Az imperialista államok közötti ellentétek fokozódása

Az imperialista államok közötti ellentétek fokozódása
(idézet: Világtörténet 7. könyv)

Az imperialista államok közötti ellentétek fokozódása.
A világ újrafelosztásáért vívott háború diplomáciai előkészítése
A szabadversenyes kapitalizmusból az imperializmus szakaszába való átmenet időszakában a főbb kapitalista államok vezető köreiben szinte korlátlan igényekről tanúskodó tervek tűntek fel.

Angliában „Nagyobb Britannia” megteremtésére szőttek terveket, amelyek végső soron az egész földkerekség brit befolyás alá vonására irányultak. Németországban a bank- és iparmágnások csakúgy, mint a junkerek és a velük szoros kapcsolatban álló katonai vezető körök egy „Nagy-Németország” vagy „Egyesült Közép-Európa” létrehozását tervezgették, amely, mind jobban terjeszkedve, magába foglalta volna az Osztrák—Magyar Monarchiát, a Balkánt. Elő-Ázsiát, a Baltikumot, Skandináviát, Belgiumot, Hollandiát és Franciaország egy részét; ezenkívül hatalmas német gyarmatbirodalmat terveztek Afrikában és a Csendes-óceán térségében, valamint kiterjedt befolyási övezetet Dél-Amerikában. Franciaország revansista hangulatot szító fináncoligarchiája nemcsak Elzász-Lotharingia visszaszerzésére törekedett, hanem meg akarta kaparintani a Ruhr-vidéket is, továbbá kiterjeszteni a francia gyarmatbirodalmat — mindenekelőtt az afrikai német birtokok rovására. A cári Oroszország burzsoáziája és földbirtokosai politikai és katonai uralomra törekedtek a Balkánon, meg akarták szerezni Isztambult a tengerszorosokkal, befolyási övezetükbe akarták vonni egész Iránt; a japánoktól elszenvedett vereség ellenére a Távol-Keletre vonatkozó terveiket sem adták fel. Az Osztrák—Magyar Monarchia uralkodó osztályai, nem érve be a Bulgáriában és — bizonyos fokig — Romániában élvezett gazdasági és politikai befolyásukkal, terveket szőttek arra, hogy szétzúzzák és vazallusukká süllyesztik Szerbiát, és a Balkán-félsziget keleti és nyugati részében egyaránt megszilárdítják hegemóniájukat. Az olasz imperialisták, az antik Róma dicsőségére áhítozva, arra törekedtek, hogy Olaszország kiterjessze uralmát Triesztre és Albániára, bekapcsolódjék Kisázsia felosztásába és az afrikai birtokok újrafelosztásába, kivívja a földközi-tengeri hegemóniát.

Nagyarányú hódító terveket forraltak az Európán kívüli nagyhatalmak imperialista körei is. Az amerikai Beveridge szenátor már a XX. század elején így beszélt: „Isten. . . nagyszerű szervezőkké tett bennünket, kiknek rendeltetése, hogy rendet teremtsünk a világban… Ő az összes fajok közül az amerikaiakat választotta ki, akiknek a világot végül is el kell vezetniük újjászületéséhez.” Az amerikai imperializmus elsősorban arra törekedett, hogy megszilárdítsa a nyugati féltekén élvezett döntő befolyását, s fokozza Kínába irányuló behatolását.

Japán nagytőkés és militarista köreiben érlelődött a gondolat, hogy japán uralom alá vonják egész Kelet-Ázsiát és a Csendes-óceán környező részét.

Az imperialista nagyhatalmak készülődése e tervek végrehajtására, nemkülönben egyes gyakorlati megvalósítási kísérletek a nemzetközi küzdőtéren elmélyítették a már meglevő ellentéteket és újakat szültek.

Az 1904. évi angol—francia egyezmény.
Az 1905. évi björkői orosz—német szerződés
A német imperializmus erősödő gyarmati terjeszkedése a fő ellentét — az angol—német ellentét — mellett kiélezte a Németország és Franciaország közötti ellentéteket is. A francia uralkodó köröket ezenkívül aggasztotta, hogy a szövetséges cári Oroszország erőit a távol-keleti háború vonta el. E tényezők közvetlen következményeként angol—francia közeledés jött létre. Nyomban az orosz—japán háború kitörése után, 1904. április 8-án, Anglia és Franciaország egyezményt írt alá. Franciaország elismerte Anglia „jogát” az Egyiptom fölötti uralomra, Anglia pedig Franciaország „Jogát” marokkói igényeinek kielégítésére. Ezt követően titkos katonai tárgyalások indultak a két ország vezérkarai között. Létrejött az „entente cordiale” („szívélyes egyetértés”): az ún. angol—francia antant. Anglia — miután előbb Japánnal kötött alapjában Oroszország ellen irányuló katonai és politikai szövetséget — most Franciaországgal lépett megállapodásra, ezúttal főként németellenes éllel.

A német imperializmus arra számított, hogy az orosz—japán háborút és a cári Oroszország meggyengülését kihasználva legalább az alábbi három célkitűzést sikerül megvalósítania: először — olyan hátrányos kereskedelmi egyezményt kényszeríthet Oroszországra, amely a porosz junkerek érdekében megnehezíti az orosz mezőgazdasági termékek exportját a német piacra és ugyanakkor biztosítja Oroszországban a német tőke terjeszkedésének érdekeit; másodszor — a francia—orosz szövetség megbontásával elszigetelheti Franciaországot az európai kontinensen; harmadszor — a lehető legkedvezőbb feltételeket teremtheti a közel-keleti német gazdasági és politikai behatolás számára, felhasználva a bagdadi vasútvonal építésére szerzett koncessziót (ez 1903-ban nyerte el végleges formáját).

A német diplomácia ugyanakkor nagy erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy maga mellé állítsa a cári Oroszországot. 1905. július 24-én Vilmos császár finn vizeken, Björkő szigetének közelében találkozott II. Miklóssal, s titkos szövetségi szerződést eszközölt ki a cártól. Midőn azonban Vitte és Lamsdorff külügyminiszter értesültek arról, hogy II. Miklós aláírta a szerződést, a legerélyesebben felléptek annak érdekében, hogy semmissé tegyék a cár diplomáciai akcióját, amely összeomlással fenyegette a francia—orosz szövetséget. „Vilmos legfőbb, ha ugyan nem egyetlen célja az, hogy összeveszítsen bennünket Franciaországgal, s a mi számlánkra kijusson elszigetelt helyzetéből” — ekként jellemezte a szerződést Lamsdorff. A björkői szerződés nem is lépett életbe. Az imperialista hatalmak között tovább folyt a harc a cári Oroszország megnyeréséért. E különféle eszközökkel — egyebek között pénzügyi nyomás segítségével — vívott küzdelem kimenetele valamivel később dőlt el.

Az 1905—1906. évi marokkói válság
1904 végén francia bankárok, számos befolyásos politikus támogatásával, hozzáláttak, hogy nagy összegű kölcsön elfogadására bírják a marokkói szultánt. A hitelnyújtás feltételéül szabták, hogy a fontosabb kikötők vámhivatalait és rendőrségét helyezzék francia ellenőrzés alá, továbbá hívjanak francia tanácsadókat a hadseregbe. E követelések teljesítése Marokkó függetlenségének megszüntetésével volt egyértelmű. A német imperialisták, akiknek megvoltak a saját elképzeléseik Marokkót illetően, a beavatkozás mellett döntöttek, hogy megakadályozzák francia vetélytársaik terveinek megvalósulását. Céljuk volt az is, hogy próbára tegyék az angol—francia antant hatékonyságát, és bebizonyítsák Franciaországnak, hogy válságos pillanatban nem számíthat Anglia támogatására.

