Marx – Tőke 1 – A változó tőkerész viszonylagos csökkenése

Marx – Tőke 1 – A változó tőkerész viszonylagos csökkenése
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 2)

2. A változó tőkerész viszonylagos csökkenése a felhalmozás
és az azt kísérő koncentráció folyamán

Maguk a közgazdászok szerint a bérek emelkedését nem a társadalmi gazdagság meglevő terjedelme és nem is a már megszerzett tőke nagysága idézi elő, hanem csakis a felhalmozás folytonos növekedése és e növekedés sebességének foka. (A. Smith, I. könyv VIII. fej.) Eddig ennek a folyamatnak csak egy különös szakaszát vettük szemügyre, azt, amelyben a tőke növekedése a tőke változatlan technikai összetétele mellett megy végbe. De a folyamat túlhalad ezen a szakaszon.

Ha a tőkés rendszer általános alapzata már adva van, a felhalmozás folyamán mindig bekövetkezik egy olyan pont, amelyen a társadalmi munka termelékenységének fejlődése a felhalmozás leghatalmasabb emeltyűjévé válik. „Ugyannak az oknak”, mondja A. Smith, „amely emeli a munkabért, a tőke növekedésének, az a tendenciája, hogy növelje a munka termelőerőit és kisebb mennyiségű munkával nagyobb mennyiségű művet termeltessen.”¹³⁵

Eltekintve a természeti feltételektől, mint a talaj termékenysége stb., és a független és egymástól elszigetelten dolgozó termelők ügyességétől, amely azonban inkább minőségileg, a készítmény jóságában, semmint mennyiségileg, annak tömegében nyilvánul meg, a munka társadalmi termelékenységének foka azoknak a termelési eszközöknek viszonylagos nagyságában fejeződik ki, amelyeket egy munkás adott idő alatt, munkaerejének ugyanakkora megfeszítésével termékké változtat. A termelési eszközök tömege, amelyekkel, funkcióját végzi, munkája termelékenységével együtt nő. Ezek a termelési eszközök itt kettős szerepet játszanak. Egy részüknek növekedése következménye a munka növekvő termelékenységének, más részüké feltétele annak. Például a munka manufaktúraszerű megosztásával és a gépi berendezés alkalmazásával ugyanazon idő alatt több nyersanyagot dolgoznak fel, tehát a nyers- és segédanyagoknak nagyobb tömege kerül bele a munkafolyamatba. Ez következménye a munka növekvő termelékenységének. Másrészt az alkalmazott gépi berendezés, igavonó állatok, ásványi trágya, alagcsövek stb. tömege feltétele a munka növekvő termelékenységének. Ugyanez a helyzet az építményekben, óriáskohókban, szállítóeszközökben stb. koncentrált termelési eszközök tömegével is. De akár feltétel, akár következmény, a termelési eszközöknek a beléjük kebelezett munkaerőhöz képest növekvő nagysága a munka növekvő termelékenységét fejezi ki.¹³⁶ Az utóbbinak a növekedése tehát abban jelenik meg, hogy a munka tömege a termelési eszközök általa mozgásba hozott tömegéhez képest csökken, vagyis hogy a munkafolyamat szubjektív tényezője objektív tényezőihez képest kisebbedik.

A tőke technikai összetételének ez a megváltozása, a termelési eszközök tömegének növekedése a beléjük életet lehelő munkaerő tömegéhez képest, visszatükröződik a tőke értékösszetételében, abban, hogy a tőkeérték állandó alkotórésze a változó alkotórész rovására megnövekszik. Ha például egy tőkéből, százalékosan számítva, eredetileg 50%-ot költenek termelési eszközökre és 50%-ot munkaerőre, később, a munka termelékenységi fokának fejlődésével, 80%-ot költenek termelési eszközökre és 20%-ot munkaerőre stb. Ezt a törvényt, hogy az állandó tőkerész a változóhoz képest fokozatosan növekszik, lépten-nyomon igazolja (ahogy már fentebb kifejtettük) az áruárak összehasonlító elemzése, akár egyetlen nemzet különböző gazdasági korszakait hasonlítjuk össze, akár különböző nemzeteket ugyanabban a korszakban. Annak az árelemnek a viszonylagos nagysága, amely csak az elfogyasztott termelési eszközök értékét vagyis az állandó tőkerészt képviseli, egyenes arányban lesz a felhalmozás előrehaladásával, a másik, a munkát megfizető vagyis a változó tőkerészt képviselő árelem viszonylagos nagysága pedig általában fordított arányban áll majd vele.

