Engels – A munkásosztály helyzete Angliában
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 1)
(Részletek)
3
Az ipari proletariátus
E munkabeszüntetések hihetetlen gyakorisága bizonyítja a legjobban, milyen méreteket öltött a társadalmi háború Angliában. Nincs olyan hét, sőt alig van olyan nap, hogy itt vagy ott ne sztrájkolnának — hol bérleszállítás miatt, hol a béremelés megtagadása miatt; hol sztrájktörők alkalmazása miatt, hol azért, mert nem akarnak véget vetni a visszaéléseknek vagy a rossz gyári rendnek; hol új gépek bevezetése miatt, hol száz és száz más okból. Ezek a sztrájkok természetesen csak előőrsi csatározások, de néha nagyobb ütközetekké is fejlődnek, nem döntenek el semmit, de kétségtelen bizonyítékai annak, hogy közeleg a proletariátus és a burzsoázia döntő csatája. A sztrájkok a munkások hadiiskolái, amelyekben felkészülnek az immár elkerülhetetlen nagy harcra; a sztrájkokkal nyilvánítják ki a munkásosztály egyes osztagai, hogy csatlakoznak a munkások nagy mozgalmához. És ha átlapozunk egy évfolyamot a „Northern Star”-ból, az egyetlen lapból, amely a proletariátus valamennyi mozgalmáról beszámol, megállapíthatjuk, hogy a városi és vidéki ipari munkások mind szövetségekbe tömörültek és időnként általános sztrájkkal tiltakoznak a burzsoázia uralma ellen. És a sztrájkok mint hadiiskolák felülmúlhatatlanok. A sztrájkokban mutatkozik meg az angolok sajátságos bátorsága. A kontinensen az a vélemény, hogy az angolok, és különösen a munkások gyávák, hogy nem képesek forradalmat csinálni, mert nem lázadnak fel minden pillanatban, mint a franciák, mert látszólag nyugodtan beletörődnek a burzsoá rendbe. Ez a nézet egészen helytelen. Az angol munkások bátorság dolgában nem maradnak el egy nemzet mögött sem; éppoly nyughatatlanok, mint a franciák, csak másképpen harcolnak. A franciák, akik ízig-vérig politikusok, a társadalmi bajok ellen is politikai úton harcolnak; az angolok viszont azt tartják, hogy a politika csak az érdeket, a polgári társadalmat szolgálja, s ezért nem a kormány ellen, hanem közvetlenül a burzsoázia ellen harcolnak; ez pedig eredményesen egyelőre csak békés úton történhet. Az ipari pangás és annak következménye, a nyomor, 1834-ben a köztársaság jegyében kirobbantott lyoni felkelésre, 1842-ben pedig a népchartát és béremelést követelő manchesteri általános sztrájkra vezetett. Magától értetődik, hogy a sztrájkhoz is bátorság kell, sőt gyakran sokkal nagyobb bátorság, sokkal merészebb, szilárdabb elhatározás, mint a lázadáshoz. Valóban bámulatos, ahogy a munkás, aki tapasztalatból ismeri a nyomort, feleségével és gyermekeivel együtt szembenéz vele, hónapokig éhezik és szenved, és mindennek ellenére szilárd és rendíthetetlen marad. A francia forradalmárt halál, gályarabság fenyegeti, — de mi ez a sztrájkoló munkás lassú éhhalálához képest, mi ez ahhoz képest, hogy napról napra látnia kell, hogyan éhezik egész családja, ahhoz képest, hogy biztosan tudja, a burzsoázia bosszút áll majd rajta, s az angol munkás inkább mindezt elviseli, semhogy fejét a vagyonos osztály igájába hajtsa? Alább látunk majd egy példát arra, hogy milyen szívós, milyen rendíthetetlenül bátor az angol munkás, aki csak akkor enged az erőszaknak, amikor már minden ellenállás céltalan és értelmetlen. És éppen ebben a higgadt kitartásban, ebben a szilárd elszántságban, amelynek naponként száz és száz próbát kell kiállania, éppen ebben mutatja meg az angol munkás jellemének leginkább tiszteletet parancsoló oldalát. Emberek, akik annyi szenvedést képesek elviselni, hogy térdre kényszerítsenek egyetlenegy burzsoát, képesek lesznek arra is, hogy az egész burzsoázia hatalmát összetörjék. De ettől függetlenül is, az angol munkás elég gyakran megmutatta bátorságát. Az 1842. évi sztrájknak nem volt ugyan további következménye, de ennek részben az volt az oka, hogy a munkásokat a burzsoázia kergette sztrájkba, részben pedig az, hogy a munkások nem látták tisztán a sztrájk célját és megoszlott erről a véleményük. Egyébként azonban ott, ahol határozott társadalmi célokért kellett küzdeniük, éppen elég gyakran tettek tanúbizonyságot bátorságukról. Nem is beszélve az 1839. évi walesi felkelésről, Manchesterben tartózkodásom idején (1843 májusában) valóságos ütközetet vívtak. Egy téglagyárban (Pauling & Henfrey) ugyanis nagyobb téglákat kezdtek készíteni; a nagyobb téglákat természetesen drágábban adták el, de a bért nem emelték. A munkások, mivel béremelési követelésüket elutasították, sztrájkba léptek, és a téglagyári munkások szövetsége a cég ellen kihirdette a bojkottot. A cégnek azonban nagy nehezen sikerült a környékről és a sztrájktörők közül munkásokat szerezni. Ezekkel szemben a szövetség kezdetben a megfélemlítés eszközéhez nyúlt. Erre a cég a gyár őrzésére tizenkét embert, kiszolgált katonákat és rendőröket fogadott fel, és felfegyverezte őket. Amikor hát a megfélemlítés nem használt, egy este tíz órakor a téglagyári munkások egy csapata katonai rendben, az első sorokat puskával felfegyverezve, megtámadta a gyárat, amely alig négyszáz lépésnyire volt egy gyalogos-kaszárnyától.*
* A Cross Lane és a Regent Road sarkán — lásd Manchester térképét. — Engels jegyzete*
A munkások behatoltak a gyárba, és amint észrevették az őröket, tüzelni kezdtek rájuk, széttaposták a kirakott nyers téglákat, széthányták a már kiszárított téglák egymásra helyezett sorait, összezúztak mindent, ami útjukba akadt; behatoltak az egyik épületbe is, ahol széttörték a bútorokat és bántalmazták az ott lakó munkafelügyelő feleségét. Ezalatt az őrök egy sövény mögé húzódtak, ahonnan biztosan és akadálytalanul tüzelhettek; a gyárba benyomult munkások egy lángoló téglaégető kemence előtt álltak, amely élesen megvilágította őket, s így ellenfeleik minden golyója talált, a munkások viszont minden lövést elhibáztak. A lövöldözés mégis több mint félóráig tartott, míg el nem fogyott a munkások lőszere és el nem érték céljukat, össze nem törtek mindent, ami összetörhető volt a gyár udvarán. Akkor megjelent a katonaság; s a téglagyári munkások visszavonultak Ecclesbe (három mérföldnyire Manchestertől). Eccles előtt szemlét tartottak, itt mindenkit szekcióbeli számán szólítottak, aztán szétszéledtek, hogy annál biztosabban a mindenfelől előnyomuló rendőrség kezébe kerüljenek. Bizonyára igen sokan megsebesültek, de csak azok sebesüléséről tudunk, akiket elfogtak. Egyikük három golyót kapott: egyet a combjába, egyet a lábikrájába, egyet a vállába, és így vánszorgott még több mint négy mérföldet. — Ezek az emberek kétségtelenül bebizonyították, hogy bennük is van forradalmi bátorság és nem félnek a golyózáportól; ha pedig, mint 1842-ben történt, a fegyvertelen tömeget, amely azt sem tudta, hogy tulajdonképpen mit akar, a piactér bejáratait megszálló néhány dragonyos és rendőr fékentarthatta, ez még korántsem bizonyítja, hogy a tömeg nem volt bátor; ez a tömeg akkor sem mozdult volna, ha nem lettek volna ott a közhatalom, azaz a burzsoá hatalom szolgái. Amikor a népnek határozott célja volt, kellő bátorságot is tanúsított, mint például amikor megtámadták a Birley-gyárat, és tüzérséget kellett felvonultatni a gyár megvédésére.
