Alekszandr Fagyejev
Első rész
16.
Szerjozska Tyulenyin, Vityka Lukjancsenko, a barátja, Nagya, a nővére és Lusa néni néhány óra leforgása alatt a város különböző részein hetvenegynéhány helyet találtak a sebesültek részére. Negyven sebesültet így sem tudtak elhelyezni sem Szerjozska, sem Vityka, sem Nagya, sem Lusa néni, sem azok, akik segítettek neki. Nem tudták, kihez fordulhatnának még, mert attól féltek, hogy lebuktatják az egész ügyet.
Furcsa nap volt ez – csak álmában lát ilyet néha az ember. A városon átvonuló csapatok és menekülők egyre távolodó zaja, a sztyeppen morajló ágyútűz már tegnap elült. Szokatlan csend borult a városra és körös-körül a sztyeppre. Várták, hogy a németek minden pillanatban bevonulnak, de a németek nem jöttek. A hivatalok, üzletek tárva-nyitva voltak. Üresek, senki sem nézett feléjük. Némán álltak a gyárak, vállalatok. Ezek is kihaltak, senki sem járt bennük. A felrobbantott bánya romhalmaza fölött füst keringett. A városban nem maradt semmiféle hatóság, nem volt milícia, nem volt kereskedelem, nem volt munka – semmi sem volt. Az utcák néptelenek. Csak néha szaladt el egy-egy asszony a vízvezetékhez, a kerti kúthoz vagy a veteményeskertbe két-három uborkáért, aztán megint csend, megint nem látni senkit. A házak kéménye nem füstölgött – senki sem főzött. Hallgattak a kutyák is, ismeretlen ember nem zavarta meg nyugalmukat. Csak egy macska szökött át időnként a túlsó sorra, aztán megint kihalt minden.
Július 20-ára virradó éjjel osztották szét a sebesülteket, de ebben a munkában Szerjozska és Vityka már nem vettek részt. Ezen az éjszakán a „szénás”-i raktárból „Sanghaj”-ba vitték át a gyújtópalackokat, és a szakadékban levő bokrok alatt ásták el. Néhány palackot otthon, a veteményeskertben rejtettek el, hogy szükség esetén kéznél legyenek.
De hova lettek a németek?
A hajnal Szerjozskát a város szélén, a sztyeppen találta. A nap óriási tányérral kelt fel egy szürkésrózsaszín bárányfelhő mögött, úgyhogy szabad szemmel bele lehetett nézni. Aztán kibújt a felhő mögül, szétsugárzott; a sztyepp millió és millió harmatcseppje ragyogni kezdett, a salakgúlák sötét kúpjait pedig, melyek itt is, ott is kimagaslottak a sztyepp fölé, pír vonta be. Körös-körül minden megelevenedett és csillogott, és Szerjozska úgy érezte magát, mint egy gumilabda, mellyel éppen megkezdték a játékot.
A vasúti sínek mentén futó kocsiút hol közeledett a töltéshez, hol eltávolodott attól. Az út és a vasúti töltés is a dombháton feküdt, melyről jobbra-balra szelíden ereszkedtek alá a vízmosásokkal átszelt s a sztyeppbe simuló lejtők. A vízmosásos lejtőket sűrű cserje nőtte be. Ezt a vidéket Verhnyeduvannaja-ligetnek hívták.
A nap mindjárt nagy erővel tűzött, és gyorsan a sztyepp fölé emelkedett. Ahogy Szerjozska körülnézett, majdnem az egész várost ott látta maga előtt festői összevisszaságban a dombok, völgyek között, helyenként – főleg a bányák körül emelkedő berendezéseknél, a kerületi végrehajtó bizottság és a Krasznodonugol Tröszt épületénél – sűrűn beépítve. A lejtők felső szegélyén már zölden ragyogtak a napban a fák lombjai, de a lejtők alján még hűvös reggeli árnyék rejtőzött. A napfényben csillogó sínek a messzeségben összefolyva eltűntek egy távoli domb mögött, mely fölött kerek, fehérlő füstoszlop szállt békésen az ég felé. A verhnyeduvannajai vasútállomás volt arrafelé.
És most a domb tetején, azon a ponton, ahol látszólag véget ért a kocsiút, sötét folt jelent meg. A folt gyorsan növekedett, s mint egy sötét szalag, egyre hosszabbra nyúlt. Pár perc múlva ez a szalag elvált a láthatártól, aztán elnyújtott, tömör, fekete oszlopként, fakóvörös porfelleget hagyva maga után, határozottan Szerjozska felé mozgott. Még mielőtt kivehette volna szemével, hogy mi is ez, a sztyeppet betöltő berregésből megértette, hogy motorkerékpár-osztag közeledik feléje.
Szerjozska az út menti árok bokrai közé vetette magát, és hason fekve várt. Negyedóra sem telt belé, és harsogó, mindinkább erősbödő zúgás lett úrrá az egész környéken. Szerjozska mellett – de a fiú csak felsőtestüket láthatta – német géppisztolyos motorkerékpárosok száguldottak el. Húsznál többen voltak. Piszkosszürke német egyenruha, ellenző nélküli sapka volt rajtuk, szemükön, homlokukon és orruk felső részén óriási, fekete, domború szemvédő, ami fantasztikus külsőt adott ezeknek a donyeci sztyepp kellős közepébe tört idegeneknek.
A szélső házakig mentek. Ott lefékeztek, leugrottak gépeikről és szétrajzottak. Három-négy ember a motorok mellett maradt. Tíz perc múlva a motorkerékpárosok megint felültek, és berobogtak a városba.
Szerjozska a házak mögötti lapályon szem elől tévesztette őket, de tudta, hogy ha a város központja, a park felé tartanak, akkor nem tűnhetnek el végképpen. Ezért szemmel tartotta a második vasúti átjárón levő s innen is jól látható emelkedést. Négy vagy öt motorkerékpáros legyező alakban tényleg feljutott az emelkedésre, de nem a park irányában, hanem a domb felé, ahol a kerületi végrehajtó bizottság és a „veszett földesúr” háza állott. Néhány perc múlva visszarobogtak az átjáróhoz, és Szerjozska a város szélén levő házak alatt megint megpillantotta a teljes osztagot, mely visszatért Verhnyeduvannajába. Szerjozska újra a bokrok közé vetette magát, és mindaddig nem emelte fel a fejét, míg az osztag el nem száguldott mellette.
Akkor átrohant a domb verhnyeduvannajai oldalára, melynek cserjéi és facsoportjai mögül szabadon áttekinthette az egész terepet. Néhány óra hosszat ott feküdt egy fa alatt. A nap, mely egyre magasabban emelkedett az égen, újra meg újra rátalált. Könyörtelenül tűzött, úgyhogy Szerjozska, árnyékot keresve, kénytelen volt egyik helyről a másikra bújni.
A bokrok körül méhek és darazsak röpdöstek, szaporán gyűjtögették a kései, júliusi virágok nektárját és azt az áttetsző, ragadós nedvet, mellyel a zöld leveli tetvek milliói maszatolják be a levelek alját. A lombokról és füvekről, melyek itt még buján zöldelltek, míg a sztyepp mélyén már fonnyadtak voltak, friss szagok áradtak szerteszét. Időnként gyönge szellő futott tova, és megremegtette a leveleket. Magasan, nagyon magasan kicsi, fodros bárányfelhők úsztak napsütötten az égen.
Szerjozska olyan fáradtságot érzett a tagjaiban, és ez úgy a szívére feküdt, hogy olykor azt is elfelejtette, voltaképpen miért fekszik a bokorban. Eszébe jutottak gyerekkora csöndes és tiszta gyönyörűségei, amikor szemét lehunyva hevert valahol a sztyepp füvén. A nap jobbról-balról, felülről akkor is így sütötte a testét, éppen így muzsikáltak a méhek és darazsak, éppen így érezte a forró fű szagát, a világ pedig ragyogott, meghitt volt, és végtelennek látszott. Mintha megint fülébe csengett volna a motorok zúgása, újra maga előtt látta a motorkerékpárosokat otromba szemvédőikkel, s bár fölötte továbbra is csöndesen ragyogott a kék ég, megértette, hogy ezek a csendes és tiszta gyerekkori érzések, ezek a felejthetetlen boldog percek soha-soha nem térnek vissza. És szíve hol édes-búsan összeszorult, hol meg egész lényét újra meg újra vad harci láz korbácsolta végig, kegyetlenül forrva, buzogva vérében.