A változó tőkerész csökkenése az állandóhoz képest, vagyis a tőkeérték megváltozott összetétele azonban csak megközelítően mutatja meg a tőke anyagi alkotórészeinek összetételében végbement változást. Ha például manapság a fonodába fektetett tőkeérték ⁷/₈-a állandó és ¹/₈-a változó, míg a XVIII. század elején ¹/₂-e volt állandó és ¹/₂-e változó, akkor ezzel szemben meghatározott mennyiségű fonómunka manapság sok százszor akkora tömegű nyersanyagot, munkaeszközt stb. fogyaszt el termelő módon, mint a XVIII. század elején. Az ok egyszerűen az, hogy a munka növekvő termelékenységével az általa elhasznált termelési eszközöknek nemcsak hogy a terjedelme növekszik, hanem értékük terjedelmükhöz képest süllyed. Értékük tehát abszolúte emelkedik, de nem arányosan terjedelmükkel. Az állandó és a változó tőke közti különbség növekedése ezért sokkal kisebb, mint a termelési eszközök tömege és a munkaerők tömege közti különbségé, amelyekre az állandó, illetve a változó tőkét átváltják. Az előbbi különbség az utóbbival együtt nő, de csekélyebb mértékben.

Egyébként, ha a felhalmozás előrehaladása csökkenti is a változó tőkerész relatív nagyságát, ezzel semmiképpen sem zárja ki abszolút nagyságának növekedését. Tegyük fel, hogy egy tőkeérték kezdetben 50% állandó és 50% változó tőkére, később 80% állandó és 20% változó tőkére hasad. Ha közben az eredeti tőke, mondjuk 6000 font sterling, 18 000 font sterlingre nőtt, akkor változó alkotórésze is ¹/₅-del növekedett. 3000 font sterling volt, most pedig 3600 font sterling. Ahol azonban korábban 20%-os tőkeszaporulat elegendő lett volna ahhoz, hogy a munka iránti keresletet 20%-kal növelje, ott ehhez most az eredeti tőke megháromszorozására van szükség.

