A Fall „Barbarossa”

(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

 

Az első előkészületek: 1940 nyarán — Molotov Berlinben — A Weisung Nro 21 — Fall „Marita” — Jugoszlávia és a háromhatalmi egyezmény — Katonai puccs Jugoszláviában — „Blitzkrieg” a Balkánon

Az 1939. augusztus 23-án megkötött szovjet—német megnemtámadási szerződés 10 esztendőre szólt. De alig érte meg a szerződés az egyéves fordulót, 1940 júliusában, a nyugati hadjárat befejezése után egy hadseregcsoport törzsét Bock tábornagy parancsnoksága alatt, továbbá a 4., 12. és 18. hadsereg zömét, összesen mintegy 30 hadosztályt irányít a német hadvezetőség a nyugati frontról Lengyelországba.

Nem sokkal később Hitler megbízza az OKW egyik legtehetségesebb fiatal tisztjét, Erich Marcksot, a 18. hadsereg vezérkari főnökét, hogy foglalkozzék a Szovjetunió ellen indítandó háború tervével.

Ugyanekkor állapítja meg Raeder admirális 1940. június 5-iki naplójegyzetében, hogy a Szovjetunió magatartása a náci Németországgal szemben tökéletesen korrekt.

1940 szeptember elején Hitler bizalmas munkatársai előtt arról beszél: számításba kell venni egy keleti hadjáratot — még Anglia leverése előtt —, hogy Németország megsemmisítse utolsó szárazföldi ellenfelét.

Hitler 1940 őszén véglegesen eldönti, hogy megtámadja a Szovjetuniót. 1940. november 12-én, ugyanazon a napon, amikor a német kormány meghívására Molotov külügyi népbiztos, a népbiztosok tanácsának elnöke Berlinbe érkezik, Hitler — írásban — kiadja 18. sz. titkos utasítását a Szovjetunió ellen indítandó háború tervének előzetes munkálataira:

„Függetlenül attól, hogy a Szovjetunióval most folyó politikai megbeszélések milyen eredményre vezetnek, a keleti frontra vonatkozó előkészületeket folytatni kell.

Újabb utasítások akkor következnek, amint a hadsereg hadműveleti terveit nekem előadják és én jóváhagyom.”

A terv fedőneve: Fall „Barbarossa”.

A Führer november 12-én adja ki ezt az utasítást, akkor, amikor hatalma csúcspontján áll. Ausztria, Csehszlovákia, Lengyelország, Dánia, Norvégia, Luxemburg, Belgium, Hollandia és Franciaország letiporva, Anglia végső veszedelemben; úgy látszik, megnyílt az út a német világuralmi célok megvalósítása felé. De Hitler a legnagyobb diadalok idején úgy érzi, hogy eddig elért sikereinek kihasználása nem lehetséges addig, míg áll legnagyobb ellenfele, a szocialista Szovjetunió.

Hitler ekkor 50 éves, bizalmas környezete előtt nemegyszer hangoztatja: a Szovjetunióval előbb vagy utóbb le kell számolni, mindenképpen jobb, ha erre most kerül sor, mintha esetleg 10 vagy 100 év múlva …

De a leszámolásra való szándék mellett erős kétségek is gyötrik a Führert, ezért a keleti hadjárat tervének előkészítő munkálataival egy időben megpróbál megegyezésre jutni a Szovjetunióval — a világ felosztásában. Bármennyire gyűlöli is a világ első szocialista államát, tudja, hogy halálos hazárdjátékba kezd akkor, amikor kiadja a parancsot a Fall „Barbarossa” végrehajt tására.

Feltétlenül hat rá az is, hogy két olyan bizalmas és megbízható munkatársa, mint Göring birodalmi marsall, a Luftwaffe fő parancsnoka és Raeder admirális, a haditengerészet főparancsnoka határozottan ellenzik a keleti hadjáratot. Göring attól tart, hogy a Szovjetunió megtámadása lélegzetvételhez juttatja Angliát, és a Royal Air Force amerikai segítséggel lassan megszerzi a légifölényt Nyugaton. Raeder admirális pedig Gibraltár és Szuez elfoglalásával akar halálos csapást mérni Angliára. Mindketten egyetértenek abban, hogy előbb a nyugati hadjáratot kell befejezni, ezt tartják az elsőrendű feladatnak, majd azután jöhet, vagy még inkább: azután jöjjön a Fall „Barbarossa”!

Így. amikor Molotov szovjet külügyi népbiztos 1940 novemberében, Ribbentrop kétszeri moszkvai látogatása és többszöri sürgető meghívása után végre hajlandó Berlinbe utazni, Hitler és Ribbentrop „káprázatos” ajánlattal áll elő. Abból kiindulva, hogy: Anglia a háborút már elvesztette, még ha Churchill és társai nem is ébredtek ennek tudatára, elérkezett az idő a világ felosztására. Ezt megkönnyítené az, ha a Szovjetunió csatlakoznék az 1940. szeptember 28-án Rómában aláírt japán—német—olasz háromhatalmi egyezményhez. A világ térképe ebben az esetben a következőképpen alakulna: Németországé lenne Európa és Közép-Afrika, Japáné Kelet- és Délkelet-Ázsia, a Szovjetunió megkaphatná Perzsiát és Indiát …

A tárgyalások folyamán azonban Hitlert és Ribbentropot kellemetlen meglepetés éri. Kiderül, hogy bármily kecsegtető is ez az ajánlat, Molotov a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatja annak megvitatására. A szovjet külügyi népbiztos világosan értékére adja a náci vezetőknek, hogy a Szovjetunió semmiféle területi hódításra nem áhítozik, sem Perzsiában, sem Indiában, ugyanakkor azonban — a Szovjetunió biztonsága szempontjából kéri a német csapatoknak Finnországból való visszavonását. A szovjet kormány súlyt helyez a korrekt államközi kapcsolatokra a két ország között, de Hitler ajánlata nem lehet tárgyalási alap.

Hitler és Ribbentrop ezt a magatartást képtelen megérteni, a tárgyalások eredménytelenül végződnek.

(Churchill írja emlékirataiban, hogy amikor 1942-ben Moszkvában járt, Sztálin a következő, a náci politikusok gondolatvilágára igen jellemző epizódot mesélte el Molotov 1940 novemberi látogatásáról.