A nap már túl volt a delelőn, amikor egy távoli dombon, az út mentén, megint előbukkant a fekete, óriási nyíl, és nyomában sűrű porfelhő gomolygott a láthatáron. Újra motorkerékpárosok, de most már megszámlálhatatlan sokaságban. Fekete gépek hosszú, végtelen sora. Utánuk autók. Száz meg ezer teherautóból álló oszlop, mely helyenként megszakadt, és közöttük parancsnokok személyautói haladtak. Egyre több és több gépkocsi gördült elő a domb mögül. A hosszú, vastag, zöld színű, napsütéstől szikrázó pikkelyeivel tekergő óriáskígyó egyre hosszabb és hosszabb lett. Feje már nem volt messze attól a helytől, ahol Szerjozska hason feküdt a bokorban, de a vége még mindig nem látszott. Vastag porfelhők úsztak az országút felett, és úgy tűnt, hogy a motorok bőgése szakadásig feszíti az ég és föld közötti levegőűrt.
A németek bevonultak Krasznodonba. És Szerjozska elsőnek látta meg őket.
Gyors, macskaszerű mozdulatokkal hol kúszva, hol nagyokat szökellve átfutott a kocsiúton, majd átvágott a vasúti síneken, berohant a patak völgyébe, aztán a magaslatnak arra az oldalára került, ahol már nem láthatták meg a vasúti töltés mentén haladó német menetoszlopból.
Szerjozska azért gondolta ki ezt a manővert, hogy még a németek előtt érjen a városba, ahol a lehető legjobb megfigyelőpontot akarta elfoglalni, mégpedig a Gorkij Iskola tetejét a városi parkban.
Átvágva a kimerített bánya melletti puszta téren, abba az utcába tartott, mely a várostól elkülönülve, a park mögött húzódott, és ősidők óta megőrizte eredeti képét. A nép egyszerűen „Fás”-nak nevezte.
Itt aztán olyan látvány tárult eléje, mely őszintén ámulatba ejtette, és megállásra kényszerítette. Zajtalanul osont a kerítések mellett, amelyek mögött zöldellő kiskertek rejtőztek, és az egyik ilyen kertben meglátta azt a lányt, akivel a sors tegnapelőtt éjszaka a tehergépkocsin összehozta.
A lány csíkos plédet terített le az akácok alatt, feje alá kispárnát tett. Most ott feküdt, öt lépésre a kerítéstől, arccal Szerjozsa felé. Barnára égett, papucsos lábát keresztbe vetette, és tekintet nélkül a körülötte zajló eseményekre, könyvet olvasott. Két vastag, aranyszín hajfonata közül az egyik szabadon esett a párnára, és beárnyékolta lesült arcát. Szempillái feketék voltak, húsos felsőajkát önérzetesen magasra tartotta. Igen, abban az időben, amikor ezer és ezer gép benzinbűzzel és harsogó zakatolással töltötte be az ég és föld közti végtelenséget, amikor egy teljes német hadsereg áramlott Krasznodon városa felé, ez a lány a kiskertben kiterített plédjén feküdt, s könyvet olvasott, melyet nyugodtan tartott lebarnult, aranypihés kezében.
Szerjozsa visszafojtotta ziháló lélegzetét, két kezével a kerítésbe fogózkodott, és pár percig boldogan és kábultan nézte a lányt. Volt ebben a lányban – aki a világ legszörnyűbb pillanatában könyvet olvasott egy kiskertben – valami gyermeki és romlatlan, mint amilyen gyermeki és szép maga az élet is.
A következő pillanatban Szerjozsa kétségbeesett elszántsággal átvetette magát a kerítésen, és a lány előtt termett. A lány letette a könyvet, és sötét szempillás tekintete nyugodtan, csodálkozva, de örömmel szegeződött Szerjozsára.
Azon az éjszakán, amikor Marija Andrejevna Borc a Belovodszk kerületből hozta a tanulókat, a Borc család – azaz Marija Andrejevna, férje, idősebb lánya, Valja és a fiatalabb, Luszja – le sem hunyta a szemét.
