Írta: J. V. Sztálin

Az angliai sztrájkról és a Lengyelországi eseményekről

Előadás a tifliszi vasúti főműhelyek munkásainak gyűlésén
1926. június 8

Elvtársak! Engedelmükkel ismertetni fogom a sztrájkkal kapcsolatos angliai helyzetet és a legutóbbi lengyelországi eseményeket. Beszédem, amelyet az elnöklő Csheidze elvtárs előadásnak nevezett, rövidsége folytán legfeljebb csak tájékoztatásnak nevezhető.

Miért tört ki az angliai sztrájk?

Az első kérdés az, hogy mi volt az oka az angliai sztrájknak. Hogyan történhetett meg, hogy Anglia, a kapitalista hatalomnak és a példátlan kompromisszumoknak ez az országa, az utóbbi időben komoly társadalmi összeütközések színterévé lett? Hogyan történhetett meg, hogy a „hatalmas Anglia”, a „tengerek ura”, az általános sztrájk országává lett?

Szeretnék rámutatni több olyan körülményre, amelyek elkerülhetetlenné tették az angliai általános sztrájkot. Még nem érkezett el az ideje annak, hogy kimerítő választ adjunk erre a kérdésre. De már most is rámutathatunk és rá is kell mutatnunk néhány döntő eseményre, amelyek elkerülhetetlenné tették a sztrájkot. Ezek közül a körülmények közül, mint legfőbbeket, négy körülményt emelhetünk ki.

Először. Angliának régebben a tőkés államok között monopolhelyzete volt. Igen sok óriási gyarmattal és a kor legmodernebb iparával rendelkezett, s így lehetősége volt arra, hogy a „világ műhelyének” szerepét játssza és hatalmas extraprofitra tegyen szert. Ez volt Angliában a „béke és jólét” időszaka. A tőke extraprofitra tett szert, az extraprofitból az angol munkásmozgalom vezetőinek is jutottak morzsák, a tőke lassacskán kezes bárányává tette az angol munkásmozgalom vezetőit, a munka és a tőke között felmerülő összeütközéseket pedig rendszerint kompromisszumok útján oldották meg.

De a világkapitalizmus további fejlődése, különösen pedig Németország, Amerika és részben Japán fejlődése, azoknak az országoknak a fejlődése, amelyek Anglia konkurenseiként léptek fel a nemzetközi piacon, gyökerében aláásta Anglia egykori monopolhelyzetét. A háború és a háborúutáni válság újabb döntő csapást mért Anglia monopolhelyzetére. Megcsappant az extraprofit, egyre kisebb morzsák jutottak az angol munkásvezéreknek. Egyre gyakrabban került szóba az angol munkásosztály életszínvonalának süllyedése. A „béke és jólét” szakaszát a konfliktusok, a munkáskizárások és a sztrájkok szakasza váltotta fel. Az angol munkás kezdett balra tolódni, egyre gyakrabban folyamodott a tőke elleni nyílt harc módszeréhez.

Érthető, hogy ilyen körülmények között az angol szénbányászok nem tűrhették tétlenül a szénbányatulajdonosok durva kirohanását — a kizárással való fenyegetést.

