A szovjetköztársaság védelme a forradalom életkérdése
- július 29-én fontos értekezlet zajlott le Moszkvában: az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság megtárgyalta a moszkvai szovjetek, valamint a város üzemeinek és szakszervezeteinek képviselőivel a szovjetköztársaság súlyos helyzetéből adódó szükséges rendszabályokat.
Az értekezleten Lenin nagy beszédet mondott: „Újra háborúba keveredtünk — állapította meg —, benne vagyunk a háborúban, és ez nemcsak polgárháború — a kulákokkal, a földbirtokosokkal, a tőkésekkel, akik most egyesültek ellenünk —, most már az angol—francia imperializmus áll szemben velünk; … Az ország ismét háborúba keveredett, és a forradalom kimenetele most teljes egészében attól függ, hogy ki fog győzni ebben a háborúban … Az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság létének kérdése, az oroszországi szocialista forradalom kérdése lényegében katonai kérdéssé vált.”1 Lenin Művei 28. köt. 15 old.*
Lenin nyomatékosan hangsúlyozta az intervenciósok és a fehérgárdisták elleni háború igazságos, felszabadító jellegét, s a szovjethatalom győzelmének elkerülhetetlenségét, egyben mindenféle agitációnk, egész politikai, forradalmi és átalakító tevékenységünk elsőrendű feladatává tűzte ki, hogy a dolgozókat honvédő háborúra mozgósítsuk a külső és belső ellenforradalom ellen.
A köztársaság védelme a forradalom életkérdése lett.
A Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelmének eredményeképpen az elnyomott, kizsákmányolt munkásosztály és parasztság a történelem folyamán először jutott hatalomra, először vette kezébe az állam igazgatását. Lehullottak a kapitalista rabszolgaság, a nemzeti és gyarmati elnyomás láncai. A dolgozók országuk igazi gazdái, hazájuk sorsának tényleges irányítói lettek. Nemcsak a politikai hatalmat vívták ki, hanem ők rendelkeztek a földdel, a föld méhének gazdag kincseivel, a hatalmas iparvállalatokkal, a vasutakkal, a bankokkal és az ország egyéb erőforrásaival. Oroszország valamennyi nemzetiségének dolgozói egyenlő politikai és szabadságjogokat kaptak. Megvalósult a dolgozó milliók évszázados álma, hogy olyan társadalmi és politikai rendszerben éljenek, amely biztosítja az igazi demokráciát és politikai szabadságjogokat, megtisztítja a talajt minden alkotóerő és tehetség kibontakozásához a kommunista társadalom felépítése érdekében.
És most mindezt sötét viharfelhő fenyegette, az a halálos veszély, amelyet az intervenciósok és fehérgárdisták támadása idézett elő. Mindaz, amiért a munkásosztály évtizedeken át harcolt, s amit 1917 októberében kivívott, semmivé válhatott a külső és belső ellenforradalmi erők csapásai alatt. Ilyen körülmények között a kommunista párt fő feladata az volt, hogy megszervezze a szocialista haza védelmét, és fokozza az ország védelmi képességét.
A kommunista párt kezdettől fogva törhetetlenül ápolta és erősítette a néptömegek legnemesebb hazafias érzéseit, s harcukat a nép leigázására törő külföldi imperialisták ellen szervesen összekapcsolta az orosz földesurakkal és tőkésekkel — a haza leggonoszabb ellenségeivel — vívott harccal. A párt a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelmének első napján kinyilvánította, hogy joga és szent kötelessége bátran és állhatatosan védelmezni a munkások és parasztok igazi hazáját — a szocialista hazát. „Mi most … ettől a naptól kezdve — írta Lenin — a honvédelem mellett vagyunk. Mert mi tettekkel bizonyítottuk be, hogy szakítottunk az imperializmussal. Mi felbontottuk és nyilvánosságra hoztuk a szennyes, véres imperialista összeesküvés-szerződéseket. Mi megdöntöttük saját burzsoáziánkat. Mi szabadságot adtunk az általunk elnyomott népeknek. Mi földet adtunk a népnek és munkásellenőrzést hoztunk létre. Mi — az Oroszországi Szovjet Szocialista Köztársaság védelme mellett vagyunk.”2 Lenin Művei. 27. köt. 49. old.*
Amikor az antant intervenciós csapatai és segítőtársaik— a fehérgárdisták — rátörtek Szovjet-Oroszországra, a kommunista párt Leninnel az élén kinyilvánította, hogy veszélyben a szocialista haza, felhívta a népet, hogy szálljon szembe az ellenséggel, honvédő háborúra mozgósította a munkásosztályt és a dolgozó parasztságot a külföldi intervenciósok, az oroszországi burzsoá-földbirtokosi fehérgárda ellen. A kommunista párt megmagyarázta a dolgozóknak, hogy milyen nagy veszély tornyosul az ország fölött. Rámutatott arra, hogy a forradalom sorsa, a szovjet-köztársaság léte halálos veszedelemben forog, s hogy rövid ideig tartó lélegzetvétel után ismét fegyveresen kell szembeszállni a forradalom ellenségeivel.
A munkásosztálynak és a dolgozó parasztságnak a történelem folyamán először kellett megvédenie saját hatalmát, saját államát. Az oroszországi munkások és parasztok polgárháborúja honvédő háború volt a külföldi hódítók és leigázók ellen. A Szovjetország néptömegei, a szocialista haza lánglelkű fiai, a szocializmusért harcoló forradalmi proletariátus világméretű seregének élcsapatát alkották.
