Küzdelem az alapok lerakásáért 1948-1956

Küzdelem az alapok lerakásáért 1948-1956
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

Az építés nemzetközi
feltételei az 1940-es évek végén
és az 1950-es évek elején
1947-1948 folyamán a közép- és délkelet-európai népi demokratikus országokban a burzsoázia lényegében mindenütt kiszorult a hatalomból. A szocializmus nemzetközi előretörésére az imperializmus heves támadásokkal válaszolt. Egymást követték a szocialista világ visszaszorítására irányuló diplomáciai, politikai, gazdasági és katonai lépések. Az imperialista hatalmak – az Egyesült Államok vezetésével – új szövetségi rendszert építettek ki, majd hozzáláttak a katonai tömbök kialakításához is. Mindezzel valóságos frontvonalat húztak a szocialista és az imperialista világ államai közé.

A Truman-elv és a Marshall-terv eszméjéből táplálkozó imperialista hidegháborús politika, mindenekelőtt a német kérdés háború utáni rendezése kapcsán, Európában idézett elő rendkívüli feszültséget. A társadalmi változások lehetőségét is magában hordozó keletnémet fejlődéstől félő amerikai vezetők ugyanis 1946 őszétől szakítottak a Potsdamban elhatározott egységes Németország megteremtésének célkitűzésével. J. F. Byrnes amerikai külügyminiszter szeptember 6-i stuttgarti beszédében határozottan szembefordult a Ruhr- és Rajna-vidék közös nemzetközi ellenőrzésének gondolatával. Sőt, december 2-án az USA és Anglia – megszállási övezeteik gazdasági egyesítésével (Bizónia) – már konkrét lépéseket is tettek a szóban forgó területek feletti ellenőrzés megszerzése érdekében. Ez a körülmény eleve kizárta, hogy a Külügyminiszterek Tanácsának moszkvai ülésszakán (1947. március 10.-április 24.) közös álláspont alakulhasson ki a német béke kérdésében. 1947 májusában az USA nyilvánosságra hozta tervezetét az angol-amerikai zónában egyoldalúan végrehajtandó pénzügyi reformra vonatkozóan, s ezzel egyidejűleg kezdeményezte Németország francia övezetének Bizóniához kapcsolódását is. A Külügyminiszterek Tanácsának londoni ülésszakán (1947. november 25.-december 15.) a nyugati hatalmak képviselői – bár Molotov ismételten javasolta Németország gazdasági egységének helyreállítását, a központi német kormány megalakítását és a négyhatalmi békeszerződés tervezetének két hónapon belüli elkészítését – nemcsak kitértek e kérdések konkrét megvitatása elől, hanem egyszerűen megszakították a tárgyalásokat és újabb időpontot sem jelöltek ki azok folytatására.

A nyugati szövetséges hatalmak külügyminiszterei 1948. február 23-tól Londonban folytattak megbeszéléseket az amerikai-angol-francia övezeteknek a Marshall-tervbe való bevonásáról, valamint háromhatalmi Ruhr-bizottság felállításáról és külön nyugatnémet alkotmányozó gyűlés összehívásáról. Szokolovszkij marsall, a szovjet megszálló erők főparancsnoka a Németországi Szövetséges Ellenőrző Tanács március 20-i berlini ülésén – amelyet az új valuta bevezetésével kapcsolatos kérdések tisztázása céljából hívtak össze – kért információt a londoni tárgyalásokról, de miután ezt a nyugati partnerek megtagadták, a szovjet delegátus elhagyta az ülést. Ezzel az NSZET működése gyakorlatilag megszűnt. A nyugati szövetségesek a június 1-i londoni különtanácskozásukon – a Benelux államokkal egyetértésben – elfogadták a nyugatnémet állam létrehozásának tervét, június 18-án pedig egyoldalú pénzreformot hajtottak végre. A szovjet megszálló hatóságok – hogy elkerüljék az átváltási spekulációval járó veszteségeket – lebélyegezték a márkát, ellenőrzésük alá vonták a vasúti szállítást, megtiltották a szovjet és a többi zóna közötti utasforgalmat. Így a nyugati zónák és a keleti övezet szívében fekvő Nyugat-Berlin között megszakadt az összeköttetés. A nyugati hatalmak erre június 23-án kiterjesztették a pénzreformot Nyugat-Berlinre is, s ellenblokádot léptettek életbe. Majd június 28-án létrehozták a berlini „légihidat”. Az USA szeptemberben az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé vitte a berlini kérdést. A Biztonsági Tanács nem állandó tagjai október 22-én, egyhónapi tárgyalás után, közös javaslatot terjesztettek elő, de ez – Sztálin korábbi javaslatával ellentétben – nem irányozta elő a szovjet valuta egész Berlinben való bevezetését, hanem kizárólag csak a blokád felfüggesztéséről szólt. Visinszkij szovjet delegátus az indítványt természetesen megvétózta.

