Írta: V. I. Lenin

Az opportunizmus és a II. internacionálé csődje
I

Valóban megszűnt-e létezni a II. Internacionálé? Legtekintélyesebb képviselői, mint Kautsky és Vandervelde, csökönyösen tagadják ezt. Hiszen semmi sem történt, csak a kapcsolatok szakadtak meg; minden rendben van; ez az ő álláspontjuk.

Az igazság kiderítése céljából forduljunk az 1912-es Bázeli Kongresszus Kiáltványához, amely éppen a jelenlegi imperialista világháborúra vonatkozik, és amelyet a világ valamennyi szocialista pártja elfogadott. Meg kell jegyezni, hogy egyetlen szocialista sem merészeli elméletben tagadni, hogy minden háborút feltétlenül konkrét történelmi szempontból kell megítélni.

Most, hogy a háború kitört, sem a nyílt opportunisták, sem a kautskysták nem merik sem a Bázeli Kiáltványt megtagadni, sem pedig a szocialista pártoknak a háború alatt tanúsított magatartását a Kiáltvány követelményeivel egybevetni. Miért? Azért, mert a Kiáltvány ezeket is, amazokat is teljesen leleplezi.

A Kiáltványban egy árva szó sincs sem a haza védelméről, sem pedig a támadó és a védelmi háború közötti különbségről, egyetlen szó sincs mindarról, amit most Németország és a négyes antant opportunistái és kautskystái úton-útfélen világgá kürtölnek. A Kiáltvány nem is beszélhetett erről, minthogy az, amiről szól, teljesen kizárja ezeknek a fogalmaknak bárminemű alkalmazását. A Kiáltvány egészen konkrétan rámutat számos gazdasági és politikai konfliktusra, amelyek ezt a háborút évtizedek során előkészítették, amelyek 1912-ben teljesen világossá váltak és az 1914-es háborút előidézték. A Kiáltvány emlékeztet „a balkáni hegemónia” miatt keletkezett orosz-osztrák konfliktusra; az Anglia, Franciaország és Németország között (mindezen országok között!) „kisázsiai hódító politikájukkal” kapcsolatban kirobbant konfliktusra; az Albánia fölötti „uralomra irányuló törekvés” miatt kitört osztrák-olasz konfliktusra stb. A Kiáltvány mindezeket az összeütközéseket egy szóval „a kapitalista imperializmus” talaján bekövetkezett összeütközésekként határozza meg. Ilyképpen a Kiáltvány teljesen világosan elismeri a most folyó háború hódító, imperialista, reakciós, rabszolgatartó jellegét, vagyis olyan jellegét, amely azt az elgondolást, hogy a haza védelme megengedhető, elméleti szempontból értelmetlenséggé, gyakorlati szempontból pedig ostobasággá teszi. Nagy cápák harcolnak itt azért, hogy idegen „hazákat” elnyeljenek. A Kiáltvány a vitathatatlan történelmi tényekből elkerülhetetlen következtetéseket von le: ez a háború „a népérdek leghalványabb látszatával sem igazolható”; ezt a háborút „a tőkések profitja és a dinasztiák becsvágya” érdekében készítik elő. „Bűntett” volna, ha a munkások „egymásra lőnének”. Ezt mondja a Kiáltvány.

A kapitalista imperializmus korszaka az érett, sőt túlérett kapitalizmus korszaka, annak a kapitalizmusnak a korszaka, amely összeomlás előtt áll és megérett arra, hogy helyét átengedje a szocializmusnak. Az 1789-től 1871-ig terjedő időszak a haladó kapitalizmus kora volt, amikor a történelem napirendjén a feudalizmus, az abszolutizmus megdöntése, az idegen uralom alóli felszabadulás állott. Ezen és csakis ezen az alapon volt megengedhető a „haza védelme”, vagyis a védekezés az elnyomással szemben. Ezt a fogalmat most is lehetne alkalmazni az imperialista nagyhatalmak elleni háborúra, de képtelenség volna, ha az imperialista nagyhatalmak közötti háborúra alkalmaznók, amelyben arról van szó, hogy a Balkán országait, Kis-Ázsiát stb. ki tudja jobban kirabolni. Ezért semmi csodálni való sincs azon, hogy azok a „szocialisták”, akik a „honvédelmet” a mostani háborúban elismerik, a Bázeli Kiáltványt úgy kerülgetik, mint a tolvaj a tett színhelyét. Hiszen a Kiáltvány bebizonyítja, hogy ők szociálsoviniszták, vagyis szavakban szocialisták, a valóságban soviniszták, akik „saját” burzsoáziájuknak segédkeznek idegen országok kirablásában, más nemzetek leigázásában. A „sovinizmus” fogalmában éppen az a lényeges, hogy valaki „saját” hazáját még akkor is védelmezi, ha annak cselekedetei idegen hazák leigázására irányulnak.