Az intervenciósok és a fehérgárdisták elleni felszabadító háború egyszersmind osztályháború is volt, s folytatása a földbirtokosok és a tőkések hatalmának megdöntését célzó politikának. Ez a háború hazafias lelkesedést keltett a tömegekben, az ország belső megerősödéséhez vezetett, s legfőképpen azt eredményezte, hogy megszilárdultak a városi és a falusi dolgozó rétegek kapcsolatai a harcot vezető proletariátussal. A kommunista párt és a szovjethatalom éppen ezért határozottan és erős kézzel cselekedhetett, midőn nekilátott, hogy megszervezze a köztársaság védelmét, hatalmas munkás-paraszt hadsereget teremtsen, és szilárd, megbízható hátországot biztosítson a hadseregnek.
Ám e feladatok végrehajtásához óriási nehézségek leküzdésére volt szükség.
A gazdasági összeomlás továbbra is erősen éreztette hatását. Az üzemekben nem volt elég nyersanyag és felszerelés; fűtőanyag hiányában a vasúti szerelvények tétlenül vesztegeltek a nyílt pályán. A lakosság nélkülözte a legszükségesebb iparcikkeket. S mindezek a hiányok és fogyatékosságok megtízszereződtek, amikor az intervenciósok elvágták az ország központi kormányzóságait a fűtőanyag-, nyersanyag- és gabonaszállító vidékektől.
1918 nyarán újabb szörnyű ellenség tört a szovjetköztársaságra: az éhínség.
A gabonában szegény vidékeken nem futotta az új termésig, s a gabonában gazdag vidékek — Ukrajna, a Don és a Kubany vidéke, Szibéria — az intervenciósok és a fehérgárdisták kezén voltak. A városokba irányuló gabonaszállítás hónapról hónapra katasztrofális mértékben csökkent. Különösen súlyos volt az élelmezési helyzet a nagy ipari központokban, elsősorban Moszkvában és Petrográdban. A kenyér-fejadag minimálisra csökkent. A munkások kétnaponként kaptak egynyolcad font (kb. 50 gramm) kenyeret, ezt is nem ritkán olajpogácsával vegyesen. S megesett, hogy hetekig nem osztottak kenyeret.
Pedig Szovjet-Oroszországban nem fogyott ki a gabona. Nagy része azonban a proletárdiktatúra ellen harcoló kulákok kezén volt, s ezek mindent elkövettek, csakhogy a gabona el ne jusson a dolgozókhoz: spekuláltak, feketéztek, pálinkát főztek a gabonából, elrothasztották a földben vagy föletették a háziállatokkal. A kulákság az éhség csontos kezével akarta megfojtani a szovjethatalmat.
„A kulákok — Lenin kifejezése szerint — a legállatibb, legdurvább, legvadabb kizsákmányolok …”3 Lenin Művei. 28. köt. 43 old.* Többen vannak, mint a földbirtokosok és a tőkések, a legnagyobb számú kizsákmányoló osztályt alkotják. A forradalom előtti Oroszországban a kulákság versengett a földbirtokosokkal és a tőkésekkel a nyereséghajhászásban és a dolgozók kiszipolyozásában, s ezért gyakran ellentétbe került a cárral, a nemességgel és a nagyburzsoáziával. De nem volt nehéz elérni, hogy a kulák megbéküljön mind a cárral, mind a földbirtokossal. Más viszonyban volt a falusi burzsoázia a proletariátussal. A kulák és a munkás érdekei homlokegyenest ellentétesek voltak. Ezért fordult szembe a kulákság a proletárdiktatúrával. S ebben a harcban szövetségeseket keresett magának a közép- és a szegényparasztok közül, arra törekedett, hogy őket is elszakítsa a szovjethatalomtól, és szembe fordítsa vele. A kulákok, a szegényparasztság nélkülözését, tudatlanságát és szétforgácsoltságát kihasználva, könyöradományokkal próbálták megvásárolni ezt a réteget. Könnyen adhattak a dolgozó parasztoknak valamicskét abból, amit tőlük elraboltak, s ezzel a módszerrel néha el is érték céljukat. Megtörtént, hogy középparasztok, sőt szegényparasztok is részt vettek a szovjetellenes lázadásokban, középparasztok is elrejtették a gabonafölösleget, pálinkát főztek — szóval ugyanúgy jártak el, mint a kulákok.
A kibontakozó polgárháború és intervenció viszonyai között az ország védelme viszont megkövetelte a munkások és a Vörös Hadsereg sürgős kenyérellátását.
Az éhínség elleni harc nem pusztán gazdasági feladata volt a szovjet államnak; politikai harc volt ez. Az éhínség a kizsákmányoló osztályok hű szövetségese, a szocialista forradalom elleni harcuk eszköze volt. Nemhiába hangoztatta Lenin, hogy a harc a gabonáért — harc a szocializmusért.
Ahhoz viszont, hogy a szovjethatalom gabonához jusson, szükséges volt, hogy erősítse a proletariátus befolyását falun, a tömegek megszervezésével és a párt köré tömörülésével megszilárdítsa a munkásosztály és a szegényparasztság szövetségét. A szovjethatalom célul tűzte ki a középparasztsággal való megegyezést is.
„A legszorosabb szövetség és teljes egyesülés a falusi szegényekkel; engedmények a középparasztnak és megegyezés vele; irgalmatlan elnyomása a kulákoknak, ezeknek a vérszopóknak, vámpíroknak, a nép fosztogatóinak, ezeknek a spekulánsoknak, akik az éhségen szedik meg magukat — ez az öntudatos munkás programja. Ez a munkásosztály politikája”4 Ugyanott, 45. old.* — írta Lenin.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!