Írta: J. V. Sztálin

Jegyzetek mai témákról

I
A háború veszélyéről

Aligha lehet kételkedni abban, hogy napjaink alapvető kérdése az új imperialista háború veszélyének kérdése. Az új háborúnak nem valami meghatározatlan és megfoghatatlan „veszélyéről” van szó. Általában az új háború, különösen pedig a Szovjetunió elleni háború reális és tényleges veszélyéről van szó.

A világ és az érdekszférák újrafelosztása, amelyet a legutóbbi imperialista háború eredményeképpen hajtottak végre, azóta már „elavult”. Egyes újabb országok (Amerika, Japán) előretörtek. Egyes régebbi országok (például Anglia) lemaradnak. Új életre kel és növekszik, egyre jobban erősödve, a kapitalista Németország, amelyet Versailles-ban eltemettek volt. Felfelé kapaszkodik a burzsoá Olaszország, irigy pillantásokat vetve Franciaországra.

Ádáz harc folyik a felvevő piacokért, a tőkekiviteli piacokért, az e piacokhoz vezető tengeri és szárazföldi utakért, a világ újabb újrafelosztásáért. Élesednek az ellentétek Amerika és Anglia, Japán és Amerika, Anglia és Franciaország, Olaszország és Franciaország között.

Élesednek az ellentétek a tőkés országokon belül, és ezek az ellentétek olykor a proletariátus nyílt forradalmi fellépéseinek formájában robbannak ki (Anglia, Ausztria).

Élesednek az ellentétek az imperialista világ és a függő országok között, és ezek az ellentétek gyakran nyílt konfliktusok és forradalmi robbanások formájában törnek ki (Kína, Indonézia, Észak- Afrika, Dél-Amerika).

De mindezeknek az ellentéteknek a növekedése a világkapitalizmus válságának növekedését jelenti, a stabilizáció ténye ellenére is egy válságnak a növekedését, amely hasonlíthatatlanul mélyebb, mint a legutóbbi imperialista háború előtti válság. A Szovjetuniónak, a proletárdiktatúra országának fennállása és sikere csak elmélyíti és kiélezi ezt a válságot.

Nem csoda, hogy az imperializmus új háborúra készül, mert ebben látja e válság megoldásának egyetlen útját. A fegyverkezés példátlan növekedése, az a tény, hogy a burzsoá kormányok általában a fasiszta „kormányzási” módszerekre vettek irányt, a kommunisták elleni keresztes hadjárat, a Szovjetunió elleni féktelen rágalomhadjárat, a nyílt intervenció Kínában — mindez ugyanegy jelenségnek, a világ újabb újrafelosztásáért folyó új háború előkészítésének különböző oldala.

Az imperialisták már régen hajbakaptak volna egymással, ha nem volnának kommunista pártok, amelyek elszántan harcolnak az imperialista háborúk ellen, ha nem volna a Szovjetunió, amelynek békepolitikája súlyos teher az új háború kezdeményezőinek lábán, ha az imperialisták nem félnének attól, hogy meggyengítik egymást, és ezzel megkönnyítik az imperialista front újabb áttörését.

Azt hiszem, ez az utóbbi körülmény, vagyis az, hogy attól félnek, hogy meggyengítik egymást, és ezzel megkönnyítik az imperialista front újabb áttörését, az egyik legfontosabb tényező, amely egyelőre visszatartja őket attól, hogy egymással verekedjenek.

Ebből ered az imperialisták bizonyos köreinek az a „természetes” törekvése, hogy háttérbe szorítsák, átmenetileg elkenjék a saját táborukban fennálló nézeteltéréseket, megteremtsék az imperialisták egységfrontját és hadjáratot indítsanak a Szovjetunió ellen azért, hogy legalább részben, legalább ideiglenesen, a Szovjetunió rovására, megoldják a kapitalizmus egyre jobban mélyülő válságát.

Az a tény, hogy a Szovjetunió elleni imperialista egységfront megalakításában az angol burzsoázia és harci vezérkara, a konzervatív párt vállalta magára a kezdeményezést, nem lehet számunkra meglepetés. Az angol kapitalizmus világéletében a népi forradalmak leggonoszabb fojtogatója volt, maradt és lesz. Kezdve a XVIII. századvégi nagy francia polgári forradalomtól egészen a mostani kínai forradalomig, az angol burzsoázia az emberiség szabadságmozgalmának fojtogatói között mindig a legelső sorokban volt és van ma is. A szovjet emberek sohasem felejtik el azokat az erőszakoskodásokat, rablásokat és katonai betöréseket, amelyeket országunk néhány évvel ezelőtt az angol tőkések jóvoltából elszenvedett. Mi csodálatos van tehát abban, ha az angol tőke és konzervatív pártja ismét élére áll a proletárforradalom nemzetközi góca, a Szovjetunió elleni háborúnak?

De az angol burzsoázia nem szeret a saját kezével harcolni. Mindig szívesebben viselt háborút a más kezével. És olykor valóban talált is magának olyan bolondokat, akik hajlandók voltak számára kikaparni a tűzből a gesztenyét.

Így volt ez a nagy francia polgári forradalom idején, amikor az angol burzsoáziának sikerült létrehoznia az európai államok szövetségét a forradalmi Franciaország ellen.

Így volt ez a Szovjetunió Októberi Forradalma után, amikor az angol burzsoázia, miután megtámadta a Szovjetuniót, megpróbálta nyélbeütni a „tizennégy állam szövetségét”, és amikor az angol burzsoáziát ennek ellenére kiebrudaltuk a Szovjetunió területéről.

Így van ez ma Kínában, ahol az angol burzsoázia egységfrontot próbál létrehozni a kínai forradalom ellen.

Teljesen érthető, hogy a konzervatív párt, amely a Szovjetunió elleni háborúra készül, immár több esztendeje végez előkészületeket ahhoz, hogy a Szovjetunió ellen létrehozza a nagy és kis államok „szentszövetségét”.

A konzervatívok eddig, egészen a legutóbbi időkig, többé-kevésbé burkoltan végezték ezeket az előkészületeket, most azonban, az utóbbi időben, áttértek a „direkt akciókra”, nyílt támadásokat intéznek a Szovjetunió ellen és mindenki szemeláttára igyekeznek összehozni a hírhedt „szentszövetséget”. Anglia konzervatív kormányának első nyílt támadása a pekingi szovjet diplomáciai képviselet megrohanása volt. Ennek a megrohanásnak legalább két célja volt. „Szörnyű” okmányokat akartak felfedezni a Szovjetunió „romboló” munkájáról, hogy általános felháborodást keltsenek a Szovjetunió ellen és előkészítsék a talajt a Szovjetunió elleni egységfront számára. Katonai konfliktust akartak előidézni a Szovjetunió és a pekingi kormány között és háborúba akarták sodorni a Szovjetuniót Kína ellen.

Ez a támadás, mint ismeretes, meghiúsult.

A második nyílt támadás az „Arkosz” londoni megrohanása és a Szovjetunióval való szakítás volt. Ennek a támadásnak az volt a célja, hogy egységfrontot teremtsen a Szovjetunió ellen, hogy megindítsa Európaszerte a Szovjetunió diplomáciai blokádját és kiprovokálja a Szovjetunióval kötött szerződéses kapcsolatok megszakításának egész sorozatát.

Ez a támadás, mint ismeretes, szintén meghiúsult.

A harmadik nyílt támadást Varsóban hajtották végre, Vojkov meggyilkolásának megszervezése útján. Vojkov meggyilkolásának, amelyet a konzervatív párt ügynökei szerveztek, szerzőinek elgondolásai szerint, a szarajevói gyilkosság szerepét kellett volna betöltenie, vagyis katonai konfliktusba kellett volna sodornia a Szovjetuniót Lengyelországgal.

Ez a támadás mintha szintén meghiúsult volna.

Mivel magyarázható az, hogy ezek a támadások mind a mai napig nem jártak azzal az eredménnyel, amelyet a konzervatívok tőlük vártak?

A különböző burzsoá államok ellentétes érdekeivel, azzal, hogy ezek közül az államok közül soknak érdeke a Szovjetunióval való gazdasági kapcsolatok fenntartása.

A Szovjetunió békeszerető politikájával, amelyet a Szovjet Kormány szilárdan és tántoríthatatlanul folytat.

Azzal, hogy az Angliától függő államok, akár Csang Co-lin államáról, akár Pilsudski államáról van szó, nem óhajtanak a konzervatívok vak eszközei lenni saját érdekeik rovására.

A tisztelt lordok, úgylátszik, nem akarják megérteni, hogy mindegyik állam, mégha a legjelentéktelenebb is, hajlamos arra, hogy magát valami egységnek tekintse, amely a maga külön életét igyekszik élni, és a konzervatívok szép szemeiért nem óhajtja kockára tenni létét. Az angol konzervatívok elfelejtették számba venni ezeket a körülményeket.

Azt jelenti-e ez, hogy a jövőben már nem lesznek ilyen támadások? Nem, nem ezt jelenti. Ellenkezőleg, ez csak azt jelenti, hogy a támadások újult erővel fognak megismétlődni.

Ezeket a támadásokat nem lehet véletleneknek tekinteni. Természetes folyományai ezek az egész nemzetközi helyzetnek, az angol burzsoázia helyzetének „anyaországában” és gyarmatain, a konzervatív párt mint kormányzó párt helyzetének.