Más taktikát kell folytatnunk, ha a háborút nemzeti felszabadító háborúnak ismerjük el, és mást, ha imperialista háborúnak tekintjük. A Kiáltvány világosan rámutat erre a másik taktikára. A háború „gazdasági és politikai válságot idéz elő”, amelyet „ki kell használni” — nem a válság enyhítésére, nem a haza védelmére, hanem éppen ellenkezőleg, a tömegek „felrázására”, a „tőkés uralom megszüntetésének meggyorsítására”. Nem lehet meggyorsítani azt, aminek történelmi feltételei még nem értek meg. A Kiáltvány elismerte, hogy a szociális forradalom lehetséges, hogy előfeltételei megértek, hogy ez a forradalom éppen a háborúval kapcsolatban fog bekövetkezni: „az uralkodó osztályok” félnek a „proletárforradalomtól”, hangoztatja a Kiáltvány, és a Párizsi Kommünre meg az oroszországi 1905-ös forradalom példájára, vagyis a tömegsztrájkok és a polgárháború példájára hivatkozik. Hazugság az, ha — mint ahogy Kautsky teszi — azt állítják, hogy a szocializmus álláspontját ezzel a háborúval kapcsolatban nem tisztázták. Ezt a kérdést nemcsak megvitatták, de el is döntötték Bázelben, ahol elfogadták a forradalmi proletár tömegharc taktikáját.

Felháborító képmutatás az, amikor a Bázeli Kiáltványt teljesen vagy annak leglényegesebb részeit megkerülik és ehelyett egyes pártok vezéreinek beszédeit vagy egyes pártok határozatait idézik, amelyek, először is, a bázeli kongresszus előtt hangzottak el, másodszor, nem az egész világ pártjainak voltak a határozatai, harmadszor, különféle lehetséges háborúkra, csak éppen nem erre a mostani háborúra vonatkoztak. A kérdés veleje az, hogy az európai nagyhatalmak közötti nemzeti háborúk korszakát a közöttük folyó imperialista háborúk korszaka váltotta fel, és hogy ezt a tényt a Bázeli Kiáltványnak kellett először hivatalosan leszegeznie.

