Írta: V. I. Lenin

Marxizmus és felkelés

Levél az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt Központi Bizottságához

Az az opportunista hazugság, hogy a felkelést előkészíteni, általában, a felkelést művészetnek tekinteni, nem egyéb, mint „blanquizmus” — azok közé a legrosszindulatúbb és alighanem legelterjedtebb ferdítések közé tartozik, amelyekkel az uralkodó „szocialista” pártok a marxizmust meghamisítják.

Már Bernstein, az opportunizmus vezére, szomorú hírnévre tett szert azzal, hogy a marxizmust blanquizmussal vádolta meg és a mai opportunisták, amikor nagy hangon blanquizmust emlegetnek, alapjában véve a legkisebb mértékben sem frissítik fel és semmivel sem „gazdagítják” Bernstein szegényes „eszméit”.

Blanquizmussal vádolják a marxistákat azért, mert a felkelést művészetnek tekintik! Elképzelhető-e az igazságnak ennél felháborítóbb meghamisítása, amikor pedig egyetlen marxista sem tagadhatja, hogy éppen Marx egészen határozottan, világosan és félreérthetetlenül nyilatkozott ebben a kérdésben s a felkelést igenis művészetnek nevezte, és kijelentette, hogy a felkelést úgy kell kezelni, mint művészetet, hogy ki kell vívni az első sikert és sikerről sikerre kell haladni, nem hagyva abba a támadást az ellenség ellen, kihasználva az ellenségnél mutatkozó zavart stb. stb.

A felkelésnek, hogy sikeres legyen, nem összeesküvésre, nem pártra, hanem az élenjáró osztályra kell támaszkodnia. Ez az első feltétel. A felkelésnek a nép forradalmi lendületére kell támaszkodnia. Ez a második feltétel. A felkelésnek az érlelődő forradalom történetében beállt olyan fordulópontra kell támaszkodnia, amikor a nép élenjáró rétegeinek aktivitása a legnagyobb, amikor az ingadozás az ellenségek soraiban és a forradalom gyenge, felemás, határozatlan barátainak soraiban a legerősebb. Ez a harmadik feltétel. A felkelés kérdésének feltevésében ez a három felt étel különbözteti meg a marxizmust a blanquizmustól.

De ha egyszer ezek a feltételek adva vannak, akkor lemondani arról, hogy a felkelést művészetként kezeljük, annyit jelent, mint elárulni a marxizmust és elárulni a forradalmat.

Hogy bebizonyítsuk, miért kell éppen a mostani pillanatot olyannak tartanunk, amikor a pártra nézve kötelező annak elismerése, hogy a felkelést az események alakulása objektíve napirendre tűzte és a felkelést művészetként kell kezelni — hogy ezt bebizonyítsuk, talán a legjobb, ha az összehasonlítás módszerét vesszük igénybe és július 3—4-ét szembeállítjuk a szeptemberi napokkal.

Július 3—4-én, mitsem vétve az igazság ellen, fel lehetett vetni a kérdést a következőképpen: helyesebb volna kézbevenni a hatalmat, hiszen máskülönben ellenségeink így is, úgy is felkeléssel fognak vádolni bennünket, és mint felkelőkkel, le fognak velünk számolni. Ebből azonban akkor nem lehetett azt a következtetést levonni, hogy a hatalmat kézbe kell venni, hiszen a felkelés győzelmének objektív feltételei akkor nem voltak meg.

1) Nem volt még mellettünk az az osztály, amely a forradalom élcsapata.

Nem volt még többségünk a fővárosok munkásai és katonái között. Most többségünk van mind a két Szovjetben. Ezt a többséget csak július és augusztus története, a bolsevikokkal való „leszámolás” tapasztalatai és a Kornyilov-lázadás tapasztalatai teremtették meg.

2) Akkor nem volt általános, az egész népet magával ragadó forradalmi fellendülés. Most, a Kornyilov-lázadás után, van. Bizonyítja ezt a vidék és az, hogy a Szovjetek sok helyen kézbevették a hatalmat.

3) Akkor nem volt ingadozás, komoly általános politikai méretekben, ellenségeink és a felemás kispolgárság soraiban. Most az ingadozás óriási: fő ellenségünk — a szövetséges és a világimperializmus, hiszen a „szövetségesek” a világimperializmus élén állnak — ingadozni kezdett a között, hogy folytassa-e a háborút a győzelemig vagy kössön különbékét Oroszország rovására. Kispolgári demokratáink, miután többségüket a nép között szemmelláthatóan elvesztették, óriási mértékben ingadozni kezdtek és lemondtak a kadetokkal való blokkról, azaz koalícióról.

