A Magyarországi Tanácsköztársaság

A Magyarországi Tanácsköztársaság – Az ellenforradalom szervezkedése
A Vörös Hadsereg északi hadjárata
Küzdelem az ellenforradalmi propaganda ellen
(Idézet: Magyarország története)

Az aradi és a szegedi ellenkormány
Bár május első napjaiban a frontok közti egész területen sikerült helyreállítani a proletárhatalmat, az ellenforradalmi szervezkedések és a spontán lázadások napról napra kiújultak, főleg a Dunántúlon: Devecserben, Ligetfalván, Szombathelyen, Körmend környékén, Csornán. Többé-kevésbé folyamatossá vált a fővárosi rendőr- és katonatisztek, dzsentrik, Tisza-párti ügyvédek és főtisztviselők ellenforradalmi konspirációja, bár Korvin Ottó belügyi nyomozóosztálya szinte hétről hétre újabb összeesküvő központokat leplezett le.

A dunántúli ellenforradalomban lényeges szerepet játszott a klerikális befolyás, a gazdagparasztok és polgárosuló, állattenyésztő középparasztok magántulajdon-féltése, a néppárti és kisgazdapárti szervezetek titkos működése. Itt a hivatalnokréteg, a tisztikar sem vesztette el annyira befolyását, mint az Alföldön. Erre számított a bécsi emigráció Szmrecsányi-féle szélsőséges csoportja, mikor május 6-án Brucknál megkísérelte az átkelést a Lajtán. Az akcióban csupán 50 tiszt vett részt, ezeket a Vörös Őrség már a hídról visszakergette. A brucki puccs némi feszültséget teremtett a bécsi ellenforradalmi emigráció táborában: miután tisztázódott, hogy a régi pártok „nagynevű” vezetőit, Apponyit, Andrássyt, Vázsonyit az antant mellőzi, a szélsőséges reakciós csoportok befolyása növekedett. Az antantmissziók Batthyány Tivadar vezetésével szerettek volna emigráns kormányt felállítani, Batthyány és Garami azonban inkább a politikai passzivitást választották, semhogy szövetkezzenek az említett szélsőséges reakciós csoportokkal. Az idő Bethlennek dolgozott: miután megértette, hogy az antantnak olyan kormány kell, amely vita nélkül teljesíti parancsait, csak ki kellett várnia, amíg a missziók a finnyás demokratáktól a készséges tisztek felé fordulnak.

A bécsi emigrációnál jelentéktelenebb volt az aradi kormány. Április végén, mikor a francia parancsnokságok még az egyesített intervenció terveit szőtték, de Lobit tábornok felszólította az Arad környéki nagybirtokosokat, hogy alakítsanak ellenkormányt, amely követi az előrenyomuló francia hadsereget. Miniszterelnöknek először Návay Lajost jelölték, majd az ő agyonlövetése után Károlyi Gyula gróf Arad megyei nagybirtokost, volt főispánt. Károlyi eddig nem játszott jelentősebb politikai szerepet, de rangja tekintélyt kölcsönzött neki; konzervatív gondolkodása mellett már az 1918. novemberi parasztforradalom a régi rend visszaállításának mindenre kész hívévé tette. A kormányt — amennyire a helyi adottságok engedték — igyekeztek úgy összeállítani, hogy a különböző polgári pártok képviselve legyenek benne. Radikális szabadkőművesek, függetlenségi párti politikusok, Tisza-párti megyei birtokosok mellett az előkelőséget Bornemisza Gyula volt főkonzul, külügyminiszter képviselte, a zsidó polgárságot Pálmai közjegyző, a franciákat pedig ügynökeik, Varjassy Lajos és a büntetett előéletű Bartha Ábel lókereskedő.

Bár a francia támadás elmaradt, az aradi kormány május 5-én megalakult. Bécsben nem vették komolyan, Budapesten még kevésbé, a románok pedig előnyösebbnek tartották, ha nincs olyan magyar kormány, amelyet meghívhatnak Párizsba asszisztálni a békeszerződés elkészítéséhez. A kormány ezért sietve Szegedre indult, de a román parancsnokság útközben letartóztatta, és vagy 2 hétig fogva tartotta a miniszterek egy részét. Mikor végül eljutottak Szegedre, egy ideig még személyi torzsalkodással voltak elfoglalva, de május 31-i proklamációjukkal megváltozott összetételben mint szegedi kormány léptek a nyilvánosság elé.