Az első tárgyalási nap estéjén alig kezdték el a megbeszélést a külügyminisztériumban, megszólaltak a légiriadót jelző szirénák. Lementek a nagy kényelemmel berendezett óvóhelyre, s ott Ribbentrop megszólalt: „Most már nyugodtan tárgyalhatunk a világ új rendjének megteremtéséről. Tehát: Anglia elvesztette a háborút …” — Ekkor Molotov csendesen közbeszólt: „Jó, de akkor miért ülünk itt az óvóhelyen, és kik bombázzák Berlint?”)

1940. december 5-énHitler elnökletével konferencia tárgyalja s keleti hadjárat problémáit. Halder, a szárazföldi hadsereg vezérkarának főnöke terjeszti elő az OKW jelentését a tervezett keleti hadműveletről. Mindenekelőtt a földrajzi sajátosságokra mutat rá: a legfontosabb ipari centrumok Ukrajnában, továbbá Moszkva és Leningrád körül vannak; Ukrajna ezenkívül mezőgazdasági fölösleggel rendelkező vidék. Az egész hadműveleti területet a Pripjaty-mocsarak északi és déli részre osztják. Ez utóbbi részen az úthálózat rossz. A legjobb utak és vasútvonalak a Varsó—Moszkva térségben találhatók. A hadműveleti terület északi része ezért kedvezőbb feltételeket nyújt a nagy kiterjedésű hadmozdulatokra mint a déli rész.

Halder ezután a szovjet csapatok elhelyezkedését vázolja fel, majd leszögezi; a német terveknek arra kell irányulniuk, hogy a szovjet ellenállás kialakulását a Dnyeper—Dvina vonaltól nyugatra páncélos ékek rohamával megakadályozzák. Egy különösképpen erős rohamcsoportnak Varsó térségéből Moszkva irányában kell előretörnie.

A három, számításba vett hadseregcsoport közül az északinak Leningrád, a középsőnek Minszken át Szmolenszk, a délinek Kijev lesz a támadási súlypontja. A déli hadseregcsoportból az egyik hadsereg Lublin térségéből, egy másik hadsereg Lemberg térségéből, egy harmadik hadsereg pedig Romániából nyomul előre. Az egész hadművelet végső célja a Volga és Arhangelszk vidékének az elérése. Összesen 105 gyalogos, 32 páncélos és motorizált német hadosztály kerül bevetésre; ebből a támadó haderőből erős részek kezdetben a második vonalban helyezkednek el.

A Führer kijelenti, hogy az előterjesztett hadműveleti célkitűzésekkel egyetért. Az a legfontosabb cél, hogy megakadályozzák az orosz front zárt, egységes visszavonulását. Kelet felé olyan messzire kell előnyomulni, hogy az orosz légierő a német birodalmi területet ne tudja megtámadni, másrészt a német légierő támadásai szétrombolhassák az orosz fegyverkezési területeket. Így kell elérni az orosz haderő szétverését és megakadályozni újjászervezését, újjáéledését. A támadó erőket már az elején oly mértékben kell bevetni, hogy az ellenség erős részeit meg lehessen semmisíteni. Ezért a gyorscsapatokat mindkét északi hadseregcsoport belső szárnyain kell bevetni, ott, ahol a hadműveletek súlypontja van.

Északon a balti államokban álló ellenséges erők bekerítésére kell törekedni, ezért a Moszkva irányában bevetésre kerülő hadseregcsoportot olyan erőssé kell tenni, hogy az jelentékeny részekkel észak felé el tudjon kanyarodni.

A Pripjaty-mocsaraktól délre előrenyomuló hadseregcsoport romániai egységei támadjanak először, és arra törekedjenek, hogy az Ukrajnában levő ellenséges erőket egy észak felé irányuló átkaroló mozdulattal bekerítsék.

Azt, hogy a délen és északon bekerített orosz csapatok megsemmisítése után Moszkva ellen vagy a Moszkvától keletre eső területek ellen nyomuljanak-e előre, most még nem lehet eldönteni …

Alig egy hónappal később, december 18-án Hitler kiadja a 21. számú hadműveleti utasítást:

„A német Wehrmachtnak fel kell készülnie arra, hogy még az Anglia ellen viselt háború befejeződése előtt Szovjet-Oroszországot gyors hadjáratban leverje.”

Az utasítás értelmében a szárazföldi hadseregnek minden rendelkezésére álló kötelékét — a nyugati fronton állomásozó megszálló csapatok kivételével — be kell vetnie.

„A légierő a keleti hadjárathoz oly nagyszámú erőt tegyen szabaddá, hogy számolni lehessen a földi hadműveletek gyors lefolyásával és hogy a keleti német területek az ellenséges légitámadásoktól a lehető legkisebb kárt szenvedjék. A súlypont e keletre történő áthelyezésének határt szab az a követelmény, hogy a hatalmunkban levő harcterek és felszerelési körzetek ellenséges légitámadásoktól kellőképpen megóvassanak, és az Anglia elleni támadások, különösen a szigetország behozatala ellen, meg ne szűnjenek.

A haditengerészet bevetésének súlypontja a keleti hadjárat alatt is egyértelműen Angliára helyezendő.

A Szovjet-Oroszország elleni felvonulást adott esetben nyolc héttel a tervezett hadműveletek megkezdése előtt fogom elrendelni.

A hosszabb időt igénylő előkészületeket, ha ezek még nem indultak meg, már most foganatosítani kell és 1941. május 15-ig be kell fejezni.

Döntő jelentőséget kell tulajdonítani annak, hogy a támadásra vonatkozó szándék ne legyen felismerhető.”

Hitler a Fall „Barbarossa” fő hadműveleti célkitűzését a következőképpen határozza meg:

„Az orosz hadsereg Nyugat-Oroszországban álló tömege merész hadműveletekben, messze előretörő páncélos ékek révén megsemmisítendő; a harcképes részeknek a távoli orosz térségbe való visszavonulása megakadályozandó.

Gyors üldözésben el kell érni azt a vonalat, ahonnan az orosz légierő a német birodalmi területeket többé nem érheti el. A hadműveletek végcélja az ázsiai Oroszország elreteszelése, nagy általánosságban a Volga—Arhangelszk vonalon. Szükség esetén így Oroszországnak az Urálban megmaradó utolsó ipari területe légierőnk által kikapcsolhatóvá válik.

E hadműveletek folyamán az orosz keleti-tengeri flotta hamar elveszíti támaszpontjait, és ezzel harcképtelenné válik.