Másodszor. A második körülmény az, hogy helyreálltak a nemzetközi piaci kapcsolatok és ennek következtében kiéleződött a tőkés csoportok harca a piacokért. A háborúutáni válságot az jellemzi, hogy csaknem teljesen megszakította a tőkés államok nemzetközi piaci kapcsolatait, s hogy ezeknek helyébe zűrzavaros viszonyok léptek. Ez a zűrzavar most, a tőke ideiglenes stabilizációja következtében, háttérbe szorul és a nemzetközi piac régi kapcsolatai fokozatosan helyreállnak. Néhány évvel ezelőtt még az a kérdés volt napirenden, hogy a gyárakat helyre kell állítani és a munkásokat be kell vonni a tőke számára végzendő munkába, most viszont arról van szó, hogy a helyreállított gyárak számára piacokat és nyersanyagot kell biztosítani. Ennek következtében újból kiéleződött a piacokért folyó harc, és ebben a harcban az a tőkés csoport és az a tőkés állam a nyertes, amelyik olcsóbban adja áruit és amelynek fejlettebb a technikája. De a piacon most új erők jelennek meg: Amerika, Franciaország, Japán, Németország, továbbá Anglia domíniumai, Anglia gyarmatai, amelyek a háború idején ki tudták fejleszteni iparukat és most piacokért harcolnak. Ezek után világos, hogy Anglia a külföldi piacokon most már nem zsebelhet be könnyűszerrel hasznot, ahogyan ezt régtől fogva tette. A piacok és a nyersanyagforrások monopolista kirablásának régi gyarmati módszere új módszernek kénytelen átadni a helyét: a piacot most olcsó árukkal hódítják meg. Ebből következik az angol tőkének az a törekvése, hogy csökkentse, vagy legalábbis ne bővítse a termelést nyakló nélkül. Ebből következik, hogy Angliában az utóbbi években állandó jelenség a munkanélküliek nagyszámú serege. Ebből következik a munkanélküliség veszélye, amely nyugtalanítja Anglia munkásait és harcra hangolja őket. Ez az oka annak, hogy a munkásokra, de különösen a szénbányászokra villámcsapásként hatott a munkáskizárás veszélye.

Harmadszor. A harmadik körülmény az angol tőkének az a törekvése, hogy Anglia munkásosztályának rovására csökkentse az angol ipar termelési önköltségét és olcsóbbá tegye az árukat. Nem lehet véletlennek tekinteni azt a tényt, hogy a fő csapás az adott esetben a szénbányászok ellen irányult. Az angol tőke nemcsak azért intézett támadást éppen a szénbányászok ellen, mert a szénipar technikailag rosszul van felszerelve és „racionalizálásra” szorul, hanem elsősorban azért, mert a szénbányászok mindig az angol proletariátus élcsapata voltak és most is az élen járnak. Az angol tőkének az volt a stratégiája, hogy ezt az élcsapatot megzabolázza, a munkabért leszállítja és a munkanapot meghosszabbítja, hogy miután ezzel a legfontosabb csapattal már leszámolt, a munkásosztály többi csapatát is ráncba szedje. Ez szülte azt a hősiességet, amellyel az angol szénbányászok ma sztrájkjukat folytatják. Ezzel magyarázható az a példátlan készség, amellyel az angol munkások a szénbányászokat általános sztrájk útján támogatták.

Negyedszer. A negyedik körülmény az, hogy Angliában a konzervatív párt, az a párt van uralmon, amely a munkásosztály legádázabb ellensége. Mondanom sem kell, hogy a munkásosztály elnyomása terén bármely más polgári kormány lényegében ugyanazt tette volna, mint a konzervatív kormány. De az is kétségtelen, hogy csak a munkásosztály olyan esküdt ellenségei, mint a konzervatívok, vetemedhettek arra, hogy olyan könnyedén, olyan példátlanul cinikusan dobják oda a kesztyűt Anglia egész munkásosztályának, mint ahogy a konzervatívok tették, amikor munkáskizárással fenyegetőztek. Ma már teljesen bebizonyított ténynek tekinthető, hogy az angol konzervatív párt nemcsak akarta a munkáskizárást és a sztrájkot, hanem csaknem egy teljes évig készült is rá. A múlt év júliusában elhalasztotta a szénbányászok elleni támadást, mert az időpontot „alkalmatlannak” tartotta. De az egész idő alatt készülődött: széntartalékokat gyűjtött, sztrájktörőket szervezett és megfelelő módon gyúrta a közvéleményt, hogy ez év áprilisában lecsaphasson a szénbányászokra. Csak a konzervatív párt vetemedhetett ilyen álnok lépésre.

