Gyenyikin leverése
(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)
1
A Vörös Hadsereg déli offenzívája sikeresen haladt előre.
November végén az 1. lovashadsereg a 13. hadsereg gyalogságával együtt elfoglalta Novij Oszkolt. Megkezdődött a Valujki felé visszavonuló ellenség üldözése. Ugyanezekben a napokban a 14. hadsereg jobbszárnyán is jelentős győzelem született: felszabadult Szumi városa. A városért folytatott harcban helyi felkelők is részt vettek.
A fehérgárdisták minden erejüket harcba vetették abbeli igyekezetükben, hogy szilárdan megvessék a lábukat és stabilizálják az arcvonalat. Mindenekelőtt a szárnyakon — Kijev és Caricin körzetében — szándékoztak megerősíteni a védelmet. A fehérgárdista parancsnokság a szilárd védelemre való áttérés céljából elhatározta, hogy kiragadja a kezdeményezést a Vörös Hadsereg kezéből, s ellencsapást mér a szovjet erőkre a voronyezsi szakaszon. Az Ulagaj tábornok parancsnoksága alatt álló rohamcsapatot Novij Oszkoltól délre, Valujki körzetében vonták össze, a hátország belsejéből a frontra vezényelt friss kozák egységekkel feltöltve.
December 3-án Ulagaj támadást intézett a 13. és a 8. hadsereg érintkezési pontja ellen, és visszaszorította a szovjet egységeket. De már három nappal később csak elszigetelt alegységek maradtak a fehér rohamcsapatból, s hadtápjukat elhagyva, ezek is gyorsan visszavonultak. Ulagaj ugyanis Volokonovkánál szembe került az 1. lovashadsereggel. Három nap múlva pedig Bugyonnijék bevonultak Valujkiba. December 17-én még egy győzelem született ezen a szakaszon: a 13. hadsereg 42. hadosztályának egységei a partizánokkal együttműködve elfoglalták Kupjanszkot. A fehérek ismét óriási veszteségeket szenvedtek. A szovjet csapatok sok vasúti szerelvényt és három páncélvonatot zsákmányoltak. Dugába dőlt az ellenségnek az a terve, hogy meghiúsítja a szovjet offenzívát.
A Vörös Hadsereg rendkívül széles arcvonalon folytatta támadásait. A párt Központi Bizottsága, a Honvédelmi Tanács és a hadsereg-főparancsnokság lankadatlan figyelmet fordított arra, hogy a csapatok nyomása állandóan fokozódjék.
1919 végére a fehérgárdistákat egyre gyakrabban érték csapások nemcsak a fronton, hanem a hátországban is. Az arcvonal egyre közelebb került azokhoz a vidékekhez, ahol a Vörös Hadsereget hős partizánok támogatták.
December első harmadában a 14. hadsereg megkezdte a harcot a Harkov felé vezető utakon. Az ebben a körzetben működő ellenséges hadseregcsoport egyszerre többfelől szenvedett csapásokat. Északnyugat felől a 14. szovjet hadsereg, északkelet felől a 13. hadsereg támadott, keleten az 1. lovashadsereg harcolt, átkarolással fenyegetve délkelet felől a Harkovban állomásozó fehérgárdistákat. A 14. hadsereg december 11-ére délnyugat felől megkerülte a várost, és elvágta az ellenséges hadseregcsoport visszavonulási útját. A gyenyikinista parancsnokság azonban menteni próbálta hadseregcsoportját, s ezért Konsztantyinográdnál, Harkovtól délnyugatra jelentős fehérgárdista erőket vont össze. Az itt gyülekező erőknek az volt a szándékuk, hogy páncélvonatok támogatásával áttörjenek a város felé.
A terv végrehajtását a helyi partizánok akadályozták meg. Egy vakmerő kis osztaguk váratlanul megtámadta a fehéreket, és pánikot keltett közöttük. A partizánoknak sikerült aláaknázniuk a vasúti hidat. Néhány órával később a híd felrobbant — a Harkov felé vezető utat elvágták. December 11-én a lett lövészek a 8. hadosztály lovasaival és munkásosztagokkal együtt bevették a várost. Ezzel szinte egy időben a 14. hadsereg csapatai és a partizánok kiverték a fehéreket Poltavából.
Mindez kedvező feltételeket teremtett Kijev felszabadításához. A 12. hadsereg 44. hadosztályához tartozó híres Bogun-dandár harcolt ezen a frontszakaszon. Elérte a Dnyepert, de nem tudott rögtön átkelni, mert a folyót vékony jégréteg borította, és így sem átmenni, sem átúszni nem lehetett a túlsó partra. Akkor a brigád elhatározta, hogy elfoglalja a hidakat, de ez nem sikerült, mert az ellenség erősen tartotta az átkelőhelyeket. Így több nap múlt el azzal, hogy keresték az átkelés lehetőségét. Végül az egyik ezred törzsét éjjel felkereste egy helybeli lakos, egy Alekszejev nevű öreg halász. Elmondta, hogy tud egy helyet, ahol olyan szilárd a folyón a jég, hogy biztonságosan átmehetnek rajta a csapatok. A bátor önkéntes kalauz az ezred komisszárjával együtt haladt a felderítő részleg élén. Az éjszakai átkelés sikerült. Hajnalban fellángolt a harc: az egyik ezred villámgyorsan hátba támadta az ellenséget és elfoglalta a hidakat. A többi szovjet ezred szorosan a nyomában haladt. A fehérgárdistákat pánik fogta el. A 12. hadsereg egységei Kijev felé nyomultak. December 16-án Kijev ismét szovjet kézen volt.
E nevezetes napokban Lenin levelet intézett az ukrán munkásokhoz és parasztokhoz a Gyenyikin felett aratott győzelmek alkalmából. Felhívta őket arra, hogy Ukrajna teljes felszabadításának küszöbén feszítsék meg minden erejüket, és végleg semmisítsék meg az ellenséget, hogy tökéletesen kizárják egy újabb támadás lehetőségét. Lenin azt tanácsolta a dolgozóknak, szívleljék meg a tanulságokat, amelyek a szibériai Kolcsak-uralom hosszú hónapjainak és Kolcsak leverésének tapasztalataiból adódnak.
„Ukrajnában Gyenyikin uralma — írta Lenin — ugyanolyan súlyos megpróbáltatás volt, mint Kolcsak uralma Szibériában. Kétségtelen, hogy e súlyos megpróbáltatás tanulságait megszívlelve, az ukrán parasztok és munkások — ugyanúgy, mint az uráli és szibériai munkások és parasztok — világosabban fogják látni a szovjethatalom feladatait és keményebben védik majd a szovjethatalmat.”62 Lenin Művei. 30. köt. 287. old.*
Különösen hangsúlyozta Lenin a nemzetiségi kérdés helyes megoldásának, a szovjet-ukrajnai és az oroszországi dolgozók egybekovácsolásának szükségességét. A kommunista párt a különböző nemzetiségű dolgozók szoros szövetségének megteremtésére törekedett. De ennek a szövetségnek feltétlenül önkéntesnek kellett lennie, a legteljesebb bizalmon, testvéri egységen kellett alapulnia. Éppen ezért nem valósulhatott meg azonnal. A függő és nem egyenjogú nemzetiségeknek az uralkodó nemzettel szemben táplált bizalmatlansága évszázadok során gyülemlett fel, ezt a bizalmatlanságot szította a cárizmus és a burzsoázia, s nagyra növelte az egész társadalmi rend, amely a kizsákmányolásra és a magántulajdonra épült.
„Ezért, amikor tántoríthatatlanul a nemzetek egységére törekszünk, és könyörtelenül üldözünk mindent, ami elválasztja őket, nagyon óvatosnak, türelmesnek, engedékenynek kell lennünk a nemzeti bizalmatlanság csökevényeivel szemben”63 Ugyanott, 289. old.* — tanította Lenin.
