A KÖZNAPI KISFIÚBÓL FÉRFI LESZ

Így élt Lenin

Ezt, nem magyarázza ószláv egyházi írás horga, nem Isten parancsolta: a kiválasztott te légy! Ezt az utat emberi léptekkel rótta, munkás-kezét használva és a saját fejét.

Legendákban és mesékben a kiválasztottak – a kivételes hősök – születését mindig valami égi jel adja hírül az embereknek. Lenin nem legendás alak és nem mesehős: bölcsője fölött nem is világított betlehemi csillag. Vologya (így becézik az oroszok a Vlagyimirokat) Uljanov éppen olyan kisfiú volt, mint a többi. Jókedvű, eleven, minden játékban, szórakozásban kezdeményező. Legfeljebb élénk eszével és korán megmutatkozó szervezőképességével tűnt ki társai közül. Hozzátartozóinak visszaemlékezései szerint közvetlen, barátkozó természetű volt. Verekedni nem szeretett. „Ez nem játék, ez csúnya, ebben nem veszek részt” – jelentette ki, ha a játék verekedéssé fajult. De nem volt elpuhult „anyámasszony katonája”. Jól úszott, korcsolyázott. Ötéves korától szenvedélyesen olvasott, és már gimnazistaként jeles sakkozó hírében állt.

Kilencéves korától tizenhét éves koráig a szimbirszki gimnáziumban tanult. Rendszeresen, fegyelmezetten élt, ahogy szüleitől, testvéreitől látta-tanulta. Reggel hétkor kelt- ébresztés nélkül -, derékig megmosakodott, bevetette ágyát. Reggeli előtt mindig átismételte az aznapi leckéket, s fél kilencre pontosan a gimnáziumban volt – pedig az iskola jó messzire esett lakásuktól.

Meglehet, fölösleges fontoskodásnak látszik egy nagy történelmi személyiség gyermekkorának olyan apróságait följegyezni, hogy hánykor kelt fel, mit csinált reggelente. Csakhogy a lélektan tudományosan bebizonyította: milyen nagy szerepe van a felnőtt ember jellemének, szokásainak alakulásában a gyermek- és kamaszkori beidegződéseknek. Lenin már gyermekként megszokta a rendszeres életmódot, a munkát és az önfegyelmet. Rendkívüli képességei mellett minden bizonnyal ez is hozzájárult későbbi, emberfölöttinek tetsző munkabírásához, roppant teljesítményeihez.

Igaz, mindez már gimnazista korában sem bizonyult haszontalannak. Végig kiváló tanuló volt. S az iskolai tanulmányok mellett nemcsak arra jutott ideje, hogy a nehezebb feladatok megoldásában segítsen társainak, hanem arra is, hogy megkezdje tájékozódását a világban, és személyes tapasztalataiból, könyvekből szerzett ismereteiből hamarosan sorsdöntő következtetéseket vonjon le.

Mint később feleségének, Nagyezsda Konsztantyinovna Krupszkajának elmondta, körülbelül 1880 után kezdett „figyelni minden politikai beszélgetésre”. Nagy érdeklődéssel hallgatta apját, amikor a falvakban uralkodó szellemi sötétségről és nyomorúságról, a hatóságok önkényeskedéséről és a parasztok kiszolgáltatottságáról beszélt. Felcseperedve maga is láthatta, milyen ínségben él a nép. Különösen felháborította a Szimbirszk környékén élő nem orosz nemzetiségek: a csuvasok, mordvinok, tatárok, udmurtok és más népek kétszeresen is jogfosztott és megalázott helyzete.

Ösztönösen-e, tudatosan-e – ki tudná ma már megmondani? -, tulajdonképpen már gimnáziumi éveiben megkezdte a felkészülést későbbi forradalmárpályájára. Rengeteget olvasott. Szépirodalmat – Puskin, Lermontov, Gogol, Turgenyev, Nyekraszov, Szaltikov-Scsedrin, Tolsztoj írásai voltak a kedvencei -, történelmi, közgazdasági és filozófiai műveket. Feljegyezték, milyen figyelemmel tanulmányozta az orosz forradalmi demokraták: Belinszkij, Herzen, Csernisevszkij, Dobroljubov munkáit. Legtöbbjükhöz újra meg újra visszatért, jegyzeteket készített belőlük. Egyik legkedvesebb olvasmánya Csernisevszkij Mit tegyünk? című műve volt; 14-15 éves korában ismerkedett meg vele, s később – első, falusi száműzetése idején – néhány hét leforgása alatt ötször is újraolvasta, mindig új, izgalmas gondolatokat fedezve fel benne.

(Ez az ifjúkori, mély benyomás lehet az oka annak is, hogy Csernisevszkij regényének címét választotta egyik legfontosabb korai műve címéül. Kár, hogy ez az egyezés a magyar fordításokból nem derül ki egyértelműen. Csernisevszkij regényének magyar címe ugyanis: Mit tegyünk?, az 1902 tavaszán megjelent lenini műé pedig: Mi a teendő? Orosz eredetiben azonban mindkét könyv a Sto gyelaty? címet viseli – amit valóban lehet, mind Mit tegyünk?-nek, mind pedig Mi a teendő?-nek fordítani.)

A gimnazista Lenin mindezeken túl szorgalmasan olvasta a korabeli folyóiratokat. Bátyja, Alekszandr révén tudomást szerzett a marxista irodalomról is, és valószínűleg már ekkor belelapozott Marx Tőkéjébe, melynek első kötete ott volt bátyja könyvtárában.

Ebben az időben természetesen még csak kereste a maga útját. Krupszkajának mesélte, hogy iskolatársaival is szerette volna megbeszélni azokat a gondolatokat, melyek különösen izgatták. Egyik osztálytársában forradalmi érzelmeket vélt felfedezni. Egy alkalommal kisétáltak a közeli folyópartra – a bizalmas beszélgetés azonban szörnyen félresikerült. Osztálytársa a pályaválasztásra terelte a szót, és kijelentette, hogy olyan pályát kell választani, amelyen érvényesülni lehet, amelyen karriert lehet csinálni. Amikor Lenin ezt elmesélte, hozzáfűzte: „No, gondoltam magamban, ez amolyan karrierista, nem pedig forradalmár – és hallgattam.”

Korai forradalmi nézetei előbb-utóbb iskolai dolgozataiba is beszivárogtak. A gimnázium igazgatója, aki Uljanov dolgozatait mindig példának állította a többiek elé, egyik dolgozatát egyszer csak visszaadta, és figyelmeztetően rászólt: „Miféle elnyomott osztályról ír itt maga? Hogy kerül ez ide?”A gimnáziumot azonban Lenin még zökkenők nélkül végezte, és 1887-ben kiváló eredménnyel – aranyéremmel – érettségizett. A gimnázium igazgatójának róla adott minősítésében ez állt: „Uljanov nagyon tehetséges, mindig szorgalmas és pontos; minden osztályban első tanuló volt, és az iskola elvégzésekor aranyéremben részesült mint tanulmányi eredményei, fejlődése és magatartása alapján arra legméltóbb.”

Pedig ekkorra már – alig másfél esztendő alatt – két súlyos csapás is érte a családot, 1886 januárjában, ötvennégy éves korában, váratlanul, agyvérzésben meghalt édesapjuk. 1887 tavasza még szörnyűbb tragédiát hozott. Márciusban letartóztatták a szentpétervári egyetemen tanuló Alekszandr Uljanovot a III. Sándor cár elleni merénylet előkészítésében való részvételért. Nem sokkal később börtönbe került a legidősebb nővér, Anna is. Anna nemsokára kiszabadult, Alekszandr Uljanovot azonban 1887. május 8-án, huszonegy esztendős korában Schlüsselburgban kivégezték. Még nagykorú sem volt az akkori törvények szerint.

Alekszandr Uljanov rendkívül tehetséges fiatalember volt. Életét megosztotta a cárizmus elleni harc és a természettudományok között. Nagy reményekre jogosító fiatal tudósként indult. Már egyetemista korában neves kémia- és zoológiaprofesszorok figyeltek fel dolgozataira, Mengyelejev pedig egyik legjobb tanítványaként emlegette, és sajnálkozott sorsán. Otthon töltött utolsó szünidejében is kora hajnaltól késő éjszakáig tudományos munkán: a disszertációján dolgozott.

Lenin, a gyermek és az ifjú, nagyon ragaszkodott bátyjához. „Sok mindenben egyezett az ízlésük – írja visszaemlékezéseiben Krupszkaja -, mindketten szükségét érezték, hogy gyakran és sokáig egyedül maradjanak és így koncentrálják gondolataikat. Általában együtt laktak, jó ideig egy egészen különálló udvari épületben, és amikor a sok rokon gyerek közül valamelyik unokafivérük vagy unokanővérük bement hozzájuk, kedvelt mondásukkal fogadták őket: »Boldogítsatok bennünket távollétetekkel!« Mindketten kitartóak voltak a munkában, mindkettőjüknek forradalmi hajlamaik voltak. De a köztük levő korkülönbség valószínűleg éreztette hatását.”