A konzervatív párt hamis okmányok és provokációk útján jutott kormányra. Hatalomrajutása után a provokáció minden eszközét felhasználva azonnal megtámadta Egyiptomot. Immár egy álló éve valóságos háborút visel a kínai nép ellen, amellyel szemben a rablás és elnyomás gyarmati módszereinek kipróbált eszközeit alkalmazza. Nem sajnálja a pénzt, ha arról van szó, hogy lehetetlenné tegye a közeledést a Szovjetunió és Nagybritannia népei között és alattomban előkészíti egy esetleges intervenció elemeit. Ma saját országának munkásosztályát támadja, és ezt a támadást egy álló esztendeig jobb ügyhöz méltó buzgalommal készítette elő. A konzervatív párt nem tud Anglián belüli és Anglián kívüli konfliktusok nélkül élni. Csoda hát ezek után, hogy az angol munkások a csapásra csapással válaszoltak?

Ezek lényegében azok a körülmények, amelyek elkerülhetetlenné tették az angliai sztrájkot.

Miért bukott el az angliai általános sztrájk?

Az angliai általános sztrájk bukásában számos körülmény közrejátszott, amelyek közül legalább a következőket kell megemlítenünk:

Először. Az angol tőkések és a konzervatív párt, mint a sztrájk menete megmutatta, általában tapasztaltabbak, szervezettebbek, erélyesebbek és ezért erősebbek, mint az angol munkások és vezetőik: a Főtanács és az úgynevezett Munkáspárt. A munkásosztály vezetői nem állottak a munkásosztály feladatainak magaslatán.

Másodszor. Az angol tőkések és a konzervatív párt kétségtelenül állig fegyverben, teljes készenlétben fogadták a hatalmas társadalmi összeütközést, az angol munkásmozgalom vezetőit ellenben egészen váratlanul érte a bányatulajdonosok munkáskizárása, semmiféle vagy csaknem semmiféle előkészítő munkát nem végeztek. Azt is meg kell még jegyeznünk, hogy a munkásosztály vezetői még egy héttel a konfliktus előtt kifejezték azt a meggyőződésüket, hogy nem lesz konfliktus.

Harmadszor. A tőkések vezérkara, a konzervatív párt, egységesen és szervezetten harcolt és a harc döntő pontjaira mérte a csapásokat, a munkásmozgalom vezérkara viszont, a Szakszervezeti Főtanács, és „politikai bizottsága” — a Munkáspárt — belsőleg demoralizált és meghasonlott volt. Ennek a vezérkarnak vezető személyiségei, mint tudjuk, vagy nyíltan elárulták a szénbányászokat és általában az angol munkásosztályt (Thomas, Henderson, MacDonald és kompániájuk), vagy ezeknek az árulóknak gerinctelen szekértolói voltak, akik féltek a harctól és még jobban féltek a munkásosztály győzelmétől (Purcell, Hicks és mások).

Felmerülhet a kérdés: miképpen történhetett, hogy Anglia hatalmas proletariátusának, amely példátlan hősiességgel harcolt, olyan vezérei voltak, akik vagy megvesztegethető, vagy gyáva, vagy egyszerűen gerinctelen embereknek bizonyultak? Ez igen fontos kérdés. Ezek a vezérek nem máról holnapra születtek. Ezek a vezérek az angol munkásmozgalomból nőttek ki, kijárták az angol munkásvezérek nevelésének bizonyos iskoláját, annak az időszaknak az iskoláját, amikor az angol tőke, amely extraprofitokat harácsolt össze, körülhízeleghette és felhasználhatta a munkásvezéreket a munkásosztállyal való kompromisszumok céljára; a munkásvezérek pedig közben életmódjukat és helyzetüket tekintve egyre közelebb kerültek a burzsoáziához, s így lassan elszakadtak a munkástömegektől, hátat fordítottak nekik és egyre kevésbé értették meg őket. Ezek a munkásosztálynak olyan vezérei, akiket elvakított a kapitalizmus csillogása, akiket lenyűgözött a tőke hatalma és akik arról álmodoznak, hogy „karriert csinálnak” és egysorba kerülnek a „jómódú emberekkel”. Kétségtelen, hogy ezek a — tisztesség ne essék szólván — vezérek a múlt maradványai, akik már nem felelnek meg az új helyzetnek. Kétségtelen, hogy idővel kénytelenek lesznek átadni a helyüket új vezéreknek, akik megfelelnek az angol proletariátus harci szellemének és hősiességének. Engelsnek igaza volt, amikor az ilyen vezetőket a munkásosztály elburzsoásodott vezéreinek nevezte.