Hiba volna, ha azt gondolnánk, hogy a Bázeli Kiáltvány üres szónoklat, hivatalos frázis, komolytalan fenyegetőzés. Így szeretnék kiforgatni a kérdést azok, akiket ez a Kiáltvány leleplez. Ez azonban nem igaz. A Kiáltvány nem egyéb, mint a II. Internacionálé egész korszakában kifejtett nagy propagandamunka eredménye, csak összefoglalása mindannak, amit a szocialisták száz- meg százezer beszédükben, cikkükben és felhívásukban a világ minden nyelvén a tömegek közé dobtak. A Kiáltvány csak azt ismétli, amit például Jules Guesde írt 1899-ben, amikor ostorozta azokat a szocialistákat, akik háború esetén hajlandók belépni a kormányba: arról a háborúról beszélt, amelyet a „kapitalista útonállók” idéznek elő („Engarde!”. 175. old.); csak azt ismétli meg, amit Kautsky írt 1909-ben „A hatalomhoz vezető út”-ban, ahol elismerte, hogy a „békés” korszak véget ért s kezdetét vette a háborúk és forradalmak korszaka. Ha valaki a Bázeli Kiáltványt frázisnak vagy hibának tünteti fel, az azt jelenti, hogy frázisnak vagy hibának minősíti a legutóbbi 25 év egész szocialista tevékenységét. A Kiáltvány tartalma és alkalmazásának mellőzése közötti ellentmondás az opportunisták és kautskysták számára éppen azért olyan elviselhetetlen, mert ez az ellentmondás feltárja a II. Internacionálé tevékenységében rejlő mélységes ellentmondást. Az 1871-től 1914-ig terjedő időszak aránylag „békés” jellege tápot adott az opportunizmusnak — kezdetben, mint hangulatnak, később, mint irányzatnak, végül, pedig mint munkásmozgalmi bürokraták és kispolgári törleszkedők csoportjának, illetve rétegének. Ezek az elemek a munkásmozgalmat csak azáltal tudták maguknak alávetni, hogy szóban elismerték a forradalmi célokat és a forradalmi taktikát. A tömegek bizalmát csak olyan ünnepélyes fogadkozásokkal tudták megnyerni, hogy az egész „békés” tevékenység csupán előkészítése a proletárforradalomnak. Ez az ellentmondás kelevény volt, amelynek valamikor fel kellett fakadnia, és fel is fakadt. Az a kérdés, meg kell-e kísérelni — mint Kautsky és társai teszik — ezt a gennyet az „egyesülés” (a gennyel való egyesülés) nevében újra a szervezetbe vinni, vagy pedig, a munkásmozgalom szervezete teljes gyógyulásának elősegítése érdekében minél gyorsabban és gondosabban el kell-e távolítani, még ha ez ideig-óráig égő fájdalommal is jár.

Nyilvánvaló, hogy azok, akik a hadihiteleket megszavazták, a kormányba beléptek és 1914—1915-ben a haza védelmének eszméje mellett kardoskodtak, elárulták a szocializmust. Ezt a tényt csak képmutatók tagadhatják. Ezt a tényt meg kell magyarázni.

II

Ostobaság volna az egész kérdést személyek kérdésének tekinteni. Milyen opportunizmusról lehet szó, amikor olyan emberek, mint Plehanov és Guesde stb.? — kérdezte Kautsky („Die Neue Zeit”. 1915. május 28). Milyen opportunizmusról lehet szó, amikor Kautsky stb.? — felelte Akszelrod a négyes antant opportunistáinak nevében („Die Krise der Sozialdemokratie”. Zürich 1915. 21. old.). Mindez komédia. Hogy az egész mozgalom válságát megmagyarázzuk, meg kell vizsgálni, először is, ennek a politikának gazdasági jelentőségét, másodszor, azokat az eszméket, amelyeken ez a politika alapszik, és harmadszor, összefüggését a szocialista irányzatok történetével.

Mi az 1914—1915-ös háború idején a „honvédő” irányzat gazdasági tartalma? Valamennyi nagyhatalom burzsoáziája a világ felosztása és kizsákmányolása, a népek elnyomása céljából visel háborút. A munkásmozgalmi bürokraták, a munkásarisztokrácia és a kispolgári törleszkedők nem valami nagy körének juthatnak olyan-amilyen morzsák a burzsoázia hatalmas profitjából. A szociálsovinizmus és az opportunizmus osztályháttere egy és ugyanaz: a kiváltságos munkások kis rétegének szövetsége „saját” nemzeti burzsoáziájával a munkásosztály tömegei ellen, a burzsoázia lakájainak szövetsége magával a burzsoáziával az ellen az osztály ellen, amelyet a burzsoázia kizsákmányol.

Az opportunizmus és a szociálsovinizmus politikai tartalma egy és ugyanaz: az osztályegyüttműködés, lemondás a proletariátus diktatúrájáról, lemondás a forradalmi akciókról, a burzsoá törvényesség feltétlen elismerése, bizalmatlanság a proletariátussal szemben, bizalom a burzsoázia iránt. A szociálsovinizmus — az angol liberális munkáspolitikának, a millerandizmusnak és a bernsteinizmusnak egyenes folytatása és betetőzése.

