Marx és Engels – A szent család vagy a kritikai kritika kritikája
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 1)
Bruno Bauer és társai ellen7
(Részletek)
2
II. sz. jellemző fordítás
Micsoda roppant csalatkozás: az emberi jogokban el kell ismerniök és szentesíteniük kell a modern polgári társadalmat, az ipar, az általános konkurencia, a céljaikat szabadon követő magánérdekek, az anarchia, az önmagától elidegenült természeti és szellemi egyéniség társadalmát, és egyúttal e társadalom életmegnyilvánulásait utólag egyes egyénekben meg akarják semmisíteni, és egyúttal e társadalom politikai fejét antik módon akarják kialakítani!
Tragikusan jelent meg ez a csalatkozás, amikor Saint-Just, kivégzése napján, az emberi jogoknak a Conciergerie12 termében függő nagy táblájára mutatott és büszke önérzettel kijelentette: „C’est pourtant moi qui ai fait cela.”**
** — „Mégis én alkottam ezt.” — Szerk.*
Éppen ez a tábla annak az embernek a jogait nyilatkoztatta ki, aki csakúgy nem lehet az antik közösség embere, mint ahogy nemzetgazdasági és ipari viszonyai nem az antik viszonyok.
Nem itt van a helye annak, hogy a terroristák csalatkozását történelmileg igazoljuk.
„Robespierre bukása után a politikai felvilágosodás és mozgalom a felé a pont felé sietett, amelyen Napóleon martalékává vált, aki nem sokkal brumaire 18-a13 után ezt mondhatta: »prefektusaim, csendőreim és papjaim révén azt tehetem Franciaországgal, amit akarok.«”
A profán történelem ellenben arról tudósít: Robespierre bukása után kezd csak a politikai felvilágosodás, amely azelőtt túl akart tenni önmagán, amely túláradó volt, prózai módon megvalósulni. A direktórium kormányzata alatt a polgári társadalom az élet hatalmas áramlásával tör elő — maga a forradalom megszabadította a feudális kötelékektől és hivatalosan elismerte, bármennyire fel akarta is áldozni a terrorizmus egy antik-politikai életnek. Kereskedelmi vállalkozások Sturm und Drangja, meggazdagodási vágy, az új polgári életnek a mámora, amelynek első magát-élvezése még hetyke, könnyelmű, frivol, részegítő; valóságos felvilágosodása a francia földnek, melynek feudális tagolódását a forradalom pörölye szétzúzta, s melyet most a sok új tulajdonos első láza mindenoldalú művelés alá fog; a szabaddá vált ipar első megmozdulásai — íme az újonnan keletkezett polgári társadalom néhány életjele. A polgári társadalmat pozitíve a burzsoázia képviseli. A burzsoázia tehát megkezdi uralmát. Az emberi jogok többé nem csupán az elméletben léteznek.
Ami brumaire 18-án Napóleon martalékává vált, az nem egyáltalában a forradalmi mozgalom volt, mint ezt a kritika von Rotteck vagy Welcker úrnak készségesen elhiszi, hanem a liberális burzsoázia. Csak az akkori törvényhozók beszédeit kell elolvasni, hogy meggyőződjünk erről. Az ember úgy érzi, mintha a nemzeti konventből egy mai küldöttkamarába csöppent volna.
Napóleon a forradalmi terrorizmus utolsó harca volt a szintén a forradalom által proklamált polgári társadalom és ennek politikája ellen. Napóleon kétségtelenül már átlátta a modern állam lényegét, hogy ez az állam a polgári társadalom akadálytalan fejlődésén, a magánérdekek szabad mozgásán stb. nyugszik mint alapján. Elhatározta, hogy elismeri és védelmezi ezt az alapot. Nem holmi álmodozó terrorista volt ő. De Napóleon ugyanakkor az államot még öncélnak tekintette, a polgári életet pedig csak kincstárosnak és alárendeltjének, akinek nem lehet saját akarata. Napóleon végigvitte a terrorizmust azáltal, hogy a permanens forradalom helyére a permanens háborút állította. A teljes jóllakásig kielégítette a francia nemzetiség önzését, de megkövetelte a polgári üzletek, az élvezet, a gazdagság stb. feláldozását is, valahányszor a hódítás politikai célja ezt kívánta. Amikor a polgári társadalom liberalizmusát — mindennapi gyakorlatának politikai idealizmusát — zsarnoki módon elnyomta, nem kímélte leglényegesebb anyagi érdekeit, a kereskedelmet és az ipart sem, valahányszor ezek összeütközésbe kerültek az ő politikai érdekeivel. Az ipari hommes d’affaires* iránti megvetése kiegészítése volt az ideológusok iránti megvetésének.
* — üzletemberek — Szerk.*
Belföldön is harcolt a polgári társadalommal, mint az őbenne még abszolút öncélnak számító állam ellenfelével. Így például kijelentette az államtanácsban, nem fogja tűrni, hogy nagykiterjedésű földeket birtokosuk tetszése szerint műveljen vagy ne műveljen meg. Így tervbe vette, hogy a szállítmányozás kisajátítása útján a kereskedelmet aláveti az államnak. Francia kereskedők készítették elő azt az eseményt, amely Napóleon hatalmát először rendítette meg. Párizsi tőzsdések egy mesterségesen előidézett éhínséggel arra kényszerítették, hogy az orosz hadjárat megindítását csaknem két hónappal elodázza és ily módon az év egy túlságosan előrehaladott szakára tegye át.
Mint ahogy Napóleonban még egyszer a forradalmi terrorizmus lépett szembe a liberális burzsoáziával, úgy a restaurációban, a Bourbonokban még egyszer az ellenforradalom lépett szembe vele. Végül 1830-ban a liberális burzsoázia megvalósította 1789-es vágyait, csak azzal a különbséggel, hogy most kiteljesedett a politikai felvilágosodása, hogy az alkotmányos képviseleti államban többé nem az állam eszményét, nem a világ üdvét és általános emberi célokat vélt elérni, hanem ezt az államot inkább kizárólagos hatalma hivatalos kifejezésének és különös érdeke politikai elismerésének ismerte fel.
A francia forradalom élettörténete, amely 1789-cel kezdődik, 1830-cal, amikor egyik mozzanata, most már a maga szociális jelentőségének tudatával gazdagodva, győzedelmeskedett, még nem fejeződött be.
d) Kritikai csata a francia materializmus ellen
„A spinozizmus uralkodott a XVIII. századon, mind francia továbbfejlődése alakjában, amely az anyagot szubsztanciává tette, mind a teizmus alakjában, amely az anyagot szellemibb névvel látta el… Spinoza francia iskolája és a teizmus hívei csak két szekta voltak, amelyek Spinoza rendszerének igazi értelméről vitatkoztak… Ennek a felvilágosodásnak egyszerű sorsa az volt, hogy a romantikába hanyatlott, miután meg kellett adnia magát a francia mozgalom óta megindult reakciónak.”
Idáig a kritika.
A francia materializmus kritikai történelmével szembeállítjuk egy rövid vázlatban profán, tömegszerű történelmét. Tiszteletteljesen elismerjük majd a szakadékot, amely elválasztja a történelmet, ahogy az valóban végbement, a történelemtől, ahogy az a régit és az újat egyaránt teremtő, az „abszolút kritika” dekrétuma szerint végbemegy. Végül, a kritika előírásainak engedelmeskedve, a kritikai történelem „miért?”-jét, „honnan?”-ját és „hová?”-ját majd „huzamos tanulmányozás tárgyává tesszük”.
„Pontosan és prózai értelemben szólva” a XVIII. század francia felvilágosodása és nevezetesen a francia materializmus nemcsak a fennálló politikai intézmények, valamint a fennálló vallás és teológia elleni harc volt, hanem éppúgy nyílt, kimondott harc a XVII. század metafizikája és minden metafizika, kivált a Descartes, Malebranche, Spinoza és Leibniz metafizikája ellen. A filozófiát szembeállították a metafizikával, mint ahogy Feuerbach Hegel elleni első határozott fellépésekor a megrészegült spekulációval szembeállította a józan filozófiát. A XVII. század metafizikája, amelyet a XVIII. század francia felvilágosodása és nevezetesen francia materializmusa leterített, győzelmes és tartalmas restaurációját élte meg a XIX. század német filozófiájában és nevezetesen spekulatív német filozófiájában. Mióta Hegel ezt a metafizikát zseniális módon minden addigi metafizikával és a német idealizmussal egyesítette és metafizikai egyetemes birodalmat alapított, a teológia elleni támadásnak ismét, mint a XVIII. században, a spekulatív metafizika és minden metafizika elleni támadás felelt meg. A metafizika örökre vereséget fog szenvedni a materializmustól, amelyet most magának a spekulációnak a munkája kiteljesített és amely egybeesik a humanizmussal. De ahogy Feuerbach az elmélet területén, a francia és angol szocializmus és kommunizmus a gyakorlat területén képviselte a humanizmussal egybeeső materializmust.
„Pontosan és prózai értelemben szólva” a francia materializmusnak két irányzata van, az egyik Descartes-ra, a másik Locke-ra vezeti vissza eredetét. Az utóbbi kiváltképpen francia művelődési elem, és egyenesen a szocializmusba torkollik. Az előbbi, a mechanikus materializmus, a tulajdonképpeni francia természettudományba olvad bele. A két irányzat a fejlődés folyamán keresztezi egymást. A közvetlenül Descartes-tól eredő francia materializmusra nem kell részletesebben kitérnünk, éppígy Newton francia iskolájára és egyáltalában a francia természettudomány fejlődésére sem.
Ezért csak ennyit:
Fizikájában Descartes az anyagnak magateremtő erőt tulajdonított és a mechanikai mozgást az anyag életaktusának fogta fel. Fizikáját teljesen elválasztotta metafizikájától. Fizikáján belül az anyag az egyetlen szubsztancia, a lét és a megismerés egyetlen alapja.
A mechanikus francia materializmus Descartes fizikájához csatlakozott metafizikájával ellentétben. Tanítványai hivatásos anti-metafizikusok voltak, tudniillik fizikusok.
Leroy orvossal kezdődik ez az iskola, Cabanis orvossal éri el tetőpontját, Lamettrie orvos a középpontja. Descartes még élt, amikor Leroy az állat descartes-i konstrukcióját — mint hasonlóan a XVIII. században Lamettrie — átvitte az emberi lélekre, a lelket a test egy moduszának, az eszméket pedig mechanikai mozgásoknak nyilvánította. Sőt Leroy azt hitte, hogy Descartes eltitkolta igazi véleményét. Descartes tiltakozott. A XVIII. század végén Cabanis tetőzte be a descartes-i materializmust „Rapports du physique et du moral de l’homme”14 című munkájában.
A descartes-i materializmus mind a mai napig létezik Franciaországban. Nagy eredményei vannak a mechanikai természettudományban, amelynek— „pontosan és prózai értelemben szólva” — a legkevésbé vethető a szemére romantika.
A XVII. század metafizikájának, amelyet Franciaországban kivált Descartes képviselt, születése órájától kezdve megvolt az antagonistája a materializmusban. Személyileg Descartes-tal szemben Gassendinek, az epikureus materializmus felújítójának alakjában lépett fel. A francia és az angol materializmus mindig benső kapcsolatban marad Démokritosszal és Epikurosszal. A descartes-i metafizikának másik ellentéte volt Hobbes angol materialista. Gassendi és Hobbes jóval haláluk után, abban a pillanatban győzték le ellenfelüket, amikor ez hivatalos hatalomként már minden francia iskolában uralkodott.
Voltaire megjegyezte, hogy a XVIII. század franciáinak a jezsuita és janzenista viták15 iránti közönyét nem annyira a filozófia, mint a Law-féle pénzügyi spekulációk idézték elő. Ugyanígy a XVII. század metafizikájának bukását csak annyiban magyarázhatjuk a XVIII. század materialista elméletéből, amennyiben magát ezt az elméleti mozgalmat az akkori francia élet gyakorlati alakulásából magyarázzuk. Ez az élet a közvetlen jelenre, a világi élvezetre és a világi érdekekre, a földi világra irányult. Teológiaellenes, metafizikaellenes, materialista gyakorlatának teológiaellenes, metafizikaellenes, materialista elméletek kellett hogy megfeleljenek. A metafizika gyakorlatilag vesztette el minden hitelét. Itt a dolognak csak az elméleti lefolyását kell röviden jeleznünk.
A metafizika a XVII. században (gondoljunk Descartes-ra, Leibnizre stb.) még pozitív, profán tartalommal vegyült. Felfedezéseket tett a matematikában, fizikában és más határozott tudományokban, amelyekről úgy látszott, hogy körébe tartoznak. Ez a látszat már a XVIII. század elején megsemmisült. A pozitív tudományok különváltak a metafizikától és önálló köröket vontak. A metafizika egész gazdagsága már csak gondolati lényekből és mennyei dolgokból állt, éppen amikor minden érdeklődés a reális lényekre és a földi dolgokra kezdett összpontosulni. A metafizika ízetlenné vált. Ugyanabban az évben, amelyben a XVII. század utolsó nagy francia metafizikusai, Malebranche és Arnauld meghaltak, születtek Helvétius és Condillac.
Az a férfi, aki a XVII. század metafizikáját és minden metafizikát elméletileg megfosztotta hitelétől, Pierre Bayle volt. Fegyverül a szkepticizmust használta, amelyet magukból a metafizikai varázsformulákból kovácsolt. Ő maga elsősorban a descartes-i metafizikából indult ki. Ahogy Feuerbachot a spekulatív teológia elleni harc hajtotta tovább a spekulatív filozófia elleni harcba, éppen azért, mert a spekulációban a teológia utolsó támaszát ismerte fel, mert kényszerítenie kellett a teológusokat arra, hogy az áltudománytól visszameneküljenek a nyers, ellenszenves hithez, ugyanúgy hajtotta Bayle-t a vallási kételkedés az e hitet alátámasztó metafizikában való kételkedésbe. Ezért a metafizikát egész történelmi folyamatában kritika alá vetette. A metafizika történetírója lett, hogy megírja a metafizika halálának történetét. Kiváltképp Spinozát és Leibnizet cáfolta.
Pierre Bayle nemcsak a materializmusnak és a józan emberi értelem filozófiájának befogadását készítette elő Franciaországban a metafizika szkeptikus felbomlasztásával. Meghirdette az ateista társadalmat — amelynek létezése szerinte hamarosan meg kell hogy kezdődjék — annak bizonyításával, hogy egy csupa ateistából álló társadalom létezhetik, hogy az ateista tisztességes ember lehet, hogy az ember nem az ateizmussal, hanem a babonával és a bálványimádással alacsonyítja le magát.
Egy francia író kifejezése szerint Pierre Bayle „az utolsó metafizikus a XVII. század szellemében és az első filozófus a XVIII. század szellemében”.
A XVII. század teológiájának és metafizikájának negatív megcáfolásán kívül szükség volt egy pozitív, metafizikaellenes rendszerre. Szükség volt egy könyvre, amely az akkori életgyakorlatot rendszerbe foglalja és elméletileg megalapozza. Locke írása „Az emberi értelem eredetéről” éppen kapóra jött a csatornán túlról. Lelkesen fogadták, mint várva várt vendéget.
Felvetődik a kérdés: Vajon Locke Spinozának a tanítványa? A „profán” történelem így válaszolhat erre:
A materializmus egyszülött gyermeke Nagy-Britanniának. Már skolasztikusa, Duns Scotus felvetette a kérdést: „vajon nem tud-e az anyag gondolkodni”.
Hogy ezt a csodát nyélbeüsse, Isten mindenhatóságához folyamodott, vagyis magát a teológiát kényszerítette arra, hogy a materializmust hirdesse. Azonfelül nominalista volt. A nominalizmus a fő elemek egyike az angol materialistáknál, mint ahogy egyáltalában első kifejezése a materializmusnak.
Az angol materializmus és minden modern kísérleti tudomány igazi ősapja Bacon. Számára a természettudomány az igazi tudomány, s az érzéki fizika a természettudomány legfontosabb része. Gyakran hivatkozik tekintélyként Anaxagoraszra és homoiomeriáira, valamint Démokritoszra és atomjaira.16 Tanítása szerint az érzékek csalhatatlanok és minden ismeret forrásai. A tudomány tapasztalati tudomány, s abban áll, hogy az érzékileg adottra ésszerű módszert alkalmazunk. Indukció, elemzés, összehasonlítás, megfigyelés, kísérletezés — ezek az ésszerű módszer fő feltételei. Az anyag veleszületett tulajdonságai közül a mozgás az első és legjelesebb, nemcsak mint mechanikai és matematikai mozgás, hanem még inkább mint az anyag törekvése, életszelleme, feszítőereje, mint gyötrődése [Qual] — hogy Jákob Böhme kifejezését használjuk.17 Az anyag primitív formái eleven, egyéniesítő, az anyagban bennerejlő, a sajátos különbségeket létrehozó lényegi erők.
Baconnél, mint első megteremtőjénél, a materializmus naiv módon még mindenoldalú fejlődés csíráit rejti magában. Az anyag költőien érzéki ragyogásában ránevet az egész emberre. Maga az aforisztikus tan ellenben még hemzseg a teológikus következetlenségektől.
1844. szeptember—november.
Marx és Engels Művei. 2. köt. 1958.
36-37., 117—133. old.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!