Negyedszer. Az angol kapitalizmus vezérkara, a konzervatív párt, megértette, hogy az angol munkások nagyszabású sztrájkja óriási politikai jelentőségű tény, hogy az ilyen sztrájk ellen csak politikai eszközökkel lehet komolyan harcolni, hogy a sztrájk letörése érdekében fel kell használni mind a király, mind az alsóház, mind az alkotmány tekintélyét, hogy a katonaság mozgósítása és kivételes állapot kihirdetése nélkül nem lehet véget vetni a sztrájknak. Ezzel szemben az angol munkásmozgalom vezérkara, a Főtanács, nem értette meg vagy nem akarta megérteni ezt az egyszerű dolgot, vagypedig félt azt beismerni, s mindenkivel el akarta hitetni, hogy az általános sztrájk kizárólag gazdasági eszköz, hogy nem fogja és nincs is szándékában a politikai harc medrébe terelni a harcot, hogy nincs szándékában csapást mérni az angol tőke vezérkarára, a konzervatív pártra, hogy a hatalom kérdését ő, a Főtanács, nem szándékszik napirendre tűzni.

A Főtanács ezzel elkerülhetetlen bukásra kárhoztatta a sztrájkot. Annak az általános sztrájknak ugyanis, amelyet nem terelnek át a politikai harc medrébe, mint a történelem mutatja, feltétlenül meg kell buknia.

Ötödször, Az angol tőkések vezérkara megértette, hogy az angol sztrájknak nyújtott nemzetközi támogatás halálos veszedelmet jelent a burzsoáziára nézve, a Főtanács ellenben nem értette meg, vagy úgy tett, mintha nem értené, hogy az angol munkások csak a nemzetközi proletariátus szolidaritása esetén nyerhetik meg a sztrájkot. Ez az oka annak, hogy a Főtanács nem fogadta el a Szovjetunió és más országok munkásainak anyagi támogatását.

Annak, hogy egy olyan hatalmas sztrájk, mint az angliai sztrájk, kézzelfogható eredményekre vezessen, legalább két alapvető feltétele volt: a sztrájkot politikai mederbe kellett volna terelni és a sztrájkot valamennyi előrehaladott ország proletariátusának a tőke ellen folytatott harcává kellett volna változtatni. De az angol Főtanács különleges, rá jellemző „bölcsessége” folytán elvetette mind a két feltételt, s ezzel már eleve elkerülhetetlenné tette az általános sztrájk bukását.

Hatodszor. Kétségtelen, hogy igen fontos szerepe volt annak a több mint kétértelmű magatartásnak, melyet a II. Internacionále és az Amszterdami Szakszervezeti Internacionále az angol általános sztrájk támogatása kérdésében tanúsított. Ezeknek a szociáldemokrata szervezeteknek a sztrájk támogatására vonatkozó plátói határozatai lényegében mindenféle pénzbeli támogatás tényleges elvetését jelentették, mert hiszen csak a szociáldemokrata Internacionále kétértelmű magatartásával magyarázható az a tény, hogy Európa és Amerika szakszervezetei együttesen csak nyolcadakkora anyagi támogatást nyújtottak, mint amekkorát a Szovjetunió szakszervezetei lehetségesnek tartottak angol testvéreiknek nyújtani. Nem is beszélek más természetű segítségről, a szénszállítás beszüntetésével nyújtható segítségről, amellyel kapcsolatban az Amszterdami Szakszervezeti Internacionále valósággal sztrájktörő magatartást tanúsít.