A román parancsnokság a Böhm által kiküldött parlamenternek átnyújtotta a fegyverszüneti feltételeket, melyek szerint megállnak a Tisza vonalán, ha 9 hídfőt létesíthetnek a nyugati parton, ha a Vörös Hadsereget feloszlatják, átadják a teljes fegyverzetet és hadianyagot, nagy mennyiségű polgári járművet, vonatot stb., tehát a Tanácsköztársaság rovására pótolják a bukaresti béke alapján Vilmos császár és IV. Károly seregei által elrabolt román javakat. A feltételek elfogadhatatlanok voltak, Brownnal, aki közvetítés céljából még május 3-án Szolnokra utazott, a románok egyszerűen nem álltak szóba. Így a kapituláció felé hajlók kénytelenek voltak belátni, hogy érdemleges tárgyalásra tisztességes alapon nincs lehetőség.

Brown távozása után, május 12-én érkezett Budapestre az olasz misszió vezetőjének kinevezett Romanelli alezredes, és ettől kezdve mindvégig ő számított az antant budapesti fő képviselőjének, noha ilyesfajta megbízást sohasem kapott. Romanelli feladata főleg az volt, hogy hosszú távra kiépítse a magyarországi olasz befolyást, olyan külpolitikai meggondolások alapján, amelyek a 20-as években is érvényben voltak. A Tanácsköztársaságot átmeneti jellegűnek tartotta ugyan, de a májusi helyzetben egyedüli reális tárgyalópartnernek is.

2. A Vörös Hadsereg északi hadjárata
Az ellentámadás előkészítése
A májusi válság után a hadsereg újjászervezésének sikerei ismét döntés elé állították a kormányzótanácsot: milyen módon használja fel a Vörös Hadsereget? Az elhatározást a körülmények diktálták. Egyedül a csehszlovák hadsereg támadott, és a Salgótarján körüli harcok megmutatták, hogy nem legyőzhetetlen ellenfél a Vörös Hadsereg számára. A salgótarjáni sikerek először azt a gondolatot sugallták, hogy az ellentámadást Salgótarjántól északnyugatra kell megindítani, a sikeres védelmi harcok folytatásaként. Az ellentámadás fő erejének a szerveződő III. hadtestet szánták, amelynek parancsnoka Landler Jenő, vezérkari főnöke Julier alezredes lett. A III. hadtest volt a legnagyobb létszámú, ide irányították a munkászászlóaljak jó részét, s egyelőre Hatvan körül gyülekezett, ahonnan könnyen elszállíthatták bármelyik frontra. A hadsereg szervezése közben ugyanis olyan hírek érkeztek, hogy az antant a francia csapatok bevonásával déli irányból támadást készít elő a Duna —Tisza közén.

A hír tulajdonképpen nem volt hamis, csak megkésett; mint láttuk, a francia parancsnokság valóban készült a Budapest elleni koncentrált támadásban való részvételre, de miután Párizsban nem sikerült ilyen határozatot kicsikarni, tervét egy időre félretette. Május 11-én Gödöllőn a kormányzótanács bizottsága megtárgyalta a helyzetet Stromfelddel — aki itt helyezte el a vezérkart —, és arra a következtetésre jutottak, hogy Gyékényes és Szeged felől támadás várható. Az értekezlet elhatározta, hogy az északi és keleti fronton, valamint a Dunántúlon „csak a legszükségesebb erők hagyandók meg, melyeknek feladata a megfigyelő szolgálat és az ellenség előnyomulásának lehető hosszú ideig való késleltetése”, míg „az összes ekként felszabadult erők a Duna—Tisza között előnyomuló ellenség ellen támadólag alkalmazandók”.^43
43 Liptai Ervin, A magyar Vörös Hadsereg harcai 1919. Bp. 1960. 248.

Az északi fronton Salgótarján és Eger védelmében folytatódtak a helyi jelentőségű harcok. A bányászok és munkások hősies ellenállása, valamint a 6. hadosztály megjelenése már május 10-én a Salgótarjántól északra elhelyezett csehszlovák csapatok pánikszerű meneküléséhez vezetett. 12-én a vörös csapatok bevonultak Fülekre, a csehszlovák hadsereg egészen Rimaszombatig, vagyis március 21-i pozíciójába menekült. A további üldözést azonban a hadsereg-főparancsnokság nem engedélyezte, főleg a francia támadás vélt veszélye miatt. Miután azonban a hadiesemények bebizonyították egyrészt a csehszlovák csapatok harci kedvének hiányát, másrészt a Vörös Hadsereg állapotában beállott javulást, a főparancsnokság parancsot adott Miskolc visszafoglalásának előkészítésére.

