Írta: V. I. Lenin

Előadói beszéd a háborúról és a békéről az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt VII. kongresszusán

1918. március 7

A politikai beszámoló abból is állhatna, hogy felsoroljuk a Központi Bizottság intézkedéseit, de a jelen pillanatban nem ez a lényeges, hanem az, hogy egész forradalmunkról képet adjunk; csakis így indokolhatjuk meg valamennyi határozatunkat valóban marxista módon. Meg kell vizsgálnunk a forradalom fejlődésének egész eddigi menetét, és meg kell állapítanunk, miért változott meg további fejlődése. Forradalmunkban olyan fordulatok következtek be, amelyeknek a nemzetközi forradalom szempontjából óriási jelentőségük lesz, ilyen fordulat — az Októberi Forradalom.

A februári forradalom első sikereit az tette lehetővé, hogy a proletariátust nemcsak a falusi tömegek, hanem a burzsoázia is követte. Ezért győztük le a cárizmust olyan könnyen, amit 1905-ben nem sikerült elérnünk. A Munkásküldöttek Szovjetjeinek önhatalmú, ösztönös megteremtése a februári forradalomban megismételte az 1905-ös kísérletet — proklamálnunk kellett a Szovjethatalom elvét. A tömegek saját harci tapasztalataik alapján ismerték fel a forradalom feladatait. Az április 20-21-i események — a tüntetésnek és a fegyveres felkelés valamilyen változatának sajátos kombinációi voltak. Ez elegendő volt a burzsoá kormány bukásához. Kezdetét veszi egy tartós paktáló politika, amely a hatalomra jutott kispolgári kormány lényegéből fakad. A júliusi események még nem tudták megvalósítani a proletariátus diktatúráját — a tömegek még nem voltak rá felkészülve. Éppen ezért egyik felelős szervezet sem hívta fel őket erre. Az ellenséges táborban végzett felderítés szempontjából azonban óriási jelentőségük volt a júliusi eseményeknek. A Kornyjlov-lázadás és az azt követő események, mint gyakorlati tanulságok, lehetővé tették az októberi győzelmet. Azoknak a hibája, akik októberben is meg akarták osztani a hatalmat, abban rejlett, hogy nem hozták összefüggésbe az októberi győzelmet a júliusi napokkal, az offenzívával, a Kornyilov-lázadással stb. stb., amelyek hatására a sokmilliós tömegek felismerték, hogy a Szovjethatalom elkerülhetetlenné vált. Ezután következett diadalmenetünk szerte egész Oroszországban, amelyet az általános békevágy kísért. Tudjuk, hogy a háború egyoldalú abbahagyásával még nem érjük el a békét; erre már az áprilisi konferencián rámutattunk. Az áprilistól októberig terjedő időszakban a katonák világosan tudatára ébredtek annak, hogy a megalkuvás politikája mindinkább elnyújtja a háborút s odavezet, hogy az imperialisták vad, esztelen kísérleteket tesznek a támadásra, hogy még jobban belekeveredjenek a háborúba, amely évekig fog elhúzódni. Ebből kifolyólag mindenáron, minél előbb át kellett térnünk az aktív békepolitikára, szükséges volt, hogy a Szovjetek kezükbe vegyék a hatalmat s véglegesen elsöpörjék a földesúri földtulajdont. Önök tudják, hogy a földesúri földtulajdont nemcsak Kerenszkij, hanem Avkszentyev is védte, aki még a földbizottságok tagjainak letartóztatásától sem riadt vissza. S ez a politika, ez a jelszó: „a hatalmat a Szovjeteknek”, melyet mi vittünk bele a legszélesebb néptömegek tudatába, tette lehetővé, hogy októberben olyan könnyen győzzünk Petrográdban, ez változtatta az orosz forradalom legutóbbi hónapjait szakadatlan diadalmenetté.

A polgárháború ténnyé vált. Az, amit a forradalom, sőt a háború kezdetén megjósoltunk, és amit annak idején a szocialista körök jelentős része bizalmatlanul vagy talán még gúnnyal is fogadott, nevezetesen az imperialista háború átváltozása polgárháborúvá, 1917. október 25-én az egyik legnagyobb és legelmaradottabb hadviselő országban bekövetkezett. Ebben a polgárháborúban a lakosság óriási többsége mellénk állott, s ezért rendkívül könnyen sikerült kivívnunk a győzelmet.

A frontról hazatérő csapatok mindenhová, ahol csak megjelentek, magukkal vitték a legnagyobb forradalmi elszántságot, hogy véget vessenek a megalkuvásnak, és a megalkuvó elemek, a fehérgárda, a földesurak csemetéi minden támaszukat elveszítették a lakosságban. Az ellenük folytatott háború fokozatosan, ahogy a széles tömegek és az ellenünk felvonult csapattestek átálltak a bolsevikok oldalára, a forradalom győzelmes diadalmenetévé vált. Ezt láttuk Petrográdban, a gatcsinai fronton, ahol a kozákok, akiket Kerenszkij és Krasznov a vörös főváros ellen próbált vezetni, meginogtak, ezt láttuk azután Moszkvában, Orenburgban, Ukrajnában. Egész Oroszországban magasra csapott a polgárháború hulláma, s mindenütt rendkívül könnyen győztünk, mégpedig azért, mert a gyümölcs megérett, mert a tömegek már leszűrték a tapasztalatokat a burzsoáziával való paktálásból. Jelszavunk — „minden hatalmat a Szovjeteknek” —, amelyet a tömegek hosszas történelmi tapasztalataik alapján gyakorlatilag ellenőriztek, a vérükké vált.

Ezért volt az orosz forradalom az 1917. október 25-e utáni első hónapokban szakadatlan diadalmenet. Ez a szakadatlan diadalmenet volt az oka annak, hogy feledésbe merültek, háttérbe szorultak azok a nehézségek, amelyekbe a szocialista forradalom rögtön beleütközött és amikbe lehetetlen volt bele nem ütköznie. A polgári forradalom és a szocialista forradalom között az egyik legfőbb különbség az, hogy a feudalizmusból kisarjadó polgári forradalom számára a régi rend méhében fokozatosan létrejönnek azok az új gazdasági szervezetek, amelyek fokozatosan megváltoztatják a feudális társadalom minden oldalát. A polgári forradalom előtt csak egy feladat állt: elsöpörni, félredobni, összetörni a régi társadalom minden béklyóját. Minden polgári forradalom, amely ezt a feladatot teljesíti, ezzel teljesíti mindazt, amit elvárnak tőle: elősegíti a kapitalizmus növekedését.

Egészen más helyzetben van a szocialista forradalom. Minél elmaradottabb az az ország, amelynek, a történelem cikcakjai folytán, meg kellett kezdenie a szocialista forradalmat, annál nehezebb számára az áttérés a régi kapitalista viszonyokról a szocialista viszonyokra. Itt a rombolás feladataihoz új, hallatlanul nehéz feladatok, szervezési feladatok járulnak. Ha az orosz forradalom népi alkotóereje, amely kijárta az 1905-ös nagy próba iskoláját, nem hozta volna létre már 1917 februárjában a Szovjeteket, akkor azok októberben semmiképpen sem ragadhatták volna meg a hatalmat, mert a siker csak attól függött, hogy vannak-e már a milliókat átfogó mozgalomnak kész szervezeti formái. Ezt a kész formát a Szovjetek jelentették, és azért várt ránk politikai téren a ragyogó sikereknek az a sorozata, az a szakadatlan diadalmenet, amelyet átéltünk, mert a politikai hatalom új formája készen állt, és nekünk csak azt kellett tennünk, hogy néhány dekrétummal átváltoztassuk a Szovjetek hatalmát abból az embrionális állapotból, amelyben a forradalom első hónapjaiban volt, az Oroszországi Államban megszilárdult, törvényesen elismert formává: az Oroszországi Szovjet Köztársasággá. Ez a hatalom azért született meg egycsapásra, azért született meg olyan könnyen, mert 1917 februárjában a tömegek megteremtették a Szovjeteket, még mielőtt bármely pártnak ideje lett volna kiadni ezt a jelszót. Maga a mélyen rejlő népi alkotóerő, amely okult 1905 keserves tapasztalataiból, teremtette meg a proletárhatalom e formáját. A belső ellenség legyőzésének feladata a legnagyobb mértékben könnyű feladat volt. A politikai hatalom megteremtésének feladata igen könnyű feladat volt, mert a tömegek megadták nekünk ennek a hatalomnak a vázát, az alapját. A Szovjetek Köztársasága egycsapásra megszületett. De még hátra volt két hallatlanul nehéz feladat, amelyek megoldása semmiképp sem lehetett olyan diadalmenet, amilyenben forradalmunk az első hónapokban haladt — nem volt és nem lehetett kétségünk aziránt, hogy a szocialista forradalomra a továbbiakban rendkívül nehéz feladatok várnak.

Először, ezek a belső szervezés feladatai voltak, amelyek minden szocialista forradalom előtt állanak. A szocialista forradalom éppen abban különbözik a polgáritól, hogy az utóbbi esetben megvannak a kapitalista viszonyok kész formái, ellenben a Szovjethatalom, a proletárhatalom ilyen kész viszonyokat nem kap, hacsak nem számítjuk a kapitalizmus legfejlettebb formáit, amelyek, lényegében, csak az ipar kis felső rétegére terjedtek ki, a mezőgazdaságot pedig még egészen csekély mértékben érintették. A nyilvántartás megszervezése, a legnagyobb üzemek ellenőrzése, az egész államgazdasági gépezet átváltoztatása egyetlen hatalmas géppé, olyan gazdasági szervezetté, amely úgy működik, hogy az emberek százmillióit egy terv vezesse, ez az a gigászi szervezési feladat, amely vállunkra nehezedett. A mostani munkaviszonyok mellett ez a feladat sehogy sem tűrte azt a „hajrá”-megoldást, amellyel a polgárháború feladatait sikerült megoldanunk. Ez a megoldás már a dolog lényegénél fogva sem volt lehetséges. Míg a kalegyinistákat könnyen legyőztük és komolyabb figyelemre sem érdemes ellenállás közepette megteremtettük a Szovjet Köztársaságot; míg az események ilyen menetét az egész előző objektív fejlődés előre megszabta, úgyhogy csak az maradt hátra, hogy kimondjuk a végszót, hogy megváltoztassuk a cégtáblát és ehelyett, hogy „A Szovjet mint szakmai szervezet áll fenn”, azt írjuk rá: „A Szovjet az államhatalom egyetlen formája”, — egészen más volt a helyzet a szervezési feladatok terén. Ezen a téren óriási nehézségekbe ütköztünk. Itt mindazok számára, akik komolyan mérlegelni akarták forradalmunk feladatait, azonnal világos volt, hogy csak az önfegyelem nehéz és hosszú útján lehet leküzdeni azt a bomlást, amelyet a háború idézett elő a kapitalista társadalomban, csak rendkívül nehéz, hosszadalmas és kitartó munkával tudjuk ezt a bomlást leküzdeni, és azokat a bomlást fokozó elemeket legyőzni, akik a forradalomban eszközt láttak arra, hogy megszabaduljanak a régi korlátoktól, és igyekeznek minél többet kipréselni belőle. Kispolgári országunkban a hihetetlen gazdasági bomlás viszonyai között elkerülhetetlen volt, hogy ezek az elemek nagy számban fel ne üssék fejüket, s ezek ellen az elemek ellen százszorta nehezebb lesz a harc, semmiféle gyors sikert nem ígér — ezt a harcot éppen csak megkezdtük. Még csak az elején vagyunk. Ebben a harcban súlyos megpróbáltatások várnak ránk. Ebben a harcban az objektív helyzetnél fogva semmiképpen sem szorítkozhatunk diadalmenetre és lobogó zászlókra, mint ahogy a kalegyinisták ellen vonultunk. Mindenki, aki a forradalom előtt álló szervezési feladatokra akarná átvinni ezt a harci módszert, mint politikus, mint szocialista, mint a szocialista forradalom harcosa teljesen csődöt mondana.

