Hadifoglyok bántalmazása és meggyilkolása

(idézet: A horogkereszt rémtettei – Lord Russell)

1

A sötét ókorban a hadifoglyokat lemészárolták, vagy rabszolgasorba taszították. A középkorban bebörtönözték, kicserélték, vagy váltságdíj fejében szabadon bocsátották őket. Csak a XVII. századtól kezdve tekintették a hadifoglyokat az állam foglyainak, nem pedig elfogóik személyes tulajdonának, de még ekkor is gyakran igen kegyetlenül bántak velük, s a foglyoknak súlyos nélkülözéseket és sok méltatlanságot kellett elszenvedniük.

Csak a XVIII. században ismerték el általánosan, hogy a fogvatartás célja, a normális bebörtönzés céljától eltérően, csupán annak megakadályozása, hogy a fogoly ismét csatlakozhassék saját seregéhez és újból fegyvert foghasson.

1939-ben, a háború kitörésekor, a hadifoglyokkal való bánásmódra vonatkozó nemzetközi jog alapja az 1929 július 27-én, Genfben megkötött hadifogoly-egyezmény volt. Az egyezményt a Szovjetunió kivételével valamennyi hadviselő fél ratifikálta.

Az aláíró felek az egyezmény bevezetőjében kijelentették, hogy amennyire csak lehet, enyhíteni akarják a háború elkerülhetetlen borzalmait, és könnyíteni akarnak a hadifoglyok helyzetén.

Ennek ellenére a második világháború alatt a németek újra meg újra figyelmen kívül hagyták az egyezményben lefektetett előírásokat. A hadifoglyokat kegyetlenül bántalmazták és megkínozták, tilalom alá eső és veszélyes munkát végeztettek velük, „különleges kezelésre” átadták őket az SD-nek, eltűrték, hogy német polgári lakosok meglincseljék őket, koncentrációs táborokba zárták, szökési kísérlet esetén agyonlőtték, sőt megtörtént, hogy miután átadták fegyvereiket és megadták magukat, lemészárolták őket.

1940 május 26-án, tizenhat nappal azután, hogy Hitler megindította a Nyugat elleni nagy offenzíváját, az angol expedíciós haderő általános visszavonulásban volt. Néhány angol egység a La Manche-csatorna körzetében tartózkodott és fedezte a kikötőket.

Éjszaka az SS halálfejes hadosztály 2. ezredének első zászlóalja átkelt a La Bassée-csatornán, és Mont Bernechon közelében foglalt állást. Másnap Le Cornet-Malón keresztül támadt, és még dél előtt a Paradis nevű faluhoz ért, ahol a Norfolk ezred 2. zászlóaljának maradványai, köztük a zászlóalj parancsnoksága, még tartotta magát.

11 óra 30 perckor Ryder őrnagy, a rangidős tiszt, aki akkor a zászlóalj parancsnoka volt, azt az üzenetet kapta a dandárparancsnokságról, hogy a norfolkiak el vannak vágva, ennélfogva nem számíthatnak támogatásra, és arra sem, hogy a dandárral fenn tudják tartani az érintkezést. Délre kifogyott a lőszerük, és így lehetetlenné vált a további ellenállás. Ryder őrnagy ezért visszavonta a külső állásokból katonáit, és elhatározta, hogy megadják magukat.

A megadásra irányuló első kísérletük eredménytelenül végződött. Három norfolki fegyver nélkül, fehér kendővel a kezében elindult a német állások felé. Ezeket a németek azonnal lelőtték. A norfolkiak akkor még egy kísérletet tettek. Ez sikerrel járt: a németek ezúttal elfogadták a megadást.

A temetőből és a környező házakból a németek mintegy száz katonát tereltek össze és ejtettek foglyul. Néhány súlyos sebesültet a katonaorvossal együtt otthagytak a zászlóaljparancsnokság pincéjében, a többieket végighajtották Paradis főutcáján, majd a nyugat felé vivő országúira terelték őket.

Rövid ideig tartó menetelés után a foglyokat megállították és megmotozták. A motozás alatt a foglyokat megalázó procedúrának vetették alá, és súlyosan bántalmazták őket. Az SS-katonák többet közülük puskatussal fejbe vágtak. Az SS-tisztek mindezt végignézték, anélkül, hogy közbeléptek volna.

A norfolkiak, mielőtt megadták magukat, megsemmisítették minden fegyverüket, s csak néhány személyes használati tárgyat tartottak meg. Ezeket és minden egyéb felszerelésüket elvették tőlük.

Kis idő múltán visszafelé irányították őket, majd a gyanútlan foglyokat beterelték egy major közelében levő szántóföldre. Ezt szemelték ki a mészárlás színhelyének.

A halálfejes zászlóalj 4. százada felállított két géppuskát; a század parancsnoka, Fritz Knochlein, néhány tiszttel és altiszttel a szántóföldre torkolló úton állt. Parancsára a foglyokat tarkójukhoz szorított kézzel beterelték a szántóföldre.

Knochlein ekkor parancsot adott a tüzelésre, s az őrmester, a géppuskás osztag parancsnoka, tüzet vezényelt.

A két géppuska egyszerre nyitott tüzet; jobbról-balról végigpásztázták az angol menetoszlopot, amely éppen a gépfegyverek tűzvonalában haladt. A gépfegyvertűz lekaszálta a foglyokat. Egyesek egy kisebb földmélyedésbe zuhantak, s úgy látszik ez mentette meg Pooley és O’Callaghan közkatonákat, ők ketten maradtak csak életben, jóllehet ők is megsebesültek. Amikor a géppuskák abbahagyták a tüzelést, a német katonák szuronyt szegezve rávetették magukat áldozataikra, és amelyikben még volt élet, azzal végeztek. A tisztek és altisztek is használták revolvereiket és puskáikat.

Amikor a major tulajdonosa, aki a harcok alatt elmenekült, másnap visszatért, kétszáz kilőtt töltényt talált azon a helyen, ahol a német géppuskák álltak.