Az egész 1889—1914-es időszakot a munkásmozgalom két fő irányzatának, a forradalmi és az opportunista szocializmusnak a harca tölti be. És most is minden országban két fő áramlat van a háborúhoz való viszony kérdésében. Tegyük félre azt a burzsoá és opportunista szokást, hogy egyes személyekre hivatkoznak. Vegyük szemügyre több országban az irányzatokat. Tíz európai államot veszünk szemügyre: Németországot, Angliát, Oroszországot, Olaszországot, Hollandiát, Svédországot, Bulgáriát, Svájcot, Belgiumot és Franciaországot. Az első nyolc országban az opportunista és forradalmi irányzatra való megoszlás megfelel a szociálsovinisztákra és internacionalistákra való megoszlásnak. Németországban a szociálsovinizmus támaszpontja a „Sozialistische Monatshefte” meg Legien és társai; Angliában a fábiánusok és a Munkáspárt (az ILP mindig blokkot alkotott velük, támogatta lapjukat — és ebben a blokkban mindig gyengébb volt, mint a szociálsoviniszták, a BSP-ben viszont az internacionalisták a tagok háromhetedét teszik); Oroszországban ezt az áramlatot a „Nasa Zarja” (most „Nase Gyelo”), a Szervező Bizottság, a Csheidze vezetése alatt álló dumafrakció képviseli; Olaszországban — a reformisták Bissolatival az élükön; Hollandiában — Troelstra pártja; Svédországban — a pártnak Branting által vezetett többsége; Bulgáriában — a „nagylelkűek” pártja; Svájcban — Greulich és társai. Mindezeknek az országoknak forradalmi szociáldemokratái körében már többé-kevésbé éles tiltakozások hangzottak el a szociálsovinizmus ellen. Csak két ország kivétel ez alól: Franciaország és Belgium, ahol azonban szintén van valamelyes internacionalista irányzat, csakhogy nagyon gyenge.

A szociálsovinizmus az opportunizmus betetőzése. Megérett arra, hogy a burzsoáziával és a vezérkarokkal nyílt, gyakran közönséges szövetséget kössön. És éppen ez a szövetség ad a szociálsovinizmusnak nagy erőt, ez adja meg neki a legális nyomtatott szónak és a néptömegek megtévesztésének monopóliumát. Ostoba dolog az opportunizmust még most is párton belüli jelenségnek tekinteni. Ostoba dolog azt gondolni, hogy a bázeli határozatot végre lehet hajtani Daviddal, Legiennel, Hyndman-nel, Plehanovval és Webb-bel együtt. A szociálsovinisztákkal való egység — egység a más nemzeteket kizsákmányoló „saját” nemzeti burzsoáziával, a nemzetközi proletariátus kettészakítása. Ez nem azt jelenti, hogy az opportunistákkal való szakítás mindenütt azonnal lehetséges, ez csupán azt jelenti, hogy a szakítás történelmi szempontból megérett, hogy a proletariátus forradalmi harca érdekében ez a szakítás szükséges és elkerülhetetlen, hogy a történelem, amely a „békés” kapitalizmustól elvezetett az imperialista kapitalizmushoz, előkészítette ezt a szakítást. Volentem ducunt fata, nolentem trahunt.

