Hofher József szerzetes pap írása

A szívember

Sokan hangsúlyozzák, hogy emberi személyiségünk központja a „szív”. Nem csak biológiai értelemben. A bibliai ember úgy fogalmazott, hogy a „szív” az értelem, akarat és érzelem központja, s ebben az értelemben beszéltek a „szívről” mint személyiségünk középpontjáról.

Beszélünk testi, fizikai valóságunkról, ahol elsősorban a megjelenés, a cicoma, a vagyon, a pénz dominál.

Beszélünk szellemi mivoltunkról, ahol az ész dominál. Szellemi képességeink, adottságaink, ideológiai/vallási elkötelezettségünk, pártállásunk az, ami meghatározó.

Mindezek ellenére a Szentírásban azt olvassuk, hogy „Isten azonban az ember szívét vizsgálja.” (1Sám 16,7)

Így nézve viszont Jézus is „szívember” volt. Szóba állt a csonkákkal, fogyatékkal élőkkel; a kicsinyekkel, elnyomottakkal; pártállás nélkül farizeusokkal, szadduceusokkal, forradalmárokkal; idegenekkel és pogányokkal; más vallásúakkal és még a hatalmon lévő hivatali tisztviselőkkel is.

Nemeshegyi Péter atyának van egy gyönyörű könyvecskéje a Jézus Szíve tiszteletről. Itt is a SZÍV mint egyetemes bibliai szimbólum jelenik meg, hangsúlyozva, hogy a Mesternek is sokszor megesett a szíve az embereken, függetlenül attól, hogy zsidó vagy szamaritánus, férfi vagy nő lett volna.

Péter atya a szplanchnidzomai igét és a szplanchnon főnevet elemezve a következőket írja. Magyar fordításban az ige jelentése annyit tesz, mint szánalomból, együttérzéstől indíttatva, megszánni, együtt érezni valakivel. A főnév pedig: legbensőbb énem, legbensőbb érzéseim, a  szív, a vonzódás, a szeretet, a hála jelentést hordozzák. Majd szó szerint így folytatja:

„Ezzel kiderül, hogy a szplanchnon szó többes száma, magyar fordításban, a zsigerek szóból származik.

Tehát a görög nyelvet beszélő emberek az emberi test belső szerveinek megmozdulását jelentő szóból származó szót használták érzelmi megmozdulások kifejezésére. Tény, hogy a test belső szerveinek megmozdulása kíséri az erős érzelmeket. Nyilván ez vezette őket a szplanchidzomai szó megalkotásához.”

Mindaz, amit itt most ismertettem, teljes mértékben megegyezik azzal, amit a mai lélektan is állít.

Péter apostol annak idején pedig így fogalmazott: „Isten előtt a rejtett benső ember értékes a maga zavartalan szelídségében és lelki nyugalmában.” (1Péter 3,4)

Úgy tűnik viszont, hogy a „Szívember” becsülete manapság egyre kisebb, és létszámát tekintve is egyre inkább hiánycikk.

Sajnos hajlamosak vagyunk rá, hogy teste alapján ítéljük meg az embert: az egészség, a sport, a body-building alapján; vagy a teljesítmény: a pénz, a hatalom, az Oscar- vagy a Nobel-díj megszerzése szerint. Melyik fontosabb? Jó kérdés! Beszélhetünk még a Szív Emberéről?

Nyilván nem az érzelgős, romantikus embertípust hiányolom!

Sajnos úgy látom, hogy Amerika meghódítása óta, a fehér ember, sportból, új fegyverek hatóképességének kipróbálásából, az őslakosok honos ásványkincseinek és élelmiszereinek kifosztásából ma is úgy pusztítja a harmadik világ lakosait és környezetét, mint annak idején az indiánokat és bölényeket halomra gyilkoló, „kereszténynek” mondott telepesek.

Most lesznek, akik megrökönyödve mondják: CSÚNYA SZERZETES! Mit mondtál a kereszténységről!? Az egyházról!?

Nem „Krisztus Közösségének Egyetlen Gyógyító Intézménye” ellen szóltam, hiszen „az Eucharisztia által ez az Egyház” az egyetlen reményünk és üdvösségünk! (Az idézett kifejezéseket egy kedves személyes ismerősömtől vettem.

Azok lelkiismeretét szeretném ébresztgetni a magaméval együtt, akik – MI!, ÉN IS!!! – ezt a mai helyzetet előidézve vissza akarunk térni a vírusfertőzés előtti normalitásba; továbbra is a rablásra, a mások és a természet kirablására épülő „Szép új világ” helyreállításába.

Közeledik Jézus Szíve ünnepe!

Mielőtt Jézus Szent Keresztje előtt leborulnánk – adja Isten, hogy őszinte megtért, tiszta szívvel imádkozzunk és énekeljünk –, egy pillanatig vessük tekintetünket a szenvedő, megalázott, megtaposott emberek szívében élő Jézusra is.

Talán hasznos lenne a szenvedő emberben is találkozni Jézussal, érte fáradva és érte dolgozva.

„Szívem szíved sebesítse!”

Nem csak online módon, fotelből nézve, hanem, ha kell az emberek között járva. Nem csak a tabernákulumokban elzárva tisztelve, hanem valóságosan!

Ő, aki jelen van velünk a világ végezetéig; az Eucharisztia által ott lakik minden ember szívében.

„Nincs jogod, hogy hangot ne adj

azoknak, kiknek motyogás

a hangjuk, még káromkodás.

• Verd magad, mint a szív, zuhogj,

ne éltessen már csak e gond:

magad értük halálra rontsd,

míg össze nem rogysz – te bolond!”

És talán még kürtöltetni sem kell magunk előtt, hogy milyen buzgó keresztények vagyunk! Egyszerűen csak:

„– szeretni, hinni a világot;

tenni valamit, mivel besugárzod;

melegíteni: – telet a gyertya lángja;

szelídíteni: – aszályt a szik virága;

rázni a világot: – szellő az erdőt;

kérlelve bíztatni: – karsztot a felhők;

lázadni – úgy, hogy magadat naponta

feláldozod, ha mégoly kis dologra;

ellenszegülni, másképp nem? – parányi

toporzékoló ügy nyergébe szállni;

osztani magad: – hogy így sokasodjál;

kicsikhez hajolni – hogy magasodjál;

hallgatni őket, hogy tudd a világot,

róluk beszélni, ha szólsz a világhoz.

Széjjel szóródni – eső a homokra –

sivatagnyi reménytelen dologra,

s ha nyár se lesz tőled – s a táj se lesz zöldebb:

kutakká gyűjt a mély: – soká isznak belőled!”

(A versidézetek Váci Mihálytól valók! Állítólag kommunista költő volt. Legalábbis így tanultuk. Hogy ki volt valójában? Az Úr biztosan tudja, mert nem csak az, aki azt mondja, „Uram, Uram, hanem…”)

Kiadta: Magyar Békekör