A fasizmus-elméletek

A fasizmus-elméletek és a Komintern
kibővített Végrehajtó Bizottságának III. ülése

Jellegüket tekintve eltérnek az előzőktől Rákosi Mátyás cikkei. Mintegy átmenetet képeznek a konkrét események kapcsán keletkezett írások és a fasizmust elemző tanulmányjellegű fejtegetések között. Bennük a Mussolini-rendszer első három hónapjának, illetve féléves tevékenységének összefoglaló értékelésére vállalkozott.

Rákosi, bár a Komintern IV. kongresszusa után már nem a VB Elnökségének titkáraként, hanem titkárhelyettesként volt tagja a Komintern irányító apparátusának, még mindig igen jelentős szerepet játszott az olasz kommunista és szocialista párt tárgyalásain.⁹

⁹ Rákosi a Komintern III. kongresszusát követően, titkárként, az ún. Szűkebb Iroda tagja volt – 1921 őszétől e szervezetet nevezték Elnökségnek — tehát a Komintern 10 legfelsőbb vezetője közé tartozott. A IV. kongresszuson újjáválasztott Elnökségből már kimaradt, és csupán a Komintern VB újonnan létrehozott Titkárságának lett tulajdonképpeni póttagja. (Negyedszázados harc. Akadémiai Kiadó. 1975. 520., 527. old.)*

Első, rövidebb cikkében elsősorban azt elemzi, milyen szerepe volt a fasiszták programjának a tömegmozgalom kibontakozásában, majd a hatalom megragadásában.¹⁰ – A fasiszták programja és annak megvalósítása. Inprekorr, 1923. március 16. 385-386. old.* Megállapítja, hogy ez a demagóg program a fasiszták hatalomra jutása után minden jelentőségét elvesztette. Hangsúlyozza különben, hogy a programnak eredetileg is csak másodlagos jelentősége volt az erőszakhoz képest – ez utóbbiban látja a fasizmus kibontakozásának és uralomra jutásának lényegét.

A meglehetősen vázlatosan kifejtett gondolatsor kibontására Rákosi második cikkében vállalkozott.¹¹– Forrongás a fasizmuson belül. Inprekorr, 1923. június 15. 843-844. old.* Kiindulópontja az egyre súlyosabbá váló gazdasági helyzet. Megállapítja, hogy a fasiszta kormányzat nem váltotta be sem az őt hatalomra juttató uralkodó osztály, sem pedig a hozzá csatlakozott tömegek reményeit. A gazdasági válság politikai válsággal egészül ki. Az uralkodó osztály arra törekszik, hogy a fasizmust saját céljai szempontjából kezelhetőbb és eredményesebb politikai rendszerrel, katonai diktatúrával váltsa fel. Ugyanakkor a fasiszta mozgalom belső válsággal küzd, amely a különféle érdekeket képviselő csoportok egymás elleni fellépésében jelentkezik. Mindezek alapján leszögezi, hogy a fasiszta rezsimnek, első féléves tevékenységével, nem sikerült felszámolnia a kapitalizmus válságát, sőt az osztályharc még inkább kiéleződött. A gazdasági és politikai válság megoldására Rákosi csupán egyetlen reális lehetőséget lát: a proletárdiktatúrát. A proletárdiktatúra azonban nála – ellentétben az olasz kommunistákkal – nem közvetlen harci jelszó. Úgy látja: a fasizmus olyan helyzetet teremtett Olaszországban, hogy a kispolgárság, a parasztság és a munkásság nagy tömegei véglegesen elfordultak a demokrácia eszményétől és a liberális rendszertől. Hangsúlyozza azonban, hogy ehhez szükség van a kommunisták és a „forradalmi szocialisták” egységfrontjára.¹² – Ugyanott, 844. old.*

Rákosi is utal rá, hogy Olaszországon kívül más országokban is létrejöhetnek a fasizmus hatalomra jutásának előfeltételei. Amikor azonban e feltételeket, lehetőségeket mérlegeli, abszolutizálja a helyzetet, akárcsak a demokráciából való kiábrándulás esetében: „Mindazonáltal valamennyi országban léteznek jelentős munkásrétegek, amelyek a szociáldemokrata politika következtében kiábrándultak az osztályharcból; azonkívül valamennyi országban megtalálhatók a kétségbeesett kispolgárság széles tömegei. És minden országban meg fogja kísérelni a válságba jutott kapitalizmus, hogy kihasználja ezt a hangulatot, és léprecsalva a kétségbeesett tömegeket, meghosszabbítsa fennmaradását. Ebben az értelemben valamennyi kapitalista országban megvannak a fasizmus előretörésének természetes előfeltételei.”¹³ – Ugyanott.*

Rákosi cikkeiben megtalálhatók azok a fő gondolatok, amelyek akkor leginkább foglalkoztatták a Komintern vezetőit. Milyen okok következtében alakulhatott ki a fasiszta mozgalom, és miképpen lehetséges, hogy e heterogén összetételű tömeget mozgósítani lehetett az uralkodó osztály, a tőkés társadalom érdekeinek védelmére? Rákosi válaszai azonban közelebb állnak az egyes események kapcsán megjelentetett cikkek leegyszerűsítő szemléletéhez, mint az átfogóbb értékelésekhez. Mondanivalójának lényege ugyanis nem több, mint az az általános megállapítás, hogy a fasiszta tömegmozgalom egy gazdasági és politikai válság eredménye, amely csak az erőszak és a megtévesztő propaganda hatására vált az uralkodó osztályok eszközévé.

Rákosi írásainak érdekessége, hogy tartalmazzák a Komintern IV. kongresszusát követően kialakult, a fasizmus időszakának kommunista programjával kapcsolatos két fő koncepciót. És nem csupán tartalmazzák, de össze is kívánják egyeztetni. Így a Zetkin-Radek-féle koncepciót, amely az egységfront-politika alkalmazását sürgeti, ugyanakkor az olasz és a német „baloldal” (a Ruth Fischer és Arcady Maslow vezette berlini pártvezetőség) koncepcióját is, amely a proletárdiktatúra következetesebb propagandájában és a forradalmi harcban látja a kiutat. Rákosi úgy igyekszik összeegyeztetni a két irányvonalat, hogy az egységfront megvalósításánál nem hangsúlyozza a munkásosztály és más társadalmi rétegek közvetlen, napi érdekeit képviselő program szükségességét, a különféle irányzatú szervezetek összefogásának lehetőségét, de elveti a fasizmus automatikus összeomlásának elképzelését és ezzel azt a koncepciót is, amely szerint a fasizmus időszakát elsősorban a forradalomra való felkészülésnek kell szentelni.¹⁴ – Inprekorr, 1923. június 15. 844. old.; Rákosi Mátyás: Italjanszkij fasizm. Rabocseje Izdatyelsztvo „Priboj”. Leningrád 1924. 71. old.* Rákosi vállalkozása a két elméleti elképzelés összeegyeztetésére azonban éppúgy nem járhatott sikerrel, mint ahogy sikertelen volt próbálkozása a két politikai irányzat megbékítésére is a Komintern IV. kongresszusa idején.

Mint említettük, a fasizmussal foglalkozó cikkek második csoportját az átfogó, elemző írások alkotják. Közülük mind színvonalával, mind pedig a korabeli kommunista mozgalomban betöltött szerepét tekintve kiemelkedik Sas Gyula Giulio Aquila néven publikált két munkája, a Kommunista Internacionálé című folyóiratban megjelent „Hatalmon a fasizmus” című írása, valamint az orosz és német nyelven (németül két kiadásban) megjelent könyve, „Az olaszországi fasizmus”.¹⁵

¹⁵ Die Kommunistische Internationale, XXIV—XXV. szám. 1923. 62-68. old. Magyarul megjelent: A Politikai Főiskola Közleményei (A továbbiakban: PFK), 1975. 3. szám. 102-131. old.; Fasizm v Italii. Krasznaja Nov. Moszkva 1923., Der Faschismus in Italien. (Hoym) Hamburg 1923. (A második, kibővített és átdolgozott német kiadás ugyanott.)*

Sas Gyula életútjáról viszonylag keveset tudunk. Vázlatos, fehér foltokkal teli, rövid összefoglalása elsősorban visszaemlékezéseken alapul. 1893. december 18-án született Jászberényben. Apja szatócs volt; mindhárom fiát iskoláztatta. Sas a nagyváradi kereskedelmi iskola elvégzése után rövid ideig a budapesti Gazdák Bankjában, ezután Miskolcon, az első világháború kitörésekor pedig Bécsben gyapjúbizományosként dolgozott. 1916-ban megnősült, majd a békéscsabai 101-es zászlóalj bakájaként rövid kiképzés után az orosz frontra küldték. Az októberi forradalmat követően egységével Olaszországba vezényelték, itt szolgált a háború végéig. Ezután rövid ideig a szolnoki kórházban kezelték, majd Pestre került. A Tanácsköztársaság idején már kommunista. Előbb Bokányi munkatársa, majd – egy 1931-ből való nyomozati jelentés szerint, amely Sast mint agitátort és megtorló intézkedések irányítóját említi¹⁶ – PI Archívum BM VII. res. 1935-1-6678. 99. old.* – feltehetően a belbiztonság területén dolgozott.

A Tanácsköztársaság megdöntése után Bécsbe, majd Olaszországba emigrált (itt vette fel a Giulio Aquila nevet), s a Komintern munkatársaként jelentésekben számolt be a helyi eseményekről. 1921 novemberétől a Komintern Varga Jenő irányításával Berlinben szerveződő Információs és Statisztikai Részlegének munkatársaként elsősorban az olasz munkásmozgalmat, párt- és osztályviszonyokat kísérte figyelemmel. E témáról jelent meg első brosúrája 1922 nyarán.¹⁷ – Die Italienische Sozialistische Partei. Verlag der Kommunistischen Internationale. Hamburg 1922. 46. old.*

A brosúra rövid első fejezetében már megfigyelhető, hogy Sas a fasizmust mint különös társadalmi jelenséget vizsgálta; nem elégedett meg annyival, hogy pusztán kimutassa ellenforradalmi, terrorista jellegét. Ahogyan azt a bevezető, a fasizmus lényegét meghatározni kívánó sorokban írja: „A fasizmus tipikusan olasz jelenség, amely az ország gazdasági és politikai körülményeiből fakad, amely egyáltalán nem, vagy csupán igen csekély mértékben hasonlít más országok reakciós áramlataira, fehérgárdáira.”¹⁸ – Ugyanott, 25. old.* Sas, akárcsak a többi kommunista munka szerzője, természetesen látta, hogy a fasizmus a tőke nemzetközi méretekben kibontakozó támadásának része. Ám a jelenséget olasz sajátosságnak tekintette, az olaszországi osztályviszonyok, és különösen az uralkodó osztályon belüli csoportok ellentéteiből vezette le. Már e munkájában a fasizmust kifejezetten az ipari tőke eszközének tartotta, amely sajátos, az agrártőke irányzatával ellentétes érdekeitől indíttatva támogatta Mussolini mozgalmát. Sas véleménye szerint a fasizmus, amely a munkásosztály 1920-as vereségét követően jött létre, tulajdonképpen 1921 tavaszáig, amikor az uralkodó osztályok ellentétei még másodrendűek voltak a munkásosztály visszaszorításának feladatához képest, az egyesült reakciót képviselte; ezt követően azonban szembefordult az agrárérdekekkel és a dinasztiával, mivel „feladata már nem csupán a »bolsevista veszély« leküzdése volt, hanem a burzsoáziát foglalkoztató helyreállítási problémák integráns részének megoldása is.”¹⁹ – Ugyanott, 29. old.*

1923-ban publikált írásaiban Sas koncepcionálisan csupán egy lényeges módosítást tesz: a IV. kongresszuson elhangzott elemzések jogosultságát elismerve a fasizmust mint nemzetközi jelenséget mutatja be. Ugyanakkor továbbra is szükségesnek véli hangsúlyozni a fasizmus sajátos voltát: „A »fasizmus« szó ma túlságosan is divatos. Visszaélnek vele. Így neveznek minden ellenforradalmi folyamatot és fellépést, anélkül, hogy behatóan tanulmányoznák a fasizmus lényegét.” Már e kiindulópontból is látszik, hogy Sas munkái nem csupán elemző, de polemikus jellegűek is. Vállalják a Kominternben kialakult koncepció összefoglalását – erre Sas konkrétan is utal a Die Kommunistische Internationaléban megjelent tanulmányában -,²⁰ – PFK 1975. 3. szám. 105. old.* a fasizmusnak mint új típusú hatalmi struktúrának az elemzését. Ez kitűnik már 1922 decemberében elkészült munkájából is. A „Hatalmon a fasizmus” bevezető részében a következőképpen kezdi a téma kifejtését: „Amellett az általános elképzelés mellett, hogy a fasizmus tulajdonképpen ellenforradalom, egészen a legutóbbi napokig hallani lehetett olyan hangokat is, hogy a fasizmus nem más, mint az agráriusok fehérgárdája. Ugyanakkor létezik olyan nézet is, hogy a fasizmus a kispolgárság forradalmi mozgalma, más, kevésbé elterjedt vélekedésekről már nem is beszélve, amelyek például megpróbálják a fasizmust korunk egyik kalandor vállalkozásának tekinteni, amely a társadalomból kiszakadt, deklasszált elemek többé-kevésbé jelentős csoportjára támaszkodik. Az az érdekes, hogy mindezekben és a hozzájuk hasonló ítéletekben és véleményekben benne van az igazság egy része: a hiba ott van, hogy a fasizmusnak mint egésznek tulajdonítják azokat a részleteket, amelyek fejlődésének csupán egyes szakaszaiban jellemzik; emiatt nem tudják megérteni a jelenséget egészében.”²¹ – Ugyanott, 105-106. old.*