II. Vilmos 1905. március 31-én, a marokkói Tanger kikötőjébe való megérkezésekor nyilvánosan kijelentette, hogy Németország Marokkó felett semmiféle nagyhatalom uralmát nem tűri meg, és az effajta törekvésekkel minden eszközzel szembeszáll. A német kormány ezután kijelentette, hogy nem hajlandó tárgyalni Delcassé francia külügyminiszterrel, minthogy politikáját Németországgal szemben ellenségesnek tartja.

A német manőverek azonban azonnali ellenakciókat váltottak ki Anglia részéről. A brit kormány azt tanácsolta Rouvier francia miniszterelnöknek, hogy ne engedjen Németországnak Marokkóban, és hagyja meg Delcassét tisztségében. Az angol katonai körök ígéretet tettek Franciaországnak, hogy német támadás esetén 100—115 000-es angol haderőt tesznek partra a kontinensen.

A francia kormány viharos ülésén Delcassé az angol kormánynak ezekre a — jóllehet nem teljesen hivatalos — biztatásaira támaszkodva azt indítványozta, hogy utasítsák vissza a német javaslatokat. De a francia kormány, tekintettel katonai szövetségese, a cári Oroszország meggyengülésére, az engedékenység mellett döntött. 1905 júniusában Delcassé kénytelen volt benyújtani lemondását, és Franciaország beleegyezett, hogy a marokkói kérdést nemzetközi konferencia elé terjesszék.

1906 elején Algecirásban (Dél-Spanyolország) összeült a konferencia a marokkói kérdés megvitatására. A tárgyalások során világosan kirajzolódtak a nemzetközi küzdőtéren kialakult új erőviszonyok. Franciaországot a leghatározottabban Anglia támogatta — ezzel bebizonyosodott az angol—francia antant ereje. Jelentékeny szerepet játszott az algecirási konferencián a cári Oroszország állásfoglalása is. A Japán ellen viselt háborúban meggyengült, pénzügyi csőd szélén álló, külföldi kölcsönökre szoruló cári kormány némi ingadozás után a konferencia döntő pillanatában Franciaországnak nyújtott diplomáciai támogatást. A várt ellenszolgáltatás nem maradt el: a cárizmus nyomban nagy összegű francia kölcsönt kapott a forradalom elfojtására. Még Olaszország sem szövetségesét, Németországot támogatta, hanem Franciaországot. Magatartásának az volt a magyarázata, hogy — a hármasszövetségben való részvétele ellenére — még 1900-ban titkos egyezményt kötött Franciaországgal a befolyási övezetek felosztásáról Észak-Afrikában: elismerte Franciaország marokkói érdekeit, viszont ígéretet nyert arra, hogy Franciaország nem gátolja meg az Oszmán Birodalomhoz tartozó Tripolisz elfoglalását. Két esztendővel később, 1902-ben, újabb olasz—francia titkos megállapodás született a két állam kölcsönös semlegességéről. Ez még világosabban jelezte, hogy Olaszország kezd eltávolodni Németországtól és az Osztrák—Magyar Monarchiától, a hármasszövetségtől.

Mindennek eredményeképpen Franciaország az algecirási konferencián diplomáciai győzelmet aratott. A konferencia formálisan elismerte valamennyi nagyhatalom gazdasági érdekeinek egyenlőségét Marokkóban, de Franciaországra ruházta az ország „belső rendjének” fenntartását, a marokkói rendőrség feletti felügyeletet. Ez az értékes diadal utóbb megkönnyítette a francia imperializmus számára Marokkó elfoglalását.

Az 1907. évi angol-orosz egyezmény. A hármas antant megalakulása
Ugyanebben az időben fordulat következett be az angol—orosz viszonyban is. A brit imperializmus, miután Japán segítségével meggyengítette a cári Oroszország pozícióit a Távol-Keleten, immár az Oroszországhoz való közeledésre törekedett, minthogy a cárizmusban potenciális szövetségest látott mind a keleti nemzeti felszabadító mozgalmak elnyomására, mind pedig egy esetleges Németország elleni háború esetére. Másrészt a nyugat-európai tőkétől mind erősebben függő cári Oroszország az orosz—japán háború után maga is hajlott arra, hogy megegyezésre lépjen Angliával másik vetélytársa, Németország ellen. Nem váltak be tehát a német diplomáciának azok a számításai, hogy az orosz—japán háború kiélezi az angol—orosz ellentéteket, és hogy Németország, ezeket kijátszva, kedvezőbb feltételek mellett folytathatja a harcot a világhegemóniáért.

Az angol—orosz tárgyalások során a vitás gyarmati kérdésekben kompromisszum született, és 1907. augusztus 31-én aláírták az egyezményt. Iránt három zónára osztották: az északi zóna Oroszország befolyási övezetébe került, a déli Angliáéba, az ország középső részét pedig „semleges zónának” nyilvánították — azaz a két nagyhatalom „szabad” versengésének színtere lett. Afganisztánt gyakorlatilag angol befolyási övezetnek ismerték el. A két fél kötelezettséget vállalt, hogy tartózkodni fog a Tibet belső igazgatásába való beavatkozástól. Az angol—orosz egyezmény aláírását Oroszország és Japán közötti megállapodás előzte meg, amely meghatározta a két állam befolyási övezeteit Északkelet-Kínában.

Az 1907. évi angol—orosz egyezmény megkötésével véglegesen kialakult az Angliából, Franciaországból és Oroszországból álló imperialista katonai és diplomáciai csoportosulás, a másikkal, a hármasszövetséggel (Németország, az Osztrák—Magyar Monarchia és Olaszország) szemben álló hármas antant. Európa végleg két szemben álló katonai tömbre oszlott.

A II. Internacionálé egyes vezető személyiségei Anglia és Oroszország — a két régi vetélytárs — megegyezését mint „a béke biztosítékát” üdvözölték. Lenin az imperialista tömbök és megegyezések ilyen opportunista megítélése ellen foglalt állást. Nem egészen egy évvel az antant létrehozása után Lenin — hangsúlyozva, milyen hatalmas mennyiségű „gyújtóanyag” gyülemlett fel a nemzetközi imperialista politikában — figyelmeztette a munkásosztályt, hogy mindezek a nyílt és titkos egyezmények, szerződések stb. akármelyik nagyhatalomnak bármely, még a legjelentéktelenebb „megfricskázása” esetén is háborúra vezethetnek.^1
1 Lásd Lenin: A harcos militarizmus és a szociáldemokrácia antimilitarista taktikája. Lásd Lenin Művei. 15. köt. Szikra 1955. 189. old.

A boszniai válság
Súlyos nemzetközi válságot idézett elő az, hogy 1908-ban az Osztrák—Magyar Monarchia annektálta Boszniát és Hercegovinát. E két tartomány az 1878. évi berlini szerződés értelmében osztrák—magyar megszállás alá került, formálisan azonban az Oszmán Birodalom része maradt. Az ifjútörök forradalom után a Monarchia uralkodó körei, a balkáni forradalmi és nemzeti felszabadító mozgalom további kibontakozásától tartva, arra a következtetésre jutottak, hogy elérkezett az ideje Bosznia és Hercegovina teljes annexiójának. E célból az Osztrák—Magyar Monarchia a kulisszák mögött megbeszéléseket kezdett Oroszországgal, hogy a tengerszorosok kérdésében nyújtandó kárpótlás ellenében megszerezze hozzájárulását az annexióhoz. Ami a cári kormányt illeti, ez a japán háború kudarca és az 1905—1907. évi forradalom megrázkódtatásai után valamilyen külpolitikai sikert kívánt elérni.

1908 szeptemberében Izvolszkij orosz külügyminiszter Buchlauban találkozott Aerenthal osztrák külügyminiszterrel. A létrejött titkos megállapodás értelmében Oroszország hozzájárult Bosznia és Hercegovina annexiójához, a Monarchia pedig beleegyezett abba, hogy a fekete-tengeri tengerszorosokat megnyissák az orosz hadihajók számára. A cári diplomácia rövidesen hasonló hozzájárulást kapott Németországtól is, bár meglehetősen általános formában és azzal a kikötéssel, hogy Németország „kompenzációkat” kap. Az olasz kormány ugyancsak késznek mutatkozott Oroszország támogatására a tengerszorosok kérdésében, azzal a feltétellel, hogy ez viszont beleegyezését adja Olaszország tripoliszi hódító terveihez. A tengerszorosok kérdésének Oroszország által óhajtott megoldása azonban nem annyira az Osztrák—Magyar Monarchián, Németországon vagy Olaszországon múlott, hanem sokkal inkább Anglián és Franciaországon. Támogatásuk elnyerése végett Izvolszkij Párizsba, majd Londonba utazott.

Az osztrák—magyar kormány elhatározta, hogy nem várja be, míg Oroszország valamennyi érdekelt nagyhatalommal megállapodásra jut; 1908. október 6-án hivatalosan bejelentette Bosznia és Hercegovina annexióját. Lépése csapást mért mind az ifjútörök forradalomra, mind a délszláv nemzeti törekvésekre, mind pedig a cári Oroszország diplomáciai elgondolásaira.

Az annexió viharos tiltakozást keltett Törökországban és Szerbiában. A Monarchia egyoldalú lépése ellen megpróbált fellépni a cári kormány is, követelve, hogy a kérdést terjesszék nemzetközi konferencia elé. Izvolszkijnak az a számítása, hogy meg tudja szerezni Franciaország és Anglia támogatását a tengerszorosok ügyében, nem vált be. A francia kormány kitérő álláspontra helyezkedett, az angolok pedig nyíltan megtagadták támogatásukat. Németország viszont határozottan kiállt szövetségese, az Osztrák—Magyar Monarchia mellett. A válság hónapokig húzódott. Végül is a Monarchiának — német segítséggel — 1909 februárjában sikerült pénzbeli kárpótlás ellenében megszerezni Törökország hozzájárulását Bosznia és Hercegovina annexiójához. Ezt követően az osztrák—magyar kormány csapatösszevonásokat hajtott végre Szerbia határánál, a német kormány pedig márciusban ultimátumszerűen követelte Oroszországtól: azon túl, hogy maga elismeri az annexió befejezett tényét, eszközölje ki Szerbia beleegyezését is. A háborúra felkészületlen cári kormány kénytelen volt meghátrálni, és elfogadni a német követelést. Izvolszkijnak távoznia kellett a külügyminiszteri székből.

A boszniai válság hallatlanul kiélezte az ellentéteket a Balkánon, kiváltképp Oroszország— Szerbia és az Osztrák—Magyar Monarchia között. Jóllehet e válság az antant épületének repedéseit is felfedte, elsősorban a két fő imperialista csoportosulás: az angol—francia—orosz és az osztrák— német blokk közötti ellentéteket tárta fel a maguk teljes mélységében.

Az angol—német flottaversengés
Az antant megalakulása, nemkülönben a felbomlasztását célzó német kísérletek sikertelensége arról tanúskodott, hogy a nemzetközi viszonyok rendszerében lényeges változások mentek végbe. A két gyarmattartó nagyhatalom, Anglia és Franciaország ellentéte, amely az 1898. évi fashodai incidenssel tetőződött, háttérbe szorult. A Közel-Keleten (elsősorban a tengerszorosok kérdésében), valamint az Iránban mutatkozó angol—orosz ellentétek, ha nem is oldódtak meg, nem játszottak már döntő szerepet. A nemzetközi események színpadán teljes mértékben az Anglia és Németország közötti imperialista ellentétek nyomultak előtérbe. A gazdasági, politikai és gyarmati vetélkedésből fakadó angol—német ellentéteket még tovább mélyítette az egyre fokozódó tengeri fegyverkezési hajsza.

Az angol kormánykörökben súlyos aggodalmat váltott ki, hogy Németország eredményesen végrehajtotta a Tirpitz admirális által kidolgozott hadiflotta-építési programot. Anglia, válaszképpen a tengeri erőviszonyok megváltoztatására irányuló német törekvésekre, újfajta páncélos óriás csatahajók — dreadnoughtok — építéséhez fogott, amelyek mind fegyverzet, mind sebesség terén jócskán felülmúlták az addigi hajótípusokat. 1905-ben Angliának 65 hagyományos típusú hadihajója volt, Németországnak pedig 26. A dreadnoughtok építését az angolok olyan hatalmas ugrásnak, szánták haditengerészetük fejlesztésében, amely rábírhatja a németeket, hogy belássák az angol tengeri hegemónia megingatására szánt erőfeszítéseik reménytelenségét. A valóságban azonban az történt, hogy Németország is megkezdte a dreadnought-építést, s már 1908-ban 9 dreadnoughtja volt, az Anglia által épített 12-vel szemben. A tengeri haderő terén tehát az erőviszonyok megváltozóban voltak Németország javára, noha Anglia megőrizte tengeri fölényét.

Az angol kormány megpróbált megegyezésre jutni Németországgal a tengeri fegyverkezés korlátozásáról azon az alapon, hogy a németek ismerjék el Anglia tényleges fölényét a tengereken. Ilyen kísérletekre került sor az 1907-ben összehívott hágai nemzetközi békekonferencián, majd 1908-ban, a VII. Edward és II. Vilmos közötti megbeszélések során. A német kormány mindkét esetben határozottan visszautasította az angol javaslatokat, félreérthetetlenül kifejezésre juttatva hajthatatlanságát, eltökéltségét a tengeri fegyverkezési hajsza folytatására. Ekkor az angol kormány úgy döntött, hogy minden egyes Németország által épített nagy hadihajóra két ugyanolyan hajó építésével válaszol. A német uralkodó körök fokozták Anglia elleni propagandahadjáratukat, és azzal vádolták meg a szigetországot, hogy „Németország bekerítésére” irányuló politikát folytat. A kampány rendeltetése az volt, hogy igazolja a német szárazföldi és tengeri fegyverzet növelését.

A második marokkói válság (1911)
1911-ben a német imperializmus ismét megkísérelte, hogy csapást mérjen az angol—francia antantra. Németország akciója — miként hat évvel korábban — ezúttal is Marokkóval volt kapcsolatos, ahol a francia tőke fokozatosan a maga kezében összpontosította az ország javait, kiszorítva onnan a német konkurenst. 1911 tavaszán Marokkó fővárosa, Fez körzetében felkelés robbant ki. A „rend helyreállítása” ürügyén francia csapatok szállták meg Fezt. A német kormány, a német finánctőke befolyásos köreinek, különösképp a jelentős marokkói tőkebefektetésekkel rendelkező Mannesmann Testvérek monopóliumának érdekeitől vezetve, először zajos sajtóhadjáratot indított, Marokkó felosztását vagy más területeken adandó kárpótlást követelt, majd váratlanul a marokkói Agadir kikötőjébe irányította a „Panther” („Párduc”) ágyúnaszádot. A francia kormánykörök a „Párduc-ugrást” nyílt háborús fenyegetésnek tekintették. A Franciaország és Németország között meginduló tárgyalásokon mindkét fél rendkívüli makacsságot tanúsított, nemegyszer kölcsönös fenyegetésekhez folyamodott.

A marokkói válság kiélezte az angol—német ellentéteket is. Anglia arra ösztökélte Franciaországot, hogy lépjen fel határozottan a német követelésekkel szemben. „Ha Németország és Franciaország között háború kezdődnék — mondotta Edward Grey angol miniszterelnök —, Angliának kötelessége lenne, hogy belépjen. Ha a háborúba belesodródna Oroszország, belesodródna Ausztria is. . . Következésképpen, a kirobbanó küzdelem nem francia—német párbaj lenne, hanem európai háború.”

Az európai háború azonban ekkor mégsem tört ki. A cári Oroszország nem volt még abban a helyzetben, hogy aktív támogatást nyújthatott volna Franciaországnak. Magában Franciaországban a Joseph Caillaux által képviselt befolyásos körök azon az állásponton voltak, hogy meg kell egyezni Németországgal. A másik oldalon az Osztrák—Magyar Monarchia és Olaszország sem volt hajlandó — más-más megfontolások alapján — arra, hogy katonai segítséget adjon a német szövetségesnek. Ezért midőn Lloyd George 1911. július 21-én az angol kormány nevében határozott hangú nyilatkozatban szögezte le, hogy Anglia kész elfogadni a kihívást és hadba lépni Franciaország oldalán, a német imperializmus politikai hangadói kénytelenek voltak visszakozni. 1911 novemberében létrejött a francia—német megegyezés. Németország elismerte Franciaország protektorátusát Marokkó nagyobb része fölött, s ennek fejében megkapta Francia-Kongó egy értéktelen részét.

Spanyolország szintén igyekezett kivenni a részét Marokkó felosztásából, de az imperialista nagyhatalmak mellett be kellett érnie a „második hegedűs” szerepével. Az 1904. évi francia—spanyol egyezmény értelmében egy kis sávot kapott Melilla és Ceuta között. A második marokkói válság után Franciaország és Spanyolország új egyezményt írt alá, amely véglegesen rögzítette Marokkó felosztását: Franciaország 572 000 km²-t, Spanyolország 28 000 km²-t kapott. Anglia követelésére Marokkó partvidékén, a Gibraltári-szoros bejáratánál mintegy 380 km² területű nemzetközi zónát létesítettek (Tanger).

A második marokkói válság megoldása lényegében nem enyhítette az imperialisták közötti ellentéteket. 1912 elején a francia vezérkari főnök kijelentette, hogy „sem Franciaországban, sem Németországban senki sincs megelégedve a Marokkóra vonatkozó megállapodással”, s már a közeljövőben „kirobbanhat a háború”. Valamennyi imperialista nagyhatalom fokozta a szárazföldi és tengeri fegyverkezési hajszát. Jelentősen kiéleződött az európai katonai tömbök megszilárdításáért vívott küzdelem is. E harcban mind az antant, mind az osztrák—német blokk számára nagy fontosságú volt az a kérdés: milyen álláspontra helyezkedik a közelgő európai háborúban Olaszország.

A tripoliszi háború
A marokkói válság kedvező helyzetet teremtett az olasz imperializmus számára a Tripolisszal és Kirenaikával kapcsolatos tervei megvalósítására. Az Oszmán Birodalomnak ezek az afrikai tartományai már régebben magukra vonták a — Vatikánnal szoros kapcsolatban álló — Banco di Roma és más befolyásos olasz pénzügyi és ipari körök figyelmét. Az olasz imperialisták Tripolisz — és vele együtt Kirenaika — meghódítását az első lépésnek tekintették a Földközi-tenger medencéje fölötti olasz uralom kiépítése felé. A tripoliszi kérdést belpolitikai célokra is felhasználták. Az olasz imperialista propaganda azt erősítgette, hogy a Törökország elleni háború „eggyé forrasztja az olaszokat”, és „az osztályharcot a nemzetek harcával” váltja fel.

Olaszország tervei ellen egyik európai hatalom sem lépett fel. Németország attól tartott: ha ellenzi Tripolisz elfoglalását, Olaszország megtagadja a hármasszövetségi szerződés megújítását. A Monarchia magára nézve csak előnyösnek tartotta, hogy Olaszország étvágyát Albániáról és általában a Balkán adriai partvidékéről Tripoliszra terelje. Franciaország az 1902. évi titkos egyezményben kötelezettséget vállalt, hogy támogatja Olaszországot a tripoliszi kérdésben. Támogatást ígért Oroszország is, az 1909-ben Racconigiben létrejött egyezményben. Végezetül Anglia, amelynek viszonya Németországgal szakadatlanul romlott, nem akarta maga ellen fordítani Olaszországot. Mindennek eredményeképpen — az olaszországi orosz haditengerészeti attasé szavaival élve — „csodálatra méltó dolog történt — Olaszország Európa általános beleegyezésével indított hadat Törökország ellen”.

Olaszország 1911. szeptember 28-án Törökországtól ultimátumban követelte, hogy mondjon le Tripoliszról és Kirenaikáról, majd — a visszautasító válasz után — megkezdte a hadműveleteket. Az olasz hadvezetés úgy határozott, hogy gyors csapást mér az ellenfélre; azt remélték, hogy Törökország képtelen komolyabb ellenállás kifejtésére és kapitulál. A török hadsereg valóban igen gyengének bizonyult, s a háború elején az olasz csapatoknak sikerült elfoglalniuk Tripoliszt és több más kisebb partmenti helységet. A továbbiakban azonban a helyi arab lakosság erőteljes ellenállásába ütköztek, és nem tudtak behatolni az ország mélyébe. A háború elhúzódott.

A Törökországra nehezedő nyomás fokozása céljából az olasz flotta ágyútűz alá vette Beirutot és a Dardanellákat, a Dodekanézosz-szigeteket pedig olasz partraszálló egységek foglalták el. Törökországnak a nagyhatalmakhoz intézett közvetítés-kérései semmi eredményt nem hoztak. Törökország a háború alatt mindvégig elszigetelt maradt.

A kezdődő balkáni válság és a belpolitikai küzdelmek ezzel párhuzamos kiéleződésének hatására a török kormány engedni kényszerült: 1912. október 15-én titkos, majd három nap múltán immár nyilvános szerződést írt alá, amelyben a szultán Olaszország javára lemondott a Tripoliszt és Kirenaikát illető összes jogairól.

Olaszország tehát végül is megszerezte Tripoliszt és Kirenaikát, és ezeket — Líbia néven — gyarmatává változtatta. A tripoliszi háborúban hatalmas veszteségeket szenvedtek az arabok, akik a békekötés után még hosszú éveken át folytatták az ellenállást az olasz hódítókkal szemben. „A háború — írta 1912-ben Lenin — a »béke« ellenére valójában folytatódni fog, mert a parttól távol, Afrika belsejében élő arab törzsek nem fognak engedelmeskedni. Sokáig fogják még »civilizálni« őket szuronnyal, puskagolyóval, kötéllel, tűzzel, nők megerőszakolásával.”^2
2 Lenin: Befejeződött az olasz—török háború. Lásd Lenin Művei. 18. köt. Szikra 1955. 337. old.

A tripoliszi háború — Lenin szavai szerint — egy XX. századi „civilizált” állam tipikus gyarmati háborúja volt.

A balkán-szövetség megalakulása
Az 1911. évi marokkói válság és az 1911—1912. évi olasz—török háború után újabb válság robbant ki — ezúttal a Balkánon, ahol a nagyhatalmak versengésével mély társadalmi és nemzeti ellentétek fonódtak össze.

A még török uralom alatt álló balkáni népek nemzeti felszabadító mozgalma továbbra is szakadatlanul erősödött (Macedónia, Albánia, az égei-tengeri szigetek stb.). Az osztályellentéteket sok helyütt nemzeti és vallási ellentétek bonyolították. Macedóniában például a földesurak mohamedán törökök voltak, a parasztok pedig keresztény szlávok. A balkáni népeknek a nemzeti felszabadulásért vívott harca egybefonódott a középkor maradványai — a feudalizmus és az abszolutizmus — elleni küzdelemmel. „Egyesült nemzeti államok megteremtése a Balkánon, a helyi feudálisok elnyomásának megdöntése, a különféle nemzetiségű balkáni parasztok végleges felszabadítása a földesúri iga alól — írta Lenin —, ez volt az a történelmi feladat, amely a balkáni népek előtt állott.”³ A balkáni államok munkásosztályának legfejlettebb része helyesen ismerte fel történelmi feladatait, s a nemzeti kérdés következetesen demokratikus, forradalmi megoldásáért szállt síkra.
³ Lenin: A balkáni háború és a burzsoá sovinizmus. Lásd Lenin Művei. 19. köt. Szikra 1955. 19. old.

A balkáni államok külpolitikájának kialakításában azonban a döntő szerepet nem a néptömegek érdekei játszották, hanem az uralkodók dinasztikus cselszövései, az imperialista nagyhatalmak beavatkozása, valamint az erősödő nemzeti burzsoázia hódító törekvései. 1911 tavaszán a szerb és a bolgár kormány elérkezettnek látta az időt arra, hogy véglegesen megoldják Macedónia, valamint az európai Törökország más területeinek kérdését. Az olasz—török háború kitörése után Szerbia meggyorsította a Bulgáriával már korábban megkezdett katonai szövetség megkötésére irányuló tárgyalásokat, melyekbe titokban az orosz diplomácia is bekapcsolódott. A cári Oroszországnak érdekében állott egy — a kellő pillanatban akár Törökország, akár az Osztrák—Magyar Monarchia ellen felhasználható — balkáni blokk létrehozása. Másrészt — nem lévén még felkészülve egy nagy háborúra — nem akarta, hogy Szerbia és Bulgária időnek előtte háborút kezdjen Törökország ellen.

Minthogy a török uralom alól felszabadítandó macedóniai területekre Szerbia és Bulgária egyaránt igényt tartott, a felosztás kérdésében mutatkozó éles ellentétek miatt a szerb—bolgár tárgyalások csaknem félévig elhúzódtak. Végre 1912. március 13-án aláírták a szövetségi szerződést. A két ország kötelezettséget vállalt, hogy kölcsönös támogatást nyújtanak egymásnak abban az esetben, ha bármely nagyhatalom kísérletet tesz valamely balkáni terület — akár csak ideiglenes — annektálására. Szerbia ezzel biztosította magának Bulgária támogatását az Osztrák—Magyar Monarchia agresszív balkáni politikájával szemben. A szerződéshez csatolt titkos melléklet megállapodást tartalmazott Szerbia és Bulgária Törökország elleni közös fegyveres fellépését illetően. A szövetségesek megállapodtak Macedónia jövőbeli felosztásában is; egy „vitás zóna” végleges sorsának eldöntését az orosz cár döntőbíráskodására hagyták. 1912. május 12-én szerb—bolgár katonai egyezményt írtak alá, amely megszabta a Törökország, illetve az Osztrák—Magyar Monarchia elleni háború esetén fegyverbe állítandó katonaság létszámát. Röviddel ezután Bulgária szövetségi szerződést írt alá Görögországgal, Szerbia pedig szóbeli szövetségi egyezményt kötött Montenegróval. Ezzel létrejött a Balkán-szövetség, melynek részvevői legfőbb célul a balkáni török uralom teljes felszámolását tűzték maguk elé. „A demokratikus osztályok gyengesége (a proletariátus kisszámú; a parasztok el vannak gyötörve, szét vannak forgácsolva, analfabéták) a mai balkáni államokban arra vezetett — állapította meg Lenin —, hogy a gazdaságilag és politikailag szükséges szövetség a balkáni monarchiák szövetségévé vált.”^4
4 Lenin: A világtörténelem új fejezete. Lásd Lenin Művei. 18. köt. 369. old.

1912 nyarán és őszén igen feszültté vált a viszony a balkáni szövetségesek és Törökország között. A szemben álló felek fenyegető hangú jegyzékekkel bombázták egymást. Oroszország és az Osztrák—Magyar Monarchia az európai hatalmak nevében nyilatkozatban szögezték le, hogy a balkáni status quo semmiféle megváltoztatásához sem járulnak hozzá. De a figyelmeztetésnek már nem volt foganatja.

Az első balkán-háború kezdete
Október 9-én Montenegró hadat indított Törökország ellen. Október 17-én a háborúba belépett Szerbia és Bulgária, majd egy nappal később Görögország is. Már a legelső katonai összecsapások a balkáni szövetségesek fölényét mutatták; néhány hét leforgása alatt nagy sikereket értek el.

A szerb csapatok elfoglalták a Vardar felső szakaszának völgyét, a Novi Pazar-i szandzsákot és Albánia északi részét, a görögök pedig Szalonikit (csak néhány órával előzve meg az odaérkező bolgár csapatokat). Bolgár csapatok Isztambul felé nyomultak előre. Csupán Drinápoly (Edirne), Janina és Szkutari (Skodra) erődje maradt török kézen.

A szövetségesek győzelmei a balkáni török feudális uralom végét jelezték. Lenin ezt írta: „Bár a Balkánon monarchiák szövetsége, nem pedig köztársaságok szövetsége alakult meg; bár ez a szövetség háború, nem pedig forradalom útján valósult meg, mégis egész Kelet-Európában nagy lépéssel közeledtünk a középkori maradványok lerombolásához.”^5
5 Ugyanott, 370. old.

1912. november 3-án a török kormány békeközvetítésre kérte fel a nagyhatalmakat. December elején Bulgária és Törökország fegyverszünetet kötött. Az európai nagyhatalmak mindegyike arra törekedett, hogy a Balkánon kialakult helyzetet a maga érdekében kihasználja. Mint erre akkor Lenin rámutatott, „a kérdés súlypontja végleg áttevődött a hadszíntérről az úgynevezett nagyhatalmak marakodásának és intrikáinak a színterére”.^6
6 Lenin: A balkáni háború és a burzsoá sovinizmus. Lásd Lenin Művei. 19. köt. Szikra 1955. 19. old.

Londonban rövidesen megkezdődtek a nagyhatalmak nagyköveti tanácskozásai, s ezzel párhuzamosan Törökország és a balkáni szövetségesek képviselőinek tárgyalásai a békeszerződés feltételeiről. Ez utóbbi megbeszélésekre az önző érdekeik érvényesítésére törekvő imperialista hatalmak egyre fokozódó közvetlen nyomást gyakoroltak.

Számos kérdésben éles nézeteltérések léptek fel. Szerbiának az a követelése, hogy juttassanak számára az Adrián tengeri kikötőt, rendkívül heves ellenzést váltott ki az Osztrák—M agyar Monarchia részéről. A Németország által támogatott Monarchia mozgósítást rendelt el és csapatösszevonásokat kezdett a szerb határ mentén. Oroszország helyeselte Szerbia területi igényeit, de azt tanácsolta a szerb kormánynak, hogy kerülje a nyílt összecsapást. Franciaország erre az időre agresszívebb irányvonal felé hajlott, abban reménykedve, hogy egy nagy európai háború esetén a bolgár és szerb hadsereget fel lehet használni az osztrák—német blokk ellen. Poincaré Szerbia erélyesebb támogatására ösztökélte a cári kormányt, a párizsi tőzsde pedig újabb — kizárólag katonai célokat szolgáló — kölcsönt nyújtott Oroszországnak. Anglia a maga részéről igyekezett szítani a nagyhatalmak közötti ellentéteket, hogy döntőbírói szerepet biztosítson magának. A nagyhatalmak azonban mégsem szánták el magukat a nagy háború kirobbantására; Szerbiának le kellett mondania adriai területi igényeiről és be kellett érnie azzal, hogy kereskedelmi kijáratot kapott egy albániai szabad kikötőhöz.

Az albán állam megalakulása
A londoni tárgyalások egyik nagy problémája Albánia volt.

Albániában még 1908-ban, az ifjútörök forradalom után megerősödött a nemzeti felszabadító mozgalom, amely 1910 tavaszán az ország északi részén fegyveres felkelésbe csapott át. 1911—1912-ben a felkelés egész Albániát elborította. Midőn a Balkán-háború megkezdődött, a balkáni szövetségesek és a nagyhatalmak egyaránt beavatkoztak Albánia ügyeibe. A szövetségesek eredeti terve az volt, hogy Albániát felosztják Montenegró, Szerbia és Görögország között. Az Osztrák—Magyar Monarchia viszont az adriai kijáratra vonatkozó szerb követeléssel szemben felvetette a „független” Albánia létrehozásának tervét, azzal a hátsó gondolattal, hogy az országot a saját protektorátusa alá vonja. A Monarchia támogatást nyert Németországtól és Olaszországtól; ezek Albániából gátat akartak építeni Oroszország növekvő balkáni befolyása elé.

