teljesítése igen nagy erőfeszítéseket követelt.
Nem kevésbé viselték meg azonban a harcok az ellenfelet sem. A csehszlovák hadsereg katonáinak többsége, nem érezve a maga ügyének a háborút, nem harcolt lelkesedéssel. „… a fegyelem rendkívül alacsony fokon állott a követelményekhez képest. A hadseregcsoporthoz küldött csendőrségi erősítés, a csapatok mögöttes területein létrehozott biztonsági kordon ellenére, sok szökés, őrhelyelhagyás … fordult elő.”175 „A létszám veszedelmesen csökkent, nem is annyira a veszteségek, hanem sokkal inkább a dezertálások, s a megsokszorozódott öncsonkítások miatt” – így jellemezte a szlovákiai haderőben uralkodó viszonyokat a nyugati csoport parancsnokságának jelentése.
„A magyar tüzérségi fölény egyenesen demoralizálólag hatott katonáinkra”176 – hasonló kijelentésekkel nagy számban találkozhatunk a szlovákiai harcok történetével foglalkozó csehszlovák munkákban.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!