Írta: J. V. Sztálin

A leninizmus alapjairól – 5. rész
A parasztkérdés
A Szverdlov egyetemen tartott előadások
(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

V
A parasztkérdés
Ebből a témából négy kérdést ragadok ki. Ezek:

a) a kérdés feltevése;
b) a parasztság a polgári-demokratikus forradalom idején;
c) a parasztság a proletárforradalom idején;
d) a parasztság a Szovjethatalom megszilárdulása után.

1. A kérdés feltevése. Vannak, akik azt hiszik, hogy a leninizmusban a parasztkérdés a leglényegesebb, hogy a leninizmus kiindulópontja a parasztkérdés, a parasztság szerepének, jelentőségének kérdése. Ez teljesen helytelen. A leninizmus alapkérdése, kiindulópontja nem a parasztkérdés, hanem a proletárdiktatúra kérdése, e diktatúra kivívása feltételeinek, megszilárdítása feltételeinek kérdése. A parasztkérdés, mint a proletariátus szövetségesének a kérdése a hatalomért folytatott harcában, ebből a problémából következik.

Ez a körülmény azonban a legcsekélyebb mértékben sem csökkenti a parasztkérdésnek a proletárforradalom szempontjából kétségtelenül komoly, égetően aktuális jelentőségét. Ismeretes, hogy a parasztkérdést az orosz marxisták körében éppen az első forradalom előestéjén (1905) kezdték komolyan feldolgozni, amikor a cárizmus megdöntésének és a proletár hegemónia megvalósításának kérdése teljes nagyságában merült fel a párt előtt, a proletariátus szövetségesének kérdése pedig a küszöbönálló polgári forradalomban égetően aktuális jelleget öltött. Ismeretes az is, hogy a parasztkérdés Oroszországban még aktuálisabb jellegű lett a proletárforradalom idején, amikor a proletariátus diktatúrájának, a diktatúra kiharcolásának és megszilárdításának kérdése azt a kérdést vetette fel, kik lesznek a proletariátus szövetségesei a küszöbönálló proletárforradalomban. És ez érthető: aki a hatalom felé tart, aki a hatalomra készülődik, azt szükségképpen érdekli az a kérdés, kik az ő igazi szövetségesei.

Ebben az értelemben a parasztkérdés a proletárdiktatúra általános kérdésének egy része és mint ilyen, a leninizmus egyik legégetőbben aktuális kérdése.

A II. Internacionále pártjainak a parasztkérdéssel szemben tanúsított közönye, sőt határozottan elutasító magatartása nem magyarázható kizárólag a nyugati fejlődés sajátosságaival. Ez a magatartás mindenekelőtt azzal magyarázható, hogy ezek a pártok a proletárdiktatúrában nem hisznek, a forradalomtól félnek és nem is gondolnak arra, hogy a proletariátust hatalomra vezessék. Márpedig, aki a forradalomtól fél, aki a proletárokat nem akarja hatalomra vezetni, azt nem is érdekelhetik a proletariátus szövetségesei a forradalomban — annak közömbös és nem aktuális a szövetségesek kérdése. A II. Internacionále hőseinek a parasztkérdéssel szemben tanúsított ironikus magatartása náluk a jó modor jelének, az „igazi” marxizmus jelének számít. A valóságban persze nincs ebben szemernyi marxizmus sem, mert hiszen a közönyösség egy olyan fontos kérdéssel szemben, mint a parasztkérdés, a proletárforradalom előestéjén annyi, mint a proletariátus diktatúrája tagadásának másik oldala, a marxizmus egyenes elárulásának kétségtelen jele.

A kérdés ez: ki vannak-e már merítve azok a forradalmi lehetőségek, melyek a parasztság mélyén, létének bizonyos feltételeinél fogva lappanganak, vagy sem, és ha nincsenek kimerítve, van-e reménység, van-e alap arra, hogy ezeket a lehetőségeket a proletárforradalom érdekében kihasználjuk, van-e alap arra, hogy a parasztságot, a parasztság kizsákmányolt többségét, a burzsoázia tartalékából, ami a nyugati burzsoá forradalmak idején volt és ami még ma is, a proletariátus tartalékává, szövetségesévé változtassuk?

A leninizmus erre a kérdésre igennel felel, vagyis elismeri, hogy a parasztság többségének soraiban forradalmi képességek rejlenek, és hogy azokat fel lehet használni a proletárdiktatúra érdekében.

A három oroszországi forradalom története a leninizmus idevonatkozó következtetéseit teljesen igazolja.

Ebből adódik az a gyakorlati következtetés, hogy a parasztság dolgozó tömegeit a szolgaság és kizsákmányolás elleni harcukban, az elnyomástól és nyomortól való megszabadulásért folyó harcukban támogatni kell. Ez persze nem azt jelenti, hogy a proletariátusnak minden parasztmozgalmat támogatnia kell. A parasztság olyan harcának és olyan mozgalmának támogatásáról van itt szó, amely közvetlenül vagy közvetve megkönnyíti a proletariátus szabadságmozgalmát, amely így vagy amúgy a proletárforradalom malmára hajtja a vizet, amely elősegíti, hogy a parasztság a munkásosztály tartalékává és szövetségesévé váljék.

2. A parasztság a polgári-demokratikus forradalom idején. Ez az időszak az első orosz forradalomtól (1905) a másodikig terjed (1917 februárjáig bezárólag). Ennek az időszaknak jellegzetes vonása — a parasztság felszabadulása a liberális burzsoázia befolyása alól, a parasztság eltávolodása a kadetoktól, a parasztság fordulata a proletariátus felé, a bolsevikok pártja felé. Ez időszak története a kadetok (liberális burzsoázia) és a bolsevikok (proletariátus) harcának története a parasztságért. E harc sorsát a dumaperiódus döntötte el, mert a négy duma időszaka szemléltető oktatást nyújtott a parasztságnak s ez a lecke napnál világosabban megmutatta a parasztságnak, hogy a kadetok kezéből sem földet, sem szabadságot nem kap, hogy a cár teljesen a földesurakkal tart, a kadetok pedig a cárt támogatják, s hogy az egyetlen erő, amelynek segítségére számítani lehet — a városi munkásság, a proletariátus. Az imperialista háború csak megerősítette a duma-periódusnak ezt a tanulságát és betetőzte a parasztság elfordulását a burzsoáziától, teljessé tette a liberális burzsoázia elszigetelését, mert a háború évei megmutatták, milyen hiú, mennyire csalóka az a remény, hogy a cártól és a cár burzsoá szövetségeseitől meg lehet kapni a békét. A duma-periódus szemléltető oktatása nélkül a proletariátus hegemóniája lehetetlen lett volna.

Így alakult ki a munkások és parasztok szövetsége a polgári-demokratikus forradalomban. Így alakult ki a proletariátus hegemóniája (vezető szerepe) a cárizmus megdöntéséért vívott közös harcban, az a hegemónia, mely az 1917.-es februári forradalomra vezetett.

A Nyugat polgári forradalmai (Anglia, Franciaország, Németország, Ausztria), mint ismeretes, más úton jártak. Ott a forradalomban a hegemónia nem a proletariátusé volt, amely gyengesége miatt nem volt és nem is lehetett önálló politikai erő, hanem a liberális burzsoáziáé. Ott a parasztság a feudális rend alól való felszabadulását nem a kisszámú és szervezetlen proletariátus, hanem a burzsoázia kezéből kapta. Ott a parasztság a régi rend ellen a liberális burzsoáziával haladt együtt. Ott a parasztság a burzsoázia tartaléka volt. Ott a forradalom, ennek folytán, a burzsoázia politikai súlyának hatalmas megnövekedésére vezetett.

Oroszországban viszont a burzsoá forradalom éppen ellenkező eredményekkel járt. A forradalom Oroszországban a burzsoáziának, mint politikai hatalomnak, nem megerősödésére, hanem gyengülésére, nem politikai tartalékainak növekedésére, hanem fő tartaléka, a parasztság elvesztésére vezetett. A burzsoá forradalom Oroszországban nem a liberális burzsoáziát vetette az élre, hanem a forradalmi proletariátust és köréje tömörítette a sokmilliós parasztságot.

Egyebek közt ez magyarázza meg azt a tényt, hogy a burzsoá forradalom Oroszországban viszonylag rövid idő alatt nőtt át proletárforradalommá. A proletariátus hegemóniája a proletariátus diktatúrájának csírája volt, az a lépcsőfok, amely lehetővé tette az átmenetet a proletárdiktatúrára.

Mivel magyarázható az orosz forradalomnak ez a sajátossága, amelyre a nyugati burzsoá forradalmak történetében nem találunk példát? Minek tulajdonítsuk ezt a sajátosságot?

A magyarázat az, hogy a burzsoá forradalom Oroszországban az osztályharc fejlettebb körülményei közt bontakozott ki, mint a Nyugaton, hogy az orosz proletariátusnak erre az időre már sikerült önálló politikai erővé válnia, míg a liberális burzsoázia, melyet a proletariátus forradalmisága megrémített, forradalmiságának még az árnyékát is elvesztette (különösen 1905 tanulságai után) s a cárral és a földbirtokosokkal igyekezett szövetségre lépni a forradalom ellen, a munkások és parasztok ellen.

Figyelembe kell venni a következő körülményeket, amelyek az orosz burzsoá forradalom sajátosságát meghatározták:

a) Az orosz ipar példátlan koncentrációja a forradalom előestéjén. Ismeretes például, hogy Oroszországban az ötszáznál több munkást foglalkoztató üzemekben a munkások 54 százaléka dolgozott, míg olyan fejlett országban, mint az Északamerikai Egyesült Államok, a munkásságnak mindössze 33 százaléka dolgozott hasonló üzemekben. Aligha szorul bizonyításra, hogy már ez az egy körülmény is, kapcsolatban azzal, hogy volt egy olyan forradalmi párt, mint a bolsevikok pártja, Oroszország munkásosztályát az ország politikai életében hatalmas erővé tette.

b) Az üzemi kizsákmányolás elviselhetetlen formái, párosulva a cári népelnyomók tűrhetetlen rendőri rendszerével, a munkások minden komolyabb sztrájkját hatalmas politikai megmozdulássá tették s a munkásosztályt következetesen forradalmi erővé acélozták.

c) Az orosz burzsoázia politikai petyhüdtsége, mely az 1905-ös forradalom után a cárizmus előtti lakájkodássá és nyílt ellenforradalmisággá vált, nemcsak az orosz proletariátus forradalmiságával magyarázható, mely az orosz burzsoáziát a cárizmus karjaiba kergette, hanem azzal is, hogy ez a burzsoázia közvetlenül függött az állami rendelésektől.

d) A falun még megvoltak a hűbériség leggyalázatosabb és legtűrhetetlenebb csökevényei, amelyekhez hozzájárult még a földesúr mindenhatósága, s ez a parasztságot a forradalom karjaiba kergette.

e) A cárizmus minden eleven életet elfojtott, önkényével fokozta a tőkések és a földbirtokosok nyomását, s ez a munkások és parasztok harcát egyetlen forradalmi áradatban egyesítette.

f) Az imperialista háború Oroszország politikai életének mindezeket az ellentéteit mély forradalmi válsággá sűrítette és a forradalomnak hihetetlen támadó erőt adott.

Hová, kihez fordulhatott ilyen körülmények között a parasztság? Kinél kereshetett támogatást a mindenható földbirtokos ellen, a cár önkénye ellen, a pusztító háború ellen, amely gazdaságát tönkretette? A liberális burzsoáziánál? De hiszen az ellensége volt, ezt a négy duma sokévi tapasztalata tanúsította, Az eszereknél? Az eszerek persze „jobbak” a kadetoknál, a programjuk is „megjárná”, majdhogynem paraszti program, de mit adhatnak az eszerek, ha csak a parasztságra akarnak támaszkodni, ellenben gyengék a városban, ahonnan az ellenség elsősorban meríti erőit? Hol van az az új erő, amely sem a falun, sem a városban nem fog megtorpanni, amely bátran áll majd a cár és a földbirtokos ellen folyó harc első sorában, amely segíteni fog a parasztságnak, hogy kitépje magát a szolgaságból, a földtelenségből, az elnyomatásból, a háborúból? Volt-e egyáltalán ilyen erő Oroszországban? Volt. Az orosz proletariátus volt ez, amely már 1905-ben megmutatta erejét, megmutatta, hogy a végsőkig tud harcolni, bebizonyította bátorságát, forradalmiságát.

Mindenesetre: más ilyen erő nem volt és honnan venni sem volt.

Íme, ez az oka annak, hogy a parasztság, miután a kadetoknak hátat fordított és az eszerekhez csatlakozott, egyúttal olyan helyzetbe került, hogy szükségképpen követnie kellett a forradalom olyan bátor vezérét, amilyen az orosz proletariátus.

Ezek a körülmények határozták meg az orosz polgári forradalom sajátos jellegét.

3. A parasztság a proletárforradalom idején. Ez az időszak a februári forradalomtól az Októberi Forradalomig (1917) terjedő időközt fogja át. Ez az időszak viszonylag nem hosszú, mindössze nyolc hónap, — de ezt a nyolc hónapot a tömegek politikai felvilágosítássá és forradalmi nevelése szempontjából bátran állíthatjuk egy sorba a rendes alkotmányos fejlődés egész évtizedeivel, hiszen ez a nyolc hónap nyolc hónap forradalmat jelent. Ennek az időszaknak jellegzetes vonása a parasztság további forradalmasodása, kiábrándulása az eszerekből, a parasztság eltávolodása az eszerektől, a parasztság újabb fordulata a proletariátus felé, közvetlen tömörülése a proletariátus köré, mint az egyetlen mindvégig forradalmi erő köré, mely az országot el tudja vezetni a béke révébe. Ennek az időszaknak a története az eszerek (kispolgári demokrácia) és bolsevikok (proletár demokrácia) harcának története a parasztságért, a parasztság többségének meghódításáért. E harc sorsát a koalíciós időszak, a Kerenszkij-uralom időszaka döntötte el, az eszerek és a mensevikek elutasító magatartása a földesúri földek elkobzásával szemben, az eszerek és a mensevikek harca a háború folytatásáért, a júniusi offenzíva a fronton, a halálos ítélet bevezetése a hadseregben, a Kornyilov-lázadás.

Azelőtt, a megelőző időszakban, a forradalom főkérdése a cár és a földesúri hatalom megdöntése volt, most ellenben, a februári forradalmat követő időszakban, amikor már nem volt cár és a véget nem érő háború az ország gazdaságát végkép aláásta, a parasztságot teljesen tönkretette — most a forradalom fő kérdése a háború megszüntetésének kérdése lett. A tisztán belső jellegű kérdésekről a súlypont határozottan a fő kérdésre, a háború kérdésére tolódott át. „Végezni a háborúval”, „kiszabadulni a háborúból” — ezt kiáltotta az egész kimerült ország és mindenekelőtt a parasztság.

De ahhoz, hogy végezni lehessen a háborúval, meg kellett dönteni az Ideiglenes Kormányt, meg kellett dönteni a burzsoázia hatalmát, meg kellett dönteni az eszerek és mensevikek hatalmát, mert ezek, és csakis ezek akarták a „végső győzelemig” elhúzni a háborút. Más kivezető út a háborúból, mint a burzsoázia megdöntése, a gyakorlatban nem volt.

Ez újabb forradalom volt, proletárforradalom, amely kivetette a hatalomból az imperialista burzsoázia utolsó, szélsőbaloldali frakcióját, az eszerek és a mensevikek pártját azért, hogy új, proletár hatalmat teremtsen, hogy megteremtse a Szovjetek hatalmát, — azért, hogy a forradalmi proletariátus pártját emelje hatalomra, a bolsevikok pártját, azt a pártot, amely forradalmi harcot vív az imperialista háború ellen, a demokratikus békéért. A parasztság többsége támogatta a munkások harcát a békéért, a Szovjetek hatalmáért.

Más kiút a parasztság számára nem volt, más kiút nem is lehetett.

A Kerenszkij-uralom időszaka ily módon a parasztság dolgozó tömegei számára nagyarányú szemléltető oktatás volt, mert világosan megmutatta, hogy az eszerek és a mensevikek hatalma alatt az ország a háborúból nem fogja magát kiszakítani, hogy a parasztok se földet, se szabadságot nem kapnak, hogy a mensevikek és az eszerek a kadetoktól csak édeskés szólamaikban és hazug ígéreteikben különböznek, valójában azonban ugyanazt az imperialista, kadét politikát folytatják, s hogy az egyetlen hatalom, amely az országot a zsákutcából ki tudja vezetni, csak a Szovjetek hatalma lehet. A háború további elhúzódása ennek a leckének igazságát még jobban megerősítette, a forradalmat előrehajtotta, a parasztok és katonák milliós tömegéit rászorította arra, hogy közvetlenül a proletárforradalom körül tömörüljenek. Az eszerek és mensevikek elszigetelődése vitathatatlan ténnyé vált. A koalíciós időszak szemléltető leckéi nélkül a proletariátus diktatúrája lehetetlen lett volna.

Ezek voltak azok a körülmények, amelyek megkönnyítették a polgári forradalom proletárforradalomba való átnövésének folyamatát.

Így alakult ki a proletariátus diktatúrája Oroszországban.

4. A parasztság a Szovjethatalom megszilárdulása után. Régebben, a forradalom első időszakában, főként a cárizmus megdöntéséről volt szó, a februári forradalom után pedig mindenekelőtt arról, hogy az imperialista háborúból ki kell szabadulni a burzsoázia megdöntése útján, most ellenben, a polgárháború felszámolása, a Szovjethatalom megszilárdulása után, a gazdasági építőmunka kérdései léptek előtérbe. Erősíteni és fejleszteni az államosított ipart; e célból az állam által szabályozott kereskedelem segítségével az ipart a parasztgazdasággal összekapcsolni; az egész gabonafölösleg kötelező beszolgáltatását a terményadóval helyettesíteni, hogy aztán, a terményadó mértékét fokozatosan csökkentve, rátérjünk az ipar termékeinek a parasztgazdaság termékeivel való cseréjére; élénkíteni a kereskedelmet és fejleszteni a szövetkezeteket, bevonva oda a parasztság millióit — így vázolta Lenin a gazdasági építőmunka soron levő feladatait a szocialista gazdaság alapzatának megteremtéséhez vezető úton.

Azt mondják, hogy ez a feladat, úgy lehet, meghaladja egy olyan paraszt ország erőit, amilyen Oroszország. Sőt, egyes szkeptikusok egyenesen arról beszélnek, hogy ez a feladat éppenséggel utópikus, teljesíthetetlen, mert a parasztság csak parasztság — a parasztság kistermelőkből áll és ezért a szocialista termelés alapjainak megszervezésére nem használható fel.

De a szkeptikusok tévednek, mert nem számolnak bizonyos körülményekkel, amelyek az adott esetben döntő jelentőségűek. Vegyük szemügyre a legfontosabbakat.

Először. Nem szabad összecserélni a Szovjetunió parasztságát a Nyugat parasztságával. Az a parasztság, amely három forradalom iskoláján ment át, amely a proletariátussal együtt és a proletariátus vezetésével harcolt a cár és a burzsoá hatalom ellen, az a parasztság, amely a proletárforradalom kezéből kapott földet és békét s ennek következtében a proletariátusnak lett tartaléka — ez a parasztság szükségképpen különbözik attól a parasztságtól, amely a burzsoá forradalom idején a liberális burzsoázia vezetése alatt harcolt, e burzsoázia, kezéből kapott földet s ennek következtében a burzsoázia tartaléka lett. Aligha szorul bizonyításra, hogy a szovjet parasztság, amely megszokta, hogy a proletariátussal való politikai barátságot és politikai együttműködést megbecsülje, amely ennek a barátságnak és ennek az együttműködésnek köszönheti szabadságát feltétlenül rendkívül hajlamos a proletariátussal való gazdasági együttműködésre.

Engels azt írta, hogy „a politikai hatalomnak a szocialista párt által való meghódítása belátható közelségbe került. Ahhoz azonban, hogy a politikai hatalmat meghódítsa, ennek a pártnak előbb a városból ki kell mennie a falura, hatalommá kell lennie a falun” (Engels. A parasztkérdés. 1922-es kiadás). Engels ezt a múlt század kilencvenes éveiben írta, a nyugati parasztságot tartva szem előtt. Kell-e bizonyítani, hogy az orosz kommunistáknak, akik ebben az irányban három forradalom folyamán hatalmas munkát végeztek, már sikerült a falun olyan befolyásra szert tenniök és már teremtettek maguknak a falun olyan támaszt, amilyenről nyugati elvtársaink még álmodni sem mernek? Hogyan lehet tagadni, hogy ez a körülmény lényegesen megkönnyíti a gazdasági együttműködés megszervezését Oroszország munkásosztálya és parasztsága között?

A szkeptikusok azt hajtogatják, hogy a kisparasztság olyan tényező, mely a szocialista építéssel összeférhetetlen. De hallgassuk meg, mit mond Engels a Nyugat kisparasztjairól:

„Mi határozottan a kisparaszt mellett állunk; minden lehetőt el fogunk követni, hogy sorsát elviselhetőbbé tegyük, hogy megkönnyítsük neki az átmenetet a szövetkezetre, ha erre rászánja magát, sőt, hogy abban az esetben, ha erre még nem tudja magát elhatározni, meghosszabbított gondolkodási időt biztosítsunk neki saját parcelláján. Ezt nem csupán azért tesszük, mert a kisparasztot, aki saját munkájából él, lehetséges szövetségesünknek tekintjük, hanem közvetlen pártérdekből is. Minél nagyobb azoknak a parasztoknak a száma, akiket megkímélünk a proletariátusba való tényleges lezuhanástól, akiket már, mint parasztokat meg tudunk nyerni magunknak, annál gyorsabban és könnyebben fog a társadalmi átalakulás végbemenni. Nekünk az nem volna hasznunkra, ha a társadalmi átalakulással addig kellene várnunk, míg a tőkés termelés mindenütt a végsőkig kifejlődött, míg a legutolsó kisiparos és a legutolsó kisparaszt is áldozatául esett a tőkés nagyüzemnek. Az anyagi áldozat, amit ebben az értelemben a parasztok javára a köz anyagi eszközeiből hozni kell, a tőkés gazdaság szempontjából csak kidobott pénznek tetszhetik, de mégis kitűnő beruházás, mert a társadalmi átszervezés költségeinél ezzel talán tízszer annyi összeget takarítunk meg. Ilyen értelemben tehát igen bőkezűek lehetünk a parasztság irányában” (yanott30).

Így beszélt Engels, a nyugati parasztságot tartva szem előtt. De vajon nem világos-e, hogy amit Engels mondott, azt sehol sem lehet olyan könnyen és teljesen megvalósítani, mint a proletárdiktatúra országában? Vajon nem világos-e, hogy csak Szovjet-Oroszországban lehet máris és teljességgel valóra váltani, hogy „a saját munkájából élő kisparaszt mellénk álljon”, hogy meghozzuk az ehhez szükséges „anyagi áldozatokat” és „bőkezűek legyünk a parasztság irányában” és hogy ezek és hasonló intézkedések Oroszországban már meg is valósulnak? Hogyan lehet tagadni, hogy ez a körülmény feltétlenül meg fogja könnyíteni és előre fogja vinni a Szovjetország gazdasági építését?

Másodszor. Nem szabad összecserélni Oroszország mezőgazdaságát a Nyugat mezőgazdaságával. Ott a mezőgazdaság fejlődése a kapitalizmus szokott vonalán halad, amelyet a parasztság mélyreható rétegződése s az egyik póluson a nagy uradalmak és a magánkapitalista latifundiumok, a másikon pauperizmus, nyomor és bérrabszolgaság jellemeznek. Ennek következtében ott a züllés és bomlás egészen természetes. Nem így Oroszországban. Nálunk a mezőgazdaság fejlődése már csak azért sem haladhat ilyen úton, mert a Szovjethatalom léte és a döntő munka- és termelési eszközök nacionalizálása ilyen irányú fejlődést nem enged meg. Oroszországban a mezőgazdaság fejlődésének más úton kell haladnia, a sokmilliós kis- és középparasztság szövetkezeti tömörülésének útján, a tömegeket átfogó falusi szövetkezetek fejlődésének útján, melyeket az állam hitelkedvezményekkel támogat. Lenin a szövetkezetekről szóló cikkeiben helyesen utalt arra, hogy a mezőgazdaság fejlődésének nálunk új úton kell haladnia, azon az úton, amelyen a parasztság többségét a szövetkezeteken keresztül bevonjuk a szocialista építésbe, azon az úton, amelyen a kollektivizmus elveit fokozatosan meghonosítjuk a mezőgazdaságban, előbb a termékek értékesítése, később pedig a mezőgazdasági termékek termelése terén is.

Ebben a vonatkozásban rendkívül érdekes új jelenségeket észlelhetünk a falun a mezőgazdasági szövetkezetek működésével kapcsolatban. Ismeretes, hogy a Mezőgazdasági Szövetkezeti Központon belül az egyes mezőgazdasági ágak — a len, burgonya, vaj stb. — számára újabb nagy szervezetek keletkeztek, amelyeknek nagy jövőjük van. Ezek közül például a Lenközpont a lentermelő parasztok termelőszövetkezeteinek egész hálózatát egyesíti. A Lenközpont azzal foglalkozik, hogy a parasztokat vetőmaggal és munkaeszközökkel látja el s azután ugyanezektől a parasztoktól megvásárolja az egész lentermést s azt tömegméretekben elhelyezi a piacon; a parasztok számára biztosítja a nyereségben való részesedést s ily módon a parasztgazdaságot, a Mező- gazdasági Szövetkezeti Központon keresztül, összeköti az állami iparral. Miféle formája ez a termelés megszervezésének? Véleményem szerint ez az államszocialista nagytermelés háziipari rendszere a mező- gazdaság terén. Az államszocialista termelés háziipari rendszeréről a kapitalizmus háziipari rendszerével való analógia alapján beszélek; ilyen rendszer volt például a textilipar terén, ahol a kézművesek a tőkéstől nyersanyagot és szerszámot kaptak, egész termelésüket beszolgáltatták neki s így valójában otthon dolgozó fél-bérmunkások voltak. A sok iránymutató jelenség közül ez az egyik, amely jelzi azt az utat, melyen a mezőgazdaság fejlődésének nálunk haladnia kell. A mezőgazdaság egyéb ágaira vonatkozó más hasonló iránymutató jelenségekről ezúttal nem is beszélek.

Aligha szorul bizonyításra, hogy a parasztság óriási többsége szívesen lép majd a fejlődésnek erre az új útjára s otthagyja a magánkapitalista latifundiumok és a bérrabszolgaság, a nyomor és pusztulás útját.

Lenin mezőgazdaságunk fejlődésének útjairól ezt mondja:
„Minden nagyüzemi termelési eszköz az állam hatalmában, az államhatalom a proletariátus kezében, a proletariátus szövetségben a sok millió kis- és törpeparaszttal, a proletariátus vezető szerepe a parasztság irányában biztosítva van stb., — hát ez nem minden, ami kell ahhoz, hogy a szövetkezetekből, egyes egyedül a szövetkezetekből, amelyeket azelőtt mint szatócskodást kezeltünk — s amelyeket most az új gazdasági politika idején bizonyos tekintetben szintén jogunk van így kezelni, — vajon ez nem minden, ami a teljes szocialista társadalom felépítéséhez szükséges? Ez még nem a szocialista társadalom felépítése, de ez minden, ami e felépítéshez szükséges és elegendő” (XXVII. köt. 392. old.).

A továbbiakban Lenin arról beszél, hogy a szövetkezeti szervezkedést, mely a proletárdiktatúra fennállása mellett a „lakosság megszervezésének új elve” és új „társadalmi rendszer”, pénzügyi és egyéb tekintetben támogatni kell és így folytatja:

„Minden társadalmi rendszer csakis egy bizonyos osztály pénzügyi támogatásával jön létre. Említenünk sem kell azt a sok száz meg százmillió rubelt, amelybe a «szabad» kapitalizmus születése került. Most meg kell értenünk és gyakorlatilag valóra kell váltanunk azt, hogy ezidőszerint az a társadalmi rendszer, melyet a szokottnál nagyobb mértékben kell támogatnunk: a szövetkezeti rendszer. De a szó valódi értelmében kell támogatnunk, vagyis e támogatáson nem elég bárminő szövetkezeti forgalom támogatását érteni, — ezen a támogatáson olyan szövetkezeti forgalom támogatását kell érteni, amelyben a lakosság tényleges tömegei valóban részt vesznek” (ugyanott, 393. old.).

Miről tanúskodnak mind e körülmények? Arról, hogy a szkeptikusoknak nincs igazuk.

Arról, hogy a leninizmusnak van igaza, mely a dolgozó parasztság tömegeit a proletariátus tartalékának tekinti.

Arról, hogy a hatalmon levő proletariátusnak ezt a tartalékot ki lehet és ki is kell használnia arra, hogy az ipart a mezőgazdasággal összekapcsolja, a szocialista építés színvonalát emelje és a proletariátus diktatúrájának megadja azt a szükséges alapot, amely nélkül lehetetlen áttérni a szocialista gazdasági rendre.

SaLa