Éppen ez a sors várt a forradalom kezdeti diadalmenetétől megittasult néhány fiatal elvtársunkra akkor, amikor a forradalom előtt konkrétan felmerült a második gigászi nehézség, amely vállára nehezedett — a nemzetközi kérdés. Ha olyan könnyen elbántunk Kerenszkij bandáival, ha olyan könnyen teremtettük meg a hatalmat, ha minden megerőltetés nélkül megkaptuk a föld szocializálásáról, a munkásellenőrzésről szóló dekrétumot — ha mindezt olyan könnyen kaptuk meg, ez csak azért volt lehetséges, mert a szerencsésen alakult viszonyok egy rövid pillanatra fedeztek bennünket a nemzetközi imperializmussal szemben. A nemzetközi imperializmus, tőkéje egész hatalmával, magas szervezettségű haditechnikájával, mely a nemzetközi tőke igazi ereje, igazi erődje, semmiképpen sem, semmi körülmények között sem férhetett meg a Szovjet Köztársasággal, sem objektív helyzeténél fogva, sem a benne megtestesült kapitalista osztály gazdasági érdekeinél fogva — nem férhetett meg vele a kereskedelmi kapcsolatok, a nemzetközi pénzügyi összeköttetések következtében. Itt az összeütközés elkerülhetetlen. Ez az orosz forradalom egyik óriási nehézsége, óriási történelmi problémája: nemzetközi feladatokat kell megoldania, nemzetközi forradalmat kell előidéznie, meg kell tennie az átmenetet forradalmunkból, mint szűk nemzeti forradalomból, a világforradalomba. Ez a feladat merült fel előttünk a maga hihetetlen nehézségében. Ismétlem, hogy a magukat baloldaliaknak tartó fiatal barátaink közül igen sokan kezdtek megfeledkezni a legfontosabbról, mégpedig arról, miért tudtunk az Októbert követő nagyszerű diadalmenet hetei és hónapjai folyamán olyan könnyen diadalt diadal után aratni. Pedig ez csak azért volt így, mert a sajátosan alakult nemzetközi konjunktúra ideiglenesen fedezett bennünket az imperializmussal szemben. Az imperializmusnak más gondja volt. Nekünk úgy tűnt, hogy nekünk sem kell törődnünk az imperializmussal. Pedig az egyes imperialisták csak azért nem tudtak velünk törődni, mert a mai világimperializmus hatalmas társadalmi-politikai és katonai erejét ebben az időben az egymásközti háború két csoportra osztotta. A háborúban részt vevő imperialista rablók hihetetlenül belegabalyodtak a háborúba, annyira, hogy életre-halálra folyó küzdelmükben egyik csoport sem tudott valamennyire is komoly erőket összpontosítani az orosz forradalom ellen. Éppen ilyen volt a helyzet októberben: forradalmunk — ez paradoxon, de igaz — szerencsés pillanatban tört ki, amikor az imperialista országok nagy többségét hallatlan csapások sújtották, hisz emberek milliói pusztultak el, amikor a háború hallatlan nyomorúsággal gyötörte a népeket, amikor a háború negyedik évében a hadviselő országok zsákutcába jutottak, válaszúthoz értek, amikor objektíven felmerült a kérdés: tudnak-e még az ilyen állapotba sodort népek tovább harcolni? Forradalmunk ebben a szerencsés időben tört ki, amikor a rablók két óriási csoportja közül egyik sem volt abban a helyzetben, hogy azonnal rávesse magát a másikra, sem egyesülni nem tudtak egymással ellenünk, és csakis ez tette lehetővé, a nemzetközi politikai és gazdasági viszonyoknak csakis ezt a pillanatát használhatta ki és használta ki forradalmunk, hogy véghez vigye ragyogó diadalmenetét Európai Oroszországban, átcsapjon Finnországba és magával ragadja a Kaukázust és Romániát. Csak ezzel magyarázható, hogy pártunk vezető köreiben akadtak olyan pártmunkások, olyan intellektuel „emberfeletti emberek”, akiket megrészegített ez a diadalmenet, akik azt mondták: a nemzetközi imperializmussal megbirkózunk; ott is diadalmenet lesz, igazi nehézségek ott sincsenek. Pedig az objektív helyzet itt más, mint az orosz forradalomé, amelynek sajátossága az volt, hogy csak kihasználta a nemzetközi kapitalizmus átmeneti üzemzavarát, mivel ideiglenesen felmondta a szolgálatot a gép, amelynek ránk kellett volna gázolnia, mint ahogy a mozdony nekimegy a taligának és darabokra töri, — a gép viszont azért mondta fel a szolgálatot, mert a két rablócsoport összeütközött egymással. Itt is, ott is nőtt a forradalmi mozgalom, de kivétel nélkül valamennyi imperialista országban a legtöbb esetben még kezdeti szakaszán volt. Korántsem fejlődött olyan ütemben, mint a mi forradalmunk. Aki gondolkozott az európai szocialista forradalom gazdasági előfeltételein, annak világosan látnia kellett, hogy Európában összehasonlíthatatlanul nehezebb megkezdeni, nálunk pedig összehasonlíthatatlanul könnyebb megkezdeni, de nehezebb lesz, mint ott, folytatni a forradalmat. Ez az objektív helyzet okozta, hogy egy rendkívül nehéz, hirtelen történelmi fordulatot kellett átélnünk. A belső frontunkon, ellenforradalmunk ellen, a Szovjethatalom ellenségei ellen októberben, novemberben, decemberben véghezvitt szakadatlan diadalmenet után át kellett térnünk a bennünket igazán gyűlölő igazi nemzetközi imperializmussal való mérkőzésre. A diadalmenet időszakából át kell térnünk egy rendkívül nehéz és súlyos helyzet időszakába, melyet szavakkal, ragyogó jelszavakkal — bármennyire kellemes volna is ez — természetesen nem lehet elintézni, hiszen feldúlt országunkban hihetetlenül ki voltak merülve a tömegek, olyannyira, hogy teljesen képtelenek voltak a harc folytatására, s a hároméves kínzó háború annyira elgyötörte őket, hogy teljesen harcképtelenné váltak. Már az Októberi Forradalom előtt találkoztunk a katonatömegek olyan képviselőivel, akik nem voltak tagjai a bolsevik pártnak, és mégis meg merték mondani a burzsoáziának az igazságot, azt, hogy az orosz hadsereg nem fog harcolni. A hadseregnek ez az állapota igen nagy válságot okozott. A háború által szétzüllesztett, rettenetes állapotba sodort kisparaszti összetételű ország rendkívül súlyos helyzetbe került: hadseregünk nincs, de kénytelenek vagyunk továbbra is az állig felfegyverzett rabló szomszédságában élni, aki egyelőre megmaradt és megmarad rablónak, és akit természetesen az annexió és hadisarc nélküli békéért folytatott agitációval nem lehetett meghatni. Ott feküdt a szelíd háziállat a tigris mellett és arra próbálta rávenni, hogy legyen béke annexió és hadisarc nélkül, holott ez csak úgy érhető el, ha nekimegy a tigrisnek. Pártunk felső rétegei — az értelmiség és a munkásszervezetek egy része — ettől a perspektívától elsősorban frázisokkal és szólamokkal igyekeztek megszabadulni: nem szabad, hogy így legyen. Ez a béke túlságosan valószínűtlen perspektíva volt ahhoz, hogy mi, akik eddig kibontott zászlókkal vonultunk a nyílt harcba és csatakiáltással győztünk le minden ellenséget, hogy mi engedjünk és elfogadjuk a megalázó feltételeket. Soha. Mi túlságosan büszke forradalmárok vagyunk, mi mindenekelőtt kijelentjük: „A német nem képes támadni.”

Ez volt az első kibúvó, amellyel ezek az emberek vigasztalódtak. A történelem most rendkívül nehéz helyzetbe sodort bennünket; hallatlanul nehéz szervező munkával sok kínos vereségen kell átvergődnünk. Ha a dolgot világtörténelmi viszonylatban nézzük, semmi kétség sem fér ahhoz, hogy forradalmunk végső győzelme, ha forradalmunk magára maradna, ha más országokban nem volna forradalmi mozgalom, reménytelen volna. Ha mi, a bolsevik párt, az egész dolgot egyedül vettük kezünkbe, azért vállaltuk magunkra, mert meggyőződésünk, hogy a forradalom minden országban érik, s végülis — nem pedig a kezdet kezdetén — bármily nehézségekkel küszködjünk is, bármilyen vereségek érjenek is bennünket, elérkezik a nemzetközi szocialista forradalom — mert útban van; megérik — mert érlelődik, és beérik. Mindezektől a nehézségektől — ismétlem — az összeurópai forradalom szabadít meg bennünket. Amikor ebből az igazságból, ebből a teljesen elvont igazságból indulunk ki, és ezt tartjuk szem előtt, vigyáznunk kell arra, hogy ez az igazság ne váljon idővel frázissá, mert minden elvont igazság, ha azt minden elemzés nélkül alkalmazzák, frázissá változik. Ha önök azt mondják, hogy minden sztrájk mögött a forradalom hidrája rejtőzik, s aki ezt nem érti, az nem szocialista — igazuk van. Igen, minden sztrájk mögött ott rejtőzik a szocialista forradalom. Ha azonban azt mondják, hogy minden egyes sztrájk közvetlen lépés a szocialista forradalom felé, akkor ez a legüresebb frázis. Ezt már százszor és százszor hallottuk, már a könyökünkön nő ki, olyannyira, hogy a munkások mindezeket az anarchista frázisokat félredobták, mert amilyen kétségtelen az, hogy minden sztrájk mögött a szocialista forradalom hidrája rejtőzik, ugyanolyan nyilvánvaló ostobaság azt állítani, hogy minden sztrájkról át lehet térni a forradalomra. Ahogy teljesen vitathatatlan az, hogy forradalmunk valamennyi nehézségén csak akkor leszünk túl, ha majd a szocialista világforradalom, amely most mindenütt érik — megérett, éppúgy teljesen képtelen az az állítás, hogy forradalmunk minden adott, konkrét, mai nehézségét el kell kendőznünk azzal, hogy azt mondjuk: „A nemzetközi szocialista mozgalomra teszem fel a tétet — csinálhatok akármilyen ostobaságot.” „Liebknecht kiránt a bajból, mert mindenképpen győzni fog.” Olyan kitűnő szervezetet teremt majd, úgy megszab majd mindent előre, hogy csak a kész formákat fogjuk átvenni, mint ahogy Nyugat-Európából készen vettük át a marxista tant — minek következtében ez nálunk alig néhány hónap alatt győzött, míg Nyugat-Európában évtizedek kellettek ahhoz, hogy győzzön. Szóval teljesen haszontalan kalandorság a harci kérdés megoldásának régi módszerét — a diadalmenetet — átvinni az új történelmi időszakra, amely bekövetkezett, s amely nem a rothadt Kerenszkijt és Kornyilovot állította velünk szembe, hanem a nemzetközi ragadozót — Németország imperializmusát, annak a Németországnak az imperializmusát, amelyben a forradalom csak érlelődött, de nyilvánvalóan nem érett meg. Ilyen kalandorkodás volt az az állítás, hogy az ellenség nem mer támadni a forradalom ellen. A breszti tárgyalások idején még nem volt olyan a helyzet, hogy kénytelenek lettünk volna bármilyen békefeltételeket elfogadni. Az objektív erőviszonyok olyanok voltak, hogy kevésnek találtuk a lélegzetvételi szünet elérését. A breszti tárgyalásoknak kellett megmutatniok, hogy a német igenis támad, hogy a német társadalom méhében még nem érett meg annyira a forradalom, hogy azonnal kitörjön, és nem lehet a német imperialisták bűnéül felróni, hogy viselkedésükkel még nem készítették elő ezt a robbanást, vagy mint ahogy magukat baloldaliaknak tartó fiatal barátaink mondják, azt a helyzetet, amikor a német nem képes támadni. Amikor azt mondják nekik, hogy nincs hadseregünk, hogy kénytelenek voltunk leszerelni — kénytelenek voltunk, habár egyáltalán nem felejtettük el, hogy békés háziállatunk közelében tigris fekszik —, ezt ők nem akarják megérteni. Ha kénytelenek voltunk is a hadsereget leszerelni, azért még egyáltalán nem felejtettük el, hogy egyoldalú paranccsal — dobd el a szuronyt — a háborút befejezni nem lehet.

Egyáltalán hogyan történhetett meg, hogy pártunk egyetlen áramlata, egyetlen irányzata, egyetlen szervezete sem ellenezte a leszerelést? Talán teljesen elment az eszük? Szó se róla. Tisztek, nem a bolsevikok, már Október előtt megmondották, hogy a hadsereg nem harcképes, hogy néhány hétig sem lehet a fronton tartani. Október után ez szemmellátható lett mindenki számára, aki látni akarta a tényeket, a szomorú, keserű valóságot, s nem akart elrejtőzni vagy szemére húzva a sapkát büszke frázisokkal odébbállni. Nincs hadsereg, a hadsereget együtt tartani lehetetlen. A legjobb, amit tenni lehet — minél előbb leszerelni. A hadsereg — szervezetünk beteg része, amely hallatlan szenvedéseket állt ki, amelyet megtörtek annak a háborúnak nélkülözései, melybe technikailag felkészületlenül lépett be, és amelyből olyan állapotban került ki, hogy minden támadásnál pánikba esik. Nem szabad ezért hibáztatni azokat az embereket, akik ilyen hallatlan szenvedéseket éltek át. A katonák még az orosz forradalom első szakaszában is száz meg száz határozatban teljesen nyíltan megmondották: „Megcsömörlöttünk a vértől, nem tudunk harcolni.” Elhalaszthattuk volna mesterségesen a háború befejezését, meg lehetett volna ismételni Kerenszkij szélhámosságát, néhány héttel elodázhattuk volna a háború végét, de az objektív valóság utat tört magának. Az orosz állami szervezet beteg része ez, amely nem tudja tovább viselni ennek a háborúnak a terhét. Minél hamarább leszereljük, minél hamarább szívódik fel a szervezetnek még nem annyira beteg részei között, annál hamarább állhat majd készen az ország újabb nehéz megpróbáltatásokra. Ez volt az, amit mindnyájan éreztünk, amikor egyhangúlag, a legkisebb tiltakozás nélkül elfogadtuk ezt a külső események szemszögéből nézve esztelen határozatot a hadsereg leszereléséről. Helyes lépés volt. Azt mondottuk: könnyelmű illúzió azt gondolni, hogy együtt lehet tartani a hadsereget. Minél hamarább leszereljük, annál hamarább megkezdődik az egész társadalmi szervezet gyógyulása. Ezért volt olyan súlyos hiba, ezért volt az események olyan keserű túlbecsülése az a forradalmi frázis, hogy „a német nem képes támadni”, amelyből következett a másik frázis: „a hadiállapotot megszűntnek nyilváníthatjuk. Sem háború, sem a békefeltételek aláírása.” De ha a német mégis támad? „Nem, nem képes támadni.” Önöknek nincs joguk kockára tenni a nemzetközi forradalom sorsát, maradjanak csak annál a konkrét kérdésnél, hogy nem bizonyulnak-e majd a német imperializmus segítőtársainak, amikor ez a pillanat bekövetkezik? Mi azonban, akik 1917 októbere óta mind honvédők vagyunk, akik elismerjük a haza védelmét — mi mindannyian tudjuk, hogy az imperialistákkal nem szavakban, hanem tényleg szakítottunk: felbontottuk a titkos szerződéseket, legyőztük hazánkban a burzsoáziát és felajánlottuk a nyílt, becsületes békét, úgy hogy minden nép a valóságban láthatta szándékainkat. Hogyan bocsátkozhattak emberek, akik komolyan hívei a Szovjet Köztársaság védelmének, ilyen kalandba, amely már meghozta gyümölcseit? Pedig ez tény, mert az a súlyos válság, amelyet pártunk a „baloldali” ellenzék kialakulásával kapcsolatban átél, az orosz forradalom egyik legnagyobb válsága.

Ezt a válságot legyűrjük. Sem pártunk, sem forradalmunk nem fogja ezen kitörni a nyakát, habár az adott esetben egészen közel álltunk ehhez, ez teljesen lehetséges volt. Hogy ebben a kérdésben nem törjük ki a nyakunkat, erre az a biztosítékunk, hogy a frakciós nézeteltérések megoldásának régi módja helyett — vagyis a rengeteg írott anyag, vita és meglehetősen sok pártszakítás helyett — e helyett a régi módszer helyett az események megtanították az embereket a tanulásnak egy új módjára. Ez a módszer abban áll, hogy mindent a tények, az események, a világtörténelem tanulságai alapján kell ellenőrizni. Önök azt állítják, hogy a német nem képes támadni. Az önök taktikájából az következett, hogy a hadiállapotot megszűntnek lehet nyilvánítani. A történelem megleckéztette önöket, megcáfolta ezt az illúziót. Igen, a német forradalom nő, de nem úgy, ahogy mi szeretnők, nem olyan gyorsan, ahogy az oroszországi intellektueleknek kellemes volna, nem olyan iramban, amilyet a mi történelmünk ért el októberben — amikor bármely városban csak ki kellett hirdetnünk a Szovjethatalmat és néhány nap múlva a munkásság kilenctized része mellettünk állt. A német forradalomnak az a szerencsétlensége, hogy nem halad olyan gyorsan. Ám kinek kell a másikkal számolnia: nekünk vele, vagy neki velünk? Önök azt kívánták, hogy a német forradalom számoljon önökkel, a történelem azonban megleckéztette önöket. Ez lecke, mert abszolút igazság, hogy a német forradalom nélkül elvesztünk — lehet, hogy nem Petrográdban, nem Moszkvában, hanem Vlagyivosztokban, vagy valamely még távolibb vidéken, ahova esetleg kénytelenek leszünk visszavonulni, és amely esetleg még távolabb fekszik, mint Petrográdtól Moszkva, de mindenképpen, bármilyen elképzelhető fordulatok állnak is be, elpusztulunk, ha a német forradalom nem következik be. Ennek ellenére ez egy cseppet sem ingatja meg azt a meggyőződésünket, hogy a legnehezebb helyzetet is el kell tudnunk viselni minden szájhősködés nélkül.

