A kínai kommunista párt rövid története

A kínai kommunista párt rövid története – 17. rész
A Kínai Kommunista Párt a harmadik forradalmi polgárháború időszakában

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története című könyvből)

A Kínai Kommunista Párt a harmadik forradalmi polgárháború időszakában
(1945-1949)

1. A Kínai Kommunista Párt harca a polgárháború kirobbantása ellen, az ország békéjéért és a demokráciáért

A nemzetközi helyzet és Kína belső helyzete a japán imperializmus agressziója elleni háborúban kivívott győzelem után
A japán területrablók elleni háború a japán imperializmus feltétel nélküli kapitulációjával végződött. Ezzel a második világháború véget ért. Ez gyökeres változásokat idézett elő a nemzetközi helyzetben: a szocializmus erői a háború előtti időszakhoz képest mérhetetlenül megnőttek. A szocializmus túllépte egyetlen ország kereteit, s fokozatosan hatalmas világrendszerré fejlődött, amely Európa és Ázsia népi demokratikus országait egyesíti magában. Ezzel szemben az imperializmus erői alaposan meg fogyatkoztak. A második világháború előtti hat imperialista nagyhatalom közül három — Németország, Japán és Olaszország — vereséget szenvedett. Anglia és Franciaország jelentősen meggyengült, csak az Egyesült Államok gyarapodott a háborúban. A német fasiszták helyét az amerikai imperialisták foglalták el: az Egyesült Államok lett a nemzetközi agresszív erők központja. Az Egyesült Államok a különböző országok reakciós köreinek élére állt, s harcot indított a Szovjetunió és a népi demokratikus államok, a tőkésországok munkásmozgalma, a békéért és a demokráciáért küzdő mozgalom, s a gyarmati és a félgyarmati országok nemzeti szabadságmozgalma ellen. Mindeme körülmények következtében a második világháború idején létrejött Hitler-ellenes koalíció felbomlott, s két, egymással szembenálló tábor alakult ki: a béke, demokrácia és szocializmus tábora, élén a Szovjetunióval, és az agresszív imperialista tábor, amelyet az Egyesült Államok vezet.

A nemzetközi helyzetben bekövetkezett változások Kínában is hatalmas változásokat idéztek elő. Az országon belül az erők megoszlását meghatározó fő ellentét már nem a Kína és Japán közötti nemzeti ellentét volt, hanem a Kínai Kommunista Párt által képviselt néptömegek és a négy család — Csang Kaj-sek, Szung Ce-ven, Kung Hsziang-hszi és Csen Li-fu családja által képviselt és az amerikai imperializmus támogatását élvező nagybirtokos osztály és nagyburzsoázia közötti ellentét.

A négy család irányítása alatt álló bürokratikus tőke a japán imperialista agresszió elleni háborúban kivívott győzelem után fejlődésének tetőpontjára érkezett: örökölte azokat az óriási értékeket, amelyeket a japán területrablók hosszú esztendők során a kínai néptől raboltak el. A bürokratikus tőke az amerikai monopóliumokkal összefogva kezébe kaparintotta a pénzügyeket, az ipart, a kereskedelmet, a mezőgazdaságot és az ország gazdasági életének valamennyi többi kulcspozícióját. Az inflációt, az adórendszert, a parasztok természetbeni megadóztatását, saját gazdasági túlsúlyát stb. kihasználva könyörtelenül fosztogatta a munkásokat, parasztokat, a városi kispolgárságot és a nemzeti burzsoáziát, ami éhínségre és igen sok család koldusbotra jutására vezetett, s az addig vagyonosnak számító középrétegek tönkremenésének veszélyét idézte elő. A négy család, amelynek tőkéje már akkor meghaladta a 20 milliárd amerikai dollárt, éppen a nép nagy tömegeinek minden korábbi mértéket meghaladó fosztogatása és sanyargatása, millió meg millió embernek nyomorra, éhezésre és pusztulásra kárhoztatása következtében még jobban meggazdagodott.