A burzsoá nacionalistáknak, akik kiszolgálták az antantot szovjetellenes harcában, bizonyos ideig sikerült arra a bizalmatlanságra építeniük, amelyet a volt orosz birodalom egyes nemzetiségeinek parasztjai és kisgazdái a nagyoroszokkal szemben éreztek. De a párt által következetesen folytatott lenini nemzetiségi politika elősegítette ennek a bizalmatlanságnak a megszűnését. Igen fontos lépés volt ebben az irányban az, hogy az OSZSZSZK kormánya elismerte a lengyel, a finn, a lett, az észt és a litván állam függetlenségét. A népek — nagyok és kicsinyek — egyenjogúságának elismerésén alapuló szovjet nemzetiségi politika kivívta a kis nemzetek dolgozóinak rokonszenvét, és kudarcra ítélte a nemzetközi imperializmusnak azt a kísérletét, hogy megszervezze a „14 állam hadjáratát”.
Nagy jelentőségre tett szert a nemzetiségi kérdés, amikor Ukrajna felszabadult a gyenyikinista elnyomás alól. Az ukrán közéleti személyiségek körében a legkülönbözőbb nézetek uralkodtak. A borotybisták Ukrajna teljes függetlenségéért szálltak síkra; mások az OSZSZSZK és Ukrajna szoros föderatív kapcsolata mellett foglaltak állást; és akadtak hívei az Oroszországgal való teljes egybeolvadásnak is. E kérdéseket az ukrajnai szovjetkongresszusnak kellett eldöntenie. A döntéseknél az orosz és az ukrán dolgozóknak a proletárdiktatúráért, a szovjethatalomért, a külső és a belső ellenforradalom ellen vívott együttes harca volt az első és a legfontosabb. E harc tapasztalatai azt mutatták, hogy feltétlenül szükség lesz az ukrán és az orosz munkások és parasztok szoros katonai és gazdasági szövetségére, bárhogy is oldódjék meg az állami berendezkedés kérdése. Csakis ez a szövetség garantálhatta a két szovjetköztársaság biztonságát. „Aki megbontja a nagyorosz és az ukrán munkások és parasztok egységét és legszorosabb szövetségét, az a Kolcsakokat, a Gyenyikineket, a világ kapitalista rablóit segíti”64 Ugyanott, 292. old.* — írta Lenin.
Lenin hangsúlyozta, hogy az orosz és az ukrán kommunistáknak türelmes, állhatatos, szívós munkával le kell küzdeniük a burzsoázia nacionalista cselszövéseit, a nacionalista előítéleteket, s nem szabad eltűrniük az erők szétforgácsolását és a burzsoáziával való bármiféle megalkuvást. A nagyorosz és az ukrán munkások és parasztok létérdeke az volt, hogy legyőzzék Gyenyikint, megsemmisítsék hadseregét, s lehetetlenné tegyék hasonló támadás megismétlődését.
Lenin levele programja lett az ukrán és az orosz kommunistáknak a felszabadult területeken. E levél alapján folyt a politikai munka a tömegek között, s kovácsolódott egybe a munkásosztály és a parasztság a szovjethatalomért, az ukrán és az orosz nép szoros szövetségéért folytatott harcban.
Az ukrán pártszervezetek határozottan szembeszálltak mindazokkal, akik ahelyett hogy egyesítették volna az erőket Gyenyikin ellen, az államhatárok és az OSZSZSZK-hoz fűződő állami kapcsolatok kérdésére, vagyis olyan kérdésekre terelték a párt és a dolgozók figyelmét, amelyek csak az ellenség legyőzése után oldódhattak meg.
Az ukrán dolgozók a kommunista párt vezetésével sikeres harcot folytattak a fehérgárdisták és a burzsoá nacionalisták ellen. A támadó Vörös Hadsereg minden segítséget és támogatást megkapott az ukrán munkásoktól és parasztoktól. Kijev, Poltava, Harkov és Csernyigov vidékén, csakúgy, mint Ukrajna más területein, tízezrek harcoltak vállvetve az orosz munkásokkal és parasztokkal azért, hogy kiűzzék szülőföldjükről a gyenyikinistákat és a petljuristákat.
—
A fronthelyzetről szóló újságközlemények napról napra újabb déli győzelmekről adtak hírt. 1919 decemberében a ROSZTA (Oroszországi Távirati Ügynökség. — Ford.) jelentéseiben már nem szerepelt ez az ijesztő mondat: „Csapataink az ellenséges túlerő nyomása folytán kiürítették …” A hadijelentéseket most ilyesféle szavak tarkították: „Csapataink felszabadították … megtisztították az ellenségtől … bevették …” — s a továbbiakban következett azoknak a kisebb-nagyobb városoknak a felsorolása, amelyek fölött már vörös zászló lengett.
Gyenyikin „önkéntes hadserege” a végsőkig legyengülve, megállás nélkül húzódott vissza mind délebbre. A hadosztályokból ezredek lettek, az ezredekből századok, majd aprócska osztagok, soraikban olyan katonákkal és tisztekkel, akiket a vereség demoralizált, akik elvesztették a „fehér ügybe” vetett hitüket.
S minél jobban visszavonultak a „dicső” gyenyikinista önkéntesek, annál veszélyesebbé vált a doni kozák sereg helyzete. A kozákok nem nyújtottak idejében lényeges segítséget szomszédaiknak; a viszony ugyanis feszült volt közöttük, mivel a doniak nem akartak nagyon eltávolodni szülőföldjüktől. Ámde november második felében fenyegető helyzet alakult ki: a doni hadsereg balszárnya egyre fedezetlenebbé vált, az arcvonal felől pedig a délkeleti front összesített lovashadteste és a 9. hadsereg támadta a doni kozák sereget. Így kénytelenek voltak ők is visszavonulni.
November végére a visszavonuló doni hadsereg már a Hoper folyót, ezt a fontos védelmi vonalat is maga mögött hagyta. A kozákok sietve menekültek a Don túlsó partjára. De a Don vonalát sem sikerült tartós védelemre felhasználniuk. December első felében a 9. szovjet hadsereg csapatai az ellenség elkeseredett ellenállását legyőzve átkeltek a Donon. Vesenszkaja körzetében a 22. szovjet hadosztály 190. ezrede tönkreverte az innenső parton rekedt fehérkozák gyalogdandárt, noha ez háromszoros túlerőben volt. S néhány nappal később az összesített lovashadtest még egy erős csapást mért a fehérgárdista doni hadseregre a Don jobb partján, Bogucsar körzetében.
A fehérgárdisták arra számítottak, hogy Caricin lesz a legfőbb védelmi támaszpontjuk a jobbszárnyon. A szovjet parancsnokság azonban úgy döntött, hogy megkezdi az offenzívát Caricin ellen. A hadműveletben a 10. és a 11. hadseregnek kellett részt vennie. November 29-én megindult a támadás. A 10. hadsereg egységei nem tudták bevenni a megerősített ellenséges állásokat. De a 11. hadsereg november második felében teljesen megtisztította az ellenségtől a Volga bal partját Caricintól délkeletre, a folyó torkolatvidékén, s megsemmisítette az Asztrahanyt sokáig fenyegető kozák egységeket. Ez jelentős siker volt, mivel szabad kezet adott a 11. hadseregnek ahhoz, hogy további hadműveleteket folytasson a caricini szakaszon és Észak-Kaukázus előterében.
A délkeleti front seregeinek azonban december folyamán nem sikerült bevenniük Caricint. A feladat végrehajtása csak akkor vált lehetővé, amikor a déli front csapatai már gyorsan nyomultak a Donyec-medence felé.
1919 utolsó hetében indult meg a küzdelem a Donyec- medencéért. A vidék fehérgárdista erőinek felszámolásában óriási szerepe volt az 1. lovashadseregnek. A fehérgárdista parancsnokság mindent elkövetett, ami csak erejéből telt, hogy birtokában tartsa a Donyec-medencét. Jónéhányszor rohamoszlopba tömörítette és ellentámadásba küldte legjobb hadtesteinek — Mamontov, Skuro, Ulagaj hadtesteinek — maradványait, de mindhiába.