Törökország háborús veresége nyomán az albánokban újraéledt a remény, hogy függetlenné válhatnak. 1912 novemberében Bukarestben a különböző albán emigráns szervezetek képviselőinek gyűlése határozatot hozott egy országos kongresszus összehívásáról és ideiglenes nemzeti kormány alakításáról.

1912. november 28-án Vlorában (Valona) az ország különböző vidékeiről és az albán emigráció külföldi központjaiból érkezett képviselők gyűlése kikiáltotta Albánia függetlenségét. Egy hétre rá ideiglenes kormány alakult Izmail Kemal vezetésével. Az albán nép törhetetlen harci elszántságát látva, a nagyhatalmak kénytelenek voltak hozzájárulni az albán állam megalakításához. Minthogy azonban számolni kellett egyrészt az Osztrák—Magyar Monarchia arra irányuló törekvésével, hogy kiterjessze befolyását az Adriai-tenger partvidékén, másrészt pedig Szerbiának az adriai kijárót sürgető követelésével, a nagyhatalmak úgy döntöttek, hogy autonóm albán államot alakítanak a szultán szuverenitása és az európai hatalmak ellenőrzése alatt. Szkutarit átadták Albániának.

Montenegró, amelynek csapatai Szkutarit ostromolták, megtagadta a város átadását. Fellépése Oroszországnál támogatásra talált, de az Osztrák—Magyar Monarchia ellenzésébe ütközött. Minthogy Németország a Monarchiát, Anglia pedig Oroszországot támogatta, az albán probléma — elsősorban a Szkutari-kérdés — nagy nemzetközi konfliktussá nőtt és súlyos bonyodalmakkal fenyegetett. Végül is Montenegró meghátrált, és kivonta csapatait Szkutari alól.

Az albán népnek a török elnyomás ellen folytatott küzdelme és a balkáni államok Törökország elleni háborúja eredményeként tehát Albánia visszanyerte külön állami létét. Ténylegesen azonban ekkor nem vált teljesen függetlenné. Az albán fejedelmi trónusra Wied német herceget ültető idegen nagyhatalmak továbbra is beavatkoztak e kis állam belügyeibe.

Az 1913. évi londoni szerződés
A béketárgyalások során más kérdésekben is súlyos nézeteltérések mutatkoztak. Bulgária jelentősen előre akarta tolni határait Kelet-Thrácia irányában. Görögország, amely már elfoglalta Szalonikit, az égei-tengeri szigetek megszerzésére törekedett, és igényt tartott Albánia déli részére is. Szerbia magához csatolta egész Macedóniát, a „vitás zónával” és a korábbi megállapodás értelmében Bulgáriát illető résszel együtt, s nem mutatott semmi hajlandóságot arra, hogy bármiről is lemondjon. Bulgária nem akart belenyugodni sem a szerb hódításokba, sem Szaloniki Görögországhoz csatolásába.

A helyzetet tovább bonyolította az a fejlemény, hogy 1913 januárjában Törökországban az ifjútörökök harcias beállítottságú csoportja államcsíny útján magához ragadta a hatalmat, s a fordulat nyomán kiújultak a harci cselekmények Törökország és Bulgária között. A török csapatok azonban ezúttal is vereséget szenvedtek, s 1913. május 30-án Londonban a Balkán-szövetség és Törökország képviselői aláírták a nagyhatalmak nyomása alatt megfogalmazott békeszerződést. A szerződés értelmében csak Isztambul és a tengerszorosok part menti övezete — az Enosz—Midia vonaltól délre eső terület — maradt török kézen. Az európai Törökország területének fennmaradó része, az önálló állammá lett Albánia kivételével, a Balkán-szövetség résztvevőinek birtokába került. Az égei-tengeri szigetek hovatartozásának kérdését döntés végett a nagyhatalmak elé utalták.

A londoni békeszerződés nem szüntette meg, hanem még jobban kiélezte az ellentéteket mind az imperialista nagyhatalmak, mind a balkáni államok között. A Balkán-háború az osztrák—német blokk számára kedvezőtlen eredményekkel zárult. Törökország, amelyet a német uralkodó körök potenciális szövetségesnek tekintettek Oroszország ellen, súlyos vereséget szenvedett. Szerbia, az osztrák—magyar imperialista törekvések ellenfele, számottevően megerősödött. Emellett a Balkán-szövetségnek már a puszta léte is a balkáni osztrák—német befolyás további hanyatlását, az antanthatalmak pozícióinak erősödését jelentette. Ebben a helyzetben az osztrák és a német diplomácia arra törekedett, hogy a balkáni államok szövetségét felbomlassza.

A második balkán-háború
Németország és az Osztrák—Magyar Monarchia igyekezett felhasználni a macedóniai szerb hódítások nyomán Bulgáriában fellépő viharos elégedetlenséget; kreatúrájuk, Coburg Ferdinánd cár támogatásával arra ösztönözték Bulgáriát, hogy lépjen fel a Balkán-szövetség többi részvevője ellen. Szerbia, Montenegró és Görögország viszont titkos katonai szövetséget kötött Bulgária ellen, s a szövetséghez Románia is csatlakozott. Oroszországnak az összeütközés elhárítására irányuló kísérletei nem jártak sikerrel. Bulgária, katonai fölényében bízva, 1913. június 29-én váratlanul megtámadta volt szövetségeseit. Ám a szerb, montenegrói és görög csapatok szilárdan tartották állásaikat, s Bulgária ellen hadba lépett Románia, valamint Törökország is.

Megkezdődött a második Balkán-háború. A harcok hamarosan véget értek: Bulgária teljes vereséget szenvedett, és békét kért. 1913. július 30-án Bukarestben megnyílt a békekonferencia, és Bulgária már augusztus 10-én aláírta a békeszerződést Szerbiával, Görögországgal és Romániával. Szeptember 29-én megkötötték a bolgár—török békeszerződést is. Szerbia csaknem teljes egészében megkapta Macedóniának azt a részét, amelyet Bulgária nemrégiben hódított el Törökországtól; Görögország megszerezte Dél-Macedóniát és Thráciát, Románia Dél-Dobrudzsát, Törökország pedig Kelet-Thrácia egy részét Drinápollyal (Edirne).

Végeredményben Bulgária az első Balkán-háborúban megszerzett területekből csupán Macedónia és Nyugat-Thrácia kis töredékeit tartotta meg. A török—bolgár határ az Enosz—Midia vonaltól nyugatra tolódott.

Az osztrák és német imperializmus nem mulasztotta el, hogy a Balkán-szövetségben létrejött szakadást kihasználja. A bolgár vezető körökben megerősödtek a németbarát és revansista tendenciák. A német kormány Törökországba is katonai missziót küldött, melynek vezetőjét, Liman von Sanders tábornokot, rövidesen a birodalom fővárosában, Isztambulban állomásozó török csapatok parancsnokává nevezték ki. A német katonai misszió működése — a bagdadi vasútvonal építése mellett — a közel-keleti német pozíciók komoly megerősödéséről tanúskodott.

A cári kormány — veszélyeztetve látva érdekeit a Balkánon és Törökországban, elsősorban a tengerszorosok körzetében — erélyes tiltakozást jelentett be Liman von Sanders kinevezése ellen. Az újabb orosz—német konfliktus kompromisszummal végződött. A német kormány hozzájárult ahhoz, hogy Liman ne mint hadtestparancsnok, hanem mint a török hadsereg felügyelője működjék. Az engedmény pusztán formális jelentőségű volt, mit sem enyhített a Németország és Oroszország között fennálló ellentéteken.