A csangkajsekista Kuomintang a nagybirtokosok és a nagyburzsoázia érdekében továbbra is feudális-komprádor fasiszta diktatúrát gyakorolt, és ellenzett mindennemű demokratikus átalakulást. A Kuomintang szemében a leggyűlöletesebb ellenség a nép érdekeit védelmező Kínai Kommunista Párt volt. A reakció nyomban a Japán elleni háború befejeződése után újból szembefordult a forradalmi erőkkel. Harci készenlétbe helyezte azokat a csapatokat, amelyeket addig különösen óvott, s amelyek nem vettek részt az agresszorok ellen indított hadműveletekben, sőt nyíltan összefogtak a japán militaristák és kínai szekértolóik csapataival. Szóval a reakció serényen készülődött egy nagyszabású polgárháború kirobbantására, hogy megsemmisítse a Kínai Kommunista Pártot, eltiporja a párt vezetése alatt álló szabad körzeteket és Felszabadító Néphadsereget.

A kuomintangista klikk azonban amerikai gazdáinak segítsége nélkül nem tudta felvenni a harcot a kommunista párt, a nép ellen. A csangkajsekista Kuomintang ennek a segítségnek elnyerése végett lemondott az ország szuverenitásáról. A csangkajsekisták nagyban és kicsinyben kiárusították Kína természeti kincseit, földjét, légiterét, hadseregét, vállalatait, kulturális értékeit. A Kuomintangnak semmi sem volt szent: áruba bocsátotta a nemzet vagyonát és mindazt, ami az amerikai imperialistáknak csak kellett. Mindenféle kiváltságokat biztosított az amerikai imperialistáknak, még a belpolitikai kérdések végleges eldöntésének jogát is rájuk ruházta. Az amerikai intervenciósok azt tehették Kínában, amit akartak: büntetlenül garázdálkodhattak, gyilkolhattak, erőszakoskodhattak.

Az amerikai imperialisták kiváltságaik megvédelmezése és Kínának amerikai gyarmattá változtatása érdekében fokozták a harcot a terjeszkedésük útjában álló Kínai Kommunista Párt ellen, s bőséges támogatást nyújtottak mindenre kapható csatlósuknak — a csangkajsekista Kuomintangnak. Japán kapitulációját követően több éven át kölcsönöket, továbbá különféle anyagok szállítása révén összesen több mint 5 milliárd amerikai dollár összegű támogatást nyújtottak a Kuomintangnak, s teljesen felszereltek és kiképeztek 106 kuomintangista hadosztályt. A polgárháború kirobbantására törekvő csangkajsekista Kuomintangnak a japánok és szekértolóik seregeivel való együttműködése és az amerikai imperializmustól kapott óriási segítség következtében a polgárháború veszélye napról napra komolyabbá vált.

De hogyan is lehetett arra gondolni, hogy a kínai nép, amelyet a japán területrablók ellen nyolc esztendőn át folytatott háború megacélozott, s amelynek öntudata óriási mértékben megnövekedett, tovább fogja tűrni az imperializmus és a csangkajsekista Kuomintang igáját? A tízesztendős polgárháború és a japán területrablók elleni háború nyolc esztendeje folyamán elszenvedett súlyos megpróbáltatások után ugyan melyik kínai vágyódott volna arra, hogy az országot újból véres polgárháborúba sodorják? Ilyenformán az ország egész népének a követelései homlokegyenest ellenkeztek az amerikai imperialisták támogatását élvező csangkajsekista Kuomintang törekvéseivel. A csangkajsekista Kuomintang diktatúrájának fenntartására törekedett, a nép viszont egyre sürgetőbben követelte a demokráciát; a Kuomintang polgárháborút akart, az ország egész népe pedig állhatatosan követelte a békét.

A békét és a demokráciát illetően azonban a különböző osztályok és rétegek nézetei nem voltak minden tekintetben azonosak. A forradalmi nép következetes harcban a népi demokráciát és az igazi békét akarta kivívni. A közbülső erők, főleg a nemzeti burzsoázia, valamint a kispolgárság felső rétegei abban a tévhitben ringatták magukat, hogy a csangkajsekista Kuomintang demokráciát biztosít majd a burzsoáziának, s lesz benne annyi „könyörület”, hogy nem robbant ki újból polgárháborút. Egyesek közülük még mindig az úgynevezett „harmadik utat” — a Kuomintang és a Kínai Kommunista Párt nélküli utat — igyekeztek megtalálni. A csangkajsekista Kuomintang, a kialakult helyzetet figyelembe véve — a nép félrevezetése céljából — gyakran folyamodott a „béke” és a „demokrácia” jelszavához, s más hasonló jelszavakhoz.

A Kínai Kommunista Párt harca a békéért és a demokráciáért. Felkészülés a csangkajsekista Kuomintang fegyveres támadásának visszaverésére
Milyen feladatok vártak a pártra ebben a nemzetközi és belpolitikai helyzetben? Mivel az amerikai imperializmus és a csangkajsekista Kuomintang makacsul folytatta a polgárháború kirobbantására és a diktatúra fenntartására irányuló politikáját, s mivel egyesek még mindig bizonyos illúziókat és reményeket tápláltak a Kuomintanggal kapcsolatban, a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága nap nap után szívós munkát fejtett ki. Megmagyarázta a tömegeknek, hogy a kuomintangisták csak megtévesztés végett fecsegnek békéről és demokráciáról. Felhívta a párt és az egész nép figyelmét a polgárháború veszélyére. A szabad körzetekben mozgalmat indított a csapatok létszámának növelése és harcképességük fokozása érdekében, hogy ilyenformán a Felszabadító Néphadsereg a Kuomintang-csapatok támadása esetén helyt tudjon állni, s válaszul megsemmisítő csapást mérjen az ellenségre.

Ezzel egyidejűleg a Központi Bizottság az ország egész népe érdekében türelmes tárgyalásokat folytatott a Kuomintanggal, és óriási erőfeszítéseket tett avégett, hogy Kínában helyreálljon a béke, demokratikus rend létesüljön, az ország elkerülje a polgárháborút, és békés úton valósuljon meg a társadalmi és politikai átalakulás.

A harc a békéért és a demokráciáért Japán kapitulációjának napjaiban indult meg. 1945. augusztus 25-én a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága közzétette „Nyilatkozatát a jelenlegi helyzetről”, amelyben felhívta Kína népét, hogy „fogjon össze még szorosabban, biztosítsa a békét, valósítsa meg a demokráciát, javítsa meg az életkörülményeket”.

Csang Kaj-sek ezekben a napokban három táviratot küldött Mao Ce-tungnak, amelyekben béketárgyalásra hívta Csungkingba. A meghívás mögött a reakciónak az az alattomos terve rejlett, hogy amennyiben Mao Ce-tung nem megy el a béketárgyalásra, Csang Kaj-sek jelentheti, hogy a Kínai Kommunista Párt nem hajlandó tárgyalni, s rá háríthatja a felelősséget a polgárháborúért, amennyiben pedig Mao Ce-tung megjelenik a tárgyalásokon, a Kuomintang ezt a nép megtévesztésére és polgárháborús próbálkozásainak álcázására használja ki. A Mao Ce-tung vezette Központi Bizottság idejekorán felismerte Csang Kaj-sek szándékát. Mao Ce-tung elvtárs pillanatnyi habozás nélkül elfogadta a meghívást, s augusztus 28-án meg is érkezett Csungkingba. A tárgyalások több mint egy hónapig tartottak, míg végül október 10-én Csou En-laj a Kínai Kommunista Párt nevében aláírta a „Rövid közlemény a Kuomintang és a Kínai Kommunista Párt képviselőinek tárgyalásairól” címmel kiadott közös nyilatkozatot.

A Kuomintang azt a látszatot keltette, hogy egyetért „a polgárháború feltétlen elkerülésének” irányvonalával és azzal a követeléssel, hogy hívjanak össze „politikai tanácskozó konferenciát” a különböző pártok és csoportok képviselőinek valamint pártonkívüli politikusoknak részvételével. Amikor azonban a tárgyalásokon „a polgárháború feltétlen elkerülésének” döntő jelentőségű konkrét kérdései merültek fel (például a szabad körzetek és a Felszabadító Néphadsereg status quojának elismerése), akkor világosan kitűnt a két fél merőben különböző álláspontja. A kommunista párt teljes őszinteséggel újra és újra a helyzetnek megfelelő, helyes javaslatokat tett. Még arra is hajlandó volt, hogy abban az esetben, ha az egész országban csökkentik a fegyveres erők létszámát, a Felszabadító Néphadsereg létszámát az akkor több mint 1 200 000 főről 24, sőt 20 hadosztályra csökkenti, s hogy saját jószántából kivonul Kuangtungból, Csöcsiangból, Dél-Csiangszuból, Anhuj tartomány déli és középső részéből (csak az északi részből nem), Hunanból és Honanból, s az itt állomásozó népi egységeket a Jangce-folyótól északra fekvő szabad körzetekben vonja össze.

A Kuomintang képviselői azonban egészen más álláspontra helyezkedtek. Makacsul elutasították a Kínai Kommunista Párt valamennyi javaslatát, s az „összefogás” és az „egység” szükségességének örve alatt kitartóan arra törekedtek, hogy felszámolják a szabad körzeteket és a Felszabadító Néphadsereget. Ennek a politikának következtében egyszerűen lehetetlen volt a megegyezés és a létfontosságú kérdések megoldása. A tárgyalásokról kiadott „Rövid közlemény”-ből az ország egész népe világosan láthatta, ki harcol valóban a békéért, és ki az, aki ugyanakkor, amikor a béke bajnokának tünteti fel magát, valójában háborút akar.

A tárgyalásokról szóló „Rövid közlemény” közzététele után a Kínai Kommunista Párt nyomban megkezdte a közösen elfogadott határozatok végrehajtását. A népi hadsereg egységeit kivonta Dél-Csiangszuból, Csöcsiangból, Anhuj déli járásaiból, Honanból és más helyekről. Csang Kaj-sek azonban, aki elismerte „a háború feltétlen elkerülésének” szükségességét, csapatokat küldött a szabad körzetek megtámadására. Csang Kaj-sek azt hitte, hogy a tárgyalásokról szóló „Rövid közlemény” közzététele után a kommunista párt ébersége feltétlenül csökkenni fog, és ha ő ezt támadásra használja ki, biztos sikert ér el.

Csang Kaj-sek azonban alaposan elszámította magát. A Kínai Kommunista Párt mindenre felkészült. 1945 októberének derekán a Felszabadító Néphadsereg az utolsó szál emberig felmorzsolta azt a több mint 30 000 főt számláló kuomintangista hadsereget, amely betört a Sanhszi tartomány délkeleti részén fekvő szabad körzetbe.¹

Október végén Hantan (Hopej tartomány) térségében egy több mint 70 000 főnyi kuomintangista sereg jutott hasonló sorsra, amely a sanhszi—hopej—santung—honani szabad körzet északi részébe tört be.

A csangkajsekista Kuomintang hitszegése, a felszabadított körzetek ellen indított támadása a nép széles rétegeiben mély felháborodást keltett. Így például novemberben és decemberben a csungcsini és a kunmingi diákok annak ellenére, hogy a katonaság és a rendőrség is felvonult ellenük, több ízben sztrájkba léptek, gyűléseket és tüntetéseket rendeztek, amelyekben tiltakoztak a Kuomintangnak a polgárháború kirobbantására irányuló kísérletei ellen.
¹ Sanhszi tartomány délkeleti része és Hopej tartomány déli része egy szabad körzetet alkotott, a sanhszi—hopej —honani körzetet. — Szerző.

A reakciós Kuomintang, miután a tárgyalások során és a szabad körzetek ellen indított támadás alkalmával egyaránt vereséget szenvedett, belátta, hogy elsiette a dolgot, még nem eléggé készítette elő a talajt, s egyelőre kedvezőtlen volna a számára, ha nyomban országos méretekben robbantaná ki a polgárháborút. Ezért nem volt mit tennie, el kellett fogadnia a Kínai Kommunista Pártnak azt a javaslatát, hogy ismét üljenek le a tárgyaló asztalhoz. Az amerikai imperialisták abban az időben ugyancsak kénytelenek voltak hallgatni arról, hogy cseppet sincs ínyükre az együttműködés a kommunista párttal, s az „igazság” bajnokának mezét kényszerültek magukra ölteni, hogy a Kínai Kommunista Párt és a Kuomintang között „a közvetítő szerepében léphessenek fel”.

A tárgyalások azzal zárultak, hogy 1946. január 10-én a Kínai Kommunista Párt és a Kuomintang képviselői aláírták a hadműveletek beszüntetéséről szóló egyezményt. Ugyanaznap Csungkingban megnyitották a Politikai Tanácskozó Testület ülésszakát. A konferencia részvevői között ott volt a Kínai Kommunista Párt is, amely az ország haladó erőit képviselte, továbbá a Demokratikus Liga, amely lényegében a közbeeső rétegek érdekeit fejezte ki. A reakciót ezen a konferencián a Kuomintang és a pórázán járó Ifjúkínai Párt képviselte. Különböző pártonkívüli politikusok is részt vettek a konferencián. Ezeknek egy része a haladó erőkhöz húzott, másik része ingadozott, de akadtak köztük reakciósok is. A konferencián a különböző osztályok és erők képviselői között heves harc bontakozott ki.

A Kuomintang képviselői és más reakciós elemek a konferenciát megpróbálták a nép félrevezetésére, a Kínai Kommunista Párt elszigetelésére és a diktatúra fenntartását s a polgárháború kirobbantását szolgáló terveik álcázására kihasználni. A közbeeső rétegek elégedetlenek voltak a Kuomintang reakciós uralmával, de kételkedtek a Kínai Kommunista Párt politikájában, s abban az illúzióban ringatóztak, hogy a Politikai Tanácskozó Testület révén demokratikus jogokat kaphatnak a Kuomintangtól.

A Kínai Kommunista Párt az igazi békéért és a demokráciáért folytatott harcban igen nagy állhatatosságot és türelmet tanúsított. Lerántotta a leplet „a haderők államosításának” jelszaváról, amelyet a reakciós erők hangoztattak, s kimutatta, hogy ez lényegében nem egyéb, mint kísérlet arra, hogy a népi hadsereget kiszolgáltassák a nagybirtokosok és a nagyburzsoázia diktatúráján alapuló államnak. Leleplezte a „politikai demokráciának” ugyancsak a reakciósok által hangoztatott jelszavát is, és megmagyarázta, hogy ez lényegében a népakarat megsértését jelenti, s nem egyéb, mint kísérlet a Kuomintang egypárt-diktatúrájának oly módon való törvényesítésére, hogy népellenes alkotmányt fogadtatnak el, és olyan nemzetgyűlést hívnak össze, amelyben megint csak a Kuomintang parancsolna.

Ugyanakkor a párt számos jelentős engedményt tett. Így például azzal a feltétellel, hogy a Kuomintang lemond a polgárháború kirobbantásáról és a diktatúráról, s a népnek megadja a vétójogot, hajlandó volt elismerni azoknak a képviselőknek a mandátumát, akiket a Kuomintang már korábban becsempészett a nemzetgyűlésbe. A párt arra is hajlandó volt, hogy elismerje a Kuomintang kiváltságos helyzetét a kormányban, az egységes hadseregben stb.

A Kínai Kommunista Pártnak az „igazságosság”, a „számítás” és az „önuralom” hármas elvének jegyében folytatott harca rokonszenvet ébresztett a közbeeső rétegek körében, s ennek következményeként a reakció zsákutcába került, és elszigetelődött. 1946. január 31-én végre a Politikai Tanácskozó Testület befejezte munkáját. A Tanácskozó Testület számos határozatot fogadott el. Így határozatot hozott Kína békés újjáépítésének programjáról, a kormánynak a demokrácia elvei alapján történő átalakításáról, az ország fegyveres erőinek újjászervezéséről, az alkotmánytervezet felülvizsgálásáról és a nemzetgyűlés összehívásáról.

Miután a Politikai Tanácskozó Testület ülésszakán ezeket a határozatokat elfogadták, egyesek úgy vélekedtek, hogy most már „minden úgy megy majd, mint a karikacsapás”, el lehet kerülni a népforradalmat, s majd ők maguk, saját erejükből kivívják a demokratikus jogokat. A kommunista párt úgy vélekedett, hogy az az öt pont, amelyre vonatkozólag a konferencián sikerült megegyezésre jutni, a fennálló helyzetben alapjában véve megfelel a békés céloknak, demokratikusnak tekinthető, s összhangban van a nép érdekeivel, de nem valósul meg magától: kemény harcot kell folytatni a megvalósításukért és a pártnak ebben a harcban vezetnie kell a népet.

Merőben más volt a csangkajsekista Kuomintangnak és amerikai gazdáinak álláspontja. A tárgyalásokra, a hadműveletek beszüntetésére, a „közvetítésre”, a politikai tanácskozásokra stb. csak azért volt szükségük, hogy időt nyerjenek és meggyorsítsák a polgárháború előkészítését. Maga Csang Kaj-sek jelentette ki, hogy mindez csak a politikai „taktika” egyik formája, amely „a kommunisták likvidálására irányuló hadműveletekkel” függ össze. Ezért a Politikai Tanácskozó Testület ülésszakának befejeződése után mindenképpen azon voltak, hogy kisebbítsék a konferencián hozott, s a nép által helyesléssel fogadott határozatok jelentőségét. A reakció vadállati módon számolt le azokkal a diákokkal és demokratikus politikusokkal, akik részt vettek a Politikai Tanácskozó Testület határozatainak támogatására rendezett gyűléseken és tüntetéseken. Ugyanakkor a Kuomintang és az amerikai imperialisták sietve „átvették” a japánoktól az általuk megszállt városokat és közlekedési vonalakat, hogy ezáltal támaszpontokat készítsenek elő a polgárháború megindításához. Kezükbe kaparintották a japánok és szekértolóik seregeinek fegyvereit, és sietve Kelet-, Észak- és Északkelet-Kína különböző körzeteibe vezényelték azokat a csapatokat, amelyek a japán imperializmus agressziója elleni háború idején az ország délnyugati és északnyugati részén rejtőztek. A reakciósok célja a csapatok Kelet-, Észak- és Északkelet- Kínába irányításával az volt, hogy megerősítsék ottani hadállásaikat, és felkészüljenek a polgárháborúra.

Mivel a reakció nem tudta a polgárháborút azonnal az egész vonalon kirobbantani, katonai erőit először Északkelet-Kínában vonta össze, s ott indította meg a hadműveleteket, amelyek során a Szunghuacsiang- (Szungari-) folyótól délre fekvő szabad körzetekben sok várost és falut foglalt el. Ily módon körülbelül fél év alatt teljesen befejeződtek az előkészületek, s a reakciósok — a kommunista pártnak és az ország egész népének tiltakozásával mit sem törődve — nyíltan megsértették a hadműveletek beszüntetéséről szóló egyezményt és a Politikai Tanácskozó Testület határozatait, s országos méretekben polgárháborút robbantottak ki.

Amikor a csangkajsekista Kuomintang és amerikai gazdái lépten-nyomon megszegték a hadműveletek beszüntetéséről szóló egyezményt és a Politikai Tanácskozó Testület határozatait, a Kínai Kommunista Párt magából az életből merített tények alapján az egész nép előtt leleplezte ellenforradalmi törekvéseiket. Az amerikai imperialisták a csangkajsekista Kuomintang védelmében alattomosan jártak el. Miközben a Kuomintang arra törekedett, hogy polgárháborút robbantson ki, megszilárdítsa a diktatúráját, s Kínát az Egyesült Államok gyarmatává változtassa, az amerikai imperialisták szemfényvesztésből úton-útfélen azt hangoztatták, hogy ők „békét” és „demokráciát” akarnak, „segíteni” akarják Kínát, s „közvetíteni” akarnak a polgárháborúban. Sokan voltak olyanok, akik alapjában véve még mindig nem ismerték ki magukat ezekben a mesterkedésekben, sőt a Kuomintangnak és az Egyesült Államok kormányköreinek politikájával kapcsolatban továbbra is mindenféle illúziókat tápláltak. Ámde az olyan konkrét tények, hogy a csangkajsekista Kuomintang semmibe vette a „Rövid közlemény a Kuomintang és a Kínai Kommunista Párt képviselőinek tárgyalásairól” című közös nyilatkozatot, amelyet maga is aláírt, megszegte a hadműveletek beszüntetéséről szóló egyezményt, megsértette a Politikai Tanácskozó Testület határozatait stb., s hogy az amerikai imperializmus és a csangkajsekista Kuomintang hallatlan politikai elnyomása és gátlástalan fosztogatása következtében a népre mérhetetlen szenvedés és nélkülözés zúdult — felnyitották a nép nagy tömegeinek a szemét. A tömegek felismerték a tényleges helyzetet, meggyőződtek a kommunista párt igazáról: az, aki békét, demokráciát és függetlenséget akar, nem nézheti ölbe tett kézzel a csangkajsekista Kuomintang ellen folyó elszánt harcot, nem békülhet meg azzal, hogy az amerikai imperialisták továbbra is Kínában maradnak.

A Kínai Kommunista Párt ily módon politikai téren teljes győzelmet aratott, a csangkajsekista Kuomintang pedig az amerikai imperialistákkal együtt még jobban elszigetelődött.

SaLa