Hetedszer. Kétségtelen az is, hogy az általános sztrájk bukásában az angol kommunista párt gyengeségének meglehetősen nagy szerepe volt. Meg kell mondanom, hogy az angol kommunista párt a Kommunista Internacionále egyik legjobb szekciója. Le kell szögeznünk, hogy az angliai sztrájk idején mindvégig teljesen helyes álláspontot foglalt el. De ugyanakkor meg kell állapítanunk azt is, hogy az angol munkások körében még mindig gyenge a tekintélye. Ez a körülmény is szükségképpen döntő befolyással volt az általános sztrájkra.

Ezek azok a körülmények, vagy legalábbis a legfőbbek, amelyeket megfigyelésünk alapján jelenleg tisztázni tudunk és amelyek meghatározták az angliai általános sztrájk kedvezőtlen kimenetelét.

Az általános sztrájk tanulságai

Melyek az angliai általános sztrájk tanulságai, legalábbis legfontosabb tanulságai? Ezek a tanulságok a következőkben foglalhatók össze.

Először. Az angliai szénipar válsága és a vele kapcsolatos általános sztrájk élére állítja a szénipari munka- és termelési eszközök társadalmasításának és a munkásellenőrzés megteremtésének kérdését. Ez a szocializmus kivívásának kérdése. Aligha szorul bizonyításra, hogy a szénipari válság gyökeres megoldásának nincs és nem is lehet más útja, mint az, amelyet az angol kommunista párt javasol. A szénipari válság és az általános sztrájk a szocializmus gyakorlati megvalósításának kérdése elé állítja az angol munkásosztályt.

Másodszor. Az angol munkásosztálynak feltétlenül saját bőrén kellett éreznie, hogy a célhoz vezető úton a legfőbb akadály a tőkéseknek, az adott esetben a konzervatív pártnak és kormányának politikai hatalma. A Szakszervezeti Főtanács a gazdasági és politikai harc szoros összefüggésének elismerésétől úgy félt, mint a tűztől, az angol munkások viszont most feltétlenül megértik, hogy a szervezett tőke ellen folytatott nehéz harcukban most a legfontosabb kérdés a hatalom kérdése, hogy a hatalom kérdésének megoldása nélkül nem oldható meg sem a szénipar válsága, sem Anglia egész iparának általános válsága.

Harmadszor. Az általános sztrájk menetének és kimenetelének szükségképpen meg kell győznie Anglia munkásosztályát, hogy parlament, alkotmány, király, és a burzsoá hatalom többi attribútuma nem egyéb, mint a tőkésosztály védőpajzsa a proletariátussal szemben. A sztrájk mind a parlamentről, mind az alkotmányról lerántotta a fétis és az érinthetetlen szentség leplét. A munkások meg fogják érteni, hogy a mostani alkotmány a munkások ellen irányuló fegyver a burzsoázia kezében. A munkásoknak meg kell érteniök, hogy szükségük van saját munkásalkotmányra, mint fegyverre a burzsoázia ellen. Véleményem szerint ennek az igazságnak a felismerése a legnagyobb vívmány lesz Anglia munkásosztálya számára.

Negyedszer. A sztrájk menete és kimenetele meg kell hogy győzze Anglia munkástömegeit arról, hogy a régi vezetők, a régi vezérek, akik a régi angol kompromisszumos politika iskolájában nőttek fel, nem megfelelők. Meg kell érteniük, hogy a régi vezéreket új, forradalmi vezérekkel kell felváltani.

Ötödször. Az angol munkásoknak most meg kell érteniök, hogy az angol szénbányászok az angol munkásosztály élcsapata, hogy tehát a szénbányászok sztrájkjának támogatása és e sztrájk győzelmének biztosítása az egész angol munkásosztály ügye. A sztrájk egész menete azt parancsolja az angol munkásosztálynak, hogy ezt a tanulságot le kell vonnia.

Hatodszor. Az angol munkásoknak az általános sztrájk nehéz pillanatában, amikor a különféle pártok platformjai és programjai gyakorlati próbán estek át, meg kellett győződniük arról, hogy az egyetlen párt, amely következetesen, bátran és határozottan síkra tud szállni a munkásosztály érdekeiért, a kommunisták pártja.