Az USA már 1948 tavaszán-nyarán, a berlini válság által teremtett forró nemzetközi légkörben, kísérletet tett egy kommunistaellenes katonai tömb megalakítására. Ehhez a „jogi alapot” a szenátus által 1948. június 14-én elfogadott A. Vandenberg-féle törvényjavaslat szolgáltatta, amely felhatalmazta a kormányt, hogy vegyen részt – az ENSZ alapokmányában foglalt feltételek mellett – „regionális és más kollektív egyezmények létrehozásában az egyéni és kollektív önvédelem végett”, illetőleg csatlakozzék „olyan regionális és más egyezményekhez, amelyek hatásos önsegélyen, valamint kölcsönös segítségen alapulnak s érintik az Egyesült Államok nemzetbiztonságát”. A katonai együttműködés tényleges alapját viszont az amerikai támogatással életre hívott Nyugat-európai Unió, vagyis a március 17-i brüsszeli paktum teremtette meg, amelyet Anglia, Franciaország és a Benelux államok kötöttek egymással, formailag a német agresszió esetleges megújulásával szembeni védekezés indokával. 1948 júliusában az USA, Kanada és a brüsszeli paktum öt tagállamának képviselői értekezletet tartottak egy északatlanti védelmi közösség felállításáról. Az 1949. január közepéig elhúzódó tanácskozásokba később még Dániát, Norvégiát, Izlandot, Olaszországot és Portugáliát is bevonták. A megállapodásokat rögzítő szerződést 1949. április 4-én Washingtonban írta alá a fentebb említett 12 ország képviselője. A NATO megalakítása kétségtelenné tette, hogy az – atommonopóliumra, illetőleg az ebből származó katonai erőfölény tudatára épített – amerikai külpolitika, célkitűzéseit tekintve, új szakaszhoz érkezett. Arról tanúskodott, hogy a feltartóztatás doktrínája – amely 1947. márciusi-júniusi meghirdetése óta elsősorban politikai és gazdasági hadviselést jelentett – a jövőre vonatkozóan a katonai szempontokat helyezi előtérbe. Az előbbieket támasztja alá egyébként a Földközi-tenger, Délkelet-Ázsia és a Csendes-óceán térségében tervezett egyezmények sorozata, valamint a Szovjetunió bekerítését célzó légi és tengeri támaszpontok hálózatának kiépítése is. Az USA kül- és katona- politikája tehát – idomulva a már 1946 óta atomcsapással fenyegetőzők követeléseihez – a Szovjetunió, a szocialista országok elleni háborús fenyegetések időszakába lépett, felidézve egy esetleges világháború kitörésének a rémét is.

1949 elején a Szovjetunió számolt az imperialista szervezkedés veszélyeivel. Úgy ítélte meg az észak-atlanti katonai szerződést, hogy az „az új imperialista háború egyenes, közvetlen előkészítésének eszköze”. E felismeréssel összhangban a szovjet kormány azonnal diplomáciai lépéseket tett a német kérdés kapcsán kialakult nemzetközi feszültség enyhítésére. Másfelől pedig – a második világháborús előkészületek mulasztásainak rossz emlékű tapasztalataitól is kísértve – tevékenységének középpontjába állította a fegyveres erő és a stratégiai biztonság növelésének ügyét.

Ph. C. Jessup amerikai és J. A. Malik szovjet ENSZ-megbízottak 1949. február 15. és április 10. között folytatott nem hivatalos megbeszéléseiken abban állapodtak meg, hogy május 12-én egyidejűleg felfüggesztik a blokádot és az ellenblokádot, s május 23-ra Párizsba összehívják a Külügyminiszterek Tanácsát. A külügyminiszterek értekezletén szovjet részről Visinszkij vett részt, aki időközben Molotovot váltotta fel a külügyminiszteri székben. A külügyminiszterek azonban ezúttal sem tudtak megegyezésre jutni Németország gazdasági és politikai egységének kérdésében. A tanácskozások sikertelensége lényegében abból fakadt, hogy ekkorra már, a külön pénznem bevezetésével, befejezett ténnyé vált Németország és Berlin „kettészakadása”. Sőt, 1948 novemberében Berlin két részében, 1949 májusában először Trizóniában, majd a keleti övezetben saját alkotmányt fogadtak el. A nyugati hatalmak mereven ragaszkodtak ezekhez az általuk előidézett állapotokhoz, s nem fogadták el Visinszkijnek a német egység helyreállítására, a békeszerződés megkötésére tett javaslatait.

A szovjet kormány – a nemzetközi enyhülést szolgáló diplomáciai lépéseivel párhuzamosan – élénk tevékenységet fejtett ki stratégiai biztonsága fokozása érdekében is. 1949. február 5-én jegyzéket intézett – a Szovjetunió skandináviai határán fekvő és a NATO belépési meghívóját elfogadó – Norvégiához, amelyben megnemtámadási szerződést ajánlott neki. A március3-i norvég válaszjegyzék azonban egyértelműen elutasító volt. Március 7-én pedig az ankarai szovjet nagykövet a török külügyminisztériumhoz fordult kérdéssel a készülő földközi-tengeri egyezménnyel kapcsolatban. A válasz ezúttal az volt, hogy a paktum kizárólag „védelmi” jellegű, és idővel Törökország is csatlakozni szándékozik hozzá.

Ilyen körülmények között a Szovjetuniónak és a népi demokratikus országoknak – a NATO létrejöttével konkrét formát öltő háborús fenyegetések elhárítására – feltétlenül fokozniok kellett katonai potenciáljukat és koordinálni védelmi erőfeszítéseiket. Ezért emelték népgazdasági terveik előirányzatait és módosították azok arányait a felhalmozás, különösen a nehézipari beruházások javára. Ugyanakkor a kommunista pártok szerte a világon mozgósították a dolgozó tömegeket a béke megóvásáért. 1949 áprilisában Párizsban, illetőleg Prágában összeült az első béke-világkongresszus, amely a népekhez intézett felhívásában állást foglalt az atomfegyver betiltása, a nagyhatalmak fegyveres erőinek és hadikiadásainak csökkentése, a háborús propaganda beszüntetése mellett, az új világháború veszélyének az elhárítása érdekében. A béke-világkongresszus elhatározta továbbá azt is, hogy követeléseit háborúellenes tüntetésekkel, petíciók benyújtásával és aláírásgyűjtésekkel támasztja alá.

1949 második felében korszakos jelentőségű változások következtek be a világpolitikában, a két világrendszer erőviszonyainak alakulása szempontjából. Több évtizedes küzdelem után a kínai nép megdöntötte a Kuomintang-rendszert. A Kínai Népköztársaság létrejötte hatalmas mértékben megnövelte a szocialista világ gazdasági és katonai erejét. Ezzel szemben az USA elvesztette azokat a legfontosabb délkelet-ázsiai stratégiai pozíciókat, amelyek kulcspontját képezték a Szovjetunió bekerítésére irányuló terveinek. Augusztus végén kísérleti atomrobbantást hajtottak végre a Szovjetunióban. A váratlan hír nagy riadalmat keltett az imperializmus politikai és katonai vezető köreiben, miután úgy számoltak, hogy 1954-nél, de legjobb esetben is 1952-nél korábban nem készül el a szovjet atombomba. Az amerikaiakéval egyenértékű megsemmisítő fegyver elkészítése szintén jelentősen módosította a katonai erőviszonyokat. „A Szovjetunió azáltal, hogy véget vetett monopolhelyzetünknek – állapította meg akkoriban Dulles, a későbbi külügyminiszter -, gyökeresen a maga javára változtatta meg a stratégiai helyzetet. Az Egyesült Államoknak azt a képességét, hogy atombombákat tud dobni Oroszországra, most jelentős mértékben semlegesíti Oroszországnak az a képessége, hogy atombombákat tud dobni az Egyesült Államokra és Nyugat-Európára.”

Truman elnök 1950. január 31-én elrendelte az atombombánál összehasonlíthatatlanul pusztítóbb hatású hidrogénbomba előállítását. Az amerikai kormány tehát a szovjet atomrobbantás után szinte nyomban megindította a hajszát a „szuperbomba” mielőbbi birtoklásáért, ugyanakkor elzárkózott az atomellenőrzésre, az atombombák megsemmisítésére, az atomfegyver-kísérletek felfüggesztésére vonatkozó szovjet javaslatok megtárgyalása elől. Ezekután a Szovjetuniónak, a szocialista világrendszer biztonsága érdekében, természetesen vállalnia kellett a kihívást, a hatalmas anyagi áldozatokkal járó nukleáris fegyverkezési versenyt.

Az amerikai külpolitika – a katonai erőfölény visszaállításának féktelen igyekezete mellett – erőltetett ütemben folytatta a német kérdés egyoldalú lezárását célzó diplomáciai hadjáratát is. Angliával és Franciaországgal együtt – miután 1949 májusában elhárították a Szovjetuniónak az egységes német állam megteremtésére irányuló erőfeszítéseit – szeptember 7-én lehetővé tették, hogy övezeteik területén megalakuljon a nyugatnémet szövetségi gyűlés s létrejöjjön a Német Szövetségi Köztársaság. Ezzel Németország kettészakítása befejeződött és Nyugat-Németország az európai feszültség gócpontjává vált. Válaszul október 7-én a Német Néptanács kikiáltotta a Német Demokratikus Köztársaságot, és a szovjet katonai közigazgatás átadta funkcióit a megalakuló munkás-paraszt kormánynak.

Az USA, miután életre hívta a tőkés német államot, arra törekedett, hogy politikailag egyenjogúsítsa, gazdaságilag talpra állítsa és bevonja a nyugat „védelmi rendszeré”-be. A három nyugati külügyminiszter 1949. november 9-11-én Párizsban elvileg megegyezett abban, hogy a Német Szövetségi Köztársaságot rövid időn belül bekapcsolják a nyugat-európai gazdasági együttműködésbe, valamint a katonai szövetségek rendszerébe. Első lépésként november 24-én Bonnban egyezményt írtak alá, amelynek értelmében 1950 elején az NSZK tagja lesz a mindössze egy éve létező Európa Tanácsnak. Majd május 13-án R. Schuman francia külügyminiszter javasolta, hogy helyezzék közös irányítás alá – a NATO európai hadiipari bázisának megteremtése céljából – Franciaország és az NSZK, valamint a hozzájuk csatlakozó tőkés országok szén- és acéltermelését. A gazdasági integrációs kezdeményezés megvalósítására 1951. április 18-án került sor, amikor Franciaország, az NSZK, Olaszország és a Benelux államok létrehozták az Európai Szén- és Acélközösséget (MONTÁNUNIÓ). Az alapító szerződés a vas- és acélipart kivette a tagállamok nemzeti szuverenitása alól, s egy államközi szuperkartell kezébe adta. A tőkés Németország remilitarizálása is rendkívül gyorsan, de a politikai és gazdasági „egyenjogúsításánál” kisebb lépésekben haladt előre, mert ebben a kérdésben – főleg Franciaország vonakodása miatt – a szövetségesek között sem volt teljes az egyetértés. 1950. szeptember 16-án a NATO Tanács 5., New York-i ülésszaka már lehetségesnek tartotta, hogy „Európa szabadságának védelmében a németek is részt vegyenek egy nemzetközi hadseregben”.