A két életben maradt katona a sötétség beálltáig mozdulatlanul feküdt; akkor kimásztak a holttestek alól. Három napon át egy kiégett gazdasági épületben rejtőztek; ott találta meg őket egy francia nő, aki a legnagyobb odaadással segítette őket, bár ezzel saját életét kockáztatta. Időnként ez a nő vitt nekik élelmet. Végül egy francia betegszállító kocsi elszállította őket a bailleuli kórházba, ahol ismét németek kezébe kerültek, majd hadifoglyokként elvitték őket Németországba.

Pooleyt a genfi hadifogoly-egyezmény rendelkezései értelmében súlyos sebesülésére való tekintettel 1943-ban haza engedték Angliába. Amikor Pooley hazatértekor az angol katonai hatóságoknak elmondta a történteket, senki sem hitt neki.

Knochlein százada még csak azt a fáradságot sem vette magának, hogy eltemesse a holtakat, és az éjszakát bűnös cselekedetük elkövetésének színhelyétől egy kőhajításnyira részegen, nagy dáridó közepette töltötték.

A holttesteket, amelyeket később eltemettek, a francia hatóságok 1942-ben exhumálták, és átvitték a paradis-i temetőbe. Mintegy ötven holttestnek megállapították a személyazonosságát; a többit jeltelen sírba temették. A hullák vizsgálatánál megállapították, hogy a foglyok közül többen már agyonlövetésük előtt, a harc során megsebesültek, mert soknak kötés volt a kezén, karján vagy lábán.

A tömegmészárlás* Erről a bűncselekményről általában mint a „paradis-i mészárlás”-ról beszélnek. Egy angol haditörvényszék 1948-ban halálra ítélte Knochleint.* idején az a halálfejes hadosztály, amelyhez Knochlein egysége tartozott, a 16. hadtest része volt, amelynek egy Wehrmacht-tábornok volt a parancsnoka. Valaki jelentette az esetet a hadtest főhadiszállásának. A hadosztály parancsnokát felszólították jelentéstételre. Mivel magyarázata nem volt kielégítő, írásban kérdéseket intéztek hozzá, amelyekre azonnali választ követeltek.

Amikor a halálfejes hadosztály elhagyta a hadtest hadműveleti körzetét, még nem érkezett válasz a kérdésekre. Erre a hadtest- parancsnok jelentést küldött az esetről a felettes szerveknek, de további intézkedés nem történt, noha a jelentést végül továbbították Berlinbe.

Hogy nem történt semmi, annak kétségtelenül az az oka, hogy nem kisebb személy, mint Heinrich Himmler Reichsführer, a Waffen-SS vezetője lépett közbe; nyilvánvalóan nem volt puszta véletlen, hogy Himmler május 29-én meglátogatta a Bailleulben tartózkodó halálfejes hadosztályt.

A norfolkiak legyilkolása nem volt elszigetelt eset; máskor is megöltek fegyvertelen szövetséges hadifoglyokat, akik megadták magukat.

1944 december 17-én, Rundstedt reménytelen ardennes-i offenzívája idején, 129 amerikai hadifoglyot gyilkoltak meg a belgiumi Beignes szomszédságában.

Az offenzíva idején St. Vith közelében egy amerikai gépkocsioszlop haladt az úton, amikor erős tüzérségi és géppuskatűz alá került. Az oszlopnak meg kellett állnia; a katonák leugráltak a kocsikról és az útmenti árokba lapulva kerestek menedéket a bombázás elől.

Negyedórás tüzérségi tűz után két német harckocsi és néhány páncélkocsi tűnt fel Weismes irányából. Amikor az útkereszteződéshez értek, délnek fordultak, St. Vith irányába, majd pusztító tűz alá vették az árokban fedezéket kereső amerikai katonákat. Az életben maradt amerikai katonák látva súlyos veszteségüket, megadásra készen, felemelt kézzel kijöttek az árokból. A németek visszafelé hajtották őket az úton egészen az útkereszteződésig; útközben elvették tőlük személyes használati tárgyaikat, és a St. Vith-i út mellett egy réten összeterelték őket.

Az ezt követő gyalázatos tömeggyilkosságról egy hivatalos amerikai jelentés számol be. Ebből valók az alábbi részletek:

„A harckocsik és páncélkocsik megálltak az útkereszteződésnél, és a német katonák megmotozták a foglyul ejtett amerikai katonákat, s elvették értéktárgyaikat … körülbelül ezzel egyidejűleg egy német könnyű harckocsi úgy helyezkedett el az úton, hogy ágyúját a mezőn összeterelt hadifoglyokra irányíthassa … néhány harckocsi megállt, amint egyvonalba ért a réttel, ahol a lefegyverzett amerikai foglyok felemelt karral, vagy fejük mögött összekulcsolt kézzel egy csoportban álltak. Az egyik harckocsiban felállt egy német katona — tiszt vagy altiszt —, elővette revolverét, célzott, és a foglyok közé lőtt. Az egyik amerikai katona összerogyott. A német újból célzott: egy másik amerikai katona is a földre zuhant.

Körülbelül ezzel egyidőben az úton álló német katonák géppuskatüzet nyitottak két kocsiból is az amerikai foglyokra. Mindnyájan vagy legalábbis a legtöbben elterültek; a sortűz két vagy három percen át folytatódott. Majdnem minden amerikai katona meghalt vagy megsebesült. A német kocsik azután továbbhaladtak dél felé, ugyanakkor Weismes felől újabb kocsik tűntek fel. Amint egyvonalba értek a réttel, ahol az amerikai katonák feküdtek, a mozgó kocsikból kézifegyvereikkel ők is tüzeltek a tehetetlenül fekvő katonákra … néhány német katona, nyilvánvalóan azok közül, akik az útkereszteződésnél teljesítettek őrszolgálatot, ekkor odament a földön fekvő sebesült amerikai katonákhoz … revolverrel és puskával beléjük lőtt, vagy pedig puskatussal vagy más nehéz tárggyal sújtott le mindazokra, akikben még volt élet.”

Egyes esetekben az áldozatokat közvetlen közelről lőtték agyon; amikor a holttesteket később exhumálták, megállapították, hogy sok katonának pontosan a szeme közé vagy a halántékába, vagy a tarkójába lőttek.

Mind a Paradis-nál, mind pedig a St. Vithnél rendezett vérfürdő a hadifoglyokra vonatkozó törvények és szokások semmivel sem menthető megsértését jelenti.

1941-ben és 1942-ben az angol kommandó-alakulatok Norvégiában sikeres támadásokat hajtottak végre hajók és különböző létesítmények ellen, és katonailag jelentős károkat okoztak a németeknek. Hitler, akit e hadműveletek rendkívül nyugtalanítottak, elhatározta, hogy elveszi az angolok kedvét az ilyen vállalkozásoktól, és ezért 1942 október 18-án parancsot adott ki a hadifoglyok bizonyos kategóriáival való bánásmódot illetően. Ezt a parancsot Németországban általában Kommandobefehlnek (Kommandó Parancs) nevezték.

A parancs a következő rendelkezéseket tartalmazta:

„I. Paragrafus.
Ellenségeink egy idő óta olyan módszereket alkalmaznak a hadviselésben, amelyek ellenkeznek a genfi nemzetközi egyezménnyel. Különösen kegyetlen és aljas az úgynevezett kommandók magatartása, amelyek tagjait, amint az bebizonyosodott, részben a szabadon bocsátott bűnözők közül toborozzák. A kezünkbe került parancsokból kitűnik, hogy ezek nemcsak a foglyok megbilincselését írják elő, hanem azt is, hogy a védtelen hadifoglyokat azon nyomban meg kell ölni, mihelyt a kommandók tagjai úgy vélik, hogy céljaik megvalósításában a foglyok terhet jelentenek, vagy másképpen akadályozhatják őket. Végül olyan parancsok is kezünkbe jutottak, amelyek elvből követelik a hadifoglyok megölését.

1. Paragrafus.
   Ezért abban a kiegészítésben, amelyet a fegyveres erőkhöz intézett 1942 október 7-én kelt jelentéshez fűztünk, már bejelentettük, hogy Németország az angolok és cinkosaik e szabotázscsapataival szemben a jövőben a teljes viszonosság elve alapján fog eljárni, vagyis a német csapatok könyörtelenül le fogják kaszabolni az ilyen elemeket, ahol csak megjelennek.

III. Paragrafus.
Ezért megparancsolom, hogy minden ellenséget, akivel a német katonák az úgynevezett kommandó-hadműveletek során Európában vagy Afrikában szembekerülnek, még ha látszólag egyenruhát viselő katonákról vagy romboló csoportokról van is szó, függetlenül attól, hogy van-e náluk fegyver vagy sem, harcban vagy menekülés közben az utolsó emberig meg kell semmisíteni. Ilyen esetekben lényegtelen, hogy hadműveleteik végrehajtására hajón vagy repülőgépen érkeznek, vagy ejtőernyőn dobják-e le őket. Még ha az ilyen egyének felfedeztetésük esetén jeleznék is, hogy megadják magukat, elvből meg kell tőlük tagadni minden kegyelmet. Minden egyes esetben részletes jelentést kell küldeni az OKW-nak* Oberkommando der Wehrmacht — a Wehrmacht főhadiszállása.*, hogy azt közzétegyék a Wehrmacht hivatalos tájékoztatójában.

1. Paragrafus.
   Ha az ilyen kommandók egyes tagjai, akik mint ügynökök, szabotőrök stb. dolgoznak, más úton kerülnek a Wehrmacht kezébe, például az általunk megszállt területek rendőrsége útján, azonnal át kell őket adni az SD-nek. Szigorúan tilos őket, akár csak átmenetileg is, katonai őrizetben vagy hadifogoly-táborban tartani.
2. Paragrafus.
   Ez a parancs nem vonatkozik az olyan ellenséges katonákkal való bánásmódra, akik a rendes hadműveletek során (nagyarányú offenzíva, partraszállási hadműveletek és légi ütközetek), nyílt csatában kerülnek fogságba vagy adják meg magukat. Nem vonatkozik továbbá azokra az ellenséges katonákra sem, akik tengeri csata után kerülnek kezünkbe, vagy valamely légi ütközet után ejtőernyőn ugranak le, hogy így mentsék életüket.
3. Paragrafus.
   A parancs nem teljesítése esetén haditörvényszék elé állítok minden parancsnokot vagy tisztet, aki nem teljesíti azt a kötelességét, hogy e parancsról tájékoztassa katonáit, vagy aki e parancs ellenére cselekszik.

Aláírás: Hitler Adolf”

A Kommandó Parancs teljes egészében megsértette a hadviselő felek között akkor érvényben levő törvényeket és szokásokat. Hitlernek úgy látszik aggályai lehettek azt illetően, hogy miként fogadják majd a címzettek* A parancsot megkapta a három fegyvernem főparancsnoksága, a norvégiai főparancsnok, a délkeleti főparancsnok, a nyugati főparancsnokság, a déli főparancsnokság, a huszadik hegyivadász hadsereg főparancsnoksága, az afrikai páncélos hadsereg, az SS-Reichsführer és a SIPO főnöke.* a parancsot, mert még a parancs kiadása napján kísérőlevelet küldött az illetékeseknek, melyben megmagyarázta, miért tartja szükségesnek, hogy a hadijognak a hadifoglyokra vonatkozó szabályaival ennyire ellentétes parancsot adjon ki.

Kijelentette, hogy az ellenség ebben a háborúban a megelőzőktől eltérően új harcászati módszert alkalmaz, amely abban áll, hogy hírközlési vonalakat vág el, megfélemlíti a lakosság azon rétegeit, amelyek Németországnak dolgoznak, és a megszállt területeken a német hadigazdaság szempontjából fontos ipari berendezéseket és létesítményeket tesz tönkre.