A forradalom nem fog olyan gyorsan bekövetkezni, mint ahogy vártuk. Ezt a történelem bebizonyította és ezt ténynek kell vennünk, számolnunk kell azzal, hogy a szocialista világforradalom az előrehaladott országokban nem kezdődhetik meg olyan könnyen, mint ahogy Oroszországban, — Miklós és Raszputyin országában kezdődött, ahol a lakosság óriási többségének tökéletesen mindegy volt, milyen népek élnek a határszéleken, mi történik ottan. Ilyen országban könnyű volt a forradalmat megkezdeni, nem jelentett többet, mint valami pihét felemelni.

De előkészület nélkül megkezdeni a forradalmat olyan országban, ahol a kapitalizmus kifejlődött, s az utolsó emberig mindenkinek demokratikus kultúrát és szervezettséget adott — helytelen és ostoba dolog. Ott még csak közeledünk a szocialista forradalmak kezdetének keserves szakaszához. Ez tény. Nem tudjuk, senki sem tudja, talán — ez könnyen lehetséges — néhány hét, sőt néhány nap múlva győz ott a forradalom, nem szabad azonban erre tennünk a tétet. Rendkívüli nehézségekre, rendkívül súlyos vereségekre kell elkészülnünk, amelyek elkerülhetetlenek, mert Európában még nem kezdődött meg a forradalom, bár holnap megkezdődhet, és ha majd megkezdődik, természetesen nem fognak bennünket kétségek gyötörni, nem állnak majd előttünk a forradalmi háború kérdései, hanem egyetlen szakadatlan diadalmenetben lesz részünk. Ez bekövetkezik, elkerülhetetlenül bekövetkezik, de még nem tartunk ott. Íme, ez az az egyszerű tény, amelyre megtanított bennünket a történelem, amellyel igen fájdalmasan elverte rajtunk a port — márpedig egy megvert ember felér két meg nem verttel. Ezért azt hiszem, hogy most, miután a történelem azt a reményünket, hogy a német nem képes támadni, s hogy „hajrával” le lehet hengerelni, kíméletlenül szertefoszlatta, – ez a lecke szovjet szervezeteink segítségével igen gyorsan bevésődik a tömegek tudatába egész Szovjet-Oroszországban. A tömegek mozgolódnak, gyűléseket tartanak, készülnek a kongresszusra, határozatokat hoznak és átgondolják azt, ami történt. Nem a régi, forradalom előtti viták ezek, amelyek szűk pártkörökön belül maradtak, hanem minden határozatot kivisznek megvitatásra a tömegek elé, amelyek megkövetelik, hogy ezeket a határozatokat a tapasztalat, a cselekvés alapján ellenőrizzék, és sohasem ülnek fel könnyelmű beszédeknek, sohasem engedik magukat letéríteni arról az útról, amelyet az események objektív menete szab meg. Egy intellektuel vagy baloldali bolsevik persze megteheti, hogy rá sem hederít az előttünk álló nehézségekre: az ilyen ember, persze, kitérhet az olyan kérdések elől, mint az, hogy nincs hadsereg, hogy még nincs itt a németországi forradalom. A milliós tömegek — márpedig a politika ott kezdődik, ahol milliók vannak; nem ott, ahol ezrek, hanem ahol milliók vannak, csak ott kezdődik a komoly politika —, a milliók tudják, mi a hadsereg, látták a frontról hazaérkező katonákat. A milliók tudják — ha nem egyes személyeket nézünk, hanem az igazi tömeget —, hogy nem vagyunk képesek harcolni, hogy a fronton minden egyes ember minden elképzelhetőt elszenvedett!! A tömeg megértette azt az igazságot, hogy ha nincs hadsereged, melletted meg egy ragadozó fenevad fekszik, akkor a legsúlyosabb és legmegalázóbb békeszerződést is alá kell írnod. Ez elkerülhetetlen mindaddig, amíg meg nem születik a forradalom, amíg meg nem gyógyítják a hadsereget, amíg haza nem bocsátják a katonákat. Addig a beteg nem gyógyul meg. A német ragadozót pedig „hajrázással” nem győzzük le, nem verjük le, mint ahogy Kerenszkijt és Kornyilovot levertük. Ez az a lecke, amelyet a tömegek magukévá tesznek, mégpedig azok nélkül a fenntartások nélkül, amelyeket egyesek, akik így akartak megszabadulni a keserű valóságtól, igyekeztek nekik feltálalni.

Kezdetben, októberben, novemberben, szakadatlan diadalmenet — azután az orosz forradalom hirtelen, néhány hét alatt vereséget szenved a német ragadozótól és az orosz forradalom kész elfogadni a rablószerződés feltételeit. Igen, a történelem fordulatai rendkívül nehezek — nálunk az ilyen fordulatok mind nehezek. Amikor 1907-ben hallatlanul szégyenletes belpolitikai szerződést kötöttünk Sztolipinnal, amikor kénytelenek voltunk keresztülmenni a sztolipini duma istállóján és kötelezettségeket vállaltunk magunkra azáltal, hogy monarchista okmányokat írtunk alá — kisebb mértékben ugyanazt éltük át, mint most. Akkor egyesek, akik a forradalom legjobb élcsapatához tartoztak, azt mondták (ők szintén nem kételkedtek egy cseppet sem a maguk igazában): „Mi büszke forradalmárok vagyunk, mi hiszünk az orosz forradalomban, mi a legális sztolipini intézményekbe sohasem megyünk be.” Be fognak menni. A tömegek élete, a történelem erősebb, mint az önök erősködései. Ha nem mennek, majd a történelem kényszeríti önöket. Ezek nagyon baloldaliak voltak, akiknek, mint frakciónak, a történelem legelső fordulatánál csak hűlt helye maradt meg. Ha mi tudtunk forradalmárok maradni, tudtunk a gyötrelmes feltételek között dolgozni és újból ki tudtunk vergődni ebből a helyzetből, most is ki tudunk jutni belőle, mert ez nem a mi szeszélyünk, mert ez objektív szükségszerűség, amely ebben a teljesen tönkretett országban azért alakult ki, mert az európai forradalom óhajunk ellenére késni merészelt, a német imperializmus pedig óhajunk ellenére támadni bátorkodott.

Most tudnunk kell visszavonulni. A hihetetlenül keserű, szomorú valóságot frázisokkal nem lehet eltakarni; azt kell mondanunk: adja isten, hogy félig-meddig rendben vonulhassunk vissza. Rendben visszavonulni nem tudunk — adja isten, hogy legalább félig-meddig rendben vonulhassunk vissza, hogy csak egy parányi időt is nyerjünk, hogy szervezetünk beteg része legalább valamennyire meggyógyuljon. Egészében a szervezet egészséges: legyűri a betegséget. Nem követelhetjük azonban azt, hogy egyszerre, egy szempillantás alatt legyűrje, a menekülő hadsereget nem lehet megállítani. Mikor egyik fiatal barátunknak, aki baloldali akart lenni, azt mondtam: elvtárs, menjen ki a frontra, nézze meg, mi megy ott végbe a hadseregben, — ezt sértő ajánlatnak tekintette: „bennünket száműzni akarnak, hogy itt ne agitálhassunk a forradalmi háború nagy elvei mellett.” Amikor ezt javasoltam, természetesen nem az volt a szándékom, hogy a frakció-ellenségeket száműzzem: ez a javaslat azt célozta, hogy nézze meg, milyen eszeveszett menekülésbe kezdett a hadsereg. Eddig is tudtuk ezt, eddig sem hunyhattunk szemet azon, hogy a fronton a bomlás hallatlan jelenségekre vezetett, például arra, hogy néhány garasért eladogatják fegyvereinket a németeknek. Ezt tudtuk, mint ahogy azt is tudjuk, hogy a hadsereget nem lehet együtt tartani, és az a frázis, hogy a német nem fog támadni, a legnagyobb kalandorság volt. Ha az európai forradalom megszületése késik, a legsúlyosabb vereségek várnak ránk, mert nincs hadseregünk, nincs szervezetünk, és mert ezt a két feladatot most nem tudjuk megoldani. Ha nem tudsz alkalmazkodni, ha nincs kedved hason csúszni, sárban, nem vagy forradalmár, hanem fecsegő, — és nem azért ajánlom, hogy így közlekedjünk, mert nekem ez tetszik, hanem mert nincs más út, mert a történelem nem alakult olyan kellemesen, hogy a forradalom mindenütt egyidőben ért volna meg.

A dolgok úgy alakultak, hogy a polgárháború mint az imperializmussal való összeütközés kísérlete kezdődött, s ez a kísérlet bebizonyította, hogy az imperializmus teljesen megrothadt, és hogy a proletár elemek minden hadseregen belül fellázadnak. Igen, mi meg fogjuk érni a nemzetközi világforradalmat, ez azonban egyelőre csak nagyon szép, gyönyörű mese — és én teljesen megértem a gyermekeket, akik szeretik a szép meséket. De kérdezem: szabad-e komoly forradalmárnak mesékben hinni? Minden mesében megvannak a valóság elemei: ha a gyermekeknek olyan mesét mondanának, amelyben a kakas és a macska nem beszél emberi nyelven, nem érdekelné őket a mese. Éppúgy, ha a népnek azt mondják, hogy Németországban a polgárháború eljön, és egyidejűleg kezeskednek arról, hogy az imperializmussal való összeütközés helyett a nemzetközi forradalom nagy csatája jön, akkor a nép azt mondja, hogy önök becsapják. Ezzel önök csak gondolatban, óhajaikban hidalják át azokat a nehézségeket, amelyeket a történelem utunkba állított. Az kitűnő, ha a német proletariátus képes lesz akcióba lépni. De kiszámították önök, találtak olyan készüléket, amely meg tudja mutatni, hogy a német forradalom ezen meg ezen a napon születik meg? Nem, ezt önök nem tudják, mi sem tudjuk. Önök mindent kockára tesznek. Ha a forradalom megszületett — minden meg van mentve. Persze! De ha nem úgy kezdődik, ahogy mi szeretnők, ha megkezdődik, de nem győz holnap — akkor mi lesz? Akkor a tömegek azt fogják önöknek mondani: kalandor módra jártatok el, mindent az eseményeknek erre a szerencsés menetére tettetek fel, amely nem következett be, alkalmatlannak bizonyultatok abban a helyzetben, amely a nemzetközi forradalom helyett bekövetkezett, mert a nemzetközi forradalom ugyan feltétlenül elérkezik, de egyelőre még nem érett meg.

A legsúlyosabb vereségek szakasza következett be. Ezeket a vereségeket az állig felfegyverzett imperializmus mérte olyan országra, amely leszerelte, amelynek le kellett szerelnie hadseregét. Amit megjósoltam, teljes egészében bekövetkezett: a breszti béke helyett sokkal megalázóbb békét kaptunk azok hibájából, akik a breszti békét nem fogadták el. Mi tudtuk, hogy a hadsereg állapota miatt kötünk békét az imperializmussal. Mi nemi Liebknechttel, hanem Hoffmannal ültünk egy asztalnál, — és ezzel segítettünk a német forradalomnak. Most azonban önök a német imperializmusnak segítenek, mert milliós vagyonokat — ágyúkat, lőszert — adtak oda neki, s ezt mindenki megjósolhatta, aki látta a hadsereg fájdalmasan szörnyűséges állapotát. A német legkisebb támadása esetén elkerülhetetlenül, múlhatatlanul elpusztulnánk — ezt mondta minden lelkiismeretes frontot járt ember. Néhány nap alatt az ellenség zsákmánya lettünk.

Ez után a lecke után a szakadást, a válságot ki fogjuk heverni, bármilyen súlyos is ez a betegség, mert egy összehasonlíthatatlanul megbízhatóbb szövetséges jön a segítségünkre: a világforradalom. Mikor ennek a tilsiti békének, ennek a hallatlan békének, ennek a breszti békénél is megalázóbb, rablóbb békének a ratifikálásáról beszélnek nekünk, én ezt mondom: igen, feltétlenül. Meg kell ezt tennünk, mert a tömegek szempontjából nézzük a dolgot. Ha megkísérelnők, hogy október-november taktikáját, amely érvényes volt egy országban, a forradalom e diadalmas időszakának taktikáját, képzeletünk segítségével átvigyük a világforradalom eseményeinek menetére — ez a kísérlet kudarcra volna kárhoztatva. Amikor azt mondják, hogy a lélegzetvételi szünet — fantázia, amikor egy újság, melynek címe „Kommunista” — bizonyára a Kommünről nevezték el így —, amikor ez az újság egyik hasábot a másik után írja tele abban az igyekezetében, hogy megcáfolja a lélegzetvételi szünet elméletét, akkor én azt mondom: megértem már sok frakciós összeütközést, pártszakadást, ebben tehát nagy gyakorlatom van, de meg kell mondanom, világosan látom, hogy ebből a betegségből nem a frakciós pártszakítások régi módszerével fogunk kigyógyulni, mert az élet maga előbb orvosolni fogja. Az élet igen gyorsan halad. E tekintetben nagyszerűen működik. A történelem olyan gyorsan hajtja előre mozdonyát, hogy még mielőtt a „Kommunista” szerkesztőségének volna ideje a következő számot kiadni, a petrográdi munkások többsége már kezd kiábrándulni a „Kommunista” eszméiből, mert az élet azt mutatja, hogy a lélegzetvételi szünet — tény. Mi most aláírjuk a békeszerződést, lélegzethez jutottunk és ezt a lélegzetvételi szünetet jobban felhasználjuk a haza védelmére — mert ha háború lenne, akkor pánikszerűen menekülő hadseregünk volna, amelyet meg kellene állítanunk, megállítani pedig elvtársaink nem tudják és nem tudták, mert a háború erősebb a prédikációknál, erősebb tízezer okoskodásnál. Ha ők nem értették meg az objektív helyzetet, a hadsereget nem tudják megállítani, nem állítanák meg. Ez a beteg hadsereg megfertőzte az egész szervezetet, és újabb súlyos vereség ért bennünket, a német imperializmus újabb csapást mért a forradalomra — súlyos csapást, mert könnyelműen, géppuskák nélkül tettük ki magunkat az imperializmus csapásainak. Ámde mi ezt a lélegzetvételi szünetet kihasználjuk arra, hogy meggyőzzük a népet az egyesülés, a harc szükségességéről, hogy megmondjuk az orosz munkásoknak, parasztoknak: „Teremtsetek önfegyelmet, szigorú fegyelmet, különben a német csizma fog rajtatok taposni, mint ahogy most tapos rajtatok, s mint ahogyan elkerülhetetlenül taposni fog rajtatok mind addig, amíg a nép nem tanul meg harcolni, míg nem tanul meg olyan hadsereget teremteni, amely nem menekül, hanem a legnagyobb szenvedéseket is el tudja viselni.” Ez elkerülhetetlen, mert a német forradalom még nem született meg és nem lehet kezeskedni arról, hogy holnap bekövetkezik.

Ezért helyezi maga az élet előtérbe a lélegzetvételi szünet elméletét, melyet a „Kommunista” cikkeinek áradatával utasít el. Mindenki látja, hogy a lélegzetvételi szünet tény, hogy ezt a szünetet mindannyian felhasználjuk. Azt hittük, hogy Petrográdot néhány nap alatt elveszítjük, amikor a közeledő német csapatok mindössze néhány napi járóföldre voltak tőle, a legjobb matrózok és a Putyilov-gyári munkások pedig minden nagy lelkesedésük mellett magukra maradtak, amikor hallatlan zűrzavar és pánik keletkezett, amely a csapatokat arra késztette, hogy egészen Gatcsináig fussanak, amikor az történt velünk, hogy azt foglaltuk vissza, amit fel sem adtunk, ami egyébként abban állott, hogy a távírász megérkezett az állomásra, leült a készülék mellé és máris sürgönyözte: „Németek sehol. Az állomást elfoglaltuk.” Néhány óra múlva telefonon közölték velem a Közlekedésügyi Népbiztosságból: „Elfoglaltuk a következő állomást, Jamburghoz közeledünk. Németek sehol. A távírász elfoglalja helyét.” Ez történt velünk. Ez a tizenegynapos háború igazi története. Ezt a matrózok és a Putyilov-gyári munkások mondták el nekünk — meg kell őket hívni a Szovjetkongresszusra. Hadd mondják el az igazat. Szörnyen keserű, bántó, kínos, megalázó igazság ez, de százszor hasznosabb, mert ezt megérti az orosz nép.

Ám ábrándozzanak a nemzetközi forradalom nagy csatájáról, mert a nemzetközi forradalom jönni fog. Minden eljön a maga idejében, most azonban teremtsenek önfegyelmet, engedelmeskedjenek minden áron, hogy legyen mintaszerű rend, hogy a munkások, ha csak napi egy órát is, tanulják a fegyverforgatást. Ez valamivel nehezebb, mint bűbájos meséket mondani. Most erről van szó, ezzel segítenek a német forradalomnak, a nemzetközi forradalomnak. Nem tudjuk, hány napunk van a lélegzetvételre, de a lélegzetvételi szünet megvan. Minél előbb le kell szerelni a hadsereget, mert ez beteg szerv, egyelőre pedig a finnországi forradalomnak fogunk segíteni.

Igen, persze, megszegjük a szerződést, már vagy harmincnegyvenszer megszegtük. Talán csak gyermekek nem érik fel ésszel, hogy olyan korszakban, amikor a felszabadulás gyötrelmes, hosszú szakasza kezdődik, amikor a felszabadulás éppen csak megteremtette és fejlődésben vagy három lépcsőfokkal előrelendítette a Szovjethatalmat, talán csak gyermekek nem érik fel ésszel, hogy itt hosszú, körültekintő harcra van szükség. A szégyenletes békeszerződés felkelésre ösztönöz, de amikor az elvtársak a „Kommunistá”-ban a háborúról elmélkednek, az érzelmekhez apellálnak, megfeledkezve arról, hogy az embereknek ökölbe szorult a kezük és vérbefagyott gyermekek lebegtek a szemük előtt. Mit mondanak ezek? „Öntudatos forradalmár soha nem éli ezt túl, soha nem kapható ilyen szégyenletes tettre.” Az újságot „Kommunistá”-nak nevezik, de „Lengyel Nemes”-nek kellene csúfolni, mert annak a lengyel nemesnek a szempontjából nézi a dolgot, aki haldokolva, kardjával a kezében, gyönyörű pózban ezt kiáltotta: „a béke — szégyen, a háború — becsület.” Ők a lengyel nemes szempontjából ítélnek, én — a paraszt szempontjából.

Ha elfogadom a békét, amikor a hadsereg fut s okvetlenül futnia kell, ha nem akarja, hogy az emberek ezrei vesszenek oda, azért fogadom el, hogy még rosszabbul ne járjunk. Szégyenletes a szerződés? Minden komolyan gondolkozó paraszt és munkás igazolni fog engem, mert megérti, hogy a béke az erőgyűjtés eszköze. A történelemből tudjuk — erre nemegyszer hivatkoztam —, a történelemből tudjuk, hogyan szabadultak fel a németek Napóleon uralma alól a tilsiti béke után. Szándékosan neveztem ezt a békét „tilsitinek”, habár mi nem írtunk alá olyasmit, ami abban állt: mi nem köteleztük magunkat arra, hogy a hódítónak csapatokat adunk segítségül más népek leigázására — márpedig a történelem már ilyet is megért, és mi is eljutunk idáig, ha csakis a nemzetközi forradalom nagy csatájába vetjük minden reményünket. Vigyázzanak, hogy a történelem ne juttassa el önöket a katonai rabságnak ehhez a formájához is. Mert amíg a szocialista forradalom nem győzött minden országban, a Szovjet Köztársaság rabságba eshet. Napóleon Tilsitben kimondhatatlanul szégyenteljes békefeltételeket kényszerített rá a németekre. Ott úgy alakult a helyzet, hogy többször is megkötötték a békét. Az akkori Hoffmann — Napóleon — igyekezett rajtakapni a németeket a béke megszegésén, bennünket is rajtakap Hoffmann ugyanezen. Csak nekünk gondunk lesz rá, hogy egyhamar ne kapjon rajta.

A legutóbbi háború keserves, gyötrelmes, de komoly tanulság volt az orosz népnek: megtanította arra, hogy szervezkednie kell, fegyelmeznie kell magát, engedelmeskednie kell, olyan fegyelmet kell teremtenie, hogy az mintaszerű legyen. Tanulják el a fegyelmet a németektől, különben elpusztulunk és örök rabság lesz az osztályrészünk.

