Alekszandr Fagyejev
Első rész
2.
A lányok úgy rohantak a bárány- és kecskenyájaktól letaposott, száraz donyeci sztyeppen, hogy lábuk alatt porzott a föld. Egészen valószínűtlennek tűnt, hogy pár perccel előbb még az erdő friss zöldje borult rájuk. A horhos – melyben a patak folyt – olyan mélyen feküdt, hogy a lányok csak három-négyszáz lépést szaladtak, és már el is tűnt a szemük elől a patak, a kis erdő, mintha csak a sztyepp nyelt volna el mindent.
Ez a sztyepp nem volt olyan egyhangú síkság, mint az asztrahanyi vagy szalszki róna; dombok és horhosok szaggatták meg, messze délen és északon, a láthatár szélén pedig magas dombok páráztak gigászi nyúlványaiként valami felbukkanó kőzetalakulatnak, s e dombokon belül, mint egy nagy kék csészealjban, fehéren izzott a forró levegő.
A szikkadt, kék sztyepp keresztül-kasul barázdált síkján, dombok vagy láposok mellett, itt is, ott is bányatelepek vagy tanyaházak feketélltek a búza, kukorica, napraforgó, cukorrépa világos- vagy sötétzöld és sárga táblái között, magányos aknatornyok s mellettük a tornyoknál is magasabban a bányák meddő kőzetének sötétkék gúlái látszottak.
Az utakon, amelyek a tárnákat és munkástelepeket egymással összekötötték, menekülők csoportjai iparkodtak Kamenszk és Lihaja felé.
A nyílt sztyeppen a nyugaton, északnyugaton és a messzi északon zajló elkeseredett harcok távoli moraja hallatszott. Messzi tűzvészek füstje gomolygott lustán az ég felé, vagy hatalmas felhőszigetekként állt hol itt, hol ott az ég peremén.
Alig értek ki a lányok az erdős, mély útról, egyszerre három új füstfészek ötlött szemükbe, kettő a közelben, a harmadik távolabb, valahol a város fölött, melyet még eltakartak a dombok. Szürke, gyér füst volt az, amely lassan oszlott szét a levegőben, s talán nem is figyeltek volna rá, de érezték a robbanások erős fokhagymaszagát is. Annál erősebben érezték ezt a szagot, minél közelebb kerültek a városhoz.
Fölértek a pervomajkai kerek dombra, és eléjük tárult a lakótelep, mely szétszórtan húzódott végig a dombokon és a síkságon. Mögötte a vorosilovgrádi műút, mely hosszabb dombsor alatt, Krasznodon és a telep között futott el. Innen már végigláthatták a hosszú országutat, ahol sűrű csoportokban meneteltek a csapatok, nyomukban a menekülő lakossággal. Iszonyú tülköléssel gépkocsik száguldoztak, közönséges polgári és katonai autók, zöldre festett, behorpasztott, poros teher-, személy- és vöröskeresztes kocsik. S a vörös útipor – melyet újra meg újra felkavart a rengeteg láb és kerék – ott lebegett a hosszú országút fölött.
És most valami lehetetlen és érthetetlen történt: az 1. számú bánya vasbeton állványa, melynek hatalmas tornya kimagaslott a városi épületek közül, és még az országút túlsó oldaláról is látható volt – egyszerre megingott. A következő pillanatban a magasba repülő kőtörmelék óriási, vastag legyezőként borított el mindent, aztán újabb iszonyú föld alatti robbanás morajlott végig a levegőben meg lent, valahol mélyen a lábuk alatt, és a lányok megremegtek. Amikor a por eloszlott, nyoma sem volt a toronynak, csak a napsütésben csillogó, óriási sötét kőzetgúla állt mozdulatlanul. Ott, ahol előbb a torony emelkedett, vastag oszlopokban piszkos, sárgásszürke porfelhő gomolygott. És az országút fölött, Pervomajka felzaklatott munkástelepe fölött, a város fölött, amely nem látszott ide, és az egész környező világ fölött elnyújtott, kusza sóhajféle úszott, melyből alig-alig vált ki egy-egy távoli sírás, átkozódás, jajkiáltás.