A negyedik szakaszban megmutattuk, hogy a munka társadalmi termelőerejének fejlődése nagybani kooperációt tételez fel, hogy csak ezzel a feltétellel lehet a munka megosztását és kombinációját megszervezni, a termelési eszközöket tömeges koncentrációjuk révén gazdaságosabbá tenni, már anyagilag is csak közösen alkalmazható munkaeszközöket, például a gépi berendezés rendszerét stb. életre hívni, hatalmas természeti erőket a termelés szolgálatába kényszeríteni és a termelési folyamatot a tudomány technológiai alkalmazásává változtatni. Az árutermelés alapzatán, amelyben a termelési eszköz magánszemélyek tulajdona, amelyben ezért a kétkezi munkás vagy elszigetelten és önállóan árukat termel, vagy munkaerejét adja el mint árut, mert nem rendelkezik az önálló üzemhez szükséges eszközökkel, ez a feltétel csak az egyéni tőkék növekedése révén válik valósággá, vagyis abban a mértékben, amelyben a társadalmi termelési és létfenntartási eszközöket tőkések magántulajdonává változtatják. Az árutermelés talaja a nagybani termelést csak tőkés formában hordozhatja. Ennélfogva a tőkének egyéni árutermelők kezében való bizonyos felhalmozása előfeltétele a sajátosan tőkés termelési módnak. A kézművességből a tőkés üzemre való átmenetnél ezért ezt fel kellett tételeznünk. Nevezhetjük ezt az eredeti felhalmozásnak, mert nem történelmi eredménye, hanem történelmi alapzata a sajátosan tőkés termelésnek. Hogy maga ez az eredeti felhalmozás hogyan keletkezik, azt itt még nem kell megvizsgálnunk. Elég annyi, hogy ez a kiindulópont. De a munka társadalmi termelőerejének emelésére irányuló valamennyi módszer, amely ezen az alapzaton fejlődik ki, egyúttal módszer arra, hogy fokozottabb mértékben termeljenek értéktöbbletet illetve többletterméket, amely viszont a felhalmozás alkotóeleme. Ezek tehát egyúttal módszerek tőkének tőkével való termelésére, vagyis a tőke gyorsított felhalmozásának módszerei. Az értéktöbblet tőkévé való folyamatos visszaváltoztatása mint a termelési folyamatba bekerülő tőke nagyságának növekedése jelenik meg. Ez a maga részéről alapzata lesz a termelés bővített szintjének, az ezt kísérő, a munka termelőerejének növelésére irányuló módszereknek, valamint az értéktöbblet gyorsított termelésének. Ha tehát a tőkefelhalmozás bizonyos foka a sajátosan tőkés termelési mód feltételeként jelenik meg, e termelési mód visszahat és a tőke felhalmozásának gyorsulását idézi elő. A tőke felhalmozásával kifejlődik ezért a sajátosan tőkés termelési mód, és a sajátosan tőkés termelési móddal a tőke felhalmozása. Ez a két gazdasági tényező idézi elő — az egymásnak kölcsönösen adott lökés összetett arányában — a tőke technikai összetételének azt a megváltozását, amely által a változó alkotórész az állandóhoz képest mind kisebb és kisebb lesz.

Minden egyéni tőke termelési eszközök nagyobb vagy kisebb koncentrációja és ennek megfelelő parancsnoklás nagyobb vagy kisebb munkássereg fölött. Minden felhalmozás újabb felhalmozás eszköze lesz. A felhalmozás a tőkeként funkcionáló gazdagság tömegének gyarapításával kiszélesíti a tőke egyéni tőkések kezében való koncentrációját, és ilymódon a nagybani termelés és a sajátosan tőkés termelési módszerek alapzatát. A társadalmi tőke növekedése sok egyéni tőke növekedése formájában megy végbe. Ha minden egyéb körülményt változatlannak tételezünk fel, akkor az egyéni tőkék — és velük a termelési eszközök koncentrációja — abban az arányban nőnek, amelyben a társadalmi össztőke hányadait alkotják. Egyidejűleg oldalhajtások válnak le az eredeti tőkékről és mint új önálló tőkék funkcionálnak. Nagy szerepet játszik ebben többek között a vagyon megosztása a tőkés családokban. Ezért a tőke felhalmozásával többé vagy kevésbé nő a tőkések száma is. A koncentrációnak ezt a fajtáját, amely közvetlenül a felhalmozáson nyugszik, illetve helyesebben vele azonos, két körülmény jellemzi. Először: a társadalmi termelési eszközöknek egyéni tőkések kezében való növekvő koncentrációját — egyébként változatlan körülmények között — korlátozza a társadalmi gazdagság növekedésének foka. Másodszor: a társadalmi tőkének egy-egy különös termelési területen lakozó része sok tőkés között oszlik el, akik mint független és konkuráló árutermelők állnak szemben egymással. A felhalmozás és az azt kísérő koncentráció tehát nemcsak hogy sok pontra forgácsolódik szét, hanem a funkcionáló tőkék növekedését új tőkék képződése és régiek széthasadása keresztezi. Ha tehát a felhalmozás egyrészt úgy jelentkezik, mint a termelési eszközöknek és a munka feletti parancsnoklásnak a növekvő koncentrációja, másrészt mint sok egyéni tőkének egymástól való taszítása.

A társadalmi össztőkének ezzel a sok egyéni tőkére való szétforgácsolódásával illetve töredékeinek kölcsönös taszításával szemben ellenhatást fejt ki vonzásuk. Ez már nem a termelési eszközöknek és a munka feletti parancsnoklásnak egyszerű, a felhalmozással azonos koncentrációja többé. Ez már kialakult tőkék koncentrációja, egyéni önállóságuk megszüntetése, tőkésnek tőkés által való kisajátítása, sok kisebb tőkének kevésszámú nagyobb tőkévé való átváltoztatása. Ez a folyamat az elsőtől abban különbözik, hogy a már meglevő és funkcionáló tőkék megváltozott elosztását tételezi csak fel, tehát játékterét a társadalmi gazdagság abszolút növekedése vagyis a felhalmozás abszolút határai nem korlátozzák. A tőke itt egy kézben nagy tömeggé dagad, mert amott sok kézben elvész. Ez a tulajdonképpeni centralizáció, eltérően a felhalmozástól és a koncentrációtól.

A tőkék e centralizációjának vagyis a tőke tőke által való vonzásának törvényeit itt nem fejthetjük ki. Elegendő lesz a tények rövid jelzése. A konkurencia-harcot az áruk olcsóbbításával vívják. Az áruk olcsósága caeteris paribus [egyébként egyenlő körülmények között] a munka termelékenységétől függ, ez viszont a termelés méreteitől. Ezért a nagyobb tőkék legyőzik a kisebbeket. Emlékszünk továbbá, hogy a tőkés termelési mód fejlődésével növekszik a minimális terjedelme annak az egyéni tőkének, amely szükséges ahhoz, hogy egy ipart annak normális feltételei között lehessen űzni. A kisebb tőkék ezért a termelés olyan területeire tódulnak, amelyeket a nagyipar még csak szórványosan vagy tökéletlenül kerített hatalmába. Itt a konkurencia a versengő tőkék számával egyenes és nagyságukkal fordított arányban tombol. Mindig sok kisebb tőkés pusztulásával végződik, akiknek tőkéje részint a győző kezére kerül, részint elpusztul. Ettől eltekintve a tőkés termeléssel együtt létrejön egy egészen új hatalom, a hitelügy, amely kezdetben lopva, mint a felhalmozás szerény segítője oson be, láthatatlan szálakkal egyéni vagy társult tőkések kezébe vonja a társadalom felületén nagyobb vagy kisebb tömegekben szétforgácsolt pénzeszközöket, de csakhamar a konkurencia-harc új és félelmetes fegyverévé lesz és végül a tőkék centralizálására szolgáló óriási társadalmi mechanizmussá változik át.

Ugyanabban a mértékben, mint a tőkés termelés és felhalmozás, fejlődik a konkurencia és a hitel, a centralizáció két leghatalmasabb emeltyűje. Emellett a felhalmozás előrehaladása gyarapítja a centralizálható anyagot, azaz az egyes tőkéket, miközben a tőkés termelés terjeszkedése megteremti az egyik oldalon a társadalmi szükségletét, a másik oldalon a technikai eszközeit azoknak a hatalmas ipari vállalkozásoknak, amelyeknek keresztülvitele a tőke előzetes centralizációját követeli meg. Manapság tehát az egyes tőkék kölcsönös vonzóereje és a centralizációra irányuló tendencia erősebb, mint valaha. De ha a centralizáló mozgás viszonylagos kiterjedését és energiáját bizonyos fokig, meghatározza is a tőkés gazdagság már elért nagysága és a gazdasági mechanizmus fölénye, mégis a centralizáció előrehaladása semmiképpen sem függ a társadalmi tőke nagyságának pozitív növekedésétől. És sajátosan ez különbözteti meg a centralizációt a koncentrációtól, amely csak más kifejezés a bővített újratermelésre. A centralizáció bekövetkezhet már meglevő tőkéknek pusztán megváltozott elosztása révén, a társadalmi tőke alkotórészei mennyiségi csoportosulásának egyszerű megváltozása révén. A tőke itt egy kézben hatalmas tömeggé nőhet, mert amott sok egyes kézből kivették. Egy adott termelési ágban a centralizáció akkor érné el végső határát, ha az összes ott befektetett tőkék egyetlen tőkévé olvadnának össze.^77b* Egy adott társadalomban ezt a határt csak abban a pillanatban érnék el, amikor az egész társadalmi tőke egyetlen tőkés vagy egyetlen tőkés társaság kezében egyesülne.
^77b* (A 4. kiadáshoz. A legújabb angol és amerikai „trösztök” már erre a célra törekszenek, azáltal hogy megkísérlik egy iparágnak legalábbis az összes nagyüzemeit egyetlen nagy részvénytársasággá egyesíteni, amely gyakorlatilag monopóliummal rendelkezik. — F. E.)*

A centralizáció kiegészíti a felhalmozás művét, azáltal hogy lehetővé teszi az ipari tőkéseknek, hogy műveleteik méreteit kibővítsék. Mármost akár a felhalmozásnak, akár a centralizációnak a következménye ez az utóbbi eredmény; akár a bekebelezés erőszakos útján megy végbe a centralizáció — amikor bizonyos tőkék oly erős gravitációs centrumokká válnak mások számára, hogy ezek egyéni kohézióját megtörik és azután a szétvált töredékeket magukhoz vonzzák —, akár részvénytársaságok alakításának simább eljárása útján történik egy sereg már kialakult illetve alakulóban levő tőke összeolvasztása — a gazdasági hatás ugyanaz. Az ipari vállalatok megnövekedett terjedelme mindenütt kiindulópontja sok ember összmunkája átfogóbb megszervezésének, anyagi hajtóerői szélesebb kifejlesztésének, azaz annak, hogy elszigetelt és szokásszerűen űzött termelési folyamatokat mindinkább társadalmilag kombinált és tudományosan elrendezett termelési folyamatokká változtassanak át.

Világos azonban, hogy a felhalmozás — a tőke fokozatos szaporítása a kör formájúból spirális mozgásba átmenő újratermelés útján — igen lassú eljárás a centralizációhoz képest, amelynek a társadalmi tőke alkotórészeinek mennyiségi csoportosulását kell csupán megváltoztatnia. A világ még ma is vasutak nélkül volna, ha addig kellett volna várnia, amíg a felhalmozás egyes egyéni tőkéket akkorára növel, hogy meg tudjanak birkózni egy vasút építésével. A centralizáció viszont, a részvénytársaságok révén, máról holnapra véghezvitte ezt. S miközben a centralizáció ilymódon fokozza és meggyorsítja a felhalmozás hatását, egyúttal bővíti és meggyorsítja a tőke technikai összetételének forradalmi átalakulásait is, amelyek a változó tőkerész rovására az állandót gyarapítják és ezzel a munka iránti keresletet relatíve csökkentik.

A centralizáció révén máról holnapra összeolvasztott tőketömegek éppúgy újratermelődnek és gyarapodnak, mint a többiek, csak gyorsabban, és ezzel a társadalmi felhalmozás új hatalmas emeltyűivé válnak. Ha tehát a társadalmi felhalmozás előrehaladásáról beszélnek, akkor ebbe — manapság — hallgatólagosan a centralizáció hatásait is beleértik.

A normális felhalmozás során képződött pótlólagos tőkék (lásd XXII. fej. 1.) kiváltképpen új találmányok és felfedezések, egyáltalában ipari tökéletesítések kiaknázásának eszközéül szolgálnak. De idővel a régi tőke is elérkezik ahhoz a pillanathoz, amikor tetőtől talpig megújhodik, régi bőrét leveti és ugyancsak tökéletesedett technikai alakban születik újjá, amelyben kisebb tömegű munka elegendő ahhoz, hogy nagyobb tömegű gépi berendezést és nyersanyagot hozzon mozgásba. A munka iránti keresletnek ebből szükségszerűen következő abszolút csökkenése természetesen annál nagyobb lesz, minél inkább halmozódlak már fel tömegekké a centralizáló mozgás következtében azok a tőkék, amelyek ezen a megújulási folyamaton átmennek.

Egyrészt tehát a felhalmozás előrehaladásával képződött pótlólagos tőke, nagyságához viszonyítva, egyre kevesebb munkást vonz magához. Másrészt a periodikusan új összetételben újratermelt régi tőke egyre több olyan munkást taszít el, akiket korábban foglalkoztatott.

SaLa