A Szovjetunió és a népi demokratikus országok a rendkívül veszélyes imperialista manőver láttán 1950. október 21-22-én a külügyminiszterek részvételével Prágában tanácskozást tartottak, amelyen javasolták, hogy a négy nagyhatalom külügyminiszterei üljenek össze a német kérdés rendezésére. A NATO Tanácsa december 18-án, 6., brüsszeli ülésszakán azonban figyelmen kívül hagyta a szocialista államok felhívását, mert arra hatalmazta fel a megszálló hatalmak nyugat-németországi főbiztosait, hogy „vizsgálják felül a megszállási statútumot és tanulmányozzák, hogyan lehetne bevonni Nyugat-Németországot az európai védelmi rendszerbe”.

A német militarizmus feltámasztásának szervezeti formáit keresve a francia kormány továbbra is ellenezte az önálló német hadsereget. Ezért Pleven francia hadügyminiszter még október 25-én áthidaló – és a nemzetgyűlés által is jóváhagyott – javaslatot terjesztett elő. Azt indítványozta, hogy ne különálló német hadsereget állítsanak fel, hanem a német csapatokat olvasszák bele, szétosztva, egy „európai hadsereg”-be. Plevennek az Európai Védelmi Közösség felállítására vonatkozó tervét a Párizsban ülésező „európai védelmi konferencia” 1951 július végén elfogadta. Az USA és Anglia – miután az NSZK-nak a NATO-hoz való közvetlen csatlakozása egyelőre nem bizonyult járhatónak – szintén támogatásukról biztosították az Európai Védelmi Közösség eszméjét, illetőleg a fenti megoldást.

Még javában folytak az EVK létrehozásával kapcsolatos tanácskozások, amikor a Szovjetunió többszöri sürgetésére 1951. március 5-én Párizsban mégiscsak tárgyalóasztalhoz ültek a négy nagyhatalom képviselői. Itt – a prágai állásfoglalásnak megfelelően – a szovjet fél azt követelte, hogy Nyugat-Németország újrafelfegyverzését azonnal szüntessék meg, kössék meg a német békeszerződést, vonják vissza a megszálló csapatokat Németországból, és a két német állam képviselőiből álló paritásos Német Alkotmányozó Tanács tegyen kezdeményező lépéseket az egységes német kormány megalakítására. Az eredménytelenül végződött tárgyalásokat követően az EVK létrehozásának és Nyugat-Németország újrafelfegyverzésének terve a megvalósulás stádiumába jutott. Ezért 1952. március 10-én a szovjet kormány a nyugati nagyhatalmakhoz intézett jegyzékében sürgette a német békeszerződés megkötését. Eszerint Németország egységes, egyenrangú európai állam lenne, élén össznémet kormánnyal; minden külföldi fegyveres erőt kivonnának területéről; felmondana minden katonai szerződést, amit a két különálló német állam kötött; saját fegyveres erőt állíthatna fel, de nem léphetne szövetségre volt ellenfeleivel. Április 9-én az előbbieket a Szovjetunió még azzal egészítette ki, hogy indítványozta: tartsanak szabad választásokat egész Németországban, négyoldalú bizottsági ellenőrzés mellett.

A nyugati nagyhatalmak – az NSZK kormányával egyetértésben – elutasították a szovjet javaslatokat. Sőt, 1952. május 26-án aláírták a bonni szerződést, amely megszüntette a Németországgal fennálló hadiállapotot és gyakorlatilag elismerte az NSZK jogegyenlőségét. Másnap pedig Franciaország, Olaszország, Nyugat-Németország és a Benelux államok külügyminiszterei Párizsban jóváhagyták az EVK megalakításáról – 50 évre – szóló szerződést, amelyben lemondtak saját, önálló véderejükről és azt, mint „Európai Hadsereg”-et, a NATO főparancsnoksága alá rendelték. (A szerződés azonban nem léphetett életbe, mert a francia nemzetgyűlés 1954. augusztus 31-én megtagadta ratifikálását.) Válaszul a Szovjetunió hozzájárult ahhoz, hogy a Német Demokratikus Köztársaság megalakítsa fegyveres erőit, egyelőre önkéntes rendfenntartó alakulatok formájában. De a szovjet kormány még 1952 augusztusában ismételten javasolta a négyhatalmi értekezlet összehívását a német kérdés megoldására. Az Egyesült Államok és szövetségesei azonban 1954 januárjáig makacsul kitértek a tárgyalások elől.

Ezekben az években egyébként más nemzetközi kérdésekben is a Truman-elv szelleme érvényesült az amerikai-angol magatartásban. 1951. szeptember8-án a nyugati hatalmak különbéke-szerződést kötöttek Japánnal, és az USA kétoldalú szerződés alapján biztosította további katonai jelenlétét ebben az országban. Egy héttel korábban, pontosabban augusztus 30-án az USA a Fülöp-szigetekkel kötött katonai szerződést, illetőleg szeptember 1-én a NATO-hoz hasonló katonai tömböt hozott létre a Távol-Keleten, a Csendes-óceáni Biztonsági Szerződést, Ausztrália és Új-Zéland részvételével. Októberben pedig Törökországot és Görögországot is felvették a NATO-ba. A legsúlyosabb nemzetközi konfliktust azonban kétségtelenül a koreai polgárháborúba való beavatkozásával idézte elő az Egyesült Államok.

A népi Korea megalakításában részt vevő 71 különböző irányzatú politikai párt és társadalmi szervezet 1949 júniusában Egységes Demokratikus Hazafias Frontba tömörült és meghirdette az ország békés egyesítésének programját. 1950. június 19-én a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság népgyűlésének elnöksége javaslatot tett a két állam nemzetgyűlésének – egész Korea egységes törvényhozó testületévé történő – egyesítésére.

Dél-Koreában alig három héttel korábban – a demokrácia látszatát fenntartani igyekvő amerikaiak nyomására – tartottak választásokat, amelyen Li Szin Man és hívei vereséget szenvedtek, és az ellenzéki pártok jutottak többségre a parlamentben. A Li Szin Man-féle szélsőségesen reakciós csoport egy Észak elleni invázióval szándékozott megmenteni az uralmát. Ehhez az USA-tól is bátorítást kaptak, Dulles külügyi tanácsadó és MacArthur távolkeleti katonai főparancsnok révén.

A dél-koreai hadsereg – Li Szin Mán több hónapos inváziós fenyegetőzése után – június 25-én betört a Koreai NDK területére. A népi hadsereg alakulatai azonban nemcsak megállították az agresszorokat, hanem gyors, erőteljes ellentámadásba mentek át. Amikor az észak-koreai egységek átlépték a 38. szélességi kört, Truman azonnal elhatározta a katonai beavatkozást. A sietős döntésben nem kis szerepe volt annak a több éves tendenciózus hírverésnek, miszerint egy „szovjet támadás” állítólagos veszélye fenyegeti a „szabad világot”. Ezzel a koholmánnyal ijesztgették és mérgezték a nyugati közvéleményt, csakhogy megfelelő háborús légkört teremtsenek és ideológiailag is előkészítsék a háborút. Az amerikai elnök még a háború kirobbanása napján keresztülvitte, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa agresszióval vádolja meg a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot, és az USA ezen a „jogalapon” felhatalmazást kapott – „egyesített ENSZ-haderők” szervezésével palástolva – az észak-koreai hadsereg feltartóztatására. (Ezt a határozatot úgy tudta az Egyesült Államok elfogadtatni, hogy a vétójoggal rendelkező Szovjetunió 1950 januárjától nem vett részt a Biztonsági Tanács ülésein, tiltakozva a Kínai Népköztársaság ENSZ-tagsága napirendre tűzésének halogatása ellen, s hogy a Tajvanra szorult kuomintangisták bitorolják Kína ENSZ-jogait.) Június 27-én Truman elrendelte a légi és tengeri, három nappal később a szárazföldi csapatok bevetését is a dél-koreaiak oldalán, valamint parancsot adott Tajvan elfoglalására.

A Koreai NDK csapatai szeptemberre a puszani körzet kivételével majdnem egész Dél-Koreát felszabadították az intervenciós seregek megszállása alól. Az USA októberben nagy szárazföldi erőket vetett be és visszafoglalta az elvesztett területeket. Sőt, az amerikai katonaság a 38. szélességi kört is átlépte és Kína határai felé közeledett, illetőleg blokád alá vette a Koreával határos kínai partokat. Ekkor, 1950. október 25-én a Kínai Népköztársaság is beavatkozott a háborúba és 1951 elejére felszabadította a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság területét, valamint több helyen mélyen benyomult Dél-Koreába is. Az Egyesült Államokból és 16 más államból küldött – az ENSZ lobogójával álcázott – intervenciós seregeket súlyos vereség érte. Truman a visszavonulás legkínosabb perceiben egy 1950. november 30-ra összehívott sajtóértekezletén pendítette meg azt a gondolatot, hogy esetleg atombombát alkalmaznak Kína ellen. Ugyanakkor az amerikai kormány – a fegyverkezésre és a mozgósításra – olyan programot dolgozott ki, amelynek célja nemcsak a koreai háborúban való sikerek elérése volt, hanem egyszersmind az is, hogy előkészítsék az amerikai katonai körök akkori véleménye szerint 1953-ban vagy 1954-ben legvalószínűbb totális háborút.

A Szovjetunió és a népi demokratikus államok kezdettől fogva a koreai háború beszüntetése mellett foglaltak állást. A Szovjetunió már 1950. július 4-én felhívta az USA és más államok kormányait, hogy vonják ki csapataikat Koreából és Tajvanról. S amikor 1950 júliusában Nehru indítványozta, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa közreműködésével békés úton rendezzék a koreai kérdést, Sztálin nyilatkozatban csatlakozott az indiai miniszterelnök javaslatához.

1951 januárjától, a hadi helyzet korábbi gyors fordulatai után, lelassult a frontvonalak mozgása, állóháború alakult ki, ami az erőviszonyok kiegyenlítődését tükrözte. Nem járt sikerrel az amerikaiak januári ellentámadása, s így márciusra csak a 38. szélességi körig jutottak előre. Ilyen körülmények között szólította fel a kongresszus Trumant a kudarcba fulladt külpolitika felülvizsgálatára és a koreai tűzszünet elrendelésére. Az amerikai elnök azonban képtelen volt megtenni a békéhez vezető első lépéseket, mert mindenáron katonai győzelemmel akarta eldönteni a háború kimenetelét, nem vette tudomásul, hogy az egyetlen célravezető eszköz a békés megoldás. 1951 februárban az ENSZ Közgyűlése „agresszornak” minősítette a Kínai Népköztársaságot, majd három hónap múlva embargót léptettek életbe a vele való kereskedelemre is. Májusban az amerikai csapatok – nagy erőkkel – újabb támadást kezdtek a 38. körtől északra, de ez a próbálkozásuk is lényegében sikertelen maradt. Június végén a megoldatlan katonai helyzet, s még inkább az agresszív külpolitikával elégedetlen amerikai közvélemény nyomására az USA vezető körei és szövetségeseik beleegyeztek a tárgyalások felvételébe, amit a szovjet kormány már a háború kitörése, különösen pedig 1951. februárja óta állandóan sürgetett.

A fegyverszüneti tárgyalások július 10-én kezdődtek Keszongban, és két évig elhúzódtak. Az amerikaiak az erőpolitika pozíciójából diktálták egyoldalú feltételeiket, és nem voltak hajlandók az erőviszonyok reális számbavételén alapuló kompromisszumokra. Emiatt nem tudtak megállapodásra jutni a tűzszüneti vonal határában, a fegyverszünet végrehajtásának ellenőrzésében, a hadifogolycsere és az észak-koreai repülőterek kérdésében. Szeptember 19-től a tárgyalásokat Panmindzsonban folytatták, mert a megbeszélések semlegesnek nyilvánított területét az ENSZ-haderők többször megsértették. A tanácskozások idején a harci cselekmények tovább folytatódtak, az amerikaiak augusztusban, majd októberben újabb és újabb támadásokkal kísérleteztek, hogy kedvezőbb katonai helyzetből tárgyalhassanak. Ez zavarta, többször holtpontra juttatta a megbeszéléseket. Ezért a Szovjetunió 1952. január 3-án az ENSZ Közgyűlésén javasolta, hogy a Biztonsági Tanács, a külügyminiszterek részvételével, rendkívüli ülésen foglalkozzon a koreai fegyverszünet ügyével, amit az USA élesen visszautasított.

1952 novemberében a koreai béke helyreállításának programjával fellépő, köztársaságpárti Eisenhower tábornokot választották az Egyesült Államok elnökévé, aki azonban igen sokáig várt ígéretének beváltásával. Az új elnök ugyanis inkább csak kortesfogásnak szánta a koreai háború befejezésének jelszavát. Azok a békeszerető erők, amelyek hatalomra segítették Eisenhowert, továbbá az intervenciós koalíció gyors ütemű széthullása, a várt katonai győzelem elmaradása azonban tárgyalóasztalhoz kényszerítette az új amerikai vezetőket is. 1953. április 27-én kezdődtek meg a – még az előző év októberében megszakadt – fegyverszüneti tárgyalások, amelyeken az USA képviselői fokozatosan feladták a tűzszünet megkötését halogató taktikájukat. Ez Li Szin Man dél-koreai diktátor heves tiltakozását váltotta ki, aki mindvégig rendíthetetlenül ellenezte és szabotálta a fegyverszünetet. Azzal fenyegetőzött, hogy ha az Egyesült Államok, illetőleg az ENSZ-tagországok be is fejezik a háborút, ő tovább folytatja Korea egyesítéséig. Több hónapig tartott, amíg az amerikaiaknak sikerült lebeszélni Li Szin Mant erről, a saját rezsimje bukását jelentő öngyilkos tervről. 1953. július 27-én, háromévi és egyhónapi, hadüzenet nélkül folytatott háború után aláírták a fegyverszüneti megállapodást. Ezzel megszűnt a világháború veszélyét is magában rejtő távol-keleti háború, a legveszélyesebb tűzfészek.

A koreai egyezmény megszületésében jelentős szerepet játszott az a körülmény, hogy ekkor már átalakulóban voltak a nemzetközi katonai erőviszonyok. A koreai háború menete is megmutatta, hogy az amerikai erőfölényről szőtt elképzelések nagyrészt fikciók. A szocialista államok a rájuk kényszerített fegyverkezési versenyben – nagy erőfeszítéseik eredményeként – kedvezőbb pozíciókat vívtak ki. A hidrogénbomba előállításáért folyó versenyfutásban sem sikerült az amerikaiaknak számottevő előnyt szerezniük: az Egyesült Államok 1952. november 1-én, a Szovjetunió 1953. augusztus 12-én hajtotta végre az első termonukleáris robbantását. A Szovjetunió, megelőzve az amerikaiakat, már szállítható méretű fúziós bombával végezte a kísérletet, sőt a gyártás során más, viszonylag olcsóbb anyagokat használt fel. Az USA-nak csak 1954. március 1-én sikerült hasonló jellegű kísérletet végrehajtani.

Az erőviszonyoknak a szocializmus és a béke javára történő eltolódása alapján 1953-ban megkezdődött a világstratégia átértékelése mind a szocialista, mind a tőkés államokban. A szocialista külpolitika felismerte, hogy a megváltozott helyzet növeli a szocialista világ cselekvési lehetőségeit a szocialista forradalom előmozdítására és a világbéke egyidejű konszolidációjára. Ennek megfelelően a szovjet külpolitikában is – különösen Sztálin 1953. március 5-i halála után – megerősödött egy korábbinál rugalmasabb és aktívabb irányzat.