4) Ezért július 3—4-én a felkelés hiba lett volna: a hatalmat sem fizikailag, sem politikailag nem tudtuk volna megtartani. Fizikailag nem tudtuk volna megtartani, annak ellenére, hogy Petrográd egyes pillanatokban a kezünkben volt, mert saját munkásaink és katonáink akkor még nem lettek volna hajlandók küzdeni, meghalni Petrográd birtoklásáért: nem volt még olyan „ádáz düh”, olyan izzó gyűlölet mind Kerenszkijékkel, mind Cereteli—Csernovékkal szemben, embereinket még nem edzették meg a bolsevik-üldözések tapasztalatai, amelyekben az eszerek és a mensevikek is részt vettek.

Politikailag július 3—4-én nem tudtuk volna megtartani a hatalmat, mert a Kornyilov-lázadás előtt a hadsereg és a vidék felvonulhatott volna és fel is vonult volna Petrográd ellen.

Most egészen más a helyzet.

Miénk annak az osztálynak a többsége, amely a forradalom élcsapata, a nép élcsapata, amely magával tudja ragadni a tömegeket.

Miénk a nép többsége, mert Csernov távozása korántsem az egyetlen, hanem csupán a legkirívóbb, legszemléltetőbb jele annak, hogy a parasztság az eszerek blokkjától (és maguktól az eszerektől) nem fogja megkapni a földet. Márpedig ebben van a forradalom általános népi jellegének lényege.

Megvan az az előnyünk, hogy olyan párt vagyunk, amely biztosan tudja, hogy az egész imperializmus és az egész mensevik-eszer blokk hallatlan ingadozásai közepette milyen úton kell haladnia.

Miénk a biztos győzelem, mert a nép már egészen közel van a kétségbeeséshez, mi pedig az egész népnek a helyes kivezető utat mutatjuk, miután a „kornyilovi napokban” az egész népnek bebizonyítottuk vezetésünk jelentőségét, majd kompromisszumot ajánlottunk fel a blokkistáknak, amit azok visszautasítottak, anélkül, hogy ugyanakkor részükről az ingadozások megszűntek volna.

A legnagyobb hiba volna azt hinni, hogy a mi kompromisszum-ajánlatunkat még nem vetették el, hogy a Demokratikus Tanácskozás még elfogadhatja. A kompromisszumot párt ajánlotta fel pártoknak; másképpen nem lehetett felajánlani. A pártok elvetették. A Demokratikus Tanácskozás csak tanácskozás, semmi több. Egyet nem szabad elfelejteni: a forradalmi nép többsége, a szegény és elkeseredett parasztság, nincs képviselve a tanácskozáson. Ez a nép kisebbségének a tanácskozása — ne feledjük ezt a nyilvánvaló igazságot. A legnagyobb hiba, a legnagyobb parlamenti kretenizmus volna részünkről, ha a Demokratikus Tanácskozásban parlamentet látnánk, mert még ha parlamentnek és a forradalom szuverén parlamentjének nyilvánítaná is magát, akkor sem döntene el semmit: a döntést máshol hozzák meg, Petrográd és Moszkva munkásnegyedeiben fognak dönteni.

A sikeres felkelés minden objektív előfeltétele adva van számunkra. Olyan rendkívül előnyös helyzetben vagyunk, amikor csakis a mi győzelmes felkelésünk vet véget a népet gyötrő ingadozásoknak, a világ e leggyötrelmesebb dolgának; amikor csakis a mi győzelmes felkelésünk hiúsítja meg a forradalom elleni különbékével űzött játékot, meghiúsítja azzal, hogy nyíltan felajánlja a teljesebb, az igazságosabb, a minél előbbi békét, a forradalom érdekét szolgáló békét.

Végül, csakis a mi pártunk tudja, miután győzött a felkelésben, megmenteni Petrográdot, mert ha a mi békeajánlatunkat visszautasítják és még csak fegyverszünetet sem kapunk, akkor mi leszünk a „honvédők”, akkor mi állunk a háborús pártok élére, mi leszünk a „legháborúsabb” párt, mi valóban forradalmi módon fogjuk folytatni a háborút. Elvesszük a kapitalistáktól az utolsó szem gabonát és az utolsó pár csizmát. A száraz kenyérhéjat hagyjuk csak majd meg nekik és bocskort húzunk a lábukra. Minden gabonát és minden lábbelit a frontnak adunk.

És akkor megvédjük Petrográdot.

Oroszországban az igazi forradalmi háború számára az erőforrások, mind az anyagiak, mind a szellemiek, még mérhetetlenül nagyok; száz közül kilencvenkilenc eshetőség szól amellett, hogy a németektől legalább fegyverszünetet kapunk. És most fegyverszünetet kapni — annyit jelent, mint már le is győzni az egész világot.

* **

Miután felismertük, hogy Petrográd és Moszkva munkásainak felkelése feltétlenül szükséges ahhoz, hogy megmentsük a forradalmat és megmentsük Oroszországot attól, hogy a két koalíció imperialistái „külön” feldarabolják, kötelességünk, először, politikai taktikánkat a Tanácskozáson az érlelődő felkelés körülményeihez alkalmazni; kötelességünk, másodszor, bebizonyítani, hogy nemcsak szavakban ismerjük el Marx gondolatát, amely szerint a felkelést művészetnek kell tekinteni.

A Tanácskozáson haladéktalanul szorosan össze kell fogni a bolsevik frakciót, számhajhászás nélkül, nem félve attól, hogy az ingadozókat az ingadozók táborában hagyjuk: ott többet használnak a forradalom ügyének, mint az elszánt és önfeláldozó harcosok táborában.

Meg kell fogalmaznunk a bolsevikok rövid nyilatkozatát, amelyben a legnyomatékosabban ki kell emelnünk, hogy nem helyénvalók a hosszú beszédek, hogy egyáltalán nincs helye „beszédeknek”, hogy a forradalom megmentése érdekében azonnali cselekvésre van szükség, hogy feltétlenül szükség van a teljes szakításra a burzsoáziával, az egész jelenlegi kormány teljes elmozdítására, teljes szakításra az angol-francia imperialistákkal, akik Oroszország „külön” feldarabolására készülnek, hogy az egész hatalomnak azonnal át kell mennie a forradalmi demokrácia kezébe, melynek élén a forradalmi proletariátus áll.

Nyilatkozatunknak ezt a következtetést, a programtervezetekbe kapcsolódva, a lehető legrövidebben és legélesebben kell megfogalmaznia: békét a népeknek, földet a parasztoknak, a botrányos nyereségek elkobzása és a termelést botrányosan károsító tőkések megzabolázása.

Minél rövidebb, minél élesebb lesz a nyilatkozat, annál jobb. Még csak két nagyon fontos pontra kell benne világosan rámutatni: a népet elgyötörték az ingadozások, a népet agyonkínozta az eszerek és mensevikek határozatlansága; mi végérvényesen szakítunk ezekkel a pártokkal, mert elárulták a forradalmat.

És a másik: ha azonnal felajánljuk az annexiók nélküli békét, azonnal szakítunk a szövetséges imperialistákkal és mindenféle imperialistákkal, akkor vagy azonnali fegyverszünethez jutunk, vagy pedig az egész forradalmi proletariátus a honvédelem álláspontjára helyezkedik, és megkezdődik, a forradalmi proletariátus vezetésével, a forradalmi demokrácia valóban igazságos, valóban forradalmi háborúja.

Miután felolvastuk ezt a nyilatkozatot és felszólítottuk a Tanácskozást, hogy döntsön, és ne szónokoljon, cselekedjék, és ne határozati javaslatokat írjon, egész frakciónkat a gyárakba és a kaszárnyákba kell indítanunk: ott van a helye, ott vannak az élet idegei, ott van a forradalom megmentésének a forrása, ott van a Demokratikus Tanácskozás motorja.

Ott kell majd tüzes, szenvedélyes beszédekben megmagyaráznunk programunkat, és a kérdést a következőképpen felvetni: vagy teljesen elfogadja programunkat a Tanácskozás, vagy felkelés. Középút nincs. Várni nem szabad. Elvész a forradalom.

Ha így vetjük fel a kérdést, ha az egész frakciót a gyárakba és a kaszárnyákba összpontosítjuk, akkor helyesen tudjuk majd megválasztani a felkelés megkezdésének időpontját.

Ahhoz azonban, hogy marxista módon, vagyis művészetként kezeljük a felkelést, egyidejűleg, egy percet sem veszítve, meg kell szervezni a felkelő csapatok vezérkarát, el kell osztani az erőket, a hű ezredeket a legfontosabb pontokra kell vezényelni, be kell keríteni az Alekszandra Színházat, el kell foglalni a Péter-Pál erődöt, le kell tartóztatni a vezérkart és a kormányt, a hadapródiskolások és a vad hadosztály ellen olyan csapatokat kell küldeni, melyek inkább ott pusztulnak, de nem engedik az ellenséget a város központjai felé nyomulni; mozgósítanunk kell a felfegyverzett munkásokat, fel kell őket hívni a végső élethalálharcra, azonnal el kell foglalni a távírót és a telefont, a telefonközpontban a mi felkelési vezérkarunkat kell elhelyezni, össze kell vele kötni telefon útján minden gyárat, minden ezredet, a fegyveres harc minden pontját stb.

Mindezt természetesen csak hozzávetőlegesen, csak annak megvilágítására mondom, hogy a jelenlegi helyzetben nem maradhatunk hűek a marxizmushoz, nem maradhatunk hűek a forradalomhoz, ha a felkelést nem tekintjük művészetnek.

N. Lenin

A megírás ideje: 1917. szeptember 13—14. (26—27.)

Először megjelent: „Proletarszkaja Revoljucija” 2. sz. 1921.

Lenin Művei. 26. köt. 4—10. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa