Alekszandr Fagyejev
Első rész
19.
Az volt a legcsodálatosabb, hogy milyen gyorsan állapodtak meg egymással.
– Mi az, kislány, te olvasol? A németek bevonultak Krasznodonba! Nem hallod, hogy zakatolnak autóik Verhnyeduvannaja felől? – mondta lihegve Szerjozska, amint ott állt a lány lábánál.
Valja továbbra is csodálkozó, nyugodt és örvendező arckifejezéssel nézte a fiút.
– Hová szaladsz? – kérdezte.
A fiú összezavarodott. Nem! Teljesen lehetetlen, hogy ez komisz lány lenne.
– A ti iskolátokba. Megnézem, mi van ott …
– Hogyan? Egyáltalában voltál te már a mi iskolánkban? Szerjozska azt felelte, hogy egyszer, két évvel ezelőtt járt ott egy irodalmi esten …
– Valahogyan csak odatalálok – mondta ajkbiggyesztve.
– És ha a németek először az iskolát szállják meg?
– Ha meglátom, hogy jönnek, uzsgyi, le a parkba!
– Tudod, szerintem legjobb, ha az iskola tetejéről figyeled őket. Onnan mindent lehet látni, minket meg senki se vehet észre – mondta Valja, felült, és sietve rendbe hozta a haját, blúzát. – Én tudom, hogy lehet feljutni a tetőre. Megmutatom.
Szerjozska arca egyszerre bizonytalanságot árult el.
– A helyzet, tudod, olyan, hogy teszem, ha a németek bevonulnak az iskolába, akkor esetleg le kell ugrani az első emeletről.
– Na és? – válaszolta Valja.
– Tudsz te ugrani?
– Micsoda kérdés …
Szerjozska odapillantott Valja erős, napbarnított lábára. Szívét melegség öntötte el. Hát persze, ez a lány le tud ugrani az első emeletről.
És már rohantak is az iskola felé a parkon keresztül.
Az iskola emeletes, nagy, vörös téglaépülete, napos osztályaival, tágas tornatermével a park főbejárata mellett állt, szemben a Krasznodonugol Tröszttel. Az elhagyott iskola zárva volt. De tekintettel a kitűzött nemes célra, Szerjozska habozás nélkül letépett egy csomó faágat, és ezek segítségével benyomott egy földszinti ablakot, amely a parkra nyílt.
Majd elállt a szívverésük, amikor az egyik osztályon keresztül lábujjhegyen kiosontak a folyosóra. Az óriási épületben halálos csend honolt. A legkisebb zaj is tízszeresen visszhangzott. Az utóbbi pár nap alatt sok minden megváltozott ezen a földön, sok épület – mint sok ember is – elvesztette régi hivatását anélkül, hogy újat nyert volna. De ez az épület itt mégis megmaradt iskolának, ahol a gyerekek tanultak, s ahol Valja élete oly sok boldog napját töltötte.
Meglátták a „Tanári szoba” felírású ajtót, aztán az „Igazgató”, az „Orvosi szoba”, „Fizikai szertár”, „Kémiai szertár” és „Könyvtár” feliratú ajtókat. Igen, az ő iskolájuk volt ez, melyben komoly, meglett emberek, tanáraik arra tanították a gyerekeket, hogyan kell élni ezen a világon.
Az üres tantermek üres padsoraiból, melyek megőrizték sajátságos iskolaszagukat, hirtelen az a világ vette körül Valját is, Szerjozskát is, melyben eddig éltek, s amely, bár elválaszthatatlan tőlük, mégis eltűnt, talán örökre. Ez a világ valamikor nagyon hétköznapinak, sőt unalmasnak látszott. Most egyszerre kimondhatatlanul szépnek, szabadnak tűnt előttük, tele őszinte, meghitt, tiszta barátsággal a tanárok és a tanulók között. Hol, merre vannak most azok, akik itt tanítottak, és azokat, akik itt tanultak, vajon merre sodorta a sors? Valja és Szerjozska szíve mélységes szeretettel telt meg ez iránt az eltűnt, nagyszerű világ iránt, és zavaros, furcsa áhítattal gondoltak erre a szent helyre, melyet annak idején egyáltalán nem tudtak megbecsülni.
Mindketten érezték ezt. Minden magyarázat nélkül értették meg egymást, és lelkűk néhány pillanat alatt egészen közel jutott egymáshoz.
Valja egy keskeny belső lépcsőn az első emeletre, aztán feljebb, a padlásra nyíló ajtóhoz vezette Szerjozskát. Az ajtó zárva volt, de ez nem kedvetlenítette el a fiút. Nadrágzsebéből kést kotort elő, melyen egyéb hasznos szerszámon kívül csavarhúzó is volt. Kicsavarta a zárat, s az ajtó lakatja helyén néhány pillanat múlva már hézag tátongott.
– Szakértelemmel dolgozol, látszik, hogy hivatásos betörő vagy – nevetett Valja.
– Vannak a világon hivatásos betörőkön kívül lakatosok is – mondta Szerjozska Valjához fordulva és rámosolygott.
Egy kicsit piszmogott még a csavarhúzóval, aztán kinyitotta az ajtót. Az izzó bádogtető forró levegője, a padlás tüzes földjének párája, pókháló fülledt szaga csapott feléjük.
Lehajtották a fejüket, nehogy a gerendába verjék, és odasurrantak az egyik padlásablakhoz, melyre sűrű porréteg tapadt. Hogy az utcáról ne vegyék észre őket, nem törölték le az ablaküveget, és szorosan egymás mellett, az ablakhoz tapasztották arcukat.
Az ablakból, mely a parkra nyílt, az egész Szadovaja utcát betekinthették, különösen azt az oldalát, ahol a területi pártbizottság munkatársainak típusházai állottak. Szemben velük, az utca sarkán emelkedett a Krasznodonugol Tröszt emeletes épülete.
Attól a perctől kezdve, hogy Szerjozska elfutott a verhnyeduvannajai erdőből, egészen addig, amíg Valjával együtt arcát a poros ablaküvegre szorította, elég sok idő telt el. A német csapatok ezalatt bevonultak a városba. A Szadovaja utca zsúfolva volt német autókkal. Mindenütt német katonák sürögtek-forogtak.
„Németek … Szóval ilyenek a németek! Németek, nálunk, Krasznodonban” – gondolta Valja, szíve kalimpálva vert, és mellét izgalom feszítette.
Szerjozsát azonban inkább a dolgok gyakorlati oldala érdekelte. A padlásablakból kitekintve mindent alaposan megszemlélt, amit csak lehetett, és önkéntelenül minden részletet alaposan emlékezetébe vésett.
Az iskolát alig tíz méter választotta el a tröszt épületétől, mely alacsonyabb volt az iskolánál. Szerjozska maga előtt látta a tröszt bádogtetejét, az első emeleti szobákba is betekinthetett, sőt a földszinti ablakokon keresztül is látta a padlózat egy részét. A Szadovaja utcán kívül Szerjozska távolabbi utcákat is látott, melyeket lentről a zárt házsorok eltakartak. Az udvarokat és a házak belső részeit is láthatta, melyekben már németek tanyáztak. Lassan-lassan Valját is bevonta megfigyeléseibe.
– Nézd csak, irtják a bokrokat.. . Még a napraforgókat is kivágják – mondotta. – Itt a trösztnél lesz a parancsnokságuk, látod, hogy intézkednek …
Német tisztek, katonák, adminisztrátorok, írnokok rendezkedtek a földszinten és az emeleten. Jókedvük volt. Kitárták az összes ablakokat, megtekintették a szobákat, turkáltak az asztalfiókokban, cigarettáztak. A cigarettavégeket kidobták az utcára, mely a tröszt épületét az iskolától elválasztotta. Néhány perc múlva orosz asszonyok jelentek meg a szobákban. Fiatalok és idősebbek. Vödrökkel és rongyokkal jöttek. Felgyűrték szoknyáikat, súrolni kezdték a padlót. Kinyalt, hetyke német írnokok szellemeskedtek a rovásukra.
Mindez egészen közel, Valja és Szerjozska szeme előtt történt. Egy nem egészen tudatos, kegyetlen, de ugyanakkor gyönyört hozó ötlet kezdte kapirgálni Szerjozska szívét. Közben az sem kerülte el figyelmét, hogy a padlásablak könnyen kiemelhető sarkaiból. Az ablakkeret vékonyka volt, és ferdén bevert szegek erősítették a falhoz.
Valja és Szerjozska már olyan hosszú ideje ültek a padláson, hogy egyéb dolgokról is beszélgethettek.
– Sztyopka Szafonovot nem láttad azóta? – kérdezte Szerjozska.
– Nem.
„Szóval nem volt alkalma szólni neki” – állapította meg elégedetten Szerjozska.
– Eljön az még, mert a mi emberünk – mondta Szerjozska.
– Te hogy fogsz élni ezután? – kérdezte.
Valja önérzetesen vállat vont.
– Ki tudja ezt manapság? Senki sem tudja, hogy fejlődnek a dolgok.
– Ez igaz – bólintott Szerjozska. – Hozzád el lehet nézni alkalomadtán? A szüleid nem szidnak majd?
– Ugyan … Gyere már holnap, ha akarsz. Sztyopát is elhívom.
– Mi is a neved?
– Valja Borc.
Ebben a pillanatban géppisztoly-lövések hosszú sorozata csapta meg fülüket, utána néhány rövidebb sorozat, éspedig a Verhnyeduvannaja-liget felől.
– Lőnek. Hallod? – kérdezte Valja.
– Isten tudja, mi történik a városban, amíg mi itt ülünk – mondta Szerjozska nagyon komolyan. – Az is lehet, hogy azóta a németek már otthonosan elhelyezkedtek lakásainkban.
Valjának csak most jutott eszébe, hogy milyen körülmények közt ment el hazulról. Szerjozsának igaza van, apja és anyja talán már nyugtalankodnak miatta. De büszkesége nem engedte meg, hogy ő beszéljen először arról, hogy haza kellene menni. Szerjozsa viszont sohasem törődött azzal, hogy mások mit gondolnak róla.
– Ideje hazamenni – mondta.
Ugyanazon az úton távoztak az iskolából.
Pár percre megálltak a kertkapunál. Kissé zavartnak érezték magukat azok után, hogy olyan sokáig együtt ültek a padláson.
– Szóval holnap eljövök – mondta Szerjozska.
Otthon aztán részletesen megtudta Szerjozska, amit még az éjjel elbeszélt Vologya Oszmuhinnak: hogy a kórházban visszamaradt sebesülteket elhurcolták, és hogy Fjodor Fjodorovics doktort megölték. Mindez nővére, Nagya szeme láttára történt, ő beszélte el Szerjozsának.
Két személy- és néhány teherautón SS-legények jöttek a kórházba. Natalja Alekszejevnának, aki az utcán fogadta őket, megparancsolták, hogy fél órán belül ürítse ki az épületet. Natalja Alekszejevna el is rendelte, hogy mindenki, aki járni tud, költözzön át a gyerekkórházba, csak azt kérte, hosszabbítsák meg az átköltözés idejét, mert sok a fekvő betege, járműve pedig nincs.
A tisztek már visszaültek az autóba.
– Fenbong! Mit akar ez az asszony? – fordult a legmagasabb rangú egy nagy termetű, duzzadt képű altiszthez, akinek aranyfoga és világos, szarukeretes szemüvege volt. Az autók elrobogtak.
A világos szarukeretes szemüveg, ha nem is tudós, de értelmes külsőt kölcsönzött az altiszt arcának. Amikor azonban Natalja Alekszejevna kérésével hozzá fordult, sőt megkísérelte, hogy németül beszéljen vele, az altiszt szemüveges tekintete valahogy elsiklott Natalja Alekszejevna mellett. Kappanhangján katonákat hívott oda, és ezek, be sem várva az ígért félórás határidőt, kezdték kidobálni a betegeket az udvarra.
Matracaikon hurcolták ki a betegeket, vagy egyszerűen hónaljuknál fogva kidobálták őket az udvar pázsitjára. Közben aztán kiderült, hogy a kórházban sebesült katonák is vannak.
Fjodor Fjodorovics, aki a kórház orvosának adta ki magát, odament hozzájuk, s igyekezett megmagyarázni, hogy ezek súlyosan sebesültek, akik már sohasem harcolhatnak többé, és polgári gondozásba kerültek. Az altiszt azonban úgy vélte, hogy ha az illetők katonák, akkor hadifoglyoknak számítanak, és haladéktalanul oda szállítják őket, ahová kell. A sebesülteket leráncigálták ágyaikról, úgy, ahogy voltak, alsóruhában az utcára hurcolták, és egymás után feldobták a teherautóra őket.
Natalja Alekszejevna, ismerve Fjodor Fjodorovics heves természetét, kérte, hogy menjen el, de az továbbra is ott állt mozdulatlanul a két ablak közötti folyosón. Lebarnult arca lassan szürke lett. Idegesen rágta cigarettája végét, és a térde úgy remegett, hogy időnként lehajolt, és a kezével megdörzsölte. Natalja Alekszejevna nem merte egyedül hagyni, és megkérte Nagyát, hogy ne menjen el addig, amíg minden véget nem ér. Nagya iszonyattal nézte, mint hurcolják a félig meztelen, véres kötésű sebesülteket végig a folyosón. Olykor egyszerűen a padlón vonszolták őket. Nem mert sírni, de könnyei maguktól gördültek ki szeméből, mégsem ment el, mert mindenekelőtt Fjodor Fjodorovicsot féltette.
Két német katona egy sebesültet hurcolt, akinek a veséjéből Fjodor Fjodorovics két héttel ezelőtt egy aknaszilánkot távolított el. A sebesült az utolsó napokban már lényegesen jobban érezte magát, és Fjodor Fjodorovics büszke volt erre a műtétre. A németek közönyösen vonszolták a sebesültet, amikor Fenbong altiszt elszólította az egyiket. Erre a német ledobta a sebesültet, akit a lábánál fogva tartott, és beszaladt a kórterembe, ahol Fenbong várta. A másik német tovább húzta a folyosón a beteget.
Fjodor Fjodorovics hirtelen ellépett a faltól, és még mielőtt bárki észrevehette volna, ott termett a katonánál, aki a sebesültet vonszolta. A sebesült, mint a többiek, szörnyű fájdalma ellenére sem nyögött, de mikor meglátta Fjodor Fjodorovicsot, felsóhajtott.
– Látja, Fjodor Fjodorovics, mit csinálnak? Hát emberek ezek?
És kicsordult a könnye.
Fjodor Fjodorovics németül mondott valamit a katonának. Valószínűleg olyasmit, hogy így nem szabad sebesültekkel bánni. Valószínűleg hozzátette, hogy – engedd meg, majd segítek. De a német katona elnevette magát, és szó nélkül tovább vonszolta a sebesültet. Ebben a pillanatban jött ki Fenbong a kórteremből, és Fjodor Fjodorovics egyenesen feléje tartott. Halottsápadt volt, egész testében remegett. Az altiszt elé állt, és keményen rászólt. Az altiszt, akinek duzzadt testén fekete egyenruha feszült, a mellén jelvény ragyogott – a jelvényen halálfej a csontokkal -, ráförmedt Fjodor Fjodorovicsra, és az arca elé tartotta revolverét. Fjodor Fjodorovics hátrált, és még valamit mondott, alighanem valami sértőt, mert az őrmester szemüvege alatt szörnyen kidüllesztve szemét, közvetlenül az orrnyereg fölött homlokon lőtte Fjodor Fjodorovicsot. Nagya úgy látta, mintha az orvos két szeme közötti rész egyszerre szétnyílt volna, nyomban azután lüktető sugárban tört elő a vér. Fjodor Fjodorovics összerogyott. Natalja Alekszejevna és Nagya kirohantak a kórházból, Nagya azt se tudta, hogyan ért haza.
Főkötőben, fehér köpenyben ült, ahogy a kórházból hazaszaladt. Újra meg újra hozzáfogott, hogy elmondja, mi történt. Nem sírt, az arca sápadt volt, kis arccsontjai tüzeltek, és fényben égő szeme meg se látta, kihez beszél.
– Na, megjelentél, te naplopó! – förmedt Szerjozskára az apja vad köhögéssel. – Istenbizony előveszem a botot, és kiporolom a nadrágodat. A városban németek, ő meg a fene tudja, hol csavarog. Anyádat majdnem a sírba vitted.
Anyja sírva fakadt.
– Már halálra rémültem miattad. Azt hittem, megöltek.
– Megöltek! – mondta vadul Szerjozska. – Engem nem öltek meg. De a sebesülteket megölték. Ott a Verhnyeduvannaja-ligetben. Saját fülemmel hallottam.
A kamrába ment, melyben aludni szokott, az ágyra vetette magát, és a párnába fúrta a fejét. A megtorlás és a bosszúvágy olyan erővel rohanta meg, hogy még a lélegzete is akadozott. Az a homályos érzés, ami fent az iskolapadláson annyira gyötörte, most kitisztult benne. „Várjatok! Csak besötétedjen!” – gondolta Szerjozska, miközben az ágyon hánykolódott. Érezte, nincs olyan erő a világon, ami visszatarthatná tervétől.
Korán lefeküdtek, lámpát sem gyújtottak, de az események annyira felizgattak mindenkit, hogy senki sem aludt. Minthogy lehetetlenség volt suttyomban távozni, Szerjozska egyszerűen kiment, mintha az udvarra menne, és besurrant a veteményeskertbe. Izgatottan feltúrta a vermet, ahol gyújtópalackjai rejtőztek – éjjel veszedelmes lenne kapával dolgozni. Hallotta, hogy az ajtó nyikorog. Nagya jött ki, és halkan hívta:
– Szerjozska … Szerjozska …
Várt egy darabig, megint hívta, aztán másodszor nyikorgott az ajtó, Nagya visszament a házba.
Egy-egy palackot nadrágzsebébe, egy harmadikat inge alá csúsztatott, és a júliusi éjszaka fülledt sötétjében megkerülve a város központját, a „Sanghaj” viskóinak irányában beszaladt a parkba.
A park néma, elhagyott volt, különösen az iskolaépület, ahová újra a napközben betört ablakon át mászott be. Dermedt csend ült az iskolában, s neki úgy tűnt, hogy lépései nemcsak az épületben, de az egész városban visszhangoznak. A lépcsőház magas ablakain ködös világosság derengett át. Mikor Szerjozska átsuhant az egyik ablak világos négyszögén, azt hitte, hogy a sötét sarokból hirtelen kiugrik valaki, és nyakon csípi. De erőt vett félelmén, s néhány perc múlva már fent volt a padláson.
Egy darabig a padlásablak mellett ült, amelyen át most semmit sem látott. Azért ült csak oda, hogy kifújja magát.
Azután kitapogatta a szögeket, amelyek az ablakrámát tartották, és csendesen kiemelte az ablakot. Kívülről friss levegő áradt feléje, de a padláson még fülledt volt a levegő. A homályban ülve lassan-lassan megkülönböztette, mi történik az utcán. Gépkocsik zakatolását hallotta, és látta az autólámpák suhanó, letompított fényét. Verhnyeduvannaja felől szakadatlanul hallatszott a csapatok menetelése, még éjszaka is. Lámpáik végigvillogtak a sötétben az országúton. Néhány autó teljes fényben száguldott tova, s mikor eltűnt a domb mögött, a lámpák sugara fényszóróként csapott fel az égbe. Beledöfött az éjszakai ég sötétjébe, alulról világítva meg a sztyepp egy-egy foltját vagy a liget lombjainak alsó, fehér erezetét.
A tröszt főbejárata előtt éjszakai katonaélet zsivajgott. Autók, motorkerékpárok érkeztek … Tisztek, katonák jöttek-mentek, fegyverük, sarkantyújuk pengett, és durva, idegen beszéd pattogott mindenütt. A tröszt ablakait elsötétítették.
Szerjozska olyan elszánt volt, és annyira csak egyetlen cél lebegett előtte, hogy az előre nem látott akadály – tudniillik, hogy az ablakok sötétek voltak – semmit sem változtatott elhatározásán. Így ült feszült figyelemmel legalább két óra hosszat a padlásablak mellett. A városra már csend borult. Elült a tröszt előtti forgalom is, de odabent még nem aludtak. Szerjozska jól látta az ablakra ragasztott fekete papír résein kiszivárgó fényt. Most az első emelet többi ablaka hirtelen elsötétedett, valaki kinyitotta előbb az egyik, aztán a másik ablakot, és ott állt láthatatlanul a szobában, az ablak mögött. Szerjozska határozottan érezte, hogy ott áll. Aztán néhány földszinti szobában is kialudt a fény, és ott is kinyitották az ablakokat.
– Wer is da? – kérdezte az első emeletről egy parancsoláshoz szokott hang, és Szerjozska homályosan megkülönböztetett egy alakot, mely kihajolt az ablakból. – Ki van ott? – kérdezte újra az előbbi hang.
– Mayer hadnagy, Herr Oberst – válaszolt lentről egy fiatal hang.
– Nem ajánlom, hogy a földszinten nyitva tartsák az ablakot – mondta a fenti hang.
– Szörnyen fülledt a levegő, Herr Oberst. De ha ön megtiltja …
– Nem, legkevésbé sem akarom, hogy maguk ott párolt marhahússá változzanak. Sie brauchen nicht zum Schmorbraten werden – mondta nevetve a fenti parancsoló hang.
Szerjozska egy szót sem értett, és dobogó szívvel hallgatta a német beszédet.
Az ablakok elsötétedtek, a redőnyöket felhúzták, és sorra kinyíltak az ablakszárnyak. Itt-ott beszélgetés hallatszott, valaki fütyörészett. Olykor gyufa gyúlt fel, a láng egy pillanatra rávilágított az arcra, cigarettára, az ujjakra, aztán a cigaretta égő vége soká imbolygott ide-oda a sötét szobában.
– Micsoda rengeteg ország, se vége, se hossza. Da ist ja kein Ende abzusehen – mondta valaki az ablak mögött. Alighanem társához beszélt, aki a szoba mélyén tartózkodott.
A németek pihenőre tértek. Az épület és környéke elcsendesedett. Csak Verhnyeduvannaja felől zakatoltak állandóan az autók, lámpáik fénye éles körökkel szaggatta az éjszakai eget.
Szerjozska szíve a torkában dobogott. Úgy érezte, mintha az egész padlás visszhangozná. A levegő valóban nagyon fülledt volt. Szerjozsáról csurgott a veríték.
A tröszt épülete – kitárt ablakaival, álomba merülten – ködösen rajzolódott ki előtte. Látta az ablakok sötét négyszögeit. Igen, most! … Néhány próbamozdulatot tett karjával, hogy kiszámítsa a szükséges lendületet, és lehetőleg pontosan célozzon.
Ahogy idejött, rögtön kivette zsebéből és inge alól a gyújtópalackokat. Ott álltak mellette sorban. Egyet felvett, keményen megfogta a nyakát, még egyszer utoljára felmérte a távolságot, aztán a földszinti nyitott ablakba hajította. Vakító fénynyelv csapott az égbe, mely egyszerre pirosra festette az egész ablakot és a tröszt és az iskola közötti kis utcarészt, ugyanabban a pillanatban lezuhanó ablaküvegek csörömpölése, majd gyöngébb robbanás hallatszott, mely összetört villanylámpa pukkanásához hasonlított. Az ablakon tűz tört ki. Most Szerjozska a második gyújtópalackot is behajította az ablakba. Lángra lobbant, és erős dörejjel robbant fel. A tűz már veszettül dúlt a szobában, égtek az ablakrámák, a lángnyelvek mohón rohantak felfelé a falon, majdnem elérték az első emeletet. Valaki kétségbeesetten ordított, aztán nyöszörgött a szobában, az épületet üvöltés verte fel. Szerjozska a harmadik palackot most a szemben levő első emeleti ablakba hajította.
Hallotta, amikor összetört. Lángja bevilágította az egész padlást. Szerjozska akkor már elugrott az ablaktól, és a vészkijárat felé rohant. Egy másodperc alatt lent volt a sötét lépcsőn, nem keresgélte a benyomott ablakú osztálytermet, hanem berohant a legközelebbi szobába – úgy rémlett, a tanáriba -, feltépte az ablakot, leugrott a parkba, és meghajolva, leszegett fejjel eltűnt a fák sűrűjében.
Attól a pillanattól, hogy elhajította a harmadik palackot, Szerjozska öntudatlanul, gépiesen menekült. Akkor tért magához, mikor már a parkban rohant. Nem emlékezett vissza, hogyan került a padlásablaktól a park fái közé, de azzal tisztában volt, hogy le kell vágódnia a földre, feküdni, feküdni mozdulatlanul és hallgatózni.
Hallotta, hogy valahol nem messze egérke kapirgál a fűben. Arról a helyről, ahol feküdt, nem látta a lángokat, de az utca felől ordítozás és rohanás zaja hallatszott. Felugrott, továbbrohant, elérte a park végét, a kiaknázott bánya salakdombját.
Attól tartott, hogy a németek körülzárják a parkot, innen azonban már biztosan talál kiutat.
Már jól látta a hatalmas, égig terjedő tűzfényt, piros világa ide a távoli, öreg salakdombhoz is elért, és izzó rőtre festette a fák tetejét. Szerjozska érezte, hogy szíve egyre nagyobb lesz, és szárnyra kel. Egész teste remegett, és alig tudta hangos kacagását visszatartani.
– Megkaptad! Setzen Sie sich! Sprechen Sie deutsch? Habén Sie etwas! … – hajtogatta leírhatatlan gyönyörűséggel ezt a pár német mondatot, mely a német nyelvórákról maradt emlékezetében.
A tűzfény egyre terjedt, teljesen befestette a park felett az eget, és egészen idáig elhallatszott a központi városrészben dúló fejvesztettség lármája. Továbbállni! Szerjozska szeretett volna ott teremni a kertben, ahol ma meglátta azt a kislányt, akit – hiszen már tudja is – Valja Borénak hívnak.
Zajtalanul kúszott tovább a sötétben, elért a „Fás” mögé, átmászott a hátsó kerítésen, s már azon volt, hogy a kertajtón kimenjen az utcára, mikor a kerítés mögött csomóba verődött emberek elfojtott suttogására lett figyelmes. A lakosok éltek az alkalommal, hogy a németek még nem szállták meg a „Fás”-t, és felbátorodva kijöttek nézni a tüzet. Szerjozska megkerülte a házat, zajtalanul átugrott a kerítésen, és a kapuhoz lépett. Egy csoport nő állt ott, a tűzvész arcukba világított. Megismerte Valját.
– Mi ég ott? – kérdezte, csak hogy észrevegyék.
– Valahol a Szadovaján ég … De lehet, hogy az iskola – mondta egy asszony izgatottan.
– A tröszt ég – mondta éles, kemény, sőt némileg kihívó hangon Valja. – Mama, én megyek aludni – mondta, úgy tett, mintha ásítana, és bement a kertkapun.
Szerjozska oda akart lépni hozzá, de hallotta, hogy cipősarka már a tornáclépcsőn kopog. Aztán bezárult mögötte az ajtó.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!