A Tanácsköztársaság
(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)
A Tanácsköztársaság a művelődésügy területén is hatalmas arányú építőmunkába kezdett.
Rengeteg volt itt is a tennivaló. A tőkés-földbirtokos Magyarországon a dolgozó tömegek milliói éppúgy ki voltak zárva a kultúrából, mint ahogyan az állam szociális gondoskodása sem terjedt ki rájuk. A háború előtti Magyarországon az állam kulturális kiadásai a költségvetésnek mintegy 2,5 százalékát tették ki. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a 6 éven felüli lakosság egyharmada nem tudott írni-olvasni. Egyes vidékeken az analfabéták száma az országos átlagot is messze meghaladta: Bihar megyében például 48,5 százalék, Szolnok-Doboka megyében pedig 71,4 százalék volt az írni-olvasni nem tudók aránya. Az ország lakosságának nagyobb része úgy élte le életét, hogy egyetlen könyvet sem olvasott el, nem járt színházban, hangversenyen, belülről nem látott múzeumot stb.
A proletárdiktatúra állama a munkások és a parasztok milliói számára megnyitotta a műveltséghez vezető utat. A Tanácsköztársaság alkotmánya kimondotta: „A Tanácsköztársaság megszünteti a burzsoázia műveltségi kiváltságát, és megnyitja a dolgozók előtt a műveltség tényleges megszerzésének lehetőségét. Ezért a munkások és földművesek számára ingyenes és a műveltség magasabb fokát biztosító tanítást biztosít.”49
A proletárdiktatúra vezetői tisztában voltak azzal, hogy nem elegendő, ha csupán hozzáférhetővé teszik a magasabb kultúrát, hanem mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy az uralkodó osztállyá vált proletariátus meg is szerezze azokat az ismereteket, amelyekre a szocialista állam irányításához, a többi dolgozó osztályok vezetéséhez szüksége van. Erre hívta fel Móricz is a hatalom új birtokosainak figyelmét: „Gondolja, meg azt minden szegény ember, hogy a gazdagok ezer és ezer esztendeig uralkodtak rajtuk a tudomány segítségével. Most tehát, ha elvettük tőlük a gazdagságot, el kell venni a tudományt is.”50
- március 21-e után a szocialista kultúra forradalma hatalmas méretekben bontakozott ki. A Tanácsköztársaság művelődésügyi szervei átgondolt, messzetekintő koncepció alapján hozzákezdtek az oktatás, nevelés, ismeretterjesztés, a művészeti élet és a kultúra egyéb területeinek forradalmi átalakításához.
A Tanácsköztársaság oktatási és nevelési reformjai az óvodáktól az egyetemekig minden intézményre kiterjedtek.
Az óvodákat játékiskolákká szervezték át. Az új elnevezés is azt a szándékot tükrözi, hogy ezekben az intézményekben a kisgyermekek megóvásán túlmenően, azoknak a nevelését – beilleszkedésüket a közösségbe, felkészülésüket az iskolára, a munkára – kívánták elősegíteni. A Közoktatásügyi Népbiztosság a játékiskolák hálózatának nagyarányú kiszélesítését tervezte, hogy minél több dolgozó nő számára nyújtson segítséget gyermeke neveléséhez. Jelentékenyen növelték az óvónők számát. A kicsinyek szórakoztatására vándor mesemondók járták az óvodákat, bábszínház- és mozielőadásokat rendeztek részükre.
A tanácsállam vezetői egyik legfontosabb művelődésügyi feladatuknak az egységes iskolarendszer megteremtését tekintették. A proletárdiktatúra kikiáltása előtt az iskoláknak mintegy 70 százaléka egyházi kezelésben működött. Minden felekezeti iskolában más-más tanrend alapján tanítottak, más-más tankönyvet használtak. Már a polgári demokratikus köztársaság idején is erős mozgalom indult meg a pedagógusok körében az egyházi iskolák államosítása érdekében. Ennek megvalósulására azonban csak a Tanácsköztársaság kikiáltása után kerülhetett sor.
A Forradalmi Kormányzótanács XXIV. sz. rendelete leszögezte: „A Magyarországi Tanácsköztársaság az oktatás ügyét állami feladatnak tekinti. Ehhez képest a Tanácsköztársaság valamennyi nem állami nevelési és oktatási intézetet kezelésébe vesz át. Az intézetek céljaira szolgáló minden ingatlan és ingó ennek a kormányzótanácsi rendeletnek az alapján köztulajdonná válik.”51
Az állam és az egyház szétválasztása már régóta esedékes feladat volt, amelyet a polgári haladás élén álló nyugat-európai országokban már régen megvalósítottak. Ez az intézkedés nem jelentette azt, hogy a proletárdiktatúra kormánya az állampolgárokat a vallás szabad gyakorlásában bármilyen módón is korlátozni kívánta volna. A vallási oktatást a Tanácsköztársaság éppúgy lehetővé tette, mint a vallási szertartások látogatását.
Az egyházi oktatási és nevelési intézmények államosítása nemcsak az egységes iskolarendszer megteremtését segítette elő, hanem kedvezőbb feltételeket teremtett ahhoz, hogy az oktatás eredményességét nagymértékben hátráltató osztatlan iskolák rendszerének felszámolását is megkezdjék. Voltak községek, ahol 3-4 tanító is működött, és mégis, 6-14 éves korig együtt tanultak a gyermekek, mert mindegyik pedagógus más felekezet iskolájában tanított. Azáltal, hogy az egy helységben levő iskolák egységes állami vezetés alá kerültek, lehetőség nyílt a tanerők jobb kihasználására, az oktatás racionálisabb megszervezésére.
Az osztatlan oktatás megszüntetését segítette az is, hogy a Közoktatásügyi Népbiztosság mintegy 1200, a megszállott területekről menekült tanítót helyezett el az iskolákban. A pedagógushiány teljes megszüntetésének érdekében a proletárdiktatúrában feleslegessé vált foglalkozásokat művelő értelmiségiek egy részét is tanítónak kívánták átképezni.
