(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)
A Duce álláspontja a hadbalépés kérdésében 1940 májusáig — Az olasz álláspont megváltozása Brüsszel eleste után — Mussolini jún. 10-i beszéde a hadüzenetről — Angol—francia tanácskozás jún. 11-én Briare-ban — A tours-i megbeszélés — Roosevelt üzenetei Reynaud-hoz — A jún. 15-i bordeaux-i minisztertanács — Az angol álláspont — Az angol—francia unió terve — Reynaud lemondása, az új miniszterelnök: Petain
Amikor 1939. szeptember 1-én kitört a második világháború, a Duce Itáliája még nem volt felkészülve a harcra. Hitler nem kívánta az olasz hadsereg aktív fellépését, de arra mindenesetre volt gondja, hogy megakadályozzon minden esetleges angol—francia—olasz közeledést.
A norvégiai hadjárat kritikus napjaiban, amikor a szövetségesek több helyen partra szállnak Norvégiában, az olasz sajtó a hűvös tárgyilagosság hangján ismerteti az észak-európai hadszíntér eseményeit.
A szövetségesek namsosi és andelsnesi visszavonulása után ugyanaz a sajtó élesen támadja Angliát a földközi-tengeri flottamozdulatok miatt …
Amikor 1940. május 10-én megkezdődik a nyugati hadjárat, Olaszország nem mozdul. Vár, vagy ahogyan az olasz sajtó írja: a Duce éber figyelemmel kíséri az eseményeket.
A náci hadsereg sikereinek következményeképpen az olasz álláspont kezd megváltozni. Május 15-én, a holland fegyver-letétel napján, Rómában rendkívül heves angolellenes tüntetéseket rendeznek.
Két nappal később, május 17-én, Brüsszel elesik. Az olasz lapokban új jelszó bukkan fel: „Most vagy soha!” Most kell az angolokból és franciákból kiszorítani mindent, amit csak lehet; fantasztikus területi és gazdasági követeléseket hangoztatnak az olasz politikusok.
Május 17 és 21 között a náci páncélosok teljesen szétverik a 9. francia hadsereget, kierőszakolják a Sambre-folyón való átkelést, május 20-án bevonulnak Antwerpenbe.
Ezen a napon Ciano olasz külügyminiszter Milánóban kifejti a fasiszta kormány álláspontját: „Olaszország nem vonult el és nem vonulhat el az életbevágó európai eseményektől, amelyekben Rómának hallatnia kell és hallatni fogja szavát.”
Másnap egy olasz lap a következőket írja: „Olaszország az elmúlt nyolc hónap alatt sem volt teljesen kívül a háborún. Franciaország szárazföldi frontján igen jelentős számú hadosztályt kötött le. Ugyancsak lekötötte Olaszország az angol flotta nagy részét és a domíniumokból érkező csapatokat. Bizonyos azonban, hogy közeledik az óra, amikor Olaszország cselekvése tevékenyebbé válik, és amikor Olaszország saját eszközeivel vívja ki saját céljait. Mikor fog bekövetkezni ez a cselekvés? Még mielőtt a döntés bekövetkezett volna, még mielőtt az új Európa sorsa meg lenne pecsételve. A pillanat megválasztása egyetlen embert illet: Mussolinit … Vakon kell engedelmeskedni a Ducénak” — ezzel fejeződik be a cikk.
Közben Mussolini a hadsereg vezérkarával tárgyal Olaszország háborúba lépéséről. Az idő sürget, a Duce attól retteg, hogy későn érkezik, lemarad a zsákmány felosztásáról, hiszen Hitler páncélos hadosztályai szinte megállás nélkül törnek előre a La Manche-csatorna kikötői felé.
A Duce már nagyon türelmetlen. Amikor Badoglio tábornok, az olasz hadsereg vezérkari főnöke aggályait fejti ki a hadsereg elavult felszerelésével, a hadiipar teljesítőképességével kapcsolatban, az olasz nép vezére megnyugtatja aggódó tábornokait, hogy a háború néhány hónapon belül véget ér, de neki ahhoz, hogy a győzők asztalához leülhessen, szüksége van néhány ezer halottra …
Ezzel a cinikus érvvel a Duce a vitát lezárja.
Ugyanakkor az olasz sajtó hangneme a legszélsőségesebb módon kiélesedik a szövetségesekkel szemben.
Csak egy példát: Párizst 1940. május 4-én pusztító német repülőtámadás éri. Erről a terrortámadásról az egész olasz sajtó lelkendezve számol be. A Lavoro Fascista szerint a német bombavetőgépek „nagyszerű” munkát végeztek … a stratégiai pontok szomszédságában több ház összeomlott, hatalmas bérpaloták kettéváltak a német légibombák hatása következtében.
- június 4-én a Führer megparancsolja, hogy a nyugati hadjárat első szakasza győzelmes befejezésének megünneplésére aharangok három napon át zúgjanak és nyolc napra egész Németország öltsön zászlódíszt.
Ugyanezen a napon a francia „Temps” római tudósítója írja:
„A legutóbbi napokig sokan azt hitték, hogy az olasz közbelépés csak megfélemlítési hadjárat, pedig Róma beavatkozása visszavonhatatlanul elhatározottnak látszik …”
Ugyanezen a napon Rómában bejelentik, hogy az 1942-es világ- kiállításra tervezett „ara pacis” (a béke oltára) építését abbahagyták …
Június 5-én Hitler a nyugati arcvonal katonáihoz napiparancsot intéz, amelyben égig magasztalja a Wehrmacht páratlan teljesítményeit.
Másnap, június 6-án a berlini Adlon Szállóban tartott fogadáson Dino Alfieri olasz nagykövet kijelenti: „Az olasz és a német nép együttmenetelése nem múló politikai célkombináció, hanem két szellemi forradalom együttes irányú menetelése az azonos világpolitikai cél felé.”
Június 5-én közli az OKW hadijelentése:
„Hadseregeink ma hajnalban, széles arcvonalon, támadásra indultak a francia hadsereg ellen. Kierőszakoltuk az átkelést a Somme-folyón, torkolata és Ham között, továbbá az Oise—Aisne-csatornán. A mögötte építés alatt levő úgynevezett »Weygand-vonalat« különböző helyeken lerohantuk.”
A június 7-iki német hadijelentés: „A hadsereg és a légierő hadműveletei a Somme-tól és az Aisne—Oise-csatornától délre tervszerűen, eredményesen folynak. A Weygand-vonalat az egész arcvonalon áttörtük.”
Ezen a napon a „Resto Carlino” című olasz lap már „német-olasz feltételekről” ír. „Franciaország egy pillanatig se habozzék és kérjen békét Hitlertől, adja vissza Németország gyarmatait és fizessen kárpótlást Németországnak a károkért, amelyeket a rákényszerített háború miatt szenvedett. Franciaország mondjon le azokról a területekről, ahol olasz zászlónak kellene lobognia, mondjon le Korzikáról, Nizzáról, Savóidról, Tuniszról és Dzsibutiról.”
Weygand tábornok, a Gamelin helyére kinevezett új főparancsnok június 9-i napiparancsában ezt mondja: „Az óra utolsó negyedében vagyunk.”
A német csapatok Párizs kapui előtt állanak.
Mussolini június 10-én délután 5 órakor Rómában a miniszterelnöki palota erkélyén 500 000 feketeinges tomboló lelkesedése közepette bejelenti, hogy a fasiszta Olaszország megüzente a hadat Angliának és Franciaországnak.
A Führer táviratot intéz a Ducéhoz: „Az a világtörténelmi döntés, amelyet Ön ma kihirdetett, a legmélyebben meghatott. Ebben a pillanatban az egész német nép Önre és országára gondol. A német véderő örül, hogy a harcban az olasz bajtársak oldalán állhat …”
Ribbentrop külügyminiszter ugyanezen a napon a bel- és külföldi sajtó több száz képviselőjének jelenlétében a külügyminisztérium dísztermében kormánynyilatkozatot olvas fel, mely többek között leszögezi: „A birodalmi kormány és vele együtt az egész német nép mély megindulással hallotta a fasiszta Olaszország Ducéjének szavait. Ebben a történelmi órában egész Németországot ujjongó lelkesedés tölti el afelett, hogy a fasiszta Olaszország saját szabad elhatározásából felveszi a harcot a közös ellenség: Anglia és Franciaország ellen.”
- június 11-énBriare-ben, Tours közelében összeül a legfelsőbbangol—francia haditanács; Angliát Churchill miniszterelnök, Eden külügyminiszter, Dill és Ismay tábornok, Franciaországot Reynaud miniszterelnök, Petain marsall, miniszterelnökhelyettes, Weygand tábornok, a hadsereg főparancsnoka, Georges tábornok és De Gaulle tábornok, hadügyi államtitkár képviseli. A tanácskozás este 7 órakor kezdődik és hajnalban ér véget.
Weygand ismerteti a súlyos harctéri helyzetet. Véleménye szerint a német csapatokat nem lehet feltartóztatni, minden további ellenállás céltalan és reménytelen.
Churchill megpróbál lelket önteni a francia vezetőkbe.
Weygand válasza, amelyet Pétain marsall is támogat, az, hogy fegyverszünetet kell kérni a németektől.
A haditanács nem hoz döntést.
Churchill Londonba való visszaérkezése után, június 12-én sürgős üzenetet küld Roosevelt amerikai elnöknek.
„Attól félek — írja —, hogy az agg Pétain marsall, aki már 1918 áprilisában és júliusában sem állt helyt, kész odaadni nevét és presztízsét különbéke létrehozásához.
Ugyanakkor Reynaud miniszterelnök a harc folytatása mellett van.
Darlan admirális kijelentette, hogy ha a helyzet úgy kívánja, a francia flottát Kanadába fogja küldeni …”
Kéri Churchill, hogy Roosevelt tegyen meg mindent Reynaud pozíciójának erősítésére, hogy megteremtsék a további francia ellenállás lehetőségét. De már késő!
Június 12-én Reynaud meghívására Weygand megjelenik az államtanács ülésén és közli, hogy Franciaország összeomlása elkerülhetetlen.
Június 13-án jelenti az OKW: „Hadműveleteink az egész támadó arcvonalon gyorsan haladnak. A Marne-folyót sok helyen harc közben átléptük. A Champagne-ban üldöző hadosztályaink elfoglalták Chalons-t és áthaladtak az 1915. év harcterein. Támadásunk az Argonnok és a Maas között is tért nyert.”
Erre a napra Reynaud újabb tanácskozásra hívja az angol kormány megbízottait Tours-ba, a francia kormány új székhelyére. Talán mindennél jobban jellemzi a francia helyzetet az, hogy amikor az angol miniszterek megérkeznek a tours-i repülőtérre, senki sem várja őket. Nagy nehezen sikerül gépkocsit keríteni és az angol küldöttség a prefektúrára hajtat, ahol — az előzetes értesítés szerint — a francia kormány hivatalát berendezte és működését folytatja. De a prefektúrán semmit nem tudnak a francia kormányról, mindössze arról kaptak értesítést, hogy Reynaud miniszterelnök és Mandel belügyminiszter rövidesen ideérkezik.
… Az utcák tele vannak menekülőkkel, szomorú és leverő kép tárul mindenütt az angol vendégek szeme elé. Délután két óra, minden étterem és kávéház zárva. Végre az egyik étterem tulajdonosa hajlandó ebédet felszolgálni. Ebéd után vissza a prefektúrára, s már ott találják Mandelt, majd nemsokára megérkezik Reynaud is.
Reynaud közli, hogy Weygand legújabb információja szerint a helyzet rohamosan rosszabbodik. A náci csapatok több helyen áttörték a frontot, a hadsereg felvonulását majdnem teljesen megbénítják a menekülők, akik elárasztják az országutakat. Weygand nem lát más kiutat: fegyverszünetet kell kérni.
(És itt, Weygand tábornok személyénél álljunk meg egy pillanatra. Weygand szép katonai karriert futott be. Már az első világháborúban a francia hadsereg legmagasabb rangú tisztjei közé tartozott. 1920-ban katonai szaktekintélye mellett nem kis mértékben politikai nézetei tették őt alkalmassá, hogy a lengyel—szovjet háborúban Varsó alatt ő vezesse a lengyel csapatokat. Churchill a második világháborúról szóló emlékirataiban a következőképpen jellemzi: Weygandban mélységes, egész életén át tartó ellenszenv élt a Francia Köztársaság parlamenti rendszere iránt. Mint izzóan vallásos katolikus 1940 május—júniusában az országra szakadt szerencsétlenségben és pusztulásban Isten büntetését látta, azért, mert a franciák elhagyták a krisztusi hitet. Ennek a meggyőződésének megfelelően legfelsőbb katonai pozícióját messze feladatán és hatáskörén túl használta fel. Jelentéseiben azt az álláspontot igyekezett diadalra juttatni, hogy a francia hadsereg nem tud tovább harcolni, elérkezett az ideje annak, hogy megállítsanak egy szörnyűséges és céltalan tömeggyilkosságot, mielőtt az általános anarchia felülkerekednék …)
A francia miniszterelnök felveti a kérdést az angol megbízottak előtt: mit tesz Anglia, ha bekövetkezik Franciaország katonai összeomlása?
Az angol válasz: Anglia egyetlen célfa megnyerni a háborút és megsemmisíteni a hitlerizmust! Mindenáron időt kell nyerni. Franciaország ne adja fel a harcot. Harcoljanak Párizstól délre, egészen a tengerig, ha kell, folytassák a harcot Észak-Afrikában. Van erős, érintetlen flottájuk, megvan a gyarmatbirodalmuk, ne adják meg magukat, és magában az anyaországban kezdjenek gigantikus méretű gerillaháborút. Anglia — mondja Churchill — nem adja meg magát, nem hátrál meg, soha nem bocsátkozik tárgyalásokba Hitlerrel.
Reynaud ezekben a döntő órákban meginog, nem képes szembeszállni a hadsereg és a kormány jobboldali, sőt nácibarát elemeivel, és most az angolok előtt azoknak érveit hajtogatja: „Nem számíthatunk az USA gyors és hathatós segítségére, nincs reményünk a végső győzelemben, nem látjuk a világosságot az alagút végén …” — mondja Reynaud, majd előterjeszti az angol küldöttségnek a francia kormány formális kérését, hogy Anglia, mentse fel a francia kormányt az 1940. március 28-án vállalt ünnepélyes kötelezettsége alól, mely szerint Franciaország semmilyen módon és esetben nem köt különbékét az ellenséggel.
Az angol miniszterek közel fél órát tanácskoznak a prefektúra kertjében, majd visszatérve közlik Reynaud-val: az angol kormány nem egyezhet bele abba, hogy a francia kormány különbékét kössön. Végül kérik, hogy azt a 400 német pilótát, akiket az angol légierő lőtt le Franciaország fölött, és akik most francia őrizet alatt állnak, adják át az angol katonai hatóságoknak, hogy átszállíthassák őket Angliába, nehogy kiszabaduljanak és a RAF pilótáinak másodszor is meg kelljen küzdeniük velük.
Reynaud ezt készségesen megígéri.
(Reynaud Ígéretét — Weygand-ék ellenállása miatt — nem tudta megtartani, és az angol légierő újra szembekerült a már egyszer lelőtt német pilótákkal … Weygand-nak és társainak eme lépését az angolok joggal minősíthették becstelen árulásnak.)
A délután fél 6-kor kezdődő francia minisztertanács elhatározza, hogy a fegyverszüneti kérelmet kétszer 24 órával elhalasztják; megvárják Roosevelt végső válaszát az újabb segélykérésre. A válasz megígér mindenfajta anyagi segítséget, és felszólítja a francia kormányt, hogy folytassa a harcot, ha kell — az anyaországon kívül.
Június 14-én közli az OKW: „A hatalmas arányú nyugati háború második szakasza győzelmesen befejeződött. A francia északi arcvonal ellenálló ereje megtört. A Szajnát Párizstól lefelé, széles arcvonalon átléptük. Le Havre-t elfoglaltuk. Az ellenség Párizstól a Maginot-vonalig az egész arcvonalon visszavonul.
Páncélos és motoros hadosztályaink több helyen áttörtek az ellenség visszavonulási területén és bekerítették a visszavonuló csapatokat. Az ellenség ott teljes felszerelését elhagyva menekül. Gyalogos hadosztályaink áttörték Párizs védelmi állását. A francia erők elégtelennek bizonyultak a főváros védelmére. Győzelmes csapataink ma délelőtt óta bevonulnak Párizsba, melyet a kormány nyílt városnak minősített … Megkezdődött a hadjárat harmadik szakasza, az ellenség üldözése — végleges megsemmisítéséig.”
A nemet páncélosok szinte akadály nélkül törnek előre, a francia hadsereg hírszolgálata teljesen csődöt mond, a legfelső hadvezetőségnek nincs pontos képe a harcok alakulásáról.
Egy német páncélos egység főhadnagya Romilly nevű francia kisváros elfoglalását így írja le: „Hogy mennyire meglepetésszerűen nyomultunk be a városba, legjobban az alábbi eset bizonyítja. Első páncélosaink érkezésekor egy szállóban éppen vacsorát tálaltak fel a vendégek, köztük több francia tiszt számára, és a gőzölgő étel mar ott állt az asztalokon. Ebben a pillanatban csörömpöltek át az utcákon az első német páncélosok. A vendégek elmenekültek a szállóból és érintetlenül hagyták az asztalokon a szép, gőzölgő csirkéket és egyéb húsadagokat. Negyed órával később Berger főhadnagy lépett a helyiségbe, és amikor látta, hogy terítve van, behívta embereit, odaült velük az asztalhoz: az étel már előttük volt.”
A francia nép ébred kábulatából, és itt-ott halványan felderengenek az ellenállás első jelei. Az említett páncélos főhadnagy örökítette meg az alábbi jelenetet: „Az út szélén megállt egy fiatal pár és szemlélni kezdte páncélosainkat. Ebben a pillanatban két lefegyverzett francia halad el a párocska előtt, az egyik átöleli a csinos kislányt, megcsókolja, és mialatt tovább megy, ezt mondja:
— Isten veletek, a ti jó sorsotokért megyünk mi fogságba.
A kislány hosszan néz a két lefegyverzett katona után és ebben a pillanatban ér kocsim a csoport mellé. A fiatalember rámtekint, német köszöntésre emeli karját. A lány látja, hatalmas pofont ken le neki és rárivall:
— Ne feledd, hogy francia vagy!”
… A francia nép legjobbjai aztán megmutatták, hogy tudnak harcolni a német megszállók ellen!
Június 15-én délelőtt megérkezik Roosevelt második üzenete — Reynaud június 13-iki segélykérésére. Ismét kilátásba helyezi az anyagi támogatást, de — Reynaud szempontjából ez a döntő — nincs szó Roosevelt üzenetében arról, hogy az USA azonnal belép a háborúba; ilyen döntést csak a kongresszus hozhat.
Roosevelt két üzenete sem tudja megszilárdítani Reynaud helyzetét a defetista — nyugodtan mondhatjuk: nácibarát — katonai és polgári vezetőkörökkel szemben.
Ugyanezen a napon, június 15-én, egy nappal azután, hogy a németek bevonultak Párizsba, a francia kormány Lebrun köztársasági elnök vezetése alatt Bordeaux-ban minisztertanácsra ül össze.
Előzőleg Reynaud fogadja Ronald Campbell angol nagykövetet és közli vele tervét, mely szerint a kormányt két részre osztja, az egyik marad Franciaországban, a másik centrum a tengeren túl, esetleg Észak-Afrikában folytatja a kormány munkáját.
A minisztertanácson azonban Reynaud-t arról az oldalról éri támadás, ahonnan legkevésbé várta. Chautemps miniszterelnökhelyettes, a radikális párt egyik oszlopa, azt a kompromisszumos javaslatot terjeszti elő, hogy egyelőre csak fegyverszüneti feltételek iránt tegyenek kísérleti puhatolózásokat. Ez tulajdonképpen nem kötelezi a kormányt semmire; ha elfogadhatatlanok és megalázók a feltételek, akkor még mindig adva van a másik lehetőség: a harc folytatása.
Ez a látszólag kompromisszumos javaslat megakadályozza Reynaud-t ismertetett tervének megvalósításában. Mert ugyan ki gondolhatta komolyan, hogy fegyverszünet kérése után, bármilyen kedvezőtlen válasz esetén, a katonákat rá lehet bírni a harc folytatására?!
Reynaud, látva tervének meghiúsulását, közli, hogy lemond a miniszterelnökségről. Lebrun elnök azzal tartja vissza, hogy ha Reynaud megy, ő sem marad …
Másnap, június 16-án reggel Campbell angol nagykövei felkeresi Reynaud miniszterelnököt és a következőket közli: Anglia elfogadja a francia kormány kérését és felmenti a március 28-iki kötelezettsége alól, azzal a feltétellel, hogy a francia flotta egységei kivonják magukat a németek és olaszok hatalma alól és angol kikötőkbe futnak be.
Délután 3 óra 10 perckor a Foreign Office, az angol külügyminisztérium utasítja Campbell nagykövetet, hogy a következőket közölje Reynaud miniszterelnökkel:
Az angol kormány kéri, hogy a francia kormány részletesen informálja az esetleges fegyverszüneti feltételekről,
ha a francia flotta befutna angol kikötőkbe, ez esetben a francia érdekekre éppúgy tekintettel lennének, mint az angol érdekekre, egyébiránt az angol kormány meggyőződése az, hogy a fegyverszüneti tárgyalásokon csak erősítené a francia kormány helyzetét az, hogy a francia flotta kívül esik a német erők hatáskörén,
ami a francia légierőt illeti, mindent el kell követni, hogy eljusson Észak-Afrikába,
az angol kormány elvárja, hogy a francia kormány a fegyverszüneti tárgyalásokon minden tőle telhetőt elkövet, hogy a most Franciaországban harcoló lengyel, belga és cseh csapatokat átszállíthassa Észak-Afrikába.
Délután 3-kor újabb minisztertanács Londonban, mely elfogadja az angol—francia unió tervét. Ennek lényege: a francia és az angol nép többé nem alkot két nemzetet, hanem csak egyet, a francia—brit uniót. Az Unió alkotmánya létrehozza a közös nemzetvédelmi, külügyi, pénzügyi és gazdasági szerveket. Minden francia állampolgár egyszersmind Nagy-Britannia állampolgára is, minden angol állampolgár Franciaország állampolgára. Az Unió deklarálásának célja, hogy az utolsó pillanatban visszatartsa a francia kormányt fegyverszünet kérésétől.
Miután az angol kormány elfogadta az Unióról szóló deklarációt, közlik ezt a minisztertanács előszobájában várakozó De Gaulle tábornokkal, aki azonnal telefonál Reynaud miniszterelnöknek.
Reynaud délután 5 órára összehívja a minisztertanácsot és előterjeszti az Angol—Francia Unió deklarációját. A francia minisztertanács — a várakozással ellentétben — nagyon hűvösen, sőt majdnem ellenségesen fogadja a tervet. Weygand és Petain most már egészen nyíltan állást foglal az angolok ellen — az azonnali fegyverszünet mellett. Weygand azzal érvel, hogy Anglia három héten belül elveszti a háborút, amit Petain megtold azzal, a nem éppen jó ízlésre valló kijelentéssel, hogy „szövetség Nagy-Britanniával annyi, mint szövetség egy hullával …”
De elhangzik e francia minisztertanácson a jobboldal részéről ennél sokkal undorítóbb vélemény is. Mikor az egyik jobboldali miniszter azt állítja, hogy az Unió Franciaországot domíniumi rangra süllyeszti, Mandel belügyminiszter megkérdi: „Inkább német tartomány akartok lenni, mint brit domínium?”, mire Ibarnegaray miniszter kijelenti: „Jobb náci provinciának lenni, legalább megtudjuk, hogy az mit jelent.”
(Íme, Weygand, Petain és társai „hazafisága” …)
Közben Londonban — a minisztertanács határozata értelmében — Churchill, a három vezérkari főnök és több miniszter indulásra készen áll, hogy egy cirkáló fedélzetén a francia tengerpart közelébe menjen, és találkozzék Reynaud-val, valamint a francia hadsereg és flotta vezetőivel. Már éppen autójába száll az angol miniszterelnök, amikor személyi titkára lélekszakadva rohan oda, kezében Campbell nagykövet táviratával: „Reynaud és több miniszter lemondott … A holnapra tervezett találkozót nem lehet megtartani.”
A francia tragédia új szakaszába lép. Megalakul a Petain-kormány, helyettes miniszterelnök Chautemps, nemzetvédelmi miniszter Weygand, tengerészeti miniszter Darlan, külügyminiszter Baudoin, igazságügyminiszter Laval …
A kormány fő feladata: fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeni a németekkel …
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!