Nézeteit tekintve Alekszandr félúton lehetett a marxizmus és az akkor már az egyéni terror útjára tért narodnyikok között. A narodnyikok révén került a cár elleni merénylet előkészítésébe.

Alekszandr letartóztatásának, majd kivégzésének híre alaposan megváltoztatta az Uljanov család helyzetét Szimbirszkben. Régi barátaik, ismerőseik csaknem mind elfordultak tőlük; úgyszólván teljesen magukra maradtak. Odáig fajult ez, hogy amikor édesanyjuk fia tárgyalására Pétervárra akart menni, s a távol fekvő vasútállomásig tartó kocsiútra útitársakat keresett – senki sem akart egy letartóztatott anyjával együtt utazni. A fiatal Lenin ekkor életre szóló leckét kapott a liberális értelmiség gerinctelenségéről, gyávaságáról.

Marija Alekszandrovna végül mégis eljutott fia perének tárgyalására. Hallotta bátor beszédét, melyben leleplezte a cári önkényuralmat, és egy új társadalmi rend győzelmének elkerülhetetlenségét hirdette. „Csodálkoztam, milyen jól beszél Szasa: mennyire meggyőzően, ékesszólóan – számolt be lányának, Annának. – Nem hittem volna, hogy így tud beszélni. De olyan mérhetetlenül fájdalmas volt hallgatnom őt, hogy képtelen voltam beszéde végéig ott maradni, kimentem a teremből.”

Lenint mélységesen megrendítette bátyjának kivégzése. Szeretettel őrizte emlékét, tisztelte bátorságát, önfeláldozását. A politikai harc általa választott módját – a terrorizmust – azonban már ekkor helytelenítette. „Nem – mondta -, nem ezen az úton fogunk haladni. Nem ilyen úton kell haladni.”„Bátyjának sorsa kétségkívül igen mély hatással volt Vlagyimir Iljicsre – írja Krupszkaja. – Fontos tényező volt az is, hogy Vlagyimir Iljics ebben az időben már sok mindenről önálló véleményt alkotott, hogy már eldöntötte magában a forradalmi harc szükségességének kérdését. Ha nem így lett volna, akkor valószínűleg csak nagy bánatot okozott volna neki, vagy legjobb esetben csak felkeltette volna azt az elszántságot és törekvést, hogy bátyja nyomdokában haladjon. Az adott körülmények között azonban kicsiszolta gondolkozását, rendkívüli józanságot alakított ki benne, megtanította szembenézni az igazsággal, arra intette, hogy egy pillanatig se hagyja magát félrevezetni frázisoktól, illúzióktól, s hogy minden kérdést a legnagyobb becsületességgel vizsgáljon meg.”

Ezerszer sulykolja a tompa fülbe ugyanazt, újra, még, és másnapra már összekulcsolja két ember egymást megértő kezét. Tegnap még négy kezet, ma négyszázat.

Az Uljanov család hamarosan elköltözött a számára immár oly szomorú emlékű Szimbirszkből, és 1887 augusztusában egy másik Volga menti városban, Kazanyban telepedett meg. Lenin itt beiratkozott az egyetem jogi karára. Ez már bizonyíthatóan tudatos választás volt: felkészülés a forradalmi harcra. „Most – mondta – olyan időket élünk, amikor jogot és politikai gazdaságtant kell tanulni.”

Kazanyi diákoskodása azonban nem sokáig tartott. Mindjárt kezdetben bekapcsolódott egy forradalmi körbe, melyet a rendőrség „rendkívül ártalmas irányzatúnak” minősített. Részt vett a haladó diákmozgalomban is. 1887 decemberének elején gyűlést rendeztek az egyetem aulájában, hol a reakciós egyetemi rendtartás hatálytalanítását, diákegyletek szervezésének engedélyezését, a korábban kizárt diákok visszavételét és a kizárásért felelős személyek megbüntetését követelték. Memorandumot írtak a rektornak, melyben a többi között ez állt: „Bennünket csakis azok a tarthatatlan feltételek hoztak össze, amelyek közt általában az orosz élet és speciálisan a diákok élete folyik.” Lenin a gyűlés egyik szervezője és aktív résztvevője volt. Röviddel utána letartóztatták. A rendőrfelügyelő, aki a börtönbe kísérte, ezt mondta neki: „Mit lázadoznak maguk, fiatalember? Hiszen fal van maguk előtt.” Mire a tizenhét éves Lenin így felelt: „Fal, de korhadt, döngesd, és beomlik!” A börtönben pedig, amikor a letartóztatott egyetemi hallgatók kiszabadulásuk utáni terveikről beszélgettek, kijelentette társainak, hogy csak egyetlen utat lát maga előtt: a forradalmi harc útját.