A villanytelep, mely árammal látta el a várost, már tizenhetedike óta nem dolgozott, így hát petróleumlámpa fényénél ültek az asztal körül, mintha vendégségben lennének. Azok a hírek, amiket egymással közöltek, egyszerűek voltak, de olyan szörnyűek, hogy lehetetlenség volt fennhangon beszélni róluk ebben a végtelen csöndben, mely a házra, utcára, az egész városra ráfeküdt. Elutazni már késő volt, maradni – iszonyatos. Valamennyien érezték, még Luszja is, akinek varkocsai éppoly aranyszínűek, de kissé világosabb fényűek voltak, mint nővéréé, sápadt kis arcában pedig nagy, komoly szempár borongott. Még ez a kislány is sejtette, hogy valami szörnyű, jóvátehetetlen történt, amit sem ésszel, sem érzéssel nem lehet felfogni.
Az apa szomorú látványt nyújtott. Olcsó dohányából egyre sodorgatta a cigarettákat és dohányzott. A gyerekek most nehezen tudták maguk elé képzelni azt az időt, amikor apjuk még a család erőtől duzzadó támasza, védelmezője volt. Ott ült cingáran, összeesve. Szeme mindig gyönge volt, de az utóbbi időben már majdnem megvakult, és nehezen készült fel az órákra. Ő is, mint Marija Andrejevna, irodalomtanár volt, a gyerekek füzeteit azonban mind gyakrabban a felesége nézte át. A petróleumlámpa fénye mellett semmit sem látott, egyiptomi vágású szeme mozdulatlanul meredt maga elé.
Minden megszokott és meghitt volt itt, és mégis minden megváltozott. Az ebédlőasztal virágos terítővel letakarva, a zongora, melyen Valja naponta gyakorolta kis dalait, az üvegajtós almárium, melyben egyszerű, ízléses porcelán edények voltak szép, szimmetrikus rendben elhelyezve, a nyitott könyvszekrény teli könyvekkel – mind-mind a régi rendben, s mindez mégis oly idegen. Valja számos tisztelője úgy nyilatkozott, hogy Borcék háza lakályos és regényes, és Valja tudta, hogy ő az, aki romantikussá teszi a házat és mindazt, ami körülveszi. Most mindez megfakult.
Rettenetes lett volna most elfújni a lámpát és lefeküdni, egyedül maradni gondolataikkal és érzéseikkel. Ezért ültek szótlanul hajnalhasadásig. Csak az óra ketyegett. Amikor meghallották, hogy a szomszédok már vizet eresztenek a házzal rézsút szemben levő víztorony tartályából, eloltották a lámpát, felnyitották az ablaktáblákat, Valja szándékosan nagy zajt csapva levetkőzött, lefeküdt, és a fejére húzta a takarót. Hamarosan elaludt. Luszja követte példáját. De sem Marija Andrejevna, sem a férje nem feküdtek le.
Valja arra ébredt, hogy szülei az ebédlőben teáscsészékkel zörögnek. Marija Andrejevna mégis begyújtotta a szamovárt. A nap besütött az ablakon. Valja hirtelen undorral emlékezett vissza az elmúlt éjszakai üldögélésre. Megalázó és rettenetes ennyire megrémülni.
Végre is mi köze a németekhez? Megvan a saját lelki élete. Akinek jólesik, csak gyötrődjék a várakozástól és iszonyattól, ő erre nem hajlandó, nem!
Nagy gyönyörűséggel hajat mosott meleg vízzel és megteázott. Aztán kivette a könyvszekrényből Stevenson egyik kötetét, a „Kincses sziget”-et és a „Catrioná”-t, leterítette plédjét a kerti akácok alatt, és belemerült az olvasásba.
Körülötte csöndes volt minden. Napsugár táncolt a kissé elhanyagolt virágágyakon és a gyepen. Egy virágon barna pillangó ült, és hol megemelte, hol lebocsátotta szárnyát. Sötét, szőrös darazsak, hasukon széles fehér sávval, édesen duruzsolva szálltak virágról virágra. A vén, terebélyes, ágas-bogas akácfa hűs árnyékot vetett, a lombokon át, melyek helyenként már sárgállottak, az ég tengerszín kékje derengett.
Ez a nagyszerű világ, kék egével, arany napjával, zöldellő lombjaival, darazsaival és pillangóival csodálatosan együvé nőtt egy másik, könyvbeli világgal, mely kigondolt kalandokkal, vadregényes természettel, vakmerő, fennkölt, tiszta barátságú, tiszta szerelmű emberekkel volt tele.
Valja időről időre letette a könyvet, és ábrándozva, hosszan elnézett az akáclombokon át az égbe. Miről ábrándozott? Maga sem tudta. De istenem, már az is gyönyörűség, nyitott könyvvel a kézben feküdni ebben a csodaszép kertben!
„Valószínű, hogy mindenki elutazott már – Valja iskolatársaira gondolt -, Oleg alighanem szintén elment.” Valja barátkozott Oleggel, szüleik is jóban voltak. „Igen, a kis Valjáról mindenki elfeledkezett. Oleg elutazott. Sztyopka meg nem mutatkozik. Szép kis barát! »Esküszöm!« A szószátyár! De teszem, az a fiú, aki akkor felugrott a teherautóra, hogy is hívják … Szergej Tyulenyin … Szerjozsa Tyulenyin … igen, ha az a fiú egyszer szavát adja, akkor minden bizonnyal állja is …”
Már Catriona szerepébe képzelte magát, a nemes, az elvarázsolt sziget vakmerő hőse pedig ahhoz a legényhez hasonlított, aki éjjel felugrott a teherautóra. Megérezte, hogy a fiú haja kemény, és szerette volna megsimogatni. „Miféle fiú is az olyan, akinek puha a haja, akár a lányoké; a fiú haja legyen vastag szálú … Jaj, csak soha ne jönnének ide ezek a németek!” – töprengett szomorúan Valja. Aztán megint belemerült a könyv képzelt világába a napsütésben fürdő kis kertben, melyben földszínű, bozontos darazsak zümmögtek, és barna pillangók röpködtek a virágok között.
Így töltötte el az egész napot, és másnap reggel megint csak fogta a plédjét, párnáját, Stevensonját, és kiment a kertbe. Így él majd ezután, itt a kertben, az akácfa alatt, történjék bármi a világon! …
De ezt az életmódot Valja szülei sajnos nem folytathatták. Marija Andrejevna nem bírta idegekkel. Hangos, egészséges, mozgékony asszony volt, élettől duzzadó szájú, erős fogú, kemény hangú. Nem, lehetetlen így élni! A tükör előtt rendbe hozta magát, és elment Kosevojékhoz megtudni, otthon vannak-e vagy elutaztak.
Kosevoj ék a Szadovaja utcában laktak. Az utca a park főbejáratára nyílt. A lakás, mely egy műkőből épített ház felét foglalta el, Nyikolaj Nyikolajevics Korosztyilové, Oleg nagybátyjáé, más néven Kolja bácsié volt, melyet a Krasznodonugol Tröszt utalt ki számára. A ház másik felében egy tanár lakott családjával, aki ugyanabban az iskolában tanított, ahol Marija Andrejevna.
A Szadovaja felől fejszecsapások egyhangú zaja hallatszott, és Marija Andrejevnának úgy tetszett, hogy ez a zaj Kosevojék udvarából származik. A szíve megdobbant, és mielőtt benyitott volna az udvarba, körülnézett, nem látja-e valaki – mintha valami veszedelmes vagy tilos dologban járna.
A tornác alatt bozontos fekete kutya hevert, a hőségtől kilógó piros nyelvvel. Marija Andrejevna közeledtére felemelte a fejét, de megismerte, és bűnbánóan nézett rá: „Bocsánat, de a melegtől annyi erőm sincs, hogy megcsóváljam a farkam!” – és megint lehajtotta a fejét.
Vera Vasziljevna nagyanyó, sovány, szikár, erős kezű öregasszony, fát hasogatott az udvaron. Hosszú, csontos kezével magasra emelte a fejszét, és olyan erővel vágta le, hogy a levegő fütyülve szakadt ki a melléből. Nyilvánvaló, hogy még nem panaszkodhatott derékfájásra, de lehetséges, hogy úgy gondolta, hogy a kutyaharapást szőrivel gyógyítják. Arca sötét, sovány, napsütötte volt, orra vékony, remegő orrcimpákkal. Arcéle Marija Andrejevnát mindig is Dante Alighierire emlékeztette, akinek arcképét az „Isteni színjáték” egyik forradalom előtti, több kötetes kiadásában látta. Őszülő gesztenyebarna haja hullámos gyűrűkkel övezte sötét bőrű arcát, és a vállát verte. Nagyanyó rendszerint vékony szarukeretes pápaszemet viselt, olyan régen szerezte, hogy szára az idők során eltörött, s most fekete cérna helyettesítette. Ebben a pillanatban nem volt rajta szemüveg.
Az öregasszony különös, megsokszorozott energiával dolgozott; a hasábok nagy robajjal repültek szerteszét. Arca, egész alakja körülbelül ezt fejezte ki: „A fene törje ki a németeket, és ti is menjetek a pokol fenekére valamennyien, ha féltek a németektől! Én inkább fát fogok hasogatni … Trah! … Trah! … És csak hadd repüljön a forgács, ezt is megeheti a fene, repüljön százfelé! Igen, inkább ezekkel a hasábokkal veszkődöm, semhogy olyan megalázó helyzetbe kerüljek, mint ti. És ha meg van írva, hogy elpusztuljak, akkor csak vigyen el engem is az ördög, öreg vagyok, nem félek a haláltól … Trah … Trah …”
Vera nagyanyó bevágta a fejszét az ágas-bogas fatönkbe, aztán tönköstől felemelte, és úgy csapta a földhöz, hogy a fa nyomban kettéhasadt, egyik fele majdhogy le nem verte a lábáról Marija Andrejevnát.
A nagyanyó közben észrevette Marija Andrejevnát. Hunyorgatva ránézett, megismerte. Eldobta a fejszét, és olyan hangosan szólalt meg, hogy az egész utca meghallhatta.
– A, Marija Andrejevna! Derék, okos dolog, hogy eljött, hogy nem hagyja el magát. Az én Lénám meg harmadnapja egyebet sem tesz, mint telesírja a párnát, akár egy anyátlan malac. Mondom neki: „Honnan veszed ezt a sok könnyet?” Jöjjön be, legyen olyan szíves …
Hangos beszéde megijesztette, de egyben fel is bátorította Marija Andrejevnát – maga is híve volt a hangos beszédnek.
De azért csöndesen, félve kérdezte meg:
– Elutaztak? – és a szomszédok lakására mutatott.
– Ő maga elutazott, de a családja itt van, és szintén bőg … Nem enne velem? Nagyon finom borscsot főztem, de senki sem akar hozzányúlni.
Vera nagyanyó, ez az egykori zsellérlány, mint mindig, most is a helyzet magaslatán állt. Poltavai származású falusi asztalos gyermeke volt. Férje kijevi születésű Putyilov-gyári munkás, aki az első világháborúból súlyos sérülésekkel jött vissza, és falujukban telepedett le. Férjhez menvén, Vera nagyanyó a maga útját járta, a falu képviselője lett, dolgozott a szegényparaszt bizottságban, aztán egy kórházban vállalt munkát. Nem törte le férje halála se, sőt még önállóbbá tette. Most, persze, már nem dolgozott. Nyugdíjából élt. De ha kellett, felemelte hangját, amelyre mindig hallgattak. Vera nagyanyó már vagy tizenkét esztendeje volt párttag.
Jelena Nyikolajevna, Oleg anyja arcát párnájába rejtve, ágyán feküdt. Virágos mintájú ruhája összegyűrve, lába meztelen, és dús, világosszőke haja, mely rendes körülmények között nagy és ábrándos koszorúban övezte fejét, most leomlott, s szinte bokáig beborította kicsi, formás, erős és fiatal, szép asszonyi termetét.
Amikor Vera nagyanyó és Marija Andrejevna beléptek a szobába, Jelena Nyikolajevna felemelte sírástól dagadt, kissé csontos arcát, melyben jóságos, okos szempár szomorkodott. Felkiáltott, odarohant Marija Andrejevnához, és átölelte. Átölelték, szorongatták, megcsókolták egymást, sírva fakadtak, és elnevették magukat. Mindketten boldogok voltak, hogy ezekben a szörnyű napokban ilyen közel kerültek egymáshoz, megérthették egymást, és osztozhattak közös, nagy bánatukban. Sírtak és nevettek, míg Vera nagyanyó csípőre tett kézzel csóválta göndör Dante-fejét, és egyre ismételgette:
– Buták, egyszerűen buták! Hol sírnak, hol meg nevetnek. Nevetni igazán nincs min, sírni pedig ráérünk még …
Ebben a pillanatban az utca felől szokatlan lárma ért az asszonyokhoz: száz és száz motor egyre erősödő zakatolása, melyet ugyancsak fokozódó vad csaholás kísért, mintha a város valamennyi kutyája megveszett volna.
Jelena Nyikolajevna és Marija Andrejevna elengedték egymást. Vera nagyanyó is csüggedten lebocsátotta a kezét, és barna, sovány arca elsápadt. Pár pillanatig így álltak, és nem mertek számot adni egymásnak arról, miféle zaj ez, bár tudták, hogy mi … Aztán mindhárman kirohantak. Előbb Vera nagyanyó, utána Marija Andrejevna, aztán Jelena Nyikolajevna. Kiszaladtak a kiskertbe, és minden előzetes megállapodás nélkül, ösztönszerűen megértve, mit kell tenniök: nem a kerítéshez, hanem a virágágyak és napraforgók között a kerítés mögé ültetett jázminbokrokhoz futottak.
A számtalan gép fokozódó dübörgése az alsó városból jött feléjük. A kerekek már valahol a második vasúti átjáró fapadlóján zakatoltak, de nem lehetett odalátni. Most szürke, nyitott személyautó fordult be az utca végéről, és napsütéstől szikrázó üveggel, lassú ütemben hajtott végig az utcán, éppen a jázminbokrok mögött álló asszonyok előtt. A gépben egyenes tartással, szigorúan mozdulatlan katonák ültek szürke egyenruhában és magas tányérsapkában.
Az elsőt több személyautó követte. A vasúti átjáró felől lehajtottak a köves útra, és nyugodt ütemben gördültek sorjában ide a park felé.
Jelena Nyikolajevna, szemét le nem véve a gépekről, apró és ízületekben kissé duzzadt ujjainak hirtelen, görcsös mozdulatával megfogta előbb egyik, aztán másik hajfonatát, és feje köré kezdte csavarni. Sietve és teljesen gépiesen tette ezt, aztán felfedezte, hogy nincs nála hajtű, mindkét kezével fejéhez szorítva hajfonatát, állt ott, és nézte a gépkocsikat.
De Marija Andrejevna halkan felsikoltott, aztán kiszaladt a jázminbokrokból, és futva nem a kerítés, hanem a ház felé tartott. A szomszédok lakása felől megkerülte a házat, és a másik kapun kiszaladt az utcára. Ez azzal az utcával haladt párhuzamosan, amelyen a németek vonultak. Az utca néptelen volt, és Marija Andrejevna egyenesen hazaszaladt.
– Bocsáss meg, de nincs erőm jobban előkészíteni a dolgot … Szedd össze magad … Azonnal el kell rejtőznöd … A németek minden pillanatban az utcánkban lehetnek – mondta Marija Andrejevna a férjének.
Az asszony lihegett, szívéhez szorította a kezét, s mint minden egészséges embernek, nagyon szép volt a futástól kipirult arca, és izgatott külsejének szépsége merő ellentétben állt azzal a rettenetes dologgal, amelyről beszélt.
– Németek? – kérdezte olyan iszonyattal Luszja, hogy hangja egészen elvesztette gyerek jellegét. Marija Andrejevna elhallgatott, és tehetetlenül nézett a lányára, aztán maga köré.
– Valja hol van? – kérdezte.
Marija Andrejevna férje sápadtan állt és hallgatott.
– Megmondom. Mindent láttam – szólt most szokatlanul csendesen és komolyan Luszja. – Valja olvasott a kertben, aztán valamilyen felnőtt fiú ugrott be hozzá a kerítésen át. Valja felült, beszélgettek, aztán felugrott, és mindketten átmásztak a kerítésen, és elfutottak valahová.
– Hová futottak? – kérdezte megcsukló hangon Marija Andrejevna.
– A park felé … A pléd, a párna és a könyv ottmaradt a kertben. Azt gondoltam, hogy mindjárt visszajön, azért ottmaradtam, hogy vigyázzak a dolgokra, de Valja nem jött vissza, és behoztam mindent.
– Uramisten… – mondta Marija Andrejevna, és elterült a padlón.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!