Ezzel kapcsolatban még néhány szót arról, hogy Angliában mennyire tartják szentnek a törvényt. A burzsoának természetesen szent a törvény, hiszen az ő műve, az ő beleegyezésével, az ő védelmére és előnyére hozták. A burzsoá tudja, hogy ha akad is egy-egy törvény, amely éppen neki esetleg árt, a törvényhozás a maga egészében mégis az ő érdekeit védi, és hogy mindenekelőtt a törvény szentsége, a társadalom egyik részének aktív, másik részének passzív akaratnyilvánításával megállapított rend sértetlensége a legerősebb támasza társadalmi állásának. Minthogy az angol burzsoá a törvényben, mint istenében, önmagára talál, ezért azt szentnek tartja, ezért valami csodálatos, megnyugtató erőt lát a rendőrbotban, amely tulajdonképpen az ő botja. Nem így a munkás. A munkás nagyon jól tudja, és nagyon gyakran tapasztalta, hogy a törvény csak korbács, melyet a burzsoá font számára, és ha nem okvetlenül szükséges, nem folyamodik a törvényhez. Nevetséges állítás, hogy az angol munkás fél a rendőrségtől, hiszen a manchesteri rendőrséget minden héten megverik, sőt a múlt évben a munkások megrohamoztak egy vasajtókkal és nehéz ablaktáblákkal biztosított rendőrőrszobát. Az 1842. évi sztrájk alkalmával a rendőrség ereje, mint mondottuk, csak maguknak a munkásoknak a tanácstalanságában rejlett.
Mivel a munkások nem tisztelik a törvényt, hanem csak tűrik, amennyiben nincs annyi erejük, hogy megváltoztassák, ezért természetes, hogy legalább javaslatokat akarnak tenni a törvény megváltoztatására, hogy a burzsoá törvény helyébe proletár törvényt akarnak állítani. Ez a proletár törvényjavaslat a népcharta (people’s charter), amely formájában tisztán politikai okmány és az alsóháznak demokratikus alapokon való átszervezését követeli. A chartizmus a burzsoáziával szemben tanúsított ellenállás sűrített formája. Az egyesületekben és sztrájkokban az ellenállás mindig elszigetelt volt: csak egyes munkások vagy munkáscsoportok harcoltak egyes burzsoák ellen; amikor pedig általánossá vált a harc, többnyire nem a munkások szándéka tette azzá, és ha ez mégis szándékosan történt, e szándék alapja a chartizmus volt. Mert a chartizmussal az egész munkásosztály kel fel a burzsoázia ellen, és mindenekelőtt ennek politikai hatalmát, azt a törvényekből rakott falat támadja, amellyel a burzsoázia körülbástyázta magát. A chartizmus a demokrata pártból ered, amely a XVIII. század nyolcvanas éveiben a proletariátussal együtt és a proletariátus körében fejlődött ki, a francia forradalom idejében erőre kapott, s a békekötés után mint „radikális” párt lépett fel; akkoriban Birmingham és Manchester, korábban London volt a székhelye; a liberális burzsoáziával való szövetségben a régi parlament oligarcháitól kikényszerítette a Reform Billt, és azóta egyre jobban megszilárdult mint a burzsoáziával szemben álló munkáspárt. 1838-ban az általános Londoni Munkásegyesület (Working Men’s Association) egy bizottsága William Lovett vezetésével kidolgozta a népchartát, amelynek „hat pontja” a következő: 1. általános választójogot minden nagykorú, épelméjű, büntetlen előéletű férfinak; 2. évenként újjáválasztandó parlamentet; 3. fizetést a parlament tagjainak, hogy vagyontalanok is vállalhassák a képviselői megbízatást; 4. titkos szavazással történő választásokat, hogy elejét vegyék a burzsoázia megvesztegetési és megfélemlítési kísérleteinek; 5. egyenlő választókerületeket, hogy biztosítsák az egyenlő képviseletet, és 6. a 300 font st. jövedelmű földbirtokban megállapított, s amúgyis illuzórikus választhatósági cenzus eltörlését, hogy legyen minden választó választható is. — Bármilyen ártatlannak látszik ez a hat pont, amely csak az alsóház szervezetével foglalkozik, éppen elegendő ahhoz, hogy az angol alkotmányt királynőstül és felsőházastul szétrombolja. Az alkotmány úgynevezett monarchikus és arisztokratikus eleme csak azért létezhet, mert a burzsoázia érdeke a látszólagos fennmaradása; hiszen manapság mindkét elem léte igazán csak látszat. De ha majd egyszer az egész közvélemény az alsóház mögött áll, ha ez már nem csupán a burzsoázia, hanem az egész nemzet akaratát fejezi ki, akkor minden hatalom oly teljesen benne összpontosul majd, hogy eltűnik az uralkodó és az arisztokrácia nimbuszának utolsó fénysugara is. Az angol munkás nem tiszteli sem a lordokat, sem a királynőt, a burzsoázia viszont, bár véleményükkel nem sokat törődik, személyükben isteníti őket. Az angol chartista politikailag republikánus, bár ezt a szót sohasem vagy csak igen ritkán ejti ki; rokonszenvez a világ republikánus pártjaival, de szívesebben nevezi magát demokratának. A chartista azonban több, mint egyszerű republikánus; az ő demokráciája nemcsak politikai demokrácia.
Igaz, a chartizmus 1835-től, keletkezésétől, főleg a munkások mozgalma volt, de még nem különült el élesen a radikális kispolgárságtól. A munkások radikalizmusa karöltve haladt a burzsoázia radikalizmusával, a charta közös jelszavuk volt, minden évben együtt tartották „nemzeti konventjüket”, egy pártnak látszottak. A kispolgárság éppen a Reform Bill eredményein érzett csalódása következtében és az 1837 és 1839 közötti rossz üzleti évek miatt igen harcias és vérszomjas volt akkoriban; kedve szerint való volt a heves chartista agitáció. Németországban el sem tudják képzelni, milyen heves volt ez az agitáció. Fegyverkezésre, sőt gyakran lázadásra szólították a népet; lándzsákat gyártottak, mint a francia forradalom idején, s 1838-ban a többi között igen aktív volt egy Stephens nevű metodista pap, aki Manchesterben így szólt az összegyűlt néphez: „Ne féljetek a kormány hatalmától, az elnyomóitok rendelkezésére álló katonáktól, szuronyoktól és ágyúktól; olyan eszköz van a kezetekben, amely erősebb mindennél, olyan fegyveretek van, amellyel szemben tehetetlen a szurony és az ágyú; s ezt a fegyvert egy tízéves gyermek is tudja forgatni — elég néhány gyufa meg egy köteg szurokba mártott szalma, és szeretném látni, mit tehet a kormány és száz- meg százezernyi katonája ez ellen az egy fegyver ellen, ha merészen alkalmazzuk.”* — De már akkor megmutatkozott a munkás-chartizmus sajátos, társadalmi jellege.
* Láttuk. hogy a munkálok megszívlelték ezeket a szavakat. — Engels jegyzete.*
1844. szeptember—1845. március.
Marx és Engels Művei. 2. köt. 1958.
238—240., 400- 424. old.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!