Gyenyikin leverése
(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)
1920 elejére más fehérgárdista seregek is megsemmisítő vereséget szenvedtek.
1919 novemberében a turkesztáni front szovjet csapatai (a 4. és az 1. hadsereg) Frunze parancsnoksága alatt erőteljes offenzívát indítottak Tolsztov tábornok uráli fehérkozák serege ellen.
A fehérkozákok bázisa Gurjev városa volt. Ez a fehér hadsereg, noha az előző csaták erősen megtizedelték, mégis bizonyos veszéllyel fenyegette a szovjetországot. A sereg több mint 10 000 lovaskatonát számlált, és megfosztotta Oroszország központi vidékeit a Szovjet-Turkesztánnal való közvetlen összeköttetéstől. Ezenkívül Tolsztov csapatai együttműködtek a Gyenyikin-haderő jobbszárnyával, és lekötötték a 11. szovjet hadsereg egy részét.
Az uráli fehérkozákok 1919 nyarán és őszén heves harcot folytattak a Vörös Hadsereg ellen. Szeptemberben a velük vívott ibiscsenszki harcokban halt hősi halált Csapajev. Az általa vezényelt 25. hadosztályt attól kezdve Csapajev-hadosztálynak nevezték. Az alakulat szentül őrizte dicső harci hagyományait annak a sok ütközetnek, amelyben hős parancsnokának vezérletével győzedelmeskedett.
A turkesztáni front szovjet csapatainak novemberi offenzívája kedvezőtlen körülmények között folyt. Az egységek hiányt szenvedtek fegyverben, ruházatban, kenyérben; dühöngött a kiütéses tífusz. De a vöröskatonák bátorsága és kitartása úrrá lett minden nehézségen.
November utolsó harmadában a 4. hadsereg felszabadította Ibiscsenszket és Dzsambejtyinszkaja Sztavkát, a fehérkozákok fontos támaszpontjait.
Az ellenség makacsul ellenállt. Ám hamarosan megváltozott a Tolsztov-hadsereg kozákjainak hangulata. Nagy befolyással volt rájuk a Népbiztosok Tanácsának 1919. december 7-én Frunze előterjesztése alapján hozott határozata. A szovjet kormány teljes biztonságot garantált a kozákoknak, köztük a tiszteknek is, ha leteszik a fegyvert, s egyúttal intézkedett arról, hogy a kozák falvak háborúsújtotta lakossága anyagi támogatásban részesüljön. Mindez arra késztette a kozákokat, hogy más szemmel nézzék a szovjethatalmat. Sokan közülük, különösen a szegényebbek, nem voltak hajlandók életüket áldozni atamánjaik és a gazdag kozákok érdekeiért.
1919 decemberének utolsó napjaiban megindult a 4. hadsereg támadása közvetlenül Gurjev ellen. Ugyanakkor az 1. hadsereg egységei az Emba vidékén nyomultak előre, hogy elvágják a gurjevi ellenséges csapatok visszavonulási útját. 1920. január 5-én a 4. hadsereg elfoglalta Gurjevet. A tönkrevert kozák seregnek kis része a Mangislak-félszigeten levő Alekszander erődbe menekült, s ott három hónappal később megadta magát a kaspi-tengeri matrózok partra szálló egységének. Tolsztov tábornok Iránba menekült.
Az uráli fehérkozák hadsereg vereségének nagy jelentősége volt Szovjet-Turkesztán felszabadításának megkezdése szempontjából. A belső turkesztáni arcvonalakon hősiesen küzdő csapatok így gyors segítséget kaphattak közvetlenül a szovjetország központjából.
1919 végének és 1920 elejének másik fontos eseménye a Kolcsak-sereg teljes megsemmisítése volt.
A szovjetköztársaságot mindaddig nagy veszély fenyegette, amíg a Kolcsak-haderő megőrizte harckészségét s megszállva tartotta a Toboltól a Csendes-óceánig terjedő óriási térséget. Ezenkívül a keleti front nem csekély erőit kötötte le a Vörös Hadseregnek.
Az antant-imperialisták, különösen az amerikaiak, még mindig remélték, hogy újjáteremthetik a Kolcsak-hadsereget, s mindent el is követtek, hogy ez sikerüljön. A fehérgárdisták mögöttes területén nagy intervenciós erők maradtak. Kolcsakot továbbra is valamennyi fehérgárdista erő fejének, „főkormányzónak” tekintették. Parancsnoksága alá még elég nagy fehérgárdista sereg tartozott.
A keleti front szovjet seregei (az 5. és a 3. hadsereg) 1919 október közepén erőteljes támadásba lendültek a Tobol és az Isim folyó vidékén. A két hadsereg együttes létszáma abban az időben elérte a 67 000 főt.
A kolcsakista arcvonal már a szovjet offenzíva első napjaiban megingott, és kelet felé húzódott vissza. Az 5. hadsereg sikeresen átkelt a Tobolon, és visszavert minden fehér ellentámadást. Heves harcok indultak meg a transzszibériai vasútvonal mentén. Az ellenség még folytatta az ellenállást, de Tobolszk és Petropavlovszk elvesztése után visszavonulása futássá vált. A Kolcsak-seregnek nemcsak az ereje, hanem az erkölcsi szelleme is megtört. Százával adták meg magukat a fehérgárdista katonák, s velük együtt sok tiszt is, olyanok, akik felismerték, hogy a forradalmi nép elleni háború semmi reménnyel nem kecsegtet. Jellemző, hogy bár a fehérgárdisták egyes ütközetekben nagy számbeli fölényben voltak, mégsem tartottak ki, és futásnak eredtek. November 14-én a 27. szovjet lövészhadosztály benyomult Omszkba, a volt kolcsakista „fővárosba”, és foglyul ejtette a város tekintélyes számú helyőrségét.
A Kolcsak-haderő demoralizálódása még csak fokozódott, midőn a csapatok, a Vörös Hadsereg szuronyai elől Szibéria belsejébe igyekezve, a partizánháború tüzébe kerültek. „A hátország mélyének” fogalma értelmetlenné vált a fehérgárdisták számára, mindenütt front volt.
A párt Központi Bizottságának útmutatása alapján a különálló partizánosztagok már 1919 nyarán partizánhadseregekké egyesültek. Az egyik ilyen partizánalakulat Nyugat-Szibériában alakult meg 25 000 főnyi létszámmal. Magvát az altáji partizánok alkották. E nyugat-szibériai partizánhadsereget J. M. Mamontov és Gromov szervezte és vezette. Kelet-Szibériában a jenyiszeji kormányzóságban alakult nagy, több mint 15 000 főnyi sereg. Itt Kravcsenko és Scsetyinkin voltak a partizánok vezetői. A Távol-Keleten is számos felkelő- és partizán csapat alakult. A partizánok felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak a Vörös Hadseregnek a visszavonuló fehérek elleni akcióikkal.
Miután a szovjet csapatok elfoglalták Omszkot, az arcvonal lényegesen megrövidült. A fehérek a transzszibériai műút és vasútvonal mentén vonultak vissza, a Vörös Hadsereg itt üldözte őket. Ilyen keskeny szakaszon célszerűtlenné vált két hadsereg egyidejű felhasználása. Ezért a további szibériai hadműveleteket az 5. hadseregre bízták, s ehhez átadtak két hadosztályt a 3. hadseregből. A déli frontra vezényelt Tuhacsevszkij helyett az 5. hadsereg parancsnokává Ejhét nevezték ki.
Az 5. hadsereg, a partizánokkal együttműködve, Omszk felszabadítása után másfél hónap alatt felszabadította Szemipalatyinszk, Pavlodar, Barnaul, Bijszk, Novonyikolajevszk és Tomszk városát.
Tomszk felszabadítása olyan körülmények között történt, amelyek tökéletesen jellemzik a polgárháborúnak ezt az időszakát. A vörösök odaérkezése előtt a városban tartózkodott Kolcsak 1. hadseregének törzse mintegy 30 000 katonával és tiszttel, jórészt az előző csatákban megvert fehérgárdista hadtestek összeverődött maradványaival. A járványok által megtizedelt, félig megfagyott csapatok alig tudtak eljutni Tomszkig. A katonák nyíltan hangoztatták, hogy véget kell vetni a polgárháborúnak. A tisztekre rá se hederítettek. Pepeljajev tábornok, hadseregparancsnok, mindezt látva, elhatározta, hogy még idejében megmenti a bőrét, s parasztruhában észrevétlenül kereket oldott a városból.