III

A burzsoázia okos képviselői ezt nagyszerűen megértették. Ezért dicsérik annyira a mostani szocialista pártokat, amelyek élén a „haza védelmezői”, vagyis az imperialista rablás védelmezői állanak. Ezért is fizetik meg a kormányok a szocialista vezéreket, hol miniszteri állásokkal (Franciaországban és Angliában), hol az akadálytalan legális tevékenység monopóliumával (Németországban és Oroszországban). Ezért van az, hogy Németországban, ahol a szociáldemokrata párt a legerősebb volt, és ahol nemzeti-liberális ellenforradalmi munkáspárttá való átalakulása a legnyilvánvalóbb volt, már odáig fajult a dolog, hogy a „kisebbség” és a „többség” között folyó harcban az ügyészség „osztálygyűlöletre való izgatást” lát! Az okos opportunisták legfőbb gondja ezért az, hogy megőrizzék a korábbi „egységet” azok között a régi pártok között, amelyek 1914—1915-ben olyan nagy szolgálatot tettek a burzsoáziának. A német szociáldemokrácia egyik tagja, aki 1915 áprilisában a „Preussische Jahrbücher” c. reakciós folyóiratban „Monitor” álnéven cikket tett közzé, ezeknek a világ minden országában fellelhető opportunistáknak nézeteit köszönetet érdemlő őszinteséggel fejezi ki. Monitor szerint a burzsoáziára nézve igen veszélyes volna, ha a szociáldemokrácia még tovább jobbra tolódna: „A szociáldemokráciának olyan jellegű munkáspártnak kell maradnia, amelynek szocialista eszményei vannak. Azon a napon ugyanis, amikor erről lemondana, új párt támadna, amely a korábbi régi párt programját radikálisabb fogalmazásban tenné magáévá” („Preussische Jahrbücher”, 1915. 4. sz. 50-51. old.).

Monitor pontosan célba talált. Az angol liberálisok és a francia radikálisok mindig is éppen ezt akarták: forradalmian hangzó frázisokat, hogy félrevezessék a tömegeket, hogy azok bízzanak a Lloyd George-okban, Sembatokban, Renaudelekben, Legienekben és Kautskykban, vagyis az olyan emberekben, akik képesek rablóháború idején a „haza védelmét” prédikálni.

Monitor azonban az opportunizmusnak csak egyik válfaját: a nyílt, durva, cinikus opportunizmust képviseli. Mások leplezetten, finoman, „becsületesen” járnak el. Engels mondta egy alkalommal, hogy a „becsületes” opportunisták a legveszélyesebbek a munkásosztályra nézve . .. Íme egy példa:

Kautsky a „Neue Zeit”-ben (az 1915 november 26-i számban) a következőket írja: „A többséggel szemben az ellenzék egyre nő; a tömegek ellenzékiek.” „A háború után” (csak a háború után? — N. L.) „az osztályellentétek annyira kiéleződnek, hogy a tömegekben a radikalizmus kerekedik felül.” ”A háború után” (csak a háború után? — N. L.) „az a veszély
fenyeget majd bennünket, hogy a radikális elemek menekülni fognak a pártból és a parlamentellenes” (?? értsd: parlamenten kívüli) „tömegakciók pártjába fognak özönleni.” „Ily módon pártunk két szélsőséges táborra szakad, amelyeknek semmi közösségük sincs egymással.” Kautsky az egység megmentése érdekében a Reichstagban a többséget arra igyekszik rábeszélni, hogy engedjen meg a kisebbségnek néhány radikális parlamenti beszédet. Ez azt jelenti, hogy Kautsky néhány radikális parlamenti beszéddel akarja a forradalmi tömegeket kibékíteni azokkal az opportunistákkal, akiknek „semmi közösségük sincs” a forradalommal, akik már régen vezetik a szakszervezeteket, és most a burzsoáziával és a kormánnyal kötött szoros szövetségre támaszkodva, a párt vezetését is kezükbe kerítették. Miben különbözik ez lényegileg Monitor „programjától”? A marxizmust prostituáló édeskés frázisokon kívül semmiben sem.

1915 március 18-án a Reichstag-frakció ülésén a kautskysta Wurm „óva intette” a frakciót, hogy „ne feszítse túl a húrt; a munkástömegekben nő az ellenzék a frakciótöbbséggel szemben; ki kell tartani a marxista” (?! valószínűleg sajtóhiba, olvasd: „monitorista”) „centrum” álláspontja mellett („Klassen-kampf gegen den Krieg! Material zum «FaIl Liebknecht»”. Als Manuskript gedruckt. 67. old.). Látjuk tehát, hogy a tömegek forradalmiságának tényét valamennyi kautskysta (az úgynevezett „centrum”) nevében már 1915 márciusában elismerték!! Nyolc és fél hónappal később pedig Kautsky újból azzal a javaslattal áll elő, hogy „békítsék ki” azokat a tömegeket, amelyek az opportunista, az ellenforradalmi párt ellen küzdeni akarnak, méghozzá néhány forradalmian hangzó frázis segítségével!!

A háború gyakran azért hasznos, mert feltárja a rothadtságot és elsöpri az üressé vált formákat.

Hasonlítsuk össze az angol fábiánusokat a német kautskystákkal. Egy igazi marxista, Friedrich Engels, 1893 január 18-án a következőket írta a fábiánusokról: „…törtetők bandája, akiknek elég eszük van ahhoz, hogy belássák a szociális átalakulás elkerülhetetlenségét, de semmiképpen sem akarják rábízni ezt az óriási munkát magára a durva proletariátusra … Alapelvük a forradalomtól való rettegés…” (Levélváltás Sorgéval, 390. old.).

1893. november 11-én pedig a következőket írja: „Ezek a fennhéjázó burzsoák, akik kegyesen hajlandók leereszkedni a proletariátushoz, hogy felülről szabadítsák fel, feltéve, hogy a proletariátus hajlandó lesz megérteni, hogy egy ilyen durva, műveletlen tömeg nem képes önmagát felszabadítani, és nem érhet el semmit az efféle okos ügyvédek, irodalmárok és érzelgős fehérnépek jóindulata nélkül…” (ugyanott, 401. old.).

Elméletben Kautsky megvetéssel tekint a fábiánusokra, akárcsak a farizeus a szegény vámosra. Mert hiszen ő a „marxizmusra” esküszik. De mi különbség van köztük a gyakorlatban? Mind a ketten aláírták a Bázeli Kiáltványt és mind a ketten úgy bántak vele, mint II. Vilmos a belga semlegességgel. Marx ellenben egész életén át ostorozta azokat, akik a munkásosztály forradalmi szellemét elfojtani igyekeznek.

Kautsky a forradalmi marxistákkal egy új elméletet szegezett szembe, amely az „ultraimperializmus”-ról szól. „Ultraimperializmuson” azt érti, hogy a „nemzeti finánctőkék egymásközti harcát” kiszorítja és felváltja „a világ együttes kizsákmányolása a nemzetközi finánctőke által” („N. Z.” 1915. április 30). De hozzáteszi: „Hogy megvalósítható-e a kapitalizmusnak ez az új szakasza, kellő előfeltételek hiányában még nem dönthető el.” Tehát puszta feltevések, az „új szakaszról” alkotott feltevések alapján, anélkül, hogy merné határozottan kijelenteni, hogy ez az „új szakasz” „megvalósítható”, ennek a „szakasznak” a feltalálója elveti saját forradalmi kijelentéseit, elveti a proletariátus forradalmi feladatait és forradalmi taktikáját, most, a már megkezdődött válság, a háború, az osztályellentétek hallatlan kiéleződése „szakaszában”! Hát nem a leghitványabb fábiánizmus ez?

Az orosz kautskysták vezére, Akszelrod, szerint „a proletariátus szabadságmozgalmának nemzetközivé tétele terén a probléma súlypontja a mindennapi gyakorlat nemzetközivé tétele”: például, „a munkásvédelmi és a munkásbiztosítási törvényeknek a munkások nemzetközi akcióinak és szervezésének tárgyává kell válniok” (Akszelrod. „A szociáldemokrácia válsága”. Zürich 1915. 39—40. old.). Teljesen nyilvánvaló, hogy nem csupán Legien, Dávid és a Webb házaspár, hanem még maga Lloyd George, Naumann, Briand és Miljukov is teljesen egyetértenek az ilyen „nemzetköziséggel”. Éppúgy, mint 1912-ben, Akszelrod a távoli, nagyon távoli jövőre vonatkozóan hajlandó akár a legforradalmibb frázisokat hangoztatni, ha majd az eljövendő Internacionálé „szembeszáll” (a kormányokkal háború esetén) „és felkorbácsolja a forradalom viharát”. No lám, milyen bátrak vagyunk! De amikor arról van szó, hogy most támogassuk és fejlesszük a tömegekben kezdődő forradalmi erjedést, akkor Akszelrod azt feleli, hogy a forradalmi tömegakciók e taktikája „némileg talán még igazolható volna, ha közvetlenül a szociális forradalom küszöbén állnánk, mint ahogy ez például Oroszországban volt, az 1901-es diáktüntetések óta, amelyek az abszolutizmus elleni döntő harcok közelgésének előhírnökei voltak”. A jelen pillanatban azonban mindez csak „utópia”, „bakunizmus” stb., teljesen Kolb, Dávid, Südekum és Legien szellemében.

A drágalátos Akszelrod csupán azt felejti el, hogy Oroszországban 1901-ben senki sem tudta és nem is tudhatta, hogy az első „döntő harc” négy év múlva fog bekövetkezni — jól jegyezzük meg: négy év múlva —, és hogy „nem dől el”. És mégis csak nekünk, forradalmi marxistáknak, volt akkor igazunk: kinevettük a Kricsevszkijeket és Martinovokat, akik haladéktalan rohamra hívtak fel. Mi a munkásoknak csak azt tanácsoltuk, hogy mindenütt kergessék el az opportunistákat, és hogy minden erővel támogassák, élezzék és szélesítsék ki a tüntetéseket és más forradalmi tömegmegmozdulásokat. Teljesen hasonló a helyzet ma Európában: értelmetlenség volna „haladéktalan” rohamra hívni fel. De szégyen volna ránk nézve, ha szociáldemokratáknak neveznők magunkat és nem tanácsolnók a munkásoknak, hogy szakítsanak az opportunistákkal, és minden erejükkel erősítsék, mélyítsék, szélesítsék és élezzék ki a kezdődő forradalmi mozgalmat és tüntetéseket. A forradalom sohasem pottyan le készen az égből, és a forradalmi erjedés kezdetén soha nem tudhatja senki, elvezet-e ez az erjedés és mikor vezet el a „valóságos”, az „igazi” forradalomhoz. Kautsky és Akszelrod a munkásoknak régi, elkoptatott, ellenforradalmi tanácsokat adnak. Kautsky és Akszelrod azzal a reménnyel táplálják a tömegeket, hogy az eljövendő Internacionálé már egészen biztosan forradalmi lesz — csak hogy most megőrizzék, leplezzék és szépítgessék az ellenforradalmi elemek: a Legienek, Dávidok, Vanderveldék, Hyndmanek uralmát. Hát nem világos, hogy a Legiennel és kompániájával való „egység” a legjobb eszköz az „eljövendő” forradalmi Internacionálé előkészítésére?

„Őrület lett volna arra törekedni, hogy a világháborút polgárháborúvá változtassuk” — jelenti ki a német opportunisták vezére, Dávid („Die Sozialdemokratie und der Weltkrieg” — „A szociáldemokrácia és a világháború”. 1915. 172. old.), feleletül pártunk Központi Bizottságának 1914 november 1-én kibocsátott kiáltványára. Ez a kiáltvány többek között a következőket mondja:

„Bármilyen nagynak látszanak is ennek az átváltoztatásnak a nehézségei az egyik vagy másik pillanatban, a szocialisták — ha már a háború ténnyé lett — sohasem fognak lemondani arról, hogy ebben az irányban rendszeres, szívós, lankadatlan előkészítő munkát ne végezzenek”.

(Dávid is idézi, 171. old.) Egy hónappal Dávid könyvének megjelenése előtt pártunk nyilvánosságra hozta azokat a határozatokat, amelyekben a „rendszeres előkészítést” a következőképpen magyarázta meg: 1. Meg kell tagadni a hiteleket. 2. Szakítani kell az osztálybékével. 3. Illegális szervezeteket kell alakítani. 4. Elő kell segíteni a lövészárkokban megnyilvánuló szolidaritást. 5. Támogatni kell a proletariátus mindennemű forradalmi tömegmegmozdulását.

Dávid csaknem ugyanolyan hős, mint Akszelrod: 1912-ben nem tartotta „őrületnek”, hogy háború esetére a Párizsi Kommünre hivatkozzék.