Keleten ezek a módszerek a partizán hadviselés formáját öltik, amely emberben, közlekedési eszközökben és hadianyagban már sok veszteséget okozott a németeknek. Anglia és Amerika más név alatt ugyan, de szintén ilyen hadviselést folytat. Repülőgépről csapatokat, élelmiszert és felszerelést dobnak le, és tengeralattjárók vagy gumicsónakok segítségével szabotázsakciók végrehajtására katonákat tesznek partra.

E tevékenység, magyarázta Hitler, rendkívül súlyos következményekkel jár. Egyetlen villamoserőmű megsemmisítése például sokezer tonna alumínium veszteséget jelent a repülőgépiparnak, és megakadályozza számos repülőgép építését. Az ilyen hadviselés, jelentette ki Hitler, veszélytelen az ellenség számára, mert katonái egyenruhában érkeznek, de civil öltözetet is visznek magukkal, és így szükség szerint hol mint katonák, hol mint polgári személyek jelenhetnek meg.

A levélben továbbá ez állt:

„Ha nem akarjuk, hogy a német háborús erőfeszítések ilyen akciók következtében súlyos kárt szenvedjenek, az ellenségnek tudomására kell hoznunk, hogy minden kártevő csoportot az utolsó emberig meg fogunk semmisíteni … semmilyen körülmények között sem tűrhető, hogy romboló, szabotázs- vagy terrorista csoportok egyszerűen megadják magukat és fogságba kerüljenek, hogy azután a hadifoglyokra vonatkozó genfi egyezményben előírt bánásmódban részesüljenek … Ezért elvárom, hogy nemcsak a főparancsnokok és a parancsnokságuk alá tartozó seregek, hanem minden egyes vezénylő tiszt is ne csak megértse az ilyen lépés szükségességét, hanem maga is minden erejével azon legyen, hogy teljesítse a parancsot … ha eleinte ajánlatosnak látszik egy vagy két ember életbenhagyása kihallgatás céljából, a kihallgatás után ezeket is haladéktalanul agyon kell lőni.”

E levél írójának nem kellett attól tartania, hogy parancsát nem teljesítik. Úgyszólván mindenütt betű szerint végrehajtották, és a parancs értelmében sok hadszíntéren jogellenesen kivégezték az angol kommandók tagjait és a különleges légierő kötelékébe tartozó katonákat, akiket hadifoglyokként kellett volna kezelni.

A parancs kiadása idején von Falkenhorst tábornok volt a norvégiai német haderők főparancsnoka, és a 4-es számú másolatot Hitler magyarázó levelével együtt, szabályosan megkapta.

Von Falkenhorst tábornok nemcsak hogy továbbította a neki alárendelt parancsnokoknak a parancsot és a levelet, hanem néhány hónappal később még azt is szükségesnek tartotta, hogy figyelmeztesse őket a rendelkezések végrehajtására. Ezért a hadifoglyokkal való bánásmódot illetően „szigorúan titkos” és „csak tiszteknek” jelzéssel egy második parancsot adott ki. Ebben hivatkozva a Führer 1942 október 18-i parancsára a következőket írta:

„Az a benyomásom, hogy a fenti parancsra, amelyet meg kellett semmisíteni, már nem emlékeznek világosan, és ezért különösen felhívom a figyelmet a 3. paragrafusra. Azt, aki nem engedelmeskedik a parancsnak, szigorúan meg kell büntetni.” (Itt idézi a 3. paragrafust.) „Ha valakit kihallgatás végett életben hagynak, legfeljebb 24 órával élheti túl társai kivégzését.

Természetesen minden polgári személyt, norvég rendőrt és a Wehrmachthoz tartozó illetéktelen elemeket mindenképpen távol kell tartani. Kerülni kell a hadifoglyoknak egyik helyről a másikra való szállítását. Minden illetékes parancsnoknak feltétlen kötelessége a legszigorúbb titoktartás … Abban a kivételes esetben, ha szabotőröket norvégok jelenlétében vagy az ő segítségükkel (például vezetők, rendőrök segítségével) fogunk el, nem kell őket a helyszínen agyonlőni, hanem őrizetbe kell venni, és a lehető leggyorsabban át kell adni az SD-nek.”

Von Falkenhorst tehát nemcsak megismételte a Führer parancsát, hanem még ki is egészítette azt*. Falkenhorstot 1946-ban Brunswickban angol hadbíróság elé állították, amiért részt vett a kommandókra vonatkozó parancs végrehajtásában. Nyolc bűncselekmény elkövetésében találták bűnösnek: a parancsnoksága alá tartozó katonai erőket arra ösztönözte, hogy ne kegyelmezzenek meg azoknak a szövetséges katonáknak, tengerészeknek és repülőknek, akik részt vesznek kommandó-hadműveletekben, hanem elfogatásuk után öljék meg őket, végül pedig abban, hogy nagyszámú szövetséges hadifoglyot adott át az SD-nek kivégzésre, és ezáltal részese lett meggyilkolásuknak. A bíróság halálra ítélte, de a németországi angol megszállási övezet akkori főparancsnoka, Sir Sholto Douglas, a légierő marsallja, az ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre változtatta.*

1942 szeptemberében két tiszt és tíz közkatona a norvégiai Glamford ellen rajtaütésszerű támadást hajtott végre. Ezt a tervet az Egybehangolt Hadműveletek Főhadiszállása hadműveleti tervezéssel foglalkozó osztályának főnöke** Antony Head dandárparancsnok, jelenleg hadügyminiszter.* „Musketoon” néven tartotta számon. A hadművelet célja egy vízierőmű szétrombolása volt. Megbízatása végrehajtása után a csoportnak Svédországba kellett volna eljutnia, ahonnan azután a terv szerint hazatelepítették volna tagjait.

A csoport szeptember 11-én a „Szabad Franciaország” egyik tengeralattjáróján hagyta el Angliát, négy nappal később megérkezett Norvégiába, és szeptember 20-án végrehajtotta feladatát: jelentős kárt okozott az erőműben. Az akció valamennyi résztvevője egyenruhát viselt.