A szovjet csapatokat segítették a bányászok és a munkások. A visszavonuló fehérgárdista egységek kénytelenek voltak védekezni a nagy partizánosztagok támadásaival szemben. Katonai szerelvények siklottak ki, törzsek és hátországi egységek semmisültek meg. A vasutasok megbénították a vonatforgalmat. Égett a talaj a Gyenyikin-hordák lába alatt. Harcosok tízezrei — donyeci bányászok, vérbeli proletár káderek — léptek be a Vörös Hadseregbe.
A fehérek donyec-medencei vereségének óriási stratégiai jelentősége volt. Az „önkéntes hadsereg” maradványai elszigetelődtek a doni és a kaukázusi fehérhadseregtől. Ez utóbbi két hadsereg ugyan nem volt még olyan siralmas helyzetben, mint az „önkéntesek”, de az a veszély fenyegette, hogy elveszti hátországi bázisait. Ezért Gyenyikin parancsot adott a kaukázusi hadseregnek, hogy ürítse ki Caricint, és vonuljon vissza a Szal folyó vonalára. Gyenyikin bízott benne, hogy a doni és az „önkéntes” hadsereg erőivel még elállhatja a Rosztovba, Novocserkaszkba és Taganrogba vezető utat. Ez az elgondolás azonban már nem volt megvalósítható.
A fronton az események továbbra is viharos gyorsasággal követték egymást. December 29-én megindult a délkeleti front seregeinek általános offenzívája. 1920. január 3-án a 10. és a 11. hadsereg tönkreverte a caricini fehér hadseregcsoportot, és bevonult Caricinba. Január 7-én a déli front csapatai elfoglalták Taganrogot, ahol már érkezésük előtt helyi felkelő munkásosztagok szálltak harcba a fehérgárdisták ellen, élükön a földalatti kommunista szervezettel. S végül január 10-én az 1. lovashadsereg heves utcai harcok után felszabadította a Don menti Rosztovot, mintegy 11 000 foglyot ejtve és temérdek hadfelszerelést — egyebek közt angol harckocsikat — zsákmányolva. A városért folytatott csatában hervadhatatlan dicsőséget szereztek a Tyimosenko parancsnoksága alatt álló 6. lovashadosztály, valamint a Gorodovikov által vezényelt 4. lovashadosztály katonái.
E nevezetes napon a déli front Forradalmi Katonai Tanácsa parancsot adott ki a csapatok részére. A parancs a többi között így szólt:
„A déli front alakulatai elé kitűzött legfőbb feladatot — az ellenséges »önkéntes hadsereg« leverését, a Donyec-medencének és Rosztovnak, a déli ellenforradalom legfőbb tűzfészkének birtokbavételét — teljesítettük.
A front dicső csapatai télen, nagy hóban és zord hidegben, nélkülözések közepette végrehajtott támadás és kitartó harcok során, két és fél hónap alatt Orjol vonalától az Azovi-tenger partjáig, több mint hétszáz versztnyire jutottak el.
Az ellenséges »önkéntes hadsereg«, amelyet Mamontov, Skuro és Ulagaj lovasságával erősítettek meg, katasztrofális vereséget szenvedett, maradványai a szélrózsa minden irányába menekülnek. A front hadseregei több mint 40 000 foglyot ejtettek, 750 ágyút, 1130 géppuskát, 23 páncélvonatot, 11 harckocsit, 400 mozdonyt, 12 200 vasúti kocsit, és nagy mennyiségű különféle katonai felszerelési tárgyat zsákmányoltak.
A Déli Front Forradalmi Katonai Tanácsát büszkeséggel tölti el a fronton harcoló vöröshadseregek katonai erejének tudata. A Tanács valamennyi dicső hősnek — vöröskatonának, parancsnoknak, politikai biztosnak — testvéri üdvözletét küldi, és köszönti őket a munkások és a parasztok legádázabb ellensége, a cári tábornokok és a földbirtokosok hadserege felett aratott fényes győzelem alkalmából.