Nagyjából ezek az angliai általános sztrájk fő tanulságai.

Néhány következtetés

Áttérek néhány gyakorlati jelentőségű következtetésre.

Az első kérdés a kapitalizmus stabilizációjának kérdése. Az angliai sztrájk megmutatta, hogy a Kommunista Internacionálénak a stabilizáció ideiglenes és nem tartós jellegéről szóló határozata teljesen helytálló. Az angol tőke az angol szénbányászok ellen indított támadással az ideiglenes, átmeneti stabilizációt tartós és állandó stabilizációvá próbálta változtatni. Ez a kísérlet nem járt és nem is járhatott sikerrel. Az angol munkások, akik nagyszabású sztrájkkal válaszoltak erre a kísérletre, az egész tőkés világnak megmutatták, hogy a háborúutáni időszak viszonyai között lehetetlen a kapitalizmus tartós stabilizációja, hogy az olyan kísérletek, mint az angliai, azzal a veszéllyel járhatnak, hogy szétzúzzák a kapitalizmus alapjait. De amilyen helytelen a kapitalizmus stabilizációjának tartósságáról szóló tétel, éppoly helytelen az ellenkező tétel is, amely szerint a stabilizáció véget ért, a stabilizáció megszűnt és a forradalmi viharok nagy fellendülésének időszakába léptünk. A kapitalizmus stabilizációja ideiglenes, átmeneti, de amíg még fennáll, mégiscsak stabilizáció.

Továbbá. Minthogy tehát a mostani ideiglenes és átmeneti stabilizáció még fennáll, ezért a tőke azon lesz, hogy a jövőben is megkísérelje megtámadni a munkásosztályt. Az angliai sztrájk tanulsága természetesen feltétlenül megmutatja az egész tőkés világnak, hogy mennyire kockázatos a kapitalizmus létére és fennállására nézve egy olyanféle kísérlet, amilyet Angliában a konzervatív párt hajtott végre. Hogy a konzervatív párt nem ússza meg szárazon ezt a kísérletet, az nem lehet kétséges. Az sem lehet kétséges, hogy ezt a tanulságot az egész világ tőkései figyelembe veszik. Mindamellett a tőke mégis megkísérli majd, hogy újabb támadást intézzen a munkásosztály ellen, hiszen érzi, hogy inog a talaj a lába alatt és feltétlenül szükségét kell éreznie annak, hogy szilárdabb talajra álljon. A munkásosztály és a kommunista pártok feladata az, hogy előkészítsék az erőket a munkásosztály ellen irányuló ilyen támadások visszaverésére. A kommunista pártok feladata az, hogy a jövőben is folytassák a munkások egységfrontjának szervezését és minden erejükkel azon legyenek, hogy a tőkések támadását a munkásosztály ellentámadásává, a munkásosztály forradalmi előretörésévé, a munkásosztálynak a proletárdiktatúra megteremtéséért és a kapitalizmus felszámolásáért folytatott harcává változtassák.

Végül, az angol munkásosztálynak ahhoz, hogy teljesíthesse ezeket a soronlevő feladatokat, előszöris meg kell szabadulnia mai vezetőitől. Nem viselhet háborút a tőkések ellen, amíg olyan vezérei vannak, mint a Thomasok és MacDonaldok. Nem remélhet győzelmet, amíg a hátországban olyan árulók vannak, mint Henderson és Clynes. Az angol munkásosztálynak meg kell tanulnia, hogy az ilyen vezetőket jobbakkal váltsa fel, mert csak két eset lehetséges: vagy megtanulja az angol munkásosztály leváltani a Thomasokat és MacDonaldokat, vagypedig akkor látja a győzelmét, mikor a háta közepét.

Elvtársak, ez az a néhány következtetés, amelyek maguktól adódnak.

Mostpedig engedjék meg, hogy áttérjek a lengyelországi események kérdésére.