Amikor a hadművelet sikeres elvégzése után útban voltak Svédország felé, egy német járőr megtámadta, és négyük kivételével foglyul ejtette őket. Egyikük megsebesült, és később belehalt sebeibe; a többieket, köztük a két tisztet is, a Gestapo oslói főhadiszállására, onnan pedig Németországba vitték.

Hogy mi történt velük, az egy ideig nem volt ismeretes, bár az értesülés szerint a tiszteket Offlag* Offizierslager — tiszti tábor. — Szerk.* IV(A)-ba vitték, amelyet az angol hadifoglyok a „rossz fiúk táborának” neveztek; itt egy napig tartózkodtak, azután nyomuk veszett. Az egyik tiszt szülei, akik a Vöröskereszt útján érdeklődtek, azt a felvilágosítást kapták az Offlag IV(A) parancsnokától, hogy fiuk megszökött. Ez nem volt igaz, és csak később derült ki, hogy miért volt szükség erre a félrevezetésre. A tisztet a táborban több hadifogoly felismerte, és ezért a németek nem állíthatták azt, hogy harc közben esett el. Egy zsákmányolt német dokumentumból ma már tudjuk, hogy az SD „szabotázsakcióban való részvétel miatt” mindkét tisztet agyonlőtte.

Hasonló sors érte a „Freshman”-nek nevezett hadműveletben résztvevő katonákat. Ezek 1942 novemberében két vitorlázó repülőgépen elindultak Norvégiába, hogy támadást hajtsanak végre a dél-norvégiai Vemork-vízierőmű ellen. A csoport két tisztből, huszonhét altisztből és közlegényből állt. Mind egyenruhát viseltek. Egyikük sem tért vissza hazájába, és egy akkoriban megjelent német közlemény jelentette, hogy „e kártevő csoport tagjait tűzharcban megsemmisítették”. A valóságban azonban korántsem harc közben ölték meg őket. A rossz időjárás következtében a két vitorlázó repülőgép elszakadt egymástól, és az egyik Egersund közelében lezuhant. Tizenegyen maradtak életben a zuhanás után; ezeket a németek elfogták, elvitték egy táborba, és ott később agyonlőtték őket. A második repülőgép Stavanger közelében zuhant le. A katonák közül ugyan többen életben maradtak, ezeket foglyul ejtették, és végül — a Wehrmacht és a Gestapo közötti rövid vita után — mint szabotőröket — őket is agyonlőtték.

1943 tavaszán a szövetségesek újabb kommandó-támadást hajtottak végre norvég kikötőkben tartózkodó és a partmenti vizeken közlekedő hajók ellen. A „Sakk-matt”-nak nevezett hadműveletet végrehajtó katonai egység egy tisztből, hat altisztből és közlegényből állt, akik mind egyenruhát viseltek. Háromnégy héttel azután, hogy elhagyták az angol kikötőt, fogságba estek, és a grini börtönbe zárták őket. Hogy hol töltötték a következő két esztendőt, örökre titok marad, de annyi bizonyos, hogy 1945-ben, néhány héttel a német kapituláció előtt, ötöt közülük a sachsenhauseni koncentrációs táborban, egyet pedig Belsenben lőttek agyon. A hetediknek a sorsa ismeretlen, elfogatása óta nyoma veszett.

Ezeket a norvég partmenti vizeken végrehajtott hadműveleteket nemcsak angol katonák hajtották végre. 1943-ban norvég tengerészekből és egy angol távírászból álló egység hajtott végre egy ilyen akciót. Mindnyájan egyenruhát, tengerészsapkát és terepszínű harci öltözetet viseltek. A norvégok egyenruhájának bal ujján ott volt a hagyományos norvég vörös horgony, a távírász pedig az angol flotta felségjelét viselte. Hogy mi történt ezekkel az emberekkel, azt Hans Blombergnek, a SIPO egykori főrohamosztagvezetőjének (Obersturmführer) vallomásából tudjuk, akit a foglyok meggyilkolásában való bűnrészessége miatt mint háborús bűnöst bíróság elé állítottak, és halálra ítéltek.

1943 júliusában Blomberg volt Bergenben a SIPO főnöke. Von Schrader tengernagy közölte vele, hogy német tengeri erők Bergen közelében egy norvég motoros hajót fogtak el, s a legénység több tagját, akik között sebesültek is voltak, foglyul ejtették. Schrader kijelentette, hogy ezek a tengerészek „kalózok, nem pedig katonák”, akiket a SIPO-nak a főparancsnoki parancs értelmében kötelessége agyonlövetni. Blomberg meg is tette a megfelelő lépéseket, és a foglyokat másnap, kihallgatásuk után kivégezték.

Blomberg vallomása a következőképpen végződött: „A kivégző osztag egy tehergépkocsin elvitte a holttesteket a Calmarhus-garázsba, és ott őrizte őket. Másnap éjjel a hullákat koporsóba rakták, és egy hajóra szállították. A kapitány helyettese a hamburgi Tiedman, a Wasserschutzpolizei* Folyami és tengeri rendőrség. A Gestapo egyik részlegének fedőneve.* törzsőrmestere volt. Minden egyes koporsóra robbanóanyagot erősítettek, s az általános gyakorlatnak megfelelően a koporsókat a víz alatt felrobbantották.”

Mindezek a tengerészek és katonák vitathatatlanul a szövetséges haderők egyenruhát viselő tagjai voltak, akik szabályos hadviselésben vettek részt, és ezért jogosan megillette volna őket az a védelem, amelyre a hadifoglyokra vonatkozó, 1929-ben kötött egyezmény az összes hadviselő felet kötelezte.

1944 szeptemberében a „különleges légi ezred” (Special Air Service Regiment) ejtőernyősöket dobott le a Vogézekben, azzal a megbízással, hogy Kelet-Franciaországban robbantsák fel az ellenség vasútvonalait. Egy ilyen ejtőernyős csoport, amely egy tisztből és tíz közlegényből állt, egy Raon-l’Etape nevű kis faluban rejtőzött, amikor túlerővel rájuk törtek. Heves harc után, melynek folyamán a tiszt megsebesült, az egész csoport fogságba esett.

