„Fájdalom vagyunk, kín és gyötrelem …”

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

5

1. Fejezet

„Fájdalom vagyunk, kín és gyötrelem …”

Az „Oneg Szabat” tagjai közül ketten maradtak életben, s a háború után a romok között az ő útmutatásuk alapján találták meg az anyag nagy részét. 1946-ban az első részt, majd négy év múlva, 1950-ben a második részt. A harmadik rész már valószínűleg elpusztult.²⁴

*

Az archívum anyagából szinte napról napra nyomon követhető Varsó 300 000 zsidó lakójának a sorsa 1942 őszén. Kezdetben még nem lehetett pontosan tudni, mi is történik az Umschlagplatzon bevagonírozottakkal. A szállingózó híreket az emberek még mindig rémhírekként hessegették el maguktól.

A kitelepítettek sorsáról az első autentikus hírek augusztus 8-a körül jutottak el a varsói gettóba. Lengyel vasutasok az egyik szállítmányban kicsempészték az Umschlagplatzról a Bund egyik tagját, Zygmunt Frydrychet, aki azután az ő segítségükkel nyomon követte a szállítmányok útját. Visszatért a gettóba, s a Bund illegális lapjában, a Na Strarzyban cikket írt a Treblinkában látottakról. Pár nap múlva ketten is érkeztek Varsóba, akiknek sikerült Treblinkából megszökniük: egy Salbe nevű fogoly, majd augusztus 28-án David Nowodworski.

A Treblinka II. (B) megsemmisítő tábor 1942. július 23-tól 1943 végéig működött. Lakatlan területen rendezték be, Malkinia közelében, négy kilométerre a Treblinka I-től, az eredeti tábortól, amelyet 1941 őszén büntető munkatáborként létesítettek lengyelek és zsidók számára. Treblinka II. eleve megsemmisítő tábornak épült, kezdetben három, 5X5 méteres gázkamrával, 1942 szeptemberében azonban még tízet létesítettek, 7X7 méter alapterülettel. A meggyilkoltak tetemét rétegesen helyezték el a foglyok által kiásott árkokban. 1943-ban, Himmler látogatása után, modern berendezést építettek: vasúti sínekből készítettek rostélyt a tetemek elégetésére. Treblinkában összesen kb. 750 000 embert pusztítottak el. Elsősorban a varsói zsidók lelték itt halálukat, de jöttek szállítmányok az ország más részeiből, sőt Németországból, Ausztriából, Csehországból, Görögországból és más országokból is.²⁵

Abram Lewin, az „Oneg Szabat” egyik életben maradt tagja, visszaemlékezéseiben feljegyezte a Nowodworskival folytatott beszélgetést: „Pontosan beszámolt nekünk mindarról a szenvedésről, amit attól a perctől kezdve átélt, hogy elfogták, megmenekülésén át a Varsóba való visszatéréséig. Sorai még egyszer bizonyítják, amiről már minden, kétséget kizáróan tudunk, hogy az embereket minden szállítmányból elpusztítják. Senki sem menekülhet. Azok sem, akiket elfogtak, és azok sem, akik önként jelentkeztek. Ez a szörnyű igazság …”²⁶

A Ringelblum Archívum Ruta Sakowska által szerkesztett kötete Jakub Rabinowicztól közöl egy írást, akinek 1942. szeptember közepén sikerült megszöknie Treblinkából.

„A vagonok a rakodón állnak meg, egy viszonylag kis téren, amelyet három oldalról szögesdrót vesz körül. A harmadik oldalon a nagy deszkabarakk áll, amelybe a németek bekergetik a különválasztott nőket és gyerekeket, megparancsolva, hogy vegyék le a cipőjüket. Oldalt, a téren magas oszlopon egy tábla van hatalmas felirattal: »Achtung, Warschauer! Azért telepítettünk ki benneteket, hogy dolgozni kezdjetek. Mielőtt megkapjátok munkabeosztásotokat, át kell mennetek egy fürdőn. Mindenkinek meztelenre kell vetkőznie. Hátra kell hagyni az értékeket és a pénzt; az irataitokat és a szappant vigyétek magatokkal.« A tér jobb oldalán, egy emelkedőn, egy ukrán áll gépfegyverrel, mellette reflektor.

Amikor a zsidók megjelennek a téren, fiatal zsidók üdvözlik őket, jól öltözött, jól táplált ún. kápók; nadrágjuk térdére háromszögletű sárga folt van varrva. Gyors parancsokat osztogatnak: »Tízes sorokba állni! Cipőt ledobni!« A zsidóknak arra a kérdésére, hogy mi lesz velük, a »kápók« ütlegelnek és sürgetnek mindenkit a parancs végrehajtására. Miután sorba álltak, megkezdődik a szemle. Egy német végzi, aki először kiemeli a kicsiket, soványakat, gyengéket. Azt a látszatot kelti, mintha munkára válogatná az embereket. Miután ezt elvégzi …” (Ezután olvashatatlan a szöveg, majd megszakad.)²⁷

„Hogy illusztráljuk a németek aljasságát és csaló módszereit, még egy tény Treblinkából, augusztus második feléből. Éjszaka szovjet bombatámadások voltak a főkormányzóság területén. Mint fentebb már jeleztem, éjszaka az egész teret erős reflektorok világították meg, nehogy a még el nem pusztított zsidók közül valaki megszökjön. Egyik éjszaka repülőtámadást jeleztek, és emiatt a reflektorokat leoltották. A tér parancsnoka attól félt, hogy a sötétséget a zsidók arra próbálják majd felhasználni, hogy megszökjenek az ítélet elől. Hogy ezt megelőzze, megparancsolta, hogy a reflektorok kioltása előtt minden zsidó a téren gyülekezzen. Beszédet tartott nekik, amelyben a legnagyobb komolysággal kijelentette: Hitler és Roosevelt között egyezmény született, amelynek értelmében a lengyel zsidókat Madagaszkárba küldik. Már másnap reggel elindulnak Treblinkából az első szállítmányok. A fények kialudtak, a dízelmotor állt – míg csak a bombázás tartott. Később minden visszatért régi medrébe, és folyt tovább a gyilkolás.”²⁸ Egy másik szökevény primitív vonásokkal Treblinka alaprajzát is felvázolta.

A következő feljegyzés papírra vetője ismeretlen.

„Tudom, hogy amit most leírok, meg sem közelíti az emberiség történetében eddig példátlan iszonyatot. Lehetetlen még csak hozzávetőlegesen is képet adni azokról a gyötrelmekről, amelyeket a meggyilkolt százezrek kiömlő vérében fuldokló, keresztre feszített nép elszenved. Nagyon nehezen tudom összeszedni emlékeimet és gondolataimat. Már hatodik hete tart ez a förtelmes kínzás. Ma augusztus 28-a van; július 22-én kezdődött. Miért nem sírunk? Miért nem tépjük meg ruháinkat? Bármelyik pillanatban minket is elér az a szörnyű sors, amely családunkat elérte. Anyáinkat, apáinkat, testvéreinket elgázosították vagy kínzókamrákban gyötörték halálra. Nem tudunk sírni, nem tudunk egy csepp könnyet sem kipréselni a szemünkből. Sírni az ember tud. Sírni valaki előtt sírunk. Mi megszűntünk emberek lenni!

Fájdalom vagyunk, kín és gyötrelem, meggyilkolt hozzátartozóink, barátaink véres árnyéka. Ha képes lennék rá, felnyitnám az ereimet, saját vérembe mártott tollal írnám a szavakat, mert vérrel öntözöttek történelmünk lapjai: történelmünk pogromok és mészárlások története. De most itt a vége, nincs tovább. Lehet, hogy évszázadok perspektívája szempontjából nem fontos a történelem számára, vannak-e Európában zsidók vagy nincsenek. De az évszázadok civilizációja meghozta önmaga ellen az ítéletet: mindazok az ideálok, frázisok, amelyeknek nevében az emberiség harcolt és elesett, eltűnnek és eltörpülnek a mi hihetetlen szenvedésünkhöz képest.

Nem tudjuk, mi az, hogy igazság. Nem tudjuk, mi az a valóság. Nem tudjuk, mi a könyörület. Az átkozott ellenség kitépett a szívünkből minden érzést.