A szovjet 30. hadosztály egyik dandárja december 20-án érte el Tomszkot. Zaharov dandárparancsnok egy lovasszázad kíséretében szánkón nyomult be Tomszkba, s az utcákon végighaladva elért a főtérre. Ott így szólt az ácsorgó lakosokhoz és fehérgárdistákhoz:
„A Vörös Hadsereg csapatai körülzárták Tomszkot. A fehérgárdisták mind egy szálig vonuljanak be és ott rendben várakozzanak, parancsnokaik pedig estére jelentkezzenek nálam.”
A szovjet dandárparancsnok szívélyesen üdvözölte a város dolgozóit abból az alkalomból, hogy felszabadultak Kolcsak uralma alól.
Este a dandár főhadiszállásán, az Európa Szállóban egymás után jelentkeztek a fehérgárdista parancsnokok, hogy megadják magukat.
Később, amikor a 30. hadosztály már Krasznojarszk felé tört előre, két idősebb fehérgárdista tábornok kereste fel a hadosztály törzsének főnöket. Egyikük, Kolcsak 2. hadseregének vezérkari főnöke, kérte, hogy közöljék vele a hadsereg fegyverletételének feltételeit.
Mikor a Vörös Hadsereg Szibéria belseje felé közeledett, egyre gyakrabban fordultak elő ilyen esetek.
Az 5. hadsereg támadó egységei közvetlen kapcsolatot létesítettek a jenyiszeji partizánokkal, akik ekkor már nagy területet tartottak birtokukban a vasútvonal két oldalán.
1920 január elején a szovjet csapatok Krasznojarszk felé közeledtek. A városban a földalatti kommunista szervezet vezetésével munkásfelkelés tört ki, s a fehérgárdista helyőrség katonái átálltak a munkásokhoz. A felkelők által alakított forradalmi bizottság megszervezte Krasznojarszk védelmét a város felé visszavonuló Kolcsak-sereggel szemben. Január 7-én az 5. hadsereg egységei bevonultak Krasznojarszkba. Itt 60 000 fehérgárdista adta meg magát.
A Kolcsak-hadsereg a gyakorlatban megsemmisült — a szovjet csapatok és a partizánok együttes erőfeszítéssel végleg legyőzték. Az egyik legnagyobb fehérgárdista hadsereg, amelyet az amerikai, az angol, a francia és a japán imperialisták pénze hívott életre, mindössze tíz hónappal előbb még diadalmenetben vonult az Uráltól a Volga felé, Moszkva meghódítására. Most pedig szánalmas maradványai sietve takarodtak kelet felé. Jóval előttük öt szerelvényén mentették az irhájukat azok, akik felelősek voltak tíz- és százezrek értelmetlen pusztulásáért: Kolcsak „főkormányzó”, Pepeljajev „miniszterelnök”, a miniszter urak, a vezérkari hatalmasságok, s velük együtt a külföldieknek, az antant képviselőinek kis csoportja. Az egyik szerelvényen volt felhalmozva erős őrizet alatt az orosz aranykészlet.
A Vörös Hadsereg szédítő iramú offenzívája, a partizánmozgalom növekedése, a mindent elborító kelet-szibériai felkelési hullám és a fehérgárdista hadsereg végső bomlása arra kényszerítette az antanthatalmak kormányait, hogy új módokat keressenek kelet-oroszországi pozícióik megtartására. Világos volt, hogy a Kolcsakra épített terv füstbe ment. A nyílt burzsoá-földesúri katonai diktatúra veszedelmesnek bizonyult szervezői és sugalmazói szempontjából.
Az antant képviselői elhatározták, hogy kicserélik a cégtáblát. Kolcsak diktatúrája helyett az eszereket és a mensevikeket helyezték előtérbe; így próbálták ismét letéríteni a dolgozókat a szovjethatalomért vívott harc útjáról, s rávezetni arra, hogy alakítsanak „demokratikus” burzsoá köztársaságot a Bajkál vidékén és a Távol-Keleten.
