A Tanácsköztársaság
(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)
Április végén, május elején megváltozott az angolszász hatalmak vezetőinek álláspontja a Magyar Tanácsköztársaság megdöntésére irányuló módszerek alkalmazását illetően. A budapesti események meggyőzték őket arról, hogy hasztalanul reménykedtek a proletárdiktatúra belülről való felszámolásában. Május 7-én már Brown professzor is erőteljes katonai intervenciót sürgetett:
„… egy energikus intervenció … melyet akár csehek vagy románok, vagy még inkább francia vagy angol csapatok hajtanának végre, minden nagyobb nehézség nélkül hatásos lenne”.122
Május 19-én Párizsban ismét napirendre tűzték a Tanácsköztársaság elleni fegyveres intervenció kérdését. Wilson és Lloyd George azt javasolta, hogy az intervenciót a franciák hajtsák végre. A franciák azonban – amióta világossá vált, hogy a proletárdiktatúra megdöntése után Magyarországon egy angolszász vezetésű antantbizottság kezébe kerül az ügyek intézése – nem túlságosan nagy hajlandóságot mutattak a támadásra. A francia politikusokra egyre nagyobb nyomásként nehezedett saját tömegeik békeakarata. Gondot okozott számukra az is, hogy a németek vonakodtak aláírni a békeszerződést. Clemenceau-ék nem tudták, nem lesz-e szükség a fegyverek alkalmazására Németországgal szemben?
A Külügyi Népbiztosság meglehetős pontossággal tájékozódott arról, hogy az antant általános támadására egyelőre nem kerül sor.
A proletárdiktatúra vezetői azonban tisztában voltak azzal, hogy ha ez a támadás késik is, előbb-utóbb elkerülhetetlenül bekövetkezik.
Nyilvánvaló volt, hogy az imperialisták egyidejű, minden oldalról bekövetkező egybehangolt támadása esetén a Tanácsköztársaság megvédése lehetetlen. A Vörös Hadsereg csak akkor remélhetett győzelmet, ha egyenként veszi fel a harcot a támadókkal szemben.
Május végén Landler Jenő a Vörös Hadsereg parancsnokságának küldött memorandumában elemezte a katonai helyzetet.
„Kétségtelen, hogy a jelenlegi súlyos katonai helyzet abban a pillanatban, midőn összes, túlerőben levő ellenségeink (francia, cseh, román, szerb) támadásukat megkezdték, katasztrofálissá válik. Ebben az esetben más nem marad hátra, mint a fegyverletétel” – írta Landler.123
A továbbiakban kifejtette: míg a román és csehszlovák csapatok harci értéke elmarad a Vörös Hadsereg munkáskötelékei mögött, a magas harcértékű francia csapatok támadásának ellenállni nem lehetne, annál is inkább, mivel azok támadása kétségkívül maga után vonná szövetségeseik előnyomulását is.
Feltételezve, hogy a franciák mindaddig nem támadnak, amíg erre nem provokáltatnak, Landler javaslatot tett: a Vörös Hadsereg egységeinek nagyobb részét egy északi támadó csoportban egyesítsék, és Zsolna vagy Kassa irányában indítsanak offenzívát a csehszlovák burzsoá hadsereg visszavetésére. Landler a Kassa irányában indított támadás végrehajtását tartotta célszerűnek.
„A kassai irány előnyei: az orosz Vörös Hadsereggel való összeköttetés mielőbbi helyreállításának … lehetősége – valamint az offenzíva esetén a könnyebb átcsoportosítás Csap környékén a Tiszántúl felszabadítására.”
Bár voltak más elképzelések is, a Forradalmi Kormányzótanács elfogadta Landler javaslatát. Május 27-én a hadseregparancsnokság már a következőképpen fogalmazta meg az északi irányú offenzíva alapvető célkitűzését:
„Politikai és gazdasági okokból a hadsereg-parancsnokság elhatározása: a cseh-román haderők belső szárnyát áttörni, és először a cseheket megverni, és azután a Tiszán átkelve a román haderő ellen fordulni.”124
E támadás végrehajtására a hadsereg-főparancsnokság a Landler vezette III. hadtestet jelölte ki. A III. hadtesttől nyugatra eső frontszakaszon, a főirányban végrehajtott támadással egyidejűleg, elő kellett nyomulnia az 5. és a 3. hadosztálynak, valamint az északi front legnyugatibb szárnyán elhelyezkedő 1. dandárnak is.
A csehszlovák burzsoá hadseregnek Szlovákiában és Kárpát-Ukrajnában ebben az időben több mint 90 zászlóalja, azonkívül 32 üteg állt rendelkezésére.
A Vörös Hadsereg parancsnoksága az Ipoly torkolatától a Sajó torkolatáig terjedő arcvonalon az északi hadjárat céljaira 73 zászlóaljat és 46 üteget vonultatott fel. Ennek az erőnek nagyobb részét azonban az arcvonal egynegyedén, a kassai irányban vonták össze.
Május 30-án kora reggel az északi arcvonal egész szélességében megindult a Vörös Hadsereg támadása.
Míg a front jobbszárnyán a III. hadtesttel szemben az ellenség szívós ellenállást fejtett ki, a balszárnyon a 3. hadosztály mindjárt az első napon jelentős sikert ért el: elfoglalta Losoncot. A Losoncért vívott harcokban különösen kitüntette magát az 1. nemzetközi vörösezred. „Az 1. budapesti nemzetközi vörösezred, a II., III. és V. zászlóalj a Losoncot szívósan és teljes elismerést méltóan védő ellenségre való támadásnál egymással vetélkedve harcolt. Különösen elismerést érdemel a rappi hidakat rohamozó 11. század és az I. (orosz) zászlóalj Vilke és Panyidaróc elleni ellenséges ágyútűz alatt végrehajtott merész támadása” – jelentette a 80. dandár parancsnoksága.125
A felszabadított területek magyar és szlovák dolgozói hatalmas lelkesedéssel fogadták a Vörös Hadsereg katonáit.
„Az előnyomulás alatt a legnagyobb lelkesedésre találtunk mindenütt a Felvidéken. Amikor az első csapatok Losoncra beértek, a losonci proletariátus, az összes dolgozók örömrivalgással éljenezték a bevonuló Vörös Hadsereget. Végig az egész utat virággal szórták be előttünk.
A leírhatatlan öröm és lelkesedés, amit itt láttam, számomra felejthetetlen marad” – így emlékezett vissza a losonci harcokra a 3. hadosztály egyik katonája.126
Szívósan küzdötte előre magát az 5. hadosztály is. Május 31-én a hadosztály alárendeltségébe tartozó 39. dandár bevonult Rimaszombatra.
„A csapatok erkölcsi értéke lényegesen javult, hangulat kitűnő, fegyelem jó, pszichikai teljesítőképesség kielégítő, bár némely csoport huzamosabb harcot és menetelést még nehezen visel (különösen a dunántúli csapatok), és nagyon hirtelen kimerülésről panaszkodik … Fogadtatás mindenütt, de különösen az ipari és bányavidékeken nagyon lelkes volt, parasztság is örülni látszik felszabadításának.”127
A Vörös Hadsereg csapásai megrendítették az ellenséget. A csehszlovák csapatok egy részében rohamosan hanyatlott a fegyelem és a harckészség. „A 3. dandár parancsnoka jelenti, hogy csapatai teljes mértékben demoralizálódtak, a felszerelés és az egyéb anyagok hiányai miatt már elvesztették harcképességüket” – ilyen jelentéseket kapott Piccione már röviddel a Vörös Hadsereg offenzívájának megindulása után.128
A Vörös Hadsereg lelkes katonái nap nap után újabb sikereket értek el. Egymás után foglalták el a kisebb-nagyobb városokat és falvakat: Tiszalúcot, Szendrőt, Tornaalját, Párkánynánát, Lévát, Sárospatakot, Sátoraljaújhelyt, Selmecbányát, Korponát.
Az egyre szorongatottabb helyzetbe került csehszlovák hadvezetés abban reménykedett, hogy a román csapatok beavatkozása még megállíthatja a Vörös Hadsereg gyors ütemű előnyomulását. Hennocque tábornok táviratilag segítséget kért a román vezérkartól, de elutasító választ kapott:
„Csapataink a másodikáról harmadikára virradó éjszaka teljesen a Tisza bal partjára vonultak vissza. A tokaji hidakat (vasúti és közúti) felrobbantottuk.
Csapataink feladata, hogy szívósan ellenállva, minden áron megakadályozzák az ellenségnek a Tiszán való átkelésre irányuló szándékát.”129
A támadás fő irányában a III. hadtest csapatai az első napokban csak lassan nyertek tért. Hennocque tábornok legjobb erőit Kassától délre vonta össze.