Őrülten a fájdalomtól néztük, hogyan viszik el családtagjainkat. Felénk nyújtották karjukat, könyörögtek és átkozódtak, kérték, hogy velünk együtt halhassanak meg, hogy együtt pusztuljunk, hogy a házunk váljon közös sírunkká. Elszakítottak bennünket. Ígértek nekünk még pár napnyi életet, még néhány nap halál előtti kínt, átkozott, rabszolgamunka ellenértékeképpen.

A gyárban írok, egy sarokban elbújva, az egyetlen helyen, ahol még talán ellehetünk, ahol hóhéraink, mielőtt elpusztítanának minket, ki akarják préselni belőlünk végső erőnket … A rafinált inkvizítorok véres, kegyetlen tréfája ez.”²⁹

Az ismeretlen férfi naplójában részletesen leírja néhány nap szörnyű tapasztalatait. Sorainak jajkiáltása, azt hiszem, tömören kifejez mindent, de főként a kiszolgáltatottságot és a szörnyű tehetetlenséget.

Augusztusban hatályon kívül helyezték az összes felmentést, munkaigazolást. A német üzemek csökkentették a zsidó munkások számát; a zsidó tanács igazolásai érvényüket vesztették. 1942 végén ismét 30 000-re csökkent a gettóban foglalkoztatottak száma. Hozzákezdtek a műhelyek felszámolásához.

Augusztus végén úgy tűnt, hogy az „akció” lassan befejezéséhez közeledik. Az életben maradtak reménykedni kezdtek. Olyan hírek érkeztek, hogy az „Einsatz Reinhard” emberei áttették tevékenységüket más városba.

Szeptember 6-12. között elkövetkezett a kitelepítés végső, tragikus aktusa. Az SS végrehajtotta a maradék varsói zsidó lakosság szelekciójának „gigantikus” művét. 6-án minden zsidó köteles volt megjelenni összeírásra az Umschlagplatzot körülvevő meghatározott területen. Aki nem jelent meg és elfogták, azt agyonlőtték. A katlanban több tízezer embert zsúfoltak össze. Férfiak, asszonyok, gyerekek tolongtak a járdákon étlen, szomjan. A gyerekek felnőtt ruhákat vettek fel, idősek próbáltak fiataloknak látszani. Emberek fordultak ki keserves önmagukból ebben a véresen borzalmas cirkuszban. A német vállalatok csak kevés embernek adhattak felmentést, a többieket kitelepítésre ítélték. Az SS képviselője fel-alá sétált a tömeg előtt, s akire pálcájával rámutatott, azt a rendőrök kiragadták a sorból és a vagonok felé lökték. Elsőnek a gyerekek, öregek sorsa pecsételődött meg. Családokat szétszakítottak, senkinek nem volt kegyelem. Elhurcolták a kórházban fekvő betegeket az orvosokkal, ápolónőkkel együtt. „Az, ami most az Umschlagplatzon végbemegy, amikor sehonnan, semmilyen segítségre nincs remény, szinte elképzelhetetlen … A kórházban hagyott magatehetetlen felnőttek és gyerekek elhagyatva fekszenek a hideg termekben. Maguk alá vizelnek, úgy maradnak a bűzlő mocsokban, ürülékben. Az ápolónők a tömegben saját apjukat és anyjukat keresik, s furcsa fénnyel a szemükben titokban beinjekciózzák nekik a morfium nyújtotta jó halált. Egy könyörületes kéz az idegen, beteg gyerekek tikkadt szájába vízben feloldott ciánkálit önt. A cián most a legdrágább, megfizethetetlen érték. A cián csendes halált jelent, megment a szenvedéstől.”³⁰

A megmaradtak visszavánszorogtak az üzemekbe, a lakásokba. Mindenki elvesztett valakit hozzátartozói közül, sokan egész családjukat. Akik megpróbáltak elbújni, éhen vagy szomjan vesztek. Szeptember 12-én, utolsó aktusként a zsidó rendőrség nagy részét számolták fel. 2400-ról 380-ra redukálták a létszámot, majd Lejkint és társait arra kényszerítették, hogy az elbocsátott rendőröket és családjukat saját kezűleg hurcolják az Umschlagplatzra és ítéljék halálra.

A varsói gettó megsemmisítésének első periódusa tehát 1942. szeptember 12-én lezárult. A csaknem kihalt gettóban kétkerekű kordékkal gyűjtötték össze a meggyilkoltak és az éhenhaltak ezreinek tetemét.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!