A katonai sikerek és az ezek nyomán megszilárdult belső rend, az ellenforradalmi megmozdulások mérséklődése kedvező feltételeket biztosítottak az északi hadjárathoz. Miután a támadás céljai egyelőre korlátozottak voltak, a centristák is helyeselték azokat, abban a reményben, hogy a Tanácsköztársaság pozíciójának javítása megjavítja a győztes hatalmakkal köthető kompromisszum lehetőségét is. Ennek érdekében Böhm és Weltner, az előforduló önkényeskedésekre hivatkozva, felléptek a külön karhatalmi alakulatok megszüntetéséért. Elérték, hogy a Cserny-csoportot feloszlatták, tagjai egy részét kiküldték a frontra. Böhmék nem érték be az önkényeskedő Cserny József megrendszabályozásával, továbbra is határozottan ellenezték az erélyes fellépést az ellenforradalmárokkal szemben, mint ami ronthatja a kompromisszum esélyeit.

Májusban a centristák és az őket követő szociáldemokrata munkások — bár mind sűrűbben hangoztatták kételyeiket — aktívan kivették részüket a honvédelem és a szocialista átalakulás szervezéséből; a kompromisszumot a nyugattal a munkáshatalom talaján szerették volna elérni. A szakszervezeti bürokrácia viszont a frakciózás útjára lépett, belülről veszélyeztette a proletárdiktatúra létét. Míg a kommunistákat Kun az egység érdekében minden külön csoportosulástól eltiltotta, és csak a Vörös Újságot őrizték meg, mint az egyértelmű kommunista álláspont szócsövét, a szakszervezeti jobboldal május közepétől rendszeresen tartott értekezleteket a református konvent Abonyi utcai épületében. Ezekre a tanácskozásokra kezdetben a népbiztosokat is meghívták, konstruktív eszmecserék folytak a szakszervezetek részvételéről a termelés javításában. A tanácskozások azonban hamarosan félig-meddig titkossá váltak, középpontjukba az antanttal való kapcsolat felvétele került, lényegében polgári demokratikus program, a szocialista vívmányok feladása alapján. A Vörös Hadsereg harcának nem tulajdonítottak jelentőséget, mert mint Peyer mondta a pécsi bányászok küldötteinek: „nincs semmi értelme csak azért harcolni, hogy két nappal későbben jöjjenek be a románok.”^44
44 MMTVD 6. köt. 1. rész. Bp. 1959. 703.

Az ellentéteket, melyeket a Népszava cikkei — a kommunisták ellen és a Peidl—Peyer-féle szakszervezeti vezetők védelmében — is éleztek, különösen veszélyessé tették a közellátási nehézségek, főleg a hús- és liszthiány.

A kommunisták sem maradtak adósak a válasszal, s rámutattak, hogy a polgárság védelmének egyik következménye a polgári elemek beözönlése a munkásállam hivatalaiba, sőt a tanácsokba. Számos helyen tisztogatást hajtottak végre, sok esetben leváltották a gazdagokhoz húzó házbizalmit. (A fővárosban minden házban bizalmit választottak, akinek fontos szerepet szántak a vásárlási engedélyek kiadásánál, a rekvirálásoknál, az ellenforradalmárok leleplezésében.) Május 15-én beszüntették a megmaradt polgári lapokat is.

A kommunisták határozott fellépésének oka nemcsak a taktikai ellentétekben rejlik. Miskolc visszafoglalásán túlmenően olyan katonai támadást akartak, amely megrendíti a kapitalizmus rendszerét Közép- Európában. A centristáknál jobban látták a támadás kiszélesítésének lehetőségeit, viszont részben nem ismerték, részben nem akarták tudomásul venni az európai kapitalizmus lassú konszolidálódásának tényeit. A május 7-én átnyújtott német békefeltételek megtiltották az Anschlusst, vagyis Ausztria csatlakozását Németországhoz, és ezzel Ausztriában tulajdonképpen megbukott a Tanácsköztársasággal viszonylag rokonszenvező, centrista Otto Bauer külpolitikája. Ausztriában és Németországban megszilárdult a tőkés rendszer, a munkásmozgalomban pedig a reformisták jutottak túlsúlyra; a német uralkodó osztályokban érlelődött az a gondolat, hogy a békeszerződés formális elfogadása elkerülhetetlen. Pedig Kun Béla nagyrészt a német békefeltételek elfogadhatatlanságához fűzte reményeit.

