Alekszandr Fagyejev
Első rész
21.
Marina és kisfia a konyha melletti kis szobában helyezkedett el Vera nagyanyóval és Jelena Nyikolajevnával együtt. Nyikolaj Nyikolajevics és Oleg pedig deszkából két dikót szögeztek össze, és az udvaron a fáskamrában húzták meg magukat valahogyan.
Vera nagyanyó, akit halálosan elgyötört a megfelelő hallgatóság hiánya (mert a szalmahajú tisztiszolgát nem tekintette társnak), most valósággal elárasztotta őket a városbeli hírekkel.
Két nappal ezelőtt a legnagyobb bányák bejáratára, a Gorkij és Vorosilov Iskola épületére, a kerületi végrehajtó bizottság házának falaira és még más helyekre kézzel írt bolsevik röpiratokat ragasztottak, a következő aláírással: „Az SZK(b)P Krasznodon-kerületi bizottsága.” Csodálatos volt, hogy a röpcédulák mellé kiragasztották a Pravda régi lapszámait is Lenin és Sztálin arcképeivel. A német katonák beszélgetéseiből állítólag kiderült, hogy a terület különböző kerületeiben, nevezetesen a Donyec mentén, a Vorosilovgrád- és Rosztov-terület határán, a Bokovo-Antracitovo- és a Kremenszk-kerületben partizánok ütnek rajta a német szállítmányokon és csapatokon.
Mind ez ideig egyetlenegy kommunista vagy komszomolista sem jelentkezett nyilvántartás céljából a német parancsnokságnál („Még hogy a fejemet az oroszlán torkába dugjam! Ott fulladjanak meg, ahol vannak” – mondta Vera nagyanyó), de azt mondják, már sokat felkutattak és letartóztattak. Egyetlen vállalat, hivatal sem működik, de a német parancsnok rendeletére az emberek kötelesek jelentkezni munkahelyükön és letölteni a megállapított munkaidőt. Vera nagyanyó szavai szerint a Krasznodonugol Tröszt központi elektromechanikai műhelyében Barakov mérnök és Filipp Petrovics Lutyikov munkára jelentkeztek. A szóbeszéd szerint nemcsak hogy nem bántották őket, sőt Barakovot igazgatóvá nevezték ki, és Lutyikovot meghagyták régi helyén: a mechanikai műhely vezetője maradt.
– Ki várhatta volna ezt ilyen emberektől? Hiszen régi párttagok! Barakov a fronton volt, megsebesült. És Lutyikov olyan társadalmi munkás volt, hogy mindenki ismeri. Hát mit szóltok ehhez, mit szóltok? – hajtogatta egyre méltatlankodva és értetlenül Vera nagyanyó.
Még azt is elmesélte, hogy a németek összefogdossák és Vorosilovgrád alá hajtják a zsidókat, ahol állítólag „gettót” állítottak fel, de sokan azt mondják, hogy csak a Verhnyeduvannaja-ligetig jutnak el, ott agyonlövik és elássák őket. Marija Andrejevna Borc nagyon félt, hogy valaki beárulja a férjét.
Attól a pillanattól, hogy Oleg hazaérkezett, mintha csodatevő kéz törölte volna le Jelena Nyikolajevnáról azt a dermedt fásultságot, amely fia elutazása, de különösen a németek megérkezése óta hatalmába kerítette. Most szakadatlan belső izgalomban élt, erélyes tettvágy izzott benne, mint mindig azelőtt. Mint nőstény sas a fészkéből kiesett kicsinye felett, folyton ott keringett fia körül. Oleg nemegyszer találkozott anyja nyugtalan tekintetével: „Fiacskám, lesz-e erőd mindent elviselni?”
De a fiú útközben felajzott lelkesedését most levertség váltotta fel. Minden másként alakult, mint ahogy elgondolta.
A tapasztalatlan ifjú az erőszak és a gonoszság elleni harcot hőstettek szakadatlan sorozatának képzelte el. De a gonoszság elviselhetetlenül, aljasul, megfoghatatlanul hétköznapinak bizonyult.
A nagy, fekete, bozontos kutya sem élt már, mellyel Oleg úgy szeretett kötődni. Az utca – kidöntött kerítéseivel, kivágott fáival és letaposott kertjeivel – sivár látványt nyújtott, s ezen a kopár utcán németek jártak-keltek.
Báron von Venzel tábornok éppen úgy nem vett tudomást Olegről, Marináról és Nyikolaj Nyikolajevicsről, mint ahogy Vera nagyanyót és Jelena Nyikolajevnát is levegőnek nézte.
Igaz, hogy Vera nagyanyó nem talált semmi sértőt a tábornok modorában.
– Hiszen ez az ő híres új rendjük – mondogatta nagyanyó. – De én öreg vagyok, és jól tudom még az öregapámtól, hogy az ő rendjük olyasféle, mint nálunk a jobbágykor volt. A jobbágykorban nálunk is voltak németek – földesurak, ugyanilyen gőgösek, ugyanilyen hóhérok, mint ez a báró, hogy folyjon ki a szeme. Miért sértődnék meg? Csak ilyen marad ő, amíg vissza nem jönnek a mieink, és ki nem tekerik a nyakát …
De ez a tisztára mosott ádámcsutkájú, ragyogó lakkcipős tábornok Oleg szemében mindannak az elviselhetetlen megaláztatásnak, ami legközelebbi hozzátartozóit és távolabbi környezetét érte, legbűnösebb okozója volt. A megaláztatásoktól a tábornok elpusztítása szabadítaná meg őket, de a helyébe egy másik, pontosan ilyen kerülne – ugyancsak tisztára mosott ádámcsutkával, hegyes orrú, ragyogó lakkcipőben.
A nyurga segédtiszt felfigyelt Marinára, gyakran meresztette rá udvarias, hideg tekintetét, és sokszor kényszerítette, hogy kiszolgálja őt és a tábornokot. Ha Marinára nézett, fénytelen szemében megvető, de egyben kisfiús kíváncsiság villant meg, mintha valami gyönyörűséget ígérő egzotikus állatra pillantana, melyről nem tudja, hogyan bánjon vele.
Mostanában a segédtiszt azzal szórakozott, hogy cukorkával csalogatta Marina kisfiát: megvárta, amíg a kisfiú az édesség után nyújtotta pufók kis kezét, aztán önmaga kapta be. A segédtiszt addig ismételgette ezt a játékot, míg a kisfiú el nem pityeredett. Ekkor leguggolt a gyerek előtt, és hosszú lábain himbálódzva, nyelve végével kidugta, szívta, csámcsogva majszolta a cukorkát, kidüllesztette seszínű szemét, és sokáig hahotázott.
Marina szíve mélyéből utálta, testestül-lelkestül utálta, hórihorgas lába végétől természetellenesen fehér ujja körméig. Nemhogy embernek, de baromnak sem tekintette. Irtózott tőle, mint ahogyan a nép a békától, gyíkoktól, tarajos gőtétől irtózik. S amikor arra kényszerítette, hogy kiszolgálja őt, a testi utálaton kívül az a tudat is iszonyattal töltötte el, hogy ennek a szörnyetegnek a hatalmában van.
De valójában mégiscsak a szalmahajú tisztiszolga tette tűrhetetlenné az életüket. Csodálatosan sok szabad ideje volt. Ő rendelkezett a tábornokot kiszolgáló többi tisztiszolga, a szakácsnép és egyéb személyzet fölött. Ez a szeplős tisztiszolga szabad idejében újra meg újra azzal zaklatta őket, hogyan akartak elszökni a németek elől, s ez miért nem sikerült, és egyre azt ismételgette, hogy csakis ostoba vagy gonosz emberek akarhattak elmenekülni a németek elől.
A fiatalok után sompolygott, amikor a fáskamrában üldögéltek, amikor az udvarra mentek friss levegőt szívni, vagy amikor a tábornok távollétében a házban tartózkodtak. Csak nagyanyó megjelenése szabadította meg őket a tisztiszolga tolakodásától.
Különös, de ez az otromba, vörös kezű fickó, aki látszatra nagyanyóval szemben is éppolyan ripők volt, mint a többiekkel, valójában félt nagyanyótól. A német tisztiszolga és Vera nagyanyó orosz-német szavak szörnyű zagyvalékán, melyet arcuk és testük legkülönbözőbb mozdulataival kísértek, igyekeztek megérteni egymást, miközben nagyanyó mindig találóan, a tisztiszolga pedig durván, ostobán és gonoszul fejezte ki magát. De nagyszerűen megértették egymást.
A család a fáskamrába járt reggelizni, ebédelni és vacsorázni. Mindez valahogyan lopva történt. Hús nélküli borscsot, zöldséget, főtt burgonyát ettek. Kenyér helyett nagyanyó száraz lepényt sütött búzalisztből. Nagyanyónak még jelentős rejtett készletei voltak, de azután, hogy a németek mindent felzabáltak, ami szem előtt volt, csak sovány ételeket főzött. Így adta tudomására a németeknek, hogy mindenük elfogyott. Éjszaka, amikor a németek aludtak, nagyanyó titokban egy-egy falat szalonnát, nyers tojást hozott családjának, s ebben is volt valami megalázó – hogy titokban ettek, kerülve a napfényt.
Valko nem adott élet jelt magáról. Vanya se mutatkozott. Oleg nemigen tudta elképzelni, hogyan találkozhatnának. Minden házban németek. Feszült figyelemmel nézték, ki jár a házban. Még a legközönségesebb utcai találkozás, beszélgetés is gyanút keltett.
Oleg feje alá támasztott kézzel feküdt a fadikón. Körös-körül mindenki aludt, a sztyeppről friss szél surrant be a fáskamra nyitott ajtaján, a telihold szürkés fényt öntött szét az égen, és fényes, szabályos négyszöget rajzolt a kamra padlójára. Oleg fájdalmas gyönyörűséget érzett, mikor arra gondolt, hogy a városban van Lena Pozdniseva is. A lány arca ködösen lebegett előtte; szeme, mint sötétben fénylő meggy, mikor a holdfény aranypontot tűz rá. Igen, tavasszal a parkban látta ezt a szemet, bár az is lehet, hogy csak álmodta – és hallotta nevetését, távoli, ezüstcsengésű kacaját. Oleg gyötrődött, hogy a lány itt van a közelben, és még sincs itt, gyötrődött, ahogyan csak ifjúkorunkban gyötrődünk: szenvedélymentesen, önvád nélkül, egyszerűen azért, mert felidézte a szeretett lány arcát.
Amikor sem a tábornok, sem a segédtiszt nem volt otthon, Oleg és Nyikolaj Nyikolajevics bementek a házba. Orrukat megcsapta a nehéz parfüm és idegen dohány illata, ezenkívül az a különös agglegényszag is, amit sem parfüm, sem dohány nem tud elfojtani, s ami egyaránt sajátsága tábornoknak és közlegénynek, ha család nélkül élnek.
Egy ilyen csendes órában Oleg bement a házba, hogy megnézze anyját. A német szakács és Vera nagyanyó szótlanul foglalatoskodtak a kemence mellett – ki-ki a maga főztjén. Az ebédlő díványán bakancsban és nyári sapkában a tisztiszolga feküdt. Cigarettázott, és láthatóan unatkozott. Ugyanazon a díványon hevert, melyen azelőtt Oleg szokott aludni.
Alig lépett Oleg a szobába, mikor a tisztiszolga feléje fordította álmos, buta szemét.
– Állj! – mondta. – Te kezded magasan hordani az orrodat, úgy van, úgy van, én ezt már egyszer-kétszer észrevettem! – ezzel felült, és lerakta a padlóra ormótlan, duplatalpas bakancsba bújtatott lábát. – Állj vigyázzba, kezet a varrásra, sarkat össze – ha magadnál idősebb emberrel beszélsz! – igyekezett, hogy haragos, izgatott kifejezést adjon arcának, de a hőség annyira elbágyasztotta, hogy nem sikerült. – Parancsot végrehajtani! Hallod! Te! … – kiáltotta a tisztiszolga.
Oleg megértette, hogy mit mond, némán nézte vörös szeplőit, majd hirtelen ijedt arcot vágott, leguggolt, térdére ütött, és elkiáltotta magát:
– A tábornok!
A tisztiszolga egyszerre talpra ugrott. Kiegyenesedett, kikapta szájából a cigarettát, és a markába rejtette. Rest arca alázatosan buta kifejezést öltött. Összecsapta bakancsa sarkát, és vigyáz állásba merevedett.
– Te lakáj! Heversz a díványon, amíg nincs itthon a gazdád .. Most csak állj vigyázzban – mondta szokott hangján Oleg, és mély gyönyörűség fogta el, hogy szíve szerint és minden kockázat nélkül mondhatja meg véleményét – úgyse érti -, aztán bement a szobába anyjához.
Anyja lehajtott fejjel, sápadtan állt az ajtó mögött, kezében varrással. Mindent hallott.- Szabad ilyet tenni, fiam? – kezdte.
De ebben a pillanatban a tisztiszolga őrjöngve rontott rájuk.
– Vissza! … Ide! – kiabált magánkívül.
Arca rákvörös lett, még a szeplői is eltűntek.
– Ne t-törődj vele, mama, ezzel a h-hülyével – mondta kissé remegő hangon Oleg, és mintha ott se lenne, elnézett a tisztiszolga felett.
– Ide! … Disznó …! – kiáltotta a német.
A következő pillanatban rávetette magát Olegre, két kezével megkapta a kabátgallérját, vadul rázni kezdte, szeme közben egészen elfehéredett.
– Ne … Nem kell! Engedd el, mire való … – rebegte Jelena Nyikolajevna, és apró kezével igyekezett lerántani fia melléről a tisztiszolga markát.
Oleg lángra gyúlt arccal, mindkét kezével megkapta a német derékszíját, és villogó szeme olyan vad gyűlölettel meredt rá, hogy a tisztiszolga egy pillanatig tétovázott.
– E-engedj el … hallod? – mondta szörnyű suttogással Oleg, aztán vad erővel magához rántotta a németet, amitől arca még félelmetesebbé vált. A tisztiszolga képe különös kifejezést öltött; nem félémét, hanem pillanatnyi töprengést fejezett ki, hogy tisztiszolga létére helyesen járt-e el.
Elengedte Oleget. Lihegve, szótlanul álltak szemtől szemben.
– Menj ki, menj ki, kisfiam … – ismételgette Jelena Nyikolajevna.
– Vadállat … Rosszabb, mint a vadállat – mondta mély hangon a tisztiszolga, és igyekezett, hogy a hangja fokozott megvetést fejezzen ki -, titeket korbáccsal kell idomítani, mint a kutyákat!
– Te vagy rosszabb a vadállatnál, mert te vadállat lakája vagy, csak ahhoz értesz, hogy tyúkot lopj, asszonyok bőröndjében turkálj, és lehúzd a járókelőkről a csizmát – mondta Oleg, gyűlölettel nézve a német fehér szemébe.
A tisztiszolga németül, Oleg oroszul kiabált, de amit mondtak, azt olyan világosan fejezte ki testmozdulatuk és arcuk, hogy jól megértették egymást. Oleg utolsó szavainál a német vaskos tenyerével úgy vágta pofon a fiút, hogy az majdnem hátrabukott.
Élete tizenhat és fél éve alatt soha még senki keze, sem büntetésként, sem pillanatnyi felindulásban, nem érintette Oleg arcát. Az a levegő, melyet gyerekkora óta családja körében és az iskolában magába szívott, a nemes verseny tiszta levegője volt. A durva fizikai erőszak éppolyan képtelenség volt számára, mint a lopás, gyilkolás, esküszegés. Oleg agya vérbe borult. A tisztiszolgára vetette magát. Ez az ajtóhoz hátrált. De Jelena Nyikolajevna fia vállába csimpaszkodott.
– Oleg! Térj magadhoz! … Megöl! – mondta anyja. Szeme száraz tűzben fénylett, és egyre erősebben fogta vissza a fiút.
A lármára berohant Vera nagyanyó, Nyikolaj Nyikolajevics és a német szakács, katonaruhája felett fehér köpenyben, fehér sapkában. A tisztiszolga öszvér módra ordított. Vera nagyanyó sovány karján feltűrte ruhája lobogó ujját, és mint egy kotlóstyúk, sikoltozva ugrált a tisztiszolga orra előtt, a németet az ebédlőbe lökdöste.
Jelena Nyikolajevna forró szóval suttogta fia fülébe:
– Olezsok, fiam, könyörgök, térj eszedre … Az ablak nyitva van, menekülj, menekülj …
– Az ablakon át? Hogy saját házunkból az ablakon másszak ki! – mondta önérzetesen Oleg, és orrcimpája remegett az izgalomtól. De gyorsan magához tért. – Ne félj, mama, engedj, így is kijutok … Lénához megyek – mondta váratlanul.
Határozott léptekkel bement az ebédlőbe. Mindenki utat engedett neki.
– Micsoda disznó vagy, micsoda disznó – mondta Oleg a tisztiszolgának. – Ütsz, amikor tudod, hogy nem üthetnek vissza! .. – és tempós léptekkel kiment a házból.
Az arca égett. De érezte, hogy erkölcsi győzelmet aratott: nem hátrált meg a német elől, a német volt az, aki visszahúzódott. Nem akart arra gondolni, hogy milyen következményekkel jár majd ez a magatartása. Mindegy, na! Nagyanyónak igaza van: számolni kell az ő „új rendjükkel”! A mindenit! Azt teszi, amit tennie kell. Meglátjuk, ki marad felül.
A kertajtón ment ki az utcára, mely párhuzamos volt a Szadovajával. Csaknem a ház előtt beleütközött Sztyopa Szafonovba.
– Hová mégy? Éppen hozzád tartottam – mondta élénken az alacsony, lenhajú Sztyopa, és őszinte örömmel rázta meg Oleg nagy kezét.
Oleg nem tudta, mit mondjon neki.
– Ide, valahová …
Hozzá akarta tenni, hogy „családi ügyben”, de nem jött a nyelvére.
– Miért olyan vörös az arcod? – kérdezte Sztyopa csodálkozva, és elengedte Oleg kezét. Kérdése a lehető legidőszerűtlenebb volt.
– Egy némettel verekedtem – mondta Oleg és elmosolyodott.
– Ne beszélj! Ez már igen! – Sztyopa tisztelettel nézett Oleg égő arcába. – Annál jobb. Én voltaképpen többé-kevésbé … ebben az ügyben jöttem hozzád.
– Hogyhogy, milyen ügyben? – nevetett Oleg.
– Gyerünk, elkísérlek, mert ha így álldogálunk, még belénk köt egy fritz … – Sztyopa karon fogta Oleget.
– J-jobb, ha én kísérlek el – mondta dadogva Oleg.
– Talán rövid időre elhalasztanád a dolgot, és velem jönnél?
– Hová?- Valja Borchoz.
– Valjához? … – Oleg lelkiismeret-furdalást érzett, hogy még mind ez ideig nem nézett el Valjához. – Laknak ott németek?
– Nem. Éppen arról van szó, hogy nem. Tulajdonképpen Valja megbízásából kereslek.
