Gyenyikin leverése
(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)
1
Gyenyikin végső vereségének előkészítésében óriási szerepet töltött be a Központi Bizottság Politikai Bizottságának november 14-i határozata a déli hadszíntéren küzdő szovjet erők fő csapásának irányáról.
A Központi Bizottság még októberben leszögezte, hogy a Vörös Hadseregnek elsősorban a déli front középső szakaszára kell erőfeszítéseit összpontosítania, s a legfőbb feladat Gyenyikin „önkéntes hadseregének” megsemmisítése. De a hadsereg-főparancsnokság főhadiszállásán más volt a vélemény. Kamenyev főparancsnok és a legfelsőbb hadvezetés néhány más képviselője úgy vélte, hogy a Gyenyikin elleni általános offenzíva idején mégsem a déli, hanem a délkeleti frontnak jut a legfőbb szerep. Ők tehát lényegében azt javasolták, hogy a szovjet hadvezetés térjen vissza Gyenyikin leverésének korábbi — a gyakorlat által megcáfolt — tervéhez, amely a fő csapást a Don és a Kubany vidékére irányozta elő, s a doni és a kaukázusi fehérgárdista hadsereg szétzúzását tűzte ki elsőrendű feladatul. A helyzet ilyen újjáértékelésének egyik szenvedélyes híve volt Szmilga, a Köztársasági Forradalmi Katonai Tanács tagja. Ugyanilyen állásponton volt akkor Guszev is.
A főparancsnokság ezeket a nézeteket érvényesítette a gyakorlatban, s ennek megfelelően osztotta el a délre indított erősítéseket is. Ilyenformán a déli front éppen ellenoffenzívájának tetőfokán nem kapta meg a kellő támogatást. A lett lövészhadosztálynak és más kimerült hadosztályoknak pihenésre és utánpótlásra volt szükségük. De erre nem adódott lehetőség.
A Déli Front Forradalmi Katonai Tanácsa élesen tiltakozott a hadsereg-főparancsnokság irányvonala ellen, de eredménytelenül. Ekkor a front Forradalmi Katonai Tanácsának tagjai a Központi Bizottság Politikai Bizottságához és személyesen Leninhez fordultak, hangsúlyozva, hogy célszerűtlen megváltoztatni azt a támadási tervet, amely szerint a fő csapás iránya Harkov — a Donyec-medence — a Don menti Rosztov, mivel a terv az arcvonalon előállott helyzet mérlegelésén alapul.
A Politikai Bizottság november 14-én Lenin elnökletével úgy határozott, hogy a fő csapás iránya Kurszk—Harkov—a Donyec-medence legyen. Ezzel ismét kiemelte a déli front döntő jelentőségét. A Politikai Bizottság felszólította Kamenyev főparancsnokot, hogy a csapatoknak ennek megfelelő parancsot adjon, s ez az elgondolás legyen számára irányadó, amikor az erősítéseket a déli és a délkeleti front között elosztja.
Ily módon, kollektív határozattal végleg elfogadták Gyenyikin leverésének az akkori körülmények közt egyedül helyes tervét. Ez a terv lényegében az 1919-es év végén létrejött alapvető katonai, politikai és gazdasági feltételek figyelembevételén alapult.
A szovjet főparancsnokság — a párt Központi Bizottságának és személyesen Leninnek az útmutatásait követve — tervbe vette a déli front további megerősítését, azzal a szándékkal, hogy 1920 elejére előkészíti az erőket a Gyenyikin vereségét betetőző csapásokra.
November 17-én Kamenyev főparancsnok utasítást adott, hogy néhány hadosztályt át kell vezényelni a déli frontra. A front fő feladata, így hangzott az utasítás, hogy szétverje az „önkéntes hadsereget, és elfoglalja a Donyec-medencét”.
Már decemberben megérkeztek a déli frontra a nyugati fronton felszabadult egységek, mivel nyugaton viszonylagos csend állt be Jugyenyics leverése és a lengyel előrenyomulás tartós elakadása következtében. Erősítések érkeztek a keleti és a turkesztáni frontról, s újabb szerelvények jöttek a központi vidékekről is. Mozgósított munkások és parasztok áramlottak a hadseregbe az orjoli, a kurszki, a voronyezsi és a csernyigovi kormányzóság nem sokkal előbb felszabadult városaiból és falvaiból. Már december elején csaknem 100 000 gyalogos katona állomásozott a déli fronton.