A június 6-ára virradó éjjel Chabort, a Kassát védelmező erők parancsnoka még egy utolsó kísérletet tett a város megmentésére: két zászlóaljjal és egy üteggel meglepetésszerű ellenlökést hajtott végre a Nagyidán éjszakázó vöröscsapatok ellen.
A rajtaütés sikerült: a 46. dandár katonái csak akkor szereztek tudomást a veszélyről, amikor az ellenség előőrsei már a községben jártak. A további eseményeket így írta le a Vörös Hadsereg lapjának, a „Proletár Hadsereg”-nek a tudósítója: „Minden vöröskatona pillanatok alatt kint volt a házakból, úgy, ahogy lefeküdtek, felsőruha és cipő nélkül. Hihetetlen fegyelmezettséggel alkották meg önmaguk támadó soraikat, és a túlnyomó cseh seregre olyan példátlan erővel vetették rá magukat, hogy rövid utcai harc után azok sorai teljesen fölbomlottak. Összekeveredve, fejvesztetten, kétségbeesett meneküléssel hagyták el a falut, és menekültek észak felé.
A vöröskatonák pedig utánuk.”130
Reggel 6 órakor az ellenlökést végrehajtó csehszlovák különítmény parancsnoka már jelentette, hogy lőszere, tartaléka elfogyott, a Vörös Hadsereg pedig növekvő erővel folytatja támadását. Chabort tábornok beletörődött a kudarcba, és elrendelte csapatainak visszavonulását. A napok óta tartó heves harcok után a 6. hadosztály katonái június 6-án bevonultak Kassára.
Az északi fronton elért sikerek hatalmas lelkesedést váltottak ki az ország népéből.
Június 7-én, szombaton, Budapest valóságos örömünnepet ült. Reggel a főváros helyőrségének katonai zenekarai zeneszóval ébresztették a dolgozókat. „A munkások átérezve a nagy győzelem döntő fontosságát, ragyogó arccal vonultak gyáraikba, műhelyeikbe …” – írta a „Népszava”. Délután a Parlament előtti téren hatalmas tömeggyűlés volt, az összegyűlt dolgozóknak Kun, Pogány, Szántó Béla, Bokányi Dezső, Garbai, Rákosi Mátyás, Rudas László tartott beszédet.
„Május 2-a óta alig egy hónap telt el, amikor még úgy hitték a kishitűek, hogy a magyar munkásságban nem lesz annyi erő, hogy uralmát fenntartsa. S egy hónap elteltével azt látjuk, hogy ez a munkásság nemcsak megerősítette a Tanácsköztársaságot, de hatalmas területre kiterjesztette uralmát … A Vörös Hadsereg magva a nemzetközi forradalomnak, amelyből ki fog hajtani a világ proletárjainak egy jobb, egy szebb és boldogabb országa” – mondotta Kun Béla.131
7-én este a Városi Színházban ünnepi nagygyűlést tartottak. Kun Béla beszéde nem egyszerű ünnepi szónoklat volt, hanem az ország politikai helyzetének mélyreható elemzése, a proletariátus legfőbb feladatainak meghatározása. Beszédének középpontjában a kishitűség, az ingadozás, a megalkuvás elleni harc állott. Rámutatott: „Minden ingadozás a diktatúra tekintélyét csorbítja, és fölösleges vérontásra vezet.”132 Foglalkozott az ellenforradalom erősödő tevékenységével, és hangsúlyozta, hogy csupán a diktatúra következetes és erélyes érvényesítése teszi elkerülhetővé az ellenforradalmi mozgalmak kibontakozását és az ezzel szükségszerűen velejáró vérontást. Beszélt arról, hogy az ellenforradalom és az ínség leküzdése egyaránt szükségessé teszi a városi és a falusi proletariátus testvéri szövetségének szorosabbá tételét. Különös nyomatékkal húzta alá: „Mindazt, amit el akarunk érni, csak úgy érhetjük el, ha fönntartjuk és szilárdabbá tesszük a proletariátus osztályegységét …” Beszéde befejezésében ismét az ingadozás, a megalkuvás ellen emelte fel szavát:
„A nemzetközi proletárforradalom nem maradhat el. Hogy ezt bevárhassuk, hogy ezt a proletariátus bevárhassa hatalomban, egységben, erőteljesen … ennek a munkafegyelem mellett a szilárd összetartás, a diktatúra következetes érvényesítése az előfeltétele.”133
Kunon kívül még többen tartottak rövid beszédet. Felszólalt Landler is, aki szintén elítélte a jobboldali szociáldemokraták mind erőteljesebben megnyilvánuló defetizmusát: „Most, amikor a fronton verekszik és győz a katonaság, nem kérdezve, hogy mi a cél, hitványság volna, ha valaki itthon kishitű lenne.”134
A következő napokban – bár az ellenség ellenállása egyre szervezettebbé és erőteljesebbé vált – tovább folytatódott a Vörös Hadsereg előnyomulása. Június 10-én a 6. hadosztály egy előretolt osztaga elérte Bártfát, és ezzel a szlovákiai csehszlovák hadsereg kettévágását befejezte. Az 5. hadosztály Tiszolcot és Rozsnyót foglalta el, míg a 3. hadosztály a Garamtól nyugatra folytatott szívós küzdelmet.
Az északi hadjárat kezdete óta még két hét sem telt el, és a Vörös Hadsereg hős proletárkatonái több mint 150 km mélyen hatoltak előre az ellenség arcvonalába, felszabadítva Észak-Magyarország és Kelet-Szlovákia jelentékeny részét.
A Vörös Hadsereg győzelmeiben, az internacionalista alakulatok soraiban elévülhetetlen érdemeket szereztek azok a szlovák katonák, akik megértették, hogy a háború nemcsak a magyar nép ügye, hanem a szocialista világforradalom küzdelmeinek egy része. „A gömöri, zólyomi szlovák ajkú proletárkatonák érték el balszárnyunkon azokat a sikereket, amelyeknek Korponát és Selmecbányát köszönhetjük … A szabadság eszménye lelkesítette a tót proletárokat és tette jó katonává”- írta a „Kassai Vörös Újság” 1919. június 13-i száma.
A Vörös Hadsereg által elfoglalt területek magyar és szlovák férfilakossága tömegesen jelentkezett fegyveres szolgálatra. A csehszlovák burzsoá hadsereg hátában egyre erősödtek a magyar Vörös Hadsereg iránti együttérzés megnyilvánulásai. A csehszlovák vezetők rendkívüli intézkedéseket léptettek életbe a szlovákiai dolgozók ellen. Június 5-én egész Szlovákiában kihirdették az ostromállapotot, bevezették a statáriális bíráskodást.
„Ezek a rendszabályok talán csökkentették az ellenséges cselekményeket, de nem nyomták el teljesen. Folytatódtak a frontvonalak mögötti lövöldözések, a szabotázscselekmények a vasút- és híradó vonalak ellen” – jelentette összefoglalójában Piccione Prágába.135
Szlovákia nagy területeinek felszabadítása lehetővé tette, hogy június 16-án a szocialista világforradalomnak újabb diadala szülessék meg: Eperjesen kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot. Ezzel az európai forradalmi mozgalomnak egy újabb bázisa jött létre.
A megalakult szlovák tanácskormány kiáltványt intézett a világ dolgozóihoz:
„A világ proletárjaihoz! A győzelmes és feltartóztathatatlanul előnyomuló világforradalom újabb nagy eredménnyel gazdagította eddigi sikereit. Az imperializmustól megtisztított szlovák földön a mai napon megalakult az önálló Szlovák Tanácsköztársaság … Ezzel a megmozdulással a szlovák munkások, katonák és földproletárok tovább építették azt a forradalmi frontot, amelynek útjai az Orosz és a Magyar Tanácsköztársaságot egyengették. További tért nyertek a világszovjet nagy eszméje számára. Az újszülött Szlovák Tanácsköztársaság természetes szövetségeseinek tekinti diadalmas testvéreit, az Orosz és Magyar Tanácsköztársaságokat, és a nemzetközi proletariátus erejének, a körvonalaiban mind élesebben kiemelkedő egységes és szolidáris munkásinternacionálénak oltalma alá helyezkedik.”136
A szlovák proletariátus fiatal állama megtette az első lépéseket a szocializmus felépítésére. Szocializálta a gyárakat, bankokat. Számos intézkedést adtak ki a dolgozók szociális körülményeinek megjavítására. Kidolgozták a Szlovák Tanácsköztársaság alkotmányát. Létrehozták a munkásosztály és parasztság tanácsait. Hozzákezdtek a szlovák Vörös Hadsereg megszervezéséhez.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!