Az osztott oktatás megkezdésével a proletárdiktatúra oktatásügyi szervei nem várták meg az új, 1919-1920-as tanévet, hanem ahol lehetett, azonnal bevezették.
A proletárdiktatúra kikiáltása után az iskolák oktató-nevelő munkáját természetesen nem lehetett azonnal új, szocialista tartalommal megtölteni. Ehhez új tankönyvek kellettek, a pedagógusokat is szocialista szellemben kellett átképezni. A Közoktatásügyi Népbiztosság haladéktalanul hozzákezdett mindkét feladat megoldásához: a legkitűnőbb szakembereket új iskolai tankönyvek készítésével bízta meg, s a pedagógusok számára továbbképző tanfolyamokat szervezett. Az 1919-1920-as tanévet már egy teljesen új, 8 osztályos, egységes népiskolai rendszerben, új tankönyvekkel kívánták megkezdeni. Azokat a tantárgyakat, amelyeknek oktatásában az osztályszempontok a leghatározottabban érvényesülnek, már 1919 nyarán az új program alapján tanították. A „Néptanítók Lapja” mellékleteként rendszeresen közölték az egyetemes és a magyar történelem oktatásának marxista szemléletű vezérfonalát.
Reformokat hajtottak végre a középiskolákban is. Jelentősen csökkentették a holt nyelvek tanítására fordított időt, és a korábbinál több órát állítottak be a fogalmazás, a történelem, a természettudományok és a földrajz oktatására. A középiskolákban új tantárgyat vezettek be: a szocializmus alapelveinek, a kommunista társadalom berendezésének, a kommunista irodalom kiemelkedő alkotásainak oktatását.
Az általános ismereteket nyújtó középiskolák mellett nagy szerepet szántak a szakmunkásképző iskoláknak. A tervek szerint az általános középiskolákkal párhuzamosan háromfajta szakmunkásképző iskolát kívántak létrehozni: ipari, mezőgazdasági és elosztóüzemi szakmunkásképző iskolát. Mindhárom fajta iskolába az általános iskola 8 osztályának elvégzése után lehetett jelentkezni. Ezekben az iskolákban főként a gyakorlati ismeretekre kívántak nagy súlyt helyezni.
A gyermekek gyakorlati készségének növelése, technikai ismereteinek bővítése, a fizikai munka megbecsülésére való nevelése érdekében, az általános iskolákban és a középiskolákban egyaránt megkezdték a politechnikai oktatás előkészítését. A Budapesti Munkás- és Katonatanács közoktatási ügyosztálya már májusban megindította az iskolai műhelyek jövendő oktatóinak első tanfolyamát.
A proletárdiktatúra lényeges változásokat hozott a főiskolák és az egyetemek életében is.
A régi Magyarország egyetemein a vezetést retrográd szellemű, főként a nagybirtokos arisztokrácia felé orientálódó, szakmailag nem egy esetben alacsony színvonalat képviselő professzorok tartották kezükben. Ezek minden haladó gondolatot és haladó magatartású személyt igyekeztek az egyetemtől távoltartani. Már a polgári demokratikus kormányzat az egyetemi autonómia felfüggesztésére kényszerült. A Tanácsköztársaság határozott lépéseket tett az egyetemek és főiskolák megreformálására. Eltávolították azokat a tanárokat, akik katedrájukat nem tudományos érdemeikért, hanem az arisztokráciának tett szolgálataikért kapták, és új, addig mellőzött kitűnő szakembereket állítottak helyükre. Ekkor nevezték ki a tudományegyetem bölcsészkarára Babits Mihályt, Bolgár Eleket, Szekfű Gyulát, Fülep Lajost, Révay Józsefet, Vadász Elemért, a tanító és tanárképzőhöz: Benedek Marcellt, Turóczi-Trostler Józsefet, az orvoskarra Pólya Jenőt, Ferenczy Sándort, a Műegyetemre Éber Lászlót, Kozma Lajost, a Képzőművészeti Főiskolára Beck Ö. Fülöpöt, Vedres Márkot, Pór Bertalant, Ferenczy Bénit, Csók Istvánt és másokat.
A jogi karon és a jogakadémiákon az oktatást átmenetileg beszüntették. Ennek két oka is volt: egyrészt az, hogy a jogtudomány viselte magán leginkább a kizsákmányoló osztályok érdekeinek és nézeteinek bélyegét, másrészt pedig az, hogy a diplomás értelmiségiek között aránytalanul nagy volt a jogászok száma, akikre a proletárdiktatúra viszonyai között ilyen mértékben nem volt szükség.
A hittudományi karok működését is felfüggesztették, de az egyházak saját költségükön, az állam támogatása nélkül továbbra is fenntarthatták azokat.
Az egyetemi oktatás reformjának még csak körvonalai alakulhattak ki. A tendencia arra irányult, hogy a gyakorlati specialisták képzését és a tudósképzést egymástól elhatárolják, és sajátos követelményeiknek megfelelően végezzék.
A proletárdiktatúra a moszkvai munkásegyetem mintájára megszervezte a Marx-Engels munkásegyetemet, amelyet május elején, a jogi kar épületében nyitottak meg. Ennek az intézménynek a szerepéről a „Vörös Újság” a következőket írta:
„A munkásegyetemen rendszeres, állandó tudományos munka fog folyni, hallgatói kizárólag a dolgozó proletárság köréből kerülhetnek ki, akik, miután kivívták maguknak a hatalmat, most meg fogják szerezni a tudást is ahhoz, hogy a termelést, a közigazgatást, a kultúrát önmaguk irányítsák.”52
A munkásegyetem hallgatóit a tanácsok, a párt- és szakszervezetek ajánlására azok közül a fizikai dolgozók közül vették fel, akik 1918. október 21-e előtt már szervezett munkások voltak. A hallgatókat a délutáni munka alól mentesítették.
Az egyetemen közigazgatási, társadalomtudományi és természettudományi tanfolyamokat szándékoztak indítani. A társadalomtudományi és természettudományi tagozat körülbelül 200 hallgatóval meg is nyílt. Az előadások nyilvánosak voltak, azokra bárki bemehetett.
Az iskolákhoz és az egyetemekhez kötött rendszeres képzés mellett a Tanácsköztársaság művelődésügyi szervei a közművelődés változatos eszközeivel is hatalmas tömegeket vontak be az oktatásba, az ismeretterjesztésbe. Néhány hét alatt a fővárosban és a vidéken már számtalan tanfolyamon folyt a felnőttek oktatása. Az analfabéták részére írás-olvasás tanfolyamokat rendeztek. Azok, akik írni és olvasni tudtak, de az elemi ismeretek terén továbbképzésre szorultak, alapfokú tanfolyamokon vehettek részt. A munkásegyetemre való felvételre készített elő a munkástovábbképző tanfolyam. Sokféle ipari és üzemviteli, nyelv, matematika, gyors- és gépírói stb. tanfolyamot szerveztek. A proletárdiktatúra első két hónapjában csak Budapesten 231 különböző tanfolyam indult, több mint 6500 hallgatóval.
A közművelődési ismeretterjesztés szemléltető eszközökkel való ellátására létrehozták a Szemléltető Eszközök és Diapozitívek Központját, amely Európa egyik leggazdagabb ilyen gyűjteménye volt: május végén már közel 40 000 diafelvétellel rendelkezett.
Tízezrek ismerkedtek meg az irodalom és a zene számukra addig ismeretlen szépségeivel a proletárdiktatúra alatt szervezett irodalmi és zenei ismeretterjesztő előadásokon, matinékon. Május végéig ezeken a rendezvényeken több mint 60 000 hallgató vett részt. A művészi alkotómunkát soha korábban olyan nagy megbecsülés nem övezte, mint a Tanácsköztársaság idején.
A proletárdiktatúra kormánya – művészi formanyelvére és világnézetére való tekintet nélkül – támogatásban részesített minden olyan jelentős művészt, akinek munkássága becsületes, a társadalmi érdeklődésre számot tartó törekvéseket fejezett ki.
A fiatal kommunista értelmiség egy kis része, amely elméleti felkészültségének hiányai folytán meglehetősen hajlamos volt a baloldali túlzásokra, szektás módon ki akarta zárni a proletárdiktatúra kulturális életéből a polgári művészeket, tekintet nélkül azok magatartására. „A proletárdiktatúrának csak a forradalmi szociális világnézetű művészetre lehet szüksége. A többiek álljanak félre a diktatúra alatt, még ha jóhiszeműleg is akarnak segíteni, csak ronthatnak a proletárdiktatúrán és vele a tiszta művészeten” – írta Uitz Béla a „Vörös Újság” április 10-i számában. Hasonló, eszmei tisztázatlanságon alapuló, túlzó radikalizmus nyilvánult meg a „Vörös Újság” április 11-i számában „Vigyázat!” címmel megjelent cikkben: „Kíméletlen, nemcsak politikai, hanem etikai cenzúrával kell letörni minden burzsoá ideológiát és hordozóikat, a művészeket. Nem baj, ha egy vagy öt, vagy tíz, vagy harminc (nem akarunk számot mondani) író és művész marad csak meg, az addig művészszámba ment régiekből. A kíméletlenség a cél csorbítatlan elérésének feltétele” – hangoztatta a cikk, amely egyebek között bántó támadást intézett Tóth Árpád ellen.
Ezek a nézetek nem egyeztek meg sem a kommunisták vezetőinek, sem a proletárdiktatúra illetékes kulturális szerveinek állásfoglalásával.
„A kommunista kultúrprogram csak jó és rossz irodalmat különböztet meg, és nem hajlandó sem Shakespeare-t, sem Goethét félredobni azon a címen, hogy nem voltak szocialista írók. De nem hajlandó arra sem, hogy szocializmus címen ráeressze a dilettantizmust a művészetre … A Közoktatásügyi Népbiztosság nem akar hivatalos művészetet, de nem akarja a pártművészet diktatúráját sem. A politikai szempont még sokáig kiválasztó szempont marad, de nem diktálhatja az irodalmi termelés irányát. Csak szűrő legyen, ne egyetlen forrás”- így foglalta össze a „Vörös Újság” 1919. április 19-i számában Lukács György a kommunisták többségének álláspontját. A Tanácsköztársaság kultúrpolitikája a gyakorlatban cáfolta meg a kétségkívül jó szándékból, a proletárdiktatúra féltéséből fakadó, de ennek ellenére károkat okozó, szektás nézeteket. A Tanácsköztársaság művelődésügyi szervei a kulturális élet úgyszólván valamennyi területén bevonták az irányítás munkájába a becsületes szándékú, segíteni kész polgári művészeket és szakembereket, és ezek nem kis mértékben járultak hozzá a proletárdiktatúra kulturális eredményeihez.
A proletárdiktatúra 133 napos fennállása alatt természetesen csak néhány művészeti ágban születhettek olyan művek, amelyek a szocialista forradalommal megváltoztatott társadalomban kibontakozó új erőket, alkotóiknak ehhez a megváltozott világhoz való viszonyát tükrözték. Elsősorban a lírában, a riport-prózában, a grafikában jöhettek létre olyan maradandó alkotások, amelyeknek forrását a proletárdiktatúra alatt szerzett élmények képezték. Ezek magas színvonala, őszinte pátosza a szocialista kultúra kezdeti alkotásait irodalmi és művészeti örökségünk legkiemelkedőbb hagyományai közé emeli.
A magyar irodalom legkiválóbb művelői nagy lelkesedéssel üdvözölték a proletariátus hatalmának megszületését. Komját Aladártól Tóth Árpádig az irodalom legkülönfélébb irányzatainak képviselőit fogta egységbe a megújhodott ország, az új típusú állam őszinte igenlése; Barta Lajos, Kassák Lajos, Krúdy Gyula, Juhász Gyula, Márai Sándor, Móricz Zsigmond, Móra Ferenc, Tóth Árpád – hogy csak néhányat említsünk – számos költeményben és cikkben vallotta magáénak a proletárdiktatúrát.
„Most én anyám, hogy élsz nyomorban,
Egészen koldus, fél halott,
Soha még így tied nem voltam,
Jövő napjától piros orcád,
Szabad ország,
Én a te költőd maradok!”
– így vallott a dolgozó nép felszabadult hazája iránti érzelmeiről „Ritmusok” című versében Juhász Gyula.53
A proletárdiktatúra életének úgyszólván minden eseményéhez kapcsolódik valamelyik jelentékeny író, költő műve, amelyben a proletariátus ügyével való azonosulás, az elért eredmények örömteli üdvözlése, a kivívott szabadság és a szocialista jövendő féltése nyilatkozott meg.
Mennyivel szegényebb, egyoldalúbb lenne például a Tanácsköztársaság agrárpolitikájáról alkotott képünk, ha nem állnának rendelkezésünkre Móricznak a somogyi cselédség megváltozott életéről szóló írásai!
A szelíd szavú mesélő, Móra Ferenc, a franciák által megszállott Szegeden április elején meglepő bátorsággal és határozottsággal szállt szembe az ellenforradalmi összeesküvésekben fondorkodó szegedi burzsoáziával:
„A diadalmas proletariátus nemcsak fenyeget, hanem ígér is: irgalmatlan halált annak, aki moccanni mer az új világrend ellen, emberi megélhetést mindenkinek, aki beéri azzal, amit a maga becsületes munkájával kereshet a más verejtékezése nélkül. A proletariátus nem vérre szomjas, hanem boldogságra, s abból mindenkinek juttat annyit, amennyi megilleti. Kinek lehet ez ellen szava ebben a nagy munkásvárosban, amelyet akik naggyá és erőssé tettek, azok leginkább kizsákmányoltak voltak, öntudatos fizikai és öntudatlan szellemi proletárok? Nem lehetnek sokan, akinek van mit siratni: akinek van okuk veszett fogcsikorgatással felhorkanni az új rend ellen, amely elszedi tőlük a prédát, titkos konventikulumokon alattomos tőrt köszörülni a diktatúrára, amely azon rettenetes sorsra fogja őket kényszeríteni, hogy ők is érjék be annyival, amennyi embertársaiknak jut” – írja a „Szegedi Napló” április elsejei számában.
Amikor a francia megszállók segítségével Szegeden az ellenforradalom került hatalomra, Móra inkább megvált a „Szegedi Napló” szerkesztőségétől, mintsem megtagadja ezt az állásfoglalását. Az ellenforradalmi Szegeden Móra és Juhász mindvégig szolidáris maradt a proletárdiktatúrával, vállalva magatartásuk minden következményét. A franciák által elfoglalt, majd a szegedi munkásság határozott fellépésének eredményeképpen visszaszolgáltatott szegedi Munkásotthon újbóli megnyitása alkalmából írta Juhász Gyula egyik legszebb versét, „A munkásotthon homlokára” címűt.
A Tanácsköztársaság irodalmi életét a Közoktatásügyi Népbiztosság felügyelete alatt működő írói direktórium irányította, amelynek Babits Mihály, Balázs Béla, Barta Lajos, Bíró Lajos, Kassák Lajos, Komját Aladár, Lukács György, Móricz Zsigmond, Osvát Ernő, Révész Béla és Színi Gyula voltak tagjai. A direktórium munkájában az írói választmányra támaszkodott, amelynek tagjai között irodalmunknak olyan kiválóságai szerepeltek, mint Gárdonyi Géza, Heltai Jenő, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Nagy Lajos, Tóth Árpád stb.
Az írói direktórium és a választmány egyik legalapvetőbb feladatának az írók anyagi helyzetének rendezését, gazdasági kiszolgáltatottságának megszüntetését tekintette.
Az irodalmi alkotómunka nyugodt feltételeit úgy kívánták biztosítani, hogy az íróknak havonta rendszeresen meghatározott összegű előleget fizettek, amelyet azután a megjelent mű honoráriumából vontak volna le. Természetesen ilyen előlegeket csak azoknak adhattak, akik korábbi irodalmi tevékenységükkel már bebizonyították írói képességeiket. Az írói direktórium és a választmány ezért az irodalmi élet területén működő személyeket jegyzékbe vette abból a célból, hogy meghatározza, kik azok, akiknek írói tevékenységét a proletárdiktatúra a fentebb említett módon támogatni kívánja.
„Ettől a rendszertől az irodalmi élet megújulását várjuk. Egy írónak sem lesz többé érdeke, hogy olcsó sikerekre vadásszon, hogy tömegesen szállítson fércmunkákat. Senki sem lesz kiszolgáltatva se kiadónak, se közönségnek. Másfelől okkal várható az, hogy azok a tehetségek, akik a kapitalizmus ingoványában talajt fogni nem tudtak, most az állammal tisztességes alapon kötött szerződéseik alapján akarnak és tudnak majd dolgozni. Temérdek írói érték fog így átmentődni és fölszínre kerülni” – állapította meg a Közoktatásügyi Népbiztosság jelentése.54
A kiadói tevékenység és a könyvterjesztés irányítására a Közoktatásügyi Népbiztosság létrehozta a Szellemi Termékek Országos Tanácsát. Ez a szerv az április végétől július végéig terjedő három hónap alatt 334 könyvet és brosúrát adott ki, összesen 25 millió 710 000 példányban. Kitűnően megszervezték a kiadványok terjesztését. A könyvkereskedések mellett vándor könyvterjesztők gondoskodtak arról, hogy az üzemekben, a laktanyákban, iskolákban és otthonaikban is megvásárolhassák a dolgozók az őket érdeklő műveket.
A proletárdiktatúra kikiáltásakor csupán négy napilapot tiltottak be, s az egyesült párt és a tanácskormány orgánumain kívül mintegy húsz lap jelent meg. A későbbiek folyamán azonban a tanácskormány arra kényszerült, hogy megszüntesse a polgári napilapok kiadását. Ennek az intézkedésnek elsődleges oka a nagyfokú papírhiány volt, amelynek következtében még a központi pártlapok kiadása is veszélyben forgott. A kormány döntéséhez azonban hozzájárult az is, hogy a polgári újságírók – akik kezdetben minden tekintetben lojálisnak vallották magukat a proletárdiktatúrával – az intervenció megindulása után, a Tanácsköztársaság külső és belső nehézségeit látva, egyre több ellenforradalmi hangú cikket írtak.
Az ellenforradalmi tendenciájú sajtómegnyilvánulások hangvételét a jobboldali szociáldemokrata vezetők köréhez közelálló, „Az Ember” című folyóirat kommunistaellenes cikkei adták meg. Ennek szerkesztője Göndör Ferenc újságíró – a „Népszava” egyik munkatársa – volt. A proletárdiktatúra alatt Göndör a sajtó irányításában nagy befolyással járó pozíciókhoz jutott: ő lett a sajtódirektórium elnöke, s az újságírók szakszervezetének elnöke. Mivel a pártegységhez a szociáldemokrata jobboldalnak akarva, nem akarva alkalmazkodnia kellett, a proletárdiktatúra kikiáltását követő első hetekben a pártsajtóban nem kockáztatták meg a kommunisták és a proletárdiktatúra alapelvei elleni nyílt támadást. Ezt a szerepet Göndör és folyóirata vállalta magára.
„Az Ember” kommunistaellenes – az irodalompolitika leplébe burkolózó – támadása két vonalon indult meg. Cikkeiben támadta a Közoktatásügyi Népbiztosságnak a Tanácsköztársaság irodalmi és művészeti politikáját irányító kommunista vezetőit, azzal támasztva kétséget irodalompolitikai tevékenységük helyességével szemben, hogy – amint ezt „Az Ember” cikkírói állították – irodalmi alkotómunkájuk során alacsony színvonalú műveket hoztak létre. Ehhez kapcsolódott az a támadás, amelyet „Az Ember” a „Ma” című folyóirat és a köréje csoportosuló írók és művészek ellen indított.
A „Má”-t Kassák Lajos 1916-ban alapította. Kassák munkatársainak többsége a század eleji polgári művészet tartalmi és formai sivárságától, kiúttalanságától megcsömörlött fiatalember volt, akik a művészet további fejlődésének útját elsősorban a hagyományos formák teljes elvetésében, a korábban köztiszteletben álló, elfogadott szabályok tagadásában vélték megtalálni.
A „Ma” művészei nemcsak az irodalmi maradisággal fordultak szembe: elítélték a társadalmi igazságtalanságokat, az imperialista háborút, a féktelen nacionalista uszítást. Többségük azonban ebben az időben ennél tovább nem is jutott el: a társadalmi forradalom számukra legfontosabb feladatának a művészetek kifejezésmódjának „forradalmasítását” tekintette. Az 1917-es oroszországi események hatására egy részük – Komját Aladár, Révai József, Lengyel József, akiket nem elégített ki a „Ma” körének szubjektív, elvont forradalmisága – különvált, a cselekvő forradalmiság útjára lépett, és az antimilitaristák csoportjához csatlakozva, velük együtt jutott el a kommunista párthoz.
A polgári demokratikus forradalom győzelme után Kassák és csoportja is aktívabb politikai tevékenységbe kezdett. Kassákék a polgári rend védelmezőivel szemben a fiatal kommunista párt oldalára álltak, egy pillanatra sem szűntek meg hangoztatni azonban, hogy magukat semmiféle pártirányításnak nem hajlandók alávetni, és hogy programjuk eltér a kommunista pártétól. A kommunistákkal való szövetséget csak ideiglenesnek tekintették.
A „Ma” aktivistáinak eszmevilága – a politikai anarchizmus, a szubjektív forradalmiság, az expresszionista művészeti formabontás e sajátos ötvözete – a vajúdó Európa szellemi életének tipikus jelensége volt. Az útkereső értelmiség egy része keleten és nyugaton egyaránt hasonló irányban indult el. Kétségtelen, hogy az aktivisták az irodalomban és a képzőművészetben új, maradandó emlékekkel gazdagították a művészi kifejezés színskáláját.
A pártokon való kívülállást, az elkötelezettség elhárítását azonban legnagyobb részük előbb-utóbb feladta. Nagy részük rádöbbent arra, hogy forradalmi elveiket a társadalom valóságos forradalmi erőitől elszakadva nem valósíthatják meg.
A proletárdiktatúra győzelme után Kassák és az „aktivisták” nagy része tevékenyen részt vett a Tanácsköztársaság kulturális életében. A korábban éppen hogy megtűrt „Ma” az irodalmi élet egyik jelentős tényezőjévé vált.
Az olvasóközönség számára idegen és hozzáférhetetlen formabontó törekvések kétségkívül kedvező alapot nyújtottak a bírálatra. Göndör folyóirata azonban a „Ma” irányzatát nem magasabb, szocialista eszmei alapról, hanem a konzervatív kispolgári irodalomszemlélet talajáról bírálta, és személyeskedő hangú, durva cikkekben támadta a „Ma” művészeit.
A Közoktatásügyi Népbiztosság kommunista munkatársait „Az Ember” úgy állította be, mintha azok a proletárdiktatúra hivatalos hatalmával Kassákék irányzatát akarták volna a magyar irodalomra ráerőszakolni. Bár a fiatal kommunisták egy része ebben az időben kétségtelenül az avantgardizmusban látta a forradalmi művészet fejlődésének útját, a kommunisták többsége – mint ezt a vezetők nyíltan is kifejezték – más állásponton volt.
A proletárdiktatúra kezdeti időszakának belső erőviszonyait jellemzi az a tény, hogy a kommunisták „Az Ember” destruktív támadásaira a folyóirat betiltásával feleltek. Ez azonban csak átmeneti siker volt, mert a proletárdiktatúra helyzetének válságosra fordulásával az irodalmi vonalon jelentkező kommunistaellenes támadások felújultak, sőt Kunfi személyében élükre tekintélyes ember állott.
A helyzet megváltozásának eredményeképpen ugyanazok, akik áprilisban kénytelenek voltak hozzájárulni „Az Ember” betiltásához, május végén kierőszakolták újbóli megjelenését, és május 29-én diadallal adtak hírt erről az eseményről a „Népszava” 1919. május 29-i számában: „»Az Ember«, Göndör Ferenc elvtársunk harcos és bátor hetilapja, több heti szünet után ismét megjelent.”
„Az Ember” tovább folytatta a korábban megkezdett tevékenységet, azzal a különbséggel, hogy kommunistaellenes, a proletárdiktatúra vezetését és módszereit bíráló cikkei a művészet és az irodalom kérdésein túlmenően, mindinkább az általános politikai ellenzékiség kifejezőivé váltak.
A pártkongresszus előkészítésének időszakában Kunfi és Weltner ebben a hetilapban „intonálta” a kongresszus kommunistaellenes megnyilvánulásait.
A júniusi pártkongresszuson Kunfi – hangot adva a proletárdiktatúra módszereivel szemben álló jobboldali és centrista szociáldemokrata vezetők véleményének – egyebek között azzal vádolta a Tanácsköztársaságot, hogy létrejötte óta „minden szellemi és tudományos élet abszolút pangása észlelhető”.55 Azt hangoztatta, hogy a szellemi munkások szabadságának korlátozása az oka a kulturális életben megmutatkozó „bénultságnak”.
E nézetekkel szembeszállva Kun Béla kifejtette, hogy a proletárdiktatúrában csak „az a szellemi élet hanyatlott le, az a kútmérgező szellemi élet, amely a burzsoázia szolgálatában állott … amelyet burzsoá szépirodalomnak neveztek. Új szellemi életnek, új kultúrának kell támadnia magából a proletariátusból, és én bízom a proletariátus termelőerejében, abban a termelőerőben, amely intézményeket alkotott, hogy meg fogja találni a szellemi élet terén is a maga kivirágzását. Kétségtelen, hogy ez nem a »Ma« irodalma, amely a burzsoá dekadencia terméke. Új szellem fog megnyilatkozni a proletár szellemi élet terén, amelyből a proletariátus szelleme fog kivirágozni.”56
Kun tehát elutasította azokat a nézeteket, amelyek a burzsoá irodalom művelői egy részének többé-kevésbé kényszerű hallgatását a szellemi élet hanyatlása bizonyítékának tartották, és elhatárolta magát és a kommunistákat a „Ma” művészeti felfogásától is.
Kun Béla állásfoglalása, érthető módon, igen érzékenyen érintette a „Ma” körül csoportosuló írókat és költőket. Sértődötten utasították vissza a bírálatot, és a továbbiakban avantgardista arisztokratizmusuk még szélsőségesebbé vált.
Ettől az időtől kezdve Kassák és követőinek egy része fokozatosan eltávolodott a kommunistáktól.
A Tanácsköztársaság fennállása alatt kétségkívül hanyatlott az irodalom művelőinek kezdetben szinte egyhangú lelkesedése. Ennek oka azonban semmi esetre sem „a szellemi szabadság korlátozásában” keresendő – amint azt Kunfi hangoztatta -, hanem más tényezőkben. Az írók, költők, művészek hangulatát ugyanazon behatások formálták, mint a dolgozók más rétegeiét. Az imperialista támadás, a proletárdiktatúra külső és belső nehézségeinek növekedése, az egyesült pártban mind erősebben megnyilvánuló egyenetlenség megrendítette, bizonytalanná tette azokat is, akik őszinte lelkesedéssel köszöntötték a Tanácsköztársaságot létrejöttének abban a diadalmas korszakában, amikor a forradalom győzelme hazai és nemzetközi méretekben egyaránt minden akadályt elsöprőnek ígérkezett. Ehhez járult a lapok nagy részének az általános papírhiány kényszerítő hatására történt beszüntetése, a művek kiadásának mind nehezebbé válása stb. Mindez azonban nem a proletárdiktatúra módszereivel függött össze, és korántsem jelentette azt, hogy irodalmunk legjobbjai, csalódva a munkásosztály hatalmában, az ellenforradalmi restauráció híveivé váltak volna.
A Tanácsköztársaság képzőművészeti életét a művészeti és múzeumi direktórium irányította. Ennek élén Pogány Kálmán állott, tagjai: Berény Róbert, Kozma Lajos, Ferenczy Béni; Lessner Manó építész, valamint Antal Frigyes és Wilde János művészettörténészek voltak. A művészeti és múzeumi direktórium is azt tekintette egyik első feladatának, hogy a képzőművészek rendszeres foglalkoztatását lehetővé tegye. Az írókhoz hasonlóan a képzőművészek megélhetését is úgy kívánták biztosítani, hogy számukra havonta meghatározott összeget előlegként folyósítottak, és a művészek elkészült alkotásaikkal törlesztették le az előleget. A tervek szerint az előleg ledolgozása után a művészek műveikkel szabadon rendelkezhettek, de az államnak a többi alkotásra is elővásárlási joga volt.
Ez a terv természetesen csak megfelelő előkészítés után léphetett életbe. Addig is, míg ez megtörtént, a direktórium minden eszközzel igyekezett a művészeken segíteni. A Forradalmi Kormányzótanács 250 000 koronát utaltatott ki röviddel a proletárdiktatúra létrejötte után a Szépművészeti Múzeumnak, hogy a rászorult jelentősebb művészektől vásároljon, és így azok anyagi problémáin enyhítsen. Számos művész kapott különböző alkotások elkészítésére megbízást a művészeti direktóriumtól. Sokan vettek részt a főváros május elsejei dekorációjának elkészítésében, amely a művészek közreműködésének eredményeképpen az agitatív, monumentális díszítő művészet kiemelkedő példája volt. Csupán a Szellemi Termékek Országos Tanácsának propagandaosztálya 84 nagy plakátot adott ki, közel félmillió példányban. Ezek a plakátok a magyar grafika, a plakátművészet fejlődésének egyik csúcspontját képezték.
A Közoktatásügyi Népbiztosság nagy figyelmet fordított a képzőművészeti oktatás színvonalának emelésére. Az Iparművészeti és a Képzőművészeti Főiskola átszervezésével, új tanerők beállításával felfrissítette a művész-jelöltek képzését. Tehetséges proletár fiatalok számára Andrássy Gyula palotájában képzőművészeti tanműhelyt szerveztek, amelynek vezetőjévé Uitz Bélát, a festészeti osztály élére Nemes Lampért Józsefet, a szobrászati osztályhoz pedig Medgyessy Ferencet nevezték ki. A felnőtt művészek továbbképzésére Szentendrén és Balatonfüreden nyári tanfolyamokat rendeztek. Az akadémiai végzettségű művészek továbbképzésére pedig mesteriskolákat hoztak létre.
Az alkotóművészek megélhetéséről, munkaalkalmáról, továbbképzéséről való gondoskodás mellett a művészeti és múzeumi direktórium tevékenységének középpontjában természetesen a tömegek művészeti ízlésének fejlesztése állott.
A kulturális szervek mindent megtettek annak érdekében, hogy az ország területén őrzött értékes műkincsek valamennyi dolgozó számára hozzáférhetővé váljanak. A Forradalmi Kormányzótanács már március 22-én határozatot hozott a magánkézben levő muzeális értékű műkincsek köztulajdonba vételéről. Néhány hét alatt a közgyűjtemények ily módon több mint ezer kiemelkedő képzőművészeti alkotással, gazdag grafikai, iparművészeti anyaggal gyarapodtak. A köztulajdonba vett képek alkotói között pl. Rembrandt, Brueghel, Frans Hals, El Greco, Tintoretto, Goya, Ingres, Delacroix, Corot, Courbet, Manet, Renoir stb. neve szerepelt.
A nagyközönség számára június 15-én, 715 festménnyel rendezték meg a szocializált műkincsek hatalmas sikerű, első kiállítását. Az egyetemes és a magyar művészettörténet nagyszerű alkotásai most először tárultak a szépre éhes tömegek szemei elé.
Nagy gondot fordítottak az iskolások és az ifjúmunkások képzőművészeti nevelésére. Az ifjúmunkások számára például harmincas csoportokban 10 héten át, heti egy alkalommal, gondosan kidolgozott program szerint tárlatvezetéseket rendeztek. Úgy tervezték, hogy ezután a művészettörténeti oktatásnak egy magasabb szintű tanfolyamát szervezik meg számukra. Az ifjúmunkások nagy örömmel vettek részt a számukra eddig ismeretlen szépségeket feltáró tárlatvezetéseken. „Csodálatos, hogy a nehéz fizikai munkában elfáradt ifjúmunkások milyen érdeklődéssel vesznek részt ezeken az előadásokon” – írta a „Fáklya” 1919. május 8-i száma.
A műkincsek szocializálásával egyidőben határozta el a Forradalmi Kormányzótanács a színházak szocializálását is.
Hogy a dolgozók számára megkönnyítsék a színházak látogatását, a jegyek kétharmadát, majd négyötödét a szakszervezeteken keresztül, kedvezményes áron adták el, és csupán a fennmaradt részt árusították a színházi jegypénztárakban. Sok magyar munkás ekkor ment életében először színházba.
A színházi politika irányítása is demokratikus alapokon, a legkiválóbb művészek bevonásával folyt. A Közoktatásügyi Népbiztosság tanácsadó szerveként megalakult Művészeti Szaktanács tagjai között olyan kitűnő színészek szerepeltek, mint Csortos Gyula, Somlay Artúr, Ódry Árpád, Törzs Jenő, Rátkai Márton és mások.
A proletárdiktatúra alatt a színészeknek nem kellett a munkanélküliség rémétől tartaniuk. A külvárosok és a vidék számára több száz tagból álló társulatot szerveztek.
A Magyar Tanácsköztársaság kikiáltása előtt hazánkban nem folyt főiskolai szintű, egységes színész- és színházi rendező oktatás. A proletárdiktatúra alatt határozat született a korábban működő nyilvános és magán-színésziskolák megszüntetésére és színművészeti főiskola létrehozására. A főiskolán a tanításnak 1919. szeptember elsején kellett volna megindulni.
A Tanácsköztársaság ideje alatt emelkedett a színházak műsorának színvonala. A reakciós tendenciájú, művészileg gyenge művek lekerültek a színlapokról. Új, szocialista mondanivalóval bíró drámák még nem voltak. A színházak ezért elsősorban a klasszikusok: Shakespeare, Strindberg, Gorkij, Shaw, Leonyid Andrejev, Hauptmann stb. darabjait játszották. Szocialista indíttatású mű Gorkij mellett mindössze egyetlen: a holland szociáldemokrata Hermann Heyermans „Remény” című drámája szerepelt a színházak műsorában.
A színházak új közönsége, a gyárak, az üzemek proletárjai szomjasan itták magukba az új élményeket. Soha korábban színészek ilyen hálás közönség előtt nem játszottak. A Tanácsköztársaság színházi estéinek hangulatát megrázóan örökítette meg egyik cikkében Móricz Zsigmond:
„A Nemzeti Színházban voltam ma este, s új közönség ült körülöttem.
Meg voltam hatva és el voltam bűvölve, amikor a gróf Széchenyi Béla páholyában három dohánygyári kisasszonyt és egy öreg, fekete fejkendős nénit láttam …
Ez igen: közönség.
Ennek nem játék a színpad, sem az élet. Ez szívébe veszi az igazságot, s nem engedi kiütni onnan. Ezt áhítattal lehet megközelíteni, ennek lehet értelmes szót mondani: ez menedéke a művészet igazságának. Ez nem a kultúrába belecsömörlött habitüé, ennek nem kell rossz szagú iparművészet: ez ember, ez él, ez igazságszerető lény.
Egészen megújhodtam ezen az estén, s valami magas és tiszta érzések keltek föl bennem a művészet feladatáról.”57
A Tanácsköztársaság zenei életét a Közoktatásügyi Népbiztosságon Reinitz Béla irányította, aki mellett a zenei direktóriumban Bartók Béla, Kodály Zoltán, Dohnányi Ernő tevékenykedett.
A proletárdiktatúra alatt a zenei oktatás is ingyenessé vált. Az operaelőadásokat és a hangversenyeket, éppúgy, mint a színházakat és múzeumokat a dolgozók látogatták.
Az 1910-es években Magyarország már jelentékeny filmiparral és mozihálózattal rendelkezett. Haladó mondanivaló már a proletárdiktatúra kikiáltása előtt is jelentkezett egyes, főként háborúellenes tendenciájú filmekben.
A Tanácsköztársaság államosította a filmgyárakat, a filmkölcsönzőket és a mozikat.
A filmgyárakban nagyarányú munka folyt. A kezdeti szervezeti nehézségek legyőzése után egymás után forgatták a filmeket. A proletárdiktatúra négy és fél hónapja alatt 35 játékfilm forgatását fejezték be, illetőleg végezték jórészt el. A proletárdiktatúra legfontosabb politikai, gazdasági, kulturális eseményeit, a forradalmi háború egyes jeleneteit híradófilmeken rögzítették.
A Tanácsköztársaság filmiparának irányítói koncepciózus terveket dolgoztak ki a filmgyártásnak a köznevelés és az oktatás szolgálatába állítására. A játékfilmek mellett számos tudományos, ismeretterjesztő, az ipari és a mezőgazdasági szakoktatást szolgáló film készítését vették tervbe.
Külön gyermekmozikat jelöltek ki, ahol az ifjúság számára készült filmeket vetítettek. A kicsinyekkel való gondos törődést érzékelteti az az elgondolás, amely szerint e mozik első padsorait el kívánták távolítani, hogy a gyermekeknek ne kelljen rossz szögből, kényelmetlen fejtartással nézni a filmet.
A Tanácsköztársaság idején nagyszabású tervek és kezdeményezések születtek a közgyűjtemények területén is.
A könyvtári munka irányítására, a meglevő készletek megfelelő elosztására, a könyvtárosok továbbképzésének megszervezésére létrehozták az Országos Könyvtárügyi Tanácsot, amely a tervek szerint, egy könyvtárügyi és bibliográfiai intézetre támaszkodva irányította volna a könyvtári hálózat munkáját.
A nagy intézményi és magánkönyvtárak államosításával megnyílt a lehetősége annak, hogy a könyvtári hálózatot a legmodernebb elvek alapján, a szocialista társadalom kulturális igényeinek figyelembevételével szervezzék át.
Egy minden tudományos igényt kielégítő tudományos szakkönyvtárhálózat mellett megkezdték egy kitűnően felépített közművelődési könyvtárrendszer alapjainak a lerakását is. Budapesten minden kerületben több, 15-20 000 kötetes közkönyvtárat kívántak létrehozni. Ezek száma Nagy-Budapest viszonylatában meghaladta volna a harmincat. Hasonló intézmények alapítását tervezték a vidéki városokban és a nagyobb gyárakban, üzemekben is. A falvak és a tanyák dolgozóihoz mozgókönyvtárakkal kívánták a szórakozás és az ismeretterjesztés legfontosabb eszközét: a könyvet eljuttatni. Az ifjúmunkások részére külön könyvtárakat akartak alapítani.
A korszerű könyvtárosi ismeretek általánossá tétele érdekében könyvtáros-továbbképző tanfolyamot szerveztek, amelyet a későbbiekben háromszemeszteres főiskolává akartak átalakítani.
A korábbiakban már szólottunk arról, hogy a proletárdiktatúra a múzeumokban őrzött műkincseket igyekezett a legszélesebb dolgozó tömegek, elsősorban az ifjúság számára hozzáférhetővé tenni. Említést érdemel az a tény, hogy a tanácskormány több új múzeum – köztük a munkásmozgalom forradalmi hagyományainak tárgyi emlékeit őrző Proletármúzeum – megalakítását rendelte el.
Intézkedések történtek a műemlékvédelem érdekében is.
Lerakták az egységes levéltári szervezet alapjait. A jelentősebb egyházi és magánlevéltárakat állami kezelésbe vették. A levéltárügy irányítását az Országos Levéltárügyi Tanácsra bízták.
Négy és fél hónap természetesen nem volt elegendő arra, hogy a Tanácsköztársaság idején a kulturális területen megkezdett nagyszabású vállalkozásokat be is fejezzék. A kulturális forradalom feladatai sokkal bonyolultabbak és nehezebbek annál, hogy azokat hónapok alatt – még ha az elképzelések és a rendeletek a legjobbak is – meg tudják oldani. Az azonban még a proletárdiktatúra ellenségei számára is letagadhatatlanná vált, hogy a sokat rágalmazott munkáshatalom nemhogy lebecsülné és elsorvasztaná a kultúrát, hanem gondoskodása középpontjába állítva, korábban soha nem látott magaslatra emeli azt.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!