Ilyen és csakis ilyen volt a történelem menete. A történelem arra tanít, hogy a béke a háború előtti lélegzetvételi szünet, a háború pedig a valamelyest jobb vagy rosszabb béke elérésének módja. Bresztben az erőviszonyoknak a legyőzött békéje, de nem megalázó béke felelt meg. Pszkovban az erőviszonyoknak szégyenteljes, megalázó béke felelt meg, Petrográdban és Moszkvában pedig, a következő szakaszon, sokkal megalázóbb békét írnak majd elő nekünk. Mi nem mondjuk, hogy a Szovjethatalom csak forma, mint ahogy fiatal moszkvai barátaink mondták nekünk, mi nem mondjuk, hogy ennek vagy annak a forradalmi elvnek a kedvéért fel lehet áldozni a tartalmat, hanem ezt mondjuk: értse meg az orosz nép, hogy fegyelmeznie kell magát, hogy szervezkednie kell, akkor kibír minden tilsiti békét. A felszabadító háborúk egész története azt mutatja, hogy amikor ezek a háborúk magukkal ragadták a széles tömegeket, a felszabadulás gyorsan bekövetkezett. Mi azt mondjuk: ha a történelem így fog haladni, akkor a jövőben a békét újból háborúval kell felcserélnünk, és lehet, hogy ezt már a legközelebbi napokban kell megtennünk. Minden embernek készenlétben kell lennie. A legkevésbé sem kételkedem abban, hogy a németek Narva mögött készülődnek, ha igaz, hogy — mint valamennyi újság írja — Narvát nem foglalták el; ha nem Narvában, akkor Narva közelében, ha nem Pszkovban, akkor Pszkov közelében gyűjtik össze a németek reguláris hadseregüket, hozzák rendbe vasútvonalaikat, hogy a következő ugrással bevegyék Petrográdot. Ez a fenevad jól ugrik. Ezt megmutatta. Újból ugrani fog. Ehhez a kétség árnyéka sem fér. Ezért készenlétben kell lennünk, értenünk kell ahhoz, hogy ne handabandázzunk, hanem megragadjunk akár egy napnyi lélegzetvételi szünetet is, mert egy napot is fel lehet használni Petrográd kiürítésére, amelynek elfoglalása proletárjaink százezreinek hallatlan szenvedésébe kerülne. Még egyszer kijelentem, hogy kész vagyok és kötelességemnek tartom még hússzor, százszor megalázóbb szerződést is aláírni, hogy ezzel akár csak néhány napot is nyerjünk Petrográd kiürítésére, mert ezzel könnyítek a munkások szenvedésein, akik különben a németek igája alá kerülhetnek; megkönnyítem azoknak az anyagoknak, lőpornak stb. Petrográdból való kiszállítását, amelyekre szükségünk van, mert én — honvédő vagyok, mert amellett vagyok, hogy hadsereget teremtsünk, ha máskép nem megy, akár a legtávolabbi hátországban, ahol a jelenleg leszerelt beteg hadsereget gyógyítják.

Nem tudjuk, meddig tart majd a lélegzetvételi szünet — megpróbáljuk kihasználni a pillanatot. Lehetséges, hogy a lélegzetvételi szünet hosszabb lesz, de az is lehet, hogy csak néhány napig tart. Minden lehetséges, biztosat senki sem tud, nem tudhat, mert valamennyi nagyhatalom le van kötve, szorongatott helyzetben van, kénytelen több fronton harcolni. Hoffmann magatartását először is az szabja meg, hogy szét kell zúzni a Szovjet Köztársaságot, másodszor az, hogy több fronton visel háborút, harmadszor pedig az, hogy Németországban érik, nő a forradalom, és Hoffmann ezt tudja, és akárhogy állítják is, pillanatnyilag nem vehetik be sem Petrográdot, sem Moszkvát. Holnap azonban megteheti, ez nagyonis lehetséges. Ismétlem, hogy ilyen helyzetben, amikor a hadsereg betegsége tény, amikor minden alkalmat bármi áron kihasználunk arra, hogy akár csak egy napi lélegzetvételi szünethez jussunk, mi azt mondjuk, hogy minden komoly forradalmárnak, akinek kapcsolata van a tömegekkel, aki tudja, mi az a háború, mi az a tömeg, fegyelmeznie kell a tömegeket, meg kell gyógyítania őket, törekednie kell arra, hogy új háborúra mozgósítsa őket —, minden ilyen forradalmár igazolni fog bennünket, minden szégyenletes szerződést helyesnek fog tartani, mert ez a proletárforradalom és Oroszország megújhodása érdekében történik, azért, hogy Oroszország megszabaduljon beteg szervétől. Minden józanul gondolkozó ember megérti, hogy amikor ezt a békét aláírjuk, nem szüntetjük be munkásforradalmunkat; mindenki megérti, hogy amikor a németekkel megkötjük a békét, nem szüntetjük be katonai segítségünket: a finneknek fegyvereket küldünk, de nem csapatokat, amelyek hasznavehetetlenek.

Lehet, hogy belemegyünk a háborúba; lehet, hogy holnap Moszkvát is feladjuk, de aztán támadásba megyünk át: el fogjuk indítani hadseregünket az ellenséges hadsereg ellen, amikor a nép hangulatában bekövetkezik az a fordulat, amely érik, amelyhez talán sok idő kell még, de amely be fog következni, amikor majd a széles tömegek nem úgy fognak beszélni, ahogy most beszélnek. Kénytélen vagyok elfogadni akár a legsúlyosabb békét is, mert most nem mondhatom, hogy ez az idő elérkezett. Amikor eljön majd a megújhodás ideje, mindnyájan megérzik ezt, látni fogják, hogy az orosz ember nem ostoba; az orosz ember látja, érti, hogy tartózkodnia kell, hogy ezt a jelszót meg kell valósítania — pártkongresszusunknak és a Szovjetkongresszusnak ez a legfőbb feladata.

Tudni kell dolgozni ezen az új úton. Ez a feladat sokkal-sokkal nehezebb, de egyáltalán nem reménytelen. Ez egyáltalán nem teszi tönkre a Szovjethatalmat, hacsak egy rendkívül ostoba kalanddal mi magunk nem tesszük tönkre. Eljön az idő, amikor a nép majd kijelenti: nem hagyom többé gyötörni magam. Ezt azonban csak akkor érhetjük meg, ha nem bocsátkozunk ebbe a kalandba, hanem tudunk nehéz körülmények között, a napokban aláírt, kimondhatatlanul megalázó szerződés ellenére is dolgozni, mert ilyen történelmi válságot egy háborúval, egy békeszerződéssel úgysem lehet megoldani. A német nép a monarchikus szervezet béklyójában volt 1807-ben, amikor aláírta a maga tilsiti békéjét, több megalázó béke után, amelyek mind lélegzetvételi szünetté váltak, hogy újabb megalázásokat és szerződésszegéseket hozzanak. A tömegek szovjet szervezete megkönnyíti feladatunkat.

Csak egy jelszavunk lehet — igazában megtanulni a hadviselést, rendbehozni a vasutat. Vasút nélkül a szocialista forradalmi háború — a legártalmasabb árulás. Rendet kell teremtenünk, felszínre kell hoznunk azt az energiát, azt az erőt, amely megteremti majd a legjobbat, ami a forradalomban csak lehetséges.

Használják ki a lélegzetvételi szünetet, akár egy órányi időt is, ha egyszer hozzájutottak, arra, hogy fenntartsák az összeköttetést a távoli hátországgal; ott teremtsenek új hadseregeket. Vessék el az illúziókat, amelyekért az élet megbüntette s még jobban meg fogja büntetni önöket. A legsúlyosabb vereségek időszaka rajzolódik ki előttünk, már itt is van, ezzel tudnunk kell számolni. Készen kell lennünk arra, hogy kitartó munkát végezzünk illegális viszonyok között, tudva azt, hogy a németek rabságában vagyunk: ezen nincs mit szépíteni; ez valóban tilsiti béke. Ha képesek leszünk így cselekedni, akkor a vereség ellenére bátran elmondhatjuk, hogy győzni fogunk. (Taps.)

Először megjelent 1923-ban „Az Oroszországi
Kommunista Párt VII. kongresszusa. Gyorsírói
feljegyzés. 1918. március 6—8” c. könyvben.

Lenin Művei. 27. köt. 73—96. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa