Alekszandr Fagyejev
Első rész
18.
A különböző fegyvernemekhez tartozó német katonák és tisztek az est folyamán elözönlötték az egész várost. Csak a „Sanghaj” meg a „Kis Sanghaj”, azaz a horhos vályogviskókkal beépített része, valamint a távolabb eső „Galambos” és „Fás”, ahol Valja Borc lakott, maradt mentes tőlük egyelőre.
A város utcáiról eltűnt a helyi lakosság … Az utcákon a szürke egyenruhák, a hasonló színű, ezüstsasos nyári és egyéb tányérsapkák tömege hullámzott. Szürke ruhák árasztották el az udvarokat, veteményeskerteket, ott álltak a házak ajtajában, a fészerekben, a hombárok és raktárak előtt.
Oszmuhinék és Zemnuhovék utcáját szinte elsőnek foglalta el a teherautón érkező gyalogság. Az utca elég széles volt ahhoz, hogy elhelyezzék a teherautókat, de a német katonák attól félve, hogy magukra vonják a szovjet repülők figyelmét, tisztjeik parancsára nem hagyták az utcán az autókat, hanem sorra ledöntötték a kerítéseket, és a gépeket az udvarokon, a házak és gazdasági épületek mögött bújtatták el.
Egy magas és hosszú teherautó, melyről már leugráltak a katonák, motorja harsogása közben odahátrált óriási műgumi kerekeivel Oszmuhinék kis kertjének kerítéséhez. A kerítés recsegett. Az autó benzinszaggal és bőgéssel töltötte meg a levegőt, végiggázolt a virágágyakon, berontott Oszmuhinék udvarába, és megállt a fal mellett.
Egy fekete képű, pödrött bajuszú, hetyke kis őrvezető, akinek fekete üstöke sűrű gyapotként egész a szemöldökéig benőtt, bakancsa orrával kirúgta előbb a veranda-, aztán az előszobaajtót, és többedmagával berontott Oszmuhinék lakásába.
Jelizaveta Alekszejevna és Luszja teljesen egyforma, furcsa, merev tartásban ültek Vologya ágya mellett. Vologya állig betakarózva feküdt. Izgatott volt, de mindenáron igyekezett izgalmát elrejteni, s komoran meresztette maga elé keskeny, barna szemét. Amikor a németek becsörtettek az előszobába, és a küszöbön feltűnt az őrvezető és a többi katona izzadtságtól csatakos ábrázata, Jelizaveta Alekszejevna hirtelen felállt, arca a rá annyira jellemző elszánt, határozott kifejezést öltött, és kiment a németekhez.
– Natyon karasó – mondta az őrvezető, és jókedvűen, kissé szemtelen nyíltsággal, de barátságosan nézett Jelizaveta Alekszejevnára. – Itt fognak lakni a mi katonáink … csak két-három éjszakára. Nur zwei oder drei Nächte. Natyon karasó.
A katonák ott álltak a háta mögött, és komolyan tekintettek Jelizaveta Alekszejevnára, aki benyitott a szobába, melyben Luszjával lakott. Úgy határozott, hogy ha a németek ott fognak lakni, akkor átköltöznek Vologya szobájába, hogy együtt legyenek valamennyien. De az őrvezető nem ment be a szobába, még csak be se kukkantott, a nyitott ajtón át Luszját nézte, aki mereven, mozdulatlanul ült Vologya ágya mellett.
– Ó! – kiáltott fel Luszjára mosolyogva az őrvezető és tisztelgett. – A fivére? – és kedélyesen Vologya felé bökött fekete ujjával. – Sebesült?
– Nem – mondta Luszja, és elpirult -, beteg.
– Ez itt beszél németül! – mondta nevetve az őrvezető, és társaihoz fordult, akik továbbra is mosolytalanul álltak az előszobában. – Maguk le akarják tagadni, hogy a fivér vöröskatona vagy partizán és hogy sebesült, de ha kell, mi ezt mindig meg tudjuk majd állapítani – mondta az őrvezető és mosolygott, fekete szeme csillogott, ahogy Luszjára nézett.
– Dehogy, dehogy, hiszen még iskolás, és mindössze tizenhét éves, és műtét után van – mondta Luszja felindultan.
– Ne féljen, mi nem bántjuk a fivérét – és az őrvezető megint rámosolygott Luszjára, ismét tisztelgett, és csak aztán nézett abba a szobába, melyet Jelizaveta Alekszejevna mutatott neki. – Natyon karasó! Ez az ajtó hova megy? – kérdezte Jelizaveta Alekszejevnát, és nem várva válaszát, kinyitotta a konyhára nyíló ajtót. – Nagyszerű! Azonnal befűteni! Csirke vagy tyúk? Tojáska, tojáska! – és barátságos, ostoba őszinteséggel elnevette magát.
Bámulatos volt, hogy éppen azt mondta, ami a németeket gúnyoló anekdoták formájában szájról szájra járt a háború óta, melyet hallani lehetett szemtanúktól, olvasni laptudósításokban és karikatúrák alatt. Éppen ezt mondta.
– Friedrich, te törődj az ebéddel! – és a katonákkal együtt belépett abba a szobába, melyet Jelizaveta Alekszejevna mutatott neki. A ház egyszerre megtelt nevetéssel és beszéddel.
– Mama, érted? Tojást akarnak, és hogy fűtsük be a kemencét – mondta Luszja suttogva.
Jelizaveta Alekszejevna továbbra is szótlanul állt az előszobában.
– Megértetted, mama? Talán hozzak be fát?
– Mindent megértettem – mondta az anyja, mit sem változtatva modorán, valahogy nagyon is nyugodtan.
Egy idősebb, erős állkapcsú német katona kiment a szobából. Arcán sebforradás húzódott végig, sapkájától a szemöldökéig.
– Te vagy az a Friedrich? – kérdezte Jelizaveta Alekszejevna nyugodtan.
– Friedrich? Én vagyok Friedrich – mondta mogorván a katona.
– Gyerünk … majd segítesz fát hozni! … Tojást magam adok.
– Mi? – kérdezte értetlenül a német.
De az asszony intett, és kiment a verandára. A katona követte.
– Igen – mondta Vologya, és nem nézett Luszjára. – Csukd be az ajtót.
Luszja betette az ajtót, azt hitte, hogy Vologya mondani akar valamit.
De amikor visszament az ágyhoz, a fiú behunyt szemmel feküdt és hallgatott. Az ajtóban kopogtatás nélkül újra feltűnt az őrvezető, derékig meztelenül, nagyon szőrösen, feketén, kezében szappantartó, vállán törülköző.
– Hol a mosdójuk? – kérdezte.
– Nekünk nincs mosdónk, mi az udvaron egymásra öntjük a vizet – mondta Luszja.
– Micsoda barbárság! – az őrvezető jókedvűen nézte Luszját, szétterpesztette vastag talpú bakancsba szorított lábát. – Hogy hívják magát?
– Ludmillának.
– Hogy?
– Ludmilla.
– Nem értem … Lud-Lud …
– Ludmilla.
– Oh, Luise – mondta elégedetten. – Maga tud németül, és korsóból vagy üvegből mosakszik – mondta undorodva. – Natyon rossz!
Luszja hallgatott.
– És télen? – kiáltotta az őrvezető. – Ha-ha … barbárság! … Hát csak öntsön vizet a kezemre, ha már így van.
Luszja felállt, hogy az ajtó felé menjen, de a német útjába állt. Szétterpesztett lábbal, feketén, szőrösen, mosolyogva állt a helyén, és szemtelenül egyenesen Luszjára nézett.
Luszja megállt az ajtónál, lehajtotta fejét és elpirult.
– Ha-ha!… – az őrvezető pár pillanatig állt, aztán helyet adott neki.
Luszja kiment a tornácra.
Vologya, aki megértette, miről beszéltek, lehunyt szemmel feküdt, és egész testében érezte szíve dobogását. Ha nem volna beteg, Luszja helyett maga öntene vizet a németeknek. Szégyellte magát, mert megalázó helyzetbe sodorta magát és családját. Zakatoló szívvel feküdt a helyén, de behunyta szemét, hogy ne is lássa tehetetlenségét.
Hallotta, hogy kopognak megint súlyos, patkós bakancsaikkal a ki-be járó német katonák. Anyja éles hangon mondott valamit odakint a tornácon, azután papucsait csoszogtatva bement a konyhába, onnan ismét a tornácra. Luszja nesztelenül belépett a szobába, és betette maga után az ajtót – mert az anyja helyettesítette.
– Vologya, micsoda szörnyűség! – mondta gyors suttogással Luszja. – A kerítést végig ledöntötték! A virágokat mind-mind letiporták, a többi udvar is tele van katonákkal! Az ingükből rázzák a tetűt, és éppen a mi tornácunk előtt, anyaszült meztelenül, vederrel öntik magukra a hideg vizet. Már émelygett a gyomrom.
Vologya lehunyt szemmel feküdt és hallgatott.
Az udvar felől kotkodácsolás hallatszott.
– Friedrich öli a tyúkjainkat – mondta Luszja váratlanul, gúnyos hangon.
Az őrvezető prüszkölve és különféle idétlen hangokat bocsátva ki szájából – alighanem járás közben törülközött -, a szobájába ment, ahonnan egy darabig kihallatszott jókedvű, egészséges hangja. Jelizaveta Alekszejevna valamit felelt neki.
Néhány perc múlva az anya visszatért Vologya szobájába, magával hozta a lepedőbe kötött ágyneműt, és letette a sarokba.
A konyhában sütöttek-főztek, a sült szaga a csukott ajtón át is beszivárgott. A lakás átjáró házzá változott. Minden pillanatban jöttek-mentek. A konyhából, udvarról, az őrvezető szobájából német szó, nevetés, röhej áradt szét.
Luszja, akinek jó nyelvérzéke volt, az iskola elvégzése után egész éven át, mióta tartott a háború, németet, franciát és angolt tanult. Arról álmodott, hogy a moszkvai Idegen Nyelvek Főiskolájára iratkozik be, hogy aztán diplomáciai pályára lépjen. Luszja akaratlanul kihallgatta a katonák beszélgetését, melyet esetről esetre vaskos kifejezések és tréfák fűszereztek. Sok mindent megértett belőlük.
– Nini, Adam pajtás! Adjisten, Adam, mid van?
– Ukrán szalonna. Társulni akarok veletek.
– Kitűnő! Konyakod van? Nincs? Hol der Teufel*, iszunk majd orosz vodkát.
* Ördögbe veled! *
– Azt mondják, hogy az utca végén, valami öregembernél méz van.
– Odaküldöm Hanschent. Élni kell az alkalommal. Az ördög tudja, meddig maradunk itt, és mi vár ránk holnap.
– Mi várhat ránk holnap? A Don és a Kubany. De lehet, hogy a Volga. Biztosítlak, ott se élünk majd rosszabbul.
– Itt legalább még élünk …
– Törje ki a nyavalya ezt az átkozott szénvidéket! Szél, por, sár, és mindenki farkasszemekkel néz rád.
– Ugyan, hol néztek gyöngéden rád? És miért hiszed, hogy szerencsét hozol nekik? Ha-ha …
Valaki belépett az előszobába, és kappanhangon elkiáltotta:
– Heil Hitler!
– Tyű, a fene enné meg, ez Peter Fenbong! Heil Hitler! Ah, verdammt nochmal!** …
** Az átkozott! **
… Fekete egyenruhában még nem volt szerencsénk hozzád. Mutasd magad! … Ide nézzetek, gyerekek! Peter Fenbong! Képzeljétek, a határ óta nem láttuk egymást.
– Azt kell feltételeznem, hogy vágyódtok utánam – válaszolta kissé gúnyosan a kappanhang.
– Peter Fenbong! Beszélj! Mi szél hozott erre?
– Helyesebben, mondd, hova kerültünk? Ide vezényeltek, az isten háta mögé.
– És miféle jelvény az a melleden?
– Századparancsnok vagyok.
– Ohó! Szóval ezért híztál meg. Az SS-csapatokban, úgy látszik, jobban etetik az embereket.
– Viszont, alighanem ott is ruhástól alszik, és nem mosakodik. Érezni a szagáról.
– Tanácsolom, sose tréfálj úgy, hogy aztán később megbánjad – szólalt meg a kappanhang.
– Bocsáss meg, édes Peter, hiszen régi pajtások vagyunk! Nem igaz? Mi lesz a katonával, ha még tréfálni sem szabad? Hogy jöttél ide?
– Lakást keresek.
– Te keresel lakást, te? A legjobb lakás mindig a tietek.
– Elfoglaltuk a kórházat. Óriási épület, de nekem lakásra, saját lakásra van szükségem.
– Mi itt heten lakunk.
– Látom … Wie die Heringe.*
* Akár a heringek *
– Igen, neked most jól megy. Azért ne feledkezz el a régi cimboráidról. Látogass meg, amíg itt vagyunk.
A kappanhangú valamit kaffogott válaszul, mire valamennyien elnevették magukat. Aztán nehézkesen kopogva patkós bakancsával, kiment.
– Fura alak ez a Peter Fenbong!
– Fura? Karriert csinált, és igaza van.
– De láttad már csak egyszer is akár meztelenül vagy legalább alsóingben? Sohasem mosakszik.
– Azt gyanítom, pattanásos a teste, szégyelli megmutatni … Friedrich, mi lesz?
– Babérlevél kéne – mondta Friedrich komoran.
– Azt hiszed, hogy már vége felé jár a dolog, és már most meg akarod fonni magadnak a győztes babérkoszorúját?
– Dehogy van vége, hiszen az egész világgal verekszünk – mondta még komorabban Friedrich.
Jelizaveta Alekszejevna egyik kezére támasztva arcát, az ablaknál ült és elgondolkozott. Az ablak az alkonypírban fürdő puszta térre nézett. Túlsó szélén, rézsút szemben a házukkal, két kőépület állott – a nagyobbik a Vorosilov Iskola, a kisebbik a gyerekkórház. Az iskolát is, a kórházat is evakuálták, az épületek üresek voltak.
– Luszja, nézd csak, mi az ott! – mondta hirtelen Jelizaveta Alekszejevna, és odanyomta fejét az ablaküveghez.
