A Tanácsköztársaság
(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)
Május és június folyamán mind élesebbé váltak az ellentétek a kommunisták, a hozzájuk mindinkább közeledő, a proletárdiktatúra álláspontját őszintén elfogadó baloldali szociáldemokraták, valamint a jobboldali és centrista vezetők között. Az ellentétek forrása a jobboldali és centrista vezetők magatartása volt. Ezek március 21-én jobbára csak kényszerből, taktikai megfontolások folytán fogadták el a proletárdiktatúrát, most pedig egyre nyíltabban tagadták meg azt a platformot, amelyet 1919. március 21-én elfogadtak.
Az ellentétes nézetek egyik ütközőpontja a pártnak és a szakszervezetnek a proletárdiktatúrában betöltött szerepe megítélése körül alakult ki.
A kommunisták kezdettől fogva tiltakoztak az ellen, hogy a pártba a szakszervezeteken keresztül beözönlő osztályidegen elemek siserehada mind hangosabban védelmezze érdekeit a proletárdiktatúrával szemben. A szakszervezetek azonban, amelyeknek vezetőit megrészegítette a hirtelenül támadt nagy népszerűség, nem emeltek gátat a kispolgári és polgári elemek áradása elé, sőt gyakran maguk is támogatták azt.
Míg áprilisban, a Révai „Tiszta proletárpolitikát” című cikkével megindult vita idején a jobboldal általában hallgatott, májusban egyre aktívabbá vált, és fokozatosan ellentámadásba ment át.
Az egyesülés után a munkásmozgalom súlypontja a pártszervezetekből a szakszervezetekbe helyeződött át.144 A pártszervezetek szerepe igen korlátozottá vált. Maguk a kommunista vezetők is úgy gondolkoztak, hogy a munkásság osztályszervezeteinek feladatát a proletárdiktatúrában a tanácsoknak kell betölteniük. A proletárdiktatúra legfőbb politikai vezető szervének sem a párttitkárságot, hanem a Forradalmi Kormányzótanácsot tekintették. A tanácsok azonban nem tölthették be ezt a nekik szánt szerepet.
„A szociáldemokrata párt egy kibővített bizalmi testületet csinált a munkástanácsokból a burzsoá forradalom idején. Ezek a munkástanácsok nem az üzemben gyökereztek, nem magukban a munkástömegekben, hanem a párt- és a szakszervezetek vezetőségeiben. A diktatúra alatt alakult, választott munkástanácsok ugyancsak távol állottak attól, hogy akár a proletariátus elitjének, akár nagy tömegeinek képét mutatták volna” – írta Kun Béla, a proletárdiktatúra tanulságait elemző „Néhány megjegyzés jóhiszeműek számára” című munkájában.145
Ilyen körülmények között a szakszervezeti vezetők pozíciói – azoké a szakszervezeti vezetőké, akiket 1919 márciusában a munkásság tömegei már nem akartak követni – fokozatosan ismét megerősödtek.
A szakszervezeti bürokrácia – sajátos módon – még a Vörös Hadsereg sikereit is a saját helyzetének megerősítésére tudta felhasználni, annak ellenére, hogy mindent megtett a proletárdiktatúra forradalmi, önvédő háborújának szabotálására. A munkásosztály május 2-a után történt mozgósítását a maga érdemének, a maga nevelő és szervező tevékenysége eredményének tüntette fel.
Május 11-én, a régi képviselőházban kezdte meg Kun Béla azt az előadássorozatot, amely a pártkongresszus előkészítése gyanánt, a párt programjának alapvető kérdéseit foglalta össze. Második előadásában Kun határozott követelményként szögezte le: „… el kell választani a szakszervezeteket a pártszervezetektől, és meg kell teremteni a tiszta proletárszervezeteket, meg kell tisztítani a pártot, meg kell erősíteni, szilárddá, egységessé és fegyelmezetté tenni, hogy az egységes proletárpártból elvileg szilárdan megalapozva irányíthassuk a párt politikáját a munkástanácsokban, és irányíthassuk a párt gazdasági politikáját a diktatúra gazdasági szervezeteinek érett (helyesen: élet — L. E.) nyilvánulásaiban.”146 Kun rámutatott, hogy a szakszervezeteknek a proletárdiktatúrában gazdasági, szervező, mozgósító feladatokat kell betölteniük. „A pártszervezetek viszont nem szabad, hogy mindenkit magukba foglaljanak, hanem csupán a proletariátus avantgarde-jának, elitjének szervezetei lehetnek. Ezeknek a pártszervezeteknek kell elvi és elméleti irányítóként szerepelniük magában az egész munkásmozgalomban és – ami az egész munkásmozgalomnak megkoronázója – a proletariátus forradalmi diktatúrájában.”147
A jobboldali szociáldemokraták számára, akik hozzászoktak ahhoz, hogy a szakszervezetek a politikai és gazdasági életben egyaránt jelentős szerepet töltenek be, idegennek és elfogadhatatlannak tűnt az a gondolat, hogy a proletárdiktatúrában ez a szerep csupán a gazdasági területre, a dolgozóknak a szocialista építőmunkára való mozgósítására, érdekeik közvetlen védelmére korlátozódjék. Nem tudták és nem akarták elfogadni azokat a bírálatokat, amelyekkel a kommunisták a magyar szakszervezeti mozgalomban megmutatkozó opportunista, bürokratikus megnyilvánulásokat illették.
A „Népszava” május 16-i száma vezércikkben foglalkozott a szakszervezetek kérdésével. A cikk a Szakszervezeti Tanács azon jelentésével kapcsolatban készült, amely a szakszervezeti tagság nagyarányú növekedéséről számolt be. A cikk írója egy szóval sem említette, hogy a szakszervezetek taglétszámának nagyarányú felduzzadása osztályidegen és politikai öntudattal nem rendelkező elemek százezreivel töltötte fel az egyesült pártot is.
Szembeszállva a szakszervezeti vezetők tevékenységét ért bírálatokkal, a „Népszava” azt állította, hogy Magyarországon „… nem fejlődhetett ki szakszervezeti bürokrácia, amely már sokszor és sokak részéről megállapított hatásával megköti a szervezet mozgékonyságát, elpenészesíti kifelé ható erőit, és ami a legrosszabb, csökkenti az osztályharc erejét és tompítja élességét. Csak kifejlődött és erős polgári demokráciában szedheti magára ezeket a hibákat a szakszervezeti mozgalom.”
A vezércikk szerint a nyugati országokétól eltérő képet mutatott a magyarországi szakszervezeti mozgalom vezetése is. A szakszervezeti vezetőkről azt állította: „… ezek a férfiak a legteljesebben Marx szellemében végezték munkájukat”. A cikkíró tagadta, hogy a szakszervezeti mozgalom vezetésében megalkuvó tendenciák érvényesültek, és azt állította, hogy a „magyarországi szakszervezeti mozgalom egyetlen jelenséget sem mutat, ami letompította volna az osztályharc élét, hanem az egész mozgalom olyan cselekedetekből állott össze, amelyek az osztályharcot mindig élesítették”. A cikk azt állította, hogy a magyar munkásosztály forradalmisága, a proletárdiktatúra létrejötte a szakszervezeti bürokratizmus hiányát, a vezetők forradalmiságát bizonyítja.
