Március felé …
(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)
December vége felé már nyilvánvalóvá vált, hogy a kormány a régi összetételében nem tarthatja sokáig magát.
A függetlenségi pártnak Lovászy Márton kultuszminiszter körül csoportosuló többsége, a burzsoázia törekvéseinek megfelelően, radikális „jobbra át”-ot akart végrehajtani. A szociáldemokrata párt kizárásával, jobboldali pártok koalíciójának kívánta a kormányt átadni.
Mivel Lovászy élesen szembekerült Károlyival, aki a válságot inkább a baloldalnak tett engedményekkel kívánta megoldani, kilépett a kormányból és a hasonló nézeteket vallók nagy részével együtt Károlyi pártjából is.
A polgári jobboldal olyan kormányt szeretett volna az ország élén látni, amely a demokratikus szabadságjogok korlátozásával, kíméletlen fegyveres erőszakkal állítja meg az egyre erősödő szocialista tendenciákat mutató forradalmi fejlődést.
E tervek azonban nem vették figyelembe a valóságos erőviszonyokat. A burzsoázia minden igyekezete ellenére sem tudott olyan ellenforradalmi fegyveres szervezetet létrehozni, amelyre támaszkodva a győzelem reményével szállhatott volna szembe a munkásosztály, a szegényparasztság és a katonák harcos tömegeivel. Egy jobboldali blokkot a forradalom napok alatt elsöpört volna a kormányról. Mivel ezt a jobboldal egyes vezetői is kénytelenek voltak elismerni, olyan tervek is felmerültek, hogy a szociáldemokraták maguk vegyék át az egész kormányt. Arra gondoltak, hogy a szociáldemokrata párt a munkásosztálynál és a katonaságnál még meglevő befolyását felhasználva, eredményesebben akadályozhatja meg a forradalom továbbfejlődését és a kommunista mozgalom erősödését.
Az ellenkező oldalról, a forradalmi erők oldaláról még súlyosabb nyomás nehezedett a kormányra. A dolgozók követelései körüli hosszú huzavonát, az ellenforradalmi erőknek tett engedményeket sokan azzal magyarázták, hogy a kormányon belül a polgári miniszterek vannak többségben, és a szociáldemokratáknak csak két miniszterük van. A munkásosztály, tudatában lévén erejének, elégedetlenül szemlélte, hogy a szociáldemokrata párt a kormányban alárendelt szerepet játszik, és olyan polgári politikusok, akik mögött számottevő tömegek nincsenek, a miniszteri székben szabadon folytathatják ellenforradalmi üzelmeiket. Mivel még nem látta világosan a jobboldali és centrista pártvezetők szerepét a régi rend védelmezésében, a munkások nagy része úgy vélte, hogy a szociáldemokraták kezében levő tárcák számának növelése vagy tiszta szociáldemokrata kormány alakítása szabaddá tenné az utat a forradalmi célkitűzések megvalósítása előtt.
A január 7-i pártválasztmányi ülésen, valamint a munkástanácsnak a következő napon megtartott értekezletén napirendre tűzték a kormányválság kérdését.
A szociáldemokrata párt vezetőinek egy része, továbbá a pártválasztmány és a munkástanács tagjainak túlnyomó többsége jóvátehetetlen hibának tartotta a történelmi alkalmat elszalasztani és lemondani a szociáldemokrata kormány megalakításáról, ha alkalom nyílik arra, hogy a párt programjának végrehajtását a hatalom eszközeivel biztosítsa.
A többség véleményével szemben Garami szerint a szociáldemokrata pártnak teljesen ki kellett volna vonulnia a kormányból. Álláspontját azzal indokolta, hogy a szociáldemokrata miniszterek elvesztették a tömegek bizalmát. Kifejtette, hogy a tiszta szociáldemokrata kormánytól a tömegek megkövetelik a szocialista program maradéktalan végrehajtását, márpedig ez – hangoztatta Garami – „lehetetlenség”.
A pártvezetőség – a reá jellemző gyávasággal és antidemokratikus magatartással – a pártválasztmány és a munkástanács többségének akarata ellenére egy kompromisszumos javaslatot fogadott el, amely szerint ki kell tartani a koalíciós politika mellett, azzal a változtatással, hogy a kormányban növeljék a szociáldemokrata miniszterek arányát.
A szociáldemokrata párt azzal a javaslattal fordult a kormány polgári pártjaihoz, hogy a meglevő két tárca mellé adják át a két kulcsfontosságú minisztériumot: a hadügyet és a belügyet. A javaslat a polgári politikusok heves ellenzését váltotta ki. A hadügyminisztériumhoz nem ragaszkodtak túlságosan, mert nyilvánvaló volt, hogy ott polgári miniszter a katonatanácsok akarata ellenére vajmi keveset tehet. Annál fontosabb volt számukra a belügy megtartása, hiszen ez gyakorlatilag az egész közigazgatási apparátust, a rendőrséget és csendőrséget jelentette.
Több mint egy hétig tartó vita indult meg a koalíció pártjai között. Ennek során mind a polgári, mind pedig a szociáldemokrata fél kifejezte azt a készségét, hogy a másik javára lemond a kormányban való részvételről. Mindegyik szívesen vállalta volna a nehéz gazdasági és külpolitikai viszonyok között – amikor a dolgozók egyre nagyobb tömegei sorakoztak fel a kommunisták mögött a lojális ellenzék jóval kényelmesebb szerepét. Végül is, a szociáldemokrata pártvezetőség – szokás szerint – engedett a burzsoáziának, és a belügyi tárca helyett beérte az adott helyzetben összehasonlíthatatlanul kevésbé jelentős közoktatásüggyel. A megalkuvást még azzal is tetőzték, hogy a korábban a hadügy felügyelete alá tartozó karhatalmi alakulatok feletti diszpozíció jogát is átengedték a belügyminisztériumnak.
Károlyi Mihályt január 11-én a Nemzeti Tanács ideiglenes köztársasági elnökké nyilvánította. Az új miniszterelnök a korábbi igazságügy-miniszter: Berinkey Dénes lett. A kormány bázisának kiszélesítése érdekében a kabinetbe bevonták Nagyatádi Szabó Istvánt, a gazdag parasztság képviselőjét is.* Nagyatádi tipikus karrierista volt. A háború alatt Tisza Istvánhoz dörgölődzött, majd 1918 októbere után a Nemzeti Tanácsnak ajánlotta fel szolgálatait. A Tanácsköztársaság alatt kifejezte szolidaritását a proletárdiktatúrával, és szívesen vállalt volna funkciót, ha a Tanácskormány igényt tartott volna rá. 1919. augusztus után haláláig csaknem minden ellenforradalmi kabinetben ott látjuk: a Friedrich-, a Huszár-, a Bethlen-kormányban földművelésügyi miniszter volt.*
Hajsza a kommunista párt ellen
1919 januárjának közepén az egész nemzetközi munkásmozgalomban nagy megdöbbenést váltott ki az a hír, hogy Berlinben bestiálisán meggyilkolták a német forradalmárok két – világszerte ismert és tisztelt – vezetőjét, Kari Liebknechtet és Rosa Luxemburgot. A gyilkosság hátterében Noske, a jobboldali szociáldemokrata hadügyminiszter állt.
Az ellenforradalom nemzetközi erői elérkezettnek látták az időt, hogy az erőszak minden eszközét harcba vessék az egyre nagyobb tömegeket meghódító, és ezért számukra egyre veszedelmesebbé váló kommunista mozgalommal szemben.
Az antant magyarországi képviselői már korábban is több esetben felszólították a kormányt a kommunisták elleni erélyes fellépésre. Január közepén és február elején azonban két tekintélyes antantszemélyiség utazott Budapestre, hogy közvetlen benyomásokat szerezzen a helyzetről, és lendületet adjon a kommunista párt elleni akcióknak. Január 14-én a francia Berthelot tábornok, az antant krími és dél-ukrajnai csapatainak parancsnoka egy angol törzstiszt kíséretében érkezett a magyar fővárosba. Mint a jól értesült bécsi lap, a „Neue Freie Presse” január 16-i számában írta, a „két tiszt tárgyalásai valószínűleg a bolsevizmus megfékezésével vannak összefüggésben”. Egy nap múlva ugyanaz a lap már arról számolt be, hogy Berthelot „a magyarországi bolsevista mozgalom jelentőségéről és céljairól” tárgyalt Kunfival.
Február elején báró Cunninghame ezredes, az antant bécsi megbízottja érkezett Budapestre. Cunninghame a tiszteletére Károlyi által adott vacsorán a szociáldemokrata minisztereknek külön „előadást” tartott a bolsevizmus ellen.42
Hiba lenne eltúlozni azt a szerepet, amelyet a németországi események és az antant képviselőinek buzdításai a kommunista párt elleni erőteljes támadás megindításában játszottak. Nyilvánvaló, hogy ezek nélkül is sor került volna a kormány és a szociáldemokrata párt terrorista intézkedéseire. Weltner nem véletlenül emlegette a munkástanács január 8-i ülésén a kommunistákkal való leszámolás eszközeiként a terrort, a revolvert és a gépfegyvert. „Ennél érthetőbben aligha lehetett a tömegeket ellenállásra és szembeszállásra felszólítani”43 – írja Böhm Weltner felszólalásáról. Kétségtelen tény azonban, hogy a berlini példa és az antant pressziója bátorítólag, ösztönzőleg hatott.
A kommunista párt elleni akciók természetesen már korábban megkezdődtek. A budapesti rendőrségnek mintegy 80 tagú detektívcsoportja, a hírhedt Nánássy felügyelő vezetésével, kezdettől fogva figyelemmel kísérte a kommunisták minden lépését. A kormány azonban tisztában volt azzal, hogy a kommunisták elleni hatósági erőszak csak akkor vezethet eredményre, ha azokat sikerül olyan „bűntettel” vádolniuk, amellyel a munkásosztály hangulatát ellenük fordíthatják. Kínálkozó alkalom egyelőre nem akadt, ezért mindenekelőtt a kommunistáknak a tömegektől való elszigetelését akarták.
A kommunisták ellen folytatott hadjáratban a jobboldali szociáldemokrata pártvezetőség járt az élen. A támadást ott akarta kezdeni, ahol magát a legerősebbnek érezte: a budapesti munkástanácsban. Már január 3-án Vanczák – aki később a Bethlennel kötött paktum egyik előkészítőjeként tett újabb bizonyságot munkásáruló mivoltáról – brutális verekedést kezdett a munkástanács ülésén a kommunisták ellen. Január 28-án pedig a munkástanáccsal határozatot hozattak a kommunistáknak a munkástanácsból és a szociáldemokrata pártból való kizárására. Ez utóbbinak természetesen semmi értelme nem volt, mert a kommunista pártba való belépés magától értetődően egyet jelentett a szociáldemokrata párt elhagyásával. Kísérletet tettek arra is, hogy a kommunistákat a szakszervezetekből is kizárják. Ez irányú törekvéseik azonban megbuktak a szervezett munkásság nagyobb részének ellenállásán, és csak néhány szervezetben értek el némi eredményt.
A katonatanácsban az erőviszonyok lényegesen mások voltak, ott a kommunista tagok kizárását meg sem kísérelték.
A kommunisták ellenségei tisztában voltak azzal, hogy a párt erejének, tömegbefolyásának növekedésében döntő szerepe van sajtójának, mozgósító hatású röplapjainak és plakátjainak. Mivel a sajtószabadság deklarálása egyike volt azoknak a vívmányoknak, amelyeket a polgári köztársaság érdemének tekinthettek, meglehetősen nehéz lett volna a kommunista lapok egyszerű betiltása. A kormány e súlyos dilemmájában nagy örömmel üdvözölte Böhm ötletét. Böhm javaslata azon alapult, hogy egy 1917-ben kibocsátott rendelet értelmében tilos volt az úgynevezett papírközpont engedélye nélkül újságpapírt felhasználni. Mivel a kommunisták kiadványaikhoz nem kérték a papírközpont engedélyét, ez az ürügy alkalmasnak mutatkozott a velük szembeni rendőri eljárásra.
Nagy Vince, az újdonsült belügyminiszter január 25-én utasítást adott a budapesti főkapitánynak, hogy indítsa meg az eljárást az újságpapírt tiltott módon felhasználókkal szemben, és az „egyes szerkesztőségekben talált mindennemű nyomtatványt, brosúrát és lázító hangú kéziratokat kobozza el, származásukat állapítsa meg”.44 Bár az utasítás nem nevezi meg a kommunista pártot, a rendőrök nagyon is jól tudták, hogy miről van szó. Február 3-án hajnalban a rendőrség megszállta a Visegrádi utcai párthelyiséget, és az ott talált valamennyi újságot, röplapot és egyéb kiadványt elkobozta, a berendezéseket összetörte.
A kommunisták számára nem volt kétséges, hogy ezt az akciót a forradalmi erőkkel szemben alkalmazott további terrorintézkedések fogják követni. A kormány magatartása és a szabadon szervezkedő ellenforradalmi erők egyre nyíltabb fellépése azt az elhatározást érlelte meg a Központi Bizottságban, hogy fokozni kell az erőfeszítéseket a munkásosztály felfegyverzéséért.
„Proletárok, fegyverkezzetek!” – ezzel a címmel írt gyújtó hangú cikket február 6-án Szamuely Tibor a „Vörös Újság”-ba. A budapesti katonatanács másnapi ülésén a kommunisták javaslatot tettek, hogy a két munkáspártból, a katonatanácsból és a munkástanácsból hozzanak létre a fővárosban és vidéken forradalmi bizottságokat, az ellenforradalom letörésére. Javasolták, hogy a katonatanács követelje az összes gyanús csapattestek azonnali leszerelését, a proletariátus haladéktalan felfegyverzését és a burzsoázia lefegyverzését. Február 11-én Budapest 14 pontján tartottak munkásgyűléseket, amelyeken a jelenlevők azonos szövegű határozatokat fogadtak el arról, hogy a proletariátusnak fegyvereket kell szereznie a forradalom védelmére és ki kell kényszerítenie az ellenforradalmi alakulatok lefegyverzését.
Weltner, Böhm és a többiek természetesen meg akarták akadályozni, hogy a kommunisták fegyverbe hívó szava a munkásosztály soraiban visszhangra találjon. A demagógiának a munkások leszerelésében annyiszor bevált módszereivel élve mindenekelőtt azt igyekeztek elhitetni, hogy a polgári köztársaság olyan forradalmi demokratikus rendszer, ahol a fegyvert már úgyis a munkások tartják kezükben. „A fegyver csak a proletárok kezében van” – mondta Böhm a katonatanács február 7-i ülésén, akkor, amikor az ellenforradalmi különítmények és a csendőrök véres akciói, a salgótarjáni, a tiszadobi* A tiszadobi szegényparasztok 1918 decemberében lelőttek Andrássy gróf vadaskertjében néhány vadat, behatoltak a kastélyba és feltörték az uradalom borpincéjét. A falu „megrendszabályozására” a Szentgály-különítmény nevű géppuskás alakulatot rendelték ki, amely ellenforradalmiságát a katonák sapkáján levő fehér szalaggal is hangsúlyozta. A „bűnösnek” nyilvánított parasztokat a falu főterén a kirendelt nép előtt embertelenül megkorbácsolták, az egyik napszámost akasztófára húzták és csak eszméletének elvesztése után engedték le. Az országos felháborodás ellenére Böhm nem intézkedett, végül a debreceni munkások fegyverezték le a garázdálkodó ellenforradalmi bandát.* és a makói** Január végén Makón a csendőrök gépfegyverrel tüzeltek a csendőrlaktanyához békés szándékkal közeledő küldöttségre, amelyet a helyi munkástanács elnöke vezetett. A munkástanács elnöke és a küldöttség több más tagja megsebesült. A felháborodott makói dolgozók a helyi katonaság segítségével a csendőrlaktanyát elfoglalták, a csendőröket kiverték a városból.* események, a tisztek ellenforradalmi szervezkedése, nagyon is hangosan bizonyították állításának ellenkezőjét.
Azt akarták elhitetni a néppel, hogy a demokrácia vívmányait, a dolgozók érdekeit a kommunisták veszélyeztetik. Kiagyalták a „baloldali ellenforradalom” fogalmát, hogy a kommunista párt tevékenységét, ha ellenkező előjellel is, de a hatalmukhoz és vagyonukhoz ragaszkodó, népellenes erők szerepével és szándékaival egyenlő módon gyűlöletessé tegyék a nép előtt.
A dolgozóknak és a katonáknak mind nagyobb tömegei ismerték fel azonban, hogy a kommunisták által megjelölt utat kell követniük. A hadseregben növekedett azoknak az alakulatoknak a száma, amelyek magukat a forradalom vörösgárdájának tekintették. A népőrség és a nemzetőrség osztagainak is mind nagyobb része állt a kommunisták mellé. Egyes üzemek munkásai is hozzáláttak a vörösgárdák szervezéséhez. A „kommunisták ez idő alatt teljesen a maguk pártjára hódították a tengerész nemzetőrséget, amely nyíltan is kommunistának vallotta magát, és 2000 főnyi létszámot képviselt. A katonaság is teljesen szimpatizált velük, erősen fokozta sikereiket ez a körülmény, és amellett a népőrségnél és a védőőrségnél is látható volt a kezük munkája …”45 – mondotta Dietz főkapitány erről az időszakról.
Hasonlóképpen megnövekedett a kommunisták befolyása a leszerelt katonák és a munkanélküliek szervezeteiben. Ezek az emberek mindenkinél nehezebb viszonyok között éltek, azt tapasztalták, hogy egyedül csak a kommunista párt áll ki mellettük. A burzsoá-szociáldemokrata koalíció sem munkát, sem pedig a megélhetéshez minimálisan elegendő munkanélküli segélyt nem adott számukra. A kommunisták javaslatai a leszerelt katonák és a munkanélküliek helyzetének enyhítésére hamar népszerűvé váltak.
A leszerelt katonák és a munkanélküliek sokezres tömeggyűléseken tüntettek a kommunisták mellett. Mozgalmuk a kormányt annál inkább nyugtalanította, mert a leszerelt katonák jelentős része megtartotta fegyverét …
A február 18-i minisztertanács már mint késedelmet nem tűrő üggyel foglalkozott a kommunistákkal való leszámolás kérdésével. Juhász Nagy Sándor, az igazságügy-miniszter, kifejtette, hogy az erélyes fellépést polgári miniszter nem kezdeményezheti, „nehogy a munkások előtt az a látszata legyen, hogy a polgári pártokat vonultatják fel a munkásság ellen. Ha a szociáldemokrata párt elérkezettnek látja az időt a kommunisták letörésére, a kezdeményezésnek tőle kell kiindulnia”.46
A szociáldemokrata miniszterek ebben a fontos kérdésben nem akartak dönteni a pártvezetőség megkérdezése nélkül. „A kérdést a pártvezetőségnek kell megvitatnia” – mondotta Böhm.
A pártvezetőség tudatában volt annak, hogy a szociáldemokraták is csak úgy kezdhetik el a kommunistákkal való leszámolást, ha valami olyan esetet tudnak produkálni, ahol magát a szociáldemokrata pártot tüntethetik fel a kommunista támadás szenvedő alanyaként.
Ilyen ürügynek mutatkozott a „Népszava” székháza előtt, február 20-a estéjén lezajlott lövöldözés.
Február 20-án, délután 2 órára a munkanélküliek központi bizottsága a Vigadóba nagygyűlésre hívta össze a főváros munka nélküli proletárjait.
„Munka nélküli proletárok! Munkástestvérek!
Minden eddigi követelésünk süket fülekre talált a burzsoáziát cselédként szolgáló népkormánynál.
Meddig tűrjük még a nagy nyomorúságot, amelyet az imperialisták rablópolitikája zúdított reánk?!
Elég volt a huzavonából! Mi nem akarunk továbbra is alamizsnán tengődni, és nem kell nekünk földtúró munka.
Követeljük teljes határozottsággal:
vegyék el azonnal a gyárakat az amerikázó kapitalistáktól, és adjanak fegyvert a proletárok kezébe, hogy véget vessünk a mai nyomorúságnak és a burzsoázia ellenforradalmi mozgolódásainak …” – hangoztatta a nagygyűlésre mozgósító felhívás.
A gyűlés forró hangulatban zajlott le. A munkanélküliek felháborodással tiltakoztak az ellen, hogy jogos követeléseiket a „Népszava” zsarolásnak minősítette.
A gyűlés után együttmaradt munkások a Visegrádi utcai kommunista párthelyiség elé vonultak, ahol Kun, Szamuely és Vágó szólt hozzájuk. Innen a Körúton, a Conti utca felé indultak, hogy a „Népszava” székháza előtt a munkanélküliekről írt rágalmak ellen tüntessenek.
A több száz főnyi tömeget a Nyugati pályaudvartól egy rendőrosztag fegyveresen kísérte. A tüntetők közeledésének hírére a „Népszava” épületét védőőrökkel erősítették meg. A korán beállott februári estében – minden valószínűség szerint tudatosan kiprovokált – lövöldözés indult meg a rendőrök és a védőőrök között, amelynek során több rendőr és védőőr meghalt, számosán pedig megsebesültek.
A kommunistáknak a „Népszava” előtt történt fegyveres összecsapáshoz semmi közük sem volt. A Központi Bizottság tisztában volt azzal: a kormány minden alkalmat megragad, hogy ürügyet teremtsen a párttal való leszámolásra. A későbbi vizsgálatok során sem tudták egyetlen elfogadható bizonyítékkal sem alátámasztani azt az állítást, hogy a lövöldözést a kommunisták kezdeményezték.
Váry Albert főállamügyész-helyettes 1919. március 19-én készített jelentésében azt írta: „… az sem volt megállapítható, hogy a lövöldözésben tényleg kik vettek tevékeny részt, és kik okozták az ott elesett emberek halálát és sérüléseit”.47
A burzsoá társadalom védelmezői azonban elérkezettnek látták az alkalmat a kommunista párt elleni általános támadás megindítására. Nem sokat törődtek azzal, hogy a történtekben valóban volt-e valamilyen szerepe a kommunistáknak. Számukra csupán az volt a fontos, hogy intézkedéseiknek olyan színezetet adjanak, mintha eljárásuk nem a polgári állam, a tőkés magántulajdon védelmében történnék, hanem olyan megátalkodott, elvadult anarchista rendbontók megfékezését célozná, akik – íme – a munkásmozgalommal évtizedek óta összenőtt „Népszavá”-t is fegyveresen támadták meg.
„Én nem vártam be a vizsgálatot arra vonatkozólag, hogy vajon nem a két karhatalom lőtt-e egymásra, ami feltehető, illetőleg nem kizárt, hanem rögtön arra az álláspontra helyezkedtem, hogy most már itt van az alkalom, amikor újra felléphetünk a kommunista párt ellen, mert íme, közönséges bűncselekmény hozható kapcsolatba a kommunisták izgatásaival”48 – így leplezte le vallomásában Dietz főkapitány a rendőrség eljárásának igazi mozgatórugóit.
Az események után Dietz felsietett a miniszterelnökségre, és javaslatot tett Berinkeynek a kommunista vezetők azonnali letartóztatására. Az éppen ülésező minisztertanács megvitatta a javaslatot.
A döntést mindenki a szociáldemokrata miniszterelnöktől várta. Böhm, Garami és Peidl (Kunfi, a negyedik, Bernben, a nemzetközi szociáldemokrata kongresszuson tartózkodott) félrevonultak tanácskozni. Hármójuk közül Böhm kardoskodott legerélyesebben a kommunisták elfogatása mellett. Peidl egyetértett vele, Garami azonban ingadozott, mert az indokokat és a bizonyítékokat nem tartotta elegendőnek.
Garamival együtt más minisztereket is nyugtalanított a kommunisták ellen felhozott vádak gyenge és átlátszó volta. Joggal tartottak attól, hogy a kormány valódi szándékai hamar lelepleződnek, és ebben az esetben a dolgozók általános felháborodásával kell szembenézniük. A vitát végül is az döntötte el, hogy a tanácskozásra behívott főkapitány Böhmnek arra a kérdésére, hogy mit lehet várni a kommunista vezetők letartóztatásától, magabiztos és nyugodt feleletet adott.
A kormány ezek után szabad kezet adott Dietznek a kommunista vezetők elleni eljárásra.
A február 20-ról 21-re virradó éjszaka folyamán a rendőrség letartóztatta a kommunista párt csaknem teljes vezető garnitúráját. Az akkor és a következő napokban elfogott kommunisták száma meghaladta a hatvanat.
A letartóztatottakat a toloncházba vitték, ahol a rendőrlegénység szabad prédának tekintette őket, és többüket brutálisan bántalmazta. Vad gyűlöletüket mindenekelőtt Kun Bélán töltötték ki. Puskatussal verték a gyomrát, a mellkasát, fejét mindaddig, amíg számtalan sebből vérezve eszméletét nem vesztette.
Még az ott-tartózkodó polgári újságírók is elítélték ezt az aljasságot – nem így a szociáldemokrata vezetők. Ők „megértették” a pribékeket, a „családapákat, bajtársaikat sirató” rendőröket, akik „nagy elkeseredésükben” ütlegelték félholtra Kun Bélát. Böhm Vilmos szavai ezek, aki elvbarátaival együtt jóval kevesebb megértést tanúsított azoknak az özvegyeknek és árváknak panaszaival szemben, akiknek férjét és apját a kormány csendőrei és különítményesei gyilkolták meg forradalmi tetteik miatt, a polgári demokrácia nagyobb dicsőségére.
A szociáldemokrata jobboldal elemében érezte magát. Az üzemekben azt híresztelték, hogy a kommunisták fegyveres erővel el akarták foglalni a „Népszava” székházát, és a szociáldemokrata párt, valamint a kormány ellen általános, fegyveres támadást kívántak indítani. 21-én délelőtt a félrevezetett munkások tízezreit vonultatták fel az Országház térre. A pogromhangulatot azzal is fokozni akarták, hogy a vágóhíd munkásait véres kötényekben, véres bárdokkal meneteltették végig a főváros utcáin. Aki az utcán kifejezést mert adni annak, hogy mindezt visszataszítónak találja, azt véresre verték.
Ezen a napon a szocialista forradalom ellenségei azt hitték, tervük sikerült: lefejezték a kommunista pártot, és a munkásosztály nagy tömegeit szembeállították vele, s Magyarországon hosszú időre, ha nem végleg, leszámoltak a kommunista mozgalommal.
Szervezkedik az ellenforradalom
Amilyen nagy energiákat fordított a kormány a kommunista párt elleni harcra, a tömegek forradalmi mozgalmának megfékezésére, annyira határozatlan és engedékeny volt az ellenforradalmárokkal szemben.
A „császári és királyi” Magyarország legfőbb haszonélvezői és hívei: a nagybirtokos arisztokrácia, a főpapság, a vezető hivatalnoki és tiszti réteg, a nagytőke, az októbert követő hetek ijedtségéből magához térve, hamarosan ellenforradalmi szervezkedésbe kezdett.
1918 végén és 1919 elején egymás után alakultak meg a legkülönfélébb szövetségek és egyesületek: az Ébredő Magyarok Egyesülete, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége, a Magyar Keresztény Royalista Club, a Magyar Országos Véderő Egyesület stb. Valamennyi a kizsákmányoló osztályok legagresszívebb reakciós elemeit tömörítette magába. Alapvető céljuk a forradalom elleni harc, a népi tömegek politikai tevékenységének a legkeményebb erőszakkal való felszámolása, a polgári demokratikus forradalom előtti állapotok visszaállítása volt.
Az ellenforradalmárok tisztában voltak azzal, hogy az adott körülmények között – amikor a dolgozók túlnyomó többsége elégedetlen a polgári demokratikus rendszer által nyújtott eredményekkel, és a forradalomnak a szocializmus irányában való továbbviteléért harcol – nemcsak teljesen reménytelen, hanem nagymértékben veszélyes is a Tisza István-féle Magyarország restaurációjának jelszavával nyílt színre lépni. Ezért a nyilvánosság előtt nem elsősorban az országban bekövetkezett haladó jellegű változásokat támadták, hanem a legszélsőségesebb nacionalizmus hangján uszítottak a környező államok ellen, és a kormányt azzal vádolták, hogy liberalizmusával elősegítette a fegyveres erők felbomlását, és képtelen megvédelmezni az ország területi sértetlenségét. Tulajdonképpen idáig nyúlnak vissza a gyökerei annak a Horthy-korszak negyed századán át hangoztatott hazugságnak, amely az ország felosztásának az okát nem a magyar uralkodó osztályok évszázados nemzetiségellenes politikájában, nem az imperialista háborúban és az imperialista békében -, hanem a nép forradalmaiban jelölte meg.
Széles politikai tömegbázis megteremtésére a nagybirtok és a nagytőke emberei természetesen nem is gondolhattak. Terveikben ezért a döntő szerepet az ellenforradalmi fegyveres alakulatok, különítmények játszották. Reményeiket mindenekelőtt a hadsereg hivatásos tisztikarára alapozták.
A volt k. u. k. hadsereg hivatásos tisztjeinek döntő többsége minden tekintetben rá is szolgált az ellenforradalmárok bizalmára. Jelentős részük a földbirtokos-dzsentri osztályból származott. A tiszti vezető réteg a közös hadseregben és a tiszti, vezérkari iskolában a német-osztrák katonai bürokrácia szellemét szívta magába, s teljesen érzéketlen volt a népi tömegek szociális problémái iránt. Származásából és neveltetéséből eredően, a Magyarországon történt változásokat, s a szocialista forradalom érlelődésének jeleit a nagybirtokosok és tőkések szemével nézte, és mélységesen szemben állt minden forradalmisággal. A hadsereg forradalmasodása, a katonatanácsok egyre növekvő szerepe – érthető módon – különösen irritálta azokat az embereket, akik egész addigi életükben azt tartották természetesnek, hogy a közkatona nem egyéb közönséges ágyútölteléknél, akinek önálló gondolata, akarata nem lehet, és ha mégis lenne, az ellen megbízható orvosság a kikötés, a fegyház vagy a golyó.
A vezérkar egyes tisztjei már az októberi forradalmat követő első napokban foglalkoztak az új kormány fegyveres erővel történő megdöntésének gondolatával.
„November 2-án azt vetettük fel Tombor és Julier alezredesekkel Hazai Samunak, hogy a Wienben levő Andrássy Gyula gróffal együtt álljanak az olasz és francia frontról hazaérkező magyar csapatok élére, abból a célból, hogy ezen csapatok segítségével a forradalmi magyar kormányt megbuktassuk”49 – írja Gömbös Gyula, Horthy miniszterelnöke, aki 1918 őszén mint vezérkari százados, még csak karrierizmusával vált ki tiszttársai közül. Javaslatuk azonban megvalósíthatatlan volt, mert a hazatérő katonákat nem lehetett a béke, a demokrácia és a földosztás programjával fellépő kormánnyal szemben felhasználni.
A későbbiekben a hivatásos tisztek soraiban bizonyos differenciálódás történt: egy, a megváltozott helyzethez alkalmazkodni próbáló csoport megalakította a tényleges tisztek országos szakszervezetét, és bejelentette csatlakozását a szociáldemokrata párthoz. Természetesen arról szó sem volt, hogy a munkásmozgalom célkitűzéseivel a legkisebb mértékig is azonosították volna magukat; az országon belüli erőviszonyokat mérlegelve, ilyen módon látták egzisztenciájuk biztosítását a legmegfelelőbbnek. Közöttük csupán néhány olyan tiszt akadt, aki, mint Stromfeld, kezdte megérteni, hogy az ország jelenének és jövőjének alakulása elválaszthatatlan a proletárok sorsától és mozgalmától.
A hivatásos tisztikar jobboldali elemei a tényleges tisztek és továbbszolgáló altisztek országos egyesületét szervezték meg; ez alakult át később a hírhedt Magyar Országos Véderő Egyesületté (MOVE).
A tisztikar ellenforradalmi elemei először január 3-án, a Festetich által összehívott tiszti értekezleten merészelték érzelmeiket és véleményüket nyíltan kifejezni. Kirohanásokat intéztek a katonatanácsok és a bizalmi rendszer ellen, a régi, monarchiabeli viszonyok visszaállítását követelték a hadseregben. A következő napon, január 4-én, az akkor még erősen a tisztek befolyása alatt álló 1. vadászezred félrevezetett katonáit mozgósították egy utcai tüntetésre Festetich mellett.
A magasabb parancsnokok egy része a Hadügyminisztérium támogatásával kezdte el az ellenforradalmi alakulatok szervezését. Január első felében leplezték le Láng Boldizsárt, a Hadügyminisztérium hadműveleti osztályának vezetőjét, aki Érsekújvár környékén toborzott katonákat kormányellenes egységek részére. Pár nappal később Friedrich István hadügyi államtitkárt, a sötét politikai kalandort, ellenforradalmi puccs előkészítésén kapták rajta. Hamarosan hírek szivárogtak ki arról is, hogy Lovászy, a Károlyi-párt volt minisztere is politikai összeesküvést szervezett a kormány megdöntésére.
Az ellenforradalom fegyveres alakulatainak létrehozására irányuló erőfeszítések csak részleges eredményeket érhettek el. Az ellenforradalomnak egyetlen olyan jelszava sem volt, amellyel a maga oldalára tudta volna állítani a katonák, munkások és parasztok tömegeit, ezért csak a különleges összetételű alakulatokban: főként az otthoniak elvesztése miatt elkeseredett s ezért a nacionalizmusnak jobban kiszolgáltatott székely különítményekben tudta a lábát megvetni.
Január második felében a budapesti ellenforradalom már ahhoz is elég erősnek érezte magát, hogy nyilvános gyűléseken adjon életjelt magáról. A Múzeum körúti, úgynevezett Gólyavárban az „ébredő magyarok” többször is megkíséreltek nyilvános összejövetelt rendezni, de a munkások a gyűléseket mindig szétverték. Hasonló sorsra jutottak a Vigadóban meghirdetett ellenforradalmi gyűlések is.
Vidéken az ellenforradalom fegyveres erőit általában a csendőrség képezte, politikai vezetését pedig a megyei nagybirtokosok, a papság és a régi vezető állami hivatalnokok tartották kezükben. Nem egy helyen a polgári-szociáldemokrata koalíció által megbízott kormánybiztosok is támogatták szervezkedésüket.
Február 3-án, a Fejér megyei reakciósok Székesfehérvárra összehívták a vármegyei közgyűlést, ahol dr. Köves Emil kormánybiztos jelenlétében nyíltan ellenforradalmi határozatot fogadtak el. Kimondták, hogy „megvetéssel viseltetnek a mai rendszer iránt, és kívánják a réginek visszaállítását”.50 A megyegyűlés hangadója, a határozati javaslat előterjesztője a volt főispán, Károlyi Mihály féltestvére, gróf Károlyi József volt, aki egyebek között kijelentette: „Tiltakozik az ellen, hogy neki, a grófnak, az utca népe dirigáljon …”51
A megyegyűlésen részt vett dr. Prohászka Ottokár is, aki, úgy látszik, februárra már elfeledte, hogy néhány hónappal korábban milyen elismerően nyilatkozott az új rendszerről és annak vezetőiről …
Székesfehérvár után az ellenforradalmárok másutt is hallattak magukról.
Az országosan ismertté vált esetek mellett jóformán minden megyében, járásban, városban és községben egyre határozottabb formát öltött a régi rend híveinek mozgalma. Erősödött – különösen a Dunántúlon – a klérus ellenforradalmi agitációja. Gróf Mikes János szombathelyi püspök leplezetlenül folytatta köztársaságellenes, a Habsburgok királyi hatalmának visszaállítására irányuló tevékenységét.
A kormány a fő veszélyt a kommunisták által vezetett forradalmi mozgalomban látta, és nem törekedett határozottan a reakciós szervezkedések felszámolására. Csupán a leghatározottabb tömegnyomásra volt hajlandó néhány esetben intézkedni, ez azonban inkább a dolgozók félrevezetését, mintsem a reakció elleni harcot volt hivatva szolgálni.
Február első felében adták ki az 1919. évi XI. néptörvényt a népköztársasági államforma védelméről, majd február 22-én a XX. számú néptörvényt „A forradalom vívmányait veszélyeztető egyéneknek rendőri felügyelet alá helyezéséről és őrizet alá vételéről”. Természetesen mindkettőt elsősorban a kommunisták ellen akarták felhasználni.
A Kommunisták Magyarországi Pártja ellen megindított terrorhadjárattal egyidejűleg a kormány szükségesnek látta, hogy legalább néhány olyan intézkedést tegyen, amellyel fenntarthatja a „kétfrontos” harc látszatát. Felfüggesztették a MOVE működését, majd nagy hűhóval február 26-án internálták Szterényi József és Szurmay Sándor volt minisztereket mint a „háború fő bűnösei” közé tartozókat, 27-én pedig az ellenforradalmi szervezkedések támogatásáért Mikes püspököt. Az internálás helye az egyik kolostor volt, ahol Szterényiék egyáltalán nem panaszkodhattak a bánásmódra …
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!