Az egész jelenlegi nemzetközi helyzet, az angol kormány Szovjetunió elleni „műveleteinek” minden egyes ténye, az, hogy pénzügyi blokádot szervez a Szovjetunió ellen, az, hogy titkos tárgyalásokat folytat a hatalmakkal a Szovjetunió elleni politika kérdéseiről, az, hogy pénzeli Ukrajna, Grúzia, Azerbajdzsán, Örményország stb. emigráns „kormányait” azért, hogy szervezzenek felkeléseket a Szovjetuniónak ezekben az országaiban, és az, hogy finanszírozza a terrorista és kém-csoportokat, amelyek hidakat robbantanak, gyárakat gyújtanak fel és terrorizálják a Szovjetunió diplomáciai képviselőit — mindez kétségbevonhatatlanul arról tanúskodik, hogy az angol konzervatív kormány eltökélten és határozottan a Szovjetunió elleni háború megszervezésének útjára lépett. És persze semmiesetre sem tarthatjuk kizártnak, hogy a konzervatívoknak bizonyos körülmények között sikerülhet ilyen vagy olyan katonai blokkot egybekovácsolni a Szovjetunió ellen.

Melyek a mi feladataink?

Feladatunk az, hogy riadót fújjunk Európa minden országában az új háború veszélye miatt, fokozzuk a tőkés országok munkásainak és katonáinak éberségét, és előkészítsük, lankadatlanul előkészítsük a tömegeket arra, hogy a forradalmi harc teljes fegyverzetében fogadják a burzsoá kormányoknak egy új háború megszervezésére irányuló minden néven nevezendő kísérletét.

Feladatunk, hogy kipellengérezzük a munkásmozgalomnak mindazokat a vezetőit, akik az új háború veszélyét „kitalálásnak” „tekintik”, akik pacifista hazugsággal altatgatják a munkásokat, akik szemet hunynak arra, hogy a burzsoázia új háborút készít elő, mert azt akarják, hogy a háború meglepetésszerűen érje a munkásokat.

Feladatunk, hogy a Szovjet Kormány a jövőben is szilárdan és tántoríthatatlanul folytassa békepolitikáját, a békés kapcsolatok politikáját, ellenségeink provokációs kirohanásai, a tekintélyünket érő minden szurkálás ellenére.

Az ellenséges táborhoz tartozó provokátorok ingerelnek és ingerelni fognak bennünket azzal az állítással, hogy békepolitikánknak gyengeségünk, hadseregünk gyengesége a magyarázata. Ez olykor kihozza a béketűrésből egyik-másik elvtársunkat, akik hajlamosak arra, hogy felüljenek a provokációknak, és „erélyes” rendszabályokat követelnek. Ez ideggyengeség. Ez a kitartás hiánya. Nem táncolhatunk úgy, nem szabad úgy táncolnunk, ahogy ellenségeink fütyülnek. A magunk útján kell haladnunk, védelmezve a béke ügyét, demonstrálva békeakaratunkat, leleplezve ellenségeink rabló szándékait és megbélyegezve őket mint háborús gyújtogatókat.

Mert csak ez a politika teheti lehetővé számunkra azt, hogy a Szovjetunió dolgozó tömegeit egyetlen harci táborban tömörítsük, ha az ellenség — vagy helyesebben, amikor az ellenség — ránk erőszakolja a háborút.

Ami „gyengeségünket” vagy hadseregünk „gyengeségét” illeti, ellenségeink nem első esetben követnek el hibát e tekintetben. Amikor nyolc évvel ezelőtt az angol burzsoázia intervenciót indított a Szovjetunió ellen, Churchill pedig „tizennégy állam” hadjáratával fenyegetőzött, a burzsoá sajtó akkor is hadseregünk „gyengeségén” lovagolt, de az egész világ tudja, hogy mind az angol intervenciósokat, mind szövetségeseiket győzelmes hadseregünk szégyenszemre kiseperte országunk területéről.

Nem ártana, ha a háborús gyújtogató urak erre emlékeznének.

Feladatunk, hogy fokozzuk országunk védelmi képességét, fellendítsük népgazdaságunkat, javítsuk iparunkat, a hadi- és a békeipart egyaránt, fokozzuk országunk munkásainak, parasztjainak és vöröskatonáinak éberségét, megacélozzuk akaratukat a szocialista haza megvédésére és felszámoljuk azt a lazaságot, amely sajnos még korántsincs felszámolva.

Feladatunk, hogy megszilárdítsuk és megtisztítsuk a gyomtól hátországunkat, nem riadva vissza attól, hogy leszámoljunk a „fenséges” terroristákkal és gyáraink gyújtogatóival, mert országunk védelme lehetetlen szilárd forradalmi hátország nélkül.

Nemrégiben kaptuk meg az angol munkásmozgalom ismert vezetőinek, Lansburynek, Maxton-nak és Brockwaynak tiltakozását azzal kapcsolatban, hogy agyonlövettünk húsz terroristát és gyújtogatót — orosz hercegeket és nemeseket. Én nem tekinthetem az angol munkásmozgalomnak ezeket a vezetőit a Szovjetunió ellenségeinek. De rosszabbak az ellenségnél.

Rosszabbak az ellenségnél, mert a Szovjetunió barátainak nevezik magukat, és ennek ellenére tiltakozásukkal megkönnyítik az orosz földbirtokosoknak és az angol kémeknek, hogy a jövőben is szervezhessenek gyilkosságokat a Szovjetunió képviselői ellen.

Rosszabbak az ellenségnél, mert tiltakozásukkal azt mozdítják elő, hogy a Szovjetunió munkásai fegyvertelenek legyenek esküdt ellenségeikkel szemben.

Rosszabbak az ellenségnél, mert nem akarják megérteni, hogy a húsz „fenséges” agyonlövetése a forradalom szükséges önvédelmi rendszabálya.

Nem hiába mondják: „szabadíts meg uram minket az ilyen barátoktól, ellenségeinkkel majd magunk is elbánunk”.

Ami a húsz „fenséges” agyonlövetését illeti, tudják meg a Szovjetunió ellenségei, belső és külső ellenségei egyaránt, hogy a Szovjetunióban él a proletárdiktatúra és keze kemény.

Mit mondjunk ezek után szerencsétlen ellenzékünkről, azokkal az új támadásokkal kapcsolatban, amelyeket az új háború veszélye láttán pártunk ellen intézett? Mit mondjunk arról, hogy ez az ellenzék a háborús veszély láttán helyénvalónak találta, hogy fokozza támadásait a párt ellen? Mi jó lehet abban, hogy az ellenzék — ahelyett, hogy tömörülne a párt köré a külső veszéllyel szemben — helyénvalónak találja, hogy a Szovjetunió helyzetének nehézségeit felhasználja a párt elleni újabb támadásokra? Az ellenzék talán nem kívánja a Szovjetunió győzelmét az imperializmus elleni eljövendő harcokban, a Szovjetunió védelmi képességének fokozását, hátországunk megszilárdítását? Vagy talán ez gyávaság az új nehézségek láttán, megfutamodás, annak a jele, hogy ki akarnak bújni a felelősség alól, s ezt a szándékukat leplezik a baloldali frázisok pufogtatásával? ..

II
Kínáról

Most, amikor a kínai forradalom fejlődésének új szakaszába lépett, valamelyest összegezhetjük a megtett út eredményeit és megvizsgálhatjuk azt a kérdést, helyes volt-e a Komintern kínai politikája?

Vannak a leninizmusnak egyes taktikai elvei, amelyeknek számbavétele nélkül nem lehetséges sem a forradalom helyes vezetése, sem a Komintern kínai vonalának ellenőrzése. Ellenzékieink már régen megfeledkeztek ezekről az elvekről. De éppen azért, mert az ellenzék feledékenységben szenved, újra meg újra meg kell emlékezni róluk.

A leninizmus olyan taktikai elveire gondolok, mint:

a) az az elv, hogy amikor a Komintern irányadó útmutatásait kidolgozzuk az egyes országok munkásmozgalma számára, minden egyes országban feltétlenül figyelembe kell venni azt, ami az illető országban nemzetileg sajátos és nemzetileg különleges;

b) az az elv, hogy minden ország kommunista pártjának feltétlenül fel kell használnia a legkisebb lehetőséget is arra, hogy a proletariátusnak tömegeket jelentő szövetségest biztosítson, mégha ideiglenes, ingadozó, nem-tartós és megbízhatatlan is az a szövetséges;

c) az az elv, hogy feltétlenül figyelembe kell venni azt az igazságot, hogy a milliós tömegek politikai neveléséhez a propaganda és agitáció egymagában nem elegendő, hogy ahhoz maguknak a tömegeknek saját politikai tapasztalata is szükséges.

Azt hiszem, hogy a leninizmus e taktikai elveinek figyelembevétele az az elengedhetetlen feltétel, amely nélkül lehetetlen a Kominternnek a kínai forradalomban követett vonalát marxista módon ellenőrizni.

Vizsgáljuk meg a kínai forradalom kérdéseit e taktikai elvek fényében.

Pártunk eszmei fejlődése ellenére pártunkban sajnos még vannak bizonyos fajtájú „vezetők”, akik őszintén hiszik, hogy a kínai forradalmat lehet, hogy úgy mondjam, táviratilag, a Komintern bizonyos általánosan elismert általános tételei alapján vezetni, nem számolva a kínai gazdasági élet, a kínai politikai rend, a kínai kultúra, a kínai erkölcsök, hagyományok nemzeti sajátosságaival. Ezek a „vezetők” éppen abban különböznek az igazi vezetőktől, hogy mindig van a zsebükben két-három kész formula, amelyek „alkalmasak” minden országra és „kötelezőek” minden körülmények között. Számukra nem létezik az a kérdés, hogy minden országban figyelembe kell venni azt, ami nemzetileg sajátos és nemzetileg különleges. Számukra nem létezik az a kérdés, hogy a Komintern általános tételeit egybe kell kapcsolni minden egyes ország forradalmi mozgalmának nemzeti sajátosságaival, hogy a Komintern általános tételeit alkalmazni kell minden egyes ország nemzeti és állami sajátosságaira.

Ezek a „vezetők” nem értik, hogy most, amikor a kommunista pártok megnőttek és tömegpártokká váltak, a vezetés fő feladata abban áll, hogy minden országban megtalálja, megragadja és a Komintern általános tételeivel ésszerűen egybehangolja a mozgalom nemzetileg sajátos vonásait, azért, hogy megkönnyítse és gyakorlatilag megvalósíthatóvá tegye a kommunista mozgalom fő céljait.

Ezért próbálgatják ezek a „vezetők” egy kaptafára húzni a vezetést minden ország számára. Ezért próbálnak gépiesen alkalmazni bizonyos általános formulákat, nem számolva az egyes országok mozgalmának konkrét feltételeivel. Ezért vannak örökös konfliktusok az egyes országokban a formulák és a forradalmi mozgalom között — ami e gyászvezetők vezetésének fő eredménye.

A mi ellenzékieink éppen ezeknek a gyászvezetőknek a fajtájához tartoznak.

Az ellenzék hallotta, hogy Kínában polgári forradalom megy végbe. Tudja, hogy Oroszországban a polgári forradalom a burzsoázia ellen ment végbe. Innen ered a kész formula Kína számára: le a burzsoáziával való minden együttműködéssel, éljen a kommunisták azonnali kilépése a Kuomintangból (1926 áprilisa).

De az ellenzék elfeledte, hogy Kína, az 1905-ös Oroszországtól eltérően, félgyarmati ország, amelyet az imperializmus elnyom, hogy a kínai forradalom ennélfogva nem egyszerűen polgári forradalom, hanem imperialistaellenes típusú polgári forradalom, hogy az imperializmus Kínában kezében tartja az ipar, a kereskedelem és a közlekedés fő szálait, hogy az imperializmus járma nemcsak a kínai dolgozó tömegeket nyomja, hanem a kínai burzsoázia bizonyos rétegeit is, hogy a kínai burzsoázia ennélfogva bizonyos feltételek mellett és bizonyos időre támogathatja a kínai forradalmat.

A valóságban, mint ismeretes, így is történt. Ha a kínai forradalom kantoni időszakát nézzük, azt az időszakot, amikor a nemzeti csapatok elérték a Jangcét, a Kuomintang szakadása előtti időszakot, akkor el kell ismernünk, hogy a kínai burzsoázia támogatta a kínai forradalmat, hogy teljesen helyesnek bizonyult a Komintern vonala, amely szerint bizonyos időre és bizonyos feltételek mellett az együttműködés ezzel a burzsoáziával megengedhető.

Az eredmény — az ellenzék visszavonta régi formuláját és kihirdette az „új” formulát: az együttműködés a kínai burzsoáziával szükséges, a kommunistáknak nem kell kilépniök a Kuomintangból (1927 áprilisa).

Ez volt az ellenzék első büntetése, amely azért sújtotta, mert nem akarja figyelembevenni a kínai forradalom nemzeti sajátosságait.

Az ellenzék hallotta, hogy a pekingi kormány Kína vámügyi autonómiája kérdésében marakodik az imperialista államok képviselőivel. Az ellenzék tudja, hogy vámautonómiára elsősorban a kínai kapitalistáknak van szükségük. Innen a kész formula: a kínai forradalom azért nemzeti és azért imperializmusellenes forradalom, mert fő célja Kína vámügyi önállóságának kivívása.

De az ellenzék elfelejtette, hogy az imperializmus ereje Kínában nem elsősorban Kína vámkorlátozásaiban van, hanem abban, hogy gyárak, bányák, vasutak, gőzhajók, bankok, kereskedelmi vállalatok vannak ott a tulajdonában, amelyek kiszívják a sokmilliós Kína munkásainak és parasztjainak vérét.

Az ellenzék elfelejtette, hogy a kínai népnek az imperializmus ellen folytatott forradalmi harca elsősorban és főkép azzal magyarázható, hogy Kínában az imperializmus az az erő, amely, támogatja és felbátorítja a kínai nép közvetlen kizsákmányolóit — a feudális földbirtokosokat, a militaristákat, a kapitalistákat, a bürokratákat stb. —, hogy a kínai munkások és parasztok nem tudják legyűrni e kizsákmányolóikat, ha ugyanakkor nem folytatnak forradalmi harcot az imperializmus ellen is.

Az ellenzék elfelejti, hogy éppen ez a körülmény az egyik legfontosabb tényező, amely lehetővé teszi a kínai polgári forradalom átnövését szocialista forradalomba.

Az ellenzék elfelejti, hogy aki a kínai imperializmusellenes forradalmat a vámautonómiáért folyó forradalomnak minősíti, az tagadja annak lehetőségét, hogy a kínai polgári forradalom szocialista forradalomba nőjön át, mert a kínai forradalmat a kínai burzsoázia vezetésére bízza.

És csakugyan, a tények a továbbiakban megmutatták, hogy a vámautonómia lényegében a kínai burzsoázia platformja, mert most még olyan megrögzött reakciósok is, mint Csang Co-lin és Csang Kai-sek, a nem-egyenjogú szerződések felbontása és a kínai vámautonómia megteremtése mellett foglalnak állást.

Innen ered az ellenzék kettőssége, innen erednek az ellenzék próbálkozásai, hogy kitérjen a vámautonómiára vonatkozó saját formulája elől, hogy suttyomban lemondjon róla és csatlakozzék a Komintern álláspontjához, amely szerint a kínai polgári forradalom átnövése szocialista forradalomba lehetséges.

Ez volt az ellenzék második büntetése, amely azért sújtotta, mert nem hajlandó komolyan tanulmányozni a kínai forradalom nemzeti sajátosságait.

Az ellenzék hallotta, hogy a kínai faluba behatolt a kereskedő burzsoázia, amely bérbe adja a földet a vagyontalan parasztoknak. Az ellenzék tudja, hogy a kereskedő nem feudális földbirtokos. Innen a kész formula: a feudalizmus csökevényeinek és következésképpen a parasztság harcának, melyet a feudalizmus csökevényei ellen folytat, nincs komoly jelentősége a kínai forradalomban, Kínában tehát most nem az agrárforradalom a legfőbb, hanem Kína függése az imperializmus országaitól az állami vámügyekben.

De az ellenzék nem látja, hogy a kínai gazdasági élet sajátszerűsége nem abban van, hogy a kereskedelmi tőke behatol a faluba, hanem abban, hogy a feudális csökevények uralma párosul a kereskedelmi tőkének a kínai faluban való működésével, s ugyanakkor megmaradnak a parasztság kizsákmányolásának és elnyomásának középkori, feudális módszerei.

Az ellenzék nem érti, hogy az egész mostani kínai katonai-bürokratikus gépezet, amely a kínai parasztságot embertelenül fosztogatja és elnyomja, lényegében a feudális csökevények és a feudális kizsákmányolási módszerek uralmának és a kereskedelmi tőke falusi működésének ezen a párosulásán nyugvó politikai felépítmény.

És csakugyan, a tények a továbbiakban megmutatták, hogy Kínában nagyszabású agrárforradalom bontakozott ki, amely elsősorban és főként a kis és nagy kínai feudálisok ellen irányul.

A tények megmutatták, hogy ez a forradalom felölelte a parasztok tízmillióit, és kiterjedhet egész Kínára.

A tények megmutatták, hogy feudálisok, valóságos és élő feudálisok, nemcsak vannak Kínában, ha nem számos tartományban a kezükben is tartják a hatalmat, alárendelik akaratuknak a hadsereg tisztikarát, alárendelik befolyásuknak a Kuomintang vezetését és csapást csapás után mérnek a kínai forradalomra.

Aki ezek után tagadná a feudális csökevények meglétét és a kizsákmányolás feudális rendszerét, mint az elnyomás fő formáját a kínai faluban, aki ezek után nem ismerné el az agrárforradalmat, mint a kínai forradalmi mozgalom jelenlegi fő tényét — az nyilvánvaló tények ellen hadakoznék.

Ezért áll el az ellenzék a feudális csökevények és az agrárforradalom kérdésében hangoztatott régi formulájától. Ezért tesz az ellenzék kísérleteket arra, hogy suttyomban elhagyja régi formuláját és hallgatólagosan elismerje a Komintern álláspontjának helyességét.

Ez az ellenzék harmadik büntetése azért, mert nem hajlandó számolni a kínai gazdasági élet nemzeti sajátosságaival.

És így tovább és így tovább.

Meghasonlás a formulák és a valóság között — ez az ellenzéki gyászvezetők osztályrésze.

Ez a meghasonlás pedig közvetlen eredménye annak, hogy az ellenzék szakított a leninizmus ismert taktikai elvével, amely szerint minden egyes ország forradalmi mozgalmában kötelességünk figyelembe venni azt, ami abban nemzetileg sajátos és nemzetileg különleges.

Lenin ezt az elvet a következőképpen fogalmazza meg:

„A fődolog most az, hogy minden egyes ország kommunistái egészen tudatosan megértsék az opportunizmus és a «baloldali» doktrinérség elleni harc alapvető elvi feladatait, valamint mindazokat a konkrét sajátosságokat, amelyeket ez a harc az egyes országokban a gazdasági élet, a politika, a kultúra, a nemzetiségi összetétel (Írország stb.), a gyarmatok, a vallási megoszlás stb. stb. sajátos vonásainak megfelelően felmutat, és amelyeket ennek a harcnak elkerülhetetlenül fel is kell mutatnia. Mindenütt érezhető, terjed és növekszik az elégedetlenség a II. Internacionáléval, opportunizmusa miatt is, meg amiatt is, hogy nem tud vagy nem képes igazán centralizált, igazán vezető központot teremteni, amely alkalmas a forradalmi proletariátus nemzetközi taktikájának irányítására, ennek a proletariátusnak az egész világot felölelő szovjet köztársaságért folytatott harcában. Világosan meg kell érteni, hogy az ilyen vezető központot semmiesetre sem lehet felépíteni a harc taktikai szabályainak sablonizálása, gépies egyenlősítése, egy kaptafára húzása alapján. Mindaddig, amíg a népek és az országok között nemzeti és állami különbségek vannak — márpedig ezek a különbségek még a proletariátus diktatúrájának világméretekben történő megvalósulása után is sokáig, nagyon sokáig meg fognak maradni —, a világ kommunista munkásmozgalmának nemzetközi taktikai egysége nem a különféleség kiküszöbölését, nem a nemzeti különbségek megszüntetését (ez a mai helyzetben dőre álom), hanem a kommunizmus alapelveinek (a Szovjethatalomnak és a proletariátus diktatúrájának) olyan érvényesítését követeli, amely ezeket az elveket a részletekben helyesen módosítja, azokat a nemzeti és a nemzeti-állami különbségekhez hozzáalakítja, hozzáalkalmazza. Kutatni, tanulmányozni, megkeresni, kitalálni, felismerni azt, ami nemzetileg sajátos, nemzetileg különleges minden egyes országnak azokban a konkrét módszereiben, amelyek az egységes nemzetközi feladat megoldásához — a munkásmozgalmon belüli opportunizmus és baloldali doktrinérség legyőzéséhez, a burzsoázia megdöntéséhez, a Szovjet Köztársaság és a proletárdiktatúra megteremtéséhez vezetnek: ez a jelen történelmi pillanatban a fő feladat valamennyi előrehaladott (és nemcsak az előrehaladott) országban” („«Baloldaliság» — a kommunizmus gyermek- betegsége”. XXV. köt. 227—228. old.).

A Komintern vonala megfelel e lenini taktikai elv kötelező számbavételének.

Az ellenzék vonala, ellenkezőleg, szakít ezzel a taktikai elvvel.

És mert szakított vele, ezért érte az ellenzéket egyik kudarc a másik után a kínai forradalom jellegének és távlatainak kérdésében.

* * *

Rátérünk a leninizmus második taktikai elvére.

A kínai forradalom jellegéből és távlataiból következik az a kérdés, hogy ki legyen a proletariátus szövetségese a forradalom győzelméért folytatott harcában.

A proletariátus szövetségeseinek kérdése a kínai forradalom egyik legfőbb kérdése. A kínai proletariátussal hatalmas ellenfelek állanak szemben: a kis és nagy feudális földbirtokosok, a régi és új militaristák katonai-bürokratikus gépezete, az ellenforradalmi nemzeti burzsoázia, a keleti és nyugati imperialisták, akik kezükbe ragadták Kína gazdasági életének fő szálait, és a kínai nép kizsákmányolására való jogukat csapatokkal és hajóhaddal támasztják alá.

A proletariátusnak ahhoz, hogy szétzúzza ezeket a hatalmas ellenfeleket, minden egyében kívül arra van szüksége, hogy rugalmas és alaposan átgondolt politikája legyen, hogy fel tudjon használni minden rést az ellenfél táborában, hogy tudjon szövetségeseket szerezni magának, mégha ezek a szövetségesek ingadozó, nem-tartós szövetségesek is, de megfelelnek annak a feltételnek, hogy tömegeket jelentő szövetségesek, hogy nem korlátozzák a proletariátus pártjának forradalmi propagandáját és agitációját, nem korlátozzák ennek a pártnak a munkásosztály és a dolgozó tömegek megszervezésére irányuló munkáját.

Ez a politika a leninizmus második taktikai elvének fő követelménye. Ilyen politika nélkül a proletariátus győzelme lehetetlen.

Az ellenzék nem tartja helyesnek, nem tartja lenininek ezt a politikát. De ez csak arról tanúskodik, hogy teljesen szakított a leninizmussal, hogy olyan messze van a leninizmustól, mint az ég a földtől.

Voltak-e a kínai proletariátusnak a közelmúltban ilyen szövetségesei?

Igen, voltak.

A forradalom első szakaszában, amikor a forradalom az általános nemzeti egyesült front forradalma volt (kantoni időszak) — a parasztság, a városi szegénység, a kispolgári értelmiség és a nemzeti burzsoázia volt a proletariátus szövetségese.

A kínai forradalmi mozgalom egyik sajátossága abban áll, hogy ezeknek az osztályoknak a képviselői együtt dolgoztak a kommunistákkal egypolgári-forradalmi szervezeten — a Kuomintangon — belül.

Ezek a szövetségesek nem voltak és nem lehettek egyformán megbízhatók. Egyesek többé-kevésbé megbízható szövetségesek voltak (a parasztság, a városi szegénység), mások — kevésbé megbízhatók és ingadozók (kispolgári értelmiség), a harmadik szövetséges pedig egyáltalán nem volt megbízható (a nemzeti burzsoázia).

A Kuomintang akkoriban vitathatatlanul többé-kevésbé tömegszervezet volt. A kommunisták politikája a Kuomintangon belül arra irányult, hogy elszigetelje a nemzeti burzsoázia képviselőit (a jobboldaliakat), felhasználva őket a forradalom érdekében, balra taszítsa a kispolgári értelmiséget (a baloldaliakat), s a proletariátus köré tömörítse a parasztságot és a városi szegénységet.

Mondhatjuk-e, hogy akkor Kanton volt a kínai forradalmi mozgalom központja? Feltétlenül. Ezt most csak az tagadhatja, akinek elment az esze.

Milyen eredményeket értek el a kommunisták ez alatt az időszak alatt? A forradalom területe kibővült, mert a kantoni csapatok elérték a Jangcét; lehetővé vált a proletariátus nyílt szervezése (szakszervezetek, sztrájkbizottságok); a kommunista szervezetek párttá alakultak; megteremtették a parasztszervezetek első sejtjeit (parasztszövetségek); a kommunisták behatoltak a hadseregbe.

Eszerint a Komintern vezetése ebben az időszakban teljesen helyes volt.

A forradalom második szakaszán, amikor Csang Kai-sek és a nemzeti burzsoázia átpártolt az ellenforradalom táborába, a forradalmi mozgalom központja pedig Kantonból Vuhanba helyeződött át, a proletariátus szövetségese a parasztság, a városi szegénység és a kispolgári értelmiség volt.

Mi a magyarázata annak, hogy a nemzeti burzsoázia átment az ellenforradalom táborába? Az a magyarázata, hogy, először, a nemzeti burzsoázia megrémült a munkások forradalmi mozgalmának lendületétől, és, másodszor, hogy Sanghájban az imperialisták nyomást gyakoroltak a nemzeti burzsoáziára.

A forradalom tehát elveszítette a nemzeti burzsoáziát. Ez részleges veszteség volt a forradalom szempontjából. De másrészt a forradalom most fejlődésének magasabb szakaszába, az agrárforradalom szakaszába lépett, miután közelebb vonta magához a parasztság széles tömegeit. Ez nyereség volt a forradalom szempontjából.

Tömegszervezet volt-e akkor, a forradalom második szakaszán a Kuomintang? Feltétlenül az volt. Vitathatatlanul nagyobb tömegszervezet volt, mint a kantoni időszak Kuomintangja.

Mondhatjuk-e, hogy akkor Vuhan volt a forradalmi mozgalom központja? Feltétlenül. Ezt most csak a vakok tagadhatják. Ellenkező esetben Vuhan területe (Hupej és Hunan) nem lett volna akkor a kommunista párt által vezetett agrárforradalom legnagyobb arányú kifejlődésének bázisa.

A kommunistáknak a Kuomintanggal kapcsolatos politikája akkor arra irányult, hogy a Kuomintangot balra tereljék, s a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrájának magvává változtassák.

Volt-e akkor lehetőség erre az átváltozásra? Igen, volt. Legalábbis nem volt alap arra, hogy ezt a lehetőséget kizártnak tekintsük. Mi akkor nyíltan megmondottuk, hogy ahhoz, hogy a vuhani Kuomintang a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrájának magvává váljék, legalább két feltétel szükséges: a Kuomintang radikális demokratizálása, és az, hogy a Kuomintang közvetlenül támogassa az agrárforradalmat. Ostobaság lett volna a kommunisták részéről, ha ennek az átváltoztatásnak a megkísérléséről lemondtak volna.

Milyen eredményeket értek el a kommunisták ez alatt az időszak alatt?

A kommunista párt ez alatt az időszak alatt 5—6 000 főnyi kicsiny pártból 50—60 000 tagot számláló nagy tömegpárttá vált.

A munkások szakszervezetei hatalmas, egész Kínát átfogó egyesüléssé váltak, amelynek körülbelül 3 millió tagja van.

A kezdeti parasztszervezetek óriási szövetségekké nőttek, amelyek tízmilliókat fognak át. A parasztság agrármozgalma hatalmas méreteket öltött, központi helyet foglalt el a kínai forradalmi mozgalomban. A kommunista párt kivívta magának a forradalom nyílt szervezésének lehetőségét. A kommunista párt az agrárforradalom vezetőjévé válik. A proletariátus hegemóniája óhajból ténnyé kezd válni.

Igaz, a kínai kommunista párt nem tudta kihasználni ennek az időszaknak minden lehetőségét. Igaz, a kínai kommunista párt Központi Bizottsága ez alatt az időszak alatt több igen súlyos hibát követett el. De nevetséges volna azt gondolni, hogy a kínai kommunista párt igazi bolsevik párttá válhat, úgyszólván együltében, a Komintern direktívái alapján. Csak vissza kell emlékeznünk számos szakadást, kiválást, hűtlenséget, árulást stb. átélt pártunk történetére, hogy megértsük: igazi bolsevik pártok nem egy csapásra születnek.

Kiderül tehát, hogy a Komintern vezetése ez alatt az időszak alatt is tökéletesen helyes volt.

Vannak-e most szövetségesei a kínai proletariátusnak?

Igen, vannak.

Ezek a szövetségesek a parasztság és a városi szegénység.

A jelenlegi időszakot az jellemzi, hogy a Kuomintang vuhani vezetősége átpártol az ellenforradalom táborába, hogy a kispolgári értelmiség elpártol a forradalomtól.

Ennek az elpártolásnak, először, az a magyarázata, hogy a kispolgári értelmiség retteg a növekvő agrárforradalomtól és a feudálisoknak a vuhani vezetőségre gyakorolt nyomásától, másodszor az, hogy az imperialisták, akik Tiencsin térségében támadnak, az északra való átengedés fejében azt követelték a Kuomintangtól, hogy szakítson a kommunistákkal.

Az ellenzék kételkedik abban, hogy Kínában vannak feudális csökevények. De most világos mindenki előtt, hogy Kínában a feudális csökevények nemcsak léteznek, hanem még erősebbnek is bizonyultak, mint a forradalom mostani előretörése. És éppen azért, mert az imperialisták és a feudálisok Kínában egyelőre erősebbeknek bizonyultak, a forradalom ideiglenes vereséget szenvedett.

A forradalom ezúttal elveszítette a kispolgári értelmiséget.

Éppen ez az ismérve a forradalom ideiglenes vereségének.

De másrészt a forradalom szorosabban tömörítette a proletariátus köré a parasztság és a városi szegénység széles tömegeit, s ezzel megteremtette a talajt a proletariátus hegemóniája számára.

Ez nyereség a forradalom szempontjából.

Az ellenzék a forradalom ideiglenes vereségét a Komintern politikájával magyarázza. De így csak azok beszélhetnek, akik szakítottak a marxizmussal. Csak akik a marxizmussal szakítottak, követelhetik azt, hogy a helyes politika mindig és okvetlenül az ellenfél közvetlen legyőzésére vezessen.

Helyes volt-e a bolsevikok politikája az 1905-ös forradalomban? Igen, helyes volt. Miért szenvedett akkor az 1905-ös forradalom vereséget, annak ellenére, hogy voltak Szovjetek, annak ellenére, hogy a bolsevikok politikája helyes volt? Azért, mert a feudális csökevények és az önkényuralom akkor erősebbnek bizonyultak a munkások forradalmi mozgalmánál.

Helyes volt-e a bolsevikok politikája 1917 júliusában? Igen, helyes volt. Miért szenvedtek akkor a bolsevikok vereséget, megintcsak a Szovjetek fennállása ellenére, amelyek akkor elárulták a bolsevikokat, s a bolsevikok helyes politikája ellenére? Azért, mert az orosz imperializmus akkor erősebbnek bizonyult a munkások forradalmi mozgalmánál.

A helyes politika korántsem vezethet mindig és okvetlenül az ellenfél közvetlen legyőzésére. Az ellenfél közvetlen legyőzését nem csak a helyes politika határozza meg, hanem azonkívül — elsősorban és főképpen — az osztályerőviszonyok, a forradalom erőinek kétségtelen túlsúlya, a bomlás az ellenfél táborában, a kedvező nemzetközi helyzet.

Csakis e feltételek mellett vezethet közvetlen győzelemre a proletariátus helyes politikája.

De van egy elengedhetetlen követelmény, amelyet a helyes politikának mindig és minden körülmények között ki kell elégítenie. Ez a követelmény abban áll, hogy a párt politikája fokozza a proletariátus harcképességét, megsokszorozza a proletariátusnak a dolgozó tömegekhez fűződő kapcsolatait, emelje a proletariátus tekintélyét a tömegek előtt, a proletariátust a forradalom hegemónjává változtassa.

Állíthatjuk-e azt, hogy az elmúlt időszakban a kínai forradalom közvetlen győzelme számára megvoltak a maximálisan kedvező feltételek? Világos, hogy ezt nem állíthatjuk.

Állíthatjuk-e azt, hogy a kínai kommunisták politikája nem fokozta a proletariátus harcképességét, nem sokszorozta meg a proletariátusnak a széles tömegekhez fűződő kapcsolatait és nem emelte a proletariátus tekintélyét e tömegek előtt? Világos, hogy nem állíthatjuk.

Csak vakok nem láthatják, hogy a kínai proletariátusnak ez alatt az idő alatt sikerült elszakítani a parasztság nagy tömegeit mind a nemzeti burzsoáziától, mind a kispolgári értelmiségtől, és saját zászlaja köré tömörítette őket.

A forradalom első szakaszán a kommunista párt Kantonban átmenetileg blokkra lépett a nemzeti burzsoáziával, hogy kiszélesítse a forradalom területét, hogy tömegpárttá alakuljon, hogy lehetőséget teremtsen magának a proletariátus nyílt szervezésére, s hogy utat törjön magának a parasztsághoz.

A forradalom második szakaszán a kommunista párt átmenetileg blokkra lépett a vuhani Kuomintang kispolgári értelmiségével, hogy gyarapítsa erőit, hogy kiszélesítse a proletariátus szervezetét, hogy elszakítsa a kuomintangista vezetőségtől a parasztság nagy tömegeit, s hogy megteremtse a feltételeket a proletariátus hegemóniája számára.

A nemzeti burzsoázia átment az ellenforradalom táborába, s fokozatosan elveszítette a széles néptömegekhez fűződő kapcsolatait.

A nemzeti burzsoázia után kullogott a vuhani Kuomintang kispolgári értelmisége, amely megrettent az agrárforradalomtól és végleg lejáratta magát a parasztság milliós tömegei szemében.

De másrészt szorosabban tömörültek a proletariátus köré a parasztság milliós tömegei, látván, hogy egyetlen megbízható vezérük és vezetőjük a proletariátus.

Vajon nem világos-e, hogy csak helyes politika vezethetett ilyen eredményekre?

Vajon nem világos-e, hogy csak ilyen politika fokozhatta a proletariátus harcképességét?

Az ellenzéki gyászvezetőkön kívül ki tagadhatja e politika helyességét és forradalmi mivoltát?

Az ellenzék azt állítja, hogy a vuhani Kuomintang-vezetőségnek az ellenforradalom felé tett fordulata arról tanúskodik, hogy a forradalom második szakaszán helytelen volt a vuhani Kuomintanggal való blokk politikája.

De így csak azok beszélhetnek, akik elfelejtették a bolsevizmus történetét, és akikből a leninizmus minden maradványa is kiveszett.

Helyes volt-e a baloldali eszerekkel való forradalmi blokk bolsevik politikája Októberben és Október után, egészen 1918 tavaszáig? Azt hiszem, még senki sem tagadta e blokk helyességét. Mi lett a vége ennek a blokknak? A baloldali eszerek felkelése a Szovjethatalom ellen. Lehet-e ezen az alapon azt állítani, hogy az eszerekkel való blokk politikája helytelen volt? Világos, hogy nem lehet.

Helyes volt-e a vuhani Kuomintanggal való forradalmi blokk politikája a kínai forradalom második szakaszán? Azt hiszem, még senki sem tagadta, hogy ez a blokk a forradalom második szakaszán helyes volt. Maga az ellenzék állította akkor (1927 áprilisában), hogy ez a blokk helyes. Hogyan lehet most, miután a vuhani Kuomintang-vezetőség elpártolt a forradalomtól, ennek az elpártolásnak az alapján azt állítani, hogy a vuhani Kuomintanggal való forradalmi blokk helytelen volt?

Vajon nem világos-e, hogy csak jellemtelen emberek hozakodhatnak elő ilyen „érvekkel”?

Vajon állította valaki azt, hogy a vuhani Kuomintanggal való blokk örökéletű és véget nem érő blokk? Hát vannak a világon örökéletű és véget nem érő blokkok? Vajon nem világos, hogy az ellenzék semmit, az égvilágon semmit sem értett meg a leninizmus második taktikai elvéből, amely a proletariátusnak nem-proletár osztályokkal és csoportokkal való forradalmi blokkjára vonatkozik?

Lenin a következőképpen fogalmazza meg ezt a taktikai elvet:

„A hatalmasabb ellenfelet csak a legnagyobb erőfeszítéssel és csak úgy lehet legyőzni, ha feltétlenül, a legalaposabban, a leggondosabban, a legóvatosabban, a legügyesebben kihasználunk egyrészt minden, még egészen kis «rést» is ellenségeink soraiban, minden érdekellentétet a különböző országok burzsoáziája között, az egyes országokban pedig a burzsoázia különböző csoportjai és válfajai között — másrészt minden, akár szikrányi lehetőséget is arra, hogy tömegeket jelentő szövetségeshez jussunk, még ha csak ideiglenes, ingadozó, bizonytalan, megbízhatatlan és feltételes is ez a szövetséges. Aki ezt nem értette meg, az mákszemnyit sem értett meg a marxizmusból és általában a tudományos, a modern szocializmusból. Aki nem bizonyította be gyakorlatilag, elég hosszú időn át és elég változatos politikai helyzetekben, hogy ezt az igazságot tettre tudja váltani, az még nem tanulta meg, hogyan kell segíteni a forradalmi osztályt abban a harcban, amelyet ez az osztály az egész dolgozó emberiségnek a kizsákmányolóktól való megszabadításáért folytat. És a mondottak egyformán vonatkoznak a politikai hatalomnak a proletariátus által való meghódítását megelőző és az azt követő időszakra” („«Baloldaliság» — a kommunizmus gyermekbetegsége”. XXV. köt. 210—211. old.).

Vajon nem világos, hogy az ellenzék vonala szakít a leninizmus e taktikai elvével? Vajon nem világos, hogy a Komintern vonala, ellenkezőleg, megfelel e taktikai elv kötelező számbavételének.

* * *

Rátérünk a leninizmus harmadik taktikai elvére.

Ez a taktikai elv a jelszavak megváltoztatásának, e megváltoztatás rendjének és módjainak kérdésére vonatkozik. Arra a kérdésre vonatkozik, miképpen lehet elérni azt, hogy a pártnak adott jelszavak a tömegeknek szóló jelszavakká váljanak, hogyan és milyen módon vezessük rá a tömegeket a forradalmi álláspontokra, hogy a tömegek maguk, saját politikai tapasztalatuk alapján győződjenek meg a párt jelszavainak helyességéről.

Csupán propagandával és agitációval azonban nem lehet meggyőzni a tömegeket. Ehhez maguknak a tömegeknek saját politikai tapasztalata szükséges. Ehhez az szükséges, hogy a széles tömegek maguk, a saját bőrükön érezzék mondjuk valamely adott rend megdöntésének elkerülhetetlenségét, új politikai és társadalmi rend megteremtésének elkerülhetetlenségét.

Jó, ha az élcsapat, a párt már meggyőződött, mondjuk 1917 áprilisában, a Miljukov—Kerenszkij-féle Ideiglenes Kormány megdöntésének elkerülhetetlenségéről. De ez még nem elegendő ahhoz, hogy hozzáfogjunk e kormány megdöntéséhez, hogy kiadjuk az Ideiglenes Kormány megdöntésének és a Szovjethatalom megteremtésének jelszavát, mint a nap jelszavát. Ahhoz, hogy a „minden hatalmat a Szovjeteknek” formulát a legközelebbi időszak távlatából a nap jelszavává, a közvetlen cselekvés jelszavává változtassuk, ahhoz még egy döntő körülmény szükséges, mégpedig az, hogy maguk a tömegek meggyőződjenek e jelszó helyességéről, és ilyen vagy olyan támogatást nyújtsanak a pártnak e jelszó megvalósításában.

Szigorúan meg kell különböztetni azt a formulát, amely a közeljövő távlata, attól a formulától, amely a nap jelszava. Éppen ezzel vallott kudarcot a pétervári bolsevikok Bagdatyev vezette csoportja 1917 áprilisában, amikor idő előtt kiadta a „le az Ideiglenes Kormánnyal, minden hatalmat a Szovjeteknek” jelszót. Lenin akkor veszélyes kalandorkodásnak minősítette és nyilvánosan megbélyegezte a Bagdatyev-csoport e kísérletét.

Miért?

Azért, mert a dolgozók széles tömegei a hátországban és a fronton nem voltak még készek e jelszó elfogadására. Azért, mert ez a csoport összetévesztette a „minden hatalmat a Szovjeteknek” távlati formuláját a „minden hatalmat a Szovjeteknek” mint napi jelszónak formulájával. Azért, mert előreszaladt, és annak a veszélynek tette ki a pártot, hogy teljesen elszigetelődik a széles tömegektől, a Szovjetektől, amelyek akkor még hittek az Ideiglenes Kormány forradalmiságában.

Ki kellett-e adniok a kínai kommunistáknak, mondjuk félesztendővel ezelőtt, a „le a vuhani Kuomintang-vezetőséggel” jelszót? Nem, nem kellett kiadniok.

Nem kellett kiadniok, mert ez veszedelmes előreszaladás lett volna, megnehezítette volna a kommunistáknak, hogy hozzáférjenek a dolgozók széles tömegeihez, amelyek még hittek a Kuomintang-vezetőségben, elszigetelte volna a kommunista pártot a széles paraszti tömegektől.

Nem kellett kiadniok, mert a vuhani Kuomintang-vezetőség, a Kuomintang vuhani Központi Bizottsága, mint polgári-forradalmi kormány, még nem merítette ki minden lehetőségét, még nem vallott szégyent és még nem járatta le magát a dolgozók széles tömegeinek szemében az agrárforradalom ellen, a munkásosztály ellen folytatott harcaival, azzal a fordulattal, amelyet az ellenforradalom felé tett.

Mi mindig hangoztattuk, hogy nem lehet irányt venni a vuhani Kuomintang-vezetőség lejáratására és leváltására addig, amíg mint polgári-forradalmi kormány nem merítette ki minden lehetőségét, meg kell várni, amíg kimeríti lehetőségeit, hogy azután gyakorlatilag napirendre tűzzük leváltásának kérdését.

Ki kell-e most adniok a kínai kommunistáknak a „le a vuhani Kuomintang-vezetőséggel” jelszót? Igen, ki kell, okvetlenül ki kell adniok.

Most, amikor a Kuomintang-vezetőség már lejáratta magát a forradalom elleni harcával, miután ellenségesen szembehelyezkedett a széles munkás- és paraszti tömegekkel, ez a jelszó hatalmas visszhangra fog találni a néptömegek körében.

Most minden munkás és minden paraszt meg fogja érteni, hogy a kommunisták helyesen jártak el, amikor kiléptek a vuhani kormányból és a Kuomintang vuhani Központi Bizottságából és kiadták a „le a vuhani Kuomintang-vezetőséggel” jelszót.

Mert most a paraszt- és munkástömegek ez előtt a választás előtt állanak: vagy a Kuomintang mostani vezetőségét választják és akkor — ez annyi, mint lemondás e tömegek égető szükségleteinek kielégítéséről, lemondás az agrárforradalomról; vagy az agrárforradalmat és a munkásosztály helyzetének gyökeres megjavítását választják és akkor — a vuhani Kuomintang-vezetőség leváltása a tömegek napi jelszavává válik.

Ezek a követelményei a leninizmus harmadik taktikai elvének, amely a jelszavak megváltoztatásának kérdésére és arra a kérdésre vonatkozik, hogy milyen úton és módon kell rávezetni a széles tömegeket új forradalmi álláspontokra, hogy politikánkkal, akcióinkkal, az egyes jelszavak idejében való felváltásával segítsünk a dolgozók széles tömegeinek saját tapasztalatuk alapján felismerni a párt vonalának helyességét.

Lenin a következőképpen fogalmazza meg ezt a taktikai elvet:

„Csupán az élcsapattal győzni nem lehet. Csupán az élcsapatot a döntő harcba vetni, amikor még az egész osztály, amikor még a széles tömegek nem helyezkedtek arra az álláspontra, hogy vagy közvetlenül támogatják az élcsapatot, vagy legalábbis jóindulatú semlegességet tanúsítanak irányában és teljesen képtelenek az ellenség támogatására: nemcsak ostobaság, hanem bűn is lenne. Ahhoz azonban, hogy valóban az egész osztály, hogy valóban a dolgozók és a tőke elnyomottainak széles tömegei jussanak el erre az álláspontra, ahhoz a propaganda egymagában, az agitáció egymagában kevés. Ahhoz ezeknek a tömegeknek saját politikai tapasztalata szükséges. Ez minden nagy forradalom legfőbb törvénye, amelyet most nemcsak Oroszország, hanem Németország is meglepő erővel és szemléletességgel bizonyít. Nemcsak Oroszország műveletlen, jórészt írástudatlan tömegeinek, hanem Németország nagyműveltségű, százszázalékosan írástudó tömegeinek is azt, hogy a II. Internacionále lovagjaiból álló kormány mennyire erőtlen, mennyire jellemtelen, mennyire gyámoltalan, mennyire lakájkodik a burzsoázia előtt, mennyire galád, azt, hogy a szélsőséges reakciósok diktatúrája (Oroszországban Kornyilov, Németországban Kapp és Társai) mint a proletárdiktatúra egyetlen alternatívája mennyire elkerülhetetlen, a saját bőrükön kellett tapasztalniok ahhoz, hogy határozottan a kommunizmus felé forduljanak. A nemzetközi munkásmozgalom öntudatos élcsapatainak, azaz a kommunista pártoknak, csoportoknak és irányzatoknak legközelebbi feladata az, hogy a széles (most a legtöbb esetben még szunnyadó, közömbös, a szokásokhoz megrögzötten ragaszkodó, még fel nem ébredt) tömegeket el tudják vezetni új helyükre, vagy helyesebben az, hogy ne csak a pártjukat tudják vezetni, hanem ezeket a tömegeket is, az új hadállás felé való közeledésük, átmenetük idején” („«Baloldaliság» — a kommunizmus gyermekbetegsége”. XXV. köt. 228. old.).

