Döntő győzelmek küszöbén

Gyenyikin leverése

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

2

Az Októberi Szocialista Forradalom megadta a dolgozó parasztnak azt, amiről korábban csak ábrándozhatott: földet, felszabadulást a földesúri és a kulák kizsákmányolás alól, széles körű politikai jogokat. De az intervenció és a polgárháború a „hadikommunizmus” merev, rendkívüli politikájának bevezetésére kényszerítette a proletárdiktatúra államát. A középparaszt nem mindjárt értette meg, hogy a gabonamonopólium és az egész gabonafölösleg kötelező beszolgáltatása elengedhetetlenül szükséges a honvédelem megerősítéséhez, ahhoz, hogy a szovjethatalom a dolgozó parasztot megvédje a nyomortól és a jogfosztottságtól. Mielőtt még a Kolcsak- és a Gyenyikin-uralom véres tapasztalataira sor került volna, az eszerek, a mensevikek, az anarchisták, a burzsoá nacionalista pártok és csoportok nem minden eredmény nélkül suttogtak naphosszat a paraszt fülébe alkotmányozó gyűlésről, „kommunisták nélküli szovjetekről”, „szabadkereskedelemről”, „osztálybékéről”, a keresett „harmadik útnak” tüntetve fel a burzsoá hatalom restaurációjának útját. A burzsoázia és a földbirtokosok uszályhordozóinak hamis, provokatív agitációja rendszerint csak ott befolyásolta a parasztságot, ahol a proletariátus gyenge volt, s a kommunista pártszervezetek még épphogy megkezdték működésüket. De az agrár jellegű Oroszországban, ahol az iparvidékek egyenlőtlenül oszlottak meg, számos olyan isten háta mögötti járás volt, ahol 1918-ban és 1919 elején csak elvétve akadtak bolsevikok, s nem volt egyetlen gyár sem, amelynek proletár törzsgárdája lett volna. A szegényparaszt-bizottságok és a helyi szovjetek pedig helyenként igen gyengék voltak, vagy kulákelemek férkőztek soraikba.

Még bonyolultabb volt a helyzet a kozák falvakban, ahol a tömegekben erősen éltek a kozák réteg kivételezettségéről (a bevándoroltakkal és a „muszkákkal” szemben), a kozákoknak a „szabad élethez” való különleges jogairól táplált elképzelések. A szegénykozákság, amely időről időre a városba járt bérmunkát keresni, és ott közel került a proletariátushoz, a forradalom első napjaitól kezdve a Vörös Hadseregben harcolt. A közepes módban élő falubeliek s még inkább a gazdagok pedig csapatostól özönlöttek a fehérgárdista seregekbe. Ők alkották e seregek ütőerejét, a lovasságot.

A félrevezetett, politikailag felvilágosulatlan paraszti tömegekből és a kozákság egy részéből alakult ki Kolcsak és Gyenyikin nagy fehérgárdista hadserege. De a mundérba bujtatott középparaszt hamarosan kezdte megérteni, milyen végzetes hibát követett el, amikor a „vörösök” és a „fehérek” közül az utóbbiakat választotta. A botbüntetésen alapuló fegyelem, a régről ismerős „tiszt úr”, a paraszt- és munkástestvérekkel szemben alkalmazott tömeges megtorlások, a nyilvánvaló és a hadseregben senki által nem titkolt cél: a cári rend visszaállítása — mindez eléggé felnyitotta a szemét annak a parasztnak, aki tudatlanságában az osztályárulás szennyes útjára lépett. Csakhogy a fehér hadseregben a katonának nem volt könnyű helyrehoznia a hibát. Minden lépését szigorúan ellenőrizték a minden hájjal megkent hivatásos tisztek és tapasztalt kémelhárítók, akik egyet-mást megtanultak a két 1917-es forradalom idején, s a katonaságnál csak úgy hemzsegő kulákfiókák önkéntes segítségére támaszkodtak. Ez a fehér hadsereg képes volt kiterjedt támadó hadműveletek végrehajtására. Az ilyen hadműveletek viszont nagy veszteségeket okoztak, s állandó utánpótlást követeltek.

Gyenyikin legjobb tiszti és önkéntes egységei felmorzsolódtak a harcok során, a polgárháború pedig egyre nagyobb méreteket öltött, a Vörös Hadsereg nyomása mindinkább erősödött.

A fehérgárdista hatóságok ezért mindenütt — Szibériában, az ország déli és északnyugati részén — kénytelenek voltak tömeges sorozásokat végrehajtani. Egyre újabb ezredeket dobtak az arcvonalra, a harcok poklába, s ezek soraiban csüggedten lépkedtek a fehérgárdista egyenruhába bujtatott parasztok, akik már megízlelték a Kolcsak és Gyenyikin hátországának mélyén folyó „békés” élet minden „gyönyörét”, s össze tudták hasonlítani a szovjethatalmat a fehérgárdista kormányzattal.

Az ilyen katonák tulajdonképpen potenciális ellenségei voltak annak a hadseregnek, amelybe erőszakkal sorozták be őket. Gyűlölték tisztjeiket és ez a gyűlölet csak ideig-óráig maradhatott rejtve. A fehérgárdista hivatásos tisztikar — Gyenyikin hadseregének gerince — világosan látta alárendeltjeinek érzelmeit. Ezek a fehér tisztek — főhadnagyok, törzskapitányok, ezredesek és tábornokok — a vereségektől elcsüggedve tehetetlen haraggal tekintettek a forradalomra, a szovjethatalomra, az egész népre, szenvedélyesen gyűlölték az egyszerű katonákat és ezt a gyűlöletet nyíltan is kimutatták. „Mi az elítéltek hadserege vagyunk! — írta naplójában Gyenyikin egyik tartalékos tisztje. — Az ember haja az égnek áll, látva, hogy mi történik a harmadik hadosztálynál. A tisztek újra puskavesszővel verik a katonákat, szinte bottal kényszerítik őket az »Isten, óvd meg a cárt« éneklésére. Istentől elrugaszkodott, végtelenül korlátolt teremtmények. A katonák alkalomadtán úgy lelövik őket, mint a nyulakat …” A továbbiakban teljesen logikusan levonja a következtetést: „Nem messze tőlünk északra már a bolsevikok vannak, s várni lehet, hogy egyszerűen eltörölnek minket a föld színéről. Nem lehet sokáig szélmalomharcot folytatni.”⁵⁶ A. Szegejev: A Gyenyikin-hadsereg véleménye saját magáról. Moszkva 1920. 21. old.*

Ez már nem az a hadsereg volt, amely nemcsak sikeresen védekezni, hanem széles arcvonalon támadni is tudott. Ebben a hadseregben a fehér kémelhárítás már nem tudta megelőzni a tömeges szökéseket, egész alegységek és egységek átállását, a felkeléseket, a tisztekkel való burkolt és nyílt leszámolást. A fehér hadsereg szemlátomást bomlásnak indult.

Még 1919 július elején, amikor Gyenyikin, hadait lelkesítve, bejelentette a moszkvai hadjáratot, Lenin előrelátóan megjegyezte: „… az általános mozgósítás fogja pusztulásba dönteni Gyenyikint, ahogyan pusztulásba döntötte Kolcsakot … A Gyenyikin hadseregébe besorozott parasztok ugyanazt fogják véghezvinni ebben a hadseregben, amit a szibériai parasztok műveltek Kolcsak hadseregében — teljesen felbomlasztották.”⁵⁷ Lenin Művei. 29. köt. 470—471. old.*

Ez volt a helyzet a Gyenyikin-fronton.

Minden eresztékében recsegett-ropogott Gyenyikin hátországa is. Az általa elfoglalt hatalmas dél-oroszországi, ukrajnai és észak-kaukázusi területen létrejött uralom lényegében nem különbözött a szibériai Kolcsak-uralomtól. A nyílt burzsoá-földesúri katonai diktatúra népellenes rendszere a legkülönfélébb politikai színezetű és árnyalatú ellenforradalmi pártok blokkjára támaszkodott. Gyenyikinnél is, akárcsak Kolcsaknál, óriási szerepük volt a külföldi (angol, francia, amerikai) katonai misszióknak. S a helyi hatalmat néhány módosított, militarizált forradalom előtti szerv képviselte, más cégér alatt. Gyenyikin azonban, Kolcsaktól eltérően, megengedte, hogy hátországában autonóm területi „kormányok” működjenek. Ilyen „kormányok” alakultak a kozák területeken: a Don, a Tyerek és a Kubany vidékén. Igaz ugyan, hogy e területek „autonómiája” csupán formális volt, és a kozák „kormányok” Gyenyikinnek tetsző politikát folytattak.

A fehérgárdista alakulatok „tevékenységének” jellegét már abból az érdekes dokumentumból is meg lehet ítélni, amelyet „Kötelező rendelkezés” címmel a kurszki kormányzó írt alá. A dokumentum nyolc pontot tartalmaz és mindegyik ezzel a szóval kezdődik: „tilos”. Valamennyi pont megfogalmazása olyan homályos, hogy bármilyen cselekedetet tetszés szerint be lehet sorolni valamelyik pontba. Lényege azonban teljesen világos: a Gyenyikin uralma alatt álló területen tilos olyan dolgokról beszélni, amelyek „közriadalmat keltenek”, „ellenséges magatartásra” buzdítanak a hivatalos intézményekkel és személyekkel szemben, tilos beavatkozni a közigazgatás és az állami őrség (vagyis a rendőrség) rendelkezéseibe, tilos a gyűlések tartása, bármiféle szövetség vagy társaság szervezése stb.^57a V. Alekszejev és A. Komarov, A polgárháború a … Dokumentumok és anyagok. I. kötet, 187—188. old.* Minden tilos volt és semmi sem volt megengedve. Ugyanígy, a cári önkényuralom legsötétebb hagyományainak szellemében tevékenykedtek Gyenyikin többi satrapái is a fehérek által elfoglalt városokban és kormányzóságokban.

A rendet a hátországban a kémelhárító szervezet és a sok ezer főnyi rendőrség (az „állami strázsa”) tartotta fenn, amely lényegében a burzsoázia és a földbirtokosok osztálytartaléka volt. Tömeges kivégzések, kínzások, a dolgozók kirablása adók és rekvirálások útján — ebből állt a „munkamódszere” ezeknek az elnyomó szerveknek. Velük karöltve tevékenykedtek a lakosság ideológiai „megdolgozására” létesült szervek, amelyek a „Tájékoztató Ügynökség” („Oszvag”) cégér alatt működő hivatal fennhatósága alá tartoztak. Ennek a „megdolgozásnak” a tartalma szovjetellenes agitáció, valamint a fehérgárdista uralom és a szövetségesek (a külföldi intervenciósok) dicsőítése volt. A helyi „Oszvag”-sejtek, a „tájékoztató és agitációs állomások” egyszersmind adatokat szolgáltattak a kémelhárításnak a lakosság hangulatáról, a „megbízhatatlan” személyekről stb.

A fehérgárdisták által sebtében összetákolt és működésbe hozott államgépezet legfőbb céljának tekintette, hogy a munkásosztályt és a dolgozó parasztságot elnyomja és mindenben alárendelje a burzsoá-földesúri rendnek. Az egész közigazgatási apparátust, a kémelhárító szerveket, az „Oszvag”-ot, az állami strázsát elsősorban azért hívták életre, hogy kiirtsák, kiégessék a szocialista forradalom szellemét, amely a dolgozó osztályokban élt. Egyes fehérgárdista politikusok hajlandók voltak szinte az utolsó emberig kiirtani és külföldről betelepített „megbízható” munkásokkal helyettesíteni a „forradalomtól megfertőzött” munkásosztályt.

Az üzemekbe, a bányákba és az olajmezőkre visszatértek a régi tulajdonosok. A földbirtokosok visszaköltöztek birtokukra. Végtére is értük dolgozott az egész gyenyikini elnyomó gépezet, az ő kedvükért próbálta a Gyenyikin-hadsereg bevenni Moszkvát.

De a földbirtokosok és a tőkések, akik Oroszország „törvényes urainak” szerepében tetszelegtek, 1917 óta sokkal több csalódáson mentek keresztül, semhogy komolyan hittek volna az ellenforradalom gyors győzelmében és helyzetük szilárdságában. Nem azért érkeztek ők a Gyenyikin-hadtáppal, hogy gazdasági tevékenységet folytassanak, hanem hogy raboljanak, spekuláljanak, s mindent elkövessenek, hogy a földet, az üzemeket, ingó és ingatlan vagyonukat minél hamarabb dollár-, font- és frankkötegekké változtassák, ezeket a tőkéket pedig külföldi bankokban helyezzék el, mielőtt még Oroszhonban véget érnek a „zavargások”. A külföldi üzletemberek, akik erősen bíztak Gyenyikinben, egy-kettőre összevásárolták jutányos áron a leggazdagabb olajlelőhelyeket, ércbányákat, üzemeket, ipari berendezéseket, s hatalmas nyersanyag-, gabona- és fakészleteket, valamint állatállományt szedtek össze. Dél-Oroszország, Észak-Kaukázus és Ukrajna fokozatosan külföldi tőkések tulajdonává, a nyugati országok európai gyarmatává vált. A Gyenyikin-sereg, amelynek csapatainál virágzott az „önellátás” rendszere, a helyi lakosság rovására vad, féktelen rablásokat vitt véghez. A rablások és a fosztogatások olyan méreteket öltöttek, hogy végül a fehérgárdista vezéreket is nyugtalanság fogta el, mivel ebben a jelenségben már ők is a csapatok bomlásának jelét látták. Vrangel tábornok, akit Gyenyikin 1919 decemberében az „önkéntes hadsereg” parancsnokává nevezett ki, a következőket írta jelentésében:

„A háború a meggazdagodás eszközévé vált, a helyi eszközökkel való ellátásból rablás és spekuláció lett …

Minden egység igyekezett minél többet megkaparintani. Mindent elvittek, ami helyben nem volt felhasználható — a mögöttes területre hurcolták, hogy elcseréljék vagy pénzzé tegyék … A csapatok mozgó tartalékai homéroszi méreteket öltöttek. Egyes kötelékek tartaléka ezredenként a kétszáz vagont is elérte.

Mindazok kezében, akiknek bármilyen módon közük volt az »önellátáshoz«, horribilis pénzösszegek voltak, s ennek elkerülhetetlen következménye lett a kicsapongás, a hazárdjáték, az ivás …”⁵⁸ Az orosz forradalom levéltára. VI. köt. Berlin 1922. 134—135. old.*

Ezeknek a rendkívül gazdag vidékeknek a gazdasági élete a legteljesebb hanyatlás állapotában volt: kihalt gyártömbök, ócskavassá váló gépek, fűvel benőtt vasútvonalak, vízzel elárasztott bányák, elnyomorodott és lerombolt falvak — így festett a Gyenyikin-uralom arculata.

Ebben a fehérgárdista pokolban a munkásnak csak egy „joga” volt: az éhhalálhoz való jog. Ugyanez a jog illette meg a parasztot is. A többi emberi jogtól megfosztották a dolgozókat. Demokratikus szabadságjogokról szó sem volt, még burzsoá értelemben sem.

Nézzük például, mi tette nevezetessé a gyenyikinisták tartózkodásának első napjait Jekatyerinoszlávban:

„Az első napon a félig ittas kozákok és csecsencek szétszéledtek a városban. Tömegével lövöldözték agyon és gyilkolták az embereket. A csecsenovkai munkásnegyedben egy éjszaka alatt több mint ezer munkást, sok nőt és serdülőkorú gyermeket tartóztattak le. Csoportonként az Alekszander térre vitték, a kolostorlépcsőhöz vezették, s ott halomra lőtték őket. A többi kerületben is történtek letartóztatások, házkutatások és mészárlások. Az Alekszander Kórház mellett egy szakadékban mintegy kétezer hulla hever … A fehérgárdisták itt-tartózkodásuk első három-négy napja alatt több mint háromezer embert lőttek agyon … A rablások és a gyilkosságok nem szűnnek meg, a külvárosokban tombolnak a büntető osztagok.”⁵⁹ Izvesztyija VCIK. 1919. július 6.*

A fehérek által elfoglalt helységekben a lakosságot éhség és járványok tizedelték. A fehérgárdista hatóságoknak minden idejét elfoglalta a rablás, így eszükbe sem jutott, hogy legalább minimális mennyiségű gyógyszert, élelmiszert, elsőrendű közszükségleti cikket biztosítsanak a lakosság részére. A tulai kormányzóság novoszili járásának forradalmi bizottsága a következőket jelentette közvetlenül Novoszil városának felszabadítása után:

„A forradalmi bizottságnak első dolga az volt, hogy kenyeret biztosítson a város éhes lakóinak, mivel a lakosság egyetlen font kenyeret sem kapott, amíg a fehérek a városban tartózkodtak.”⁶⁰ Központi Pártarchívum (SZRA). 17. fólió, 6. opus. 42. ügyir.172. old.*

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!