A demokratikus köztársaságtól a konzervatív köztársaságig – 1
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)
Hindenburg, a jobboldal
és a köztársaság
Paul von Beneckendorff und von Hindenburg, a világháború vezértábornagya (Generalfeldmarschall) a szociáldemokrata Friedrich Ebert halálát követő választásokon, 1925 áprilisában nyerte el a birodalmi köztársaság elnöke címet. Á 78 éves „öregúr” – ahogyan tisztelői és ellenfelei egyaránt nevezték – katona létére korántsem volt tapasztalatlan politikus. Bár kedvenc fordulatai közé tartozott annak hangoztatása, hogy „undorodom a politikától”, nem volt járatlan az intrikákban. Nem utolsósorban ennek köszönhette, hogy a háborús vereség mit sem ártott hadférfiúi nimbuszának. Ő volt a hithű monarchista, kinek szava jelentős súllyal esett a latba a császár lemondatásakor, aki határozottan felismerte a szociáldemokrata kormányzat támogatásának kényszerű szükségszerűségét, ugyanakkor a konzervatív erők bizalmát is megőrizte a maga számára, amikor a „Dolchstoss”, az orv tőrdöfés legendájának szárnyrabocsátásával a csatatereken elszenvedett kudarcok felelősségét a hátországban tevékenykedő erőkre, nem utolsósorban éppen a „partner” szociáldemokratákra hárította.
Hindenburg a jobboldal felkérésének tett eleget, amikor feladta hannoveri nyugalmát, és belebonyolódott a biztos sikerrel korántsem kecsegtető elnökválasztási küzdelembe.
Az első fordulóban a jobboldal legesélyesebb jelöltje, Karl Jarres, a Német Néppárt (Deutsche Volkspartei) duisburgi főpolgármestere elsősorban a weimari alapokat nyíltan elvető Német Nemzeti Néppárt és a monarchistáktól a szélsőjobbig szinte minden erőt egyesítő Hazafias Szövetségek (Vaterländische Verbände) támogatásával a szavazatok 38,7%-át szerezte meg. Ez azonban nem csupán a győzelemhez volt kevés – az elnökválasztás első fordulójában a jelöltnek meg kellett szereznie az abszolút többséget, a másodikban már csak relatív többségre volt szüksége -, de elmaradt a második menetben közös elnökjelöltet indító Német Centrumpárt és a Németország Szociáldemokrata Pártja (Sozialdemokratische Partei Deutschlands) által szerzett szavazatokétól (14,4, illetve 29,05%) is. A második fordulóban bizton csak a Ludendorffra szavazó nemzetiszocialisták 1%-ára számíthattak, viszont a weimari koalíció egyik legfontosabb pártja, a Német Demokratikus Párt (Deutsche Demokratische Partei; 5,9%-ára és a centrumot támogató Bajor Néppárt 3,7%-ára nem. A továbbra is önálló jelölttel fellépő kommunisták 6,9%-a tovább csökkentette esélyeiket.
A jobboldalnak olyan jelöltre volt szüksége, akinek a neve mozgósítja, egyben programjuk melletti voksolásra készteti a választásoktól mindeddig távolmaradóknak – a választásra jogosultak mintegy egyharmadát kitevő – jelentős tömegét. Így esett a választás Hindenburgra.
Hindenburg nem először nézett szembe ezzel a kéréssel. A jobboldal és maga II. Vilmos excsászár már 1919 végén, néhány hónappal a weimari alkotmány elfogadása után lehetségesnek tartotta, hogy felvonultassa őt a szociáldemokrata Eberttel szemben. Az akkori kísérletnek azonban nem kedveztek az erőviszonyok, amivel Hindenburg teljes mértékben tisztában volt. Tisztában volt vele, de korábbi meggyőződését nem adta fel. Bizalmas levelében, 1920. január 5-én nem csupán saját megfontolásait ismertette II. Vilmossal, hanem töretlen hűségéről is biztosította őt: „…éjjel-nappal kínozna a gondolat, hogy olyan posztot foglalok el, amely egyedül Császáromat illeti meg… Nem lennék királyomnak és uramnak sokkal inkább hasznára, ha e politikai forgatagon kívül dolgoznék érte?” A monarchista erők és a konzervatív jobboldal akkor méltányolták Hindenburg javaslatát. 1925-re azonban jelentősen megváltozott a helyzet.
A „polgári köztársaság” jobbrafordul
A német társadalom a világháborút követően jelentős változáson esett át. Az imperializmus Németországban is állammonopolista szakaszába lépett. Az átalakulás azonban a húszas évek első felében lassú volt, s közel sem fájdalommentes. Az 1918-1919-es forradalmakat 1923 végéig még éles összecsapások követték, amelyekben hol a reakciós szoldateszka (ilyen volt a keletporosz junkereket képviselő politikus, Wolfgang Kapp és Walter Freiherr von Lüttwitz tábornok 1920. márciusi puccskísérlete), hol a szélsőséges nacionalista csoportok (ide sorolható a Hitler vezette nemzetiszocialisták 1923. november 9-10-i müncheni „sörpuccsa”, a jobboldali szeparatista csoportok 1923. október-novemberi véres összecsapásokba torkolló kísérlete a Rajnai Köztársaság létrehozására), hol pedig a munkásmozgalom baloldali, forradalmi erői (Közép-Németországban 1921 márciusában, Hamburgban 1923. október 23—25-én) próbálták fegyverrel megváltoztatni a fennálló, de minden határozottságot nélkülöző rendszert. Az ország politikai életében az átalakulást a jobbratolódás jellemezte, amely a szociáldemokrata-centrum-
A világháború után a szociáldemokraták vezette kormányokat 1920 júniusában Konstantin Fehrenbach centrumpárti politikus koalíciós kormánya követte. Ez volt a köztársaság első olyan kormányzata, amelynek élén polgári politikus állt. A választási eredmények, amelyek a kormány megalakulását megelőzték, kevéssé indokolták a váltást. A szociáldemokraták, ha a forradalmi harcok tüzében, 1919 januárjában tartott nemzetgyűlési választásokhoz képest (45,48%) csekélyebb, mégis jelentős, 39,55%-os választási győzelmet arattak. Koalíciós partnereik, a centrum és a demokratikus párt viszont 1,57, illetve 10,25%-ot veszítettek korábbi szavazataikból. A szociáldemokrata párt súlya a koalícióban így nemhogy csökkent volna, de jelentősen megnőtt. A polgári politikus kinevezésének hátterében inkább az erőviszonyok mélyebb változása állt; ezt még nem fejezték ki egyértelműen a választási statisztikák, a választók millióinak szavazatai, a politikusok döntéseit azonban már befolyásolták. Ilyen látványos döntés volt Fehrenbach kancellári kinevezése, amellyel a szociáldemokrácia nem koalíciós partnereinek, hanem elsősorban az uralkodó gazdasági köröknek, a burzsoáziának tett további engedményt: ellenzékbe vonult, hogy lehetőséget teremtsen arra, hogy a centrum a nehézipar, a legfelsőbb pénzügyi körök és a nacionalista értelmiség pártjával, a Német Néppárttal egészítse ki csekély befolyású demokrata párti koalícióját. Így – először a weimari köztársaság történetében – nem csupán polgári, hanem mindjárt kisebbségi kabinet alakult, amely a Reichstag 459 képviselőjéből mindössze 195 párthívéét és egy párton kívüli miniszter, Walter Simons mandátumát mondhatta magáénak.
A német uralkodó osztályok, a finánctőke és a nagybirtok az 1918-as novemberi forradalommal szemben négy nagyobb politikai pártban, négy eltérő érdekcsoportosulásban képviseltették magukat. Egyértelműen ellenforradalmi, a köztársaság és a demokrácia felszámolásának, a szociáldemokrata és kommunista irányzat megsemmisítésének, a versailles-i szerződés és a jóvátételek fizetése elutasításának programjával alakult meg a Német Nemzeti Néppárt. A párt az 1918 előtti konzervatív párt utódának vallotta magát, s vezetését valóban a különféle konzervatív irányzatok szabták meg. Így joggal tekintették a keletporosz junkerek és a nagybirtok, általában a nemesség és az ezzel szorosan összefonódott katonai vezetőréteg képviselőjének. Meg kell jegyezni azonban, hogy a német konzervatív tábor ennél jóval szélesebb volt. Támogatói között ott találhatók már a kezdeti időszakban a legjelentősebb gazdasági egyesülések, a militarizmussal összefonódott nagytőke képviselői is, sőt a középrétegek jelentős csoportját átfogó Német Nemzeti Kereskedősegéd Szövetség. A párt irányvonalát tekintve mindvégig ellenzéki, ez azonban a jobbratolódási folyamat eredményeképpen nem mondott ellent annak, hogy képviseltesse magát a kormányban. Részvételének célja nem a köztársaság stabilizálása volt, még annak konzervatív fordulatát követően sem, hanem a párt bázisát képező erők érdekéinek hathatósabb képviselete. E kettősség feloldása azonban korántsem bizonyult egyszerűen megoldhatónak. Egyes időszakokban – ilyen volt éppen a két Marx-kabinet és az első Luther-kormány időszaka – a politikai és gazdasági stabilizáció érdekközössége, s irányának meghatározása kényszerítő szükségszerűségként szólt a polgári blokkhoz csatlakozás mellett, ahol több párt biztos támaszra találhatott a német nemzeti irányvonalban a szociáldemokráciával szemben.
A Német Néppárt, amelynek neve csupán egyeden, de nem jelentéktelen szó, a „nemzeti” elhagyásában különbözött a tőle jobbra álló konzervatív pártétól, az 1918 előtti Nemzeti Liberális Pártot vallotta elődjének. Elsősorban a nagytőkét, ezen belül is az ipari tőkét képviselte. Ha nehéz volt egyértelműen meghatározni a német nemzetiek politikai irányvonalát, a Néppárt alapelveit még kétségesebb egységes elképzelésként jellemezni. Nagy hatással volt rá Heinrich von Treitschke nemzeti liberális filozófiája, amelynek szószólója a párthoz csatlakozott nacionalista értelmiségi csoport volt. A liberalizmus azonban ideológiájában a demokráciaellenességgel párosult, amely részben a parlamentarizmus elutasításában, a „hatalmi állam” óhajában nyilvánult meg. A párt 1920-as lipcsei kongresszusán a weimari alkotmánnyal szemben foglalt állást a „népi császárság” mellett. Ennek ellenére képviselői részt vettek az alkotmány kidolgozásában, sőt éppen 1920-tól a kormányban is. E képviselet célja a párt mögött álló csoportosulások érdekeinek védelme mellett az alkotmány reformjának kiharcolása, mégpedig a parlament szerepének csökkentésével, a birodalmi elnök és a kormány súlyának növelésével.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!