A német béke kérdése háttérbe szorította Párizsban a magyar és osztrák békeszerződésről folyó tárgyalásokat. Ez annyiban volt hátrányos a magyar kormányra, hogy meghívása végleg lekerült a napirendről. Május folyamán egyoldalúan megállapították a magyar határokat, de a német kérdésben való döntés előtt nem hozták azokat nyilvánosságra. A határok nagyjából megegyeztek a titkos szerződések alapján a győztesek között kialakult előzetes megállapodásokkal. Ha például egy pillantást vetünk az 1918. decemberi csehszlovák titkos memorandumhoz mellékelt térképre, azt látjuk, hogy az 1919 májusában megállapított és a trianoni békébe foglalt határ mellőzi Benes igényét a Vác—Salgótarján—Miskolc vonal birtoklására, továbbá a Szikszó—Bodrog vonaltól északra eső területre, viszont Csehszlovákiának adja a Ruténföld déli és keleti felét is, amiről korábban nem volt szó. A májusi határozatok szerint az osztrák—magyar határ a régi maradt volna.

Május 15-én Böhm aláírta a parancsot Miskolc visszafoglalására. Nem véletlen, hogy a miskolci támadás megindulásával egyidejűleg küldték Szamuely Tibort Moszkvába és Kijevbe, a katonai együttműködés lehetőségeinek tisztázására.

A miskolci támadás előtt a kormányzótanács fontos határozatokat hozott a centralizmus fokozására: a megyei tanácsok mellé kormánybiztosokat rendeltek. Kinevezésük bizonyos fokig korlátozta a tanácsok hatalmát, de a központi politikai megbízottak fölé is rendelte őket, amit a helyi szervek örömmel fogadtak. Ekkor határozta el a kormány a gazdasági népbiztosságokat és az országos hatóságokat egyesítő Népgazdasági Tanács felállítását is. A kormányzótanács proklamációt adott ki, mellyel törvényen kívül helyezte az aradi kormányt.

Párizsban május 19-én ismét megvitatták a magyarországi intervenció kérdését, az összehangolt támadáshoz szükséges egyetértés azonban most sem jött létre. Ennek oka elsősorban a német békeszerződés ügyének elhúzódása volt: az aláírás megtagadása Németországban tette volna szükségessé az antant megszálló csapatok alkalmazását. A csehszlovák támadás kudarca csalódást okozott; Budapest román megszállását Wilson és Lloyd George ellenezték, saját csapataikat féltették a forradalmi légkörtől.

A csehszlovák hadsereg május 18-án újabb támadást kísérelt meg Salgótarjánnál. Kritikus helyzet alakult ki; ismét fegyverbe szólították a munkásokat, akiknek a Vörös Hadsereggel együtt sikerült áttörniük az ostromgyűrűt. Javában folyt a harc, mikor a csehszlovák parancsnokság olyan hírt kapott, amely elvonta figyelmét Salgótarjántól: május 20-án hajnalban, rövid tüzérségi előkészítés után, a Vörös Hadsereg Miskolctól és Diósgyőrtől délre támadást indított.

Miskolc visszavétele
A jelentősen megerősített 1. hadosztály Kerekess József alezredes parancsnoksága alatt megindított támadása sikerrel járt: az ellenség védekezése megtört, és már aznap este elhagyta a várost, ahova 21-én reggel bevonult a Vörös Hadsereg. Az olasz tábornokok ismerték a támadás tervét, és tisztában voltak a Vörös Hadsereg hozzávetőleges létszámával is, de arra nem számítottak, hogy Stromfeld a siker érdekében az összes rendelkezésre álló frontalakulat több mint felét összevonja a támadás végrehajtására, illetve biztosítására. A Vörös Hadsereg így sem rendelkezett elegendő számbeli fölénnyel, de ezt pótolta a munkásezredek lelkesedése és a lakosság segítsége.

Az újjászületett Vörös Hadsereg harci szelleme e napokban kiváló volt. Miskolcra az óbudai hajógyári munkások százada nyomult be elsőnek, a Ganz gyáriak, az Északi Főműhely és a MÁV gépgyár munkásai, a budapesti pincérek brigádja követték őket. A győzelemben fontos szerep jutott a páncélvonatoknak: az egyik már délelőtt befutott a miskolci állomásra, és szétlőtte a veszteglő szerelvényeket. Jól érvényesült a viszonylag erős vörös tüzérség, mely ügyelt arra, hogy magában a városban lehetőleg ne tegyen kárt.

Mikor az első századok a városba értek, talpra álltak a miskolci munkások: a rendőrségre siettek, ahol az összeszedett fegyvereket őrizték, és így felfegyverkezve mintegy háromezren támadtak a menekülő ellenségre. A vasutasok megtagadták a szolgálatot a megszállóknak, elvágták a távíródrótokat, mások a síneket szedték fel, eltávolították az Avason felállított ágyúkból a závárt.

Az ellenség hátában több város magyar, szlovák és német munkásai fegyveres felkelést robbantottak ki: így Ózdon, Rozsnyón, Pelsőcön, Tornalján, Rudabányán. Perkupán lerombolták a hidat, és ezzel meggátolták az utánpótlás szállítását Miskolcra.

A csehszlovák hadsereg parancsnokai a miskolci csata után jelentéseikben katonáik fáradtságára, közömbösségére, sőt egy részük bolsevista szimpátiáira panaszkodtak. Tömegessé vált a dezertálás, különösen a falujukat könnyebben elérő szlovák katonák részéről. Ezért megkezdték a szlovák egységek átirányítását Csehországba, de megtörtént, hogy a menetzászlóalj legénységének csak a fele érkezett meg új állomáshelyére.

Május 22-én Miskolctól északra már Sajószentpéter is a Vörös Hadsereg kezére került. 23-án azonban az ellenség a Tiszánál álló román csapatok közreműködésével ellentámadást indított Miskolc visszavételére. A városban pánik tört ki. Julier engedélyt kért a visszavonulásra, azzal az indokolással, hogy másnap kedvezőbb pozíciókból visszafoglalhatják a várost. Lehetséges, hogy Juliernek taktikai szempontból igaza volt, de a győzelem útján megindult hadsereg szellemére végzetes hatással lehetett a visszavonulás, és fölösleges áldozatoknak tették volna ki a borsodi iparvidék munkásságát is. Ezért Stromfeld megtiltotta a kiürítést. A III. hadtest, kitartóan védekezve, valóban képesnek bizonyult arra, hogy nagy veszteségek árán visszaverje az északról és keletről indított támadást.

Miskolc megvédése után jelentősebb harcokra csak egy héttel később került sor. A miskolci harcok közben sikerült Egertől északra előnyomulni és véget vetni Eger hetekig tartó szorongatott helyzetének. Visszaverték a Fülek, majd a Salgótarján ellen indított új támadást is. Május végén tehát a Tanácsköztársaság szilárdan kezében tartotta a nógrádi és borsodi iparvidéket. Eredménnyel járt a Tisza-vonal megerősítése; a helyi jellegű román átkelési kísérleteket visszaverték. A román hadsereg, amely május 23-i miskolci támadása alkalmával a Hernádon is átkelt, visszavonult a folyó mögé, továbbra is veszélyeztetve a várost. A kisebb, helyi harcok, kalandos vállalkozások csak a veszteségeket növelték, eredménnyel nem jártak: a Vörös Hadsereg május elsején Komáromot, a csehszlovák hadsereg a miskolci napokban Esztergomot próbálta helyi erőkkel, rajtaütésszerű átkeléssel elfoglalni. Változatlanul a Duna vonala maradt a két szemben álló hadsereget elválasztó határ.

