Növekednek a proletárdiktatúra nehézségei

A Tanácsköztársaság

(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)

 

A frontokon elért sikerek ellenére az élet több fontos területén egyre súlyosabbá váló nehézségek jelentkeztek.

Mind nyomasztóbbá vált a létfontosságú élelmiszerek és használati cikkek hiánya.

Számos gyár, üzem, bánya dolgozói, a proletáröntudat kimagasló példájaként, a nehéz körülmények ellenére is fokozták termelésüket. Csepel számos hadiüzemében, a vegyiparban, a malomiparban, néhány bányában, mint pl. az egercsehiben, nem hanyatlott, hanem emelkedett a produkció. A gyárak többségében azonban a munka termelékenysége igen jelentősen csökkent. A Láng-gépgyárban a teljesítmény 30%-kal, a Röck-gyárban 25%-kal, más gyárakban is hasonló mértékben esett az egyéni munkateljesítmény. A bányákban is 10-38%-kal süllyedt a termelés.

A termelés visszaesésének egyik alapvető oka az általános nyersanyaghiányban rejlett. A háborús rablógazdálkodás, majd a blokád következtében a nyersanyagtartalékok kimerültek. Pótlásuk az adott körülmények között megoldhatatlan problémát jelentett.

A proletárhatalom fegyverbe hívó szavára április végén és május elején a munkásosztály legöntudatosabb elemei bevonultak a Vörös Hadseregbe. Pedig ezek voltak, akik személyes példájukkal, buzdító szavukkal a legtöbbet tehették volna annak érdekében, hogy valamennyi munkás teljesítse kötelességét. Ez a tény jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a munkaidőnek 8 órára való leszállítása, a darabbérek eltörlése és az időbérezés általános bevezetése következtében a dolgozók kevésbé öntudatos rétegeinek munkafegyelme meglazult.

A munkások is mind gyakrabban tették szóvá, hogy ez a helyzet tarthatatlan, és a munkásosztály összességének érdekében vissza kell állítani a darabbérrendszert.

Az áruhiány növekedéséhez hozzájárult az is, hogy a kisiparosok (akik az ország termelésének egyébként nem jelentéktelen részét adták) a nyersanyaghiány, az infláció, a fehér pénzzel kapcsolatos problémák miatt nagyrészt beszüntették tevékenységüket.

Súlyos gondot okozott a főváros és a nagyobb vidéki városok dolgozóinak élelmiszer-ellátása. Bár az alapvető élelmicikkekre vonatkozóan jegyrendszert léptettek életbe, előfordult, hogy a hús- és zsírjegyeket nem tudták beváltani.

Az élelmiszer-tartalékok Magyarországon tavasz végére még a békeévekben is mindig erősen megfogyatkoztak. 1919-ben a hosszú háború után, a mezőgazdasági termelés katasztrofális csökkenése következtében e tartalékok csaknem teljesen kimerültek. A városok élelmiszer-ellátását nehezítette az, hogy a vidéki falvakban is milliós ellátatlan tömegek éltek, akikről a helyi direktóriumoknak szintén gondoskodniuk kellett.

Mindehhez járult a tiszántúli mezőgazdasági területek elvesztése és nem utolsósorban az a tény, hogy a Tanácsköztársaság élethalálharcát vívta, és a Vörös Hadsereg katonáinak ellátását mindenekelőtt kellett biztosítani.

A korábbiakban már foglalkoztunk azzal, hogy a város és a falu közötti cserét milyen károsan befolyásolta az iparcikkek hiánya és a pénzügyi válság. Említést kell még tenni arról is, hogy a proletárdiktatúra fennállásának rövid ideje alatt még nem tudott kialakulni megfelelő forma az élelmiszerek felvásárlására és szállítására.

„… a Dunántúl óriási mértékben tudna szállítani húsanyagot, de nincs meg az organizáció, amely ezt a szállítást lebonyolítaná” – mondta Hamburger a Kormányzótanács május 23-i ülésén.¹³⁷

Kétségkívül nagy volt az élelmiszerhiány, de éhínség nem volt, éhhalál senkit sem fenyegetett Magyarországon. Zöldségfélékből az ellátást viszonylag jól tudták biztosítani. (Még a nagy-budapesti lóversenytereket is zöldségkertészetekké alakították át.) Megszervezték a tejellátást: a fővárosi gyermekeknek és a betegeknek nem kellett nélkülözniük ezt a fontos táplálékot.

Bécs, ahova az antant szállított élelmiszereket, sokkal inkább nélkülözött, mint a magyar főváros.

A külső és belső nehézségek növekedésének hatására a dolgozók egy részén fáradtság, elégedetlenség lett úrrá. A proletárdiktatúra ellenségei mindent megtettek annak érdekében, hogy ezt a hangulatot elmélyítsék és a dolgozókat szembeállítsák a Tanácsköztársasággal. Az ellenforradalmárok igen találékonynak mutatkoztak a rémhírek, rágalmak terjesztésében. Igyekeztek minél szélesebb körben terjeszteni azt a hazugságot, amely szerint az ellátási nehézségek a proletárdiktatúra következményei, és az antant csak a tanácskormány lemondását várja, hogy élelmiszerek és különféle áruk tömegével árassza el az országot. Az élelmiszerért sorban álló proletárasszonyok között elhíresztelték, hogy a szovjetházban (a Hungária Szálló épületében), ahol a népbiztosok egy része családjával lakott, dőzsölnek az élelmiszerekben. Ennek semmi köze sem volt az igazsághoz, a Forradalmi Kormányzótanács határozata alapján a szovjetházban sem főzhettek mást, mint amit a közétkeztetésben részt vevő munkások kaptak. Jó néhányan akadtak, akiknek lehetőségük lett volna a szovjetházban ebédelni, mégis más helyet választottak (az újságíró klubban pl. jobban főztek).

Tagadhatatlan, hogy a tanácskormánynak nem egy intézkedése volt, amely jó szándéka ellenére a dolgozók egy részének elégedetlenségét váltotta ki. Ilyen volt a szesztilalom, amely az ország férfilakosságának nagy részét érzékenyen érintette, és súlyos gondokat okozott a szőlőtermelőknek is.

Egyre élesebben nyilvánult meg a földosztás elmaradása miatt csalódott paraszti rétegek elégedetlensége is. Ennek adott hangot a Budapesti Központi Munkás- és Katonatanács május 24-i ülésének egyik felszólalója – Valentin Alfréd – is. A Miskolc környéki parasztok között szerzett tapasztalatairól beszámolva elmondta:

„Azok a szegény földművesek, akik arra laknak, semmiféle olyan kézzelfogható vagy látható bizonyítékát, illetőleg előnyét nem érezték még a proletárdiktatúrának, amilyet kellene hogy érezzenek. Az a benyomásom volt nekem, hogy azok az elvtársaink semmi kézzelfogható vagy látható dolgot nem kapnak, és nem nyerhetnek olyasmit, ami őket meg tudná győzni a mi igazságunkról. Szükséges tehát, hogy ilyen irányban is cselekedjünk, hogy ezeknek valamit adjunk. A budapesti proletárnak két kézzel is adtak, de a vidéki földműveseknek, azoknak a szegényeknek nem adtak olyat, amivel meg tudnánk őket nyerni. Azoknak a szabadságon kívül nincsen egyéb félteni valójuk.”¹³⁸

A Forradalmi Kormányzótanács, attól a törekvéstől hajtva, hogy a birtokkal rendelkező parasztságnak is adjon valamit, amivel szorosabban kapcsolja őket a proletárdiktatúrához, május elején eltörölte a parasztság földadóját. Ez az intézkedés azonban helytelennek bizonyult: a tanácskormány szándékaival ellentétes hatást váltott ki. A birtokos parasztság pénzben egyáltalán nem szűkölködött, és az inflációs viszonyok között az adó fizetése nem jelentett számára különösebb nehézséget. A Kormányzótanács intézkedése viszont azoknak a híreszteléseknek adott tápot, amelyek szerint a birtokos parasztság földjét is el akarják venni. A rémhírek szerint a földadó eltörlése azt jelezte, hogy a Tanácsköztársaság kormánya a kisbirtokot már nem tekinti a parasztság tulajdonának. Az intézkedés azért is hibás volt, mert nem tett különbséget a törpebirtokos félproletárok és a 100 holdas zsírosparasztok között, s ahelyett, hogy a falusi osztályharc kibontakozását segítette volna elő, inkább a „paraszti egység” illúzióját táplálta.