Az egyetemről természetesen kizárták, és anyai nagyapja kicsiny birtokára, Kokuskino (ma: Lenino) faluba száműzték. Titkosrendőri felügyelet alá helyezték – és ettől kezdve a cári rendőrség állandó megfigyelés alatt tartotta.

A kokuskinói „kényszerpihenőt” további felkészülésre, tanulásra használta fel. „Úgy gondolom – mondta egyszer -, hogy életemben soha azután, még pétervári zárkámban és Szibériában sem olvastam annyit, mint a Kazanyból falura való száműzetésemet követő évben. Őrült szenvedéllyel olvastam kora reggeltől késő estig.” Továbbra is forgatta az egyetemi tankönyveket, rajtuk kívül szépirodalmi, szociológiai, közgazdasági, statisztikai könyveket és folyóiratokat olvasott. 1888 őszén engedélyt kapott arra, hogy visszaköltözzék Kazanyba. Az egyetemre azonban nem vették vissza. (A tankerületi felügyelő ilyen jellemzést adott róla: „…kiváló képességei és igen jó bizonyítványai ellenére egyelőre sem erkölcsi, sem politikai szempontból nem tekinthető megbízhatónak.”) Ekkor kérte, hogy külföldi egyetemen tanulhasson, de – a rendőrség utasítására – nem kapott a kormányzóságtól útlevelet. Ezután magánúton szerette volna elvégezni az egyetemet. Ezt is csak 1890 tavaszán engedélyezték neki. Elhatározta, hogy volt kazanyi évfolyamtársaival egyszerre fejezi be tanulmányait, hogy másfél év alatt egyedül is megtanulja mindazt, amit a többiek az egyetemen négy esztendeig tanultak. 1891-ben, két részletben – tavasszal és ősszel – le is tette az államvizsgát a pétervári egyetemen. Valamennyi vizsgázó közül ő volt az egyetlen, aki minden tárgyból a legjobb osztályzatot érte el, s első fokozatú diplomát kapott. 1892. január végén fölvették az ügyvédjelöltek listájára, s márciusban már védőügyvéd a szamarai bíróságon. Védencei főként kézművesek és szegényparasztok voltak.

Időközben ugyanis az Uljanov család átköltözött Szamarába (a mai Kujbisevba). Itt Lenin, miközben tanult, pénzt is keresett, tanítással. „Volt egyetemi hallgató leckéket adna. Hajlandó vidékre is menni” – hirdetett a Szamarszkaja Gazeta című újságban. Minthogy rendőri megfigyelés alatt állt, nyilvántartó lapjára is följegyezték: leckeadásból él.

Megfeszített erővel tanult, dolgozott. Pontos tervet készített, és ezt minden körülményék között betartotta. Testvérei visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy még nyáron is, amikor a családdal egy környékbeli tanyára ment nyaralni, „dolgozószobát” rendezett be magának a kert végében. Reggeli után mindjárt elhúzódott oda, és egészen alkonyatig a könyveket bújta. Estéit azonban a családdal töltötte. Beszélgettek, énekeltek. Főként orosz dalokat daloltak, de ismerték a Marseillaise-t is, és együtt tanulták meg az Internacionálét, franciául. Lenin szívesen hallgatta húga zongorajátékát, ő maga is tanult kisfiúkorában zongorázni, csak hamar abbahagyta. De egész életében nagyon szerette a zenét. Jóval később, már a győztes forradalom vezetőjeként panaszolta egyszer, hogy a zenehallgatás „luxusát” ritkán engedheti meg magának, mert a zene túlságosan felkavarja. Legkedvesebb zeneszerzője Beethoven volt.

A rendkívül intenzív felkészülésnek ebben az időszakában nyelvtudását is igyekezett tökéletesíteni. Biztos tudomásunk van arról, hogy francia nyelvismerete mellett ekkor már németül is tudott olyan jól, hogy eredetiben olvashatta Marx, Engels, Hegel és mások műveit. Később számos nyelvet megtanult. Németül, angolul, franciául szabadon fogalmazott, folyékonyan beszélt (jóllehet a kérdőívekre mindig szerényen odaírta, hogy rosszul); értett lengyelül, csehül, olaszul görög és latin nyelven. Pihenésül gyakran nyelvkönyveket és szótárakat forgatott.

A kazanyi és a szamarai évekre esik Lenin szellemi érlelődésének legfontosabb szakasza is: alaposabb megismerkedése a marxizmussal.

Már Kazanyban belépett egy marxista körbe, ahol Marx és Engels illegális kiadásban megjelent, illetve kézírásos formában terjesztett műveit tanulmányozták. Szamarában pedig már ő maga szervezett marxista kört.

„Ahogy emlékszem, 1888 őszétől elragadtatással beszélt Marxról, akit akkor tanulmányozott behatóbban – emlékezik vissza nővére, Anna. – …Nagy hévvel és lelkesedéssel beszélt nekem a marxi elmélet alapjairól és azokról a nagy távlatokról, amelyeket ez az elmélet nyitott. Csak úgy áradt belőle a lelkes hit, amely átragadt a vele beszélgetőre is. Már akkor értett hozzá, hogy szavaival meggyőzze, magával ragadja az embereket. És ha valamit olvasott, ha valami újat fedezett fel, már akkor is szükségét érezte, hogy közölje másokkal, hogy híveket szerezzen magának…”

A fiatal Lenin szellemi felkészültségére és érettségére jellemző, hogy a marxizmus „behatóbb tanulmányozását” talán a legnehezebbel, Marx fő művével, a Tőkével kezdte. Tudjuk, hogy ekkoriban olvasta A filozófia nyomorúságát és Engels Anti-Dühringjét is. A Kommunista Kiáltványt pedig lefordította németről oroszra. Fordítását nemcsak Szamarában, hanem az egész Volga-vidék marxista köreiben terjesztették.

Ezekből a művekből kapta Lenin az első igazán meggyőző választ az őt leginkább gyötrő kérdésekre. Megismerkedett a dialektikus és történelmi materializmus filozófiájával. Elsajátította ennek tudományos módszertanát. Megismerte és megértette a kapitalizmus természetrajzát, és azt is, hogy a kapitalizmust szükségképpen új társadalmi rend váltja fel. Marx és Engels munkáiból döbbent rá, hogy az az erő, mely a forradalmi harc vezetésére, valamennyi elnyomott felszabadítására hivatott: a munkásosztály.

Mindarról, amit e művek tanulmányozása közben felfedezett, előadásokat tartott a marxista körökben. Természetesen nagyon kellett vigyázniuk, hogy a rendőrség meg ne tudja, mivel is foglalkoznak tulajdonképpen ezekben a művelődési köröknek, baráti társaságoknak álcázott forradalmárcsoportokban. Hogy a rendőrséget kijátsszák, gyakran nagy, több napos csónakkirándulásokat rendeztek a Volgán és mellékfolyóin. A „világ körüli utazás”-nak nevezett csónakkörutak-ra – melyeket lelkes tanulás és szenvedélyes vita töltött ki, s melyek egyben felüdülést is jelentettek, és lehetőséget a természet szépségeiben való gyönyörködésre – Lenin még sok esztendő múltán is nagy örömmel emlékezett.

Társai már ekkor nagyra becsülték. „Ebben a huszonhárom éves emberben – emlékezik a szamarai időkre egy régi forradalmár, Lalajanc – a legmeglepőbb formában egyesült az egyszerűség, éleselméjűség, életöröm és lelkesedés a szilárdsággal, a mély ismeretekkel, a kérlelhetetlen logikával, a világossággal s az ítéletek és meghatározások pontosságával.”

„A Vlagyimir Iljiccsel folytatott vitákban – mondta ugyanerről az időről másik társuk, Szemjonov – először értettük meg teljesen világosan a »burzsoázia« és a »proletariátus« fogalmát s e társadalmi kategóriák szerepét a tőkés rendszer fejlődésében, valamint a rendszer fejlődési tendenciáját. Vlagyimir Iljics bebizonyította a munkásosztály megszervezésének szükségességét nemcsak a gazdasági feltételek megjavítása céljából, hanem avégett is, hogy a proletariátus meghódítsa a politikai hatalmat.”

Mindezt számunkra már nem kell bizonyítani. Az általános iskolában tanítják, olyan magától értetődő természetességgel, mint a matematika axiómáit. Lenin idejében azonban a marxi elmélet még nagyon új volt, s még nem állta ki a gyakorlat próbáját. Ellenőrizni kellett tehát igazságát, meg kellett vizsgálni érvényességi körét, egybe kellett vetni az oroszországi valósággal, szembesíteni más, ugyancsak a nép felszabadítását célzó elméletekkel és törekvésekkel.

Oroszországban a forradalmi demokraták munkássága előkészítette a talajt a marxizmus számára. Bonyolultabb problémát jelentett azonban a narodnyikok ideológiája.

A múlt század hetvenes éveitől kezdve egészen a forradalmi szociáldemokrácia megerősödéséig az orosz forradalmi mozgalom legjelentősebb áramlatát a narodnyikok képviselték. (Elnevezésük az orosz „narod”- „nép” – szóból származik.) Többségükben lelkes, fiatal értelmiségiek voltak, akik úgy vélték, hogy Oroszországban – Nyugat- Európától eltérőleg – a kapitalizmus nem fog kifejlődni, hanem azt megkerülve kialakul majd valami új, igazságos társadalom. Ehhez elsősorban az szükséges, hogy a „népet”, amelyen ők főként a parasztokat értették, felrázzák, felvilágosítsák. A parasztok tömegeivel azonban sehogy sem tudtak szót érteni. A kudarcok nyomán a narodnyikok egy része elkedvetlenedett, beilleszkedett a cári rendszerbe – néhány reformmal törekedve azt „megjavítani” -, más része titkos társaságokat alakított, és a terrorizmus útjára tért. Minthogy a parasztság (melyet a fő forradalmi erőnek tartottak) az ő érvelésükkel szemben mozdíthatatlannak bizonyult, a munkásosztály történelmi szerepét pedig nem ismerték fel, arra a következtetésre jutottak, hogy a tömeget a kis létszámú értelmiségi elit, a mindenre elszánt hősök fogják felszabadítani. Merényleteket szerveztek, hogy a közvéleményt felrázzák. Hiába öltek meg azonban gyűlölt, magas rangú hivatalnokokat, tábornokokat, hiába ölték meg magát a cárt is – a cári rendszer mégsem ingott meg. A merényletekre pedig még kíméletlenebb elnyomással válaszolt.

Sorozatos kudarcaik ellenére a narodnyikok még Lenin fellépése idején is kétségkívül népszerűek voltak a forradalmárok között. Lenin, mint láttuk, már bátyja tragédiájakor arra a következtetésre jutott, hogy más úton kell haladni. Becsülte ugyan a narodnyikok forradalmi (különösen konspirációs) tapasztalatait, és tisztelte bátorságukat, önfeláldozásukat, de – mint nővére írta – „sohasem rajongott a narodnyikság eszméiért, sohasem úszott ezzel az árral”. Elsősorban azért nem, mert a narodnyikok elmélete ellentétben állt a valósággal, politikai gyakorlata pedig tévútra vezette a forradalmi mozgalmat.

Lenin, amikor a marxizmus igazságáról és érvényességi köréről akart meggyőződni, mindenekelőtt a valóság tudományos vizsgálatából indult ki. Könyvtárnyi orosz és külföldi statisztikát, gazdasági jelentést, közgazdasági és szociológiai munkát tanulmányozott át már életének korai időszakában. És éber szemmel figyelte mind a városi, mind a falusi élet alakulását. Ezt bizonyítja első fönnmaradt tudományos munkája is (Újabb gazdasági mozgalmak a paraszti életben), melyben nagy mennyiségű statisztikai adat elemzése nyomán arra a következtetésre jutott, hogy az osztálytagozódás az orosz falvakban nemcsak hogy megindult, hanem erre az időre már jelentősen előre is haladt. Alapos felkészültségről és eredeti gondolkozásról tanúskodik második munkája is, Az úgynevezett piackérdésről című, melyben az oroszországi árutermelési és értékesítési (piaci) viszonyokat veti egybe Marx Tőkéjének idevonatkozó elemzéseivel.

Ezt a művét azonban már Pétervárott írta. 1893 nyarán ugyanis oda költözött. Szűk volt számára a Volga-vidék, akkor még jobbára kézműves- és kereskedővárosaival. Nagy ipari központban, nagy proletártömegek közt akart élni.

A felkészülés első időszaka befejeződött.
(idézet: – Így élt Lenin – című könyvből)

SaLa