Az antant eszer és mensevik ügynökei ez időtől kezdve fokozottan dörgölőztek a felkelőmozgalomhoz. S amikor a felkelő irkutszki munkások a kommunisták vezetésével 1920. január 5-én felszabadították szülővárosukat, az eszerek új „forradalmi” hatalom álarcában uralomra juttatták politikai központjukat. Tették ezt természetesen az antant „magas megbízottainak” segítségével, akik még volt pártfogoltjukat, Kolcsakot is elárulták az eszerek presztízsének emelése kedvéért: megengedték a cseh intervenciósoknak, hogy büntetlenül letartóztassák Kolcsakot. Ami a cseheket illeti, ők ezt azért tették, hogy megmeneküljenek a nép bosszújától. Kolcsakot és Pepeljajevet az irkutszki börtönbe zárták.
Ámde az irkutszki eszer-mensevik uralom nem sokáig tartott. Január közepére az OK(b)P Irkutszki Bizottsága és a munkás-paraszt felkelőosztagok vezérkara vált — a forradalmi tömegekre támaszkodva — a helyzet urává. Január 22-én a Forradalmi Katonai Bizottság, élén a kommunista Sirjamovval, hivatalosan átvette a hatalmat. A munkás-paraszt felkelőosztagok támogatására Kalandarasvili parancsnoksága alatt partizánok érkeztek Irkutszkba.
A felszabadult Irkutszk helyzete azonban továbbra is aggasztó volt. A Vörös Hadsereg még messze járt, körös-körül pedig számos csehszlovák és lengyel intervenciós egység állomásozott, s ezek nagyon kétszínűen viselkedtek: hol fegyverszünetet kötöttek az 5. hadsereg forradalmi bizottságával és parancsnokságával, hol pedig hirtelen ismét harcba szálltak. Krasznojarszk felől a Kolcsak-haderő maradványai közeledtek — javarészben tisztek, hétpróbás fehérgárdisták, akik úgy döntöttek, hogy a végsőkig folytatják a harcot. Február 7-én a kolcsakisták úgyszólván a város közvetlen közelébe értek. Ebben a helyzetben az irkutszki forradalmi bizottság határozott intézkedést tett: agyonlövette Kolcsakot és Pepeljajevet.
Egy hónappal később, március 7-én a Vörös Hadsereg bevonult Irkutszkba. A Kolcsak-uralomnak vége lett.
A Vörös Hadsereg kelet-szibériai támadásának tetőfokán rendkívül fontos események történtek az Amur vidékén és a Tenger-melléken. A bajkálontúli és az amuri partizánok 25 000 főnyi serege Silov parancsnoksága alatt vereséget mért a japán és az amerikai intervenciósokra, s megsemmisítette a fehérgárdista atamánok bandáit. A Tengermelléken az OK(b)P Távol-Keleti Bizottsága irányította a partizánharcot. A pártbizottság forradalmi katonai vezérkart hozott létre, élén Lazóval, a dicső távol-keleti partizánvezérrel.
Az arcvonal gyorsan haladt Vlagyivosztok felé. Az intervenciósok érezték, hogy kérlelhetetlenül közeledik kalandjuk vége. A front felől a partizánhadsereg fenyegette őket, a hátországban — magában Vlagyivosztokban — pedig minden jel arra vallott, hogy felkelés készül. Az amerikai, a cseh és más külföldi csapatok sietve hajóra szálltak.
- január 31-én éjjel a vlagyivosztoki munkások, katonák és tengerészek a bolsevikok vezetésével felkelést robbantottak ki. A városba Szucsanból érkező partizánok nyomultak be.
„Ma leráztuk magunkról a legvérszomjasabb, a dolgozók számára leggyűlöletesebb hatalmat!” — mondotta Lazo a vlagyivosztoki lakosság gyűlésén.
Ámde Vlagyivosztok felszabadítása még nem jelentette a távol-keleti külföldi intervenció felszámolását. Az intervenciósok elleni harc folytatása céljából megalakult a Tengermelléki Forradalmi Hadsereg. Egyik szervezője és vezetője Lazo volt.
1920 február és március havában a szovjetköztársaság még egy történelmi jelentőségű győzelmet ért el: kétéves harc eredményeként felszabadult Oroszország északi része, Arhangelszk és Murmanszk kikötőjével.