Küzdelem az ellenforradalmi propaganda ellen
A Budapesti Munkástanács május 24-i ülésén Böhm számolt be a miskolci győzelemről. Kun Béla ugyanekkor két fő feladatot állított a tanács elé: „küzdelem a rémhírek ellen, küzdelem az ínség ellen”.^45
45 PI Archívum 600/3 f.
A két feladat összefüggött, hiszen a közélelmezés hiányai napról napra befolyásolták a hangulatot, az ellenforradalmi csoportok által mind tudatosabban röpcédulán is terjesztett rémhíreknek pedig szintén rendkívüli hatásuk volt; részben mert a nagy változások közepette természetszerűen csökkent a biztonságérzet, részben mert az egyszínűvé vált sajtó mellett az emberek más értesüléseket kerestek. A hírverés fő témái: az élelemhiány, a „fehér hasú bankó”, a hitoktatás és a kisgazdák magántulajdonának sorsa, a háború céltalansága voltak. Az élelemhiány főleg a városokban volt súlyos, de mivel éppen a fizikai dolgozók rosszabbat is megértek, a pénzromlást pedig sikerült elviselhető keretek között tartani, a legnagyobb szerepe a defetista agitáció mellett az „ideológiai” propagandának volt.

A munkásságra mindenekelőtt a defetista propaganda volt hatással, mert a nagy veszteségek izgalmat váltottak ki a leginkább érintett munkáscsaládokban. Mindenekelőtt az asszonyok szemében volt elviselhetetlen a gondolat, hogy a világháború befejezése után még éppen az ő családjuk veszítsen el valakit.

Falun jórészt „vallásvédelmi” jelszavakkal folytattak ellenforradalmi agitációt a hagyományos nacionalista demagógia mellett. Miután a szekularizáció elsősorban a katolikus klérust érintette, utóbbinak súlya az ellenforradalom, a konzervativizmus táborában ugrásszerűen megnőtt. A papságot — valláskülönbségre való tekintet nélkül — megélhetésében fenyegette a diktatúra. Bár a kongrua első félévre esedékes részét kifizették, július 1-től a nőtlen papok 1000, a családosok 2000 korona végkielégítést kaptak; közeledett az idő, mikor teljesen híveik áldozatkészségére lesznek utalva, s ez a megoldás papnak és hívőnek egyaránt ellenszenves volt. Az egyházi vagyon leltározásának meggyorsításával együtt mindez növelte a falu és város közti politikai távolságot.

Súlyos gondokat okozott az antiszemitizmus is. A régi Magyarország zsidó vallású lakosságának mintegy fele élt a Tanácsköztársaság területén; ebből negyedmillió a fővárosban és környékén, a vidékiek jelentős része az ország északkeleti felén és a városokban. A falusi lakosság antiszemitizmusának közvetlen célpontja a falusi kocsmáros és kereskedő volt. Az ellenforradalom tudatosan szított antiszemitizmusa viszont egyúttal a munkásmozgalom ellen is irányult, amelyben a fővárosi munkásoké volt a vezető szerep. Utóbbiaknak közel egyhatoda volt zsidó, a szakmunkások, szervezett munkások esetében ez az arány még magasabb volt. A munkásmozgalomban a zsidó értelmiségnek is jelentős súlya volt, főleg a fővárosban; vidéken sokkal csekélyebb volt részvétele, szerepe. Ehhez járult még a sajátos magyarországi középosztály-probléma. A dzsentri mag körül kialakult, pozícióját örökletesnek tekintő hivatalnoki réteg kettős nyomásnak volt kitéve: az elszakadt területekről menekülő állástalan értelmiség hazafiságára hivatkozva kért állást, a nagyszámú, „szabad pályára” szorított zsidó értelmiség pedig az egyenlőségre hivatkozva várta, hogy most már előtte is megnyíljanak az állami szolgálat lehetőségei. A szocialista forradalom idején a feleslegesnek hirdetett ügyvédi és más jellegzetes „polgári” pályákról megindult a zsidó értelmiségiek átáramlása a reakciós állami tisztviselők helyének elfoglalására.

Falun az antiszemitizmus céltábláivá váltak az ifjú és sokszor túlzó pesti agitátorok és a népbiztosok is. Az ellenforradalmi propaganda az antiszemita hangulatot igyekezett szítani és a munkásmozgalom diszkreditálására felhasználni, mint ahogy más téren sem a diktatúra alapvető céljait, hanem elhibázott intézkedéseit állította hírverése középpontjába. Az elmaradott néprétegekben ez a módszer meglehetősen hatásos volt, mint ahogy az volt az ellentmondásos törekvéseire igazolást kereső, a szakmai konkurencia ellen küzdő „keresztény középosztály” körében is.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!