(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)
A Churchill—Roosevelt—Sztálin találkozó előkészítése — A teheráni konferencia, 1943. nov. 28—dec. 1. — Az „Overlord”, a német kérdés, Európa jövendő határai — Hitler 1944. jan. 1-i beszéde — Az „északi sánc” összeomlása — Az Anzio—Nettunó-i partraszállás — A Vörös Hadsereg 1943/44-es téli offenzívájának eredményei — Az 1., 2. és 3. Ukrán Front márciusi offenzívája — „Margaréta” — Harcok Monte Cassinónál — A krimi csata — Szevasztopol visszafoglalása — A szövetségesek bevonulása Rómába
- június 19-én Churchill angol miniszterelnök „személyes és titkos” üzenetet intéz Sztálin marsallhoz. Üzenetében újra felveti ahárom szövetséges kormányfő találkozásának szükségességétés nagy hasznosságát. „Én és tanácsadóim — írja Churchill — úgy vélekedünk, hogy Scapa Flow, észak-skóciai fő haditengerészeti támaszpontunk volna a legalkalmasabb, a legbiztonságosabb, s ha a titkosság betartása kívánatos, valószínűleg a legtitkosabb hely … Ha Ön ezen a nyáron bármily időpontban el tudna oda jönni repülőgépen, biztos lehet, hogy mindent megtennénk kívánságainak teljesítése érdekében, s hogy brit és amerikai bajtársai a legszívélyesebb fogadtatásban részesítenék Önt.”
Augusztus 7-én az angol kormány megismétli javaslatát a három kormányfő Scapa Flow-i tanácskozására. Sztálin augusztus 9-én a következő választ küldi: „Egyetértek azzal, hogy a három kormányfő találkozása feltétlenül kívánatos … Ugyanakkor meg kell mondanom, hogy a német arcvonalon jelenleg fennálló helyzet következtében, sajnos, még egy hétre sem szakadhatok el a fronttól. Habár az utóbbi időben vannak bizonyos sikereink, a szovjet csapatoktól és a szovjet főparancsnokságtól az ellenség valószínű újabb támadásai éppen most követelnek rendkívüli erőfeszítést és különösen nagy éberséget” — írja Sztálin.
Tíz nappal később, augusztus 19-én Roosevelt és Churchill együttes üzenetet küld Sztálinnak, s a három kormányfő találkozási helyéül az alaszkai Fairbanks-et javasolják.
Augusztus 24-én Sztálin a következő választ küldi Churchill angol miniszterelnöknek: „Teljesen osztom az Ön és Roosevelt úr véleményét hármunk találkozásának fontosságáról. Ugyanakkor nagyon kérem, értsék meg helyzetemet, egy olyan időpontban, amikor hadseregeink rendkívüli erőfeszítést igénylő harcokat folytatnak Hitler fő erői ellen, s amikor Hitler nemcsak hogy egyetlen hadosztályt sem von el a mi frontunkról, hanem ellenkezőleg már újabb hadosztályokat tudott átdobni és dob át továbbra is a szovjet arcvonalra. Ilyen időpontban — írja Sztálin — valamennyi kollégám véleménye szerint hadműveleteink károsodása nélkül nem utazhatunk el a frontról olyan távoli helyre, mint Fairbanks.”
Szeptember 8-án Sztálin azt javasolja, hogy Iránban legyen a három kormányfő találkozója, ott ahol mind a három államnak van képviselete. A találkozás idejéül elfogadja Roosevelt elnöknek november-decemberi időpontra vonatkozó javaslatát.
Két nappal később, szeptember 10-én, Churchill válaszában örömmel nyugtázza Sztálin beleegyezését és a következőket írja: „Meg akarom mondani Önnek, hogy hármunk találkozásától, amelyet az egyesült nemzetek mind oly hőn óhajtanak, nemcsak a háború minél gyorsabb befejezésének legjobb módszere függhet, hanem függhetnek tőle azok, a világ jövőjére vonatkozó jó intézkedések is, amelyek lehetővé teszik a brit, az amerikai és az orosz nemzetnek, hogy hosszú időre szóló szolgálatot tegyenek az emberiségnek.”
Szeptember 27-én már a teheráni találkozó előkészületeivel kapcsolatos elgondolását ismerteti Churchill. A többi között azt indítványozza, hogy a találkozó előtt két-három nappal egy-egy brit és szovjet dandárt kellene Teheránba vezényelni. „Természetesen feltétlen ellenőrizni kellene minden közleményt — írja Churchill —, amely a találkozásról nyilvánosságra kerül. Ily módon hatékony spanyolfal fog elválasztani bennünket a világsajtótól, továbbá az olyan kellemetlen egyénektől, akiknek mi nem tetszünk annyira, amennyire tetszenünk kellene.” A továbbiakban Churchill még javasolja, hogy a következő üzenetváltásokban Teherán helyett, amelyről úgy kell hallgatni, mint a sír, használják a „Kairo-három” kifejezést, és hogy az egész akciót a „Heuréka” görög szóval jelöljék.
Október 3-i válaszában Sztálin ellenzi a brit és szovjet katonai erő kivezénylését a „Kairo-három” területére, mert az szükségtelen feltűnést okozhat; szerinte elegendő, ha mind a három kormányfő kellő rendőri védelmet visz magával.
Október 14-én Roosevelt Teherán helyett három más várost hoz javaslatba:
„Kairó sok tekintetben vonzó, s úgy tudom, hogy ott a városon kívül, a piramisok közelében, van egy szálloda és több villa, amelyeket teljesen el lehet zárni. Asmarában, Eritrea volt olasz fővárosában, mint mondják, pompás épületek mellett egy minden évszakban használható repülőtér is van. Továbbá lehetőség van a találkozásra a Földközi-tenger keleti részének valamelyik kikötőjében, feltéve, hogy mindegyikünknek hajó áll majd a rendelkezésére. Ha ez a gondolat tetszik önnek, könnyen gondoskodhatnánk az Ön és csoportja számára egy jó hajóról, amely kizárólag az Önök rendelkezésére állana, hogy teljesen függetlenek legyenek, s állandó összeköttetést tarthassanak fenn saját frontjukkal.
Egy másik javaslat: berendezhetnénk Bagdad szomszédságában három kényelmes tábort, megfelelő számú orosz, brit és amerikai őrséggel. Ez utóbbi gondolat, azt hiszem, megfontolást érdemel.
Mindenesetre szerintem a sajtó képviselőinek jelenlétéről szó sem lehet, s a találkozás helyét kordonnal kell körülvenni, hogy semmiképpen se zavarjanak bennünket. Mit gondol, lehetne a találkozó időpontja november 20-a vagy 25-e?
Igen nagy jelentőséget tulajdonítok azoknak a személyes és meghitt megbeszéléseknek, amelyeket Ön, Churchill és én fogunk majd folytatni, mert ezektől függ a jövendő béke reménye.
Az a körülmény, hogy önök az egész fronton továbbra is kezükben tartják a kezdeményezést, valamennyiünknek örömére szolgál.”
Sztálin október 19-én válaszol Rooseveltnek:
„Ami a három kormányfő küszöbönálló találkozójának helyét illeti; a következőket akarom közölni önnel. Sajnos, a találkozóra Teherán helyett ön által javasolt helyek közül egyiket sem tekinthetem alkalmasnak. Itt nem az őrizetről van szó, ez engem nem nyugtalanít.
A szovjet csapatok ez idei nyári és őszi hadműveletei során kiderült, hogy csapataink továbbra is folytathatják a támadó hadműveleteket a német hadsereg ellen, s így a nyári hadjárat téli hadjáratba mehet át.
Kollégáim mind azon a véleményen vannak, hogy ezek a hadműveletek megkövetelik a főhadiszállás állandó irányítását és az én személyes kapcsolatomat a parancsnoksággal. Teheránban ennek teltételei biztosíthatók a Moszkvával való távíró- és telefon-összeköttetés révén, ami a többi helyről nem mondható. Éppen ezért kollégáim ragaszkodnak ahhoz, hogy a találkozó helye Teherán legyen.
Egyetértek önnel abban, hogy a sajtó képviselőit ki kell zárni a találkozóról. Ugyancsak elfogadható számomra az a javaslata is, hogy november 20-át vagy 25-ét válasszuk a találkozó esetleges időpontjául.
Hull úr szerencsésen megérkezett Moszkvába, s remélem, hogy közvetlen részvétele a moszkvai hármas tanácskozáson nagyon hasznos lesz.”
Amikor kiderül, hogy Roosevelt továbbra is ellenzi a konferenciának Teheránban való megtartását, Sztálin Hull külügyminiszter előtt felveti azt a gondolatot, hogy maga helyett Molotovot küldi el, aki első helyettese a kormányban, és aki a tárgyalásokon az alkotmány értelmében élhet a szovjet kormány fejét megillető minden joggal.
Roosevelt végül is enged Sztálin kérésének és november 8-án közli, hogy áthidalta a felmerült nehézségeket, elmegy Teheránba.
A három kormányfő konferenciájának anyagát a Szovjetunió, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok külügyminisztereinek tizenegy napos moszkvai tanácskozása (1943. október 19—30) készíti elő.
November 12-én Churchill azt javasolja Sztálinnak: „A háború egészének tüzetes megvitatása céljából össze kell hívni a szovjet, az amerikai és a brit vezérkar hármas értekezletét, s annak november 25-én vagy 26-án kell megkezdenie munkáját. Ezért erősen reméljük, hogy Önök teljhatalmú katonai delegációt küldenek majd erre az értekezletre, ha lehetséges, Molotov úrral együtt. Minderre a három kormányfő találkozása mellett és annak kiegészítéseképpen kerül sor. Nagy örömmel értesültem arról, hogy az elnök hajlandó Teheránba repülni. Én hosszú időn át, állhatatosan kértem őt erre. Ami engem illet, én a legutóbbi hónapok folyamán többször kijelentettem, hogy hajlandó vagyok bármely helyre, bármely időpontban elutazni, ha arról van szó, hogy mi hárman találkozzunk.”
Még egy technikai probléma van: hol legyen a három kormányfő szállása? Ez ügyben Roosevelt a következőket írja Sztálinnak:
„Úgy tudom, hogy Teheránban az Önök nagykövetsége és a brit nagykövetség közel van egymáshoz, a mi missziónk épülete viszont tőlük bizonyos távolságra fekszik. Közölték velem, hogy mind a hárman szükségtelen kockázatot vállalnánk az ülésekre menet és az ülésekről jövet, ha egymástól túlságosan messze lenne a szállásunk. Mi az Ön véleménye, hol szálljunk meg? Örömmel várom tárgyalásainkat.”
November 25-én Sztálin közli Churchillel és Roosevelttel, hogy három nap múlva, november 28-án este Teheránban lesz.
A három kormányfő közül elsőnek Churchill érkezik meg Teheránba. Molotov szovjet külügyminiszter, aki akkor már 48 órája Teheránban tartózkodik, közli Churchillel, hogy veszedelmes merénylettervet fedeztek fel, és azt javasolja, hogy Roosevelt amerikai elnöki szállása legyen a kellő kényelmet és biztonságot nyújtó szovjet nagykövetségen. Ez az épület a brit nagykövetség szomszédságában van, és így el lehet kerülni, hogy a kormányfők Teherán utcáin mutatkozzanak.
Így is történt, és amint Churchill emlékirataiból kiderül, Roosevelt és Sztálin a konferencia szüneteiben, Churchill nem kis bosszúságára, többször bizalmas, négyszemközti beszélgetést folytattak a szovjet nagykövetségen, anélkül, hogy ezekbe a megbeszélésekbe angol kollégájukat bevonták volna.
A konferencia első plenáris ülésére 1943. november 28-án du. 4 órakor kerül sor a szovjet nagykövetségen. Angliát Churchill, Eden, Dill, valamint Ismay tábornok és a három vezérkari főnök képviseli, Roosevelt kíséretében van Hopkins, az elnök politikai tanácsadója, Leahy és King admirális. (Marshall és Arnold amerikai tábornokok félreértik az első konferencia időpontját, és miközben folyik a tanácskozás, a két amerikai tábornok kirándulást tesz Teherán környékére.) A Szovjetuniót Sztálin marsall, Molotov külügyminiszter és Vorosilov marsall képviseli.
Az előzetes megállapodás értelmében az első ülésen Roosevelt elnököl. Megnyitójában hangsúlyozza, hogy oroszok, amerikaiak és angolok, mint egy nagy család tagjai, először ülnek egy asztal körül, és mindnyájuknak közös a céljuk, az, hogy megnyerjék a háborút.
Churchill azt hangoztatja, hogy soha az emberiség történetében a világhatalmi erőknek ekkora összefogására még nem volt példa, és éppen ezért, igen nagy a három kormányfő felelőssége az itt hozandó határozatok tekintetében.
Sztálin kijelenti: valóban nagy alkalom, nagy lehetőség áll a kormányfők előtt, és reméli, hogy ezt jól ki is fogják használni.
Ezek után került sor az érdemleges tárgyalásra, és már ez első napon felmerülnek az összes fontos kérdések, úgymint a nyugat-európai második front, az olaszországi front, Törökország és a balkáni államok problémája.
Elsőnek Roosevelt elnök ad részletes áttekintést az amerikai erők csendes-óceáni és európai hadműveleteiről, és megállapítja, hogy az elmúlt évben a szövetségesek jelentős sikereket értek el a tengelyhatalmak elleni háborúban. A csendes-óceánt hadszíntéren Japán előretörését megállították és komoly terveket dolgoztak ki a kínai nemzeti csapatokkal kialakítandó együttes hadműveletekre. Az elnök ezután az európai frontról szólva elismeri, hogy eddig nem sikerült még rögzíteni a Csatornán való átkelés és a nyugat-európai partraszállás pontos idejét, és jelenleg úgy látszik, hogy 1944. május 1-e előtt ezt a vállalkozást nem is lehet megindítani. Számtalan terv van az angol—amerikai erők felhasználása tekintetében Olaszországban, a Balkánon, az Égei-tengeren, Törökországban; most arra lenne szükség, hogy Sztálin és Vorosilov fejtse ki nézeteit az elkövetkezendő hadműveletek tekintetében.
Sztálin a szovjet hadsereg nyári offenzívájáról tájékoztatja a konferencia résztvevőit. Elmondja, hogy a nyári hónapokban, július-augusztus-szeptemberben a szovjet csapatok nagyobb sikereket értek el, mint amire számítottak. Jelenleg a németek elkeseredett ellentámadásokat indítottak Kijevtől nyugatra és délre, Zsitomirt vissza is foglalták. E két frontszakaszon a szovjet csapatok visszavonulóban vannak, de a kezdeményezés a fő fronton, Kijev közvetlen körzetében továbbra is a szovjet főparancsnokság kezében van, és Kijevet szilárdan tartják. Ami a második front kérdését illeti, a szovjet kormány álláspontja a következő: sem a Balkán, sem Olaszország nem pótolhatja, nem helyettesítheti a nyugat-európai második frontot, amelynek legmegfelelőbb területe Északnyugat- vagy Észak-Franciaország lehetne.
Churchill arról beszél, hogy az 1943-ra megígért, a Csatornán végrehajtandó átkelés helyett a Földközi-tengeren hajtottak végre egy sor hadműveletet, amelyek azonban — a nyugat-európai invázióhoz viszonyítva — csak másodlagos jelentőségűek. (Sztálin ekkor udvariasan megjegyzi, hogy a szovjet főparancsnokság sohasem értékelte az észak-afrikai és olaszországi hadműveleteket másodlagos értékűeknek, ezek nagyon fontos hadműveletek, mindössze arról van szó, hogy nem elsőrendűek, ha a Németország ellen indítandó invázió szempontjából nézzük.) Az olaszországi hadjárat célkitűzései Churchill szerint a következők: az első cél Róma elfoglalása, hogy megszerezzék a Rómától északra fekvő repülőtereket, melyekről sikeresen és eredményesen lehet bombázni Dél-Németországot. Ezután két lehetőség áll az angol—amerikai szövetséges csapatok előtt: 1) áthelyezni a támadás súlypontját Dél-Franciaországba, 2) előretörni az Adriai-tenger partján — a Duna felső folyása felé.
A Balkánról szólva Churchill megállapítja, hogy a jugoszláv partizánok több mint 20 német hadosztályt tartanak lekötve. Javasolja, hogy ne a csetnikeket és ne Mihajlovicsot, hanem egyedül Titó csapatait támogassák a szövetségesek. Hosszasan fejtegeti Törökország háborúba való bevonásának szükségességét. Törökország hadbalépése megnyitná a közlekedési vonalakat a Dardanellákon keresztül a Fekete-tenger felé és igen komoly hatást gyakorolna Románia, Bulgária és Magyarország jövendő állásfoglalására is.
Ezekután a konferencia résztvevői a nyugat-európai partraszállásról (fedőneve „Overlord”, azaz „Hűbérúr”) tárgyalnak.
Itt, ezen a konferencián kerül szóba először az, hogyan kellene a háború után a világot kormányozni. Roosevelt azt javasolja, hogy az USA, a Szovjetunió, Nagy-Britannia és Kína legyen a világ négy „rendőre”, ez a négy hatalom igazgassa az egész világot.
A szovjet küldöttség ellenzi ezt az elgondolást: arra hivatkozik, hogy ez a terv sértené a kis nemzetek önérzetét.
Ami magát a konferencia lefolyását illeti, a három kormányfő nemcsak a hivatalos üléseken vitatja meg a felmerülő kérdéseket, hanem — minthogy állandóan egymás közvetlen közelében lehetnek —, megragadnak minden alkalmat a bizalmas eszmecserékre. Tulajdonképpen ezek a nemhivatalos eszmecserék majdnem fontosabbak a plenáris tanácskozásoknál, amelyeken a küldöttségek teljes számban részt vesznek.
Így például már rögtön a konferencia megnyitásának napján, amikor az angol és a szovjet kormányfőt Roosevelt látja vendégül, vacsora után Churchill Eden és Molotov jelenlétében bizalmas beszélgetést folytat Sztálinnal. Churchill azt kéri: beszélgessenek egy kicsit arról, hogy mi lesz Németországgal a háború után? Sztálin kifejti: Németországnak minden lehetősége megvan arra, hogy gyorsan talpraálljon a háború után. Utal a német nacionalizmus újjáéledésének veszélyére, emlékeztetve arra, hogy a versailles-i békeszerződés után Németország igen gyorsan erőre kapott. Mindent meg kell tenni — fejtegeti Sztálin — annak megakadályozására, hogy Németország új háborút kezdjen.
Mikor Churchill megkérdezi, hogy véleménye szerint mennyi idő kell Németországnak ahhoz, hogy annyi erőt gyűjtsön, amennyi egy új háború megindításához elegendő, Sztálin a következőket válaszolja: „Tizenöt-húsz év …”
Churchill befejezésül leszögezi: a három kormányfő kötelessége, hogy biztonságot teremtsen a világnak — legalább ötven évre. Ha ez csak 15—20 évre sikerülne, akkor mi becsapnék a katonáinkat — mondja Churchill. Meg kell tiltani a németeknek mindenfajta repülést, katonait és polgárit egyaránt, fel kell számolni a német nagyvezérkar-szisztémát. Jelentős területi változtatásokkal, Németország lefegyverzésével, az újrafegyverzés megakadályozásával, a német gyáripar ellenőrzésével legalább ötven évre biztonságot kell szerezni a világnak.
Ami pedig Németország területi problémáit illeti, Churchill véleménye szerint Poroszországot izolálni kell, és Bajorországból, Ausztriából és Magyarországból békés, nem agresszív konföderációt kell létrehozni.
November 29-én délelőtt először a katonai szakértők tanácskoznak, és délután kerül sor a konferencia második ülésére. Az ülés megkezdése előtt Churchill átnyújtja Sztálinnak az angol király ajándékát: a Dicsőség Kardját, megemlékezésül Sztálingrád hősi védelmére.
A teheráni konferencia kulcsproblémája, a szövetségesek katonai együttműködésének próbaköve kétségtelenül a Nyugat-Európában létesítendő második front kérdése.
A konferencián résztvevő angol, amerikai és szovjet katonai szakértők előkészítik az „Overlord” tárgyalási anyagát.
A három szövetséges hatalom katonai szakértői jelentésükben leszögezik, hogy az „Overlord” előkészületeit meg kell gyorsítani. A katonai szakértők az „Overlord” első támadási hullámának jelentős megnövelése mellett fontosnak tartják, hogy ezzel a hadművelettel egy időben a Földközi-tenger térségében is sor kerüljön dél-franciaországi vagy balkáni hadműveletekre.
Sztálin Törökország esetleges hadbalépésével kapcsolatban kijelenti: ha Törökország a szövetségesek oldalán belép a háborúba, és ha Bulgária megtámadná Törökországot, akkor a Szovjetunió háborúban levőnek tekintené magát Bulgáriával.
De a szovjet küldöttségnek az „Overlord” tárgyalásakor erős kétségei vannak. Az előző évek tapasztalatai alapján ez nem is csodálható, hiszen az angol és az amerikai vezérkar a Nyugat-Európában megvalósítandó második frontra vonatkozó minden eddigi határidőt prolongált.
A tanácskozás végén ezért Sztálin Churchill felé fordulva a következőket mondja: „Szeretnék egy közvetlen kérdést feltenni a miniszterelnök úrnak az »Overlord«-ról. A miniszterelnök úr és a brit vezérkar komolyan hisz az »Overlord«-ban ?”
Churchill válasza: „Feltéve, hogy az »Overlord« tekintetében már előzőleg megállapított feltételek valóra válnak, ha elkövetkezik az idő, a mi kemény feladatunk lesz, hogy a Csatornán keresztül nekilendülve megtámadjuk a németeket minden erőnkkel” …
A konferencia harmadik napján, november 30-án, Churchill látja vendégül az angol nagykövetségen Sztálint és Rooseveltet, egyebek között arra való hivatkozással, hogy aznap van születésnapja. Az ebédet követő bizalmas beszélgetésen ismét fontos kérdések kerülnek szóba. Roosevelt kijelenti, hogy véglegesnek tekinthető az „Overlord” megkezdésének dátuma: 1944. májusa.
Másnap, a harmadik plenáris ülésen Sztálin bejelenti, hogy a szovjet főparancsnokság az „Overlord”-dal egy időben nagy offenzívát indít a keleti fronton, s megakadályozza a német hadvezetőséget abban, hogy csapatokat dobjon át a keleti frontról a nyugatira.
A nyugati kormányfők ígéretet tesznek arra, hogy a háború befejezése után a Szovjetuniót meleg-tengeri kikötőhöz juttatják, egyrészt a Dardanellák megnyitásával, másrészt azáltal, hogy a Balti-tengert szabad tengerré teszik, amelyet minden ország korlátozás nélkül használhat.
A negyedik napon a török kérdésről, a Szovjetuniónak átadandó olasz hadi- és kereskedelmi hajókról, Lengyelország jövendőbeli határairól, Finnországnak a háborúból való kiválásáról, valamint a német kérdésről tárgyalnak.
A konferencián előkelő helyet foglal el a határok kérdése. Churchill emlékirataiban ezzel kapcsolatban szükségesnek tartja megjegyezni: az amerikaikat és az angolokat rendkívül kellemesen érintette, hogy az adott pillanatban, 1943 végén a legnagyobb szárazföldi katonai erővel rendelkező és a legnagyobb terhet magára vállaló, hatalmas Szovjetunió milyen messzemenő megértést tanúsított Európa jövendő határainak megvonásában.
El kell mondanunk azt is, hogy ennek nyomán a kérdések tárgyalásánál a legnagyobb egyetértés alakul ki a teheráni tárgyaló felek között. A teheráni konferencián a nyugati kormányfők elismerik a Szovjetunió jogos igényét egész Ukrajnára és Fehér-Oroszországra, ugyanakkor elfogadják Sztálinnak azt a javaslatát, hogy Lengyelország nyugati határát valahol az Odera mentén kell megvonni.
Németország háború utáni helyzetére vonatkozóan Roosevelt előterjeszti az amerikai tervet, mely szerint Németországot a következő öt részre kellene feloszlatni: 1. Poroszország, 2. Hannover és Észak-Németország, 3. Szászország és Lipcse környéke, 4. Hessen-Darmstadt, Hessen-Cassel és a Rajnától keletre fekvő rész, végül 5. Bajorország, Baden és Württemberg. Ezenkívül két területet, éspedig Kielt és Hamburgot, valamint a Ruhr- és Saar-vidéket az Egyesült Nemzetek kormányoznák.
Churchill ezzel szemben azt javasolja, hogy Poroszországot izolálni kell és ismét a dunai konföderációs tervvel áll elő. Sztálin nem helyesli Churchill álláspontját, egyrészt azért, mert Ausztriát nem akarja belevonni semmiféle kombinációba, másrészt azért, mert véleménye szerint Ausztriának is és Magyarországnak is függetlennek kell lenni …
Itt, ezen a megbeszélésen Németország jövendő sorsa tekintetében nem születik megegyezés, mindössze a tárgyalófelek előzetes véleménycseréjéről van szó.
December 1-én az esti órákban a Három Nagy elfogadja a konferencia eredményét összefoglaló okmányt, mely leszögezi: 1. a jugoszláv partizánokat — Tito partizánjait — minden erővel támogatni kell; 2. katonai szempontból rendkívül nagymértékben kívánatos, hogy még az év vége előtt Törökország a szövetségesek oldalán belépjen a háborúba; 3. tudomásul veszik annak a közlését, hogy ha Törökország háborút üzen Németországnak és ennek következményeképpen Bulgária megüzeni a háborút Törökországnak, és megtámadja, akkor a szovjet kormány háborúban levőnek tekinti magát Bulgáriával; 4. tudomásul veszi a konferencia, hogy az „Overlord” hadművelet legkésőbb 1944. május 1-én megkezdődik, és ezzel egy időben elterelő hadművelet indul Dél- Franciaországban. A konferencia ezzel kapcsolatban tudomásul veszi Sztálin marsallnak azt a közlését, hogy a Vörös Hadsereg ugyanebben az időben támadásra lendül abból a célból, hogy megakadályozza a német csapatok átdobását a keleti frontról a nyugati frontra.
Végül 5. a három kormányfő megegyezik abban, hogy a három hatalom vezérkari főnökei az európai hadműveletek tekintetében szoros kapcsolatot építenek ki.
Négy napi hosszú és izgalmas tanácskozás után befejeződik a Három Nagy teheráni konferenciája. Az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió kormányfői ekkor szövetségeseikkel együtt mintegy 1200—1400 millió embert képviselnek. E három világhatalom rendelkezik a világ kereskedelmi- és hadihajóinak majdnem egészével, a légierők háromnegyed részével, és parancsnokságuk alatt a harctereken közel 20 millió katona harcol. Ez, a világtörténelemben páratlanul hatalmas erő 1943 végén Teheránban elhatározza, hogy 1944-ben végső csapást mér a náci Németországra.
- január elsején Adolf Hitlerújévi szózatában egyebek között a következőket mondja: „A szörnyű háború ebben az évben közeledik majd a válsághoz. Szilárd meggyőződésünk, hogy ezt a válságot sikeresen leküzdjük. Ne azért imádkozzunk az Úristenhez, hogy ajándékozzon meg minket a győzelemmel, hanem hogy igazságosan mérjen meg minket bátorságunk, vitézségünk, szorgalmunk és áldozataink alapján. Ő ismeri harcunk célját. Ez nem más, mint hogy népünknek, amelyet Ő teremtett, fennmaradását biztosítsuk. Bizonyára nem titok Előtte áldozatkészségünk, szorgalmunk. Készek vagyunk mindent megadni és mindent megtenni, hogy Öt szolgáljuk. Igazságossága mindaddig megpróbáltatások alá vet bennünket, míg meg nem hozza ítéletét. Kötelességünk, hogy ne bizonyuljunk Előtte könnyűeknek, hanem abban a kegyes ítéletben részesüljünk, amelynek neve »győzelem«, és amely az életet jelenti.”
(Ezt a szózatot nem valamely egyházfő, hanem az „új-pogány” Führer tartotta. Az 1944-es év küszöbén már nem a legyőzhetetlennek, verhetetlennek hirdetett dicső náci-germán fegyverekben, hanem a Teremtő kegyelmében bízik Hitler.
Láthatjuk, hogy a harctéri helyzet jobbrafordulását reális erőtől Hitler és a német hadvezetőség nemigen várhatta — nagy gondjai közepette „földöntúli hatalmaknál” keres tehát támaszt.)
A véderőfőparancsnokság 1944. január elsejei hadijelentése beismeri, hogy a „nikopoli hídfőnél a szovjet hadsereg erős tüzérségi előkészítés után, páncélosoktól és csatarepülőktől támogatva, új támadásokat kezdett. Ezeket elutasítottuk (?!) vagy ellenlökéssel, az ellenségnek nagy veszteségeket okozva, visszavertük … Zaporozsjétól nyugatra is meghiúsult több ellenséges támadás … Zsitomir térségében elkeseredett elhárító harcokban tegnap 59 páncélost lőttünk szét. Több helyütt csapataink sikeres helyi ellentámadásokra vállalkoztak. A súlyos elhárító csata folyamán Zsitomir várost ismét föladtuk.”
Ezek az új kifejezések, mint „a támadást elutasítottuk” vagy „az elhárító harcokban az ellenségnek súlyos veszteségeket okoztunk”, állandóan ismétlődnek a német hadijelentésekben. Lassanként minden értelmes újságolvasó tudja ezekből is, hogy nagy baj van a Wehrmacht egységeivel …
Nem érdektelen megjegyezni, hogy 1944. január 1-én Németország és szövetségesei 357 hadosztály felett rendelkeznek, ezek közül 257 a Szovjetunió ellen harcol; az OKW a 32 páncélos hadosztály közül 25 hadosztályt a keleti fronton tart; ennek ellenére a keleti arcvonal minden szakaszán a Vörös Hadsereg szilárdan kezében tartja a kezdeményezést.
- január elején a keleti frontonKijevtől nyugatra és délrefolynak a legelkeseredettebb harcok. A január 9-iki német hadijelentéshez fűzött berlini kommentár leszögezi, hogy „a keleti arcvonal mint harcibázis szilárdan áll. Ha a döntő keleti csatának ez a szakasza vége felé közeledik majd, akkor bizonyára csekély jelentőségűnek tűnnek majd nevek, folyók, vonalak és közlekedési csomópontok …”
Tehát: aki még mindig bízik a Wehrmacht győzelmében, azt ne aggassza, hogy a szovjet hadsereg egyre-másra foglalja el az olyan nagyfontosságú városokat, közlekedési csomópontokat, mint Kirovograd, Zsitomir, Cserkasszi vagy éppen Zsmerinka; a német keleti arcvonal „mint harcibázis szilárdan áll” …
Ugyanezen a napon közli a német hivatalos jelentés:
„A keleti arcvonal déli szakaszának két súlypontján, Kirovográdnál (a Dnyeper és a Bug között — KE.) és Bergyicsevnél (Kijevtől nyugatra 150 km-re — KE.) erősebb német páncélos tagozatok vették át a kezdeményezést, Kirovográdtól délre, délnyugatra és északra is, miután Kirovográdot a német csapatok súlyos és elkeseredett utcai harcok után éjnek idején kiürítették. E kezdeményezés alapvonalaként az Ingul folyócska észak-déli vonala szolgált, amelyen át sugár irányú előretöréssel vegyes páncélos és páncélosgránátos harci kötelékek szálltak szembe a Szovjet támadó tömegeivel. Ámbár a bolsevisták konokul védekeztek és ismételt ellentámadásokkal próbálták visszaszerezni a terepnyereséget, amely oly sok áldozatukba került, az előrenyomulás során a német csapatok végül is megtartottak egy fontos magaslati állást, amely többször gazdát cserélt, és ezt tartani is tudták a bolsevisták minden ellentámadásával szemben. Ezekben a harcokban a bolsevisták elvesztettek 15 harckocsit, 18 nehéz páncélelhárító ágyút és sok önműködő fegyvert, véres veszteségük pedig különösen súlyos volt. Ezekben a váltakozó és szokatlanul elkeseredett harcokban a német veszteség sem volt jelentéktelen. A Szovjet áttörési kísérleteit a várostól északra ugyanakkor hatásosan tudták keresztülhúzni, és a szovjet harccsoportokat visszavetették … Cserkasszitól (Kijevtől 150-km-rel délkeletre fontos közlekedési csomópont a Dnyeper mentén — KE.) délre a bolsevisták órák hosszat tartó erős pergőtüzet zúdítottak a nagy tömegben összevont tüzérségi kötelékeikkel a német állásokra. Az állásokat azonban már előre kiürítették, úgyhogy a bolsevisták a levegőbe lődöztek …”
Január 12-én Churchill angol miniszterelnök táviratozza Sztálin marsallnak: „Szünet nélkül figyelemmel kísérjük a szovjet seregek bámulatos előrenyomulását. Nekem, aki nem vagyok szakértő, úgy tűnik, hogy Zsmerinkának igen nagy lehet a jelentősége. Ha ismét Teheránban lennénk, most azt mondanám Önnek az asztal fölött: „Kérem, közölje velem idejében, mikor kell abbahagynunk Berlin rombolását, hogy elegendő helyiség maradjon a szovjet seregek elszállásolására.”
Sztálin január 14-én a következő választ küldi Churchillnek:
„Január 12-i üzenetét megkaptam. Seregeink az utóbbi időben valóban érnek el sikereket, de Berlintől még nagyon messze vagyunk. Ráadásul a németek most meglehetősen komoly ellentámadásokat indítanak, különösen a Vinnyicától keletre fekvő térségben. Ez természetesen nem veszélyes, mindamellett a németeknek itt sikerült visszaszorítani előretolt egységeinket és ideiglenesen feltartóztatni előnyomulásunkat. Önök tehát csak ne csökkentsék Berlin bombázását, sőt inkább a lehetőség szerint minden módon fokozzák. A németeknek Berlinbe való közös megérkezésünkig még lesz idejük felépíteni bizonyos, a mi számunkra és az önök számára szükséges helyiségeket.”
Három nap múlva, január 15-én a szovjet hadsereg válogatott egységei ellentámadásra indulnak — Leningrádtól északra, nyugatra, délnyugatra és Novgorodtól északra.
1942 nyarán és őszén a szovjet csapatok a leningrádi fronton már egész sor támadó hadműveletet hajtottak végre és ezzel megakadályozták, hogy a német hadvezetőség akárcsak egyetlen hadosztályt is elvigyen innen a sztálingrádi frontszakaszra; tehát az aktív védelem taktikáját alkalmazta — sikerrel — a Vörös Hadsereg főparancsnoksága.
Leningrád védelmében kiemelkedő szerepet játszottak a partizánok. A számos partizánosztagból összeállított 2. partizánbrigád az ellenség hátában 180 km-es arcvonalat létesített és mintegy 11 ezer négyzetkilométer nagyságú területet tartott ellenőrzése alatt. Ezen a területen, mely megfelel körülbelül Vas, Zala és Veszprém megye területének és melyet „partizán-paradicsomnak” neveztek, visszaállították a falu-szovjeteket, a kolhozokat, megnyitottak 53 iskolát, sok kórházat, és azok rendesen működtek is.
A német rendőri egységek négy ízben szerveztek büntetőexpedíciót a „partizán-paradicsom” ellen, de a 2. partizánbrigád hős harcosai mind a négy támadást visszaverték. Az élet folyt tovább a maga medrében, a kolhozparasztok, éppúgy mint a Nagy Földön, híven teljesítették terménybeadási kötelezettségeiket. Így, ennek köszönhető, hogy1942 márciusában a 2. partizánbrigád 80 mázsa vajat, 94 mázsa rizst, 25 mázsa búzát, 56 mázsa borsót, 132 mázsa főzeléket és 238 mázsa darát szállított Leningrád hős védőinek — a német vonalakon keresztül!
A sztálingrádi győzelem, a kurszki diadal, Kijev visszafoglalása, mind-mind újabb erőt és bizakodást öntött a végsőkig elcsigázott leningrádi ostromlottakba. Egy tapodtat sem hátráltak, minden frontszakaszon keményen, megingás nélkül tartották állásaikat, amíg el nem érkezik a várva várt nap, az általános támadás napja.
A támadás már az első szakaszban komoly eredményt ért el, ami még a január 16-iki német hadijelentésből is kiderül. A hadijelentés ugyanis előbb azt állítja, hogy a német csapatok „a nagy kitörési kísérletet teljes sikerrel elhárították”, de a következő mondatban elismeri, hogy a támadó szovjet csapatoknak sikerült „egy keskeny helyen a német körülzáró gyűrű legelső övezetébe benyomulniok”.
Amikor január 19-én a német véderő főparancsnoksága azt közli, hogy a leningrádi fronton „a támadásokat elkeseredett harcokban visszavertük vagy fölfogtuk”, akkor ez a valóságban annyit jelent, hogy a szovjet csapatok kiűzik a német fasisztákat Krasznoje-Szelóból, Ropszából és Peterhofból, átvágják a Leningrád—Novgorod vasútvonalat.
Január 20-án ismét szovjet zászló leng Novgorodban, a Vörös Hadsereg egységei nagy mennyiségű hadizsákmányt ejtenek, egyebek között kezükre kerül a 18. hadsereg nehéztüzérségének jelentős része.
A német hadvezetőség gondjait nagymértékben fokozzák az olaszországi hadszíntérről jött hírek.
Január 21-én Canaris admirális, a német kémelhárító és felderítő szolgálat főnöke Kesselring főhadiszállásán jár és kijelenti, hogy a Földközi-tenger térségében a közeljövőben nem kell tartani angol—amerikai partraszállástól …
Három nap múlva, január 24-én Rómától alig 50 km-rel délre, Anziónál, erős flotta-fedezet mellett komoly angolszász erők szállnak partra, rövid időn belül egy páncélos és öt gyalogos hadosztályt sikerül Alexander tábornoknak a hídfőben összpontosítania.
A német hadvezetőséget szinte megoldhatatlan feladat elé állítja az Anzio—Nettunó-i partraszállás: január 24-én mindössze két gyalogzászlóaljat és egy partvédő osztagot tud harcba küldeni a partra szállt erők ellen, Alexander tábornok csapatai előtt nyitva áll az út Róma felé.
De az angol—amerikai hadvezetőség kihasználatlanul hagyja ezt a nem várt kedvező lehetőséget is, csak a hídfő alapos megerősítése után akarja megindítani csapatait Róma elfoglalására …
Kesselring tábornagy hadvezetésére viszont az angolszász főparancsnokságnak nem lehet semminemű panasza: az új fegyverekkel, nehéztüzérséggel, távolból irányítható páncélosokkal és a 2. légiflottával megerősített 14. német hadsereg támadást kezd az Anzio—Nettunó-i hídfő ellen, de amikor a német páncélosok már elérik a tengerpartot, és Alexander tábornok főhadiszállásán már a partra szállt csapatok behajózását tervezik, váratlan jelentés érkezik: a német csapatok megszüntették a támadást …
Kesselring a háború befejezésekor fogságba került, és angolszász tisztek feltették neki a kérdést; miért állította le az Anzio—Nettunó-i hídfőben a támadást? Kesselring azt válaszolta, hogy nem merte tovább erőltetni az offenzívát, félt, hogy a német csapatok ereje kimerül, és akkor semmi tartaléka nem marad az elkövetkező harcokra …
De súlyosra fordul a német csapatok helyzete a leningrádi frontszakaszon. A január 25-iki berlini kommentárban a következőket olvashatjuk: „Kétségtelen — mondották német tájékozott katonai körökben —, hogy az orosz offenzíva mind a leningrádi, mind az Ilmen-tói szakaszon bizonyos sikereket ért el. Ezek a sikerek mindenekelőtt a tüzérségnek eddig még nem tapasztalt arányokban történő bevetésével magyarázhatók, ami lehetővé tette a jól kiépített német védelmi állások szétrombolását.”
Eddig a kommentár: Téved azonban, aki azt hinné, hogy a katonai helyzetmagyarázó elismeri a helyzet súlyosságát a maga teljes valóságában. Olvassuk csak tovább a kommentárt: „Az offenzíva célja természetesen a német front áttörése, ami eddig sem a déli, sem a középső szakaszon nem sikerült … A német hadvezetőség a leningrádi térségben megindult orosz offenzívára éppúgy, mint a már azt megelőző támadásoknál is, az arcvonal kiegyenlítésével és kitéréssel válaszol …”
Nincs tehát semmi baj, a Führer és a Wehrmacht főparancsnoksága megtalálja most is a legjobb, legcélravezetőbb megoldást: az „arcvonalkiegyenlítést” és a „kitérést”… Csakhogy itt most már baj van ezzel a módszerrel, mert ezen a frontszakaszon, ha a német hadvezetőség még sokáig egyenesíti az arcvonalat, a szovjet csapatok elérkeznek a német birodalom határához …
Január 26-án a leningrádi fronton a Vörös Hadsereg elfoglalja Gacsinát, másnap kiverik a német területrablókat Toszno városából — és ezzel az a védelmi vonal, melyet a németek éveken át erősítettek, és amelyet leküzdhetetlen „északi sánc”-nak, a leningrádi blokád „acélgyűrűjé”-nek neveztek, összeomlik.
A Vörös Hadsereg csapatai az egyhónapos harc folyamán szétvernek 10 német hadosztályt, 150—200 kilométert nyomulnak előre, megtisztítják a Finn-öböl partvidékét a Narva-folyó torkolatáig, valamint a Narvától és a Csud-tótól keletre eső egész területet, visszafoglalnak 15 várost és 4000 helységet; teljes hosszában zavartalan a közlekedés a Leningrádot Moszkvával összekötő Októberi Vasútvonalon.
Lenin városa annyi sok kín és szenvedés után ismét szabad!
Január 30-án, a „Machtergreifung”, a hatalomátvétel napján Hitler beszédet mond és ismét a „Gondviselést” hívja segítségül — különös tekintettel a hadihelyzet rosszabbodására: „Ellenségünk megkísérli, hogy a német népet és a Birodalmat robbanó- és gyújtóbombákkal összeomlásba sodorja, ezzel azonban csak még inkább megszilárdítja szociális egységében, és megteremti azt az erős államot, amelyet a Gondviselés kiszemelt arra, hogy a következő évszázadokban Európa történelmét alakítsa. Az, hogy ez a hatalmat és világot megrendítő folyamat fájdalom és kín közepette megy végbe, a Gondviselés örök törvénye, mert minden nagyság harcban születik meg, és minden egyes földi halandó fájdalmak közepette jön világra …”
Január 31-én a Német Távirati Iroda katonai hírmagyarázójának jut az a kellemetlen feladat, hogy elfogadható formában bejelentse a 18. hadsereg leningrádi vereségét, az „északi sánc” összeomlását:
„Az északi szakaszon folyó nagy bolsevista támadás során a bolsevisták ismét megkísérelték gépesített és páncélos rohamcsapataik átkaroló hadmozdulataival a német kötelékek hátába kerülni. Bár Volossovótól nyugatra, Gacsinától délnyugatra és délre, valamint a Leningrád—Moszkva-i vasútvonal mentén sikerült teret nyerniök, azonban minden átkaroló kísérletük meghiúsult.”
A keleti front többi szakaszán is súlyos csapások érik a Wehrmachtot: 1943—44 telén a Vörös Hadsereg három hónap alatt mintegy 200 000 négyzetkilométernyi területet — 13 000 helységet, köztük 82 várost és 320 vasútállomást — foglal vissza a Wehrmachttól; fontos mezőgazdasági, továbbá gazdag vas- és mangánérctartalékokkal rendelkező iparvidékeket kénytelenek kiüríteni a németek.
Február 23-ig a szovjet csapatok a Dnyeper jobbpartján befejezik a kijevi, a dnyepropetrovszki és zaporozsjei területek felszabadítását; „új Sztálingrádot” rendeznek a németeknek Korszuny-Sevcsenko térségében, ahol 10 német hadosztály kerül gyűrűbe és semmisül meg, megtisztítják Leningrád és Kalinyin területét a németektől és elérik az Észt Szovjetköztársaság területét. Csaknem teljesen felszabadul a gomeli és a polesszai terület, megkezdődik a Szovjet-Bjelorusszia felszabadítása.
A szövetséges angol—amerikai légierő 1944 január-február hónapokban 74 200 tonna bombát zúdít Németország fontosabb ipari és közlekedési gócpontjaira; különösen súlyos éjszakai bombatámadások érik Berlint, továbbá Leipzig, Stuttgart, Schweinfurt, Tutow, Bernberg, Oschersleben, Halberstadt, Brunswick, Klagenfurt, Steyr, Frankfurt, Kiel, Wilhelmshaven, Hannover ipartelepeit, elsősorban a repülőgépgyártó üzemeket.
Március 4-én az 1. Ukrán Arcvonal csapatai offenzívába mennek át Románia irányában és 24 óra alatt 180 km szélességű szakaszon mintegy 25—50 km-es mélységű áttörést érnek el, március8-án Zsukov tábornok csapatai a román határt 120—130 km-re, a magyar határt 150—160 km-re közelítik meg.
Március 5-én támadásba lendül a 2. Ukrán Front is, és az offenzíva ötödik napján, március 10-én már azt jelenti a Magyar Távirati Iroda, hogy az áttörés szélessége 175 km, mélysége 40—70 km.
Ugyanakkor nagyarányú offenzívába kezd a 3. Ukrán Front is, Malinovszkij tábornok vezetése alatt, Krivoj Rog közelében, s néhány nap alatt ott is áttörik a német állásokat, visszafoglalják többek között a Fekete-tenger két fontos kikötővárosát, Kerszont és Nikopolt.
A harctéri helyzet súlyosbodása drasztikus lépésre készteti a német katonai és politikai vezetést: megfelelő előkészületek után kiadják az utasítást a „Margaréta”, a Magyarország megszállását célzó akció végrehajtására. A Wehrmacht és az SS egységei megszállják Magyarországot, hogy megakadályozzák az 1943-as őszi olaszországi események magyar változatát, azt, hogy a háború elvesztésétől rettegő magyar uralkodóosztálynak az angolszászokkal hónapok óta folyó tárgyalásai — melyekről a német hírszerző szervek pontos adatokkal rendelkeznek — konkrét eredményre vezessenek.
Az olaszországi hadszíntéren, az Anzio—Nettunó-i hídfő megszilárdítása után lassan feltöltik a cassinói fronton az ott küzdő hadosztályokat, hatalmas tüzérségi és páncélos erősítések beérkezése után újabb offenzívát indítanak a szövetséges csapatok a Monte Cassinót védő német egységek ellen.
Március 15-én az angolszász légierő 1000 tonna robbanó- és 1200 tonna gyújtóbombát szór a cassinói német állásokra. Amikor a nyolcórás szörnyű bombázás után rohamra indulnak az új-zélandi, indiai, kanadai és szabad-francia csapatok, Alexander tábornok meg van győződve arról, hogy nem maradt élő ember Cassinó romjai között. A támadó szövetséges csapatok azonban az 1. német ejtőernyős hadosztály egységeibe ütköznek, és szinte utcáról utcára, házról házra, emeletről emeletre folyó harcot kell folytatni— a sztálingrádi harcok tapasztalatait felhasználó németek ellen …
Cassinó háromnegyed része a szövetségesek kezére kerül, de a döntő pontokon megakad a támadás, a Monte Gassinó-i megmaradt német egységek a Róma felé vezető 6. számú fő közlekedési utat továbbra is ellenőrzésük alatt tartják; Alexander tábornok abbahagyja az offenzívát, hogy átcsoportosítsa csapatait.
Jacob L. Devers, amerikai tábornok március 22-én a következő jelentést küldi Marshall vezérkari főnöknek:
„Szakadatlanul harcban vagyunk itt. Március 15-én azt hittem, hogy sikerülni fog a cassinói támadással a Liri-völgyben előnyomulni. Légierőket, tüzérséget és tankokat vetettünk harcba, s ezeket szorosan követte a gyalogság. Magam is szemtanúja voltam a völgyön át megindított támadásnak, amely pompás időben kezdődött. A bombázás súlyos és nagyszerű volt, a tüzérségi tűz, amelyet 900 ágyúnk ontott az ellenséges vonalakra, két órán át tartott, és még súlyosabb és pontosabb volt. Két raj középnagyságú bombázó, ezeket követően tizenegy raj nehézbombázó, majd ismét két raj középnagyságú bombázó reggel pontosan 8 óra 30 perckor startolt, és támadásuk déli 12 óráig tartott, úgyhogy a rajok 9 órától kezdve minden 15 percben újból megjelentek az ellenség fölött. Mindennek ellenére, zuhanóbombázók és ágyúk tüze dacára csapataink mégsem érték el első céljukat. Ennek következtében a tankok, melyeknek tömegben kellett volna támadniuk, nem indulhattak el. Kiábrándító csapás ez rám nézve. A gyalogságot a kora reggeli órákban Cassinótól északra öt mérföldnyire visszavontuk. Mikor — körülbelül déli 1 órakor — visszaérkeztek Cassinó városába, a védőművekbe, a németek még itt voltak, s volt erejük meglassítani csapataink bevonulását, és valami megmagyarázhatatlan módon az éjszaka folyamán még fokozni is tudták erőiket. Támadásunk még tart, véleményem szerint azonban nem lesz egyéb hasznunk belőle, mint Cassinó városa és talán a szomszédos Rapidónál egy hídfő. Alexander tábornoknak, ha ezt elérte, meg kell állítania és át kell csoportosítania haderőit, s ő azt reméli, hogy ezt április 15-ére befejezheti.”
Az átcsoportosítás majd két hónapig tart …
Mielőtt azonban folytatnók a Gusztáv-vonalért folyó „centiméterháború” ismertetését, vegyük szemügyre röviden a keleti front eseményeit: március 19-én, Magyarország német megszállásának napján a 2. Ukrán Front csapatai mintegy 80 kilométeres szakaszon elérik a Dnyesztert, 20-án felszabadul Mogiljev-Podolszk és Vinnyica, 22-én Pervomajszk is a szovjet csapatok kezére kerül.
Március 30-án a Malinovszkij marsall parancsnoksága alatt álló 3. Ukrán Front megkezdi hadműveleteit a keleti front déli szakaszán és április 10-én kiűzi a németeket Ogyesszából.
Április 8-án kezdődik a krími csata, három nap múlva, április 11-én a 4. Ukrán Front csapatai elfoglalják Kercs városát. Április 18-án elérik a Szevasztopol külső védelmi övezetét, május 9-én 35 napi ostrom után, a szovjet csapatok rohammal visszafoglalják a német és román csapatoktól Szevasztopolt. A Feketetenger legfontosabb kikötővárosa felett sarló-kalapácsos vörös lobogó leng.
A Dnyeszter elérése, Ogyessza és Szevasztopol elfoglalása után nyitva áll az út a szovjet csapatok előtt a román kőolajmezők, azután a Balkán felé.
Az angolszászok olaszországi és nyugat-európai támadási előkészületei április végén, május elején meggyorsulnak, és bizonyára nemcsak időbeli összefüggés van az előkészületek meggyorsulása és a keleti front déli szakaszán elért nagy szovjet győzelmek között.
Két nappal Szevasztopol felszabadítása után, május 11-én Alexander tábornoktól megérkezik Churchill miniszterelnökhöz a távirat: „Összes előkészületeinket befejeztük, a támadásra minden készen áll. Bizton reméljük, hogy elérjük a kitűzött célt: megsemmisítjük az ellenséget — Rómától délre …” Ugyanezen a napon este 11 órakor 2000 ágyú irtózatos pergőtüze zúdul a német állásokra, a levegőből a Tactical Air Force támad, a Tirrén-tengertől Monte Cassinóig remeg a föld a becsapódó bombáktól.
Harminchat óra múlva a németek ellenállása gyöngülni kezd, a szövetséges csapatok széles szakaszon áttörik a Gusztáv-vonalat: az amerikaiak elfoglalják Santa Maria Infantét, a szabad-francia egységek beveszik Ausoniát.
Május 17-én a lengyelek indulnak rohamra Cassinó romjai között, nagy veszteségeket szenvednek, a németek visszavetik őket, de a lengyelek állhatatosan újra és újra megrohamozzák a német állásokat. Május 18-án hajnalban Cassinó felett lengyel és angol zászlót lenget a szél.
Május 23-ról 24-re virradó éjszaka elszabadul a pokol az Anzio-Nettunó-i hídfőben is: hat szövetséges hadosztály tör észak felé, Róma irányában. Néhány nap alatt teljesen szétverik a 14. német hadsereget, június 2-án elfoglalják Volmontonét, az utolsó megerősített helyet az olasz főváros előtt.
- június 4-én délután 19 óra 15 perckor az amerikai 88. hadosztályelőőrsei elérik a Piazza Veneziát, Róma szívében.
Sztálin június 5-én a következő táviratot küldi Rooseveltnek és Churchillnek: „Üdvözlöm Önöket a szövetséges angol—amerikai csapatok nagy győzelme, Róma bevétele alkalmából. Ezt a hírt nagy örömmel fogadták a Szovjetunióban.”
Roosevelt június 5-én tartott rádióbeszédében leszögezi: „A tengely első fővárosa a kezünkbe került. Egy már elesett, kettő ezután következik …”
Másnap, június 6-án elérkezik a „D-Day”, az „Overlord” megindulásának napja: a szövetséges csapatok partra szállnak Normandiában.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!