A fegyverkezési verseny. A nagyhatalmak stratégiai haditervei
1914 elejére hatalmas méreteket öltött a fegyverkezési verseny. Németország mereven elzárkózott haditengerészeti programjának csökkentése elől, s lázas ütemben növelte szárazföldi hadseregét is. Az Osztrák—Magyar Monarchia erőit is beleszámítva, nyolcmillió kiképzett katonával rendelkezett. Az antanthatalmak a kiképzett katonai létszámot tekintve fölényben voltak, de a német hadsereg technikai felszerelése felülmúlta a franciát és az oroszt, az angol hadsereget pedig — kis létszámára való tekintettel — ekkor jóformán teljesen figyelmen kívül lehetett hagyni. Ezenfelül a német vezérkar arra számított, hogy a német hadsereg mozgósítása és felfejlődése jóval gyorsabban hajtható végre, mint a franciáé vagy az oroszé.

Az antantállamok ugyancsak gyors ütemben növelték haderejüket. Oroszország újabb francia kölcsönök segítségével stratégiai vasútvonalakat épített a német határhoz, és kibővítette hadseregének törzsállományát. A cári kormány hadsereg-fejlesztési programja azonban még messze volt a teljes megvalósulástól: utolsó terminusait 1916—1917-re állapították meg. Nagyszabású katonai program végrehajtásán fáradozott Franciaország is. Egy 1913-ban elfogadott törvény a katonai szolgálat időtartamát két évről három évre emelte — ezzel a hadsereg békelétszámát 50 százalékkal megnövelték. Általában véve Franciaország és Oroszország katonai tervei a német katonai fölény két-három év alatt történő felszámolását irányozták elő.

A vezérkarok mindkét táborban lázasan dolgoztak a haditervek összehangolásán. A német vezérkar szoros összeköttetésben állott az osztrák—magyar hadvezetőséggel. Franciaország és Oroszország 1912-ben titkos haditengerészeti egyezményt kötött. A francia és orosz, illetve francia és angol vezérkar között szinte egyidőben folyó tárgyalások titkos katonai és haditengerészeti egyezmények aláírását eredményezték. Az Anglia és Franciaország között szintén ez idő tájt létrejött politikai megállapodás, noha Anglia számára „szabad kezet” biztosító kikötést tartalmazott, ténylegesen előírta a szigetország hadba lépését Franciaország oldalán egy Németország elleni háború esetén. 1914 tavaszán Anglia és Oroszország haditengerészeti egyezmény létrehozását célzó titkos tárgyalásokat kezdett, a megbeszéléseket azonban rövidesen megszakították, minthogy a német kormány tudomására jutottak.

A német haditervet, amely kétfrontos — nyugaton és keleten folytatott — rövid háborút irányzott elő, Schlieffen német vezérkari főnök (1891—1905) dolgozta ki. Utóda, az ifjabb Moltke, kisebb módosításokkal megőrizte tervének alapgondolatát. E szerint a jobbszárnyon összpontosított öt hadseregből álló fő támadó éknek Belgiumon keresztül le kell rohannia Észak-Franciaországot, és — ha szükséges — tovább nyomulni előre Párizs átkarolására; e hadművelet célja a francia hadsereg bekerítése és szétzúzása. Az orosz fronton kezdetben korlátozott erőkkel védelmi hadműveleteket kell folytatni, majd a francia haderők szétzúzása után keletre átdobott német hadtestekkel vereséget mérni Oroszországra.

Az Osztrák—Magyar Monarchia kétfrontos — Oroszország és Szerbia elleni — háborúra készített haditerveket, számítva arra is, hogy biztosítania kell magát fölöttébb megbízhatatlan szövetségesével: Olaszországgal szemben.

A francia stratégiai terv végletesen ellentétes tényezők hatása alatt készült. Franciaország gazdasági és hadiipari tekintetben elmaradt Németország mögött. Hadseregének létszáma is alacsonyabb volt várható ellenségéénél. A francia vezérkar tehát alapjában passzív, kiváró jellegű terveket dolgozott ki, viszont a burzsoázia revansista hangulatának hatására Elzász-Lotharingiában támadó hadműveletekre törekedett — a Belgiumon át végrehajtott betörésre vonatkozó német haditervről szerzett értesülések pedig a jövendő front északi szárnyára terelték a hadvezetőség figyelmét. Anglia szintén Belgium aktív védelme mellett szállt síkra. Az ellentmondó befolyások hatása alatt kialakult francia haditerv végül is úgy oldotta meg a kérdést, hogy négy hadsereget a front egész szélességében dobott szét, egy hadsereget pedig a második vonalba helyezett.

Az angol expedíciós hadseregnek csakúgy, mint a belga haderőnek, másodrendű szerep jutott. Anglia nem szándékozott nagyobb erőkkel bekapcsolódni a szárazföldi hadviselésbe; arra számított, hogy annak minden terhét Franciaországra és Oroszországra háríthatja.

Ami az orosz haditervet illeti, a cárizmus politikai és stratégiai érdekei egyaránt azt kívánták, hogy erőfeszítéseit elsősorban az Osztrák—Magyar Monarchia ellen összpontosítsa. A haditerv a felfejlődő hat aktív hadsereg közül négyet az osztrák frontra rendelt. De Oroszországot szerződéses kötelezettségek fűzték szövetségeseihez; a francia—orosz katonai egyezmény értelmében a mozgósítás tizenötödik napjára 800 000-es hadsereget kellett összevonnia a német határon, hogy haladéktalanul megkezdje az aktív hadműveleteket Németország ellen.

A német kormánykörök számításba vették azt a lehetőséget is, hogy az 1914 nyarán Németországra nézve kedvezően alakult erőviszonyok idővel ellenfelei előnyére változhatnak, ezért felvetették a „preventív” háború gondolatát. Az ifjabb Moltke egy, Conrad von Hötzendorf osztrák vezérkari főnökkel folytatott beszélgetés során kijelentette, hogy „minden halogatás a siker eshetőségeit csökkenti”. A német katonai körök nyíltan biztatták Ausztriát egy Szerbiával való konfliktus kirobbantására. A német imperialisták a háborúban az érlelődő belpolitikai válságból való kivezető utat is láttak. A berlini francia nagykövet, Jules Cambon, már 1913 végén megjegyezte, hogy bizonyos befolyásos német politikai körök társadalmi megfontolások alapján kívánatosnak tartják a háborút, mivel a figyelmet külpolitikai kérdésekre akarják átirányítani, egyedül ezek lévén képesek gátat vetni a demokratikus és szocialista tömegmozgalom erősödésének.

Németország még egyéb körülmények folytán is kedvezőnek ítélte a helyzetet agresszív tervei végrehajtására. Az Iránban újfent megerősödő orosz—angol vetélkedés 1914 elején annyira kiéleződött, hogy a két kormány között hivatalos tárgyalások indultak az 1907-es egyezmény felülvizsgálata ügyében. Másrészt 1914 elején angol—német megbeszélések kezdődtek a bagdadi vasútvonalról és az afrikai portugál gyarmatok felosztásáról. Az angol kormány valóságos célja a tárgyalásokkal az volt, hogy megtévessze Németországot Angliának az érlelődő európai összeütközésben való állásfoglalását illetően, és egyidejűleg nyomást gyakoroljon Oroszországra az iráni kérdésben. A német uralkodó körök azonban 1914 nyarán úgy értékelték a nemzetközi helyzetet, hogy az európai háború kitörése esetén Anglia — legalábbis bizonyos ideig — nem lép harcba Oroszország és Franciaország oldalán.