Éljen a legyőzhetetlen Vörös Hadsereg!”65 Pravda, 1935. január 8.*
A Don menti Rosztovnak, a déli fehérgárdista uralom politikai központjának eleste után Gyenyikin hadserege nem volt többé egységes egésznek nevezhető. Legfőbb erői megsemmisültek. A csapatok irányítása végképpen megbomlott.
Gyenyikin seregéből ekkor lényegében három elszigetelt csoport maradt: az egyik Silling tábornok parancsnoksága alatt a jobb parti Ukrajna déli részén állapodott meg, a másik Szlascsov tábornok vezényletével a Krím-félszigetre menekült, a harmadik pedig — a legnagyobb — még tartotta magát Észak-Kaukázusban.
A harc új fejleményei megkövetelték a déli szovjet seregek irányításának átszervezését. 1920 januárjában a déli frontot délnyugatinak nevezték el. A délnyugati front három hadsereget foglalt magában: a 12., a 14. és a 13. hadsereget. A frontnak a viszonylag kis létszámú Silling- és Szlascsov-hadseregcsoport felszámolásán kívül biztosítania kellett Ukrajnát Lengyelország felől.
A délkeleti front nevét a harc újonnan kialakult fő irányának megfelelően kaukázusi frontra változtatták. Ide öt hadsereg tartozott: a 8., a 9., a 10. hadsereg, az 1. lovashadsereg és a 11. hadsereg. A kaukázusi fronttal szemben állt a doni és a kaukázusi hadsereg, valamint az „önkéntes hadtest” (a volt „önkéntes hadsereg” maradványa). Ez volt a szovjetföldön megmaradt legerősebb fehér haderő, összlétszáma csaknem elérte a 45 000 főt.
A Gyenyikin-sereg ukrajnai maradványainak leverése egy hónap alatt befejeződött. A 14. hadsereg február elején felszabadította Nyikolajev és Herszon városát. Az ellenséges erők két csoportra szakadtak: az egyiket Tyiraszpol körzetében a Dnyeszterhez szorították, a másik Ogyesszában maradt. A szovjet parancsnokság megkezdte e hadseregcsoportok részenkénti felszámolását.
- február 8-án reggel a 41. és a 45. hadosztály, valamint Kotovszkij lovasdandárjának egységei heves utcai harcok után elfoglalták Ogyesszát. A tyiraszpoli fehér hadseregcsoport kapitulált — Silling tábornok serege nem volt többé.
A krími szakaszon másképp alakult a helyzet. A 13. hadsereg egységeinek itt nem sikerült likvidálniuk Szlascsov tábornok hadseregcsoportját. A fehérek kihasználták a Krím kedvező védelmi adottságait, és erősen megvetették lábukat a félszigeten. Ide áramlottak Gyenyikin többi egységének maradványai; s a 13. hadsereg erejéből nem futotta a krími ellenséges felvonulási terület felszámolására. 1920 nyarán az antant felhasználta ezt a felvonulási területet, hogy még egy utolsó támadást intézzen a szovjetország ellen.
A legelkeseredettebb küzdelem 1920 elején a kaukázusi fronton bontakozott ki. Az ellenség fő erői a Don, a Manics és a Szal folyók vonalán építettek ki szilárd állásokat. Ezek az erők a viszonylag rövid frontszakaszon tömör csoportot alkottak.
A kaukázusi front parancsnoksága, melynek élén Sorin állt, mégis úgy döntött, hogy frontális csapást mér az ellenségre, jóllehet ehhez nem volt elég ereje, a támadó egységek elfáradtak, és elszakadtak mögöttes területeiktől. A fehérek batajszki megerősített állásai ellen intézett sorozatos támadások csak súlyos veszteségeket okoztak az 1. lovashadsereg, valamint a 8. és a 9. hadsereg egységeinek, de nem vezettek eredményre.
Ekkor Kamenyev hadsereg-főparancsnok előterjesztette támadási tervét. De az ő beavatkozása sem bizonyult szerencsésnek, ez a terv is kudarcba fulladt.
A két terv egyik legnagyobb hibája az volt, hogy olyan szerepet szánt az 1. lovashadseregnek, amely nem állt arányban lehetőségeivel. A hadsereg súlyos veszteségeket szenvedett, amikor mocsaras helyen, tüzérségi támogatás nélkül támadott, s olyan feladatokat kapott, amelyeknek végrehajtása közben sehogyan sem érvényesíthette fontos harci tulajdonságát: a nagyfokú mozgékonyságot. A hadsereg Forradalmi Katonai Tanácsa javasolta Sorinnak, próbálja nagyszabású átkaroló mozdulattal birtokba venni a batajszki állásokat. De a frontparancsnok nem vette figyelembe ezt a javaslatot. Ekkor az 1. lovashadsereg Forradalmi Katonai Tanácsa a párt Központi Bizottságához és a szovjet kormányhoz fordult, s jelentésében feltárta a kaukázusi front balsikereinek okait.
A kaukázusi front parancsnokságát csakhamar leváltották. A frontparancsnok Tuhacsevszkij lett, a Forradalmi Katonai Tanácsnak pedig tagja lett Ordzsonikidze. Megkezdődött a támadó hadművelet gondos előkészítése. Ezt megkönnyítették a 11. és a 10. hadseregnek a sztavropoli és a velikijknyazsi szakaszon elért sikerei. A két hadsereg Asztrahany és Caricin felől kiindulva a partizánokkal együtt oldalba támadta az észak-kaukázusi fehér hadseregcsoportot, és azzal fenyegette, hogy elvágja a Kaukázushoz vezető visszavonulási útjait.
Február közepére a kaukázusi front seregeinek offenzívája gondosan elő volt készítve. Az 1. lovashadsereg áttört a doni és a kubanyi (volt kaukázusi) hadsereg érintkezési pontján, és a 10. hadsereg egységeivel együtt súlyos vereséget mért az ellenségre Torgovajánál. A fehérek megpróbálták tartani magukat. Az „önkéntes hadtest” gyalogos egységei február 20-án váratlanul betörtek Rosztovba. De a 8. hadsereg két nap múlva kiverte őket a városból. Ugyanebben az időben az 1. lovashadsereg és a 10. hadsereg egységei Szrednye-Jegorlikszkaja vasútállomásnál egy másik ellentámadási kísérletet hiúsítottak meg.
A kaukázusi front seregeinek hadműveletei sikeresen haladtak. Február 29-én a 11. hadsereg elfoglalta Sztavropolt; március elején felszabadult Batajszk. Az 1. lovashadsereg Majkop felé nyomult előre. A szovjet csapatok másik része — a 9. és a 8. hadsereg — a Fekete-tenger melléki partizánokkal együtt Gelendzsik és Novorosszijszk irányába támadott. Március 15-én a partizánok felszabadították Gelendzsiket, 27-én pedig a szovjet csapatok elfoglalták Novorosszijszkot, s több mint 20 000 foglyot ejtettek.
A vert fehérgárdista erők üldözése során a Vörös Hadsereg egységei és a partizánok április elejére hatalmas területet szabadítottak fel. Elfoglalták Sztavropolt, a Feketetenger mellékét, a Kubanyt, a Tyerek vidékét és Dagesztánt, s mindenütt helyreállították a szovjethatalmat. A déli városok és falvak dolgozói a Gyenyikin-uralom hosszú időszaka után először lélegeztek szabadon. De még sok esztendőre volt szükség ahhoz, hogy a szovjet állam begyógyítsa a történelemben példátlan háború okozta sebeket, helyreállítsa mindazt, amit az ádáz osztályellenség lerombolt, újjáépítse a fölperzselt városokat és falvakat.
A grúz határhoz szorított fehérgárdista csapatok tömegesen megadták magukat. Csak viszonylag kis részük távozott grúz területre.
Gyenyikinnek egyszer s mindenkorra befellegzett.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!