Az ejtőernyősöket foglyul ejtő egység az SS kötelékébe tartozott, de valamilyen oknál fogva, amelyre nem derült fény, a foglyokat kihallgatásuk után ahelyett, hogy a Kommandó Parancs értelmében agyonlőtték volna, átadták a Wehrmachtnak.

A helyi SS-parancsnok, amikor a dolog a fülébe jutott, rendkívül felbőszült. Azonnal lépéseket tett, hogy visszaszerezze a foglyokat, és ez huszonnégy óra leforgása alatt meg is történt. A foglyokat akkor egy Strasbourg mellett levő Gestapo-táborban helyezték el. A következő héten elvitték őket egy közeli, kiszemelt helyre, megásatták velük sírjukat, és agyonlőtték őket. 1945-ben egy háborús bűncselekményeket vizsgáló angol bizottság megtalálta és exhumáltatta holttestüket. Megállapították, hogy valamennyi hadifoglyot tarkón lőtték.

Hasonló módon gyilkolták meg a különleges légiezred számos, harcban elfogott tagját, mindannyiszor megszegve a hadifoglyokra vonatkozó 1929. évi egyezményt.

A német 80. hadtest Vienne megyében foglyul ejtett harminc, egyenruhát viselő katonai személyt, akik a különleges légierő első ezredébe tartoztak, és a poitiers-i börtönbe szállították őket. A foglyokat ott a SIPO emberei, parancsnokuk, dr. Herold vezetésével kihallgatták. Azután az az utasítás érkezett, hogy a foglyokat a Kommandó Parancs értelmében át kell adni az SD-nek. Dr. Herold azonban — becsületére legyen mondva —, mindenki meglepetésére megtagadta a foglyok átadását. Köstlin ezredes, a hadtest vezérkari főnöke, figyelmeztette Heroldot, milyen súlyos következményekkel járhat a parancs nem teljesítése, Herold azonban ennek ellenére kitartott álláspontja mellett. Ezért Kurt Gallenkamp tábornoknak, a hadtest parancsnokának kellett döntenie a foglyok sorsáról. A vezérkari főnök parancsot kapott agyonlövetésükre, a hadtest főhadiszállásának egyik tisztjét pedig kirendelték a parancs végrehajtásának ellenőrzésére.

Két nappal később, C. hadnagyot és huszonkilenc emberét hajnalban teherautóra rakták, és Poitiers-ból elvitték a kivégzés helyére. Amikor megérkeztek, Schönig kapitány, a hadtest megbízottja, közölte a tiszttel, hogy őt és embereit „Hitler parancsára” agyon fogják lőni. Schönig azt a kijelentést is tette, hogy most szégyelli, hogy német tiszti egyenruhát visel. Ennek ellenére végignézte a kivégzést, magához vette a foglyok személyazonossági céduláit, és a Vöröskeresztnek azt jelentette, hogy a foglyok harc közben estek el*. Gallenkamp tábornokot, Köstlin ezredest, Schönig kapitányt és másokat 1946-ban e hadifoglyok megölésében való bűnrészesség miatt katonai bíróság elé állították. Valamennyiüket bűnösnek találták. Gallenkamp tábornokot a bíróság kötél általi halálra ítélte, de az ítéletet utóbb életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták; Köstlin ezredest életfogytiglani, Schönig kapitányt pedig ötévi börtönbüntetésre ítélték.*

Körülbelül ugyanebben az időben Párizs közelében ugyancsak ejtőernyősöket dobtak le. Ezek is harci öltözetben voltak.

Alighogy földet értek, német katonák fogták körül őket. Harc bontakozott ki, melynek során néhányan elestek, hetet pedig elfogtak. A hét foglyot a Gestapónak a párizsi Avenue Fochon levő hírhedt főhadiszállására vitték. Itt kihallgatták őket.

Úgy látszik haboztak, átadják-e őket a Wehrmachtnak, amely elfogta őket, vagy pedig a Kommandó Parancs értelmében járjanak-e el. Ezért kihallgatásukról jelentést küldtek a Birodalmi Biztonsági Főhivatalnak (RSHA) Berlinbe, és utasítást kértek a tennivalót illetően. Mivel nem érkezett válasz, két ízben megsürgették a dolgot.

Végül, körülbelül egy hónappal később, feleletet kaptak. Ennek értelmében a foglyokat huszonnégy óra alatt „polgári öltözetben” agyon kell lőni. Másnap polgári ruhába öltöztették, s teherautón elvitték őket a Gestapo főhadiszállásáról. Ennivalót adtak velük, és azt mondták nekik, hogy „hosszú útra indulnak”. Négy óra hosszat tartott az út, végül Noailles közelében, egy szántóföldön leszállították a kocsiról, és elvezették őket egy közeli erdei tisztásra. A kísérő katonák, akik géppisztollyal voltak felfegyverezve, felsorakoztatták a foglyokat, a kivégző osztag pedig a foglyokkal szemben helyezkedett el.

A német egység parancsnoka elővett egy darab papírt, és felolvasva az arra írt szöveget, tolmács útján közölte az angol katonákkal, hogy a francia ellenállókkal való együttműködés miatt halálra ítélték őket. A valóságban semmiféle tárgyalás sem volt, és maga a vád sem felelt meg a tényeknek. Azonkívül, az angolok ejtőernyővel, egyenruhában, fegyveresen, a hadijog értelmében teljesen törvényes támadást hajtottak végre.

Hogy mi történt, azt két életben maradt katona mondta el. Egyikük egy cseh volt, aki az angol hadseregben szolgált. „Órakulcsommal kinyitottam a bilincsemet — mondta —, és lerohantam a dombról. Lőttek utánam, de nem találtak el. Később egy francia faluba értem, és néhány napi bujkálás után csatlakoztam a francia ellenállási mozgalomhoz.”