A kommunisták nem hagyhatták válasz nélkül a „Népszava” vezércikkének állításait, ezért másnap Fiedler Rezső vasesztergályos, kommunista népbiztos, ugyancsak a „Népszava” hasábjain – az 1919. május 17-i számban – szembeszállt velük. Fiedler egyebek között rámutatott, hogyha Magyarországon a szakszervezeti mozgalom nem is sekélyesedett el annyira, mint más országokban, „nálunk is megvolt az a speciális szervezeti-politikai irányzat, amely ellensége volt mindennemű forradalmi cselekvésnek, amely irányzat a munkásság erejét mindig az elérhetőre akarta koncentrálni, bizonyos szerény bér- és munkaidő-követelések keresztülvitelére, amelyeket aztán tarifákban fektettek le. Ezeket a követeléseket is nem harc, hanem egyezkedés árán akarta elérni. Ennek az irányzatnak a szóvivői elsősorban a szakszervezeti alkalmazottak voltak, akik számára minden merészebb cselekedet csak üres szólam volt.”148
Az előző napi vezércikk azon állításával szemben, hogy a magyar szakszervezeti mozgalomban egyetlen olyan eset sincsen, amikor tompították volna az osztályharc élét, Fiedler megemlítette a szakszervezeti vezetők háború alatti tevékenységét, amikor csip-csup engedményekért támogatták az uralkodó osztály imperialista háborúját. Hangsúlyozta, hogy a proletárdiktatúra győzelme nem a szakszervezeti vezetők érdeme: „A munkásság jelenét és jövőjét saját erejére építette.”
A vita folytatódott, egyre élesebbé vált, és mind szélesebb körben gyűrűzött tovább.
A „Népszava” május 18-i, vasárnapi számában már nem kisebb személy, mint Weltner Jakab vette védelmébe a szakszervezetek vezetőit, mondván: a jobboldali szakszervezeti vezetők tevékenységének elítélése „az egész magyarországi munkásmozgalom elítélését jelenti”. Támadást intézett a kommunisták ellen, akikről azt állította, hogy többségük csak néhány hónapja csatlakozott a munkásmozgalomhoz. Valóban voltak a kommunista párt vezetői között olyan fiatalok, akik a Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakulása előtt nem voltak tagjai a szociáldemokrata pártnak. Ennek oka azonban elsősorban abban rejlett, hogy a szociáldemokrata párt vezetőinek megalkuvó magatartása miatt a párton kívül, a forradalmi antimilitarista mozgalomban fejtették ki tevékenységüket. „… félre a gyanúsítgatásokkal és engedjék a szakszervezeteket dolgozni” – hangoztatta cikkében demagóg módon Weltner, mintha a kommunisták a legkisebb mértékben is akadályozták volna a szakszervezetek vezetőit abban, hogy alapvető kötelességüket, a munkásosztálynak a forradalmi honvédő háborúra és a szocialista termelőmunkára való mozgósítását elvégezzék.
A jobboldal hamarosan felismerte: a szakszervezeti vitában számára kedvezően kiaknázható lehetőségek rejlenek. Mivel a kommunisták szervezeti kapcsolatai az egyesülés óta a gyári munkássággal megszakadtak, az üzemekben ismét fokozatosan a szakszervezetek kezébe került a hangulat irányítása. E törekvésüket megkönnyítette, hogy éppen a legforradalmibb, legöntudatosabb munkások vonultak be a hadseregbe. Kedvezőnek kínálkozott az alkalom, hogy a munkásmozgalmat ért állítólagos sérelem ürügyén a munkásokat a kommunisták ellen hangolják. A „Népszava” május 24-én „Egymillió szervezett munkás” című cikkében írta: „A magyarországi munkásság tisztára a szakszervezeteknek köszönheti, hogy azzá lett, ami.” A kommunistákat – bár burkolt formában – úgy említette meg, mint akik „csak a kész eredményhez jöttek, és letelepedtek a proletárszabadság, a proletárhatalom terített asztalához”.
A polémia természetesen nem korlátozódott az újságok cikkeire. Élénk vita folyt a gyűléseken, értekezleteken, a tanácsokban és az üzemekben egyaránt. Az önálló kommunista párt hiánya folytán a jobboldal biztos helyzeti előnyt élvezett. A magyar munkásosztály még nem rendelkezett olyan politikai képzettséggel és tapasztalattal, hogy önálló kommunista párt nélkül tájékozódni tudott volna olyan kérdésekben, mint a szakszervezetek és a párt szerepe a proletárdiktatúrában.
Éles elvi ellentétek nyilvánultak meg a kommunisták, a baloldali szocialisták, valamint a jobboldal és a centrum között a proletárdiktatúra módszereinek kérdésében is.
A jobboldal és a centrum ellenzett minden olyan határozott intézkedést, amellyel a proletárdiktatúra őszinte hívei a munkásosztály hatalmának megszilárdítását, a szocializmus politikai, gazdasági és kulturális építését, az ellenforradalmi tevékenység megakadályozását stb. kívánták szolgálni.
Azok, akik a proletariátus diktatúráját már március 21-én is csak ideiglenesnek, átmeneti jellegűnek tartották, a tanácskormány minden határozott intézkedésére úgy tekintettek, mintha a burzsoá demokratikus rendszerhez visszavezető híd egy-egy darabkáját égették volna fel. Még az északi fronton elért katonai sikereket sem tudták őszinte örömmel fogadni, mert úgy vélték: az antant szövetségeseire mért minden egyes csapással nehezebbé válik az egyezkedés.
A maguk pozícióját igyekeztek a proletárdiktatúra törvényeinek, rendeleteinek kijátszására felhasználni a kizsákmányoló osztályok érdekében. Erdélyi Mór, a Tanácsköztársaság jobboldali szociáldemokrata közellátási népbiztosa, a kereskedelem szocializálása során lefoglalt árut a kereskedőknek jó áron kifizette. „De továbbmentem a kereskedők érdekeinek megóvása terén. Elrendeltem, hogy a régi üzlettulajdonosok megmaradjanak a helyükön, és saját üzletüket a változott formában önmaguk vezessék tovább, hogy egyszer, ha az üzletet ismét visszakapják, régi vevőkörükkel a konnexiót ne veszítsék el”149 – hangoztatta Erdélyi a Tanácsköztársaság megdöntése után.
A proletárdiktatúra „módszereinek enyhítésére” irányuló nézetek szószólója, élharcosa Kunfi Zsigmond volt. Ebben az időben Kunfi – több más centristához hasonlóan – már nem remélte, hogy a Tanácsköztársaság fennmaradhat anélkül, hogy lényeges módon revideálná a március 21-én elfogadott alapelveket. Azt hitte, hogy a megdöntött uralkodó osztályoknak tett engedményekkel belpolitikailag és külpolitikailag egyaránt kedvezőbb helyzetet lehet biztosítani a munkáskormányzat fenntartásához, illetőleg egy „megfontolt” visszavonuláshoz a III. 21-e előtti állapotok visszaállítása érdekében.
„Én magam is azok közé tartozom, akik mindaddig, amíg a diktatúra teljes érvényesítésének feltétele: a nemzetközi forradalom be nem következik, mérsékeltebb és lassúbb tempójú politikát tartanak szükségesnek, mint amilyent eddig csináltunk” – írta Kunfi június elején „Az Ember” 1919. június 5-i számának egyik cikkében.
Kunfi és a vele egy nézetet vallók terrorizmussal vádolták a kommunistákat azért, mert kemény kézzel kívántak elbánni a diktatúra ellenségeivel, az ellenforradalmárokkal. Míg az országban az ellenforradalmi mozgalmak egyre szélesebb méreteket öltöttek, s a lázadó katonatisztek, kulákok stb. szadista módon gyilkolták és kínozták a tanácshatalom helyi képviselőit, Kunfiék humanista elbánást követeltek a nép esküdt ellenségeivel szemben.
A Tanácsköztársaság valóban humánus, nagyvonalú magatartást tanúsított a bűnösökkel szemben. Még a háborús bűnösöket, a munkások kegyetlen hóhérait sem büntették meg érdemeiknek megfelelően.
„Nem tudjuk és nem akarjuk visszafizetni a kölcsönt a burzsoá állam évszázados vérítéleteiért! Most nem elszámolásról, hanem leszámolásról van szó. Nem tudjuk, mert ha meg akarnánk torolni az osztálybíráskodás gazságait, akkor egyéb munkánk sem volna, mint ez a megtorló munka. Nem akarjuk, mert megtorlásra már szükség nincs” – írta a „Vörös Újság” 1919. március 28-i számában Rákos Ferenc, a Budapesti Forradalmi Törvényszék kommunista elnöke.
Hogy a Tanácsköztársaság forradalmi törvényszékei menynyire nem kívántak élni a megtorlás drasztikus eszközeivel, azt bizonyítják a következő adatok: 1919. június 10-ig a forradalmi törvényszékek által kiszabott büntetések 30,5 százaléka pénzbüntetés, 36,7 százaléka 6 hónapnál rövidebb ideig tartó szabadságvesztés volt. 5 évnél súlyosabb büntetést csupán az elítéltek 7,2 százaléka kapott. A halálos ítéletek aránya 0,81 százalék volt, ebből azonban csak 0,35 százalékot hajtottak végre.150 A fenti adatok értékelésénél figyelembe kell venni a rendkívüli viszonyokat, a háborús helyzetet, amelynek következtében minden állam különleges szigorral kénytelen eljárni.
A „kommunista terrorról” szóló rágalmak még tarthatatlanabbá válnak akkor, ha a Tanácsköztársaság bíráskodását összehasonlítjuk az 1848-1849-es magyarországi polgári forradalom és szabadságharc bíráskodásával.
1849 márciusa és augusztusa között a politikai és a statáriális bíróságok 155 főt végeztettek ki. A katonai bíróságok ezenkívül mintegy 40-50 embert ítéltek halálra. A Tanácsköztársaság idején összesen 153 halálos ítéletet hajtottak végre. Ebből 119-et politikai, 6-ot katonai, 28-at pedig közönséges bűncselekmény miatt szabtak ki.151
Az adatok összehasonlításánál nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy míg 1848-1849-ben a kivégzettek túlnyomó többsége paraszt volt, addig 1919-ben a politikai okok miatt kivégzett személyek mintegy 90 százaléka katonatiszt, kulák, földbirtokos, tőkés, magas beosztású tisztviselő volt.
Május végén szabadon bocsátották azokat a túszokat, akiket a volt uralkodó osztály tagjaiból vettek őrizetbe.
„A magyarországi Tanácsköztársaság diadalmas ellenállást fejt ki támadóival szemben. A beözönlő hordák áradata megtört a Vörös Hadsereg proletártömegeinek ércfalán. A Tanácsköztársaság túszokat a közvetlen veszély pillanatában vett. Ennél a lépésnél nem vezette a bosszúállás gondolata. Miután a Tanácsköztársaságot jelenleg közvetlen veszély nem fenyegeti, a Forradalmi Kormányzótanács elrendelte az összes túszok szabadon bocsátását” – írta a „Népszava” május 25-én. Az ellenforradalmárok a tanácskormánynak ezt a lépését a gyengeség jeleként fogták fel, és még inkább felbátorodva folytatták tevékenységüket.
A proletárdiktatúra megvédésének feladata az ellenforradalmárokkal szemben a kommunistákra és a baloldali szociáldemokratákra hárult, akik ezt bátran és önfeláldozóan teljesítették. Tudatában voltak annak, hogy a határozatlanság, elnéző magatartás nem csupán a proletárdiktatúra biztonságát veszélyezteti, hanem elkerülhetetlenül nagyobb áldozatokkal jár, mint a következetes, kemény fellépés.
A fegyveres ellenforradalmi lázadások leverésében kiemelkedő szerepet töltött be Szamuely Tibor. Szamuelyt a proletárdiktatúra ellenségei semmiféle kegyetlenségtől vissza nem riadó embernek tüntették fel, mint aki az ellenforradalmárokkal szemben indokolatlanul is széleskörűen alkalmazta a halálbüntetést. Szamuelyt bántották ezek a rágalmak, de nem riasztották vissza attól, hogy továbbra is elszántan folytassa a harcot mindazokkal szemben, akik a munkásosztály hatalmára kezet emeltek. Július elején az „Express Correspondenz” budapesti tudósítójával folytatott beszélgetés során Szamuely többek között a következőket mondotta:
„A valóságban én éppoly kevéssé vagyok vérszomjas, mint a többiek … Határozottan a diktatúra szigorú alakjának vagyok a barátja, mert az kevesebb véráldozatot kíván, tehát a burzsoázia érdekében is van, mert az ellenkezője azt a hiedelmet kelthetné bennük, hogy csupán múló jelenséggel állnak szemben, és ez megnehezítené nekik azt, hogy az új rendbe beleilleszkedjenek. Azokat, akik engem csak az újságokból ismernek, az, amit én itt Önnek elmondottam, valószínűen nemigen fogja kielégíteni. Sajnos, nem mutathatom meg Önnek az ellenforradalmárok skalpjait, sőt, még az összehajtható akasztófát sem, amely nélkül, amint a lapok tudni vélik, én sohasem indulok útnak.”152
A tanácskormányban és a párt vezetésében megnyilvánuló ellentétek bátorítólag hatottak az ellenforradalmárokra. A proletárdiktatúra ellenségei nem mulasztották el azt a lehetőséget, hogy a szociáldemokratizmusnak a kommunizmussal való szembeállításával, a jobboldali szociáldemokraták jelszavainak átvételével erősítsék meg hadállásaikat, és ellenforradalmi restaurációs törekvéseiket a dolgozó tömegek megtévesztésére alkalmas mezbe öltöztessék.
A Brownnal folytatott tárgyalások óta a jobboldali és centrista vezetők nem tudtak megszabadulni attól az illúziótól, hogy az antant támogatásával a proletárdiktatúráról egy mérsékelt szocialista kormány uralmához térhetnek vissza.
Május folyamán a vasasszakszervezet vezetősége az Abonyi utca 21. szám alá, a református konvent diákotthonába értekezletre hívta össze több szakszervezet képviselőit. Mintegy 15 ember gyűlt össze, akikkel a vasasszakszervezet egyik vezetője ismertette az értekezlet célját: elérkezett az ideje annak, hogy a szakszervezetek lépéseket tegyenek a proletárdiktatúra felszámolása és a szociáldemokrata kormány létrehozása érdekében. Kifejtette: a kérdés azért vált aktuálissá, mert a Forradalmi Kormányzótanács az északi fronton offenzívát akar indítani, s a Hadügyi Népbiztosság a szakszervezetekre bízta a besorozott munkások lajstromozását. Ez azt jelenti – hangoztatta -, hogy a háborúért való felelősség ódiuma a szakszervezetekre hárul. Javasolta: hívják össze az összes szakma vezetőit a kérdés megtárgyalására.
Két nappal később már majdnem valamennyi szakszervezet vezetője megjelent az értekezleten. Abban egyeztek meg, hogy a Forradalmi Kormányzótanács tagjait is meghívják a legközelebbi tárgyalásra.
Pár nap múlva az Abonyi utcában megjelent a Forradalmi Kormányzótanács néhány tagja, köztük Kun Béla is. Kun Béla kijelentette: irreálisak azok az elképzelések, amelyeket a szakszervezetek vezetői a visszafelé vezető útról táplálnak. Leszögezte, hogy ha a proletárdiktatúrát felszámolják, azt csak a burzsoázia ellenforradalmi diktatúrája követheti. Kunnak egyéb elfoglaltsága miatt rövidesen el kellett távoznia az értekezletről. Utána még Peyer és Kunfi is beszélt, s természetesen szembeszálltak Kun véleményével.
Ezek után Peyer többedmagával felkereste Freeman kapitányt, a budapesti angol misszió befolyással nem rendelkező tagját, s tőle az antant támogatását kívánta megszerezni a szakszervezeti vezetők proletárdiktatúra-ellenes terveinek végrehajtásához. Freeman semmiféle konkrét ígéretet nem adhatott, csupán azt vállalta, hogy a szakszervezeti vezetők kérését továbbítja feletteseihez.
Egy újabb értekezleten, amelyen Kun és Böhm is részt vett, Peyer tájékoztatta a megjelenteket a Freemannel folytatott tárgyalásról. Kun Béla megállapította: az események őt igazolták, és figyelmeztette Peyeréket arra, hogy helyteleníti az olyan megbeszéléseket az antant képviselőivel, amelyeket nem a Forradalmi Kormányzótanács folytat. Böhm, aki tisztában volt Freeman jelentéktelenségével, maga is azt javasolta, hogy a szakszervezetek akciójukat szüntessék be, mert az súlyos következményekkel járhat a hadsereg hangulatára.
Peyerék a figyelmeztetések ellenére tovább folytatták aknamunkájukat. Elhatározták, hogy szélesebb körre kiterjesztve tevékenységüket, a szakszervezeti bizalmi férfiakat szakmánként megszavaztatják: helyeslik-e a proletárdiktatúra fennmaradását, vagy a szakszervezetek vezetőinek álláspontjára helyezkednek. A famunkások és a könyvkötők bizalmi férfiai csatlakoztak Peyerékhez. Döntő jelentősége volt a vasas bizalmiak döntésének. Kétnapos értekezletükön Peyer ismertette a szakszervezeti vezetők határozatát. Célját azonban nem érte el, mert az értekezleten megjelent Kun Béla szavainak hatására a vasasok a proletárdiktatúra megtartása mellett foglaltak állást.153
Az Abonyi utcai értekezletek természetesen nem maradhattak titokban. A budapesti munkástanács 500-as bizottságában az egyik felszólaló szóvá is tette:
„… a munkás- és katonatanács nem hallott a külügyi népbiztosoktól jelentést azokról a tanácskozásokról, amelyekről mindenki tudja, hogy napokig, hetekig folytak itt az idegen missziókkal. Mi tudjuk, hogy ezektől az antantmisszióktól, az imperialistáktól jót nem várhatunk, de a burzsoázia ezekben a kritikus időkben olyan hitet terjesztett és akart a munkásságba beleplántálni, hogy talán a munkásságnak is jobb volna még most visszatérni a régi rendszerbe, mert hátha elkésnek az európai események attól, hogy bennünket ebből a nehéz helyzetből kisegítsenek.”154
Június 10-e után Freemannél ismét megjelent a jobboldali szociáldemokraták küldöttsége, amelyet ez alkalommal Weltner vezetett. Freeman arról tájékoztatta őket, hogy felettes szervei nem kívánják támogatni az önálló szociáldemokrata kormány megteremtésére irányuló akciót.155
Június elején Böhm bizalmas értekezletre hívta magához a hozzá hasonló felfogású párt- és szakszervezeti vezetők egy részét. A tanácskozás célja a kommunisták elleni akció előkészítésének megbeszélése volt.
Az ellentétek ilyen mértékű kiéleződése a proletárdiktatúra vezető szerveiben aláásta a munkásosztály hatalmának tekintélyét, akadályozta a Tanácsköztársaság célkitűzéseinek megvalósítását, a megdöntött uralkodó osztályok ellenforradalmi kísérleteivel szembeni határozott fellépést.
A kommunista és baloldali szociáldemokrata vezetők anélkül, hogy elvi engedményekre lettek volna hajlandók, ismételten hangsúlyozták a vezetés egysége megőrzésének szükségességét. Kun Béla csaknem minden megnyilvánulásában nyomatékosan aláhúzta az egység megóvásának fontosságát.
„Az erők egyesítése, minden kivétel nélkül, minden proletárenergiának egyesítése szoros, szilárd, fegyelmezett és mindenekfölött szervezett egységbe foglalása, létföltétele a forradalomnak!
… Az egész proletariátus egységes erőkifejtése érdekében el kell törpülnie minden más érdeknek. A meggondolások csak véleményekké alakulhatnak, amidőn az egységes erőkifejtés érdekeiről van szó, és nem sűrűsödhetnek külön cselekedetté semminő irányba” – írta Kun a „Népszava” május 23-i vezércikkében.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
Hirtelen azt hittem , hogy most !