Írta: V. I. Lenin

A háború és az oroszországi szociáldemokrácia

Az európai háború, melyet az összes országok kormányai és burzsoá pártjai évtizedeken át készítettek elő — kitört. A fokozódó fegyverkezés, a piacokért folyó harc rendkívüli kiéleződése a fejlett kapitalista országok legújabb, imperialista fejlődésszakaszának korában, a legelmaradottabb, keleteurópai monarchiák dinasztikus érdekei szükségszerűen erre a háborúra vezettek. A területhódítás és idegen nemzetek leigázása, a konkurens nemzet tönkretétele, javainak elrablása, a dolgozó tömegek figyelmének elterelése Oroszország, Németország, Anglia és más országok belpolitikai válságáról, a munkások megosztása és nacionalista elbolondítása, élcsapatuk kiirtása a proletariátus forradalmi mozgalmának gyengítése céljából — ez a mai háború egyedüli, igazi tartalma, jelentősége és értelme.

A szociáldemokráciára hárul mindenekelőtt az a feladat, hogy feltárja a háború igazi jelentőségét és kíméletlenül leleplezze azt a hazugságot, szofista csűrés-csavarást, azokat a „hazafias” frázisokat, amelyeket az uralkodó osztályok, a földbirtokosok és burzsoák terjesztenek a háború védelmében.

A hadviselő nemzetek egyik csoportjának élén a német burzsoázia áll. Elbolondítja a munkásosztályt és a dolgozó tömegeket, amikor azt állítja, hogy a háborút a haza, szabadság és kultúra érdekében, a cárizmus által leigázott népek felszabadítása érdekében, a reakciós cárizmus megsemmisítése céljából folytatja. Valójában pedig ez a burzsoázia, mely a porosz junkerek és az élükön álló II. Vilmos előtt lakájkodik, éppen ez a burzsoázia volt mindenkor a cárizmus legmegbízhatóbb szövetségese és az oroszországi munkások és parasztok forradalmi mozgalmának ellensége. Valójában ez a burzsoázia – bárminő lesz is a háború kimenetele — a junkerekkel vállvetve minden erejét arra fordítja majd, hogy az oroszországi forradalommal szemben a cári monarchiát támogassa.

Valójában a német burzsoázia rabló hadjáratot indított Szerbia ellen, mert le akarja igázni, és mert a délszlávok nemzeti forradalmát vérbe akarja fojtani, s ugyanakkor haderejének zömét szabadabb országok, Belgium és Franciaország ellen veti, hogy kirabolja gazdagabb versenytársát. A német burzsoázia, mely azt a mesét terjeszti, hogy védelmi háborút folytat, valójában a számára legalkalmasabb időpontot választotta ki a háborúra, amikor kihasználhatja haditechnikájának legújabb vívmányait, és megelőzheti Oroszország és Franciaország már tervbe vett és elhatározott újabb fegyverkezését.

A hadviselő nemzetek másik csoportjának élén az angol és a francia burzsoázia áll, amely ámítja a munkásosztályt és a dolgozó tömegeket, mikor azt állítja, hogy a hazáért, szabadságért és kultúráért visel háborút a német militarizmus és zsarnokság ellen. Valójában pedig ez a burzsoázia milliárdjain már régen felbérelte és arra készítette elő az orosz cárizmusnak, Európa legreakciósabb és legbarbárabb monarchiájának haderejét, hogy megtámadja Németországot.

Az angol és francia burzsoázia harcának igazi célja: a német gyarmatok elrablása és a gazdaságilag gyorsabban fejlődő versenytárs tönkretétele. És ennek a nemes célnak érdekében segítik a „haladó”, „demokratikus” nemzetek a vad cárizmust, hogy még jobban fojtogathassa Lengyelországot, Ukrajnát stb., hogy még kíméletlenebbül elnyomhassa a forradalmat Oroszországban.

Rablásban, vadállati kegyetlenkedésekben és véget nem érő háborús szörnyűségekben a hadviselő országok egyik csoportja sem áll a másik mögött, de hogy elbolondítsák a proletariátust és eltereljék figyelmét az egyetlen igazi felszabadító háborúról, a proletariátusnak „saját” országa és az „idegen” országok burzsoáziája ellen irányuló polgárháborújáról, — minden ország burzsoáziája ennek a „nagy” célnak az érdekében hazug hazafias frázisokkal igyekszik dicsőíteni a „maga” nemzeti háborújának jelentőségét, és azt próbálja elhitetni, hogy nem fosztogatás és nem területhódítás céljából törekszik legyőzni ellenfelét, hanem azért, hogy minden más népet „felszabadítson” — saját népe kivételével.