Bőséges utánpótlást kapott a délkeleti front is, amelynek fontos szerep jutott a küszöbönálló téli csatákban. A front állománya november közepén 38 700 gyalogos volt.
A lovasság abban az időben a két fronton 26 000 főt számlált. A tűzfegyverek száma is nagy volt: több mint 3800 géppuska és mintegy 900 ágyú. Ez akkor igen nagy erőnek számított.
Nagy gondot fordítottak 1919 őszén lovas egységek alakítására, lovasok kiképzésére, a lóállomány növelésére. A lovasságnak döntő szerep jutott offenzíva idején, amikor a csapatok mozgékonyságára volt szükség, amikor sűrűn alkalmazták az átkaroló, bekerítő mozdulatokat, a mögöttes területre való betörés taktikáját, s a helyzet megkövetelte, hogy a haderő ott mérjen csapást az ellenségre, ahol az a legkevésbé várja. Különösen megmutatkozott ez a sztyeppén, ahol tetejébe még erős ellenséges lovasság is harcolt.
A szovjet hadseregfejlesztésben és hadművészetben fontos lépés volt az 1. lovashadsereg megteremtése. Ezt a hadsereget a Déli Front Forradalmi Katonai Tanácsának 1919. november 11-i parancsa értelmében három (a 4., a 6. és a 11.) lovashadosztályból és egy lövészdandárból alakították. Parancsnokává Bugyonnijt nevezték ki. Vele együtt Vorosilov és Scsagyenko voltak a Forradalmi Katonai Tanács tagjai.
Az 1. lovashadseregnek az volt a sajátossága, hogy bármilyen körülmények között képes volt a legkülönbözőbb operatív és stratégiai feladatok végrehajtására. Erős gyalogsággal és páncélautókkal is rendelkezett, kapott páncélvonatokat és légierőt. S a lovashadsereg katonái valóban alkotó módon használták fel mindazt az újat, amit a polgárháború tapasztalatai a lovassági taktikában nyújtottak. Így például felszerelésükhöz tartozott a lóvontatású gépfegyverkocsi, melyet jogosan nevezhetünk a polgárháború szülöttjének. A lovashadsereg gépfegyverkocsija sok ütközet sorsát döntötte el.
Az 1. lovashadsereg története az egyik legjobb, leghősibb vörös alakulat harci útjának története. Megteremtése sokban hozzájárult Gyenyikin leverésének előkészítéséhez. A sereget dicsőség övezi, s a nép számos legendát és dalt költött róla.
Ha Bugyonnij kiáltott,
Vele roptuk a táncot,
Hogy a föld remegett meg az ég.
Aki volt a seregbe
Odanőtt a nyeregbe
S ügetett, ahogyan soha még.
A szovjetország déli részén sorsdöntő események érlelődtek. A kommunista párt, a szovjet állam, a munkásosztály és a dolgozó parasztság minden erejét a Gyenyikin részéről fenyegető veszély megszüntetésére összpontosította.
Ugyanakkor az ellenséges seregben és hátországban is megteremtődtek a Gyenyikin-uralom teljes csődjének az előfeltételei.
Melyek voltak ezek az előfeltételek?
A Gyenyikin-seregben egyre fokozódó és semmiféle eszközzel fel nem tartóztatható bomlási folyamat ment végbe. Ez már 1919 nyarán megindult, de az elszenvedett vereségek kedvező talajt teremtettek ahhoz, hogy a bomlás az év végére katasztrofális méreteket öltsön.
Egy ellenforradalmi hadsereg csak addig lehetett erős, amíg osztályszempontból homogén volt, vagyis zömében a kizsákmányoló osztályok tagjaiból állt, akik feltétlenül ellenségei a szocialista forradalomnak, mivel ez politikai és gazdasági uralmuk ellen irányul.
Csakhogy az ilyen hadsereg nem lehetett nagy létszámú, s állhatatossága, valamint a nemzetközi imperializmus segítsége ellenére sem tudott volna sokáig harcolni a polgárháború kiterjedt frontjain a lakosság többségétől támogatott Vörös Hadsereg ellen. Megértették ezt az ellenforradalom vezérei, Kolcsak, Gyenyikin és Jugyenyics csakúgy, mint a velük egy húron pendülő kadet, eszer, mensevik és egyéb ellenforradalmi burzsoá és kispolgári pártokhoz tartozó cégéres kalandorpolitikusok. Megpróbáltak hát az orosz és ukrán középparasztság, valamint a doni, a kubányi, az uráli és a szibériai dolgozó kozákság ingadozására építeni.
SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