Mindez: a rohanó gépek és a végtelen árban hömpölygő embertömeg, az eget-földet rengető robbanás, a torony eltűnése egymásba folyt, s váratlan borzalomként zúdult a lányokra. És a lelkűkben tomboló vihar felett egyszerre kifejezhetetlen érzés lett úrrá, mélyebb és erősebb, mint saját veszedelmük érzése: a pusztulás örvénylett előttük. Mindennek vége …
– A bányákat robbantják! … Lányok! …
Kiből tört föl ez a zokogás? Talán Tonya Ivanyihina hangja volt ez, de a többiek lelkéből is ilyen sírósan szakadtak fel a szavak:
– A bányákat robbantják! … Lányok! …
Más semmit sem mondtak. Képtelenek voltak rá, idejük se volt. Csoportjuk magamagától feloszlott: legtöbbjük hazafutott a telepre, csak Maja, Ulja és Szasa rohant a legrövidebb ösvényen a városba, a kerületi Komszomol bizottság épületéhez.
Abban a pillanatban, amikor minden megbeszélés nélkül két csoportra szakadtak, Valja Filatova hirtelen megragadta legkedvesebb barátnője kezét:
– Uljecska! – kiáltott félénk, alázatos, könyörgő hangon. – Uljecska! Hová mégy? Menjünk haza …! – dadogta. – Még valami baj történhetik …
Ulja egész testével hirtelen feléje fordult, szótlanul ránézett – talán nem is rá, hanem rajta keresztül a messzi-messzi távolba, és fekete szemében valami nagy elszántság tükröződött – talán a repülő madarak tekintetében ül ilyen kifejezés.
– Várj, Uljecska … – könyörgött Valja, és kézen fogva rángatta Ulját, szabadon maradt másik kezével kikapta barátnője hajából a liliomot, és a földre dobta.
Mindez oly villámgyorsan történt, hogy Ulja nemcsak hogy nem értette meg, miért tette ezt Valja, hanem egyszerűen nem is vette észre. A két lány – anélkül, hogy számot adtak volna maguknak róla – hosszú barátságuk óta első ízben más-más irányban futott el egymástól.
Igen nehéz volt elhinni, hogy mindez valóság, de a három másik lány – Majával az élen – átfutott az országúton, és tulajdon szemével győződhetett meg arról, hogy az 1. számú bánya óriási gúlája mellől eltűnt a magas, nagyszerű fúrótorony, hatalmas emelőgépeivel, s helyette sárgásszürke füst gomolygott az ég felé, elviselhetetlen fokhagymaszagot árasztva körös-körül.
A földet és levegőt újabb, hol közeli, hol távolabbi robbanások remegtették meg.
Az 1. számú bányához tartozó településeket, mély horhos választotta el a város központjától; aljában sással benőtt iszapos patak folydogált. A városnak ezen a részén, a horhos lejtőjén egymás hegyén-hátán álló agyagkunyhókat kivéve, ugyanúgy, mint a központjában is, földszintes, két-háromlakásos kőházak sorakoztak. A cseréppel vagy palával fedett házak előtt kis kert díszelgett, részben vetemény, részben virágágyak tarkították. Egyesek meggyfát, orgonát vagy jázmint ültettek, mások a takaros, színes palánkok mögött fiatal akácokat, iharfákat neveltek. És most e tiszta házak, kiskertek között lassan vonultak a munkások, tisztviselők, férfiak és nők sorai, meg-megszakítva a krasznodoni üzemek és hivatalok berendezését szállító teherautók oszlopaival.
Az úgynevezett „szervezetlen lakosság” kiszaladt házaiból. Egyesek fájdalommal vegyes kíváncsisággal kertjükből nézték az elvonulókat, mások már az utcán az embersorok mellett haladtak batyukkal, zsákokkal, talicskákkal, amelyeken a hevenyében összekapott háztartási holmi tetején kisgyerekek ültek; egy-két anya karján vitte a csecsemőjét. A nagyobbacska gyerekek a robbanás zajára az 1. számú bányához szaladtak. De ott milicisták lánca állta útjukat. Velük szemben pedig a bányából menekülők tömege hömpölygött. Ezekhez csatlakoztak a mellékutcákból, a piacról futó kolhozparasztasszonyok, akik kosaraikban, targoncákon zöldséget és egyéb élelmiszert hoztak; lovas és ökrös szekerek kísérték a menekülőket.
A menetben az emberek komor arccal, hallgatagon lépdeltek, annyira elmerültek egyetlen nehéz gondjukba, hogy szinte észre sem vették, mi történik körülöttük. Az oldalt haladó menetfelelősök hol megálltak, hol meg előresiettek, hogy segítsenek a gyalogos és lovas milicistáknak rendet tartani a menekültek között, akik elárasztották az utcákat, és akadályozták a menetoszlopokat.
Egy asszony a tömegből kézen ragadta Maját, és Szasa Bondarova is megállt mellettük, de Ulja, aki csak azzal törődött, hogy minél előbb a kerületi Komszomol bizottságba jusson, továbbrohant a kerítések mentén, szinte madárként repdesett a hömpölygő tömeg között.
Elöl, az utcasarok mögül üvöltve fordult be egy zöld teherautó, és másokkal egyűt Ulját is odanyomta egy kőház kerítéséhez. Ha nincs ott a kertajtó, Ulja levert volna a lábáról egy középtermetű, szőke, pisze orrú, kissé hunyorgó, kék szemű, csinos lányt, aki két poros orgonabokor között álldogált a kertajtóban.
Akármilyen furcsa is volt ebben a pillanatban, de amikor Ulja a kertajtóhoz repült, és majdnem fellökte ezt a lányt, valami pillanatnyi révületben úgy látta, mintha az keringőt táncolna. Még a keringő zenéjét is hallotta, a fúvós zenekart. Ez a látomás egyszerre fájón is, édesen is hatott rá – mint a boldogság álomképe.
A lány színpadon forgolódott; énekelt, aztán egy teremben keringett és énekelt, reggelig táncolt válogatás nélkül, sohasem volt fáradt, senkit el nem utasított, ha táncra hívták, és kék szeme, apró fehér fogai ragyogtak a boldogságtól. Mikor volt ez? Alighanem még a háború előtt, még abban a másik életben. Nyilván álom volt.
Ulja nem ismerte a lány családi nevét, mindenki csak Ljubának, még gyakrabban Ljubkának hívta: igen, Ljubka volt ez, a „komédiás Ljubka”, mint a fiúk mondogatni szokták.
Az volt a legcsodálatosabb, hogy a szörnyű zűrzavar közepette Ljubka teljesen nyugodtan és kiöltözve állt a kerítésajtó orgonabokrai között, mintha csak a klubba készülne. Rózsaszín kis arca – melyet mindig óvott a naptól -, gondosan befont és koszorúba csavart aranyló hajfonatai, valósággal elefántcsontból faragott apró keze, fényes körmeit mintha éppen most manikűrözték volna, takaros kis lába magas sarkú, krémszínű cipellőkbe szorítva – mindez úgy festett, mintha Ljubka most, ebben a pillanatban lépne színpadra. Kilépne, táncolni és énekelni kezdene.
Még inkább ámulatba ejtette Ulját a lány tekintetének kötekedő s ugyanakkor nyíltszívű és okos kifejezése, amely ott ült rózsás, kissé pisze orrú arcán, erőteljes ajkán, a kelleténél valamivel szélesebb orcáin, piros száján, de leginkább hunyorgó, szokatlanul élénk szemében.
Mintha egészen természetes dolognak venné, hogy Ulja majdnem rádöntötte a kerítésajtót, oda sem nézett, tovább is nyugodtan, kissé kihívóan bámulta az utcát, és időnként megjegyzéseket tett az emberekre.