Sas vizsgálódásának módszere történeti. A fasizmust nem egy adott pillanatban, hanem fejlődésében elemzi, sajátos történelmi fejlődés termékének tekinti. Igyekszik beilleszteni a konkrét társadalmi környezetbe, amely maga is változik. Így közelíti meg és teszi érthetőbbé a fasizmus sokszínű, nemritkán igen zavaros politikai megnyilvánulásait, a társadalom osztálystruktúrájában elfoglalt helyét és kapcsolódását a különféle osztályokhoz és rétegekhez. E kép felvázolására kísérletet tesz tanulmányában. Sőt, már az első, az Olasz Szocialista Párttal foglalkozó írásában is, de részletesebben csak könyv alakban megjelent, „Az olaszországi fasizmus” című munkájában vizsgálja ezeket az összefüggéseket.

„A fasizmus fejlődési folyamata” így könyvének nem csupán legterjedelmesebb, hanem egyúttal legfontosabb része is.

A fasizmus keletkezése szempontjából igen fontosnak tartja az első világháborút és az azt követő, 1920 végével záruló időszakot. Fontosnak, annak ellenére, hogy – ezt munkájában több ízben is hangsúlyozza – ebben az időszakban még nem lehet szó a későbbi értelemben vett fasizmusról. Itt különösen hangsúlyozza annak jelentőségét, hogy a háború mellett fellépő Mussolini vezette csoport nacionalista és soviniszta propagandája elsősorban az ipari tőkés érdekeknek felelt meg. A háború alatt kifejtett tevékenységükkel teljes mértékben elnyerték az uralkodó osztály ezen részének a rokonszenvét, és ami ezzel együtt járt, anyagi támogatását is. A burzsoázia azonban, amelynek a háború nem csupán gazdasági, hanem politikai téren is kedvezett – hiszen Giolitti miniszterelnök lemondásával végső soron elérte az agrárius irányzat kiszorulását a politikai hatalomból -, a háború végére mind gazdaságilag, mind pedig politikailag csődbe jutott. Csakhogy már ebben az időszakban bebizonyosodott, hogy támaszkodhat a demagóg szólamokkal és terrormódszerekkel dolgozó mozgalomra.

Az 1919-1920-as időszakot – azaz az első fasiszta szervezetek megalakulásának periódusát – Sas szerint Mussolini tudatos politikai manővereinek sorozata jellemzi. E manőverek egyetlen célja a tömegbázis-szervezés. Rámutat ugyanakkor, hogy az osztályharc adott szakaszában erre még nem volt mód. Az uralkodó osztály politikájával szembeforduló erők a következetesen háborúellenes politikát folytató munkásmozgalom zászlói alatt csoportosultak, és a fasiszták hiába igyekeztek demokratikus mezbe öltöztetni, sőt „forradalmi mozgalomként feltüntetni” törekvéseiket, komolyabb eredményt nem érhettek el. Sas kimutatja, hogy az első fasiszta program, amelyben a demokratikus szabadságjogok, a bérminimum, a nyolcórás munkanap biztosítása, az üzemi tanácsok elismertetése, a tőke progresszív megadóztatása, a hadihaszon 85 %-ának levonása, az egyházi javak kisajátítása egyaránt benne foglaltatott, csupán csekély számú volt szocialista, szindikalista és nacionalista csoportocska megnyerésére bizonyult elegendőnek.²² – Der Faschismus in Italien. 22-24. old.*