Luszja az ablakhoz szaladt. A két kőépület melletti poros úton emberek hosszú sora mozgott. Luszja eleinte fel nem tudta fogni ésszel, miféle emberek. Sötét köpönyegbe burkolt, fedetlen fejű férfiak, asszonyok vánszorogtak az úton, némelyek mankókon vonszolták magukat, mások is alig-alig mozogva, betegeket vagy sebesülteket vittek hordágyon. Fehér fejkendős, fehér köpenyes nők, polgári ruhás férfiak és asszonyok nehéz batyukkal hátukon mentek a sorban nagyon lassan. Az iszonyú menet abból a városrészből jött, melyet az ablakból nem lehetett látni. Az emberek a gyerekkórház főbejárata köré torlódtak. A főbejárat előtt fehér köpenyes nő igyekezett kinyitni a kaput.
– Ezek a városi kórház betegei. Egyszerűen kizavarták őket- mondta Luszja – Hallottad? Érted? – és Luszja hátrafordult fivéréhez.
– Igen, hallottam, kérdeztem is magamtól, mi van a betegekkel. Hisz én magam is ott feküdtem. Ott sebesültek is voltak! – szólt Vologya, és hangja remegett a felindulástól.
Luszja és Jelizaveta Alekszejevna egy darabig figyelték a betegek átköltözését, és időről időre suttogva közölték Vologyával, amit láttak, míg figyelmüket magára nem vonta a német katonák zajongása. Az őrvezető szobájában, a hangok után ítélve, legalább tíz-tizenkét ember gyűlt össze. Egyik elment, jött helyette másik. Hét óra felé az evéshez fogtak, s már egészen sötét volt, de még mindig ettek és ettek, a konyhában pedig még egyre sült valami. Az őrvezető szobájából poharak koccintása, felköszöntés, hahota hallatszott be. A beszélgetés hol elcsitult, hol felélénkült, amikor új fogást hoztak be. Egyre részegebb, összefüggéstelenebb lett a hangjuk.
A háziak szobája fülledt volt, a konyhából forró ételgőz áradt be, de mégsem nyitották ki az ablakot. Sötétben ültek, hallgatólagos megállapodással nem gyújtották meg a lámpát.
Leborult a sötét júliusi éjszaka, és ők egyre ültek, meg se vetették ágyaikat, mert nem akartak lefeküdni. Az ablakon túl, a puszta téren már semmit sem tudtak megkülönböztetni, csak a tér jobb oldalán levő hosszú dombtető sötétlett ki a világosabb háttérből két kiszögellő épületével, melyek egyike a kerületi végrehajtó bizottság, a másik a „veszett földesúr” háza volt.
Az őrvezető szobájában nótára gyújtottak. De nem úgy, ahogy részeg emberek, hanem ahogy részeg németek szoktak. Teljesen egyhangú, mégis lármás danolás volt ez. Szörnyű erőlködéssel sziszegtek, hörögtek, igyekeztek egyszerre mély hangon és hangosan énekelni. Aztán újra koccintottak, ittak, ettek, s amíg ettek, minden csendes volt.
Most egyszerre nehéz bakancsok kopogtak az előszobában, a háziak ajtajának tartottak, és itt megálltak. Az, aki jött, pár pillanatig hallgatózott az ajtó előtt.
Aztán erősen kopogtak … Jelizaveta Alekszejevna úgy tett, mintha már lefeküdt volna, hogy be ne nyissanak. A kopogás megismétlődött. Néhány pillanat múlva ökölcsapás érte az ajtót, s ahogy kinyílt, egy fekete fej jelent meg.
– Ki van ott? – kérdezte az őrvezető oroszul. – Gazdasszony!
Jelizaveta Alekszejevna felállt az asztal mellől, és az ajtóhoz ment:
– Mi kell? – kérdezte halkan.
– Én és az én katonáim kérjük magát, falatozzanak kicsit velünk … Te és Luszja. Egészen keveset – magyarázta. – És a fiú is egyen … Neki is adhat egy keveset.
– Mi már ettünk. Nem kívánunk többet – mondta Jelizaveta Alekszejevna.
– Hol van Luise? – kérdezte az őrvezető, aki nem értette meg, mit mondott az asszony. A német az orrát szívta, böfögött, csak úgy áradt belőle a pálinkagőz. – Luise, látom magát – és szélesen elmosolyodott. – Én és az én katonáim meghívjuk magukat, egyenek velünk. Inni is lehet, ha nincs ellenükre.
– A fivérem rosszul van, nem hagyhatom magára – mondta Luszja.
– Talán az asztalt kell leszedni? Gyerünk, segítek, gyerünk – és Jelizaveta Alekszejevna bátran kézen fogva az őrvezetőt, kiment vele az előszobába, és betette maga után az ajtót.
A konyhát, előszobát és szobát, ahol a tivornya folyt, sárgás-kék gőz töltötte be, amely könnyet facsart az ember szeméből. Körös-körül bádogbögrékben sztearin vagy valamilyen fehér zsiradék égett sárga, remegő fénnyel. Ezek a bögrék ott álltak a konyhaasztalon, ablakdeszkán, az előszobafogason és a német katonákkal zsúfolt szobában is. Ide jött Jelizaveta Alekszejevna az őrvezetővel.
A németek körülülték az asztalt, melyet odatoltak az ágyhoz. Ágyon, székeken, zsámolyokon ültek, a sebhelyes mogorva Friedrich egy tuskón kuporgott, amin rendszerint fát aprítottak. Néhány üveg pálinka állt az asztalon, számos üres üveg már eldőlve hevert az asztalon, alatta és az ablakdeszkán. Az asztal piszkos tányérokkal, edényekkel, bárány- és csirkecsontokkal, kenyérdarabokkal volt tele.
A németek kigombolt, piszkos alsóingben ültek. Izzadt és szőrös kezük könyökig zsíros volt.
– Friedrich! – ordította az őrvezető. – Mit ülsz? Nem tudod, hogy kell viselkedned, ha szép lány mamájával állsz szemben! – most még szélesebben és szemtelenebbül nevetett, mint amikor józan volt. A többi is vele együtt.
Jelizaveta Alekszejevna megértette, hogy rajta nevetnek, és sokkal rosszabbat gyanított, mint amit az őrvezető valóban mondott, de szótlanul takarította le az asztalról az ételmaradékos és piszkos edényt. Szótlanul, sápadtan, elszántan.
– Hol van Luise, hol a lánya? Igyon velünk – szólalt meg most egy fiatal, vörös képű, részeg katona, és bizonytalan mozdulattal üveg után nyúlt, tiszta bögrét keresve. Tiszta edényt nem talált, hát a magáéba töltött. – Hívja ide! Német katonák kérik. Azt mondják róla, hogy ért németül. Tanítson minket orosz dalokra …
Kitárta kezét, mellyel az üveget tartotta, és szörnyen felfújva arcát, mély hangon rákezdett:
Wolga, Wolga, Mutter Wolga,Wolga,
Wolga, Russlands Fluss …*
* Volga, Volga, édesanyánk, Volga, Volga, orosz folyó… *
Felállva énekelt, az üveggel vezényelt, s a pálinka a katonákra, az asztalra és az ágyra loccsant. A fekete képű őrvezető röhögött, maga is énekelni kezdett, aztán szörnyűséges mély hangon valamennyien belevágtak.
– Igen, elérjük a Volgát! – kiáltott egy izzadt szemöldökű, nagyon kövér német, aki azon volt, hogy túlordítsa az éneklőket: – Volga, Volga, német folyó! Deutschlands Fluss! Így kell énekelni! – és hogy megerősítse kijelentését, de magamagát is, úgy vágta az asztalba villáját, hogy azonnal meggörbült a vasa.
Úgy belemerültek a nótázásba, hogy egyikük se vette észre, amikor Jelizaveta Alekszejevna kivitte a piszkos edényt a konyhába. El akarta mosni a tányérokat, de a forró vízzel teli teáskannát nem találta a tűzhelyen. „Igaz – gondolta -, ezek nem isznak teát.”
Friedrich konyharuhával a kezében vesződött a tűzhely körül, lehúzta a lángról a serpenyőt, melyben zsíros bárányhús sistergett, és kiment.
„Biztosan a Szlonovék bárányát vágták le” – állapította meg Jelizaveta Alekszejevna, és odafigyelt a zagyva, monoton, részeg hangokra, melyek németül próbálták énekelni az ősi Volga-dalt. De mint minden, ami körülötte zajlott, ez is teljesen közömbösen hagyta. Mert az emberi érzéseknek és cselekedeteknek az a mércéje, melyet ő és gyermekei eddig maguk elé állítottak, ebben az új, most kezdődő életben teljesen használhatatlanná vált. Nemcsak külsőleg, de belsőleg is benne éltek már az új világban, melyben a többi emberhez való viszonyuk annyira eltért a megszokottól, hogy voltaképpen kigondolt világnak látszott. Úgy érezte, csak fel kell nyitnia a szemét, és ez az új világ nyomban szertefoszlik.
Jelizaveta Alekszejevna zajtalanul belépett Vologyához és Luszjához. A gyerekek suttogva beszélgettek, és elhallgattak, amikor anyjuk benyitott.
– Talán jobb lenne megvetni az ágyat és lefeküdni. Nem volna jobb, ha aludnál? – kérdezte Jelizaveta Alekszejevna.
– Félek lefeküdni – mondta Luszja halkan.
– Ha fel mer költeni téged ez a kutya – mondta Vologya hirtelen felemelkedve és halotthalványan -, ha csak megpróbálja, akkor megölöm, igen, igen, megölöm, és aztán jöjjön, aminek jönnie kell! – ismételte sápadtan, hihetetlen soványan, két karjára emelkedve. Szeme villogott a félhomályban.
Megint kopogtak, és az ajtó csendesen felnyílt. Egyik kezében bádoglámpáját tartva, mely reszkető fényt szórt kerek fekete arcára, az őrvezető jelent meg nadrágba gyűrt ingben a küszöbön. Néhány pillanatig kinyújtott nyakkal nézte az ágyban ülő Vologyát és a zsámolyon kuporgó Luszját.
– Luise – mondta ünnepélyesen az őrvezető -, nem jó, hogy megveti a katonát, aki mindennap, minden órában az életével játszik. Mi semmi rosszat nem csinálunk magának. A német katona – nemes szívű ember, mondhatnám lovag. Kérjük, jöjjön társaságunkba, csak ezt, és semmi mást …
– Takarodj! – kiáltotta Vologya, és gyűlölettel meredt a németre.
– Ó, derék gyerek vagy, de sajnos, a betegség levert a lábadról! – mondta az őrvezető barátságosan. A szoba félhomályában nem láthatta Vologya arcát, és nem is érthette, mit mondott.
Nem tudni, mi történt volna a következő pillanatban, ha Jelizaveta Alekszejevna gyorsan oda nem megy a fiához. Átölelte, melléhez szorította a fiút, és lenyomta fejét a párnára.
– Hallgass, hallgass – súgta száraz, égő ajakkal az anya.
– A Führer katonái várják a válaszát, Luise! – szólt ünnepélyes hangon a részeg őrvezető, aki alsóingben, szőrös, kitárt, fekete mellel, tántorogva állt az ajtóban, kezében tartva a világító bádogcsészét.
Luszja sápadtan ült, és nem tudta, mit válaszoljon.
– Jó, nagyon jó! Gut! – mondta éles hangon Jelizaveta Alekszejevna, gyorsan odament az őrvezetőhöz és bólintott. – Luszja azonnal jön, érted? Verstehen? Átöltözködik, és magukhoz megy – és kezével mutatta, hogy öltözködik.
– Mama … – kezdte Luszja remegő hangon.
– Hallgass, ha isten végleg el nem vette az eszed – mondta Jelizaveta Alekszejevna, aztán megint bólintott, és kikísérte az őrvezetőt.
Az őrvezető kiment. A szobából hajkurászás, röhej, poharak csengése hallatszott. A németek újra belefogtak, és lelkesedéssel, változatlanul, egyforma mély hangon fújták:
Wolga, Wolga, Mutter Wolga …
Jelizaveta Alekszejevna odasietett a szekrényhez, és kinyitotta.
– Bújj be, idezárlak, hallod? – mondta suttogva.
– De aztán …
– Azt mondjuk majd, hogy kimentéi az udvarra …
Luszja bemászott a szekrénybe, anyja rázárta az ajtót, és a kulcsot a szekrény tetejére tette.
A németek iszonyúan énekeltek. Már késő éjszaka volt, az ablakon túl minden sötét. Nem lehetett megkülönböztetni az iskola vagy a gyermekkórház épületét, a hosszú dombtetőt, a kerületi végrehajtó bizottság és a „veszett földesúr” házát. Csak lent, az ajtórésen szökött be hosszú, vékony fénysáv a szobába. „Te jó isten, ez mind valóság?” – töprengett Jelizaveta Alekszejevna.
A németek abbahagyták az éneklést. Valamilyen részeg és tréfás vita támadt köztük. Mintha valamennyien az őrvezetőre vetették volna magukat, az meg a rettenthetetlen vitéz katona rekedt, víg röhejével verte vissza a támadásukat.
És bádogméccsel a kezében, egyszerre csak megint megjelent az ajtóban.
– Luise?
– Kiment az udvarra … oda, az udvarra – és Jelizaveta Alekszejevna kifelé mutatott.
Az őrvezető maga elé tartotta mécsesét, és kitántorgott a veranda felé. Bakancsa kopogott. Hallható volt, ahogy nagy robajjal lebukdácsolt a lépcsőn. A katonák egy darabig még nevetve beszélgettek egymás között, aztán zajongva-topogva kiözönlöttek az előszobába, onnan a tornácra. Csend lett. A túlsó szobában valaki, nyilván Friedrich, edényekkel csörömpölt. A katonák ott vizeltek közvetlenül a tornác körül. Néhányan hangos, részeg lármával visszatértek a szobába. Az őrvezető még mindig nem volt sehol. Végre felbaktatott a lépcsőn, aztán a veranda előtt kopogott. A szoba ajtaja felpattant, és a konyhából kiáradó párás-gőzös világosság keretében megjelent az őrvezető, de már bádogmécses nélkül.
– Luise … – motyogta maga elé.
Jelizaveta Alekszejevna árnyékhoz hasonlóan odasuhant eléje.
– Hogyan? Nem találta meg? … Nem jött még vissza, nincs itt – mondta az asszony megfelelő fej- és kézmozdulattal kísérve szavait.
Az őrvezető részeg tekintettel mérte végig a szobát.
– U-u-u … – és hirtelen sértetten elbődült, zavaros, sötét szemét Jelizaveta Alekszejevnára meresztette. Ugyanabban a pillanatban ráejtette óriási, zsíros tenyerét Jelizaveta Alekszejevna arcára, és úgy összenyomta az ujjait, hogy majd kitolta az asszony szemét. Aztán ellökte, és tántorogva kiment a szobából. Jelizaveta Alekszejevna gyorsan bezárta utána az ajtót.
A részeg németek még sokáig veszkődtek, zajongtak a túlsó szobában, aztán elaludtak. A lámpát égve hagyták.
Jelizaveta Alekszejevna hallgatagon ült Vologyával szemben, aki még mindig nem aludt. Lelkűk fáradtsága leírhatatlan volt, de mégse jött álom a szemükre. Jelizaveta Alekszejevna egy darabig még várt, aztán kiszabadította Luszját.
– Majdnem megfulladtam. A hátam meg a hajam csupa víz- mondta Luszja felindultan. A kaland valahogy felbátorította. – Most halkan kinyitom az ablakot. Levegőt kell kapnom!
Az ágy felőli ablak zajtalanul kinyílt, és Luszja kihajolt az éjszakába. Az éjszaka párás volt, de a szoba fülledtsége és mindaz után, ami a házban történt, a térről beáradó levegő felüdítette őket. A város olyan csöndes volt, mintha eltűnt volna a föld színéről, s a ház, a bent alvó németekkel együtt, magában állna egy puszta közepén. A vasúti átjáró és a park felett hirtelen rikító lángcsóva világította meg az eget, fénybe borítva az egész teret, a dombot, az iskola és kórház épületét. Néhány pillanat múlva újabb tűzfelhő tört ki a sötétségből, úgyhogy rövid időre még a szoba is világos lett. Nyomában nem robbanás, hanem a levegő furcsa, zajtalan rázkódása volt érezhető, mint nagyon távoli robbanások sorozatos visszhangja, mely egymást követve gördül a levegőben. Aztán újra vaksötét lett.
– Mi ez? Mi történt? – kérdezte rémülten Jelizaveta Alekszejevna.
Vologya felült az ágyban.
Luszja összeszorult szívvel meredt a sötétségbe, arrafelé nézett, ahol az ég piroslott. Láthatatlan lángok lobogó visszfénye vöröslött hol jobban, hol gyöngébben a dombok felett, itt kitört a sötétségből, amott betakarta fekete szárnyával a kerületi végrehajtó bizottság és a „veszett földesúr” háza tetejét. Most ott, ahol a furcsa tűzijáték fészke volt, hatalmas lángnyelv csapott a magasba, úgyhogy az egész ég egyszerre bíborszínben úszott, és a város, az üres tér, a szoba olyan világos lett, hogy látni lehetett az arcokat és tárgyakat.
– Tűz! … – mondta érthetetlen diadallal Luszja. Megfordult, aztán megint belefúrta tekintetét az égig érő lángözön látványába.
– Zárd be az ablakot! – mondta ijedten Jelizaveta Alekszejevna.
– Úgyse látnak – mondta Luszja. Megborzongott, mintha hideg rázná.
Nem tudta, miféle tűz, és hogyan keletkezett. De volt ebben az ijesztő, óriási, viharzó és diadalmas tűzözönben valami, valami, ami lélekemelő. Luszja képtelen volt elszakadni a látványtól, nézte a tüzet, melynek visszfénye őrá is rávetődött.
A tűzfény bevilágította nemcsak a város központját, hanem széles körben ott ült a távolabbi házakon is. Az iskola és a gyermekkórház épületei nappali világosságban meredtek ki az éjből. A tér mögötti városrészek is láthatókká váltak, velük együtt az 1. számú bányához tartozó távoli házcsoportok is. A bíborszínben lángoló ég, a háztetőkön és dombokon megtörő tűzvész visszfénye ragyogó, fantasztikusan nagyszerű képet nyújtott.
Mintha az egész város felriadt volna. Bent a város központjában emberek rohantak fel-alá. Hangok, kiáltások hallatszottak a sötétből, teherautók motorjai bőgtek. Abban az utcában, ahol Oszmuhinék háza állott, körös-körül az udvarokon mindenütt felébredtek, nyüzsögtek a németek. A kutyák – akkor még nem lőtték agyon valamennyit – elfeledték nappal átélt félelmüket, és megugatták a tűzvészt. Csak a másik szobában levő németekhez nem szűrődtek be a hangok az előszobán keresztül; aludtak tovább.
Közel két óra hosszat dúlt a tűzvész, aztán lassan csöndesedni kezdett. A távolabbi városnegyedeket, a dombokat újra sűrű sötétség borította. Az utolsó felvillanó lángok néha még bevilágították hol a háztetőket, hol a domboldalt, hol a bánya salakdombját. A park felett azonban még sokáig piroslott az ég, egyszer világosabban, máskor halványabban. A kerületi végrehajtó bizottság és a „veszett földesúr” háza még egy darabig jól látható volt fent a dombon. Aztán homályba tűntek ezek is, és túl az ablakon, a puszta téren egyre vastagabb lett a sötétség.
Luszja mozdulatlanul ült az ablaknál, és izgatottan nézte a tüzet. Sem Jelizaveta Alekszejevna, sem Vologya nem aludt.
Luszjának úgy rémlett, mintha az ablaktól balra valami macska szaladt volna át a sötétben, és megkaparta volna a ház falát. Valaki odasompolygott az ablakhoz. Luszja ösztönszerűen visszahúzódott, és már-már be akarta csapni az ablakot, de mégsem tette, mert az a valaki suttogva nevén szólította:
– Luszja, Luszja …
A lány kővé dermedt.
– Ne félj, én vagyok Tyulenyin – suttogta a hang. És Szerjozska fedetlen feje felemelkedett az ablakpárkányhoz. – Nálatok vannak németek?
– Igen – suttogta Luszja ijedten, és örömmel nézte Szerjozska nevető, elszánt arcát. – És nálatok?
– Egyelőre nincsenek.
– Ki az? – kérdezte a félelemtől dermedten Jelizaveta Alekszejevna.
A távoli tűz visszfénye megvilágította Szerjozska arcát. Jelizaveta Alekszejevna és Vologya megismerték a fiút.
– Vologya hol van? – kérdezte Szerjozska, aki közben már felkúszott az ablakpárkányra.
– Itt vagyok.
– Ki maradt még itt?
– Tolja Orlov. Többről nem tudok, mert nem járhatok ki, vakbélgyulladásom van.
– Vityka Lukjancsenko és Ljubka Sevcova is itt vannak – mondta Szerjozska. – Találkoztam Sztyopka Szafonovval is, a Gorkij Iskolából …
– Hogy tudtál hozzánk jönni, éjszaka? – kérdezte Vologya.
– A tüzet néztem. A parkból néztem a tüzet, aztán a „Kis Sanghaj ”-on keresztül hazalógtam, és akkor lentről megláttam, hogy nálatok nyitva van az ablak.
– Mi égett?
– A tröszt.
– Ne mondd!
– Ott rendezkedett be a parancsnokságuk. Gatyában menekültek – mondta Szerjozska nevetve.
– Mit gondolsz, gyújtogatás? – kérdezte Vologya.
Szerjozska hallgatott, de szeme olyat villant a sötétben, minta macskáé.
– Magától nemigen gyullad ki – mondta, és csöndesen elnevette magát. – Mit gondolsz, hogyan fogsz élni? – kérdezte váratlanul Vologyát.
– Hát te?
– Mintha nem is tudnád!
– Hát én is úgy – bólintott megkönnyebbülten Vologya. – Nagyon örülök neked! Tudod, nagyon örülök …
– Én is – mondta kelletlenül Szerjozska, mert sehogy se tudta elviselni az ömlengéseket. – Komiszak a németek, akik nálatok laknak?
– Egész éjjel részegeskedtek. Felzabálták az összes tyúkot. Párszor bejöttek a szobába – felelte Vologya lekicsinylően, de egyben mintha büszkélkedett volna Szerjozska előtt azzal, hogy ő már a saját bőrén kitapasztalta, milyen a német. Csak azt nem mondta meg, hogy az őrvezető kikezdett a nővérével.
– Ez még semmi – mondta Szerjozska nyugodtan. – De a kórházat SS-ek szállták meg; vagy negyven sebesült maradt ott, mind kizavarták, elvitték a verhnyeduvannajai erdőbe, és géppisztolyokkal végeztek velük. Fjodor Fjodorovics, az orvos, amikor kirángatták a sebesülteket, nem állhatta meg és közbelépett. Öt még a folyosón lelőtték.
– Ó, a gazok!… Jaj jaj! Milyen jó ember volt – suttogta homlokát összeráncolva Vologya. – Hiszen én is nála feküdtem.
– Ilyen ember kevés van a világon – mondta Szerjozska.
– Mi lesz ebből, uramisten! – és Jelizaveta Alekszejevna mélyen felsóhajtott.
– Szaladok, mielőtt kivilágosodik – mondta Szerjozska. – Az összeköttetést fenntartjuk. – Luszjára nézett, és egy kézmozdulattal csibészesen hozzátette. – Auf Wiedersehen! … – tudta, hogy Luszja az Idegen Nyelvek Főiskolájáról álmodozik.
Fürge, ügyes kis teste belesiklott a sötétségbe, s a következő pillanatban már nyoma sem volt. Mintha a föld nyelte volna el.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!