Március felé …
(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)
Március felé …
Amikor 1919. március 22-én a csepeli szikratávíró az éter hullámain hírül adta a világnak a magyarországi proletárdiktatúra kikiáltását, nem csupán azok a külföldi politikusok döbbentek meg, akik a háború befejezése óta energiáik java részét Szovjet-Oroszország és az európai forradalmi mozgalmak leverésére fordították. Hazánkban is sok embert ért váratlanul az események új fordulata.
A megdöbbenés nem volt indokolatlan, hiszen a proletárdiktatúra programját a Magyarországi Szocialista Párt és a Forradalmi Kormányzótanács „Mindenkihez!” címzett első kiáltványa annak a kommunista pártnak az elvei alapján fogalmazta meg, amely csak egy pár hónapos múltra tekinthetett vissza, és amelynek vezetőit néhány héttel korábban a polgári kormányzat – mint a társadalomra veszélyes elemeket – börtönbe zárta.
Pedig, ami március 21-én bekövetkezett, az nem a történelmi véletlen eredménye volt, hanem logikus következménye egy olyan folyamatnak, amely már évek óta feltartóztathatatlanul haladt előre, és szédítő tempójúvá vált 1918 novemberében, amikor a magyarországi munkásmozgalom élére egy friss, a munkásosztály érdekeit híven kifejező, a szocialista társadalom létrehozásáért megalkuvás nélkül küzdő forradalmi erő: a Kommunisták Magyarországi Pártja állt.
Érlelődik a forradalom
Az 1848-1849-es polgári forradalom és szabadságharc leverése következtében a magyar társadalom fejlődésének legfőbb akadályait – a nemzeti függetlenség hiányát, a feudalizmus béklyóit – nem sikerült megszüntetni. Az 1867-es kiegyezés, amely ugyan bizonyos határok között módot adott a magyarság nemzeti önállóságának kibontakozására, gazdaságának fejlődésére, nem oldotta meg az ország alapvető problémáit, sőt új feszültségeket, ellentmondásokat teremtett.
Az Osztrák-Magyar Monarchia létrejöttével Magyarország egy olyan reakciós, a bomlás jeleit magán viselő állammal kötötte össze jövőjét, amely képtelen volt arra, hogy az első nagyobb megrendülés próbatételét kiállja. A soknemzetiségű monarchia népeit sem a történelmi múlt hagyományai, sem alapvető gazdasági érdekek, sem pedig politikai törekvéseik nem kapcsolták szervesen egymáshoz.
Bár a magyar nemzet túlnyomó többsége a szabadságharc leverése után is az önálló, független Magyarország híve maradt, a reakciós választójogi rendszer lehetővé tette, hogy az ország élén mindvégig olyan kormányok váltsák egymást, amelyek a nép akaratának, a nemzet érdekeinek semmibevevésével kiszolgáltatták a magyarságot az osztrák uralkodó osztály törekvéseinek.
A magyar uralkodó osztályok lemondtak az ország függetlenségéről, hogy biztosítsák uralmukat a Magyarországon élő nemzetiségek felett. A magyar kormányzat nemzetiségi politikája a gyakorlatban reakciósabb, antidemokratikusabb volt, mint az abszolutizmus korának a magyarsággal szemben megnyilvánult osztrák elnyomó politikája.
A nemzetiségi dolgozók életszínvonala alacsonyabb volt, gazdasági, kulturális, egészségügyi viszonyaik még rosszabbak voltak, mint a magyaroké.
Bár az 1868-as nemzetiségi törvényben a nemzetiségek számára megállapított jogok a korábbi állapotokhoz képest bizonyos előrehaladást jelentettek (kimondták a nemzetiségek polgári egyenjogúságát, lehetővé tették nyelvüknek az iskolai oktatásban és a hatóságok előtt való szabad használatát stb.), a törvénynek a gyakorlatban való alkalmazására nem került sor. A magyar hatóságok – tekintet nélkül a törvény előírásaira – tovább folytatták a nemzetiségek érzékenységét és érdekeit durván sértő, bürokratikus nemzetiségi politikájukat.
Ilyen körülmények között a nemzetiségek soraiban mindinkább erőre kaptak azok a törekvések, amelyek végső fokon a Magyarországtól való elszakadás követelésében csúcsosodtak ki.
Bár a jobbágyságot az 1848 áprilisában kiadott törvény eltörölte, és ezt az 1853-as úrbéri pátens is megerősítette, az ország mezőgazdaságára, a dolgozók millióinak életére ránehezedtek a feudalizmus maradványai. A nagybirtok gazdasági és politikai téren egyaránt megőrizte korábbi hatalmát, és megmaradt a fejlődés, a társadalmi kibontakozás legfőbb akadályának.
Az 1895. évi adatfelvétel korántsem teljes, a valóságos helyzetet eltorzító adatai szerint Magyarországon 3768 (ezer holdon felüli) nagybirtok (a gazdaságok 0,2%-a) mintegy 12 millió hold földet, az ország egész mezőgazdasági területének 32,3%-át bitorolta. Az 5 holdon aluli paraszti birtokok száma meghaladta az egy és negyed milliót, és a gazdaságok több mint felét tette ki, de a mezőgazdasági földterületnek csupán 5,8%-ával, alig valamivel több mint 2 millió holddal rendelkeztek.1
A talpalatnyi földön tengődő törpebirtokosok és félproletárok milliói mellett a mezőgazdasági népesség 45%-ának, a családtagokkal együtt közel 6 millió embernek, egy kapavágásnyi föld sem jutott.
A nagybirtokok árnyékában szabadon tenyészett a nyomor. A parasztság nagy része számára a tudás alapelemeinek: az írásnak és olvasásnak elsajátítása éppoly elérhetetlen volt, mint betegség esetén az orvosi segítség vagy a kórházi ápolás.
Amíg mintegy félszáz nagybirtokos évi jövedelme a 100 000 (akkori) forintot is meghaladta, a birtokkal rendelkezők 88%-ának gazdaságából befolyó jövedelme az 50 forintot sem érte el. Évi 50 forint egy több tagú családot az éhenhalástól sem tudott megmenteni. A parasztok a nagybirtokokon, a nagygazdáknál koldultak munkalehetőségért, vagy a közmunkáknál próbáltak elhelyezkedni. Családok százezrei tengődtek máról holnapra anélkül, hogy helyzetük javulására bármi kilátásuk is lett volna.
A nyomorúságos kisparaszti porták felett egyre gyakrabban perdült meg a végrehajtó dobja. 1870-től a századfordulóig terjedő három évtizedben az önálló birtokosok és bérlők száma közel 120 000-rel csökkent. A kis- és törpebirtokos parasztság nincstelenné válása a századforduló utáni években tovább folytatódott, 1903-ban az elárverezett birtokok száma jelentékenyen meghaladta a 20 000-et.
A földről kiszorult, a mezőgazdaságban megélhetést nem remélő parasztok hatalmas tömegei elvándoroltak a falvakból. Elhelyezkedtek a városokban vagy elhagyták az országot; főként az Amerikába való kivándorlásban kerestek kiutat. Az 1891-től a világháborúig terjedő nem egészen negyed évszázad alatt Magyarországról közel kétmillió, túlnyomó többségében a paraszti nyomor elől menekülő ember vándorolt ki a tengerentúlra.
A falu nincstelenjei nem akartak vakon beletörődni sorsukba. A XIX. század végén és a századfordulót követő években – a városi munkásság mind több sikert elérő szervezkedésének példájától vezéreltetve – a szegényparasztság megkísérelte, hogy forradalmi módon lerázza az elviselhetetlenné vált terheket, javítson életkörülményein. Sztrájkok, bérmozgalmak rázkódtatták meg a falvakat. Az agrárszocialista mozgalmak azonban a kormányzat kegyetlen terrorja s a munkásmozgalomtól való elszigetelődésük következtében nem érhették el céljukat.
A magyarországi gyáripar, amelynek fejlődését az osztrák hatóságok hosszú időn át minden eszközzel igyekeztek megakadályozni, a XIX. század végén és a századforduló után viszonylag gyors növekedésnek indult. A gyáripar fejlődésével erősödött, izmosodott a munkásosztály.
Az 1890. évi statisztikai adatok még mindössze 362 856 ipari munkást tüntettek fel. Ezek több mint 50%-a az öt munkásnál kevesebbet foglalkoztató kisüzemekben dolgozott, és csupán nem egészen egyharmaduk kereste kenyerét a húsz munkásnál többet foglalkoztató gyárakban.
Húsz év múlva, 1910-ben, az ipari munkásság száma már meghaladta az egymilliót, és ezen belül a nagyüzemi munkásság aránya már 52%-ra emelkedett.
A munkásosztály számbeli növekedésével párhuzamosan nőtt az ország politikai életében betöltőt szerepe, társadalmi súlya. A szociáldemokrata pártnak és a szakszervezeteknek a munkásság soraiban való térhódítása, a forradalmi marxista eszmék elterjedése a munkásmozgalmat néhány évtized alatt a nemzeti haladás vezető erejévé tette.
1901-ben a szakszervezetekben tömörült munkások száma még alig érte el a 10 000-et. A következő év végén ez a szám már megközelítette a 30 000-et, s az 1905-től kezdődő nagyszabású sztrájkmozgalmak hatására, 1906 végére már 126 000-re emelkedett.
Bár a tőkések és a teljes apparátusával segítségükre siető államhatalom minden erővel igyekeztek a munkások gazdasági, politikai célkitűzéseinek elérését lehetetlenné tenni, erőfeszítéseik kudarcot vallottak. A szervezett munkásság ereje egyre nőtt, s fokozatosan mind több gazdasági és szociális engedményt vívott ki a tőkésekkel szemben.
A munkásosztály szervezettségében, egységes fellépésében rejlő hatalmas erő a társadalom valamennyi osztályára és rétegére óriási hatást gyakorolt. Az uralkodó osztály magatartását minden területen egyre inkább az a tudat határozta meg, hogy uralmát elsősorban a forradalmi munkásmozgalom veszélyezteti. A haladás hívei a munkásosztályban az ország demokratikus átalakításáért vívott harc sikerének legfőbb biztosítékát látták.
„Az utcákon már a jövendő lebben” – írta a munkásság lenyűgöző erejű tüntetéseinek hatása alatt Ady Endre, aki teljes szívével a munkásosztály ügye mellé állt.
„Veletek száguld, vív, ujjong a lelkem:
Véreim, magyar proletárok” – vallotta „Csák Máté földjén” című versében.
A magyarországi munkásság nagyszabású tömegmegmozdulásaival számtalan bizonyítékát adta forradalmi elszántságának. A századforduló előtti és az azt követő évek küzdelmeiben magas fokra emelkedett a munkásosztály öntudata, a maga erejébe vetett hite, összetartozásának érzése.
Az ipari munkásosztály megszervezésében, a mozgalomnak a marxizmus alapjaira való helyezésében, a munkások gazdasági és szociális helyzetének megjavításában a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a szakszervezetek hervadhatatlan érdemeket szereztek. A magyar munkásosztály hatalmas tömegei a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek irányítása alatt járták ki az osztályharc iskoláját.
A századforduló utáni években azonban – mint az európai szociáldemokrata pártok többségében – a magyar munkásmozgalom vezetésében is megerősödtek a megalkuvó, reformista irányzatok.
A szociáldemokrata párt vezetőinek soraiban általánossá vált az a nézet: mivel Magyarországon a tőkés fejlődés viszonylagos elmaradottsága miatt a munkásosztálynak a társadalom többi osztályaihoz mért aránya kedvezőtlen, a munkásság még messze van attól, hogy a hatalom megszerzésének igényével léphessen fel. Ennek előfeltétele, hogy Magyarországon a kapitalizmus jelentékenyen megerősödjék, s a burzsoázia a hatalomban döntő szerephez jusson.
„… a kapitalista termelésben még nem alakultak ki azok az új erők, amelyek alkalmasak arra, hogy átvegyék azt a történelmi szerepet, amely a munkásosztályra vár”2 – írta Weltner Jakab, a szociáldemokrata párt egyik vezetője. Ez lényegében a pártvezetés hivatalos állásfoglalása volt.
Abból a felfogásból, amely szerint a magyar munkásosztályt a hatalom megszerzésétől még egy beláthatatlanul hosszú evolúciós folyamat választotta el, szükségszerűen következett, hogy a szociáldemokrata párt tevékenységének középpontjában a munkásság közvetlen gazdasági érdekvédelme állott, a politikai harc célkitűzései pedig nemigen terjedtek túl az általános választójog polgári reformjának kivívásán.
Azok az évtizedek, amelyek a kisebb-nagyobb reformokért, a napi gazdasági követelések teljesítéséért folytatott erőfeszítésekben teltek el, nem voltak eredménytelenek. Ezekben a harcokban erősödtek meg a munkásság szervezetei, születtek meg a munkásság életkörülményeit megjavító gazdasági és szociális vívmányok.
A távolabbi célok, a forradalmi perspektíva hiánya azonban egyre inkább rányomta bélyegét a párt- és szakszervezeti vezetők magatartására; nem a harc, hanem az egyezkedés, nem a forradalmi tettek, hanem a kizsákmányoló osztályok törvényes rendjéhez való alkalmazkodás jellemezte mindjobban a mozgalomban játszott szerepüket.
Egykori munkások, akiket bátorságuk, áldozatkészségük, forradalmi magatartásuk emelt a munkásszervezetek élére, akik korábban a tőkésekkel és az uralkodó rendszerrel való szembenállásuk miatt éveket töltöttek el börtönökben, az évek során lassan, szinte észrevétlenül megváltoztak, és jól jövedelmező állásokat betöltő párt- és szakszervezeti hivatalnokokká váltak. Életformájuk, magatartásuk fokozatosan átalakult.
Hazánkban is kialakult a munkásvezéreknek az a típusa, amely idejének legnagyobb részét az íróasztal mellett és különböző értekezleteken töltötte, és meglehetősen ritkán fordult meg a munkások között. A funkcionáriusoknak ez a rétege szívesen és gyakran dobálózott a forradalmi jelszavakkal, de a gyakorlatban éberen ügyelt arra, hogy nyugalmát semmiféle valóban forradalmi fellépés ne veszélyeztesse. A tömegek leszerelésében és az ellenzéki elemek elhallgattatásában a fokozatosan kialakult párt- és szakszervezeti bürokrácia nagy gyakorlatra tett szert.
A radikális frázisok hangoztatásának szerepét Weltner egy alkalommal a törvényszék előtt világosan megmagyarázta. Hangsúlyozta, hogy a munkásokat …:
„Sokszor úgy lehet megnyugtatni, hogy erősebb kifejezést használunk. Látszólag azt mondjuk, hogy »majd megmutatjuk a hatalmasoknak« a végén azután azt mondja az ember: »most aztán tessék hazamenni«. Ha azt mondanák a szónokok, hogy meg kell lapulni, a munkások szétszednék a várost.”3
A reformizmus a szociáldemokrata párt szövetségi politikáját, az elnyomott és kizsákmányolt milliós paraszti tömegekhez való viszonyát is meghatározta.
A kormányzat minden erővel igyekezett megakadályozni a forradalmi munkásmozgalom eszméinek a parasztság soraiba való behatolását. A szociáldemokrata pártnak a mezőgazdasági proletariátus körében folytatott szervező tevékenységét minden módon lehetetlenné akarták tenni. A szocialista agitátorok a falvakban nagyon gyakran a csendőrőrsön kötöttek ki, mielőtt még feladatuk végrehajtását megkezdhették volna.
Mégsem a csendőrterror, hanem elsősorban a szociáldemokrata párt vezetőségének helytelen felfogása volt az oka annak, hogy a mezőgazdasági proletariátus szervezése, a dolgozó parasztság soraiban folytatott politikai munka évtizedeken át aránylag kevés eredménnyel járt. 1914 elején a szervezett földmunkások száma az egész szakszervezeti tagságnak még a 4%-át sem érte el. Nem véletlen, hogy a szociáldemokrata párt negyedszázados huzavona során sem tudott egy, a dolgozó parasztság alapvető érdekeinek megfelelő agrárprogramot kidolgozni.
Az agrárproletariátushoz hasonlóan a nemzetiségi munkásság szervezése is alárendelt szerepet töltött be a szociáldemokrata párt tevékenységében.
A századforduló után egyre növekedett a szakadék a megalkuvó, reformista vezetők és a forradalmi beállítottságú munkásság között. A munkásság nagy többsége azonban ezt nem ismerte fel, mert a vezetők opportunizmusát egyelőre még sikerrel eltakarták előle a radikális frázisok, befolyásolta őket a pártvezérek osztályharcos múltjának emléke.
A magyar munkásmozgalomban is voltak olyan bátor forradalmárok, akik felemelték szavukat a párt- és szakszervezeti vezetésben uralkodóvá vált opportunizmus ellen. Alpári Gyula, László Jenő, Rudas László, Szántó Béla, Vágó Béla, Varga Jenő és mások ismételten szembefordultak a megalkuvókkal, de a pártban és a szakszervezeti mozgalomban betöltött szerepük nem tudott túlnőni egy viszonylag szűk tömegbázisra támaszkodó ellenzéken.
A világháború kiélezte, elmélyítette a magyar társadalom valamennyi ellentmondását.
Az első időkben a kormányzatnak sikerült a nacionalizmus mákonyával elhódítani a tömegeket. A világháború nagy próbatételét a magyar szociáldemokrata párt vezetése sem állta ki: nem lépett fel az imperialista vérontás ellen, sőt kezdetben a vezetők egy része maga is bekapcsolódott a nacionalista uszítok kórusába, és a munkásokat igyekezett az uralkodó osztályok háborús érdekeinek megfelelően befolyásolni.
A tömegek azonban hamarosan kijózanodtak a háborús mámorból. A háború szörnyű valósága: százezrek pusztulása, a rohamosan növekvő ínség, az ipar és a mezőgazdaság termelésének nagymértékű visszaesése mind több embernek nyitotta fel a szemét.
A háború első időszakában történt átmeneti visszaesés után, a hatalom drákói rendszabályai, valamint a munkásmozgalom jobboldali vezetőinek erőfeszítései ellenére mind nagyobb lendülettel bontakozott ki a munkásság gazdasági és politikai harca.
A magyar munkásosztályra óriási hatást gyakorolt az oroszországi proletariátus példája.
A magyar dolgozók a Nagy Októberi Szocialista Forradalomban választ találtak a magyarság sorsdöntő kérdéseire is.
1917 októbere után a magyar társadalom forradalmi erjedése egyre viharosabbá vált. A katonai terror ellenére a sztrájkmozgalom az egész országra kiterjedt. 1918 januárjától állandóan ismétlődő összeütközésekre került sor a sztrájkoló munkások és a kormány fegyveres erői között. A magyarországi munkásmozgalomban a legnépszerűbb jelszóvá vált: „Kövessük az orosz proletariátus példáját.”
Nagy arányokban bontakozott ki a hadsereg válsága is. 1917-ben már szemmelláthatóvá vált, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia és szövetségesei elvesztették a háborút. Ennek ellenére Németország és a monarchia vezető körei, tekintet nélkül a hatalmas veszteségekre, nem akartak elállni a háború továbbfolytatásától.
A frontokon és a hátországban egyre erősödött a háború befejezéséért és az igazságos béke megkötéséért harcolók tábora.
A népellenes magyar kormány a népharag növekvő hullámaival dacolva, sem a béke, sem a demokratikus szabadságjogok, sem az egyre élesebbé váló nemzetiségi probléma megoldására nem mutatkozott hajlandónak.
A tömegek növekvő forradalmasodása mobilizálta a parlamenti ellenzéket is. E mögött azonban szervezett tömegerők nem állottak, és ezért képtelen volt arra, hogy a kormány magatartását döntően befolyásolja.
A parlamenti ellenzék tagjai között mind nagyobb jelentőségűvé vált a Függetlenségi Párt vezérének, Károlyi Mihálynak tevékenysége. Károlyi háborúellenes magatartásával, az ország demokratikus átalakításáért tanúsított bátor kiállásával méltán nyerte meg viszonylag széles rétegek – mindenekelőtt a kispolgárság és a parasztság egy részének – rokonszenvét. Olyan mozgósítható tömegek azonban, amelyek szervezett fellépésükkel döntő befolyást gyakorolhattak volna az események menetére, Károlyi pártja mögött nem állottak.
A Függetlenségi Pártnál még lényegesen szűkebb tömegbefolyással rendelkezett a Polgári Radikális Párt. Ez a párt, amelynek Jászi Oszkár volt a vezére, a polgári értelmiség egy keskeny rétegére támaszkodott. A magyarországi tőkés fejlődés sajátosságainak következtében a feudalizmus maradványaival terhelt országban nem volt olyan erős, felvilágosult, a demokratikus szabadságjogokért harcolni kész polgárság, amely egy ilyen pártnak tömegbázisát képezhette volna.
Magyarországon egyetlen olyan ellenzéki párt volt, amely képes volt arra, hogy céljainak elérése érdekében hatalmas, szervezett tömegeket mozgósítson: a szociáldemokrata párt. A polgári ellenzék pártjai tudatában voltak annak, hogy a legkisebb eredményt is csak a szociáldemokrata párt segítségével, vele szövetségben érhetik el.
A szociáldemokrata párt tömegereje a háború első két esztendejében történt átmeneti visszaesés után 1917-ben és 1918-ban korábban soha nem tapasztalt módon megnövekedett. Míg 1915 végén a szervezett munkásság száma 43 381 volt,1917 végére már több mint 215 000-re emelkedett.
A jobboldali pártvezetés azonban nem élt azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a párt megnövekedett ereje, a munkástömegek forradalmasodása rejtett magában.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!