Az orosz légierő hatékony beavatkozását már a támadás kezdetén erőteljes csapásokkal meg kell akadályozni,”

A Barbarossa-hadműveletben számításba vehető szövetségesekről és feladataikról az utasítás leszögezi:

„1. A Szovjet-Oroszország elleni háborúban hadműveletünk szárnyain Románia és Finnország aktív részvételével számolhatunk.

Hogy e két ország harci erőit bekapcsolódásuk esetén milyen formában helyezzük majd német parancsnokság alá, azt a Wehrmacht főparancsnoksága fogja idejében szabályozni.

2. Románia feladata az lesz, hogy az ott felvonuló német erőcsoporttal együtt a szemben álló ellenfelet lekösse és egyébként a mögöttes területen segédszolgálatot teljesítsen.
3. Finnország a Norvégiából jövő kikülönített északi hadseregcsoport (XXI. hadseregcsoport-rész) felvonulását fedezi, és ezzel közösen fog működni. Emellett Finnországra hárul Hangö kikapcsolása.
4. Számolni lehet azzal a lehetőséggel, hogy a svéd vasút- és útvonalak legkésőbb a hadműveletek megkezdésekor az északi német csoport rendelkezésére fognak állni …”

Az utasítás következő fejezete („A hadműveletek vezetése”) tartalmazza a szárazföldi haderő, a haditengerészet és a légierő feladatait — az 1940 decemberi megbeszélésen lefektetett alapokon, azt kiegészítve és részletezve.

A szárazföldi hadsereg hadműveleteinek súlypontja a Pripjaty-mocsaraktól északra van. Itt a fő célkitűzés: erős, motorizált és páncélos erőkkel a Fehér-Oroszországban levő ellenséges erőket szétverni; utána a Kelet-Poroszországból Leningrád irányába támadó északi hadseregcsoporttal együttműködve meg kell semmisíteni a Baltikumban harcoló ellenséges erőket; ha ezt a feladatot megoldották, amelyet Leningrád és Kronstadt megszállásának kell követnie (!), lehet folytatni a támadó hadműveleteket a fontos közlekedési és fegyverkezési centrumnak, Moszkvának birtokbavételére …

A Pripjatytól délre álló hadseregcsoport feladata: Lublin térségéből támadás Kijev irányában, a szárnyakon az orosz erők hátába hatolni, azokat felgöngyölíteni.

A német—román erőcsoportokra hárul:

1. a) a román térség és ezzel együtt az egész hadművelet déli szárnyának védelme,
2. b) a déli hadseregcsoport északi szárnyának támadása folyamán a szemben álló ellenséges erők lekötése, és ha a helyzet kedvezően alakul, a Luftwafféval együttműködve annak megakadályozása, hogy az ellenség a Dnyeszter mögé rendezetten visszavonulhasson.

Ha a Pripjaty-mocsaraktól délre, illetve északra a csaták véget értek, akkor az üldözés folyamán arra kell törekedni,

hogy délen gyorsan birtokba vegyék a hadigazdaság szempontjából fontos Donyec-medencét,

hogy északon gyorsan elérjék Moszkvát.

A légierő feladata: kikapcsolni az orosz légierőt, támogatni a szárazföldi hadsereg hadműveleteit, szétrombolni a vasútvonalakat, illetve ejtőernyős és légi úton szállított csapatokkal elfoglalni a legfontosabb, közel fekvő objektumokat (pl. folyó-átjárókat).

Abból a célból, hogy minden erőt az ellenséges légierő ellen és a hadsereg közvetlen támogatására lehessen bevetni, a fő hadműveletek idején a fegyverkezési ipar elleni támadásokra nem kerül sor. Csak a mozgó hadműveletek lezárulása után jöhetnek számításba ilyen támadások, elsősorban az Ural vidéke ellen.

A haditengerészet feladata: a saját partvidék őrzése mellett annak megakadályozása, hogy ellenséges erők a Keleti-tengerről kitörjenek. Leningrád elérése után az orosz flotta elveszti utolsó támaszpontját és reménytelen helyzetbe kerül, ezért a nagyobb tengeri hadműveleteket kerülni kell.

Az utasítás végül hangsúlyozza, hogy csak elővigyázatossági rendszabályokról (!) van szó, „ha Oroszország eddigi magatartását velünk szemben (ti. Németországgal szemben) megváltoztatná …” Ez a mondat csak ködösítésre szolgált, hiszen ekkor már megkezdődött a felvonulás a déli szárnyon, s a „Barbarossa” utasítás előtt öt nappal, 1940. december 13-án az illetékes parancsnokok már megkapták a Fall „Marttá”-ra vonatkozó hadműveleti utasítást. Ennek a hadműveleti utasításnak a lényegesebb pontjai:

1. Az Albániában folyó harcok kimenetelét nem lehet előre látni, de tekintettel a fenyegető albániai helyzetre, kétszeresen fontos annak megakadályozása, hogy az angolok — a Balkán-front megsegítésének ürügye alatt — légitámaszpontokat építsenek ki, melyek veszedelmet jelentenek egyrészt Olaszország, másrészt a romániai olajmezők szempontjából.
2. Ezért a következő hónapokbanDél-Romániábanegy fokozatosan erősödő harci csoportot kell kialakítani, majd a kedvező időjárás beálltával, előreláthatóan márciusban, ez az erőcsoport Bulgárián keresztül hozzákezd az Égei-tenger északi partvidékének és — ha szükséges lenne — az egész görög szárazföldnek birtokbavételéhez.

A vállalkozás fedőneve: „Marita”.

Bulgária támogatására számítani lehet.

Decemberben érkezik Romániába a 16. páncélos hadosztály, azután hét hadosztály; a további szállítmányok beérkezése után a „Marita” hadműveletre huszonnégy hadosztály álljon készenlétben.

Ezeket a szállításokat — Magyarországon keresztül — szakaszonként jelenteni kell az OKW-nek és a romániai Wehrmacht-misszió erősítésével kell indokolni …

Az 1940. december 13-án kiadott utasítás azzal zárul, hogy a vállalkozás végrehajtása után az itt bevetett egységeket kivonják abból a célból, hogy másutt használják fel …

Hitler 1941. január elsején, újévi napiparancsában öntelten jelenti ki:

„Készen állunk. Felfegyverkezve, mint soha azelőtt, állunk ez új év küszöbén. Az 1941. év meg fogja hozni történelmünk legnagyobb győzelmének beteljesülését.”

