Kína forradalma

Kína forradalma
A kínai történelem tanulsága
III. Ki „idegengyűlölő” Kínában?
6. Forradalmi külszín — ellenforradalmi valóság

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

6. Forradalmi külszín — ellenforradalmi valóság
(1911—1917)

A kínai politikai változás nem volt forradalom a szó nálunk ismert értelmében. Az első jól irányzott szél elfújta a molyette császári ruhákat, de a kínai társadalom a régi maradt. A faluban ott ült a földesúr. A kormány hivatalaiban ott ült a régi bürokrata. Lehet, hogy a felszín háborgott, de az ország belsejében nem volt nagyobb a fordulat, mint amilyen a császárok változását is kísérhette.

Annyi bizonyos, hogy egyetlen dinasztiaváltozás sem járt ilyen kis véráldozattal. Az első csetepaték puskalövései csakhamar elhaltak — és ezután már a legharciasabb zaj azoknak az ollóknak a csattogása volt, amelyek négyszázmillió kínai fejéről levágták a Mandzsu-dinasztia által kötelezővé tett copfot. 1644-ben, amint Martinius feljegyezte, a nép kitartóan küzdött a régi hajviselet fenntartásáért a mandzsu „divattal” szemben. 1911-ben egyetlen kínai sem szállott harcba a copf érdekében.

Szun Jat-szen hazasietett és követői Nankingban elnökké kiáltották ki. A kínai nemesség nem helyeselte a választást. Megerősített szállásai mélyén a diplomáciai testület is ferde szemmel nézett a „tudálékos demagógra”. A paraszttömegek még aludtak. Szun minden ereje a középső és déli tartományokban volt. Peking és a régi központi kormány gépezete Szun váratlan szövetségesének, Jüan Si-kai tábornoknak a kezében volt, akinek seregeit eredetileg a Mandzsu-dinasztia a maga legutolsó erőtartalékainak tekintette. Jüan nagyravágyó köpönyegforgató volt, abból a fajtából, amely a forradalomhoz akkor csatlakozik, ha látja, hogy már nem lehet leverni. Az 1898-as reformistáknak is ő volt a reménysége, de elárulta őket az anyacsászárnőnek. Most azt mondotta Szun-nak és társainak, hogy megkaphatják a köztársaságot — ha őt választják meg elnöknek. Az ő kezében volt a hadsereg. Őt pártolták a külföldi hatalmak. Ő volt az a fajta hivatalnok, akivel az imperialisták együtt tudnak dolgozni. Szun félt a polgárháborútól és lemondott Jüan javára.

Forradalom és ellenforradalom ritkán követte egymást ennyire minden zökkenő nélkül. A régi tisztviselők bevonták a sárkányos császári lobogót és kitűzték a köztársaság ötcsíkú zászlaját.*

* Mindegyik csík a köztársaság egy-egy népét — kínaiak, mandzsuk, mongolok, mohamedánok és tibetiek — jelképezte. 1927-ben ezt a zászlót a „fehér nap, kék ég. vörös föld” jelkép váltotta fel.*

A történelem talán legkorruptabb és legkorlátozottabb választásai után egy szenátusból és képviselőházból álló törvényhozást alakítottak. A két háznak legnagyobb része feudális úr volt, akiket könnyen meg lehetett vesztegetni és akik azt cselekedték, amit mondtak nekik. A Kuomintang-delegáció rövidesen visszavonult és Szun Kanton környékén ütötte fel a maga félig lázadó, félig együttműködő főhadiszállását.

Röviddel ezután kitört az első világháború. Európát túlságosan elfoglalták saját véráldozatai, semhogy különösebben erős nyomást tudott volna gyakorolni Kínára. Japán igyekezett tőkét kovácsolni a helyzetből és különleges jogokat követelt. Jüan minden komolyabb vonakodás nélkül engedett. Trónról álmodott, ennek érdekében hajlandó volt megfizetni minden támogatásért.

A következő időszakban Jüan propagandafőnöke egy Frank Goodnow nevű amerikai filozófiai doktor volt, első a kínai reakció külföldi ügynökeinek hosszú sorában. Goodnow iskolai dolgozatokat írt annak a bizonyítására, hogy lényegében csak a monarchia felel meg a kínai nép vérmérsékletének és hagyományainak, ömlengései több külföldi kormányt és érdekeltséget befolyásoltak, amelyek szilárdan hittek abban, hogy félgyarmati népekkel úgy lehet legjobban elbánni, ha „erős embert” állítanak föléjük, aki fékentartja saját népét és kedvezményre kedvezménnyel válaszol. Régen ez volt már a módszer Dél-Amerikában és a Balkán-félszigeten. És vajon milyen ember „erősebb” egy királynál?

Goodnow tanulmányai persze azokhoz a kínaiakhoz is eljutottak, akiket a Nyugat ereje annyira lenyűgözött, hogy kezdtek hitelt adni a kínai közmondásnak: „az idegen ész mindig bölcsebb, az idegen hold fényesebb, az idegen víznek édesebb az íze”.

A kínai nép a maga egészében még mindig nem tudta, milyen kormányformát akar. Többezer esztendő alatt azonban azt mindenesetre megtanulta, hogy milyet nem akar. Amikor 1916-ban Jüan nagymerészen császárrá kiáltotta ki magát, mindenütt fellángolt a forradalmi tűz. Néhány héten belül Jüan minden reménye meghiúsult, ő maga pedig meghalt. Igaz volt tehát, hogy Kína még nem köztársaság, de az is világos volt, hogy a régi császári igába már semmi sem tudja visszakényszeríteni. Ezt nem mindenki értette meg. Egyesek azt gondolták, hogy Jüan azért vallott kudarcot, mert „parvenü” volt. Ezek azt hitték, hogy „törvényes” jelölttel sikerülhet a kísérlet. Rövidesen megkapták a választ. 1917-ben bekövetkezett az a császári restauráció, amely azután végetvetett minden hasonló kísérletnek. Az új trónkövetelő a kis mandzsu trónörökös Pu-ji volt. A japánok támogatták. A nép dühe néhány nap alatt elfújta az egész színjátékot. A „császár” és környezete a holland követségen keresett menedéket.

SaLa