Plehanov, az antant szociálsovinisztáinak tipikus képviselője, a forradalmi taktikát épp úgy ítéli meg, mint Dávid. „Ábrándos hóbortnak” nevezi. De hallgassuk meg Kolbot, a nyílt opportunistát, aki azt írta: „Liebknecht híveinek taktikája azt eredményezné, hogy a német nemzeten belül folyó harc forrpontig fokozódna.” („Die Sozialdemokratie am Scheidewege” — „A szociáldemokrácia válaszúton”. 50. old.)

De mi mást jelent a forrpontig fokozott harc, mint polgárháborút?

Ha Központi Bizottságunk taktikája, mely alapvonásaiban egybevág a Zimmerwaldi Baloldal taktikájával, „őrület”, „ábránd”, „kalandorság”, „bakunizmus” volna — mint Dávid, Plehanov, Akszelrod, Kautsky és mások állították —, akkor sohasem vezethetett volna el a „nemzeten belül folyó harchoz”, s még kevésbé a forrpontig fokozott harchoz. Anarchista frázisok sehol a világon nem vezettek a nemzeten belül folyó harcokra. Ellenben a tények amellett szólnak, hogy éppen 1915-ben, a háború szülte válság talaján nő a forradalmi erjedés a tömegekben, növekednek a sztrájkok és politikai tüntetések Oroszországban, a sztrájkok Olaszországban és Angliában, az éhségtüntetések és politikai tüntetések Németországban. Hát ez nem a forradalmi tömegmegmozdulások kezdete?

A forradalmi tömegakciók erősítése, fejlesztése, kiszélesítése, kiélezése, illegális szervezetek létesítése, amelyek nélkül még a „szabad” országokban sincs meg a lehetőség arra, hogy a néptömegeknek megmondjuk az igazságot: ez ebben a háborúban a szociáldemokrácia gyakorlati programja. Minden egyéb hazugság vagy frázis, akármilyen opportunista vagy pacifista elméletekkel díszítik is.

Amikor azt mondják nekünk, hogy ez az „orosz taktika” (Dávid kifejezése) Európában nem alkalmazható, akkor mi rendszerint azzal válaszolunk, hogy a tényekre utalunk. Október 30-án Berlinben a párt vezetőségénél megjelent a berlini elvtársnők egy küldöttsége és kijelentette, hogy „ma, amikor a szervezeti apparátus oly nagy, könnyebben lehet a cenzúra mellőzésével röplapokat és nyomtatványokat terjeszteni, «engedély nélkül gyűléseket» tartani, mint a szocialista törvény idején”. „Az eszközök és módok megvannak, de nyilvánvalóan nincs meg az akarat” („Berner Tagwacht”, 1915. 271. old.).

Talán ezeket a rossz elvtársnőket az orosz „szektások” stb. térítették le az igaz útról? Talán az igazi tömegeket nem ezek az elvtársnők, hanem Legien és Kautsky képviselik? Legien, aki 1915 január 27-én tartott előadásában az illegális szervezetek alakításának „anarchista” eszméje ellen mennydörgött; Kautsky, aki olyan mértékben vált ellenforradalmárrá, hogy november 26-án, négy nappal a tízezres berlini tüntetés előtt, „kalandnak” minősítette az utcai tüntetéseket!!

Elég a frázisokból, elég a prostituált Kautsky-féle „marxizmusból”! A II. Internacionálé 25 éves fennállása után, a Bázeli Kiáltvány után, a munkások nem hisznek többé a frázisokban. Az opportunizmus túlérett, véglegesen átment a burzsoázia táborába és szociálsovinizmussá vált: eszmeileg és politikailag szakított a szociáldemokráciával. Szakítani fog vele szervezetileg is. A munkások immár „nem cenzúrázott” sajtót és „nem engedélyezett” gyűléseket, vagyis illegális szervezeteket követelnek a tömegek forradalmi mozgalmának támogatására. Csakis ez a „háború a háború ellen” tekinthető szociáldemokrata tettnek, nem pedig a frázis. És ez a tett minden nehézség, átmeneti vereség, hiba, tévelygés, fennakadás ellenére elvezeti az emberiséget a győzelmes proletárforradalomhoz.

„Vorbote” 1. sz. 1916. január.
Lenin Művei. 22. köt. 106—119. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa