Március felé …
(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)
Március 20-án délután összeült a szociáldemokrata párt vezetősége, hogy megvitassa a Vix-jegyzék nyomán kialakult helyzetet. A pártvezetőséget Böhm tájékoztatta.
Böhm, aki délelőtt jelen volt a jegyzék átadásánál, minisztériumába visszatérve, megkérdezte a hadsereg vezető tisztjeinek véleményét. Mind a minisztériumi szakemberek: Stromfeld és Tombor, mind pedig a legerősebb egység, a székely különítmény parancsnoka: Kratochwill ezredes az antant ultimátumának visszautasítása mellett foglaltak állást.
Tombor ezredes (aki, mint láttuk, az októberi forradalom napjaiban még Gömbössel egy nézetet vallott) figyelemre méltó véleményt terjesztett elő Böhmnek:
„… most minden pacifizmust félre kell lökni, mert az antant a wilsoni elveket sárba tiporta, és az országot becsapta. Föl kell hívni fegyveres védekezésre az egész országot, a nyugati orientáció helyébe az Oroszország felé szóló keleti orientációt kell a programunkba fölvenni. Az ország vezetésére e pillanatban más alkalmas kormányzatot nem lát, mint a fegyveres védelmet megszervezni tudó szociáldemokrata pártot, de ennek ki kell békülnie, meg kell egyeznie a kommunista párttal, hogy a régi Ausztria északi határán álló orosz szovjetcsapatokkal a szövetségi együttműködés létrejöhessen.”77 A Tombor által előadottakat megerősítette Stromfeld is: „… azt ajánlottam, kössünk szövetséget az egész világ proletariátusával az ország érdekében”78 – mondotta 1920-ban a katonai bíróság előtt tett vallomásában.
Böhm a minisztertanács március 17-i ülésén még a szociáldemokrata kormány megalakítása ellen foglalt állást. Túlzás lenne azt állítani, hogy véleményének megváltoztatására Stromfeld és Tombor javaslata késztette, de nem kétséges, hogy a tisztikar jelentékeny részének nézeteit kifejező javaslat döntően befolyásolta magatartását.
A pártvezetőségi értekezleten Böhm már azt javasolta, hogy a szociáldemokrata párt vegye át a kormányt, „folytasson tárgyalásokat a bolsevistákkal, és kössön velük valami olyan megállapodást, amelynek alapján azok hajlandók legyenek a kormányt, ha csak passzíve is, támogatni”.79
Végleges döntés ezen az értekezleten nem született, a pártvezetőségi tagok többsége azonban világosan látta, hogy a kommunisták ellenére vagy a kommunisták nélkül nem tudnak életképes kormányt létrehozni. Ezért megbízták Landlert, keresse fel Kun Bélát, és tájékozódjék a kommunisták álláspontjáról.
A minisztertanács esti ülésén Károlyi Mihály kifejtette, hogy az egyetlen lehetséges megoldásnak a koalíciós kabinet lemondását és a tiszta szociáldemokrata kormány megalakítását tartja. Ő is hangsúlyozta, hogy új külpolitikai orientációra van szükség, mert „menekülést egyedül az Internacionálé nyújthat”.80 A kommunistákkal való megegyezés nélkül Károlyi sem tudta elképzelni a szociáldemokrata kormány fennmaradását. A minisztertanács rövid vita után egyhangúlag elhatározta lemondását, hogy helyét a szociáldemokrata kormánynak adja át.
A kormány polgári miniszterei tudták, hogy a kommunista párt nagy tömegbefolyással rendelkezik, ezért is hangoztatták szinte kivétel nélkül, hogy a szociáldemokratáknak meg kell egyezniük a kommunistákkal.
Nem voltak azonban tisztában azzal – amit viszont a szociáldemokrata vezetők saját bőrükön is kénytelenek voltak tapasztalni hogy a kommunisták már meghódították a munkásosztály és a fegyveres erők legnagyobb részét, és a kommunista párt vezetői a fogházban nagyobb hatalommal rendelkeznek a tömegek felett, mint a miniszteri székekben ülő pártvezérek.
Károlyi és a kormányon ülő többi polgári politikus, aki a munkásmozgalmat elsősorban a szociáldemokrata pártvezetőkön keresztül ismerte, abban reménykedett, hogy egy átmeneti szociáldemokrata kormánnyal át lehet vészelni a legnehezebb időket, néhány intézkedéssel – anélkül, hogy a polgári társadalmi rendet alapvetően megváltoztatnák – ki lehet elégíteni a tömegeket, majd a körülmények kedvező alakulása esetén ismét kézbe lehet venni a gyeplőt. Ezt a módszert Európa nem egy országában sikerrel alkalmazta a burzsoázia, de 1919 márciusában Magyarországon nem válhatott be. A szociáldemokrata miniszterek sokkal jobban ismerték a valóságos helyzetet, nem voltak kétségeik afelől, hogy az országot már a tiszta szociáldemokrata kormány sem tudja megállítani a szocialista forradalom útján. Kunfi a minisztertanács ülésén is felvetette, hogy a tiszta szociáldemokrata kormány is „múlhatatlanul átsimulást jelent a kommunizmus felé”, Garami pedig még korábban többször hangot adott ennek a véleményének. Kunfiék tudták, hogy a tiszta szociáldemokrata kormány megalakulása esetén is a kommunisták által vezetett tömegek és nem a miniszterek irányítanák az eseményeket.
Március 21-én reggel Csepelen összeültek a legnagyobb üzemek bizalmijai, a katonatanácsok képviselői, hogy a kommunista vezetők kiszabadítását megtárgyalják. Az értekezlet résztvevői teljes mértékben azonosították magukat a kommunista párt követeléseivel.
A reggeli órákban ment ki a Gyűjtőfogházba Landler is, hogy a szociáldemokrata párt vezetőségének határozata értelmében tárgyaljon a kommunista párt Központi Bizottságával. A megbeszélésen Landler ismertette az előző nap eseményeit, és javaslatot tett Kun Béláéknak, hogy a két párt a kommunisták platformja alapján egyesülve, vegye át a hatalmat. Elmondta, hogy a szociáldemokrata jobboldal olyan vezető személyei, mint Garami, Buchinger, Peidl, kimaradnának az egyesült pártból. A Központi Bizottságnak a tárgyaláson jelen levő tagjai a Landler által elmondottak alapján késznek mutatkoztak a megegyezésre.
Délelőtt 10 órakor összeült a szociáldemokrata pártvezetőség. Az értekezletre meghívták a Szakszervezeti Tanács tagjait és a párt néhány olyan nagy tekintélyű tagját, mint Varga Jenő, Landler Jenő stb. Az értekezlet légkörét, a résztvevők állásfoglalását döntően meghatározta az a tény, hogy mindenki tudott a Csepelen történtekről, a budapesti munkásság és a katonák képviselőinek állásfoglalásáról.
„Miután nyilvánvalóvá lett, hogy kormányválság következett be: a kommunista akció célkitűzései természetszerűleg kitolódtak, nincs kormány, amely erővel és eréllyel szembe tudjon szállni a puccskísérletekkel.
Ebben az atmoszférában ült össze a pártvezetőség.”81
Böhm ismertette a minisztertanács előző esti határozatát, és megismételte előző napi javaslatát.
Garami azt javasolta, hogy a szociáldemokrata párt álljon félre, vonuljon ki teljesen a kormányból.
„A szociáldemokrata párt a tömegekkel szemben elvesztette befolyását, elvesztette a csatát, a tömegek teljesen behódoltak a kommunista agitációnak, és így nem marad más hátra, mint hogy a szociáldemokrata párt álljon félre”82 – fejtette ki Garami. Buchinger váratlanul a koalíció fenntartására és az antantultimátum elfogadására tett javaslatot, de mindenki tisztában volt ennek irrealitásával, és egyhangúlag elvetették. Peidl Gyula is a kommunistákkal való megegyezés és a hatalom átvétele ellen emelt szót. Hasonló értelemben foglalt állást Propper Sándor is.
Olyan javaslat, hogy a kommunisták támogatása nélkül alakuljon szociáldemokrata kormány, fel sem merült, „mert mindenki érezte az adott helyzetben ennek az esetleges kísérletnek a meddőségét és tarthatatlanságát”.83
Az ülés közben érkezett meg a Gyűjtőfogházból Landler, és közölte, hogy a kommunista párt vezetői hajlandók a szociáldemokraták megbízottaival a megegyezésről tárgyalni. Ezek után a pártvezetőség küldöttsége – Landler, Weltner, Pogány, Kunfi és Haubrich – felkereste a kommunistákat, hogy az egyezményt megkössék.
A kommunista párt Központi Bizottsága a délelőtt folyamán felkészült a tárgyalásokra. Megvitatták, hogy milyen alapon mehetnek bele az egyesülésbe, kidolgozták javaslatukat, és kijelölték a tárgyaló bizottság tagjait.
A szociáldemokrata bizottság annak tudatában ment ki a Gyűjtőfogházba, hogy kapitulációt fog aláírni. „A felülkerekedett kommunisták diktáltak, az alapjában megingott szociáldemokrata párt kapitulált”84 – írja Böhm.
A Gyűjtőfogházban Weltner közölte Kunékkal, hogy a szociáldemokrata párt hajlandó a kommunisták platformjára helyezkedni, velük egyesülve a hatalmat átvenni és a proletariátus diktatúráját kihirdetni.
Kun Béla az egyesüléssel kapcsolatban néhány alapvető elvi kérdés tisztázását kívánta. Hivatkozott az egyesülésnek azokra a kritériumaira, amelyeket néhány nappal korábban, a nyomdászok szakszervezete egyik baloldali vezetőjének, Bogár Ignácnak az egyesülés feltételeire vonatkozó kérdésére adott válaszában kifejtett. Weltnerék azonban nem tartották szükségesnek a vitát. „Weltner is, Kunfi is kijelentették, hogy ők a platformot nem olvasták, tudják, hogy az a kommunista párt programjának alapelveit foglalja magában – a szociáldemokrata párt minden fenntartás nélkül elfogadja”85 – írja Szántó Béla, aki a kommunista párt Központi Bizottságának tagjaként maga is részt vett a tárgyaláson.
Csupán egyetlen kérdéssel: a párt elnevezésével kapcsolatban voltak a szociáldemokratáknak kívánságaik. Elvi kifogásokat nem emeltek a kommunista név ellen, de azzal érveltek, hogy annak elfogadása esetén nem egyesülés, hanem behódolás történne a szociáldemokrata párt részéről. Végül is abban egyeztek meg, hogy az egyesült párt ideiglenes neve legyen: Magyarországi Szocialista Párt, a végleges elnevezéshez pedig a III. Internacionálé döntését kérik.
Egyetlen más ellenvetésük sem volt a szociáldemokrata vezetőknek a kommunisták feltételeivel szemben.
– Mi „egyszerűen tudomásul vettük az … ultimátumnak is nevezhető bolsevista követeléseket …”86 – írja Weltner utólag azzal mentegetőzve: arra gondoltak, hogy a pártvezetőség ülésén még mindig változtathatnak a megegyezés aggályosnak látszó pontjain. Hogy ez az utóbbi állítás nem állja meg a helyét, azt az előzmények, a határozat szövege és a későbbi események is világosan mutatták.
A két párt megbízottai végül a következő határozatban állapodtak meg:
„A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Kommunisták Magyarországi Pártja a mai napon közös vezetőségi ülésében a két párt teljes egyesülését határozta el.
Az egyesült új párt neve mindaddig, amíg a forradalmi Internacionálé nem dönt a párt végleges elnevezésében, a következő lesz: Magyarországi Szocialista Párt.
Az egyesülés azon az alapon történik, hogy a párt és a kormányhatalom vezetésében a két párt együttesen vesz részt.
A párt a proletariátus nevében haladéktalanul átveszi az egész hatalmat. A proletariátus diktatúráját a munkás-, katona- és paraszttanácsok gyakorolják. Éppen ezért természetszerűen, véglegesen elejtődik a nemzetgyűlési választások terve.
Haladéktalanul megteremtendő a proletariátus osztályhadserege, amely a fegyvert teljesen kiveszi a burzsoázia kezéből.
A proletárság uralmának biztosítására és az antantimperializmus ellen a legteljesebb és legbensőbb fegyveres és szellemi szövetség kötendő az oroszországi szovjetkormánnyal.”87
A Gyűjtőfogházban történt megegyezés után, délután 3 órakor a budapesti katonatanács tartott értekezletet. A fővárosi csapatok képviselői óriási lelkesedéssel a proletárdiktatúra kikiáltása mellett foglaltak állást.
Negyed 4 órakor összeült a szociáldemokrata pártválasztmány. A választmány tagjai is kitörő örömmel üdvözölték a pártvezetőségnek a kommunistákkal való megegyezésre vonatkozó javaslatát.
A kommunistákkal való megegyezés ellen felszólaló két jobboldali pártvezetőbe: Rónai Zoltánba és Róth Ottóba a választmány tagjai hangos felháborodással fojtották belé a szót, és egyetlen szavazat ellenében elfogadták a javaslatot.
Délután 4 órakor utoljára ültek össze a Berinkey-kormány miniszterei. A polgári pártok vezetői nem tudtak arról, hogy mi készül, a szociáldemokraták pedig nem tartották szükségesnek tájékoztatni őket. A minisztertanács ülése ennek következtében úgy zajlott le, mintha nem is Magyarországon, a proletárdiktatúra kikiáltásának napján történt volna. A Vixnek küldendő válaszon kívül jóformán egyetlen olyan kérdés sem szerepelt az ülés napirendjén, amely közvetlen kapcsolatban állt volna a nap eseményeivel. A miniszterek, hivatalnokok és egyházi személyek kinevezését, a miniszteri személyi pótlék és az államtitkárok havi munkadíja felemelésének kérdéseit stb. tartották a leghalaszthatatlanabb feladatuknak.
A pártválasztmány határozatának megfelelően, Kunfi és Böhm javaslatot tettek a kormánynak, hogy rendelje el a kommunisták kiszabadítását. Rövid vita után (a polgári miniszterek nem tudták, hogy miért olyan sürgős az ügy) megszületett a határozat. Váry Albert főügyész éppen idejében érkezett a Gyűjtőfogházhoz, hogy megtegye azt, amit a fogház előtt fenyegetően gyülekező tömeg rövid időn belül minden minisztertanácsi határozat nélkül is elvégzett volna …
Este 7 óra után kezdődött a Budapesti Munkástanács ülése az új városháza közgyűlési termében. A pártvezetőség nevében Garbai ismertette az eseményeket: az antant ultimátumát, a Berinkey-kormány lemondását, a kommunistákkal való egyesülésre és a hatalom átvételére vonatkozó döntést. Garbai nem a tényleges helyzetnek megfelelően, a munkástömegeknek a proletárdiktatúra létrehozására irányuló ellenállhatatlan akaratával indokolta a pártvezetőség elhatározását. Érvelése a polgári nacionalisták gondolkodásának felelt meg: „Hangsúlyozza, hogy az új irányzat felé a szociáldemokrata pártot az antant kényszerítette. Ez az új irányzat az, hogy amit nyugatról nem kaptunk meg, azt keletről akarjuk megkapni. Az események sodrába bele kell kapcsolódni. Az orosz proletártömegek harcos serege közeledőben van.”88
Garbai után Pogány szólalt fel. Közölte, hogy a katonatanács az egyesülésre és a tanácsköztársaság kikiáltására vonatkozó javaslatot már elfogadta. Kijelentette: „Ami fegyveres ereje ma az országnak van, mind egyetlen célt ismer: szolgálni a megalakuló magyar szovjetkormányt.”89
A fegyveres erők képviselőinek állásfoglalása döntő jelentőségű volt. A munkástanács ülésén egyetlen hang sem hangzott el az egyesülés és a proletárdiktatúra kikiáltása ellen, kitörő lelkesedéssel, egyhangúlag fogadták el az egyesülésről szóló határozatot.
Az ülésen a kommunista párt hivatalos kiküldöttjeként Bolgár Elek üdvözölte a munkástanács döntését, és bejelentette, hogy a délután folyamán a régi képviselőházban összegyűlt kommunisták is hasonló lelkesedéssel fogadták a határozatot. A munkástanács, amely még nem is olyan régen óriási többséggel kizárta a kommunistákat, most hosszan éljenezte a kommunista párt képviselőjét.
A rövid, de annál lelkesebb tanácsülést az elnöklő Bokányi zárta be, beszédével magával ragadva hallgatóit. Fegyelemre, küzdelemre és a szenvedésekre való felkészülésre hívta fel a munkásságot. A jelenlevőket felszólította: azzal a tudattal távozzanak el, hogy ami következik, amiért cselekedni kell, az már magának a szocializmusnak a megtestesülése lesz. „Ezért kell tudni szenvedni, ha kell, vértanúnak lenni akkor, amikor a szenvedés és vértanúság fejében egy világot nyerhetünk” – fejezte be beszédét Bokányi.
A szociáldemokrata pártnak tehát valamennyi vezető fóruma az egyesülés és a proletárdiktatúra kikiáltása mellett döntött. Nem kétséges azonban, hogy az események alakulását elsősorban nem e szervek határozatai befolyásolták, hanem ellenkezőleg történt a dolog. Vitathatatlanul igaza volt Böhmnek, aki azt írta: „… a gyűjtőfogházi megegyezés betű szerinti tartalma, a pártvezetőség, a pártválasztmány és a munkástanács határozata tulajdonképpen nem volt egyéb, mint formaság, amely kifelé csak szankcionálta a tényleges helyzetet”.90
A munkástanács ülésének befejezése után a szociáldemokrata párt vezetői a párttitkárságra mentek, hogy ott a kommunista párt Központi Bizottságának tagjaival megállapodjanak a hatalom átvételének részleteiben.
Az utcán uralkodó hangulatra, a szociáldemokrata vezetők „népszerűségére” jellemző volt, hogy Böhmöt, aki Peyerrel és még két másik társával gépkocsin igyekezett a párttitkárságra, a tömeg megállította, és legkevésbé sem szeretetteljesen üdvözölte. „A Körút és Andrássy út sarkán felfegyverzett tömeg feltartóztatta a kocsikat. Peyer felszólítására, hogy engedjenek tovább bennünket, mert a hadügyminiszter a párttitkárságba igyekszik, sértő szitkok között betörték az autó ablakát.”91 Ugyanakkor Kun Bélát és a többi kommunistát valóságos diadalmenetben hozták be a Gyűjtőfogházból.
A kommunista párt vezetőinek megérkezése után a két párt vezetőségének együttes ülése a Gyűjtőfogházban megfogalmazott dokumentum alapján elhatározta az egyesülést, a hatalom átvételét és a proletárdiktatúra kikiáltását.
Megalakították a proletárdiktatúra kormányát, amelyet Bokányi javaslatára Forradalmi Kormányzótanácsnak neveztek el. A Forradalmi Kormányzótanács tagjait népbiztosoknak nevezték.
A két párt vezetői a Forradalmi Kormányzótanács összetételére vonatkozóan a következőkben állapodtak meg:
„Elnök: Garbai Sándor.
Belügyi népbiztos: Landler Jenő dr.
Helyettese: Vágó Béla.
A Földművelésügyi Népbiztosságot a következő kollégium vezeti: Csizmadia Sándor, Vántus Károly, Hamburger Jenő, Nyisztor György.
Pénzügyi népbiztos: Varga Jenő.
Helyettese: Székely Béla.
Közoktatásügyi népbiztos: Kunfi Zsigmond dr.
Helyettese: Lukács György dr.
Munkaügyi népbiztos: Bokányi Dezső.
Helyettese: Fiedler Rezső.
Külügyi népbiztos: Kun Béla.
Helyettese: Ágoston Péter dr.
Kereskedelemügyi népbiztos: Landler Jenő dr.(ideiglenesen).
Helyettesei: Rákosi Mátyás, Haubrich József.
Hadügyi népbiztos: Pogány József.
Helyettesei: Szántó Béla, Szamuely Tibor.
Igazságügyi népbiztos: Rónai Zoltán.
Helyettese: Ládai István.
Szocializálási népbiztos: Böhm Vilmos.
Helyettesei: Hevesi Gyula, Dovcsák Antal.
Német népbiztos: Kalmár Henrik.
Ruszin népbiztos: Szabó Oreszt dr.* Szabó Oreszt a népbiztosi megbízatást nem vállalta el, ezért helyére Stefán Ágostont nevezték ki.*
Közélelmezési népbiztos: Erdélyi Mór.
Helyettese: Illés Artúr.”92
Az újonnan megalakult Forradalmi Kormányzótanács két rendelet kiadásával meg is kezdte működését. Az első statáriumot rendelt el azokkal szemben, akik a Tanácsköztársaság parancsainak fegyveresen ellenszegülnek, felkelést szítanak, rabolnak vagy fosztogatnak. A második rendelet megtiltotta a szeszes italok kimérését, forgalomba hozatalát és fogyasztását.93
*
A küzdelem tehát eldőlt: megszületett a proletárdiktatúra. Magyarország történetében először – a dolgozók vették kezükbe a hatalmat. A magyar nép életében új korszak kezdődött el: a szabadság korszaka. A kizsákmányolás évezredes rabláncainak lerázása soha nem érzett boldogsággal töltötte el a gyárak és a földek proletárjainak szívét. Az úri osztályok bűnei által tönkretett, legyengült, éhező ország előtt a kizsákmányolástól és elnyomástól mentes, ragyogó jövő távlatai rajzolódtak ki.
Világraszóló volt ez a győzelem. A magyar munkásosztály elsőnek követte az oroszországi népeket a Nagy Októberi Szocialista Forradalom útján. Megsemmisítő csapást mért azokra a világ munkásainak félrevezetését célzó hazugságokra, amelyek szerint a proletárforradalom és a munkásosztály diktatúrája csak a cári Oroszország elmaradott viszonyaiból fakadó sajátosság. A vértelen forradalommal, a hatalom békés megragadásával a magyar proletárok valamennyi ország dolgozói számára vonzó példáját mutatták a proletárdiktatúra megteremtésének. Lenin, a Magyar Tanácsköztársasággal foglalkozva, többször is hangsúlyozta, hogy a szocialista forradalom 1919. március 21-én erkölcsi győzelmet is aratott, mert a magyar burzsoázia beismerte, hogy ,,a legnagyobb válság pillanatában, amikor a háborúban kimerült országot újabb háború fenyegeti”, „a magyar munkásoknak és parasztoknak, az új, szovjet, proletár demokráciának kell megmenteni az országot”.94
A Kommunisták Magyarországi Pártja vezetőinek: Kun Bélának és társainak történelmi érdeme, hogy éltek azzal a lehetőséggel, amelyet a nemzetközi helyzet és a belpolitikai viszonyok kedvező alakulása teremtett, és fegyveres felkelés nélkül, a szociáldemokrata párt vezetőivel való megegyezés útján hozták létre a proletariátus diktatúráját.
A szociáldemokraták ajánlatának elutasítása egyet jelentett volna azzal, hogy a kommunisták lemondanak a hatalom átvételére kedvező történelmi pillanat kihasználásáról. Még a kommunisták mögött felsorakozott munkásoknak sem tudtak volna megnyugtató magyarázatot adni arra, hogy miért nem fogadják el a szociáldemokrata vezetők javaslatát, akik hajlandónak mutatkoztak a kommunista platform elfogadására és a proletárdiktatúra kikiáltására. Ez a lépés azt jelentette volna, hogy a kommunistáknak jóval nehezebb körülmények között, a polgárháborút és a munkásosztályon belüli testvérharcot vállalva kellett volna küzdeniük a proletárdiktatúráért.
Az antantjegyzék visszautasítása magában hordta az imperialista támadás és az ország katonai megszállásának veszélyét. Az ellenforradalmi burzsoázia maga is szívesen látta volna, ha az országot amerikai, angol, francia vagy olasz csapatok szállják meg. Ebben az esetben pedig, amikor nemcsak a magyar uralkodó osztállyal, hanem az annak osztályszövetségeseként fellépő imperialista hadsereggel is meg kellett volna küzdeni, a szocialista forradalom győzelmes megvívására igen kevés esély lett volna.
*
A két párt egyesülésének több olyan negatív vonása is volt, amely a későbbiek során súlyos következményekkel járt és gyengítette a proletárdiktatúrát.
Az egyesülés gyakorlatilag a fiatal kommunista párt szervezeti felszámolását jelentette.
Tragikus paradoxon: a magyar munkásosztály hatalmas diadalának: a proletárdiktatúrának megszületése együtt történt a munkásmozgalom nagy vívmányának: az új típusú forradalmi élcsapatnak az elvesztésével.
A magyar kommunisták 1919 márciusában még nem értették meg eléggé a pártról szóló lenini tanításokat. Nem tudták, hogy a munkásosztály nem nélkülözheti a szervezett forradalmi élcsapatot. Azt hitték, hogy a szocializmusban a proletárállam szervezete is betöltheti azt a hivatást, amit a kommunista pártnak kellene betöltenie.
A jobboldali és centrista szociáldemokrata vezetők – mint láttuk – csupán az események kényszerítő hatása alatt egyeztek bele a kommunistákkal való egyesülésbe és a proletárdiktatúra kikiáltásába.
Böhm emlékirataiban a proletárdiktatúra kikiáltását az öngyilkosság egyik módjának nevezi, és bevallja: ő és társai csak azért vállaltak funkciót a tanácskormányban, hogy mentsék, ami megmenthető. A kommunista párt elveinek látszólagos elfogadásával a munkásmozgalom vezetésében megszerzett pozícióikat kívánták megtartani és a polgári társadalmi rendszer visszaállítása érdekében kamatoztatni.
A kommunista párt vezetői hibát követtek el, mert megelégedtek azzal, hogy három jobboldali szociáldemokrata kivált a pártból, és nem léptek fel elég erélyesen annak érdekében, hogy a párt, az állam és a szakszervezetek vezető funkcióiból eltávolítsák azokat, akik már lelepleződtek mint a proletárdiktatúra ellenségei. Így kulcsbeosztásban maradhattak olyan személyek, mint Weltner, Peyer, Jászai Samu, Rónai Zoltán stb. A pártok között az egyesülés idején fennálló erőviszonyok lehetővé tették volna, hogy a kommunisták számára kedvezőbb összetétele legyen a Forradalmi Kormányzótanácsnak, a párt és a szakszervezetek vezetőségének.
A kommunisták jól ismerték a szociáldemokrata párt élén álló személyeket. Nem voltak illúzióik a peyerek, weltnerek, vanczákok és társaik forradalmiságával kapcsolatban. A velük szemben elfoglalt álláspontot azonban március 21-én néhány fontos tényező befolyásolta.
Mivel a baloldali szociáldemokrata vezetők és számos centrista is, a munkások mind forradalmibbá váló hangulatának hatására őszintén közeledtek a proletárdiktatúra gondolatához, a kommunisták nézeteihez, úgy vélték, hogy a többiek is hasonló fejlődésen mennek keresztül.
A kommunista párt Központi Bizottsága tagjainak többsége a proletárdiktatúra kikiáltása előtti hónapot a fogházban töltötte, és bármennyire is tökéletesek voltak az információik, nem érzékelték eléggé a tömegek hangulatában a szociáldemokrata párt jobboldali vezetőivel szemben bekövetkezett változásokat.
A kommunista vezetők tisztában voltak azzal, hogy a proletárdiktatúra államának hallatlanul nagy nehézséget kell leküzdenie, és csak az egész munkásosztály együttes erőfeszítésével győzedelmeskedhet felettük. Ezért úgy vélekedtek, hogy a szociáldemokrata vezetők bevonása a proletárdiktatúra vezető funkcióiba szükséges biztosítéka a munkásegység megőrzésének.
A kommunistáknak a szociáldemokrata vezetőkkel szembeni magatartását nagymértékben befolyásolta a nemzetközi helyzet, az európai forradalmi mozgalmak alakulásának túlzott optimizmussal való megítélése, s az a szilárd hit is, hogy a proletárdiktatúra néhány hónapon belül győzedelmeskedik Európa több vezető országában. Meg voltak győződve arról, hogy ilyen körülmények között a jobboldali szociáldemokratáknak nem lesz módjuk a proletárdiktatúra ellen való fellépésre, vagy ha mégis megkísérelnék, a munkásosztály forradalmi erői könnyen félreállíthatják őket az útból.
Március 21-én a kommunista párt vezetői még nem tudták (illetve, ha tudták is, ennek nem tulajdonítottak nagyobb jelentőséget), hogy a szociáldemokrata párt- és szakszervezeti vezérek egy része lelkében az ellenforradalmat hozza magával a Tanácsköztársaság vezető pozícióiba. Nem tudták, hogy a proletárdiktatúra súlyos árat fog fizetni a velük szemben tanúsított engedékenységért. Azt azonban Kun Béla is érezte, hogy valami nincsen rendben:
„Nagyon simán ment. Egész éjjel nem aludtam, folyton azon gondolkodtam, hogy hol követtük el a hibát. Mert valahol hiba történt. Nagyon simán ment. Majd rájövünk, csak attól tartok, hogy már későn.”95
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!