Fordulatra a gyárfoglaló mozgalom után került sor. Az olasz munkások 1920 augusztus-szeptemberében megszállták a gyárakat, és üzemi tanácsaik segítségével irányították a termelést. A tisztán gazdasági jellegű mozgalom vereséggel végződött. A fasiszták e vereséget követően ismét kísérletet tettek rá, hogy a kispolgári tömegeket az ipari tőke érdekeinek képviseletére sorakoztassák fel. Az idő azonban még nem érett meg erre. Az ipari tőkének még nem voltak megfelelő lehetőségei, az agráriusok pedig egyrészt Giolitti ügyes politikai sakkhúzásával, aki képviselői bársonyszékhez juttatta a fasiszta vezetőket, másrészt pedig azzal, hogy a terrorosztagok jelentőségét felismerve maguk is támogatták, sőt szervezték azokat, befolyásra tettek szert a mozgalmon belül.²³ – Ugyanott, 24-29. old.* Ezzel a fasizmusnak egy újabb szakasza, az agrárfasizmus kialakulása és előtérbe kerülése kezdődött meg. Jellemző volt erre a belső ellentétek kiéleződése (egyes képviselők kilépése, Mussolini időleges háttérbe szorulása). Mindebben az uralkodó osztályon belüli két csoport ellentétei fejeződtek ki. Sas megállapítja, hogy 1921 novemberében a párttá alakulás már az ipari burzsoázia befolyásának túlsúlyát mutatja, de az ellentétek a továbbiakban is fennmaradtak. (Többek között ezzel magyarázza a fasizmus eklektikus jellegét is.) Ennek bizonyítéka, hogy ebben az időszakban, tehát 1922 elejétől bontakozik ki a fasizmus erőteljesebb támadása a munkásosztály és szervezetei ellen; megjelenik a „nemzeti szakszervezetek”, a fasiszta korporációk szervezésének programja.²⁴ – Ugyanott, 33-35. old.*

Sas munkája igen gazdag adatokban. Végigkíséri Mussolini kormányának tevékenységét egészen 1923 nyaráig, kitér az egyes politikai pártok tevékenységére, a gazdasági helyzet alakulására, részletesen ismerteti a fasiszta programokat, áttekinti szinte valamennyi problémát, amelyet a kor irodalma is felvet. Koncepciója ma is az újdonság erejével hat.²⁵

²⁵ Sas tanulmányát és könyvét teljes terjedelemben közli: Il fascismo. Le interpretazioni dei contemporanei e degli storici. Editori Laterza 1970.; Il fascismo e partiti politici italiani. Testimonianze del 1921-1923. Capelli Editore. é. n.*

Elsősorban az teszi fontossá tanulmányozását, hogy napjainkban ismét több olyan munka jelenik meg, amelyben az olasz fasizmus első időszaka differenciálatlanul, mint az agrárfasizmus példája jelenik meg.²⁶ – Alatri: Id. mű, 45. old.; Ernst Nolte: Faschismus in seiner Epoche. Piper, München 1963. 255. old.*

Természetesen nem arról van szó, hogy Sas tagadja az agrárfasizmus szakaszát. Csupán azt mutatja ki, hogy a fasiszta mozgalom kibontakozásának folyamatában ez nem az első, hanem már a második szakasz; osztályjellegét tekintve a fasiszta mozgalom nem változott, tömegbázisát tekintve azonban szélesedett. Ennek kapcsán hangsúlyozza, hogy az agrárfasizmus idején is, különösen Mussolini személyén keresztül, érvényesült a nagytőke befolyása, bár a korábbinál átmenetileg kisebb mértékben.

Ami viszont magyarázatra szorul Sas koncepciójában, az maga az „ipari tőke” fogalma. Felmerül a kérdés: itt vajon elírásról van-e szó, és Sas tulajdonképpen nem inkább a finánctőke megjelölésére használja-e ezt a kifejezést? A munka áttekintése után határozottan meg lehet állapítani, hogy nem erről van szó. Sas a korabeli olasz kapitalizmus egyik sajátosságának tartja, hogy az ipari tőke az agrár- és banktőkénél agresszívabb, és ha nem is teljesen önálló, de mindenesetre attól eltérő politikát folytat. Ennek két oka volt. Az egyik ok az olasz kapitalizmus fejlődésének az a jellemzője, hogy a nagyipari vállalatok, amelyek már jóval a fasizmus hatalomra jutása előtt létrejöttek (pl. a Fiat, a Viscosa, a Montecatini, a Pirelli, az Olivetti, az Edison), részvénykibocsátásokkal csak igen kis részben tudták fedezni tőkeszükségleteiket, tehát pénzügyi források tekintetében rá voltak utalva a bankokra. A bankok viszont állandó tőkehiánnyal küszködtek, így elsősorban a kisebb befektetésekkel járó és nagyobb hasznot hozó agrárbefektetéseket finanszírozták és nem az ipart – ez a körülmény, valamint tőkeszegénységük végül is azt eredményezte, hogy az állami hiteleknek, intézkedéseknek is nagyobb mértékben voltak kiszolgáltatva. A másik ok, amely ezzel szorosan összefüggött és még bonyolultabbá tette a helyzetet, magának az államhatalomnak az ingatagsága volt. Az államhatalom megszilárdulását pedig nem csupán az alapvető osztályok harca, hanem az uralkodó osztály egyes csoportjai között dúló küzdelem is gátolta. Mindez az egységes olasz állam létrejöttekor megoldatlanul maradt problémák kései maradványaként élt tovább.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!