Írta: J. V. Sztálin

Válasz a tifliszi vasúti főműhelyek munkásainak üdvözletére

1926. június 8

Elvtársak! Előszöris engedjék meg, hogy elvtársi köszönetet mondjak azokért az üdvözlésekért, amelyek a munkások képviselőinek részéről itt elhangzottak.

Őszintén meg kell mondanom, elvtársak, hogy azoknak a dicséreteknek, amelyek itt velem kapcsolatban elhangzottak, felét sem érdemeltem meg. Kiderül, hogy én Október hőse, a Szovjetunió Kommunista Pártjának vezetője, a Kommunista Internacionále vezetője vagyok, csodákra képes mondahős, meg minden, amit csak akarnak. Mindez szóra sem érdemes, elvtársak, és teljesen szükségtelen túlzás. Ilyen hangnemben rendszerint az elhunyt forradalmárok sírja fölött szoktak beszélni. Én azonban még nem szándékozom meghalni.

Ezért kénytelen vagyok helyreállítani a való igazságot arról, hogy mi voltam azelőtt és kinek köszönhetem a pártunkban elfoglalt mostani helyzetemet.

Arakel elvtárs itt azt mondotta, hogy a múltban egyik tanítómnak tartotta magát, engem pedig tanítványának. Ez pontosan így is van, elvtársak. Én valóban a tifliszi vasúti műhelyek élenjáró munkásainak egyik tanítványa voltam és az is maradok.

Hadd tekintsek vissza a múltra.

Emlékszem 1898-ra, amikor először bíztak rám egy tanulókört, amely a vasúti műhelyek munkásaiból állt. Ez 28 évvel ezelőtt történt. Emlékszem, hogy Szturua elvtárs lakásán Dzsibladze (akkor ő is egyik tanítóm volt), Csodrisvili, Csheidze, Bocsorisvili, Ninua és más tifliszi élenjáró munkások jelenlétében kaptam az első leckéket a gyakorlati munkából. Ezekhez az elvtársakhoz képest én akkor fiatal ember voltam. Lehet, hogy akkor valamivel olvasottabb voltam, mint sokan ezek közül az elvtársak közül. De a gyakorlati munkában kétségtelenül kezdő voltam. Itt, ezeknek az elvtársaknak a körében estem át első forradalmi tűzkeresztségemen. Itt, ezeknek az elvtársaknak a körében váltam akkor a forradalom inasává. Látják, első tanítóim a tifliszi munkások voltak.

Engedjék meg, hogy őszinte, elvtársi köszönetét mondjak nekik. (Taps.)

Emlékszem továbbá az 1907—1909-es évekre, amikor a párt akaratából Bakuba helyeztek át munkára. Az olajipari munkások között végzett háromesztendei forradalmi munka megedzett engem mint gyakorlati harcost, mint a gyakorlati munka egyik helyi vezetőjét. Egyrészt az olyan élenjáró bakui munkásokkal, mint Vacekkel, Szaratoveccel, Fioletovval és másokkal való érintkezésben, másrészt a munkások és az olajipari vállalkozók közötti súlyos összeütközések viharában tudtam meg először, mit jelent nagy munkástömegeket vezetni. Ott, Bakuban estem át tehát második forradalmi tűzkeresztségemen. Ott váltam a forradalom mesterlegényévé.

Engedjék meg, hogy őszinte, elvtársi köszönetét mondjak bakui tanítóimnak. (Taps.)

Emlékszem, végül, 1917-re, amikor a párt akaratából, a börtönök és száműzetések hányattatásai után Leningrádba kerültem. Ott, az orosz munkások körében, a világproletariátus nagy tanítójának, Lenin elvtársnak közvetlen közelében, a proletariátus és a burzsoázia nagy összecsapásainak viharában, az imperialista háború viszonyai között értettem meg először, mit jelent a munkásosztály nagy pártja egyik vezetőjének lenni. Ott, az orosz munkásoknak — az elnyomott népek felszabadítóinak és minden ország és nép proletár harca előcsatárainak körében estem át harmadik forradalmi tűzkeresztségemen. Ott, Oroszországban, Lenin vezetésével váltam a forradalom egyik mesterévé.

Engedjék meg, hogy őszinte, elvtársi köszönetét mondjak orosz tanítóimnak és meghajtsam fejemet nagy tanítóm, Lenin emléke előtt. (Taps.)

Inasból (Tiflisz), a mesterlegény rangján át (Baku), forradalmunk egyik mesterének rangjáig (Leningrád) — ez, elvtársak, az én forradalmi tanulóéveim iskolája.

Ez, elvtársak, a való igazság arról, hogy mi voltam és mivé váltam, ha túlzás nélkül, őszintén beszélünk. (Taps, amely viharos ünneplésbe csap át.)

„Zarja Vosztoka” („Kelet Hajnala”)
(Tiflisz) 1197. sz.
1926. június 10.

(idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)

F. Dzerzsinszkij

– írta: J. V. Sztálin –

(F. Dzerzsinszkij halálára)

Frunze után — Dzerzsinszkij.

A régi lenini gárda ismét elvesztett egy kiváló vezetőt és harcost. A párt ismét pótolhatatlan veszteséget szenvedett.

Amikor most a nyitott sírnál emlékezetünkbe idézzük Dzerzsinszkij elvtárs egész életútját — a börtönöket, a kényszermunkát, a száműzetést, az ellenforradalom elleni harc Rendkívüli Bizottságát, a szétrombolt közlekedés helyreállítását, a zsenge szocialista ipar építését —, egyetlen szóval szeretnők jellemezni ezt a lázas iramú életet:

LÁNGOLÁS.

Az Októberi Forradalom Dzerzsinszkijt nehéz őrhelyre, az ellenforradalom elleni harc Rendkívüli Bizottsága vezetőjének őrhelyére állította. Nem volt a burzsoázia előtt gyűlöletesebb név, mint Dzerzsinszkij neve, annak a neve, aki acélos kézzel verte vissza a proletárforradalom ellenségeinek csapásait. A „burzsoázia réme” — így nevezték akkoriban Feliksz Dzerzsinszkij elvtársat.

A „békés időszak” beálltával Dzerzsinszkij elvtárs folytatja lázas iramú munkáját. Dzerzsinszkij elvtárs lángolva ég, amikor rendbehozza a feldúlt közlekedést, majd a Legfőbb Népgazdasági Tanács elnökének tisztében lángolva ég iparunk építésének munkájában. Nem ismert pihenést, nem vetett meg semmiféle nehéz munkát, merészen küzdött a nehézségek ellen és legyőzte azokat, minden erejét, egész energiáját odaadta annak az ügynek, amelyet a párt rábízott és — elégett a proletariátus érdekeiért, a kommunizmus győzelméért végzett munkában.

Búcsúzunk tőled, Október hőse! Búcsúzunk tőled, pártunk hű fia!

Búcsúzunk tőled, pártunk egységének és hatalmának kovácsa!

I. Sztálin

1926. július 22.

„Pravda” 166. sz.
1926. július 22.

(idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)

SaLa