Micsoda boldogság: egy ház, ahol nincsenek németek! A meghitt, árnyas kert, mohos virágágyaival, terebélyes vén akácfájával, melynek világoszöld lombja olyan mozdulatlan, mintha belehímezték volna a sztyepp feletti ég kékjébe.
Marija Andrejevna minden tanítványát kicsinek tartotta. Sokáig simogatta, becézte, csókolta Oleget, és közben hangosan mondta:
– Elfelejtetted régi barátaidat. Mióta itthon vagy már, és felénk se nézel! Hát hol szeretnek legjobban téged? Ki ült órák hosszat nálunk, s hallgatta összeráncolt homlokkal a zongorát? Kinek a könyvtárát használtad úgy, mintha a sajátod lenne? … Elfelejtettél, elfelejtettél! Hej, Olezska … te csélcsap! De nálunk … – a fejéhez kapott. – Hát persze, elbújt, rejtőzik – és Marija Andrejevna iszonyú szemet meresztett, aztán egy mozdonyból kitörő forró gőz erejével suttogta úgy, hogy kihallatszott az utcára: – Igen, még neked sem mondom meg, hol rejtőzik … Milyen megalázó és szörnyű – a saját házában bujkálnia kell. És azt hiszem, kénytelen lesz más városba menni. Ugye, nem zsidós külsejű – mit gondolsz? Itt, itt egyszerűen besúgják a németeknek. De Sztálinóban jó barátaim vannak, rokonaim, orosz emberek … Igen, feltétlenül el kell mennie – mondta Marija Andrejevna szomorú, fájdalmas arccal. Marija Andrejevna pompás egészségnek örvendett, az arcán tükröződő fájdalom ellentétben állt virulásával, és mesterkéltnek hatott.
Oleg kiszabadította magát karjából.
– Teljesen igaz, disznóság tőled – mondta Valja, és fölényesen felhúzta piros felsőajkát el se jöttél hozzánk visszatérésed óta.
– T-te is megtalálhattál volna – mondta Oleg zavart mosollyal.
– Ha arra számítasz, hogy a lányok maguk járnak majd hozzád, akkor magányos öregséged lesz! – mondta lármásan Marija Andrejevna.
Oleg vidáman nézett rá, és mindketten elnevették magukat.
– Vegyék tudomásul, hogy már összeverekedett egy fritz-cel, nézzék, milyen vörös az arca! – kiáltotta elégedetten Sztyopa Szafonov.
– Komolyan? Verekedtél? – Valja érdeklődve nézett Olegre. – Mama – hirtelen anyjához fordult azt hiszem, várnak téged a házban.
– Istenem, milyen összeesküvő! – mondta kiabálva Marija Andrejevna, és az ég felé emelte karját. – Megyek már, megyek …
– Tiszttel? Katonával? – feszegette Valja.
Valján és Sztyopa Szafonovon kívül még egy fiú volt a kertben. Egy sovány, mezítlábas gyerek, akit Oleg nem ismert. Kemény, szőke, oldalt elválasztott haja és kissé duzzadt szája volt. A fiú szótlanul ült az akácfa ágai között, és attól a perctől kezdve, hogy Oleg megjelent, nem vette le róla kemény, kutató tekintetét. Nézésében – és általában egész magatartásában – volt valami, ami tiszteletet ébresztett, és Oleg akaratlanul is feléje nézett.
– Oleg! – mondta Valja határozott hangon, miután anyja elment. – Segíts összeköttetést teremteni a földalatti szervezettel … Megállj … várj csak – mondta, amikor Oleg arcán látta, hogy a fiú nem figyel oda. Oleg közben egykedvűen mosolygott. – Te valószínűleg tudod, hogy kell az ilyet csinálni! Nálatok gyakran fordultak meg pártemberek, és én nagyon jól tudom, hogy te szívesebben barátkozol felnőttekkel, mint gyerekekkel.
– Nem, sajnos, nincs már semmi kapcsolatom – mosolygott Oleg.
– Ezt mondd másnak … itt magunk között vagyunk … Vagy talán ő feszélyez? Ó, hiszen ez Szerjozsa Tyulenyin! – kiáltott fel Valja, és gyorsan odanézett a fiúra, aki szótlanul ült az ágak között.
Valja semmivel sem egészítette ki Szerjozsa Tyulenyin jellemrajzát, de erre nem volt szükség.
– Igazat beszélek – szólt Oleg, de már Szerjozsa Tyulenyinhez fordult, és nem kételkedett benne, hogy éppen Szerjozsa Tyulenyin eszelte ki ezt a találkozást. – Tudom, hogy van földalatti szervezet. Először is, mert röplapot bocsátottak ki, aztán abban sincs kétség, hogy a tröszt és a fürdő felgyújtása az ő munkájuk – folytatta Oleg, és nem vette észre, hogy szavai nyomán kis parázs gyúlt fel Valja szemében, és halvány mosoly futott át telt, sápadt ajkán. – Tudomásom van róla, hogy mi, komszomolisták rövidesen utasítást kapunk, hogy mitévők legyünk.
– Az idő halad. A tenyerünk munkára viszket – mondta Szerjozsa.
Sorra vették a fiúkat és lányokat, akik a városban maradtak. Sztyopa Szafonov szerette a társaságot, és jól ismerte a városbeli gyerekeket – de olyan elkeseredett jellemrajzokkal szolgált, hogy Valja, Oleg és Szerjozsa, feledve a németeket és azt, amiért összejöttek, gurultak a nevetéstől.
– Hol van Lenka Pozdniseva? – kérdezte váratlanul Valja.
– Itt van! – kiáltotta Sztyopa. – Az utcán találkoztam vele. Jön-megy, felcicomázva. Így hordja a fejét – és Sztyopa, a szeplős, pisze orrú Sztyopa végiglibegett a kerten. – Mondom neki: „Lenka, Lenka” – ő meg csak bólint a fejével, így körülbelül – és Sztyopa mutatta, hogyan bólintott.
– Egyáltalán nem jól utánozod! – duzzogott Valja, huncutul Olegre kacsintva.
– Emlékszel, milyen nagyszerűen énekeltünk nála? Három hete, mindössze három hete … gondoljátok csak el! – mondta Oleg, és szomorú, meleg tekintettel pillantott Valjára. Máris sietős volt az útja.
Szerjozsával együtt mentek el.
– Valja sokat beszélt rólad, Oleg, de én is, ahogy megláttalak, egyszerre bizalmat éreztem irántad – mondta Szerjozsa, és gyors, kissé zavart pillantást vetett Olegre. – Ezt azért mondom neked, hogy vedd tudomásul, és többé ne kelljen beszélnem erről. Most ide hallgass: a trösztöt és a fürdőt nem a földalatti szervezet, hanem én gyújtottam föl …
– H-hogy, te magad? – Oleg szeme felragyogott, ahogy Szerjozskára nézett.
– Magam, egyedül …
Egy darabig szótlanul mentek egymás mellett.
– R-rossz, hogy egyedül … Szép, bátor tett, de … helytelen, hogy egyedül csináltad – mondta Oleg, és barátságos arca töprengővé vált.
– Földalatti szervezet is van, nemcsak a röplapokból tudom – folytatta Szerjozska, és válasz nélkül hagyta Oleg megjegyzését. – Nyomára bukkantam … de nem tudtam megragadni – és Szerjozska elkeseredetten legyintett kezével.
Elmondta Olegnek, hogy ott járt Ignat Fomin lakásán, leírta a látogatást egész részletesen, és azt sem titkolta el, hogy kénytelen volt a Fominnál rejtőző embernek hamis címet megadni.
– Valjának is szóltál erről? – kérdezte váratlanul Oleg.
– Nem, Valjának nem szóltam – mondta Szerjozska nyugodtan.
– J-jó… nagyon j-jó! – Oleg megfogta Szerjozska kezét. – De ha neked ilyen beszélgetésed volt azzal az emberrel, akkor megint elmehetsz hozzá? – kérdezte izgatottan Oleg.
– Hát éppen arról van szó, hogy nem mehetek – felelte Szerjozsa, és duzzadt ajka megkeményedett. – Ezt az embert házigazdája, Ignat Fomin kiadta a németeknek. Nem mindjárt adta ki, hanem ötödik-hatodik nap azután, hogy a németek bejöttek. A „Sanghaj”-ban azt beszélik, hogy ezen az emberen keresztül akarta leleplezni az egész szervezetet, de ez az ember nyilván óvatos volt. Fomin várt, várt, aztán elárulta, és a rendőrség szolgálatába lépett.
– Miféle rendőrség szolgálatába? – kiáltott fel elképedve Oleg. Lám, mi minden történt a városban, mialatt ő a fáskamrában üldögélt.
– Emlékszel a barakkra ott lent, a kerületi végrehajtó bizottság mögött, ahol a milícia volt? … Most a német tábori csendőrség telepedett oda, és oroszokból rendőrséget szervez. Azt mondják, találtak egy szemétfajzatot parancsnoknak, valamiféle Szolikovszkijt. Csoportvezető volt egy kisebb bányában, valahol a kerületben. Az ő segítségével különféle züllött alakokat toboroznak a rendőrségbe.
– És mi történt vele? Megölték? – kérdezte Oleg.
– Ha ostobák, akkor már megölték – mondta Szerjozska de azt gondolom, hogy egyelőre még tartják. Ki akarnak szedni belőle mindent, de ő nem olyan ember, hogy köpjön. Biztos, hogy a barakkban tartják, és alaposan kikészítik. Vannak ott még más foglyok is, de hogy kik, arra nem tudok rájönni.
Oleg szíve összeszorult: mialatt értesítést vár Valkótól, ez a nagyszerű, cigányszemű ember talán már rég a barakk egy sötét keskeny cellájában ül, és mint Szerjozska mondja: alaposan kikészítik.
– Köszönöm … köszönöm, hogy mindent elmondtál – mondta színtelen hangon Oleg.
Majd elmesélte a Valkóval és Vanya Zemnuhovval folytatott beszélgetését. Egy cseppet sem habozott megszegni Valkónak tett ígéretét, mert érezte, hogy a cél érdekében jár el.
Lassan ballagtak felfelé a „Fás”-on – Szerjozska mezítláb és kissé himbálózva, Oleg könnyedén és keményen taposva a port tisztára kefélt cipőjével. És Oleg kifejtette a tervét társa előtt: óvatosan, nehogy ártsanak az ügynek, lankadatlanul kell keresni az utat a bolsevik földalatti mozgalomhoz; ugyanakkor kutatni kell az ifjúság körében, ki kell választani a leghűségesebb, legállhatatosabb, erre a munkára legalkalmasabb gyerekeket. Utána kell járni, kiket tartóztattak le a városban és a kerületben, meg kell tudni, hol tartják fogva őket, és meg kell találni annak a módját, hogy segítséget nyújthassanak nekik. Állandó felderítést kell végezni a német katonák között, hogy tudomást szerezzenek a parancsnokság katonai és polgári jellegű intézkedéseiről.
Szerjozska egyszeribe felélénkült, és azt ajánlotta, hogy meg kell szervezni a fegyverek gyűjtését is. Az ütközetek után és visszavonulás közben rengeteg fegyver szóródott szerteszét az egész környéken, még a sztyeppen is.
Mindketten megértették, hogy bármennyire hétköznapiak is ezek a feladatok, mégis megvalósíthatók, s a gyakorlati érzék szólalt meg bennük.
– Mindaz, amit elmondtunk egymásnak, amit megtudunk és megcsinálunk, rajtunk kívül senkire sem tartozik. Senkire, akármilyen közel áll is hozzánk, akármilyen jó barátunk is legyen! – mondta Oleg, és tágra nyílt, ragyogó szemeivel maga elé nézett. – A barátság – barátság, de itt a bőrünkre megy a dolog- folytatta hévvel. – Te, Vanya meg én és kész! És ha megteremtettük a kapcsolatot, majd megmondják, hogy mitévők legyünk.
Szerjozska hallgatott. Nem szerette a hangzatos fogadalmakat, esküket.
– Mi van most a parkban? – kérdezte Oleg.
– Német autópark. És körös-körül légvédelmi ágyúk. Mint a disznók, úgy feltúrták az egész földet.
– Szegény parkunk! Nálatok is németek állomásoznak?- Csak úgy átmenetileg – nem tetszik nekik az épület – nevetett Szerjozska. – Nálam nem találkozhatunk – mondta, mert megértette, hogy Oleg mire céloz -, túl nagy a népsűrűség.
– Majd Valja útján tartunk összeköttetést.
– Kitűnő – bólintott Szerjozska elégedetten.
A vasúti átjáróig mentek, ott keményen kezet szorítottak. Majdnem egyidősek voltak, és ez a kurta beszélgetés egyszeriben közel hozta őket egymáshoz. Hősies és emelkedett volt a hangulatuk.
Pozdnisevék a „Szénás” kerületben laktak, és mint Kosevojék Korosztyilovékkal, egy típusház felében. Oleg már messziről meglátta a régimódi csipkefüggönyös, nyitott ablakokat. Majd zongoraszót hallott, amelyből ezüstösen csengett ki Lenocska mesterkélt kacaja. Valaki nagyon erélyes, kemény ujjal egy románc első akkordjába kezdett. A dal ismerősnek tűnt, aztán Lenocska éneklését hallotta, de az, aki zongorán kísérte, elhibázta. Lenocska felkacagott, majd, ahol a zongora elhibázta, énekszóval megmutatta, hogy kell helyesen játszani, aztán újra kezdték az egészet.
A zongoraszó és Lenocska hangja váratlanul kihozta a sodrából Oleget, pár percig nem tudta rászánni magát, hogy bemenjen a házba. A muzsika eszébe juttatta azokat a boldog estéket, amelyek itt, Lenáéknál, baráti társaságban zajlottak le. De sok barátja volt akkor! … Valja ült a zongoránál, Lenocska énekelt. Oleg boldog elragadtatással nézte Lena kissé izgatott, égő arcát, hallgatta hangja csengését, hallgatta a zenét, amelynek örökre lelkébe vésődő akkordjai egész ifjú életét betöltötték.
Bár sohase lépte volna át többé ezt a küszöböt! Akkor tisztán megmaradt volna szívében ifjúsága első, ködös izgalommal tele szerelmének emléke!
De már be is lépett az előszobába, onnan a konyhába. A félhomályos konyhában, mely a ház árnyékos oldalán feküdt, békésen és megszokottan – alighanem nem első ízben történt -, ott ült a kis konyhaasztalnál Lena anyja egy német katonával. Ódivatú, sötét ruhában volt, haja régimódi csigákban göndörödött; a katona – ugyanolyan szalmahajú, mint akivel Oleg összeverekedett, de szeplők nélkül, alacsony, kövér német – minden jel szerint szintén tisztiszolga. Szemtől szemben ültek két konyhaszéken. A német katona mosolyogva, kissé fennhéjázva, előzékenyen, de tekintetében némi tetszelgéssel lassan szedegetett ki valamit a térdén fekvő hátizsákjából és Lenka anyjának kezébe rakosgatta. A vékonyka, csigás hajú asszony öreg dámás arckifejezése elárulta, hogy lekenyerezésről van szó, mert hízelgő, beleegyező mosollyal, remegő kézzel vette ölébe a dolgokat. Annyira belemerült a rakosgatásba, hogy meg sem hallotta, mikor Oleg belépett. A fiú látta, mi fekszik Lena anyja ölében: szardíniás doboz, tábla csokoládé és hosszú, félliteres, lecsavarható kupakkal ellátott négyszögletes bádogpalack, melyen rikító sárgáskék cédula hirdette, hogy provence-i olaj, amilyet Oleg otthon is látott a németeknél.
Mikor észrevették a belépő Oleget, Lena anyja önkéntelen mozdulattal el akarta takarni, ami az ölében feküdt; a tisztiszolga közömbösen meredt rá, és nyugodtan tartotta hátizsákját.
Ugyanakkor a szobában félbeszakadt az ének és a zongoraszó, Lenka meg egy férfi nevetése hallatszott, utána német szófoszlányok. Lenocska ezüstösen csengő hangon, szótagolva mondta:- Nem, nem, ismétlem, ich wiederhole, itt szünet van, még egyszer ismételd …
Vékony ujjait végigugratta a billentyűkön.
– Te vagy az, Olezsok? Hát te nem utaztál el? – kérdezte csodálkozva, édeskés hangon Lena anyja, és magasra húzta ritkás szemöldökét. – Lenocskát akarod látni?
Váratlan ügyességgel a konyhaasztal alsó fiókjába süllyesztette mindazt, ami az ölében volt, aztán vékony ujjával megérintve hajcsigáit, rendben vannak-e, fejét válla közé húzva, orrát, állát előrenyújtva a szoba felé indult, ahonnan a zongoraszó és Lena hangja hallatszott.
Oleg sápadtan, nagy kezét lelógatva, ügyefogyottan és szögletesen állt a konyhában. A német tisztiszolga egykedvűen nézte.
A szomszéd szobából kicsengett Lena kiáltása, mely csodálkozást és egyben zavart árult el. Elfojtott hangon, mintha bocsánatot kérne, szólt valamit a férfiaknak, és cipősarka szaladva koppant végig a szobán. Lenka megjelent a konyhaajtóban. Szürke, sötétmintás ruha volt rajta, amely valahogy nem illett vékony alakjához, finom nyakához, barna kulcscsontjához, az ajtófélfához támaszkodó meztelen, sötét karjához.
– Oleg? … – szólt, és annyira zavarba jött, hogy barna arcát egyszerre pír öntötte el. – Mi meg itten …
Kiderült, sehogy sem tudja megmagyarázni, hogy „ők meg itten …” És hamisítatlan nőies következetlenséggel, mesterkélten mosolyogva, odafutott Oleghez, kézen fogva maga után húzta, de hirtelen elengedte, és azt mondta: „Gyerünk, gyerünk.” A küszöbön megfordult, és lehajtott fejjel megint hívta.
Oleg követte a szobába, és majdnem beleütközött Lena anyjába, aki elsuhant mellette. A szobában két német tiszt tartózkodott, egyforma szürke egyenruhában. Az egyik ült, féloldalt a nyitott zongorához fordulva, a másik pedig a zongora és az ablak mögött állt. Egykedvűen nézték Oleget, mint egy közbejött zavaró körülményt, mellyel, ha akarsz, ha nem akarsz, meg kell békülni.
– Iskolatársam – mondta Lenocska ezüst hangocskáján. – Ülj le, Oleg. Emlékszel erre a románcra? Már egy órája töröm magam, hogy megtanítsam ezeket itt. Megismételjük elölről, uraim! Ülj le, Oleg …
Oleg ráemelte tekintetét, melyet félig eltakart aranyos szempillája, és vontatottan, de úgy, hogy minden szava a lány arcába vágott, ezt mondta:
– M-mivel fizetnek ezek téged? Nyilván f-főzőolajjal. Olcsón adod magad! …
Sarkon fordult, és Lena anyja meg a típusfejű, szalmahajú tisztiszolga orra előtt kiment az utcára.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!