A másik, egy Jones nevű közkatona, a következőket mondta el: „Nem volt vesztenivalóm, megkíséreltem a szökést. Mintegy tizenöt métert futhattam, amikor elestem; meg voltam bilincselve, s így elvesztettem az egyensúlyomat. Vad lövöldözés támadt, de nem találtak el. Kis idő múlva odakúsztam a közelben levő fákhoz, és elbújtam az egyik fa mögé. Négy bajtársam holtteste ott hevert a földön, de német katonát nem láttam sehol. Az út felől azonban, mintegy száznegyven méternyire, erős lövöldözés hallatszott. Egy ideig az erdőben rejtőztem, azután sikerült eljutnom egy francia faluba.”

Azok, akik közvetlenül felelősek voltak ezért a kivégzésért, igen jól tudták, hogy a berlini parancs minden kétséget kizáróan jogtalan, mert világosan megmondta, hogy a foglyokat polgári ruhában kell agyonlőni, hogy azután azt lehessen állítani, hogy francia ellenállók (maquik) voltak. Azonkívül, a kivégzés egy erdőben, négy órányira Párizstól történt, és mindnyájan nagyon jól tudták, hogy áldozataik angol hadifoglyok, akiket szabályos harc során, mint egyenruhát viselő katonákat fogtak el.

1943-ban, amikor a szövetségesek bombatámadásai erősödtek, a német légierő (Luftwaffe) főparancsnoka parancsot adott, hogy a nagyvárosok lakónegyedei közelében hadifogoly-táborokat kell elhelyezni. Azt gondolták ugyanis, hogy ez bizonyos védelmet nyújt majd a lakosságnak. Amennyiben ez a módszer nem válna be, legalább meglenne az a „vigaszuk”, hogy fogoly szövetséges repülők is együtt pusztulnak el a németekkel.

„A Führer főhadiszállásáról.

1943 szeptember 3.

a Luftwaffe legfőbb parancsnoksága azt ajánlja, hogy a fogoly angol repülők részére a nagyvárosok lakónegyedeiben létesítsenek fogolytáborokat, amelyek ugyanakkor védelmet fognak nyújtani a lakosságnak, továbbá azt javasolja, hogy a körülbelül 8000 angol és amerikai repülőt magában foglaló hadifogoly-táborokat helyezzék át az ellenséges légitámadásoktól fenyegetett nagyvárosokba.”

Ez a parancs nyilvánvalóan ellenkezett a hadifoglyokra vonatkozó 1929. évi egyezmény 9. pontjának szellemével, melynek értelmében a hadifoglyokat nem lehet felhasználni arra, hogy jelenlétükkel bizonyos célpontokat vagy területeket megóvjanak a bombázástól.

Azonkívül a 2. cikkely kimondja, hogy „a hadifoglyok az ellenséges állam, de nem az őket elfogó egyének vagy katonai egységek hatalmában vannak. Mindenkor emberséges bánásmódban és elbánásban kell részesíteni őket, és különösen meg kell őket védeni az erőszakcselekedetektől, a tettlegességtől és a nyilvánosság kíváncsiságától. Tilos velük szemben megtorló intézkedéseket alkalmazni.”

E rendelkezések durva megszegésével azonban sok szövetséges pilótát, aki Németország felett ugrott ki ejtőernyővel megsérült gépéből, nem hadifogolyként kezeltek; a német polgári lakosság gyakran bántalmazta, megverte és meggyilkolta az ilyen foglyokat. Erre sokszor magas állású funkcionáriusok bujtották fel őket; s amikor közvetlenül nem ők adtak utasítást erre, mindannyiszor fedezték ezeket az akciókat.

Göring, Himmler és Kaltenbrunner s számos értekezletet tartottak, s ezeken összeállították azoknak a légi hadműveleteknek a jegyzékét, amelyeket „a normális hadműveletektől eltérően terrorista cselekményeknek” kell tekinteni. A polgári lakosság mindennemű bombázása terrorcselekménynek számított, és ilyen esetekre szentesítették „a lincs-törvényt”.

Egy parancsban, amelyet Himmler 1943 augusztus 10-én adott ki minden vezető közigazgatási funkcionáriusnak, SS-tisztnek és rendőrtisztnek, és amelyet ezek szóban közöltek alárendeltjeikkel, a következőket olvassuk: „A rendőrségnek nem feladata, hogy beavatkozzék a németek és az ejtőernyővel kiugró angol és amerikai repülők közötti összeütközésekbe.”

A németeket még uszították is arra, hogy lincseljék meg a Németország felett lelőtt szövetséges repülőket. A Völkischer Beobachter 1944 május 29-i számában Goebbels ezt írta:

„Csak fegyverrel tudjuk megvédeni a bombatámadások alatt lelőtt ellenséges repülőket. Különben a súlyos megpróbáltatásokat elszenvedő lakosság megölné őket.

Kinek van igaza? A gyilkosoknak-e, akik gyáva gaztetteik elkövetése után emberséges bánásmódot várnak az áldozatoktól, vagy az áldozatoknak, akik a «szemet szemért, fogat fogért» elv alapján védekeznek? Nem nehéz e kérdésre válaszolni. Tűrhetetlen, hogy katonáinkat és rendőreinket állítsuk szembe a német néppel, amely úgy bánik el a gyermekgyilkosokkal, amint megérdemlik.”

1944 májusában Martin Bormann ugyancsak körlevelet intézett erre vonatkozóan valamennyi Reichsleiterhez, Gauleiterhez és Kreisleiterhez.

Azt állítva, hogy az angol és amerikai repülők gyakran lőnek úton haladó gyermekekre és nőkre, a következőket írta:

„Több esetben előfordult, hogy az ilyen repülőgépek pilótáit, akik ejtőernyővel ugrottak ki, vagy kényszerleszállást hajtottak végre, a végsőkig feldühödött lakosság ott helyben meglincselte. A lincselésben részt vevő német civilekkel szemben a rendőrség nem tett lépéseket.”

E körlevél kézhezvétele után Albert Hoffmann, Dél-Vesztfália Gauleitere, az alábbi utasítást adta a területéhez tartozó megyei vezetőknek, polgármestereknek és rendőrhatóságoknak:

„A lelőtt bombázógépek pilótáit elvben nem kell megvédeni a nép dühkitörésével szemben. Elvárom, hogy a rendőrtisztek minden védelmet megtagadjanak ezektől a gengszterektől. Azokat a hatóságokat, amelyek a néphangulattal szemben fellépnek, felelősségre fogom vonni. A rendőrség és a csendőrség minden tisztjével azonnal közölni kell álláspontomat.”

Baden és Elzász Gauleitere, a hírhedt Robert Wagner* Robert Wagnert a francia katonai törvényszék 1946-ban Strasbourg-ban, szövetséges repülők megöletése és sok más háborús bűncselekmény miatt halálra ítélte.* a hatáskörébe tartozó egész területen elrendelte, hogy minden leszállásra kényszerített, vagy ejtőernyővel kiugró szövetséges repülőt meg kell ölni. Ezt azzal indokolta, hogy ezek a repülők nagy pusztítást visznek véghez Németországban, embertelen hadviselést folytatnak, és ezért egyetlen foglyul ejtett repülőt sem kell hadifogolyként kezelni, egy sem érdemel kegyelmet.

Az ilyen uszításnak meg is volt az eredménye. 1944-ben és 1945-ben a német polgári lakosság sok szövetséges repülőt támadott meg, akit jog szerint a hadifoglyoknak kijáró bánásmód illetett volna meg, és a német lakosság számos szövetséges pilótát lincselt meg, másokat pedig a rendőrök vagy a Volkssturm** Belföldi katonai segédszolgálat.* lőtt agyon.

Egy Grüner nevű német, Wagner egyik alárendeltje, egy háborús bűncselekmények kivizsgálásával megbízott amerikai ügyésznek elmondta, hogy amikor egyszer Rheinweileren haladt keresztül, négy angol pilótát pillantott meg, akit német katonák mentettek ki a Rajnából. A katonák nem akarták átvenni a foglyokat, és ezért Grüner elhatározta, hogy Wagner parancsa értelmében, sajátkezűleg fogja kivégezni őket. Géppisztolyával hátulról mind a négyüket lelőtte, és a hullákat belökte a Rajnába.

1944 június 21-én Mecklenburg közelében két Liberator típusú gépet leszállásra kényszerítettek. A két gép legénysége, összesen tizenöt ember, sértetlen maradt. A szokásos ürüggyel, hogy „szökést kíséreltek meg”, valamennyiüket agyonlőtték. Ezt a bűncselekményt a 11. Luftgaukommando főhadiszállásán talált egyik okirat is bizonyítja. Eszerint a legénység hat tagját „menekülési kísérlet közben” lőtték agyon, a többi kilencet pedig átadták a wareni rendőrségnek. A kilenc közül hetet a fogolytáborba menet „menekülési kísérlet közben” lőttek le, a két tisztet, H. és L. hadnagyot pedig a nap folyamán később, ugyanazzal az ürüggyel ölték meg.

Az egyik legaljasabb ilyen támadást az Allgemeine SS és a Hitlerjugend közösen hajtották végre.

1945 februárjában a szövetségesek súlyos légitámadást hajtottak végre a dél-németországi Pforzheim városa ellen, és komoly károkat okoztak. Sokan elpusztultak, és számos hajléktalanná vált embert át kellett telepíteni a közeli Huchenfeldbe.

Mintegy három héttel később a német légelhárító tüzérség Baden-Baden mellett lelőtt egy Lipcse bombázása után hazatérő angol repülőerődöt. A tíz tisztből és egy tiszthelyettesből álló legénység ejtőernyővel kiugrott, és épségben földet ért. Közülük hetet elfogtak, és átmenetileg a bühli polgári börtönbe szállítottak.

Másnap reggel végigvezették őket Pforzheim utcáin, ahol a helyi lakosság nekik támadt: ezután átvitték őket Huchenfeldbe. Ott az új iskolaépület pincéjében levő kazánházban helyezték el őket. A foglyok éppen lefeküdni készültek, amikor egy nagy tömeg betörte az ajtót, és berontott a pincébe. Velük volt a polgármester is, akit egy lakodalomról hívtak el.

Az őrök kiszolgáltatták a foglyokat a feldühödött tömeg kénye-kedvének. A németek először durván bántalmazták a foglyokat, majd kivonszolták az utcára, és a temető irányába hurcolták őket.

Útközben három pilótának sikerült elmenekülnie, de közülük az egyiket később újból elfogták, és egy közeli rendőrőrszobán helyezték el. Másnap kihozták cellájából, és végigvezették egy csoport német előtt, amely egy óvóhely előtt várakozott. A németek nekiestek a fogolynak, a szó szoros értelmében péppé verték, míg végül a Hitlerjugend egyik tizenhat éves ifjú tagja — mint ő maga mondta — „megadtam neki a kegyelemlövést, revolveremmel fejbe lőttem”. A rendőrség nem lépett közbe, és senkit nem tartóztatott le.

A többi négy foglyot, akinek nem sikerült elmenekülnie, a tömeg a temetőbe hurcolta és ott agyonlőtte.

A Hitlerjugendnek jutott ebben az ügyben a főszerep. Mint egyikük az eset után megírta: „A Bannführer* Zászlósnak megfelelő rang az SS-ben.* rövid beszédet tartott, amellyel tűzbe hozott bennünket, azután fegyvereket és lőszert osztott ki. Azt mondta, hogy hét angol repülő tartózkodik a huchenfeldi iskolában, hurcoljuk el, és lőjük agyon őket.”

A tömeg nyilvánvalóan azzal a szándékkal rontott be az iskola pincéjébe, hogy ott a helyszínen megöli a foglyokat, és csak a polgármester közbelépésére vitte őket a temetőbe. A polgármester azonban korántsem a foglyokért aggódott. Az ellen tiltakozott igen hevesen, hogy a foglyokat az iskola pincéjében öljék meg. „Ez állandó borzalommal töltené el gyermekeinket, akik oda járnak” — mondta.

Miután a repülőket agyonlőtték, a polgármester visszatért a lakodalmi ünnepségre, amelyet oly hirtelen kellett otthagynia.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!