A legutóbbi lengyelországi eseményekről

Van olyan vélemény, hogy a Pilsudski által vezetett mozgalom forradalmi mozgalom. Azt mondják, hogy Pilsudski Lengyelországban a forradalom ügye mellett áll ki, a parasztság mellett a földbirtokosok ellen, a munkások mellett a tőkések ellen. Lengyelország elnyomott nemzetiségeinek szabadsága mellett a lengyel sovinizmus és fasizmus ellen. Azt mondják, hogy ezért Pilsudski érdemes arra, hogy a kommunisták támogassák.

Ez, elvtársak, teljesen helytelen!

Lengyelországban most valójában a burzsoázia két frakciója között folyik a harc: az egyik a nagyburzsoázia frakciója, amelynek élén a poznaniak állnak, a másik a kispolgári frakció, amelynek Pilsudski áll az élén. A harc célja a burzsoá állam megszilárdítása, stabilizálása, nempedig a munkások és a parasztok, az elnyomott nemzetiségek érdekeinek védelme. A harc a burzsoá állam megszilárdításának különböző módszerei körül folyik.

A lengyel állam ugyanis a teljes bomlás szakaszába lépett. A pénzügyek teljesen ziláltak. A zloty árfolyama esik. Az ipar megbénult. A nem-lengyel nemzetiségeket elnyomják. Fent pedig, a vezető rétegekhez közelálló körökben a panamázás bacchanáliája tombol, amiről valamennyi szejm-frakció képviselői szemrebbenés nélkül beszélnek. Ezzel kapcsolatban a burzsoá osztályok dilemma előtt állanak: vagy odáig fajul az állam bomlása, hogy kinyitja a munkások és a parasztok szemét és ráébreszti őket a hatalom forradalmi átalakításának szükségességére a földbirtokosok és a tőkések ellen, vagy a burzsoáziának sietnie kell, hogy megszüntesse a bomlást, felszámolja a panamázás bacchanáliáját és így, amíg nem késő, elejét vegye a munkások és a parasztok forradalmi mozgalma valószínű kirobbanásának.

Most a harc akörül folyik, hogy a burzsoáziának melyik frakciója fogjon hozzá a lengyel állam stabilizálásához — Pilsudski frakciója vagy a poznaniak frakciója?

Kétségtelen, hogy a munkások és a parasztok Pilsudski harcától helyzetük gyökeres megjavítását várják. Kétségtelen, hogy éppen ezért a munkásosztály és a parasztság vezető csoportja így vagy úgy támogatja a kispolgári és kisnemesi rétegeket képviselő Pilsudski harcát a nagytőkéseket és földbirtokosokat képviselő poznaniak ellen. De az is kétségtelen, hogy a lengyel dolgozó osztályok egyes rétegeinek vágyait jelenleg nem a forradalom érdekében, hanem a burzsoá állam és a burzsoá rend megszilárdítása érdekében használják ki.

Itt természetesen bizonyos külső tényezők is közrejátszanak. Lengyelország nem nagy állam, pénzügyi téren az Antant bizonyos köreivel van kapcsolatban. A burzsoá Lengyelország, pénzügyeinek mai siralmas állapota mellett, természetesen nem boldogulhat külső kölcsönök nélkül. De az úgynevezett nagyhatalmak nem finanszírozhatnak egy olyan államot, amelynek a vezető körei egyhangúlag megállapítják a panamázás bacchanáliáját az államigazgatás egész vonalán. Ahhoz, hogy kölcsönöket kapjanak, legelsősorban az államigazgatást kell „megjavítani”, meg kell szüntetni a panamázás bacchanáliáját, némi biztosítékot kell teremteni arra, hogy a kölcsönök kamatait meg fogják fizetni stb. Ebből következik a lengyel állam „racionalizálásának” szükségessége.

Lényegében ezek azok a külső és belső előfeltételek, amelyek meghatározzák Lengyelország két fő burzsoá frakciójának jelenlegi harcát.

Lengyelországot most több mélyen gyökerező ellentmondás jellemzi, amelyek, ha továbbfejlődnek, elkerülhetetlenül közvetlen forradalmi helyzetet teremtenek Lengyelországban. Ezek az ellentmondások három fő vonalon mutatkoznak: a munkáskérdés vonalán, a parasztkérdés vonalán, a nemzeti kérdés vonalán. Mindezek az ellentmondások azonnal felszínre bukkanhatnak és robbanást idézhetnek elő, ha Lengyelország háborús kalandba bocsátkozik, ha nem tud jószomszédi viszonyt teremteni a körülötte levő államokkal. Meg tudja-e oldani Pilsudski, Pilsudski tarka-barka csoportja ezeket az ellentmondásokat? Meg tudja-e oldani ez a kispolgári csoport a munkáskérdést? Nem, nem tudja, mert akkor a tőkésosztállyal mélyreható konfliktusba kell bocsátkoznia, amit nem tehet meg és nem is tesz meg semmiesetre sem, ha nem akarja elveszíteni a nagyhatalmak pénzügyi támogatását. Meg tudja-e oldani ez a csoport a parasztkérdést például a földesúri földek elkobzásának jegyében? Nem, nem tudja és nem is teszi meg ezt, ha nem akar teljes bomlást bevinni Pilsudski hadseregének vezérkarába, amely zömében kis- és középbirtokosokból áll. Meg tudja-e oldani ez a csoport a nemzeti kérdést Lengyelországban abban a szellemben, hogy biztosítják a nemzeti önrendelkezés jogát az elnyomott nemzetek: az ukránok, a litvánok, a belorusszok stb. számára? Nem, nem tudja és nem is teszi meg ezt, ha nem akarja elveszíteni azoknak a nagylengyel sovinisztáknak és fasisztáknak minden bizalmát, akik Pilsudski csoportjának legfőbb erkölcsi létalapját alkotják.

Mit tehet hát ebben az esetben?

Csak egyet tehet: miután katonai téren legyőzte a nagyburzsoázia frakcióját, politikai téren aláveti magát ennek a frakciónak és kullog utána, persze ha a lengyel munkásosztály és a lengyel parasztság forradalmi része a közeljövőben nem lát neki a lengyel állam forradalmi átalakításához és nem kergeti el a lengyel burzsoáziának mindkét frakcióját — mind Pilsudski frakcióját, mind a poznaniak frakcióját.

Ezzel kapcsolatban felmerül a lengyel kommunista párt kérdése. Hogyan történhetett meg az, hogy a lengyel munkások és parasztok jelentős részének forradalmi elégedetlensége Pilsudski malmára hajtotta a vizet, nempedig a Lengyelországi Kommunista Párt malmára? Ez bizony egyebek között azért történt, mert a lengyel kommunista párt gyenge, a végsőkig gyenge, s mert még jobban elerőtlenítette magát a most folyó harcban a Pilsudski csapatokhoz való helytelen állásfoglalásával, aminek következtében nem állhatott a forradalmi hangulatú tömegek élére.

Nemrég olvastam szovjet sajtónkban Thálmann elvtársnak, a Németországi Kommunista Párt Központi Bizottsága tagjának a lengyel dolgokról szóló cikkét. Thálmann elvtárs ebben a cikkben foglalkozik a lengyel kommunisták állásfoglalásával, akik kiadták a jelszót Pilsudski csapatainak támogatására, és bírálja ezt az állásfoglalást mint nem forradalmi állásfoglalást. Sajnos meg kell állapítanom, hogy Thálmann elvtárs kritikája tökéletesen helyes. Meg kell állapítanom, hogy a lengyel elvtársak ebben az esetben a legdurvább hibát követték el.

Ez minden, elvtársak, amit el akartam mondani önöknek az angliai dolgokról az általános sztrájkkal kapcsolatban és a legutóbbi lengyelországi eseményekről. (Viharos taps.)

„Zarja Vosztoka” („Kelet Hajnala”)
(Tiflisz) 1197. sz.
1926. június 10.

(idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)

SaLa