Mindent összevéve: a német és osztrák—magyar imperialisták véleménye szerint az erőviszonyok számukra kedvezően alakultak. Erre a következtetésre jutott II. Vilmos császár és Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös is, akik 1914 június közepén Konopistban találkoztak egymással. Ferenc Ferdinánd úgy vélekedett, hogy a cári Oroszországtól sem kell tartani, mert „belpolitikai nehézségei túlságosan nagyok ahhoz, semhogy agresszív külpolitikát folytathasson”. A trónörökös ítéletével e kérdésben a német császár is egyetértett. Azt tanácsolta az osztrákoknak, hogy Szerbiára mért erős csapással végképp szilárdítsák meg befolyásukat a Balkánon.

A szarajevói merénylet
Ferenc Ferdinánd Konopistból Bosznia-Hercegovinába utazott, az osztrák—magyar hadsereg hadgyakorlataira. A hadgyakorlatokat, akárcsak a trónörökösnek Bosznia fővárosába, Szarajevóba érkezését, Szerbiában provokációként értékelték. A szerb ifjúság nacionalista beállítottságú körein hatalmas felzúdulás lett úrrá. Aktivizálódtak a Belgrádban működő nagyszerb titkos katonai-hazafias szervezetek is.

1914. június 28-án Gavrilo Princip gimnazista, a Fekete Kéz elnevezésű szerb nacionalista szervezet tagja, a szarajevói utcán meggyilkolta Ferenc Ferdinándot. Berlin és Bécs a helyzetet azonnal úgy értékelte, hogy a szarajevói merénylet megfelelő ürügy az összeütközés kezdeményezésére. II. Vilmos szavai — „Most vagy soha!” — a német imperializmus vezető köreinek törekvéseit juttatták kifejezésre. Július 5-én és 6-án Potsdamban az Osztrák—Magyar Monarchia megbízottja tárgyalt a német kormánykörökkel. A háború kérdése már eldőlt; az osztrák diplomáciának már csak az okozott gondot, hogy olyan követeléseket nyújtson át Szerbiának, amelyeket ez feltétlenül visszautasít, s úgy fogalmazza meg az ultimátumot, hogy a háború kirobbantásáért Szerbiára hárítsa a felelősséget.

Mialatt az osztrák kormány az ultimátum átnyújtására készült, a német diplomácia a burzsoá sajtó hasábjain át igyekezett befolyásolni a német és külföldi közvéleményt. A cél az volt, hogy — a német kormány titkos utasításának szavaival élve — „a leggondosabban elrejtsünk mindent, ami azt a gyanút kelthetné, mintha az osztrákokat mi ösztönöztük volna háborúra”.

A német diplomácia ezzel egyidejűleg lépéseket tett a várható angol álláspont kipuhatolására. Július 6-án, midőn a potsdami megbeszélések befejeződtek, a londoni német nagykövet „teljesen bizalmasan” közölte Grey külügyminiszterrel: Berlinben szükségesnek tartják, hogy — tekintettel Oroszország gyengeségére — ne tartsák vissza az Osztrák—Magyar Monarchiát. Az angol kormány válaszát úgy fogalmazták, hogy csak újabb ösztönzést adhatott Németországnak; Grey megerősítette, hogy Oroszország katonai tekintetben gyenge. Az orosz nagykövetnek viszont értésére adta, hogy „Németország Oroszországban legfőbb ellenségét látja”, s igyekezett a követben olyan benyomást kelteni, hogy háború esetén Anglia Oroszországra nézve kedvező álláspontot foglal el.

Franciaország és a cári Oroszország a szarajevói gyilkosság után kialakult nemzetközi helyzetet úgy értékelték, hogy küszöbön áll az általános európai háború. Poincaré francia köztársasági elnök 1914 júliusi pétervári látogatása alkalmat adott az orosz és francia diplomácia számára arra, hogy közvetlen tárgyalások útján jussanak megállapodásra a további magatartást illetően. A július 20 és július 23 között lezajlott megbeszélésekről a jól értesült oroszországi angol nagykövet, Buchanan, a következőket jelentette Londonnak: „Teljesen világos, hogy Franciaország és Oroszország arra az elhatározásra jutottak, hogy felveszik az elébük vetett kesztyűt.”

Az osztrák ultimátum. Az osztrák—szerb háború kezdete
Július 23-án Belgrádban átnyújtották az osztrák ultimátumot. A Monarchia kormánya, a terrorista akciók iránti elnéző magatartással és a Monarchia ellen irányuló mozgalmak támogatásával vádolva a szerb kormányt, olyan követeléseket támasztott, amelyek teljesítése a szerb állam szuverenitásának súlyos megsértését eredményezte volna.

A németek arra ösztönözték szövetségesüket, hogy indítson támadást a Balkánon; remélték, hogy a csapás váratlanul éri az ellenfeleket. Szőgyény, a Monarchia nagykövete, július 25-én jelentette Berlinből: „a legnyomatékosabban azt tanácsolják nekünk, hogy haladéktalanul lépjünk fel, és állítsuk befejezett tények elé a világot”.

Július 24-én, még a Szerbiának átnyújtott osztrák ultimátum lejárta előtt, az orosz kormány elrendelte négy — a kijevi, az ogyesszai, a moszkvai és a kazanyi — katonai körzet, valamint a fekete-tengeri és a balti flotta mozgósítását. Július 25-én — a következő naptól kezdődően — egész Oroszország területére elrendelték a háborús készültségi állapot bevezetését. Ugyanezen a napon a francia kormány is számos háborús előkészítő intézkedést hozott.

Az angol polgári sajtó nem győzte bizonygatni, hogy Anglia nem szándékozik beavatkozni az Osztrák—Magyar Monarchia és Szerbia közötti konfliktusba. A valóságban a brit imperialisták kezdettől fogva tisztában voltak azzal, hogy szó sem lehet az összeütközés lokalizálásáról. Benkendorf londoni orosz nagykövet a következőképpen jellemezte a szigetország politikáját: „Anglia nem annyira a balkáni osztrák hegemóniától fél, mint inkább Németország világhegemóniájától.” Július 25-én, még mielőtt Szerbia választ adott volna az osztrák ultimátumra, az angol diplomácia egyik vezető személyisége, Eyre Crowe, a kormánynak átnyújtott memorandumában a következőket írta: „E harcban. . . amelyben Németország arra törekszik, hogy megerősítse politikai fölényét Európában. . . érdekeink egybefonódnak Franciaország és Oroszország érdekeivel.”

Az angol diplomácia, hogy szándékait leplezze, közvetítőként lépett fel. De a háború elhárítását célzó javaslatai — Grey szavaival — csak „Németország pulzusának kitapintását” szolgálták, továbbá azt, hogy az angol néppel megértessék: a kormány minden igyekezete ellenére közeleg a háború veszélye.

Július 25-én Szerbia átadta a választ az osztrák ultimátumra. A jegyzék kifejezésre juttatta a kormány készségét a konfliktus békés rendezésére. Az osztrák—magyar kormány ennek ellenére a választ nem kielégítőnek minősítette, és hadat üzent Szerbiának. Július 28-án az osztrák—szerb határon megindultak a hadműveletek.

Másnap, július 29-én Lichnowsky londoni német nagykövet közölte Berlinnel, hogy az angol kormány félreérthetetlen formában késznek nyilvánította magát a háborúra. Az események tehát olyan irányban fejlődtek, amelyet a német imperializmus lehetőségként figyelembe vett ugyan, de amely Németországra nézve a legkedvezőtlenebb volt. Az angol magatartást a német vezető körök veszett dühvel fogadták. „Anglia olyan pillanatban fedi fel kártyáit, midőn úgy látja, hogy zsákutcába jutottunk, s helyzetünk kilátástalan” — jegyezte fel Vilmos császár Lichnowsky táviratára.

Ekkor már Németországban teljes erővel folyt a mozgósítás. Július 30-án este II. Miklós cár jóváhagyta az oroszországi általános mozgósításról szóló rendelkezést. A rendeletet július 31-én tették közzé. Éjfélkor a német kormány ultimátumszerű jegyzékben követelte Oroszországtól a mozgósítás beszüntetését. Az európai nagyhatalmak katonai összeütközése elkerülhetetlenné vált.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!