Az ellenzéknek az a fő hibája, hogy nem tudja felfogni a leninizmus e taktikai elvének értelmét és jelentőségét, nem ismeri el és rendszeresen megszegi azt.

Az ellenzék (a trockisták) megszegte ezt a taktikai elvet 1917 elején, amikor megpróbálta „átugrani” a még le nem zárult agrármozgalmat (lásd Lenin).

Az ellenzék (Trockij—Zinovjev) megszegte azt, amikor megpróbálta „átugorni” a szakszervezetek reakciósságát, amikor nem ismerte el célszerűnek azt, hogy a kommunisták a reakciós szakszervezetekben dolgozzanak és tagadta az ilyen szakszervezetekkel való ideiglenes blokkok szükségességét.

Az ellenzék (Trockij—Zinovjev—Radek) megszegte azt, amikor megpróbálta „átugrani” a kínai forradalmi mozgalom nemzeti sajátosságait (Kuomintang), a kínai néptömegek elmaradottságát, amikor 1926 áprilisában azt követelte, hogy a kommunisták azonnal lépjenek ki a Kuomintangból, és amikor 1927 áprilisában a fejlődés még befejezetlen, le nem zárult kuomintangi szakaszának viszonyai között kiadta a Szovjetek azonnali megszervezésének jelszavát.

Az ellenzék azt hiszi, hogy ha megértette, felismerte a Kuomintang-vezetőség felemásságát, ingadozását, megbízhatatlanságát, ha felismerte a Kuomintanggal való blokk ideiglenes és feltételes jellegét (amit pedig minden képzett politikai funkcionárius könnyen felismer) — akkor ez teljesen elegendő ahhoz, hogy „erélyes akciókat” indítson a Kuomintang ellen, a Kuomintang hatalma ellen, teljesen elegendő ahhoz, hogy a tömegek, a munkások és a parasztok széles tömegei „nyomban” támogassanak „minket” és támogassák a „mi” „erélyes akcióinkat”.

Az ellenzék elfelejti, hogy a „mi” megértésünk itt korántsem elegendő ahhoz, hogy a kínai kommunisták magukkal vonhassák a tömegeket. Az ellenzék elfelejti, hogy ehhez még a tömegeknek is saját tapasztalatuk alapján fel kell ismerniük a Kuomintang-vezetőség megbízhatatlanságát, reakciós és ellen- forradalmi voltát.

Az ellenzék elfelejti, hogy a forradalmat nemcsak az élenjáró csoport, nemcsak a párt, nemcsak egyes, bármennyire is „magas” „személyiségek” „csinálják”, hanem elsősorban és főképp a nép milliós tömegei.

Furcsa, hogy az ellenzék megfeledkezik a milliós néptömegek állapotáról, megértéséről és erélyes akciókra való készségéről.

Tudtuk-e mi, a párt, Lenin, 1917 áprilisában, hogy meg kell dönteni Miljukov—Kerenszkij Ideiglenes Kormányát, hogy az Ideiglenes Kormány fennállása összeegyeztethetetlen a Szovjetek tevékenységével, hogy a hatalomnak át kell mennie a Szovjetek kezébe? Igen, tudtuk.

Akkor miért bélyegezte Lenin mégis kalandornak a Bagdatyev vezette petrográdi bolsevik csoportot 1917 áprilisában, amikor ez a csoport kiadta a „le az Ideiglenes Kormánnyal, minden hatalmat a Szovjeteknek” jelszót, és amikor kísérletet tett az Ideiglenes Kormány megdöntésére?

Azért, mert a dolgozók széles tömegei, a munkások bizonyos része, a parasztság milliói, a hadsereg széles tömegei, s végül maguk a Szovjetek sem voltak akkor még készen arra, hogy ezt a jelszót mint a nap jelszavát elfogadják.

Azért, mert az Ideiglenes Kormány s az eszerek és mensevikek kispolgári pártjai még nem merítették ki minden lehetőségüket, még nem járatták le magukat eléggé a dolgozók milliós tömegeinek szemében.

Azért, mert Lenin tudta, hogy az Ideiglenes Kormány megdöntéséhez és a Szovjethatalom megteremtéséhez nem elegendő csupán a proletariátus élenjáró csoportjának, a proletariátus pártjának megértése és felismerése — ehhez még az is szükséges, hogy maguk a tömegek saját tapasztalatuk alapján győződjenek meg e vonal helyességéről.

Azért, mert át kellett élni az egész koalíciós bacchanáliát, a kispolgári pártok hitszegéseit és árulásait 1917 júniusában, júliusában és augusztusában, a szégyenletes támadást a fronton 1917 júniusában, a kispolgári pártok „becsületes” koalícióját Kornyilovval és Miljukovval, a Kornyilov-felkelést stb., hogy a dolgozók milliós tömegei meggyőződjenek az Ideiglenes Kormány megdöntésének és a Szovjethatalom megteremtésének elkerülhetetlenségéről.

Azért, mert csak e feltételek mellett lehetett a „minden hatalmat a Szovjeteknek” távlati jelszavát a „minden hatalmat a Szovjeteknek” napi jelszavává változtatni.

Az ellenzéknek az a baja, hogy lépten-nyomon ugyanazt a hibát követi el, amit annakidején Bagdatyev csoportja követett el, hogy az ellenzék, letérve Lenin útjáról, szívesebben „menetel” Bagdatyev útján.

Tudtuk-e mi, a párt, Lenin, hogy az Alkotmányozó Gyűlés összeegyeztethetetlen a Szovjethatalom rendszerével, amikor résztvettünk az alkotmányozógyűlési választásokon és amikor azt egybehívtuk Petrográdban? Igen, tudtuk.

Akkor minek hívtuk egybe? Hogyan történhetett, hogy a bolsevikok, a burzsoá parlamentarizmus ellenségei, miután felépítették a Szovjethatalmat, nemcsak resztvettek a választásokon, hanem maguk hívták egybe az Alkotmányozó Gyűlést? Nem volt ez „hvosztizmus”, elmaradás az eseményektől, „a tömegek visszaszorítása”, a „messzecélzás” taktikájának megszegése? Természetesen, nem.

A bolsevikok azért tették meg ezt a lépést, hogy az elmaradt néptömegek így könnyebben, saját szemükkel győződjenek meg az Alkotmányozó Gyűlés alkalmatlanságáról, reakciós és ellenforradalmi mivoltáról. Csak ezen az úton zárkóztathatták fel magukhoz a parasztság sokmilliós tömegeit és könnyíthették meg maguknak az Alkotmányozó Gyűlés szétkergetését.

Lenin erről ezt írja:

„Résztvettünk az oroszországi burzsoá parlament, az Alkotmányozó Gyűlés 1917 szeptember—novemberében lezajlott választásain. Helyes volt-e a taktikánk, vagy sem? .. Nem volt-e nekünk, orosz bolsevikoknak, 1917 szeptember—novemberében akármelyik nyugati kommunistánál több jogunk azt hinni, hogy Oroszországban a parlamentarizmus politikailag idejét múlta? Természetesen több jogunk volt, mert hiszen nem az a fontos, hogy régóta vagy nem régóta állnak-e fenn a burzsoá parlamentek, hanem az, hogy a dolgozók nagy tömegei menynyire készek (eszmeileg, politikailag és gyakorlatilag) elfogadni a szovjet rendszert és szétkergetni a burzsoá-demokratikus parlamentet (vagy megengedni szétkergetését). Hogy Oroszországban 1917 szeptember—novemberében a városok munkásosztálya, a katonák és a parasztok számos sajátos körülmény következtében, kitűnően fel voltak készülve a szovjet rendszer elfogadására és a legdemokratikusabb burzsoá parlament szétkergetésére, ez egyáltalán nem vitás és teljességgel megállapított történeti tény. És a bolsevikok mégsem bojkottálták az Alkotmányozó Gyűlést, hanem résztvettek annak megválasztásában a proletariátus politikai hatalomrajutása előtt is és után is…

Az ebből folyó következtetés egészen vitathatatlan: be van bizonyítva, hogy a forradalmi proletariátusnak még néhány héttel a Szovjet Köztársaság győzelme előtt is, sőt e győzelem után is, a burzsoá-demokratikus parlamentben való részvétel nemcsak hogy nem árt, hanem megkönnyíti neki, hogy bebizonyítsa az elmaradt tömegeknek, hogy miért érdemlik meg az ilyen parlamentek a szétkergetést, megkönnyíti a szétkergetés sikerét, megkönnyíti a polgári parlamentarizmus «politikai lejáratását))” („«Baloldaliság» — a kommunizmus gyermekbetegsége”. XXV. köt. 201—202. old.).

Így alkalmazták a bolsevikok a gyakorlatban a leninizmus harmadik taktikai elvét.

Így kell alkalmazni a bolsevizmus taktikáját Kínában, akár az agrárforradalomról, akár a Kuomintangról vagy a Szovjetek jelszaváról van szó.

Az ellenzék nyilván hajlandó azt hinni, hogy a kínai forradalom már teljesen elbukott. Ez persze nem igaz. Hogy a kínai forradalom ideiglenes vereséget szenvedett, az nem kétséges. De hogy milyen ez a vereség és milyen mélyre hatol — éppen ez most a kérdés.

Lehetséges, hogy ez körülbelül ugyanolyan tartós vereség, mint az oroszországi 1905-ös forradalom veresége, amikor a forradalom kerek tizenkét esztendőre megszakadt, hogy azután, 1917 februárjában, új erővel törjön ki, elsöpörje az önkényuralmat és szabaddá tegye az utat az új, a szovjet forradalom számára.

Ezt a perspektívát nem lehet kizártnak tekinteni. Ez a forradalomnak még nem teljes veresége, mint ahogy az 1905-ös vereséget sem lehetett végleges vereségnek tekinteni. Ez nem teljes vereség, mivel a kínai forradalomnak a fejlődés mai szakaszán legfőbb feladatai — az agrárforradalom, Kína forradalmi egyesítése, az imperializmus járma alól való felszabadulás — még megoldásra várnak. És ha ez a perspektíva valósággá válik, akkor a kínai Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek azonnali megteremtéséről természetesen szó sem lehet, mert a Szovjetek csak a forradalmi fellendülés viszonyai között alakulnak meg és indulnak virágzásnak. De ezt a perspektívát aligha lehet valószínűnek tartani. Legalábbis egyelőre még nincs alapunk arra, hogy valószínűnek tartsuk. Nincs alapunk, mert az ellenforradalom még nem egyesült és nem is egyesül egyhamar, ha egyáltalán megadatik neki, hogy valaha is egyesüljön.

Mert a régi és az új militaristák közötti háború újult erővel tör ki, és ez feltétlenül gyengíti az ellenforradalom erejét, mert nyomorba dönti és ezzel egyszersmind felbőszíti a parasztságot.

Mert Kínában még nincs olyan csoport vagy olyan kormány, amely képes volna megvalósítani valamiféle sztolipini reformot, amely villámhárító lehetne a kormányzó csoportok számára.

Mert a parasztság milliós tömegeit, amelyek már birtokukba vették a földesúri földeket, nem könnyű megfékezni és letörni.

Mert a proletariátus tekintélye a dolgozó tömegek szemében napról napra növekszik, erőit pedig még korántsem zúzták szét.

Lehetséges, hogy a kínai forradalom veresége, fokát tekintve, hasonlít a bolsevikok 1917 júliusi vereségére, amikor a mensevik-eszer Szovjetek elárulták a bolsevikokat, amikor a bolsevikok kénytelenek voltak illegalitásba vonulni, és amikor néhány hónap múlva a forradalom ismét kivonult az utcára, hogy elsöpörje Oroszország imperialista kormányát.

Persze, ez az összehasonlítás feltételes. Csak mindazokkal a fenntartásokkal engedhető meg, amelyeket a mai Kína és az 1917-es Oroszország helyzete közötti különbség okvetlenül megkíván. Csak azért folyamodom ehhez az összehasonlításhoz, hogy a kínai forradalom vereségének fokát megközelítőleg körvonalazzam.

Azt hiszem, ez a perspektíva valószínűbb. És ha ez a perspektíva valósággá válik, ha a közeljövőben — nem feltétlenül két hónap múlva, de fél év, egy év múlva — a forradalom újabb fellendülése ténnyé válik, akkor a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjei megalakításának kérdése napirendre kerülhet, mint a nap jelszava és mint a burzsoá kormány ellensúlyozója.

Miért?

Azért, mert a forradalom újabb fellendülésének viszonyai között, fejlődésének akkori szakaszán, a Szovjetek megalakítása teljesen megérett kérdés lesz.

A minap, néhány hónappal ezelőtt, a kínai kommunistáknak nem volt szabad kiadniok a Szovjetek megalakításának jelszavát, mert az a mi ellenzékünkre jellemző kalandorkodás lett volna, mert a Kuomintang-vezetőség még nem leplezte le magát mint a forradalom ellensége.

Most, ellenkezőleg, a Szovjetek megalakításának jelszava valóban forradalmi jelszóvá válhat, ha (ha!) a közeljövőben kirobban az új, hatalmas forradalmi fellendülés.

Ezért már most, még a fellendülés beállta előtt, párhuzamosan azzal a harccal, amely a mostani Kuomintang-vezetőségnek forradalmi vezetőséggel való felváltásáért folyik, a legszélesebbkörű propagandát kell kifejteni a dolgozók nagy tömegei között a Szovjetek eszméjéért, nem rohanva előre és nem alakítva már most Szovjeteket, nem feledve el, hogy a Szovjetek csak a hatalmas forradalmi fellendülés viszonyai között virulhatnak ki.

Az ellenzék azt mondhatja, hogy ezt ő mondotta ki „először”, hogy éppen ez az, amit ők a „messzecélzás” taktikájának neveznek.

Nem igaz, kedveseim. Egyáltalán nem igaz! Ez nem a „messzecélzás” taktikája, hanem a tévelygések, az örökös túllövések és rövidlövések taktikája.

Amikor az ellenzék 1926 áprilisában azt követelte, hogy a kommunisták azonnal lépjenek ki a Kuomintangból, ez a túllövés taktikája volt, mert utóbb az ellenzék maga is kénytelen volt elismerni, hogy a kommunistáknak benn kell maradniok a Kuomintangban.

Amikor az ellenzék a kínai forradalmat a vámautonómiáért folyó forradalomnak minősítette, ez a rövidlövés taktikája volt, mert utóbb az ellenzék maga is kénytelen volt suttyomban megkerülni saját formuláját.

Amikor az ellenzék 1927 áprilisában a kínai feudális csökevényeket túlzásnak minősítette, megfeledkezve a tömegeket felölelő agrármozgalomról, ez a rövidlövés taktikája volt, mert utóbb maga az ellenzék is kénytelen volt hallgatólagosan beismerni hibáját.

Amikor az ellenzék 1927 áprilisában felvetette a Szovjetek azonnali megalakításának jelszavát, ez a túllövés taktikája volt, mert akkor maguk az ellenzékiek is kénytelenek voltak beismerni, hogy ellentétek vannak táborukban, mert az egyik (Trockij) azt követelte, hogy vegyenek irányt a vuhani kormány megdöntésére, a másik pedig (Zinovjev), ellenkezőleg, azt követelte, hogy „messzemenően segítsék” ugyanazt a vuhani kormányt.

De mióta nevezik nálunk a tévelygések, az örökös túllövések és rövidlövések taktikáját a „messzecélzás” taktikájának?

A Szovjetekkel kapcsolatban meg kell mondanom, hogy a Komintern a kínai Szovjetekről, mint távlatról, jóval az ellenzék előtt beszélt dokumentumaiban. Ami a Szovjeteket mint a nap jelszavát illeti, amelyet az ellenzék ez év tavaszán vetett fel a forradalmi Kuomintang ellensúlyozására (a Kuomintang akkor forradalmi volt, különben nem lett volna oka Zinovjevnek arról kiabálni, hogy „messzemenő segítséget” kell nyújtani a Kuomintangnak) — ez kalandorkodás volt, lármás előreszaladás, ugyanolyan kalandorkodás és ugyanolyan előreszaladás, amilyet Bagdatyev követett el 1917 áprilisában.

Abból, hogy a Szovjetek jelszava Kínában a közeljövőben a nap jelszavává válhat, még korántsem következik az, hogy a Szovjetek jelszavának az ellenzék által ez év tavaszán való felvetése nem volt veszélyes és káros kalandorkodás.

Ugyanígy abból, hogy Lenin 1917 szeptemberében szükségesnek és időszerűnek ismerte el a „minden hatalmat a Szovjeteknek” jelszót (a Központi Bizottság ismeretes határozata a felkelésről), korántsem következik az, hogy nem volt káros és veszélyes kalandorkodás, amikor ezt a jelszót Bagdatyev 1917 áprilisában adta ki.

Bagdatyev szintén mondhatta volna 1917 szeptemberében, hogy ő szólt „először” a Szovjetek hatalmáról még 1917 áprilisában. Talán azt jelenti ez, hogy Bagdatyevnek igaza volt, Leninnek pedig nem volt igaza, amikor Bagdatyev 1917 áprilisi akcióját kalandorkodásnak minősítette?

Ellenzékünk nyilván Bagdatyev „babéraira” vágyik.

Az ellenzék nem érti, hogy egyáltalában nem az a döntő, hogy előrerohanva és szétzilálva a forradalom ügyét „először” mondjunk ki valamit, hanem az, hogy idejében mondjuk, s úgy mondjuk, hogy a tömegek felkarolják és tettre váltsák.

Ezek a tények.

Az ellenzék elpártolása a lenini taktikától, politikájának „ultrabaloldali” kalandor jellege — ez az eredmény.

„Pravda” 169. sz.
1927. július 28.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 9. kötet – című könyvből)

SaLa