Január első felében tovább rosszabbodik az olasz hadsereg helyzete Észak- és Kelet-Afrikában és Albániában. Január 18-án a Duce elutazik Hitlerhez Berchtesgadenbe, hogy a német haderő segítségét kérje.

Hitler és alvezérei nagyon szívélyesen fogadják Mussolinit és kíséretét, nyoma sincs az olasz balsikerek fölött érzett sajnálkozásnak, amitől pedig a Duce nagyon tartott — írja Ciano külügyminiszter naplójában.

A január 20-án, az összes katonai és politikai szakértők bevonásával tartott megbeszélésen Hitler ismerteti a helyzetet:

„Finnországnak nagy jelentősége van Németország szempontjából, mert egész Európában csak ott található nikkel. Az oroszok ugyan megígérték, hogy a szükséges nikkelmennyiséget leszállítják nekünk, de ez csak addig lesz így, ameddig ők akarják.

Az oroszok tiltakoztak a romániai felvonulás miatt, ezt visszautasítottuk. A romániai felvonulásnak hármas célja van:

1. a) hadművelet Görögország ellen,
2. b) Bulgária megvédése Oroszország és Törökország ellen,
3. c) a Romániának nyújtott garancia biztosítása.”

(A Führer csak a lényeget hallgatja el olasz szövetségese előtt: azt, hogy a romániai akció a Fall „Barbarossa” szerves része …)

„Kívánatos, hogy a felvonulás ellenséges beavatkozás nélkül menjen végbe; éppen ezért a kártyákat a lehető legkésőbben kell felfedni. Az legyen a tendencia, hogy a Dunát a lehetséges legutolsó időpontban lépjük át, és a lehető legkorábban kezdjük meg a támadást” — jelenti ki Hitler.

„Törökország előreláthatólag semleges marad; nagyon kellemetlen lenne, ha kinyilvánítaná szolidaritását Angliával és repülőtereit az angolok rendelkezésére bocsátaná.

A keleti helyzetet — fejtegeti Hitler — csak a nyugati helyzet ismeretében lehet helyesen megítélni; a mi végső célunk — támadás a brit szigetek ellen. Helyzetünk annak a helyzetéhez hasonlítható, akinek a puskájában csak egyetlen golyó van; ha ez nem talál, a szituáció rosszabb lesz, mint azelőtt. A partraszállást nem lehet megismételni, mert balsiker esetén túl sok anyagot veszítenénk. Angliának nem lenne többé erre gondja, és erőinek zömét, ha akarja, a perifériákon (Afrikában és Délkelet-Európában. — A szerző.) vetheti be. Ameddig a támadás nem történt meg, az angoloknak addig mindig számolniuk kell vele …”

(Érdekes módon itt már nem beszél Hitler arról, hogy az angolok a háborút elveszítették, csak még nem tudják …)

Hitler ezután Gibraltár elfoglalásának fontosságát ecseteli; itt az olaszokra hárul az a feladat, hogy Francót rávegyék a háborúban való aktív részvételre.

Amerika felől nem fenyeget semmi veszély, még akkor sem, ha belépne a háborúba — szögezi le Hitler. — Majd a szovjet kérdést taglalja. Azt állítja, hogy régebben Oroszország veszélytelen volt, de a légierők korában a tengely szempontjából létfontosságú romániai olaj mezőket a Szovjetunióból és a Földközi-tenger felől füstölgő romhalmazzá lehet változtatni …

(A Fall „Barbarossá”-ban, a Szovjetunió ellen indítandó hadjárat tervében a romániai olajmezők megvédését alig említik, annál több szó esik ott és a „Barbarossá”-val foglalkozó más dokumentumokban arról, hogy a náci Németország a Szovjetunió feldarabolására, legértékesebb területeinek meghódítására és Harmadik Birodalomba való bekebelezésére törekszik!)

Ciano a berchtesgadeni tárgyalások eredményét a következőképpen summázza naplójában: „A látogatás eredménye általánosságban jó. A tengely országai között teljes a szolidaritás, és mi együtt fogunk menetelni a Balkánon.”

Két hét múlva, február 3-án Hitler és Keitel Brauchitsch-csal, a szárazföldi haderő főparancsnokával, továbbá Halder vezérkari főnökkel a „Barbarossa”-vállalkozás hadműveleti részleteit tárgyalja. Lerögzítik, hogy

1. a) szem előtt kell tartani, hogy afő cél Leningrád és a Baltikum elfoglalása,
2. b) a felvonulási szakaszok hadműveleti térképét és erőelosztási kimutatását minél előbb át kell adni a Führernek,
3. c) az érdekelt szomszédos államokkal megbeszélésekre csak akkor kerülhet sor, ha az álcázás tovább már nem lehetséges; ez alól kivétel Románia, tekintettel Moldva megerősítésére,
4. d) az „Attila” hadművelet (a Gibraltár ellen tervezett akció fedőneve — a szerző) minden esetben végrehajtható legyen …

Február közepén már annyira előrehaladnak a vezérkari munkálatok, hogy a „B” Tag-ot, azaz a „Barbarossa”-terv végrehajtásának dátumát is kijelölik. A „B” Tag, azaz a „B” nap: 1941. május 15.

Február 18-án a Wehrmacht főparancsnoksága utasítja a szárazföldi- és a légierő parancsnokait: a hadsereg átcsoportosítását úgy kell végrehajtani, hogy az igazi cél a lehető legkésőbbi időpontig leplezve legyen, és még a Wehrmachton belül is arról kell beszélni, hogy küszöbön áll az invázió Anglia ellen. A délkelet-európai csapatmozdulatokat úgy kell beállítani, mintha ezek egyedüli célja a balkáni helyzet stabilizálása volna.

Mi is volt a helyzet Délkelet-Európában 1940—41 telén?

A Duce Itáliájának Görögország ellen 1940 október végén indított hadjárata csúfos kudarcot vallott, a görög csapatok mélyen behatoltak albán területre. Törökország, Bulgária és Jugoszlávia ellenben kívül maradt a háborún, az angol—amerikai diplomáciának minden erőfeszítése ellenére sem sikerült ezeket az országokat közös védelmi frontba tömöríteni a fenyegető német támadás elhárítására.

Ezzel szemben Hitler katonai és diplomáciai gépezete ügyesebben dolgozott. 1940. december 12-én Jugoszláviát sikerül rávennie arra, hogy kössön barátsági szerződést Horthy-Magyarországgal, azzal az országgal, mely nem sokkal előbb csatlakozott a római háromhatalmi egyezményhez. Jugoszlávia „az egyezmény előszobájába” kerül …

1941. február 14-én Cvetkovicsjugoszláv miniszterelnök és Markovics külügyminiszter nagy titokban Berchtesgadenbe utazik Hitlerhez. A Führer a következő ajánlatot teszi a jugoszláv politikusoknak: ha háborúra kerül sor a német birodalom és Görögország között, akkor Jugoszlávia nem lesz hadműveleti terület,de Jugoszlávia csatlakozzék a háromhatalmi egyezményhez …

Hitler öt nappal később, február 19-én kiadja utasítását a „Marita” hadműveleti terv végrehajtására; a Romániában állomásozó német egységek február 28-án kezdjék meg a Dunán a hídfőállások kiépítését, majd március 2-án vonuljanak be Bulgáriába.

Az OKW parancsa lerögzíti, hogy a végrehajtásra az utasítást legkésőbb február 26-ig az érintett egységek megkapják.

Ha a „Marita”-akció végrehajtása során görög területről repülőtámadás érné Romániát és Bulgáriát, akkor a X. légihadtest szabad kezet kap Görögország felett.

Mikor Schulenburg gróf moszkvai német nagykövet közli Molotov szovjet külügyi népbiztossal, hogy a Wehrmacht bevonul Bulgáriába, Molotov kijelenti, hogy ez a német lépés veszélyezteti a Szovjetunió biztonságát.

De megállásról szó sem lehet. Minden a terv előírása szerint történik, és a német hídfőállások felállítása után a bolgár kormány március 1-én csatlakozik a háromhatalmi egyezményhez …

Következik Jugoszlávia. Március 2-án német motorizált egységek elérik bolgár területen a jugoszláv határt, mire két nappal később Pál régens, minisztereihez hasonlóan titokban, Berchtesgadenbe utazik és megígéri Jugoszlávia csatlakozását a római paktumhoz.

De Jugoszláviában már nem mennek, olyan simán a dolgok. Amikor Pál régens Hitlertől visszaérkezve a meghívott politikai és katonai vezetők előtt ismerteti a Führernek tett ígéretét, kiderül, hogy a régens állásfoglalásával sokan nem értenek egyet; ám a hatalom egyelőre a németbarát politikusok kezében van.

Március 22-én Churchill levelet intéz Cvetkovics miniszterelnökhöz és figyelmezteti: ha Jugoszlávia követné Románia és Bulgária példáját és segédkezet nyújtana Görögország megtámadásához és megsemmisítéséhez, akkor Jugoszlávia pusztulása feltarthatatlanul és jóvátehetetlenül be fog következni.

De ez a levél már későn érkezik. Március 20-án a jugoszláv minisztertanács elhatározza a csatlakozást a háromhatalmi egyezményhez, március 24-én Cvetkovics és Markovics Belgrád egyik külvárosi pályaudvarán teljes inkognitóban száll be a bécsi gyorsvonatba. Másnap Bécsben a két jugoszláv miniszter aláírja a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozást.

Ugyanezen a napon, ugyancsak Bécsben Hitler Cianót fogadja, aki Mussolini üzenetét hozza. A Duce igyekszik Hitlert megnyugtatni az albán front fejleményei tekintetében, továbbá azt bizonygatja, hogy szükséges és hasznos volt az olasz—görög háború; végül közli, hogy március végén az albán front középső szakaszán az olasz haderő új offenzívába kezd …

(Nagyon megnőtt ezekben a hetekben az olasz vezérkar harci készsége, különösen amióta értesült arról, hogy Görögország ellen a német támadás küszöbön áll.)

Hitler meglehetős tartózkodással veszi tudomásul Ciano közléseit, válaszában inkább arról a sikerről beszél, amelyet a jugoszláv kérdésben a német diplomácia ért el. Nézete szerint ez a Balkán további fejlődése szempontjából nagy jelentőségű. „Mivel a német katonai erők messze állnak támaszpontjaiktól, bizonytalan jugoszláv magatartás nagyon kényes helyzetet teremtett volna.”

A legközelebbi lépésekről Hitler a következőket mondja Cianónak:

— Március vége felé Németország felvonulása a görög frontra be fog fejeződni. Azután már csak a kedvező időjárást kell kivárni, hogy a német hadsereg három legfontosabb fegyverét, a légierőt, a nehézpáncélosokat, továbbá a páncélos és motorizált gyorsegységeket megfelelő módon hasznosítani lehessen.

Cianónak a görög hadjárat várható időtartamára vonatkozó kérdésére Hitler leszögezi: kedvező időjárási viszonyok esetén néhány napon belül döntést lehet elérni …

Hitler ez alkalommal nagyon figyelemre méltó megfogalmazásban jellemzi a német magatartást a Szovjetunióval szemben:

— Én Oroszországgal szemben inkább a hadosztályokra, mint a szerződésekre hagyatkozom …

Mikor a belgrádi rádióban március 25-én elhangzik a hivatalos közlemény a Cvetkovics-kormány bécsi kötelezettségvállalásáról, elemi erővel tör ki a tömegek felháborodása. Angol, francia és szovjet zászlók alatt tüntetők vonulnak fel, letépik Hitler képét a falakról, nyílt utcán inzultálják a belgrádi német követet. „Inkább háború, mint paktum, inkább halál, mint szolgaság” hangoztatják.

A tömeg hangulata átterjed a hadseregre is, a belgrádi, zágrábi, szkopljei és a szarajevói csapatok a kormány ellen fordulnak.

Március 26-ról 27-re virradó éjjel a Szimovics repülőtábornok vezetése alatt álló katonai egységek megszállják a királyi palotát és a középületeket, Cvetkovicsot, Markovicsot és Pál régenst Szimovics tábornok főhadiszállására viszik és lemondásra kényszerítik, feloszlatják a régenstanácsot; a hatalmat II. Péter nevében Szimovics tábornok veszi át.

A belgrádi események nagy meglepetést keltenek Berlinben. Hitler egy hónappal később a következőket mondotta erről Schulenburg moszkvai német követnek: „A jugoszláv államcsíny villámcsapásként hatott; amikor március 27-én reggel az első hírek megérkeztek hozzám, azt hittem, tréfa az egész.”

De gyorsan rájön a Führer, hogy a dolog komoly és pillanatig sem habozik. Göring, Keitel, Jodl, Ribbentrop, valamint a légierő, a haditengerészet és a szárazföldi haderő magasrangú tisztjei bevonásával megtárgyalja a helyzetet. Hitler nézete szerint kedvező, hogy a Cvetkovics-kormány megdöntése most következett be, a „Barbarossa”-akció végrehajtása közben a következmények lényegesen súlyosabbak lettek volna.

El van szánva arra, hogy nem várja be az új kormány lehetséges lojális nyilatkozatát, hanem minden előkészületet foganatosít, hogy a jugoszláv hadsereget és államot szétzúzza. A jugoszláv kormánytól nem kér felvilágosítást a német kormány, ultimátumot sem intéz hozzá. A támadás akkor kezdődik, amikor a szükséges eszközök és csapatok rendelkezésre állanak.

A lehető leggyorsabban kell cselekedni — fejtegeti Hitler. — Arra kell törekedni, hogy a környező államok hasonló módon vegyenek részt az akcióban. Jugoszlávia ellen katonai támogatást kell kérni Olaszországtól, Magyarországtól és bizonyos vonatkozásban Bulgáriától is. A magyar és a bolgár követ már kapott tájékoztatást, a Ducéhoz még a nap folyamán üzenet megy.

Politikailag különösen fontos, hogy kérlelhetetlen keménységgel mérjünk csapást Jugoszláviára és a katonai szétzúzást villám-vállalkozással hajtsák végre — szögezi le.

Számolni lehet azzal, hogy a horvátok a németek oldalára fognak állni.

A Jugoszlávia elleni háborúnak Olaszországban, Magyarországon és Bulgáriában nagyon népszerűnek kell lennie, ezeknek az államoknak területszerzést kell kilátásba helyezni, Olaszországnak az Adriai-tengerpartot, Magyarországnak a Bánátot, Bulgáriának Macedóniát.

Hitler bejelenti: a „Barbarossa”-vállalkozás kezdetét négy héttel el kell halasztani, majd a katonai hadműveletek lefolytatását a következőképpen vázolja:

1. A „Marita” hadműveletet a lehető leghamarabb meg kell kezdeni, a cél: Görög-Trácia és a Szaloniki-medence elfoglalása.
2. Előretörés Szófia térségéből Szkoplje (Üszküb) irányába, hogy tehermentesítsék az olasz frontot Albániában.
3. Előretörés nagyobb erőkkel Szófia térségéből Nis irányában, tovább Belgrád felé.
4. A Graz és Klagenfurt térségéből déli irányban támadó nagyobb német erők feladata, hogy szétzúzzák a jugoszláv hadsereget.

A Luftwaffe fő feladata, hogy olyan hamar, ahogyan csak lehet, a jugoszláv légierők földi szervezetét megsemmisítse, Belgrádot sorozatos hullámokban szétrombolja és emellett a hadsereg előrenyomulását támogassa.

A légierő a magyarországi repülőtéri apparátust felhasználhatja.

Brauchitsch, a szárazföldi haderő főparancsnoka közli, hogy az időjárási helyzettől függően a „Marita”-hadműveletet április 1-én lehet megkezdeni.

A többi támadó csoport felsorakozása április 3-a és 10-e között lehetséges.

Egyébként terveit hajnali három óráig írásban fogja előterjeszteni.

Göring bejelenti, hogy a VIII. légihadtest Bulgáriából azonnal légitámadásokat hajthat végre, a Luftwaffénak azonban a nagyobb repülőfelvonuláshoz 2—3 napra van szüksége. Az a terve, hogy Bécs, Graz térségébe és Magyarországra erősebb harci- és zuhanóbombázó kötelékeket irányítanak. A X. légihadtesttől is elhoznak néhány egységet. Gondoskodni fog Bécs, Karinthia és Steiermark légvédelmének megerősítéséről.

A Führer megparancsolja, hogy az összes előkészületeket azonnal meg kell kezdeni. Elvárja, hogy a Wehrmacht-részek terveit még március 27-én, az este folyamán eljuttatják hozzá.

A vezéri főhadiszállás 1941. március 27-i dátummal kiadja a 25. sz. hadműveleti utasítást, szigorúan követve a tanácskozáson megállapított célkitűzéseket.

Március 28-án éjfél után 15 perccel Hitler a római német nagykövet útján Mussolininak távírón továbbított levelet küld, hogy tájékoztassa a készülő akcióról. A következőket közli Mussolinival:

— Az olasz hadsereg az albániai fronton a következő napokban ne kezdjen nagyobb hadműveletekbe, minden rendelkezésre álló erővel fedezze a Jugoszláviából Albániába vivő legfontosabb átjárókat, továbbá az olasz vezérkar a lehető legnagyobb mértékben és legnagyobb sietséggel erősítse meg az olasz—jugoszláv fronton (!) álló erőket.

— Az összes intézkedésekre a legnagyobb titoktartás szükséges.

— Ő, Hitler, magához kérette a berlini magyar és bolgár követet, hogy e két kormányt bevonja a Jugoszlávia elleni támadásba.

— Rintelen tábornok holnap Rómába fog repülni, hogy a katonai problémákat megtárgyalja.

Mackensen római német nagykövet a Führer levelét hajnali két órakor nyújtja át a Ducénak, aki azonnal lediktálja válaszát. Ebben kijelenti, hogy az elmúlt napok eseményeit nyugalommal fogadta és a legcsekélyebb mértékben sem volt meglepve a jugoszláviai eseményektől. Olyan értesülései vannak, hogy az államcsínyt Pál régens beleegyezésével hajtották végre.

Mussolini a továbbiakban ismerteti az olasz kormány és hadvezetőség részéről elrendelt rendszabályokat:

1. Személyesen utasította Cavallero tábornokot, az olasz hadsereg vezérkari főnökét, hogy a küszöbön álló offenzíva előkészületeit állítsa le.
2. Gyalogsági alakulatok felvonulóban vannak az albán front északi szakaszán, és az esetleges jugoszláv támadás három felvonulási út vonala mentén elfoglalják állásaikat.
3. A keleti alpesi frontot megerősítik.
4. Az előkészületeket a lehető legnagyobb gyorsasággal és abszolút titoktartás mellett hajtják végre.
5. A második légiezred bevetésre készen áll.

A Duce felhívja a Führer figyelmét arra, hogy a bolgár és a magyar beavatkozás mellett számításba kell venni a horvát szeparatista irányzatokat, amelyeket Pavelics képvisel.

(Mackensen, aki ezt a levelet hajnali 4 órakor Hitlerhez továbbította, itt zárójelben megjegyzi, hogy a Duce elmondta neki: ma korán reggelre magához kérette Pavelicset.)

Végül közli: „Ha a háború elkerülhetetlen (!), az Olaszországban nagyon népszerű lesz …”

Március 31-én az OKW a szárazföldi hadsereg hadműveleti osztályának és a légierő vezérkarának a következő „Führer-Befehl”-t, vezéri parancsot adja ki:

1. A Balkán-hadműveletek előirányzott menete:

április 5: „Marita”-támadás, előretörés Szkoplje felé, a légierő támadása a jugoszláv repülőterek és Belgrád ellen (az időpontot a légierők főparancsnoka határozza meg);

április 8: előretörés Nis irányában;

április 12: előretörés Graz térségéből az ott rendelkezésre álló erőkkel.

2. A Szkoplje felé támadó csoportot, melynek fontos szerep jut az albániai olasz keleti frontszakasz gyors tehermentesítésében, meg kell erősíteni (egy SS-hadosztállyal).
3. A Nis felé támadó csoport erősítésére a szárazföldi hadsereg megkapja a 22. hadosztályt.
4. A Duna elaknásítását meg kell akadályozni, a dunai hajózás védelmét meg kell erősíteni.

Akcióba lép a göbbelsi propagandagépezet: azzal vádolják Jugoszláviát, hogy ellensége lett a tengelynek, Németország ellenségeit támogatja és üldözi a jugoszláviai német kisebbséget;

A „Magyarság” című lap 1941. március 30-i számában közli berlini tudósítójának jelentését, mely szerint „a jugoszláviai helyzettel kapcsolatban a Wilhelmstrassén kijelentették, hogy Németország továbbra is jéghidegen, rendkívüli érdeklődéssel figyeli a jugoszláviai eseményeket … Németország vár, mert tud várni, de nem tűrheti, hogy az angol zsoldban álló elemek ócsárolják vagy provokálják.”

Április 1-én a Magyar Távirati Iroda azt jelenti, hogy „Belgrádban az izgalom és a háborús hangulat fokozódik”.

Az április 2-iki német lapok azt írják, hogy a jugoszláviai fejlemények veszedelmesen hasonlítanak a háború kitörése előtti lengyelországi helyzethez.

Ugyanezen a napon a Német Távirati Iroda azt jelenti Bécsből, hogy újabb vonatok érkeztek jugoszláviai menekültekkel, akik mindenüket otthagyták és jórészt csak kis kézitáskákkal tették meg az utat …

Az „Avala”, a jugoszláv félhivatalos hírszolgálati iroda közli a kormány kommünikéjét, mely erélyesen cáfolja a jugoszláviai németüldözésekről szóló híreszteléseket.

Április 2-án jelenik meg Szimovics miniszterelnök felhívása a lakossághoz: „Senki ne hagyja el otthonát, amelynek küszöbén állva akár életét is fel kell áldoznia a hazáért, a királyért és a nemzetért.”

De miközben a náci hadsereg készül az újabb agresszióra, a Szimovics-kormány még mindig nem hajlandó döntő lépéseket tenni.

Elutasítja a görög és az angol vezérkarral folytatandó tárgyalásokat a közös védelmi tervek kidolgozására — és majdnem egy hétig tart, míg hosszas tárgyalás után Moszkvában aláírják a Szovjetunió által felajánlott barátsági szerződést. Mindez a húzódozás, késlekedés pedig azért, hogy ne provokálják Hitlert …”

John Dili tábornok, a brit birodalmi vezérkar főnöke, aki azokban a napokban Belgrádban tartózkodik, április 4-én tárgyalást folytat a jugoszláv kormány egyik tagjával, aki azon a véleményen van: még hónapok választanak el attól, hogy Németországgal háborúra kerülne sor …”

Április 6-án a német Wehrmacht szárazföldi és légi egységei megrohanják Jugoszláviát. Német bombavető rajok két napon át bombázzák Belgrádot; 17 ezer halott marad a romok között …

Robert S. John amerikai újságíró a következőket írja a jugoszláv főváros bombázásáról:

„A jugoszláv főváros legforgalmasabb terét, a Terraziát sorozatosan érték bombatalálatok. Az egyik nagyméretű bomba felszakította az úttestet és olyan lyukat vágott, amelybe két vasúti teherkocsi belefért volna. A teret körülvevő házakon és még messzebb is, majdnem egy kilométeres körzetben, egyetlen ablak sem maradt épen. A bombák kettéhasítottak többemeletes épületeket. … A Terrazián legalább 200—300 temetetlenül heverő holttestet tudtunk megszámlálni, pedig a Terrazia fele akkora sincs, mint a newyorki Times Square. A Terrazia bizonyította legjobban, hogy a német pusztítás célzatos volt. A bombavetők nem magasból dobták le bombáikat, hanem leereszkedtek egészen alacsonyra és olyan halálos pontossággal céloztak, hogy az embernek az volt az érzése, bombáikat akár a kéménylyukba is be tudták volna dobni, ha akarták volna. A Terrazia semmi esetre sem lehetett katonai célpont, mint később a város bombázásáról Berlinben kiadott hivatalos jelentés állította. Hitler a jugoszláv főváros legforgalmasabb terének bombázásával személyesen akart bosszút állni azokon, akik tíz nappal ezelőtt ugyanezen a helyen fényképét darabokra tépték. Meg akarta mutatni a szerbeknek, hogy az ő képét senki sem tépheti el, személyében nem bánthatja meg büntetlenül. Ami a Terrazián történt, az Berlinben elrendelt tömegkivégzés volt, és a hóhérok fent szálltak a magasban a német bombavetőkön …”

A List tábornok parancsnoksága alatt 11 gyalogos és 4 páncélos hadosztályból álló 12. német hadsereg indítja meg április 6-án a támadást Szófia térségéből nyugati irányban, hogy Albániában egyesüljön az olaszokkal.

Kleist tábornok megerősített páncélos csoportjának egy része Nis felé tör előre, másik része északi irányba fordul, hogy a Temesvár térségéből a Bánát és Belgrád felé támadó Reinhardt-hadtest akcióját támogassa.

Április 11-én a horvát szeparatisták német—olasz ösztönzésre nyíltan fellépnek a belgrádi kormány ellen, kikiáltják a horvát területek elszakadását.

Ugyanezen a napon megindul a magyar hadsereg támadása is a Bánát felé; a Teleki Pál miniszterelnök öngyilkossága után megalakult Bárdossy-kormány, Horthy kormányzó tudtával és hozzájárulásával, szégyenteljesen megszegi a még nem egészen négy hónapja kötött jugoszláv—magyar örökbarátsági szerződést.

A német páncélos és motorizált csapatok villámgyors hadműveletei, a légierő hatásos bomba támadásai megbénítják a jugoszláv hadsereg hadmozdulatait, egységes védelmi terv hiányában a részekre szabdalt csapatok hősies, de reménytelen harcokat vívnak a kitűnően vezetett Wehrmacht-egységekkel szemben.

Április 13-án elesik Belgrád, négy nap múlva, április 17-én az egész jugoszláv hadsereg leteszi a fegyvert.

Az albán frontról — szállító eszközök hiánya, valamint a későn kiadott utasítások miatt — nem sikerül kellő időben visszavonni a görög csapatokat. A március elején partra szállt több mint 50 ezer főnyi angol, újzélandi és ausztráliai hadsereg nem képes tartani a számára kijelölt vonalat a páncélosok és repülőgépek tekintetében fölényben levő német csapatokkal szemben.

A német légierő már a hadműveletek első napján, április 6-án nagy erővel támadja a brit expedíciós haderő fő tengeri támaszpontját, Pireus kikötőjét; csak ennél a támadásnál 43 000 tonna űrtartalmú hajóteret süllyesztettek el, levegőbe röpül egy lőszerszállító hajó, komoly mértékben megrongálódnak a kikötőberendezések.

A 2. német páncélos hadosztály április 9-én eléri Szalonikit, a kitűnően kiépített Metaxas-vonalat nem lehet tovább tartani. Április 14-én az angol csapatok már egészen Thermopüléig vonulnak vissza, de ott sem tudnak megállni; 20-án az albán fronton harcoló görög csapatok megadják magukat, 28-án már horogkeresztes zászló leng Athénben, az Akropolisz csúcsán.

A megmaradt angol és szövetséges csapatok hajóraszállása öt éjszakán keresztül folyik, de a megmenekülésért itt nagyobb árat kell fizetni, mint Dunkerque-nél; itt nincs angol légifölény, 1941. április 21-től április 26-ig, a görög szárazföld katonai kiürítéséig az angol és a görög flotta 26 hajót veszít.

De részben kiegyenlítődik az angol hajóhadat ért veszteség azzal, hogy a görög kereskedelmi és hadiflotta megmaradt egységei csatlakoznak a földközi-tengeri angol flottához: a kereskedelmi hajókon kívül április 25-én 1 cirkáló, 6 modern torpedóromboló, valamint 4 tengeralattjáró érkezik Alexandriába.

A német náci hadigépezetnek sikerült lerohanni ezt a két kis délkelet-európai országot, de a rosszul vezetett, gyengén felszerelt jugoszláv és görög hadsereg kapitulációja nem jelentette a harc végét, ellenkezőleg: az igazi harc csak ekkor kezdődött el. Bosznia, Szerbia és Montenegró, valamint Görögország hegyei között szerveződtek az első partizánosztagok, melyek ezután pillanatnyi nyugtot sem hagytak a gyűlölt megszállóknak.

A németeknek pedig napról napra több gondot okozott a partizánok elleni harc. Maga Churchill ismerte el később egyik alsóházi beszédében, hogy a Tito vezette jugoszláv felszabadító hadsereg több német hadosztályt tart lekötve, mint az 5. amerikai és a 8. angol hadsereg Olaszországban …

1943-ban már mintegy negyedmillió embere volt Titónak. A német hadvezetőség sorozatos, úgynevezett büntető expedíciókat indított, hogy megsemmisítse a partizánokat. Ezekben a harcokban mindkét részről igen nagyok voltak a veszteségek, a partizánoknak óriási nehézségekkel kell megküzdeniük.

Cyrus L. Sulzberger, a New York Times tudósítója írja ezekről a harcokról: „A németek 1943 elején négy kitűnően felszerelt hadosztályt indítottak Tito emberei ellen, megerősítve olaszokkal és horvát usztasákkal, azonkívül Mihajlovics csetnikjeivel. A partizánok hadállásait légibombázás alá vették. A partizánok jól elbújtak hegyeik között, de légvédelmi tüzérségük nem lévén, a támadó repülőgépekben sok kárt tenni nem tudtak.

Tito tábornagy Horvátország délnyugati szögletében a bosnyák első hadtest négy hadosztályát és az első horvát hadtestnek hasonlóképpen négy hadosztályát hagyta hátra, ő maga pedig öt legjobb hadosztályával hosszú ideig tartó visszavonulásba kezdett, és a visszavonulás végén csapatai beásták magukat Montenegro hegyei közé. Magukkal vitték mintegy 4500 sebesült katonájukat is, akik nagy betegen is inkább vállalkoztak a nehéz útra, semhogy az ellenség kezébe kerüljenek.

Tito rongyokba öltözött, éhes hadseregének visszavonulásáról a részleteket senki sem jegyezte fel. Napokon át dühöngött a hóvihar és fújt az Adriai-tenger félelmetes szele, a bóra. A katonák nyershússal és száraz levelekkel táplálkoztak. Sokszor tömeghallucináció áldozataivá lettek. Egy alkalommal az egyik ezred tagjai kastélyt láttak, amelynek kéményei vidáman füstölnek. Egy másik ezred katonái azt hitték, hogy meleg étel szagát érzik; rohantak a sereget követő, de üres tábori konyhák felé, hangosan követelve, hogy adjanak nekik meleg ételt.”

Görögországban, mint mindenütt a németek megszállta Európában, a kommunisták harcolnak az első sorokban. Kiemelkedő mozzanata volt ennek a harcnak, amikor Manolisz Glezosz fényes nappal letépte az athéni Akropolisz csúcsáról a német horogkeresztes zászlót és helyébe a görög nemzeti lobogót tűzte ki …

A Wehrmacht 1941 áprilisában legyőzte a reguláris jugoszláv és görög hadsereget, de ez a „Blitzkrieg” öt hét időveszteséget jelent a Fall „Barbarossa” megkezdésében.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!