A tőkés nagyhatalmak ellentmondásosan reagáltak az erőviszonyok eltolódására. Az USA atommonopóliumra épített stratégiája megbukott, hiszen nem bírta az erő pozíciójából engedményekre kényszeríteni a Szovjetuniót, és a szocialista világrendszer növekedését sem tudta feltartóztatni. Ennek ellenére az amerikai uralkodó körök nem szakítottak agresszív elképzeléseikkel. A „feltartóztatás” elvét is azért vetették el, mert az szerintük túlságosan passzív stratégia, amely a szocializmusnak csak addigi határain való „megállítását” tervezi és a támadó hadműveleteket a tőkés világ „veszélyeztetett pontjai”-ra szűkíti. Ezért olyan offenzív politikát dolgoztak ki, amely már a szocialista világ visszaszorítására, illetőleg megsemmisítésére irányul. Ez a „felszabadítási” elv néven ismert politika fő vonásaiban az 1952-es választási kampány során körvonalazódott. Majd Eisenhower hatalomra jutása után proklamálták, és 1953 folyamán konkrét megfogalmazást is nyert a „tömeges megtorlás” katonai doktrínájában. Az USA az új katonapolitikai stratégia jegyében áttért a tömeges nukleáris csapásra alkalmas haderő kifejlesztésére, amelynek éveken keresztül nagy szerepe volt az enyhülés fékezésében. Az erőviszonyok eltolódásának újabb tényei hatására azonban az USA sem zárkózhatott el teljesen a realitások elől, és az 1950-es évek derekától fokozatosan rákényszerült a vitás nemzetközi kérdések tárgyalások útján való rendezésére.

A szocialista világ – a világháború „perspektívájában” gondolkodó imperialista hatalmak politikájára és magatartására – a társadalmi haladás útjára lépett országok szoros összefogásával, a nemzetközi kommunista mozgalom egységének fokozásával válaszolt. Az európai népi demokratikus országok egymás közötti viszonyának rendezése azonban korántsem volt könnyű feladat. A korábbi, hagyományos ellentétek (nemzetiségi és határviták) nem egy esetben komolyan késleltették az együttműködés, illetőleg az egység létrejöttét. A nyugati nagyhatalmak állandó beavatkozási kísérletei ezeknek az országoknak az életébe szintén nehezítették a szocialista államok külpolitikájának összehangolását. 1947-1948 folyamán lényegében valamennyi európai népi demokrácia kétoldalú szerződésre lépett egymással. Magyarország elsőként 1947. december 8-án Jugoszláviával kötött barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést. Ezt követte 1948. január 24-én a magyar-román, február 18-án a magyar-szovjet, június 18-án a magyar-lengyel, 1948. július 16-án pedig a magyar-bolgár és végül 1949. április 16-án – a csehszlovákiai magyar nemzetiségű lakosság ügyének rendezése után – a magyar-csehszlovák barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási egyezmény aláírása. Ezután a szocialista államok már azonos módon léptek fel a nemzetközi küzdőtéren, tiszteletben tartva azt a Tájékoztató Iroda által 1947 szeptemberében elfogadott elvet, hogy „a háború utáni korszak… fő feladatainak megoldásában a Szovjetuniót és külpolitikáját illeti vezető szerep”. De hasonlóan azonos módon foglaltak állást a népi demokratikus országok a belpolitika minden fő és számos részkérdésében is. Az összefogásnak ez a módja természetesen korlátokat szabott a nemzeti sajátosságok érvényesülésének, s visszafogta az egyes országok kommunista pártjainak önálló kezdeményezését, sőt az országépítő munkában szinte elkerülhetetlenül hibás és káros másolásokat, torzulásokat idézett elő.

A Jugoszláv Kommunisták Pártjának az egységről vallott felfogása eltért ettől a gyakorlattól, és a nézeteltérések 1948 nyarára súlyos feszültséghez, majd Jugoszláviának a többi szocialista országtól való eltávolodásához vezettek. A jugoszláv és a bolgár kommunisták már a felszabadító háború utolsó szakaszában (1944. november-1945. január) kísérletet tettek – elsősorban a két ország között sok bonyodalmat okozó macedón területek hovatartozásának a tisztázása alkalmával – egy jugoszláv-bolgár föderáció létrehozására. De a szövetséges nagyhatalmak külügyminisztereinek – a jaltai értekezleten elhangzott – tanácsára elhalasztották ezt a lépést. 1947 júniusában a jugoszláv-bolgár barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződéssel kapcsolatos bledi, majd a novemberi várnai találkozón ismét felvetődött a föderáció kérdése, s annak fokozatos megvalósítása jegyében a kölcsönös árucsere-forgalom kiszélesítését, gazdasági terveik összeegyeztetését és vámunió bevezetését határozták el. Ezt megelőzően, 1946 tavaszán – a jugoszláv-albán barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés előkészítő tárgyalásain – elfogadták a jugoszláv-albán föderáció fokozatos kiépítésének programját, és a szerződés júliusi aláírásakor már létrejött a két állam fokozottabb gazdasági együttműködéséről szóló egyezmény is. Ezt az 1946. november 27-i szerződés egészítette ki, amely előírta a gazdasági tervek koordinálását, a valutakiegyenlítést, az egységes árrendszer bevezetését és a vámunió megteremtését.

A konföderáció célkitűzése jegyében kevésbé körvonalazott, de hasonlóan messzemenő elképzelések kerültek megvitatásra a gazdasági együttműködésről a jugoszláv-magyar, a jugoszláv-román és 1948 januárjában a bolgár-román barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződések megkötésekor. Január 21-én – a bolgár-román tárgyalásokat követően – Dimitrov újságírók kérdésére elmondotta, hogy megfelelő előkészítés után kiépítik a jugoszláv-bolgár-albán-román vámunió rendszerét. Ugyanakkor a föderációs terveket egyelőre még nem tartotta időszerűeknek.

A Pravda 1948. január 28-án közleményben hívta fel a figyelmet arra, hogy „problematikus és mesterséges” minden – a nemzeti államok kereteit megbontó – elsietett föderáció vagy konföderáció, illetőleg vámunió. A fenti kérdéseket a szovjet vezetők 1948 februárjában jugoszláv és bolgár pártküldöttségekkel is megvitatták. Ennek ellenére a felmerült nézeteltéréseket nem sikerült kiküszöbölni. Sőt, februárban már nem újították meg 1948-ra a szovjet-jugoszláv kereskedelmi szerződéseket sem. Március 18-19-én a szovjet kormány visszahívta Jugoszláviából katonai és polgári szakértőit. Március végétől pedig indulatos hangvételű levélváltás kezdődött az SZK(b)P és a JKP között, amelybe azután bekapcsolódtak – a JKP vezetőit elítélve – a Tájékoztató Iroda többi pártjai is. A pártok közötti vita – I. V. Sztálin kezdeményezésére – a Tájékoztató Iroda június 19-23-i ülése elé került, ahol megbélyegző határozat született a JKP-val, illetőleg vezetőivel kapcsolatosan. (Az ülésen egyébként a jugoszláv párt képviselői többszöri felkérés ellenére sem vettek részt.) A Tájékoztató Iroda állásfoglalásában többek között az állt, hogy a jugoszláv párt vezetői nacionalisták, szovjetellenesek, az imperialista államok felé orientálódnak, eltúlozzák a népfelszabadító háború jelentőségét, favorizálják a népfrontot a párttal szemben, tagadják az osztályharc éleződésének elméletét s nem akarják a kisparaszti gazdaságok kollektivizálását. Kétségtelen, hogy a JKP a népfelszabadító háborúban és a szocialista fejlődés sajátos útját járva, sok értékes tapasztalatot gyűjtött az új társadalom építésével kapcsolatosan. E tapasztalatok azonban nemcsak nagy tekintélyt biztosítottak számára, hanem erkölcsi és politikai súlyukkal „rá is nehezedtek” a korabeli nemzetközi munkásmozgalomra, ami egyes kommunista pártoknál nehezítette a saját út keresését, míg másoknál ellenérzéseket váltott ki. A határozatból teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a Tájékoztató Iroda pártjai, illetőleg a JKP egészen másként ítéli meg a szocializmus építésének lehetséges útjait, valamint a szocialista államok egymás közötti viszonyát.

A Tájékoztató Iroda 1948. júniusi határozata után önkényes támadás, durva hadjárat indult Jugoszlávia hatalmon levő kommunista vezetőinek megbuktatására. Ennek egyik velejárójaként W. Gomulkát, aki nem azonosult az előbb említettekkel, a Lengyel Munkáspárt Központi Bizottsága 1948 szeptemberében eltávolította a párt éléről, 1949-ben pedig megfosztották őt minden párt- és állami tisztségétől. 1949. november 16-án a Tájékoztató Iroda Jugoszláviát az új háborúra készülő agresszív imperialista hatalmak körébe sorolta. S ezzel egyidejűleg a jugoszláv párt vezetőit a kapitalizmus visszaállításával és a népi demokratikus rendszerek elleni összeesküvéssel vádolta. A minden tárgyi alapot nélkülöző összeesküvési vádakat és rágalmakat azután több népi demokratikus államban azokkal a törvénysértő perekkel „támasztották alá”, amelyeknek 1949-ben – még a Tájékoztató Iroda szóban forgó ülése előtt – áldozata lett Albániában Koci Dzodze belügyminiszter, Bulgáriában T. D. Kosztov miniszterelnök-helyettes és Magyarországon Rajk László külügyminiszter.

A nemzetközi kommunista mozgalom egységének megbomlása – az amúgy is rendkívül kedvezőtlen nemzetközi légkörben – tovább nehezítette a szocialista világrendszer helyzetét. De a „jugoszláv kérdés” nemcsak nemzetközi szempontból érintette súlyosan a szocialista világot, károsan hatott az egyes országok kommunista pártjainak politikájára is. A JKP elítélése ugyanis azt a felfogást erősítette, amely elvetette a marxizmus elméletének alkotó alkalmazását a sajátos viszonyokra, amely figyelmen kívül hagyta a szocializmusba való átmenet többféle lehetőségét, amely a szocialista építésnek a Szovjetunióban követett útját tartotta csak járhatónak és amely azonosította a proletárdiktatúrát a Szovjetunióban történt megvalósulásával, az egypártrendszerrel. Ennek megfelelően 1948-tól a legtöbb szocialista államban fokozatosan felszámolták a népi demokratikus fejlődés szülte sajátos intézményeket, szervezeti formákat, politikai módszereket. Megszüntették vagy formálissá tették a jobboldali elemektől megtisztított volt koalíciós pártok tevékenységét, jóllehet a tömegek nem csekély része még elsősorban általuk kapcsolódott a forradalmi folyamathoz. Mindezek folytán természetszerűleg elhalványult a népfront politikai jelentősége is.

A kommunista pártok tevékenységében megerősödtek a szektás, dogmatikus vonások és a személyi kultusszal együtt járó torzulások, törvénytelenségek. 1951 novemberében az osztályelvektől való eltérés, a „szektás munkamódszerek alkalmazása” indokával leváltották, 1952-ben pedig kivégezték Rudolf Slánskyt, Csehszlovákia Kommunista Pártja főtitkárát. Törvénysértő intézkedésekkel eltávolították tisztségeikből 1951 májusában Magyarországon Kádár János belügyminisztert, 1952-ben Romániában Ana Pauker külügyminisztert, Vasile Luca miniszterelnök-helyettest és másokat. A törvénysértések – kisebb-nagyobb arányban és mértékben – a társadalom egyes csoportjait is érintették ezekben az országokban.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!