Az északi országrész az 1919-es hadműveletek folyamán másodrendű harci szakasz volt; a szovjetország előbb a keleti, majd a déli frontra összpontosította erőinek legnagyobb részét. Ebben az időszakban az ország nem tudott annyi erőt harcba vetni az északi szakaszokon, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy leszámoljon a viszonylag kis létszámú angol, amerikai és francia intervenciós csapatokkal és Miller fehérgárdista hadseregével. De a 6. önálló szovjet hadsereg (parancsnoka Szamojlo, a Forradalmi Katonai Tanács tagjai Vetoskin és Kuzmin voltak) nagy fontosságú feladatot teljesített azokban a harcokban, amelyeket az északi-dvinai folyami és az onyegai tavi flottillával, valamint a partizánokkal együtt északon folytatott: kimerítette az intervenciósokat, és meghiúsította az antantnak azt a tervét, hogy egyesíti az északi ellenforradalmi frontot a keleti Kolcsak-fronttal és a nyugati Jugyenyics-sereggel. Ha ez a terv megvalósul, a szovjetköztársaság még súlyosabb helyzetbe került volna Kolcsak, majd Gyenyikin offenzívája idején.
De a 6. hadsereg sem tudta volna egymaga meghiúsítani az antant tervét, ha nem segítik a keleti és a nyugati fronton harcoló Kolcsakot, Jugyenyicsot és az intervenciósokat tönkreverő szovjet csapatok.
1919 szeptemberében az amerikai, az angol és a francia kormány az intervenciós politika ellen küzdő nyugat-európai és amerikai néptömegek nyomására kénytelen volt kivonni csapatait Észak-Oroszországból. Elhatározásukhoz sokban hozzájárult az a forradalmi erjedés, amely az intervenciós haderőnél megindult.
„Nem folytathatunk tovább ilyen költséges intervenciót egy polgárháborúba keveredett országban. Kivonjuk csapatainkat Oroszországból” — jelentette ki Lloyd-George miniszterelnök 1919. november 8-án egy banketten és melankolikusan fűzte hozzá: „Oroszország veszélyes ország.”66 A szovjet nép döntő győzelmei az intervenciósok és a fehérgárdisták ellen 1919-ben. 469. old.*
De a külföldi csapatok kivonása Arhangelszkből és Murmanszkból még nem jelentette az intervenció végét.
Az antantországok kormányai — elsősorban az angol kormány — továbbra is segítették Miller tábornokot, aki fehérgárdista seregével északon maradt.
1919 végén és 1920 elején, amikor a szovjet csapatok döntő győzelmet arattak Gyenyikin felett, tönkreverték és kiűzték az országból Jugyenyics seregét, Kolcsak pedig végnapjait élte, a szovjetország bizonyos mennyiségű friss erőt át tudott csoportosítani a 6. hadsereg megsegítésére. A 6. hadsereg azt a feladatot kapta, hogy rövid időn belül végezzen az északi ellenforradalommal.
1920 februárjában a 6. hadsereg döntő támadást indított Arhangelszk és Murmanszk ellen. Február 21-én a Vörös Hadsereg bevonult Arhangelszkbe. Miller vezérkarával, az „északi területi kormány” tagjaival és a helyi gazdagok maroknyi csoportjával jégtörő hajón külföldre menekült.
Ugyanaznap Murmanszkban kitört a munkások és a katonák felkelése. A hatalmat a forradalmi bizottság vette át. Március 13-án a Vörös Hadsereg egységei bevonultak Murmanszkba. Az északi országrész felszabadult.
Így vallott 1920 elején kudarcot a nemzetközi imperializmus újabb erős támadása.
Egymás után szenvedtek vereséget azok a fehérgárdista seregek, amelyekhez a nemzetközi imperializmus oly nagy reményeket fűzött. A Vörös Hadsereg, a forradalmi munkások és parasztok hadserege, döntő győzelmeket aratott, és erősebbnek bizonyult a kolcsakoknál, a gyenyikineknél, a jugyenyicsoknál és a millereknél, akik mögött ott álltak az európai és az amerikai multimilliomosok.
Meghiúsult az az imperialista terv, hogy felvonultatják Szovjet-Oroszország ellen a vele határos kis burzsoá államokat. A szovjetország mind több barátot szerzett a tőkésországokban s ezek a munkások, parasztok, farmerek és haladó értelmiségiek rokonszenvvel és nagy megbecsüléssel figyelték az oroszországi munkásosztály és parasztság szabadságharcát. Megszilárdult az ország nemzetközi és belső helyzete. Megerősödött a munkásosztály és a dolgozó parasztság szövetsége.
A polgárháború menetében gyökeres fordulat következett be.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!