– Te tökfilkó! Rá akarsz hajtani az emberekre? … Úgy látszik, annyira inadba szállt a bátorságod, hogy nem tudsz a sorodra várni! Hová? Hová mégy? Ó, te hólyag! … Felébredtél már? … – és fintort vágva, árnyas szempillái mögül mérges, kék villámokat szórt a teherautó vezetőjére. Ez meg, hogy szétugrassza az embereket, megállt a kerítésajtó előtt, és ott zakatoltatta a motorját.
A teherautó zsúfolásig meg volt rakva a milícia holmijával. Néhány milicista őrizte.
– De sokan másztatok fel, „fölvigyázók”! – kiáltotta Ljubka, mintha egyenesen kapóra jött volna neki ez az alkalom. – Ahelyett, hogy a népet megnyugtatnák, ők maguk … fjjú-ú! … – kis kezével utánozhatatlan mozdulatot tett, és cifrát füttyentett, mint egy kisfiú.
– Mit jártat ja a száját ez a buta lány! – mordult rá az autó tetejéről a parancsnok, egy milicista őrmester. Bántotta a nyilvánvaló igazságtalanság.
De – mint kiderült – vesztére tette.
– Á, Drapkin* elvtárs – köszöntötte Ljubka. – Hát te hogy kerültél ide, vörös dalia?
* Drapkin — magyarul: lógós *
– Elhallgatsz vagy sem! – s a „vörös dalia” olyan mozdulatot tett, mintha le akarna ugrani az autóról.
– Úgysem ugrasz le, félsz, hogy itt ragadsz! – mondta tovább minden harag nélkül Ljubka. – Szerencsés utat, Drapkin elvtárs! – mondta, és kedves mozdulattal intett búcsút apró kezecskéjével a dühtől elpirult milíciaparancsnoknak, aki csakugyan nem szállt le az induló kocsiról.
Ha idegen hallotta és látta volna ezt a kicsinosított lányt, aki egyedül állt nyugodtan, miközben körülötte mindenki rohant, biztosan elszánt „ellenforradalmárt” sejtett volna benne, aki – úgy látszik – várja a németeket, és csúfolódik a szovjet emberek szörnyű szerencsétlenségén … De a lány kék gyermekszeme elárulta, hogy a lelke tiszta, és akik ellen mérgesen kifakadt, azok nagyrészt valóban meg is érdemelték.
– Hé, te kalapos! Lám csak, hogy teleaggatta a feleségét, neki meg üres a keze! – kiáltotta a lány. – Nézd, milyen törékeny a feleséged, te meg kalapban kényeskedsz! … De sok bajom van veletek!
– Hát te, nagyanyó, a zavarosban nyugodtan falod a kolhoz uborkáját! – kiáltott egy szekér tetején ülő öregasszonyra. – Azt hiszed, ha elmegy a szovjet rend, akkor már senkinek sem kell róla számot adnod? Hát nincs isten az égben? Azt hiszed, nem lát!? … Mindent lát! …
Senki sem figyelt, sem rá, sem a megjegyzéseire. A lány tudta ezt, és úgy látszott, hogy kizárólag saját szórakoztatására szolgáltat igazságot. Bátor nyugalma annyira tetszett Uljának, hogy egyszerre bizalmat érzett iránta, és megszólította.
– Ljuba, én pervomajkai komszomolka vagyok, Uljana Gromova. Magyarázd meg, kérlek, hogy kezdődött az egész.
– Egyszerűen … – mondta Ljubka készségesen, és ragyogó kék, szigorú szemét barátságosan rászegezte Uljára. – A mieink kiürítették Vorosilovgrádot, még hajnalban. Parancs érkezett, hogy valamennyi szervezet, egyesület haladéktalanul evakuáljon …
– És a kerületi Komszomol bizottság? – kérdezte rebbent hangon Ulja.
– Te bivaly, te, hogy mered azt a kislányt verni? Te gaz kölyök! Kimegyek, és ellátom a bajodat! – Ljubka vékonyka hangján ráförmedt egy fiúra a tömegben. – A kerületi Komszomol bizottság? – fordult Ulja felé. – A kerületi bizottság, mint mindig, az élen jár, tehát még hajnalban távozott … No, mit bámulsz, kislány? – kérdezte haragosan. De alaposabban megnézve Ulját, megértette, hogy mi megy végbe a lelkében, és mosolyogva tette hozzá: – Tréfálok, csak tréfálok … Természetesen parancsot kapott, hogy vonuljon el, hát elvonult, nem megszökött. Érted?
– Hát velünk mi lesz? – kérdezte dühösen Ulja, akinek szíve egyszerre keserű bosszúérzéssel telt meg.
– Te, természetesen, szintén utazz el. Ilyen rendelkezés érkezett reggel. Hol voltál reggel óta?
– Hát te? – vágott vissza kérdéssel Ulja.
– Én?… – Ljuba hallgatott, és okos kis arca egyszerre tartózkodó, egykedvű kifejezést öltött. – Én még majd meglátom – mondta kitérően.
– Hát te nem vagy komszomolka? – kérdezte nyakasan Ulja. és haragtól szikrázó, nagy, fekete szeme egy pillanatra találkozott Ljuba hunyorgó, óvatos tekintetével.
– Nem – mondta Ljubka, és kissé félrehúzva a száját, elfordult. – Apa! – kiáltotta, kinyitva a kertajtót, és magas sarkú cipőjében egy szembejövő csoport felé futott. Ez a csoport a ház felé tartott; észrevehetően kivált a tömegből, amely ijedten, valamilyen érthetetlen tisztelettel tért ki előle.
Elöl haladt az 1. számú bánya igazgatója, Valko, tagbaszakadt, borotvált arcú, ötven év körüli ember, csizmában és kiskabátban. Arca komor volt és fekete, mint egy cigányé, mellette Grigorij Iljics Sevcov, a városszerte ismert vájár, ugyanebből a bányából. Mögöttük néhány bányász és két katona. Kissé hátrább különféle emberekből álló csoport követte őket, kíváncsiak, akik mindig akadnak – az élet legrendkívülibb és legnehezebb perceiben is.
Grigorij Iljics és a többi bányász munkaruhát viselt, vállukon bányászköpeny. Ruhájuk, arcuk, kezük szénporos. Egyikük hatalmas villanykábel-göngyöleget vitt a hátán, a másik szerszámládát, Sevcov kezében valami különös fémműszer volt, melyből lekapart végű drótok álltak ki.
Szótlanul mentek, mintha félnének találkozni valakinek a tekintetével a tömegből vagy – akár egymásra nézni. A verejték kormos barázdákban, sűrűn csurgott szénporos arcukon, mely olyan gyötrelmet árult el, mintha elviselhetetlen terhet hurcolnának magukkal.
Ulja egyszerre megértette, hogy az emberek miért olyan rémült arccal nyitottak előbb utat nekik. Ők voltak azok, akik tulajdon kezükkel robbantották fel az 1. számú bányát, a Donyec- medence büszkeségét …
Ljubka odaszaladt Grigorij Iljicshez. Keskeny, fehér ujjaival megfogta a bányász fekete, vastag eres kezét. A férfi erősen megszorította, és így jöttek együtt.
Ezalatt a bányászok Valko igazgatóval és Sevcovval az élen odaértek a kertajtóhoz, és látható megkönnyebbüléssel dobták át a kerítésen egyenesen a virágokra a kábelgöngyöleget, a szerszámosládát és a különös fémműszert. A nagy gonddal és szeretettel ápolt kertnek és az egész életnek, amely virágokat és sok egyebet is adott – már úgyis vége.
Az emberek ledobták holmijukat, pár percig álltak, és valamiért restelltek egymásra nézni.
– Nos, Grigorij Iljics, készülj gyorsan, a motor be van gyújtva, felültetem az embereket, aztán az egész pereputtyal érted jövök – mondta Valko, de nem nézett fel széles, cigányosan bozontos szemöldöke alól.
Aztán a bányászok és a katonák kíséretében lassan elballagott.
A kertajtónál ottmaradt Grigorij Iljics a lányával, akinek még mindig fogta a kezét, velük egy vén bányász: kiaszott, nyakigláb öregember, bajusza és ritkás szakálla a dohányzástól már teljesen megsárgult. Ulja – akire nem fordítottak figyelmet – úgy állt ott mellettük, mintha a szívét kínzó kérdésre csakis itt kaphatna feleletet.
– Kinek beszéltem, Ljubov Grigorjevna?! – kérdezte Grigorij Iljics, mérgesen ránézve lányára, de a kezét most sem engedte el.
– Mondtam, hogy nem megyek – szólt Ljubka határozottan.
– Ne bolondozz, ne bolondozz – viszonozta érezhetően felindult, de csöndes szóval Grigorij Iljics. – Hogyhogy nem mész? Komszomolka vagy …
Ljubka elpirult, rápillantott Uljára, de arca ugyanakkor makrancos, sőt dacos kifejezést öltött.
– Komszomolka, pár napja! – mondta, és félrehúzta a száját.
– Ártottam én valakinek? Engem sem bánt majd senki … Sajnálom itt hagyni az anyámat – tette hozzá csendesen.
„Megtagadta a Komszomolt” – szörnyedt el Ulja. De ebben a pillanatban eszébe jutott saját beteg édesanyja, és megfájdult a szíve.
– Hát, Grigorij Iljics – harsant fel most mély hangon az öreg bányász, az ember megdöbbent, honnan vette kiaszott teste ezt az erőt -, ideje búcsúzni … Isten veled … – és Grigorij Iljics arcába nézett, aki lehajtotta a fejét előtte.
Grigorij Iljics szótlanul vette le sapkáját. Haja szőke, arca sovány, mély ráncokkal barázdált, jellegzetes javakorbeli orosz munkásarc volt, kék szemmel. Nem volt fiatal már, testén munkaruha lötyögött, arcát meg kezét szénpor fedte, mégis látni lehetett, hogy szép termetű, izmos ember, az a régi fajta, kemény orosz szépség.
– Hát ha mégis velünk jönnél? Mi, Kondratovics? – kérdezte, de szinte restelkedve, nem nézett az öregre.
– Hová menjünk az asszonnyal? Majd csak megszabadítanak bennünket gyermekeink a Vörös Hadsereggel.
– Hát a nagyobbikkal mi van? – kérdezte Grigorij Iljics.
– Az idősebb? Kár beszélni róla … – mondotta sötéten az öreg, és olyan mozdulatot tett a kezével, mintha azt akarná mondani: „Magad is ismered a gyalázatomat, minek kérdezel?”
– Isten veled, Grigorij Iljics – szólt szomorúan, és odanyújtotta Sevcovnak kiaszott kezét.
Grigorij Iljics megszorította, de nyilván még valamit el kellett volna mondaniok egymásnak, mert tovább is csak ott álltak, egymás kezét szorítva.
– Hát igen, az asszony meg, látod, a kislány is itt marad – mondta Grigorij Iljics lassan, és a hangja egyszerre megbicsaklott. – Hogyan is tehettünk ilyesmit vele, Kondratovics? Mi? A gyönyörű bányánkkal … amely úgyszólván mint anya táplálta az országot … Eh! … – és Grigorij Iljics szíve mélyéből olyan csendesen, olyan keservesen sóhajtott, hogy szeméből kristálytisztán, csillogóan kibuggyantak a könnyek, és legördültek szénporos arcán.
Az öreg rekedten elsírta magát, és lehajtotta a fejét. Ljubka is felzokogott.
Ulja, ajkát harapdálva, képtelen volt erőt venni könnyein, és tehetetlen dühében hazarohant, Pervomajkába.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogasd a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!