A falu dolgozóinak politikai nevelésében nagy feladat hárult volna a Földmunkásszövetségre. Ez azonban szervezeti gyengesége és a vezetői által elkövetett politikai hibák miatt nem volt alkalmas e feladat ellátására. A szövetség vezető testületében olyan tendenciák érvényesültek, amelyek szembeállították a parasztságot az ipari munkásosztállyal. A szövetség lapjának, a „Világszabadság”-nak egy május végi cikke azt állította, hogy a proletárdiktatúrában a városi munkásság elnyomja a paraszti proletariátust, és azt hangoztatta, hogy „az ország kormányzása … a mezőgazdasági munkások joga és kötelessége”.¹³⁹

E káros nézetekkel szemben Nyisztor György a „Világszabadság” május 30-i vezércikkében kifejtette: a mezőgazdasági proletariátus az ipari munkásság segítsége nélkül nem tudná megállni helyét az osztályharcban. Hasonlóan foglalt állást a június elején megtartott földmunkáskongresszus több felszólalója is. Mindennek ellenére sem Nyisztor cikke, sem a helyes kongresszusi állásfoglalások nem tudták semlegesíteni azt a romboló hatást, amelyet a Földmunkásszövetség jobboldali funkcionáriusai demagógiájukkal a mezőgazdasági dolgozókra gyakoroltak.

A március 21-e után hosszabb időn át megzavarodottan, megfélemlítetten meghúzódó kizsákmányoló osztályok fokozatosan magukhoz tértek.

Április végén, május elején a román bojárok hadseregének támadása következtében előállott kritikus helyzetben az ellenforradalmárok már az ország több részében nyíltan zászlót bontottak. Május elsején Egerben a helyi direktórium tagjait letartóztatták, és a hatalmat egy ellenforradalmi tisztekből álló katonai parancsnokság vette át. Felfegyverezték a helyi polgárságot is, azonban a Vörös Hadsereg egyik, a rend megteremtésére odairányított zászlóalja elől a „hős” ellenforradalmárok harc nélkül átmenekültek a csehszlovák csapatok által megszállt területre. Hasonló események játszódtak le Gyöngyösön is. Hatvanban az ellenforradalom a reakciós magatartása miatt már a polgári demokratikus időszakban hírhedtté vált iglói géppuskás különítményre támaszkodott. Ezeket már csak jelentékeny erő, egy körülbelül 300 főből álló tengerészkülönítmény bevetésével tudták letörni.¹⁴⁰

Május elején a Dunántúl több helységében – Fehérváron, Devecserben, Csornán és még több más helyen – az ellenforradalmárok egy időre kezükbe kerítették a hatalmat.

Május 10-én hozták nyilvánosságra egy, főleg hivatásos katonatisztekből álló, budapesti összeesküvő csoport leleplezését. Az összeesküvés egyik bázisa az Ébredő Magyarok Egyesülete volt. Nagyszabású terveket dolgoztak ki a Tanácsköztársaság megdöntésére, a proletárdiktatúra vezetőinek meggyilkolására. Gyakorlati tevékenységük azonban leleplezésükig nemigen terjedt túl a magánlakásokban és zenés szórakozóhelyeken történő, tipikusan dzsentri, cigányzenés, duhaj fogadkozásokon.

Május 16-án, Rákospalotán újabb ellenforradalmi összeesküvő csoportot tartóztattak le. Az összeesküvők a proletárdiktatúra-ellenes propagandát és a fegyveres ellenforradalmi lázadás előkészítését tekintették fő feladatuknak. Jó részük rendőrtiszt volt. Az összeesküvés szálai Dietz volt rendőrkapitányig és annak környezetéig vezettek.

Az ellenforradalmi összeesküvések felderítésében és felgöngyölítésében kiemelkedő szerepe volt a Belügyi Népbiztosság politikai osztályának, melynek élén Korvin Ottó állott. Korvin, ez a finom, szinte lírai beállítottságú fiatalember, aki vagyonos szülőktől való származása ellenére a magyarországi antimilitarista mozgalom egyik vezetője, a KMP egyik megalapítója lett, különleges tehetséggel rendelkezett az ellenforradalmi aknamunka leleplezésére.

Május végén és június elején ismét a Dunántúl vált az ellenforradalmi mozgalmak színterévé.

Május 29-én a muraszombati járásban ellenforradalmár tisztek – és a járási direktórium tagjainak egy töredéke – átvették a hatalmat, kikiáltották a „Mura Köztársaságot” és a Tanácsköztársaságtól való elszakadásukat. Az ellenforradalmárok kb. 1000 főnyi fegyveres erővel rendelkeztek, s támadást indítottak a környező községek ellen.

A muraszombati lázadás egy átfogó ellenforradalmi koncepció része volt. A tervek szerint a felkelésnek a Dunántúl egész területére ki kellett volna terjedni. Május 31-én Tolna megyében, Tolnatamásiban robbant ki főként a kulákságra és a vagyonos iparosokra támaszkodó ellenforradalmi lázadás.¹⁴¹

Június 1-én gazdasági jelszavakkal, de ellenforradalmi céllal Szombathelyen sztrájkba léptek a vasutasok. A sztrájk hamarosan kiterjedt a Dunántúl vasúti üzemeinek nagy részére. Néhány helyen több közhivatal tisztviselői is csatlakoztak az akcióhoz.

Június 5-én Kőszegen, a Kőszeg környéki falvakban és Sopron megye több községében robbantak ki fegyveres felkelések.

A Forradalmi Kormányzótanács tisztában volt azzal, hogy a dunántúli ellenforradalmi mozgalmak kiszélesedése a proletárdiktatúrát válságos helyzetbe sodorhatja, ezért erőteljes intézkedéseket tett azok felszámolására. Május 30-án hadműveleti területté nyilvánítottak öt dunántúli megyét, majd néhány nap múlva az egész Dunántúlt.

A dunántúli katonai alakulatok és a Vörös Őrség munkásosztagai néhány nap alatt leverték az ellenforradalmárokat. A lázadások felszámolása azért történt gyorsan, mert a dunántúli városok és községek proletárjai hűek maradtak a Tanácsköztársasághoz. A felkelőknek nem sikerült maguk mögé állítani a helyi munkásságot és a szegényparasztokat, sőt, azok számos helyen aktívan részt vettek az ellenforradalom letörésében.

Rövid idő alatt befejeződött a vasutassztrájk is. A vasutasok hamar felismerték, hogy a sztrájk azoknak a népellenes erőknek érdekeit szolgálja, akik a tőkések és földbirtokosok uralmát akarják visszaállítani Magyarországon. Megértették: nem tagadhatják meg kötelességük teljesítését, amikor a munkásosztály és a parasztság legjobbjai fegyveres élethalál-küzdelmet vívnak az országra tört támadókkal.

A Tanácsköztársaság területén kirobbant ellenforradalmi mozgalmakban mind nagyobb szerepet játszottak a külföldre szökött arisztokraták, tőkések, politikusok, katonatisztek.

Az ellenforradalmi emigráció vezetői lázas igyekezettel fáradoztak annak érdekében, hogy az antantot a katonai intervenció megindítására, Magyarország megszállására bírják. Azok, akik a Tanácsköztársaság megdöntése után a magyar hazafiság megtestesítőinek szerepében tetszelegtek és az irredentizmust állították politikájuk tengelyébe, gátlás nélkül árulták az országot a különböző hatalmaknak, hogy azok segítségével visszaállítsák politikai és gazdasági uralmukat a magyar dolgozók felett.

„… a Bécsbe menekült magyar politikusok fölkeresték Allizét – Franciaország bécsi képviselőjét -, hogy az antant segítségét kérjék a bolsevizmussal szemben megindítandó akcióhoz” – írja Gratz Gusztáv, aki a bécsi ellenforradalmi csoport egyik vezetője volt. Hasonló kéréssel fordultak az angol és amerikai diplomatákhoz is.¹⁴²

Április 12-én a bécsi magyar ellenforradalmárok a proletárdiktatúra elleni tevékenység összefogására megalakították az Antibolsevista Comitét (ABC), amelyben gróf Bethlen István, gróf Teleki Pál, gróf Ráday Gedeon, gróf Zichy Géza, gróf Zichy István és Szmrecsányi György töltöttek be vezető szerepet.

Az ellen forradalmároknak pénzre volt szükségük, ezért a Rothschild bankházhoz fordultak egy nagyobb összegű kölcsönért. Rothschild azonban nem volt hajlandó elfogadni a magyar arisztokratáknak a kölcsön fejében, biztosítékként felajánlott birtokait. Mivel a magyar arisztokraták egy része Ausztriában is hatalmas földbirtokokkal rendelkezett, Rothschild ragaszkodott ahhoz, hogy a kölcsönért ezekkel szavatoljanak. A nagy „hazafiak” azonban, akik a kölcsönt szívesen tábláztatták volna rá a Magyar Tanácsköztársaság tulajdonában levő szocializált birtokaikra, ezt a kockázatot már nem vállalták.

Más úton igyekeztek tehát pénzhez jutni. Május 2-án éjjel egy emigráns tiszti csoport fegyveresen megtámadta a Tanácsköztársaság bankgassei követségét és gróf Takách-Tolvay József vezetésével mintegy 140 millió koronát, 70 000 francia és 30 000 svájci frankot raboltak el onnan. Elhurcolták Bolgár Elek követet és a követség egy másik vezető tisztviselőjét. Az osztrák hatóságok az elhurcolt diplomatákat ugyan kiszabadították, az elrabolt pénzt azonban nem szerezték vissza.

A rablással szerzett milliók nagyobb részét felemésztette az emigránsok fényűző élete, egy részéből azonban valóban a magyarországi ellenforradalmi lázadásokat támogatták. Az ABC például 1 millió koronát küldött a muraszombati ellenforradalmároknak.

Május 5-én az ellenforradalmi emigráció egy másik gyülekezőhelyén, Aradon, Károlyi Gyula gróf vezetésével kormányt alakítottak, amely röviddel később Szegedre tette át székhelyét. Az ellenforradalmárok szerették volna az antanttal kormányukat elismertetni, ez azonban erre nem volt hajlandó. Allizé – mint Gratz Gusztáv írja „Forradalmak kora” című könyvében – kijelentette, hogy az antant csak olyan kormányt ismer el, amely nem megszállott területen működik, hanem „egy darab magyar területen, bármilyen kicsiny legyen az, tényleg gyakorolja a hatalmat”. Allizé hozzátette: „Az nem is olyan szükséges, hogy Budapest ehhez a területhez tartozzék.” Hasonló álláspontot foglalt el Cunninghame ezredes, a bécsi angol misszió vezetője is.¹⁴³

Az ellenforradalmárok kapcsolatba léptek mindenkivel, aki a proletárdiktatúrával szemben ellenséges érzelmeket táplált. A dunántúli II. hadtest vezérkari főnöke, Craenenbrok Edgár és környezete szoros kontaktust tartott fenn az Antibolsevista Comitéval. A II. hadtesten keresztül a Dunántúl egy részén sikerült ellenforradalmi hálózatot kiépíteniük. A csornai lázadás éppúgy, mint a vasutassztrájk egyes szálai, Bécsbe vezettek.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!