De minél buzgóbban iparkodik minden ország kormánya és burzsoáziája azon, hogy megossza és egymásra uszítsa a munkásokat, s e dicső cél érdekében minél dühödtebben alkalmazzák a háborús rendszabályok és a hadicenzúra rendszerét (a cenzúráét, amely még most is, a háború idején, a „belső” ellenséget sokkal jobban üldözi, mint a külellenséget), — annál szentebb kötelessége az öntudatos proletariátusnak, hogy valamennyi ország „hazafias” burzsoá klikkjének őrjöngő sovinizmusával szemben megvédje osztály-összetartását, internacionalizmusát, szocialista meggyőződését. Ha az öntudatos munkások nem tűznék maguk elé ezt a feladatot, ez azt jelentené, hogy lemondanak minden felszabadító és demokratikus törekvésükről, már nem is szólva szocialista törekvésükről.

A legnagyobb keserűség érzésével kell megállapítanunk, hogy a legfőbb európai országok szocialista pártjai nem teljesítették ezt a feladatukat, s e pártok — különösen a német párt — vezéreinek magatartása a szocializmus ügyének egyenes elárulásával határos. Ebben az óriási jelentőségű, világtörténelmi pillanatban, a mostani, a második szocialista Internacionálé (1889 — 1914) vezéreinek többsége a szocializmust nacionalizmussal igyekszik felcserélni. Magatartásuknak az volt a következménye, hogy ezeknek az országoknak munkáspártjai nem szegültek szembe kormányaik bűnös magatartásával, hanem arra szólították fel a munkásosztályt, hogy állásfoglalását egyeztesse össze az imperialista kormányok állásfoglalásával. Az Internacionálé vezérei elárulták a szocializmust, amikor megszavazták a hadihiteleket, amikor „saját” országaik burzsoáziájának soviniszta („hazafias”) jelszavait szajkózták, amikor igazolták és védelmezték a háborút, amikor beléptek a hadviselő országok burzsoá kormányaiba stb. stb. A mai Európa legbefolyásosabb szocialista vezérei és legbefolyásosabb Szocialista sajtószervei korántsem szocialista, hanem soviniszta burzsoá és liberális álláspontra helyezkedtek. A szocializmusnak ezért a meggyalázásáért elsősorban a német szociáldemokratákat terheli a felelősség, mert ők voltak a II. Internacionálé legerősebb és legbefolyásosabb pártja. De nem lehet igazolni a francia szocialistákat sem, akik miniszteri állásokat fogadtak el annak a burzsoáziának a kormányában, amely a Kommün leverésére elárulta hazáját és Bismarckkal egyesült.

A német és osztrák szociáldemokraták azzal próbálják igazolni a háború támogatását, hogy ők — szerintük — az orosz cárizmus ellen hadakoznak. Mi, orosz szociáldemokraták, kijelentjük, hogy ezt az igazolást hazug kibúvónak tartjuk. Az utóbbi években, országunkban ismét óriási méreteket öltött a cárizmus ellen irányuló forradalmi mozgalom. A mozgalom élén állandóan az oroszországi munkásosztály haladt. Az utóbbi évek milliókat átfogó politikai sztrájkjai a cárizmus megdöntésének és a demokratikus köztársaság követelésének jelszavával zajlottak le. Közvetlenül a háború kitörése előtt Poincaré, a francia köztársaság elnöke, amikor meglátogatta II. Miklóst, maga is láthatta a munkások barikádjait Pétervár utcáin. Az oroszországi proletariátus nem rettent vissza semmiféle áldozattól, hogy a cári monarchia gyalázatától megszabadítsa az emberiséget. Ki kell jelentenünk azonban, hogy ha van valami, ami bizonyos körülmények között elodázhatja a cárizmus pusztulását, ha van valami, ami segítheti a cárizmust az oroszországi demokrácia elleni harcában, akkor ez éppen a mostani háború, amelyben az angol, francia és orosz burzsoázia a cárizmus reakciós céljainak rendelkezésére bocsátotta pénzeszsákját. És ha valami megnehezítheti az oroszországi munkásosztály forradalmi harcát a cárizmus ellen, akkor ez éppen a német és az osztrák szociáldemokrácia vezéreinek a magatartása, melyet Oroszország soviniszta sajtója követendő példaképül szüntelenül elénk állít.

Még ha feltennők is, hogy a német szociáldemokrácia annyira erőtlen volt, hogy kénytelen volt lemondani minden forradalmi akcióról, — még ebben az esetben sem lett volna szabad a soviniszta táborhoz csatlakoznia, nem lett volna szabad olyan lépéseket tennie, melyekről az olasz szocialisták joggal mondották, hogy a német szociáldemokrata vezérek megbecstelenítik a proletár Internacionálé zászlaját.

A mi pártunk, az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt máris rengeteget szenvedett és fog még szenvedni a háború következtében. Legális munkássajtónkat teljesen megsemmisítették. Szakszervezeteink legnagyobb részét betiltották, elvtársainkat tömegestől letartóztatták és száműzték. De parlamenti képviseletünk — az Állami Duma Oroszországi Szociáldemokrata Munkásfrakciója — feltétlen szocialista kötelességének tartotta, hogy a hadihitelek ellen szavazzon, sőt, azért, hogy tiltakozását még erőteljesebben hangsúlyozza, elhagyta a duma üléstermét; kötelességének tartotta, hogy imperialista politikának bélyegezze az európai kormányok politikáját. És Oroszország szociáldemokrata munkásai a cári kormány fokozott üldözése ellenére is teljesítik a demokrácia és az Internacionálé iránti kötelességüket, máris megjelennek első illegális kiáltványaik a háború ellen.

Amikor a forradalmi szociáldemokrácia képviselői, mint a német szociáldemokraták kisebbsége és a semleges államok legjobb szociáldemokratái, mélységesen szégyellik magukat a II. Internacionálé csődje miatt; amikor Angliában és Franciaországban a szocialisták fel-felszólalnak a szociáldemokrata pártok többségének sovinizmusa ellen; amikor az opportunisták — mint például a német „Sozialistische Monatshefte”, amely már régen nemzeti-liberális álláspontra helyezkedett —, teljes joggal ünneplik az európai szocializmuson aratott diadalukat, — akkor a proletariátusnak azok az opportunizmus és a forradalmi szociáldemokrácia között ingadozó emberek (mint a német szociáldemokrata párt „centruma”) teszik a legrosszabb szolgálatot, akik elhallgatni vagy diplomatikus frázisokkal leplezni próbálják a II. Internacionálé csődjét.

Ellenkezőleg, nyíltan el kell ismerni, hogy a II. Internacionálé csődbe jutott, és meg kell érteni ennek a csődnek az okait, hogy építhessük a világ munkásainak új, szilárdabb, szocialista egyesülését.

Az opportunisták megszegték a stuttgarti, koppenhágai és bázeli kongresszus határozatait, amelyek arra kötelezték a világ szocialistáit, hogy minden esetben, minden körülmények között harcoljanak a sovinizmus ellen, arra kötelezték a szocialistákat, hogy a burzsoázia és kormányai által indított minden háborúra a polgárháború és a szociális forradalom fokozott hirdetésével feleljenek. A II. Internacionálé csődje az opportunizmus csődje, azé az opportunizmusé, amely az elmúlt (úgynevezett „békés”) történelmi korszak sajátosságainak talaján fejlődött és az utóbbi években, az Internacionáléban ténylegesen uralomra jutott. Az opportunisták régóta előkészítették ezt a csődöt, mert tagadták a szocialista forradalmat és ehelyett burzsoá reformizmust hirdettek; — mert tagadták az osztályharcot, tagadták, hogy az osztályharcot bizonyos viszonyok között polgárháborúvá kell átváltoztatni, s az osztályok együttműködését prédikálták;— mert a hazafiság és a honvédelem leple alatt burzsoá sovinizmust hirdettek és semmibe se vették vagy tagadták azt a szocialista alapigazságot, melyet már a Kommunista Kiáltvány leszögezett, hogy a munkásoknak nincs hazájuk; — mert ahelyett, hogy szükségszerűnek ismerték volna el az egész világ proletárjainak forradalmi háborúját az egész világ burzsoáziája ellen, a militarizmus elleni harcban szentimentális nyárspolgári álláspontra helyezkedtek; — mert a burzsoá parlamentarizmus és burzsoá legalitás szükséges kihasználását a burzsoá legalitás bálványozásává változtatták, és megfeledkeztek arról, hogy válságok korszakaiban feltétlenül kötelezőek a szervezés és agitáció illegális formái. Az anarcho-szindikalista áramlat, az opportunizmusnak ez a természetes „kiegészítője”, amely éppoly burzsoá és éppoly ellensége a proletár, azaz a marxista álláspontnak, nem kevésbé gyalázatosan viselkedett, amikor a mostani válság idején önelégülten szajkózta a sovinizmus jelszavait.

Ma lehetetlen teljesíteni a szocializmus feladatait, lehetetlen megvalósítani a munkások igazi nemzetközi tömörülését, ha nem szakítunk határozottan az opportunizmussal, és nem magyarázzuk meg a tömegeknek, hogy az opportunizmus csődje elkerülhetetlen volt.

Minden ország szociáldemokráciájának legelső feladata az, hogy harcoljon országának sovinizmusa ellen. Oroszországban a sovinizmus teljesen hatalmába kerítette a burzsoá liberalizmust (a „kadetokat”) és részben a narodnyikokat az eszerekkel és a „jobboldali” szociáldemokratákkal egyetemben. (Különösen meg kell bélyegezni pl. J. Szmirnov, P. Maszlov és G. Plehanov soviniszta nyilatkozatait, amelyeket a burzsoá „hazafias” sajtó felkapott és alaposan kihasznált.)

Az adott helyzetben, a nemzetközi proletariátus szempontjából nem lehet meghatározni, hogy a hadviselő nemzetek két csoportja közül melyiknek a veresége volna a kisebbik rossz a szocializmusra nézve. De mi, orosz szociáldemokraták, egy pillanatig sem kételkedhetünk abban, hogy Oroszország népeinek munkásosztálya és dolgozó tömegei szempontjából a kisebbik rossz a cári monarchia, a legreakciósabb és a legbarbárabb kormány veresége lenne, annak a kormánynak a veresége, amely Európa és Ázsia nemzetei közül és lakosságából minden más kormánynál több nemzetet és több embert tart igájában.

Az európai szociáldemokrácia legközelebbi politikai jelszavául a köztársasági Európai Egyesült Államok megalakítását kell kitűzni, és a burzsoáziával ellentétben, amely mindent kész „megígérni”, csakhogy a proletariátust a sovinizmus általános áradatába bevonja, a szociáldemokraták meg fogják magyarázni, hogy ez a jelszó a német, az osztrák és az orosz monarchia forradalmi megdöntése nélkül teljesen hazug és értelmetlen.

Oroszországban, tekintettel arra, hogy ez az ország a legelmaradottabb és még nem fejezte be burzsoá forradalmát, a szociáldemokraták feladata most is, mint régebben, az, hogy a következetes demokratikus átalakulás három fő feltételéért harcoljanak: a demokratikus köztársaságért (valamennyi nemzet teljes egyenjogúságával és önrendelkezési jogával), a földesúri földek elkobzásáért és a nyolcórás munkanapért. A háború azonban minden fejlett országban napirendre tűzi a szocialista forradalom jelszavát, amely annál égetőbbé válik, minél inkább nehezednek a háború terhei a proletariátus vállára, minél aktívabbá fog válni korunk „hazafias” barbárságának borzalmai után a proletariátus szerepe Európa újjáteremtésében a nagykapitalizmus óriási technikai vívmányainak viszonyai között. Minthogy a burzsoázia a háborús törvények kihasználásával el akarja némítani a proletariátust, a proletariátusnak múlhatatlanul illegális szervezeti és agitációs formákat kell teremtenie. Hadd „óvják” az opportunisták a legális szervezeteket azon az áron, hogy elárulják meggyőződésüket, — a forradalmi szociáldemokraták arra használják ki a munkásosztály szervezeti tapasztalatait és kapcsolatait, hogy a válság korszakának megfelelő illegális harci formákat teremtenek, s így harcolnak a szocializmusért és a munkásoknak — nem saját országuk soviniszta burzsoáziájával, hanem a világ munkásaival való — egyesüléséért. A proletár Internacionálé nem pusztult el és nem is fog elpusztulni. A munkástömegek minden akadály ellenére is meg fogják teremteni az új Internacionálét. Az opportunizmus mostani diadala nem maradandó. Minél több áldozata lesz a háborúnak, annál világosabban fogják látni a munkástömegek, hogy az opportunisták elárulták a munkásság ügyét, és hogy mindegyik országban a kormány és a burzsoázia ellen kell fordítani a fegyvert.

A mostani imperialista háború átváltoztatása polgárháborúvá — ez az egyetlen helyes proletár jelszó, erre mutat rá a Kommün tapasztalata, ezt jelölte ki a bázeli határozat (1912), ez következik a magas fejlettségű burzsoá országok közötti imperialista háború minden feltételéből. Bármilyen nagynak látszanak is ennek az átváltoztatásnak a nehézségei az egyik vagy másik pillanatban, a szocialisták — ha már a háború ténnyé lett — sohasem fognak lemondani arról, hogy ebben az irányban rendszeres, szívós, lankadatlan előkészítő munkát ne végezzenek.

Csakis ezen az úton haladva szakíthatja ki magát a proletariátus a soviniszta burzsoáziától való függésből, és csakis így tud majd az egyik vagy másik formában, többé vagy kevésbé gyorsan, határozott lépéseket tenni azon az úton, mely a népek igazi szabadsága és a szocializmus felé vezet.

Éljen a munkások nemzetközi testvérisége a világ burzsoáziájának sovinizmusa és patriotizmusa ellen!

Éljen az opportunizmustól megtisztított proletár Internacionálé!

Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt
Központi Bizottsága

A megírás ideje: 1914. szeptember 28.
(október 11.) előtt.

„Szocial-Demokrat” 33. sz. 1914. november 1.

Lenin Művei. 21. köt. 11—21. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa