A Tanácsköztársaság
(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)
A gazdasági élet szocialista átszervezése hallatlanul bonyolult feladat elé állította a magyar munkásosztály vezetőit.
Bár Marx és Engels már a „Kommunista Kiáltvány”-ban foglalkozott a győztes proletárforradalom gazdasági teendőivel, e kérdés részletes kidolgozásával a marxista elmélet egészen az első szocialista állam, Szovjet-Oroszország létrejöttéig adós maradt. A szovjet népnek, a bolsevik pártnak teljesen járatlan úton, elsősorban csak a saját tapasztalatain okulva, példátlanul nehéz körülmények között kellett a kapitalizmus felszámolásának és a szocialista gazdasági rend felépítésének történelmi feladatát megoldania.
A Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelmétől a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásáig nem egészen másfél esztendő telt el. A magyar proletariátus már nem kevés olyan tapasztalatra támaszkodhatott, amit a szovjet-oroszországi gazdaság átszervezése nyújtott (ilyen volt például az üzemek munkásellenőrzése stb.). Kétségtelen azonban, hogy ezek a tapasztalatok 1919 márciusáig még nem kristályosodhattak a szocialista gazdaság létrehozásának átfogó elméletévé. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a szovjet államot és a Magyar Tanácsköztársaságot egy több száz kilométeres ellenséges terület választotta el egymástól, s ez nagymértékben korlátozta a vezetők kapcsolatait. Azok a hatalomra jutott munkásosztály szövetségi politikájával kapcsolatos sorsdöntő fontosságú határozatok, amelyeket a bolsevik párt VIII. kongresszusa Lenin kezdeményezésére 1919 márciusában hozott, csak hónapokkal később jutottak el a magyar kommunistákhoz.
A tapasztalatok hiánya mellett a magyarországi proletárdiktatúra gazdasági politikájának alakulását döntően befolyásolta néhány olyan alapvető tényező, amelynek figyelembevétele nélkül nem ítélhetjük meg helyesen az eseményeket.
A Tanácsköztársaságnak egy, a háborúban teljesen tönkrement gazdaságot kellett átvennie. Az iparban és a mezőgazdaságban öt éven keresztül a legteljesebb rablógazdálkodás folyt, a termelés nagymértékben visszaesett, a készletek teljesen kimerültek.
Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásával, az ország régi területei nagy részének megszállásával – a termelés hagyományosan kialakult szervezete felborult. A proletárdiktatúra kikiáltását hamarosan követő blokád a helyzetet még súlyosabbá tette. Az ipar és a mezőgazdaság működéséhez szükséges alapvető nyersanyagok (szén, benzin, nyersvas stb.) behozatala lehetetlenné vált.
A magyar munkásosztály fiatal államának jóformán egész fennállása alatt élethalálharcot kellett vívnia az imperialisták sokszoros túlerőben levő hadseregeivel. Ilyen körülmények között a proletárdiktatúra gazdaságának alapvető feladata volt a forradalmi honvédő háborút folytató Vörös Hadsereg szükségleteinek kielégítése.
A Tanácsköztársaság gazdaságpolitikájára – éppúgy, mint a legtöbb lényeges probléma megítélésére – erőteljesen rányomta bélyegét az a tény, hogy a Forradalmi Kormányzótanács a világforradalom győzelmével mint nagyon rövid időn belül elkerülhetetlenül bekövetkező eseménnyel számolt.
„… az a szilárd meggyőződésünk volt, hogy a világforradalomnak aránylag igen rövid időn belül be kell következnie … Ezért a hatalom kivívásáért folytatott harcunk periódusában a Tanácsköztársaság leendő gazdaságpolitikáját átmeneti jellegűnek tekintettük, amelynek fő feladata a kitartás biztosítása mindaddig, amíg a világforradalom előrehaladása könnyít azokon a mérhetetlen nehézségeken, amelyeket a háború okozta süllyedés és a minden oldalról való kapitalista körülzártság állított elénk. Kitartásunk egyben a világforradalom gyorsítója is lett volna. Ennek megfelelően a gazdaság szervezésének fő feladatát abban láttuk, hogy a lehető legteljesebben mérjük föl az ország termelésre és fogyasztásra felhasználható készleteit, ezeket a legszigorúbb tervszerűséggel és takarékossággal használjuk fel, és a termelést mind az iparban, mind a mezőgazdaságban szigorúan korlátozzuk a legelsőbb rendű életszükségletek fedezésére szolgáló termékek előállítására. Csakis így segíthetünk a tömegek nyomorán és nélkülözésein, mégpedig azonnal – annyira, hogy a várt világforradalom legközelebbi fázisáig ki tudjon tartani szocialista hatalmának védelmében és kiépítésében” – írja Hevesi Gyula, a Tanácsköztársaság gazdasági életének egyik vezetője „Szociális termelés” című munkájában.25
Hiába mutatta az ország gazdasági élete a legteljesebb leromlottság sivár és nyomasztó képét a hatalom átvételének idején, a dolgozók – de a vezetők legnagyobb része is – úgy érezték, hogy a proletárdiktatúra kikiáltásával már elhárult minden akadály sok évtizedes gazdasági követeléseik teljesítése útjából. A súlyos gazdasági helyzetre való tekintet nélkül ezért került sor több olyan intézkedésre, amelynek reális feltételei 1919-ben még nem értek meg. Ez az utópizmus minden igazi nagy népi forradalom elkerülhetetlen velejárója, annak az egészséges türelmetlenségnek a kifejeződése, amellyel a tömegek és a velük együttérző vezetőik az új gazdasági, politikai és erkölcsi rend megteremtésére törekednek.
*
Amióta a kommün által érintetlenül hagyott bankokban levő összegeket a francia burzsoázia a párizsi munkásság forradalmi hatalmának megdöntésére használta fel, a szocialista forradalom hívei a győztes proletariátus egyik legelső feladatának tekintették a bankok zár alá vételét, majd szocializálását.
Mint korábban láttuk, Szamuely már március 21-én intézkedett a bankok zár alá vételéről.
Március 27-én megjelent a Forradalmi Kormányzótanács rendelete a pénzintézetek szocializálásáról.
„1. §. A Forradalmi Kormányzótanács elhatározza a pénzintézetek szocializálását. A szocializálás munkáját azzal kezdi meg, hogy felhatalmazza a pénzügyi népbiztost azon pénzintézetek vezetésének átvételére és ellenőrzés alá helyezésére, amelyeket a szocializálásra alkalmasnak tart.
A tanácsköztársasági vezetés és ellenőrzés alá helyezett pénzintézeteket a pénzügyi népbiztos által kinevezett ellenőrző megbízottak vezetik, a pénzügyi népbiztos utasításának megfelelően” – jelentette be a rendelet.26
A rendelet szerint a bankbetétekkel rendelkező személyek betétjüknek havonta csak 10 százalékát, de maximálisan 2000 koronát vehettek fel. Ez a korlátozás azonban nem vonatkozott azokra az esetekre, amikor a bankokban elhelyezett pénzt munkabérek kifizetésére vagy a termelés folytatásához szükséges nyersanyagok stb. beszerzésére kellett fordítani.
Amint látjuk, a rendelet nem mondotta ki valamennyi pénzintézet azonnali állami tulajdonba vételét. Mivel a bankok egy jelentős része külföldi tulajdonban volt, és a többi pénzintézetben is nagy volt a nyugati (főleg osztrák, német, svájci stb.) tőke részesedése, a Forradalmi Kormányzótanács, hogy elkerülje a kapitalista országokkal való kapcsolat túlságos kiéleződését, egyelőre megelégedett ezeknek ellenőrzésével.
A rendelet megjelenésének napján 34 budapesti pénzintézetet szocializáltak, illetőleg vettek ellenőrzés alá. A Forradalmi Kormányzótanács birtokba vette az Osztrák-Magyar Bank budapesti főintézeteit és a Pénzintézeti Központot is.
Április elsején megjelent a Forradalmi Kormányzótanácsnak a biztosítóintézetek és nyugdíjintézetek szocializálásáról szóló rendelete is.
Június közepéig a tanácsállam körülbelül 800 pénzintézetre terjesztette ki ellenőrzését.
Az ellenőrzés alá vett pénzintézetek élére szervezett munkásokból és megbízható szakemberekből álló bizottságokat állítottak. Ezek hozzájárulása nélkül jelentős összegeket nem fizethettek ki és nem utalhattak át.
A pénzintézetek szocializálásával, illetőleg ellenőrzésével a proletárdiktatúra mindenekelőtt megszüntette a burzsoáziának azt a lehetőségét, „hogy ellenforradalmi célokra százmilliókat használhasson, azt a lehetőségét, hogy eddigi fényűző életmódját tovább folytathassa” – mondotta Varga Jenő a Tanácsok Országos Gyűlésén.27
Hasonló célokat szolgált a Forradalmi Kormányzótanácsnak a 2000 koronánál nagyobb értékű ékszerek beszolgáltatásáról szóló rendelete is.
A pénzintézetek szocializálása és ellenőrzés alá vétele – amellett, hogy a volt uralkodó osztályokat megfosztotta az ellenforradalom anyagi támogatásának lehetőségétől – fontos feltétele volt az ország gazdasági élete központosításának, tervszerű irányításának. E nélkül az intézkedés nélkül a proletárdiktatúra nem tudta volna biztosítani a honvédelemmel, a megnövekedett szociális és kulturális feladatokkal járó kiadások fedezetét.
Természetesen, a bankok állami irányítása a Tanácsköztársaság pénzügyi problémáit önmagában nem oldhatta meg.
A proletárdiktatúra a polgári köztársaságtól a pénzügy terén is katasztrofálisan súlyos örökséget vett át.
Az országban hatalmas arányú infláció dühöngött. A világháború négy éve alatt a bankjegyforgalom megtízszereződött: 3 milliárd 61 825 koronáról több mint 31 milliárd koronára emelkedett. Egyidejűleg a korona ércfedezete 1,4 milliárdról 0,342 milliárdra csökkent. A korona fedezettségi aránya tehát 45,2 százalékról 1,1 százalékra süllyedt!* A Tanácsköztársaság pénzforgalmával részletesen foglalkozik dr. Huszti Ernő „Bankrendszer és pénzforgalom a Magyar Tanácsköztársaságban” c. tanulmánya.*
Az októberi polgári forradalom után a pénz romlása tovább folytatódott. A Károlyi-kormányzat kiadásainak fedezésére 5,4 milliárd koronát bocsátott ki.
A bankjegyeket a monarchia felbomlása előtt Bécsben nyomták. 1918 októbere után az Osztrák-Magyar Bank bécsi intézete nem volt hajlandó a korona bankjegykliséit a magyar kormány rendelkezésére bocsátani. Csupán a 200 és a 25 koronás bankjegyek egyik oldalának kliséit engedték át. A magyar pénzügyminisztérium így arra kényszerült, hogy olyan ideiglenes papírpénzt bocsásson ki, amelynek csak egyik oldalára nyomtatták az ábrát és feliratot, a másik oldal üres – fehér maradt. A bankjegyeken levő felirat szerint azok csak 1919. június 30-ig voltak érvényben. A lakosság nagyon bizalmatlanul fogadta ezt a pénzt. Már a Tanácsköztársaság kikiáltásakor igen nagy volt a különbség a régi, ún. kék pénz és az új, fehér pénz vásárlóértéke között.
A háború alatt a város és a falu közötti értékcsere megbomlott. A birtokos parasztság termelvényeinek áráért nem tudott iparcikkeket vásárolni, ezért nagy mennyiségű pénzt halmozott fel. Ilyen körülmények között áruit nem akarta piacra vinni, és ha megtette, azokért csak „kék” pénzt fogadott el.
Súlyos gondokat okozott a kisebb címletű bankjegyek és az aprópénz hiánya is.
Amikor Lengyel Gyula, a pénzügyi népbiztos, március 21-én az Osztrák-Magyar Bank budapesti intézetét átvette, ott mindössze 1 milliárd 973 millió korona pénzkészletet talált.
Ennek mintegy kétharmada: 1 milliárd 210 millió, 200 és 25 koronás „fehér” bankjegyekben volt.
Ilyen körülmények között a Tanácsköztársaságnak már megszületésekor nemcsak a súlyos pénzügyi válsággal, hanem a – különösen a bérből és fizetésből élő dolgozók sorsát megnehezítő – pénzválsággal is szembe kellett néznie.
A Tanácsköztársaság pénzügyi rendszerének és pénzügyi politikájának nagy érdeme, hogy ebben a súlyos helyzetben, a háború rendkívüli körülményei között is el tudta érni, hogy az infláció üteme relatíve csökkent, és a pénz nemesérc fedezeti arányának romlása is enyhült.
Az ipar szocializálásának kezdetei a polgári demokratikus rendszer idejére nyúltak vissza, amikor – főleg a fővárosban – az üzemek nagy részében a munkásság átvette a vezetést, vagy az ellenőrzés valamilyen formáját valósította meg. A kommunisták vezetésével a haladó műszaki értelmiség legjobbjai már 1918 decemberében vitákat rendeztek a termelés szocializálásának kérdéseiről. A vitába bekapcsolódtak a szociáldemokrata párt baloldali vezetői is: Varga Jenő és mások. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a szociáldemokrata baloldal és a haladó műszaki értelmiség nézetei a termelés köztulajdonba vételéről már a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt a leglényegesebb kérdésekben megegyeztek a kommunisták álláspontjával, és kialakult a kommunista vagy a párttal szimpatizáló szakembereknek az a garnitúrája, amely a proletárdiktatúra alatt az ipar szocialista átszervezését vezette.
Március 21-e után a Forradalmi Kormányzótanácsban az ipar szocializálásával kapcsolatban főként akörül folyt a vita, hogy mi legyen az üzemek állami tulajdonba vételénél az alsó határ.
Rónai igazságügyi népbiztos a 100 munkásnál többet foglalkoztató üzemek szocializálását javasolta. Böhm pedig azt, hogy azokat az üzemeket vegyék társadalmi tulajdonba, amelyekben 50 munkásnál több dolgozik. Varga Jenő még alacsonyabban kívánta megvonni a szocializálás határát: a Forradalmi Kormányzótanács március 22-i ülésén a 15-nél több személyt alkalmazó üzemek államosítása mellett foglalt állást. A kommunista népbiztosok egy része az alsó határt a 10 személyt foglalkoztató üzemekben kívánta megállapítani. Végül kompromisszumos megoldás született. Ezt tükrözi a Forradalmi Kormányzótanácsnak az ipari, bánya- és közlekedési üzemek szocializálásáról szóló IX. számú rendelete, amely március 27-én jelent meg:
„1. §. A Tanácsköztársaság feladatának tekinti, hogy a termelőeszközöket a dolgozók társadalmának tulajdonába vegye át, a termelést szervezze és fokozza.
Ezért a Tanácsköztársaság a kisipar kereteit meghaladó ipari, bánya- és közlekedési üzemeket köztulajdonba veszi, azokat egycsapásra az egész proletariátus vezetése és az illető üzem munkásságának ellenőrzése alá helyezi.
Ezért mindezek az ipari, bánya- és közlekedési üzemek, amelyek munkáslétszáma 1919. március hó 22-én a húszat meghaladta, társadalmi vezetés és munkásellenőrzés alá kerülnek.”28
Az államosított üzemekhez a Szociális Termelés Népbiztossága termelési biztosokat nevezett ki. „A termelési biztos a proletárság összességének képviselője abban az üzemben, amelynek élére állították” – hangoztatja a rendelet.
Az üzem vezetésének ellenőrzésére a rendelet szerint – a dolgozók számától függően – 3, 5, illetőleg 7 tagú ellenőrző munkástanácsot kellett választani. „Az ellenőrző munkástanács feladata a proletár munkafegyelem megteremtése, a dolgozó nép tulajdonának védelme és a termelőmunka ellenőrzése.”
A rendelet végrehajtása gyorsan haladt előre. Április 18-án Böhm Vilmos büszkén közölte: „Oroszországgal szemben az az előnyünk, hogy azonnal az újjáépítéshez foghattunk, s négy hét alatt több mint ezer üzemet szocializálhattunk, míg az oroszok egy év után mindössze 513 üzemet társadalmasítottak.”29 Böhm pontatlan adatot közöl. 1918. június 1-ig a Szovjet- Oroszországban szocializált üzemek száma valóban alig volt több 500-nál, de 1918. június 28-án a Népbiztosok Tanácsa dekrétumot adott ki az egész nagyipar államosításáról, és ennek értelmében 1918 szeptemberig több mint 3000 ipari vállalatot államosítottak.
Ugyanezen a napon Hevesi Gyula részletes tájékoztatást adott a sajtónak az ipar társadalmi tulajdonba vétele terén elért eredményekről.
„… megállapíthatjuk, hogy az első feladat: a termelőeszközöknek a tőkések kezéből a proletariátus osztálytulajdonába való átvétele, simán és minden zökkenés nélkül lebonyolódott. A részvényesek és igazgatóságok helyét átvették a gyári munkástanácsok, amelyek gondoskodtak róla, hogy az üzem megszakítás nélkül tovább folyjon” – mondotta.30
Bár már a 20 személyt foglalkoztató üzemekig terjedő szocializálás is olyan feladatokat rótt a proletárállamra, amelyeket az adott viszonyok között az nem tudhatott megoldani, a valóságban az ipar köztulajdonba vétele nem állt meg a Forradalmi Kormányzótanács rendeletében megállapított határnál. A jóval kisebb üzemek, műhelyek munkásai is mindenáron meg akartak szabadulni a tulajdonostól, és az esetek nagyobb részében ezt – a központi állami szervek leghatározottabb tiltakozása ellenére – meg is tették. Ilyen módon egészen kicsi, csupán néhány emberrel dolgozó asztalos, lakatos, cipész stb. műhelyeket is szocializáltak. Varga Jenő a tanácskongresszuson elmondotta, hogy a legnagyobb erőfeszítésbe került a fodrászipar szocializálásának megakadályozása, amit a budapesti borbély- és fodrászsegédek mindenáron ki akartak erőszakolni. Később, a III. Internacionálé VI. kongresszusán, Varga azt is elmesélte, hogy a fodrászok szakszervezete meggyanúsította őt: azért áll ellen a szocializálásnak, mert a családjában fodrászüzlet-tulajdonosok vannak.
Szovjet-Oroszországban, a forradalom győzelme utáni első fél esztendőben a szocializált üzemek száma alig haladta meg a félezret, tehát az ipar köztulajdonba vételének tempója lényegesen lassúbb volt, mint a Magyar Tanácsköztársaságban. Igaz az, hogy az oroszországi ipar struktúrája más volt, mint a magyaré. Ott az igen elmaradott szinten álló háziipar és kisipar mellett egy – főleg külföldi tőkeberuházások útján létrejött – korszerű, hatalmas nagyipar működött. Magyarországon a nagyipart és a kisipart különböző nagyságú középüzemek tömege kötötte össze, amely az ipari termelés jelentős hányadát szolgáltatta. Ez a tény bizonyos mértékben indokolttá tette a magyarországi ipar szélesebb körű társadalmasítását.
Nem kétséges azonban, hogy az ipar ilyen gyors és ennyire átfogó szocializálásának 1919-ben még nem értek meg a feltételei. A Tanácsköztársaság gazdasági szervei nem tudták megfelelően összefogni, irányítani valamennyi köztulajdonba vett üzemet, nem biztosíthatták a munkájuk folytatásához szükséges feltételeket, nyersanyaggal és félkész áruval való ellátásukat stb.
Az elhamarkodva szocializált kisüzemek jelentős része nem tudta folytatni a termelést és előbb-utóbb leállt. Ennek hatása az amúgy is szűkösen meglevő fogyasztási cikkek mennyiségének további csökkenéséhez, a munkanélküliek számának növekedéséhez vezetett.
Az ipar szocializálásánál összehasonlíthatatlanul bonyolultabb volt az állami kezelésbe vett üzemek összehangolt, tervszerű, a társadalom szükségleteinek kielégítését és a rendelkezésre álló tartalékok legracionálisabb felhasználását biztosító termelésének megszervezése. A Tanácsköztársaság rövid idő alatt e területen is szép eredményeket ért el.
Az első hetekben a Szociális Termelés Népbiztossága közvetlenül foglalkozott az állami kezelésbe vett üzemekkel, április 22-én azonban létrehozták a helyi és a kerületi ipari termelési tanácsokat, és néhány kiemelt nagyüzem kivételével ezek feladatává tették a szocializált üzemek közvetlen irányítását. Helyi ipari termelési tanácsok azokban a helységekben alakultak, ahol legalább 3 szocializált üzem működött. A kerületi ipari termelési tanácsok feladata egy vagy több megye ipari termelésének összefogása volt. Az ipari termelési tanácsok feladatává tették, hogy biztosítsák a központi intézkedések végrehajtását, a közvagyon védelmét, a termelés folytonosságát. Gondoskodniuk kellett arról, hogy a területükön dolgozó üzemek jól együttműködjenek.
A termelés ésszerűsítése, a rendelkezésre álló erők leggazdaságosabb kihasználása érdekében az azonos iparághoz tartozó üzemeket egységes irányítás alá vonták.
Megkezdték a korábban különböző kapitalista érdekeltségekhez tartozó, azonos profilú üzemek összevonását. Ezzel az intézkedéssel már kezdetben is jelentős eredményeket értek el. A korábban különböző részvénytársaságokhoz tartozó villamos erőművek hálózatai összekapcsolásával például napi 14 vagon szenet takarítottak meg. Igen hasznosnak bizonyult a malomipar összevonása. Nagy megtakarításokat értek el azzal, hogy a kisebb budapesti malmokat leállították, a két nagy malmot pedig három műszakban üzemeltették. Hasonló jellegű ésszerűsítéseket kezdtek el az ipar úgyszólván valamennyi ágazatában.
A Tanácsköztársaság megszüntette a szabadalmi monopóliumokat, a gyári titkokat, és így lehetővé vált a legfejlettebb módszereknek az egész iparágban való elterjesztése. Egységesítették a tervező irodákat, a kísérleti laboratóriumokat, s ezzel megteremtették a feltételeit annak, hogy a kisebb üzemek is a legmagasabb színvonalú tervek és eljárások felhasználásával végezzék munkájukat. Az ipar társadalmi tulajdonba vételével egyetértő műszaki értelmiség igen sok hasznos gondolattal, újítással, ésszerűsítéssel járult hozzá a szocialista termelés megszervezéséhez.
A szűkös nyersanyagkészlet legésszerűbb felhasználásának érdekében központi anyaghivatalokat szerveztek. Csak ezek révén lehetett elérni azt, hogy a meglevő nyersanyagok és termékek valóban a legfontosabb társadalmi szükségletek kielégítésére használtassanak fel.
A proletárdiktatúra kormányát az ipari munkásság béreinek és munkaidejének rendezésénél is az a legjobb szándék vezette, hogy eleget tegyen a munkásosztály évtizedes követeléseinek.
Április 19-én jelent meg a Forradalmi Kormányzótanács rendelete, amely napi 8 órában, illetőleg heti 48 órában határozta meg az ipari munkások munkaidejét, és ideiglenesen szabályozta munkabérüket.
A rendelet eltörölte a darabbérezést, és egységes időbérkategóriákat állapított meg.
A rendeletben megadott határok között a fizetés megállapítását az üzem termelési biztosa, az ellenőrző munkástanáccsal egyetértésben, az üzemi szakszervezeti bizalmiak bevonásával végezte.
Röviddel később rendezték a tisztviselők fizetését is. A munkások és a tisztviselők bére közötti különbséget megszüntették.
„A Forradalmi Kormányzótanács mindenkit, aki munkája után él, munkásnak tekint, és eltörli azt a megkülönböztetést, amely korábban tisztviselők és más alkalmazottak között fennállott. Megszűnik tehát a különbség a tisztviselők és a munkások bérei között is, úgyhogy csupán a szakképzettség kisebb vagy nagyobb foka, továbbá a vezetésre való alkalmasság lehetnek azok a tényezők, amelyek a munkabér nagyságát befolyásolják. Ezenfelül még csupán a munkában eltöltött évek száma vehető tekintetbe” – hangoztatta a Forradalmi Kormányzótanács 1919. május 4-én megjelent rendelete.31
A munkabérek ilyen módon való rendezését kezdetben általános elégedettség fogadta. Hamarosan kiderült azonban, hogy a teljesítménybérek eltörlése az iparban elhamarkodottan történt, mert még nem értek meg sem az anyagi, sem pedig az erkölcsi előfeltételei. Ez az intézkedés is hozzájárult a gyári munkafegyelem bomlásához, a termelékenység csökkenéséhez. Hamarosan maguk a munkások is hangot adtak annak a véleményüknek, hogy az időbéreknek az ipar minden területén való általános bevezetése helytelen volt. Az öntudatos munkásság igazságérzetét sértette az a tény, hogy az új bérrendszerrel sokan visszaéltek, és alacsonyabb teljesítményt nyújtottak, mint amikor teljesítményükért díjazták őket.
A pénzügyhöz és az iparhoz hasonlóan a Forradalmi Kormányzótanács a kereskedelmet is az állam irányítása és ellenőrzése alá vonta.
Hogy az üzletekben levő iparcikkek és élelmiszerek elrejtését megakadályozza, a Szocializálási Népbiztosság március 24-én elrendelte, hogy az élelmiszer-, egészségügyi cikk, könyv- és papír-, tüzelő-, dohány- stb. üzletek, tehát a dolgozók mindennapi szükségleteit árusítók kivételével valamennyi üzletet be kell zárni, és azokból semmiféle árut sem elvinni, sem eladni nem szabad. Hasonló célból elrendelték az üzletek árukészletének leltározását.
Április 3-án jelent meg a Forradalmi Kormányzótanácsnak a nagykereskedelem szocializálásáról szóló rendelete. E szerint minden olyan üzletet, amely viszonteladók számára árusított, illetőleg amely 10 vagy több munkást foglalkoztatott, köztulajdonba vettek. Az államosított üzletek élére, az ipari üzemekhez hasonlóan biztost neveztek ki, akinek az ott dolgozók által megválasztott ellenőrző munkástanáccsal együtt kellett gondoskodnia arról, hogy az üzlet tevékenysége megfeleljen a proletárdiktatúra érdekeinek.
Bár a közvetlenül fogyasztók részére árusító üzletek nyitva tartását már április 2-án engedélyezték, a legális magánkereskedelem a Tanácsköztársaság egész fennállása alatt gyakorlatilag szünetelt. A kiskereskedők az állami tulajdonban levő nagykereskedelemtől nem kaphattak árukat. Az üzletekben tárolt termékeket a hatóságilag megállapított áron nem akarták kiárusítani, hiszen az általános áruhiány miatt azoknak feketepiaci ára sokkal magasabb volt. Az üzletek túlnyomó részét ezért április 2-a után sem nyitották ki.
A termelés általános visszaesése, az ipari és mezőgazdasági termékek hiánya indokolttá tette a tanácskormánynak azt a törekvését, hogy az árucserét, a termékek elosztását a legszigorúbb állami felügyelet alá vonja. A városi munkásság ellátását, a Vörös Hadsereg igényeinek kielégítését az adott viszonyok között – éppúgy, mint Szovjet-Oroszországban – csupán az elosztás állami monopolizálásával lehetett biztosítani.
A Tanácskormány kiadta a jelszót: aki nem dolgozik, ne is egyék! Az alapvető élelmiszereket jegyre adták, jegyet pedig csak a dolgozóknak és családtagjaiknak adtak.
Hogy a szűkös készletekből elsősorban a rászorulóknak jusson, a Forradalmi Kormányzótanács elrendelte, hogy fehérneműket, ruhát, cipőt az állami kereskedelem csak azok számára szolgáltasson ki, akik a házbizalmi hivatalos igazolásával bizonyítják igényeik jogosultságát.
A pénznek a birtokos parasztságnál való felhalmozódása, az infláció, a „fehér” pénzzel kapcsolatos problémák stb. miatt a mezőgazdasági termékek felvásárlása csak nagyon szűk korlátok között valósulhatott meg. A város és a falu közötti gazdasági kapcsolat fő formájává a termékek közvetlen cseréje kezdett válni.
A munkásság jobb ellátásának érdekében beszerzési csoportokat hoztak létre, amelyek vidéken ipari cikkekért és pénzért élelmiszert cseréltek. Mivel ez sok visszaélésre adott alkalmat, és nem biztosította az elosztás igazságosságát és egyenlőségét, a későbbiekben intézkedések történtek, hogy a város és a falu közötti termékcserét centralizáltan szervezzék meg.
Az ipari cikkek hiánya természetesen korlátokat szabott a csere ilyen formáinak is. A proletárdiktatúra állama ezért a súlyos helyzetben kénytelen volt esetenként az élelmiszerek rekvirálásának módszerét is igénybe venni.
A Tanácsköztársaság állami tulajdonba vette a közlekedési és szállítási vállalatokat és a bérházakat is.
A feudális-kapitalista Magyarországon a munka nélkül szerzett jövedelmek egyik jelentékeny forrása, a dolgozók kizsákmányolásának egyik eszköze a bérházak tulajdona volt. A lakbér még a legnyomorúságosabb bérházakban is igen magas volt: a dolgozóknak jövedelmük egynegyed-egyötöd részét kellett a lakásokért fizetniük.
A kommunista párt már 1919 elején éles támadást indított a lakbéruzsora ellen. Felhívta a dolgozókat, hogy tagadják meg a lakbérfizetést a háztulajdonosoknak, akik a bérek állandó emelésével, a fizetni nem tudók könyörtelen utcára tételével már régen a munkásság gyűlöletének központjában álltak.
A lakóházak szocializálását a Forradalmi Kormányzótanács az ipari üzemek és a bankok társadalmi tulajdonba vételének elrendelésével egy napon mondotta ki. A munkások (a dolgozó parasztok, tisztviselők) családi házai kivételével a lakóházak kezelését az állam vette át. Az új gazda: a dolgozó nép állama, a szocializálását követő napon már a lakbérek tekintélyes mértékű leszállításával tette könnyebbé a dolgozók helyzetét.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!