A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának XIV. Kongresszusa
1925. december 18-31
„Pravda” 291,292. és 296. sz.
1925. december 20, 22. és 29.
A Központi Bizottság Politikai beszámolója
December 18
Elvtársak! Az utóbbi két hét alatt önöknek alkalmuk volt meghallgatni a Központi Bizottság több tagjának és a Politikai Iroda tagjainak terjedelmes, s lényegében feltétlenül helyes beszámolóit a Központi Bizottságnak a XIII. és XIV. kongresszus közötti időszakban végzett munkájáról. Úgy vélem, hogy aligha volna értelme ezeket a beszámolókat megismételni. Azt hiszem, ez a körülmény most megkönnyíti munkámat, s ezért célszerűnek tartanám arra szorítkozni, hogy felvessek néhány kérdést pártunk Központi Bizottságának a XIII. és a XIV. kongresszus közötti időszakban végzett munkájával kapcsolatban.
A Központi Bizottság beszámolója rendszerint a nemzetközi helyzettel kezdődik. Nem szakítok ezzel a szokással. Én is a nemzetközi helyzettel kezdem.
I
A nemzetközi helyzet
Az alapvető és új mozzanatnak, amely döntően meghatározta az ez alatt az idő alatt a nemzetközi viszonyok terén végbement eseményeket és rányomta bélyegét ezekre az eseményekre, azt kell tekintenünk, hogy a szocializmust építő országunk és a kapitalista világ országai között bizonyos ideiglenes erőegyensúly alakult ki, s ez az egyensúly a Szovjetek országa és a kapitalista országok „békés együttélésének” mostani szakaszát eredményezte. Az, amit egyidőben rövid háborúutáni fellélegzésnek tartottunk, egész időszakká vált. Ilymódon a burzsoázia világa és a proletariátus világa között bizonyos erőegyensúly és a „békés együttműködés” bizonyos időszaka jött létre.
Mindennek alapja egyrészt a világkapitalizmus belső gyengesége, erőtlensége és tehetetlensége, másrészt a forradalmi munkásmozgalom növekedése általában, és különösen a mi erőnknek, a Szovjetország erejének fokozódása.
Miben rejlik a kapitalista világ e gyengeségének az oka?
Ennek a gyengeségnek az oka azokban a kapitalizmus számára leküzdhetetlen ellentétekben rejlik, amelyeken belül alakul az egész nemzetközi helyzet, — azokban az ellentétekben, amelyek a kapitalista országok számára leküzdhetetlenek és amelyek csak a nyugati proletárforradalom fejlődése során küzdhetők le.
Miféle ellentétek ezek? Öt csoportban foglalhatjuk őket össze.
Az ellentétek első csoportja: a kapitalista országok proletariátusa és burzsoáziája között fennálló ellentétek.
Az ellentétek második csoportja: az imperializmus és a gyarmatok és függő országok szabadságmozgalma között fennálló ellentétek.
Az ellentétek harmadik csoportja: azok az ellentétek, amelyek az imperialista háborúból győztesként kikerült államok és a legyőzött államok között fejlődnek ki és lehetetlen, hogy ki ne fejlődjenek.
Az ellentétek negyedik csoportja: azok az ellentétek, amelyek a győztes államok között fejlődnek ki és lehetetlen, hogy ki ne fejlődjenek.
Végül az ellentétek ötödik csoportja: azok az ellentétek, amelyek a Szovjetek országa és a kapitalista országok összessége között fejlődnek ki.
Ez azoknak az ellentéteknek öt fő csoportja, amelyek keretében a nemzetközi helyzet fejlődése végbemegy.
Elvtársak, ha nem vizsgáljuk meg röviden ezeknek az ellentéteknek a természetét és fokozódását, nem fogjuk megérteni országunk mai nemzetközi helyzetét. Ezért beszámolóm egyik részét szükségképpen ez ellentétek rövid áttekintésének kell szentelnem.
1. A kapitalizmus stabilizációja
Kezdjük tehát az ellentétek első csoportjával: a kapitalista országok proletariátusa és burzsoáziája között fennálló ellentétekkel. Ezen a téren a legfontosabb tények a következőkben foglalhatók össze.
Először. A kapitalizmus kivergődik vagy máris kivergődött abból a termelési, kereskedelmi és pénzügyi zűrzavarból, amely a háború után támadt és amelybe a kapitalizmus belesodródott. A párt ezt a kapitalizmus részleges vagy ideiglenes stabilizációjának nevezte. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy a kapitalista országok termelése és kereskedelme, amely a háborúutáni válság időszakában (1919— 1920-ra gondolok) egyidőben erősen hanyatlott, fejlődésnek indult, a burzsoázia politikai hatalma pedig kezdett többé-kevésbé megszilárdulni. Ez azt jelenti, hogy a kapitalizmus ideiglenesen kikászolódott abból a káoszból, amelybe a háború után belekerült.
Európára vonatkozólag ezt a következő számadatok szemléltetik.
A termelés Európa valamennyi fejlett országában vagy emelkedik 1919-hez viszonyítva és növekszik annyira, hogy helyenként eléri a háborúelőtti színvonal 80—90 százalékát, vagypedig egyhelyben vesztegel. Csak Angliában nem tudtak még talpra állni egyes termelési ágak. Alapjában véve, ha egész Európát nézzük, a termelés és a kereskedelem előrehalad, de egyelőre nem éri még el a háborúelőtti színvonalat. Ha a gabonatermelést vesszük, azt látjuk, hogy Angliában a háborúelőtti termelés 80—85 százalékát, Franciaországban 83 százalékát, Németországban 68 százalékát érte el. Németországban igen lassan növekszik a gabonatermelés. Franciaországban nem növekszik, Angliában csökken. Mindezt azzal pótolják, hogy Amerikából importálnak gabonát. A széntermelés Angliában 1925-ben a háborúelőtti termelés 90 százaléka, Franciaországban a háborúelőtti 107 százaléka, Németországban 93 százalék. Az acéltermelés Angliában a háborúelőtti termelés 98 százaléka, Franciaországban 102 százaléka, Németországban 78 százaléka. A gyapotfogyasztás a háborúelőttihez viszonyítva Angliában 82 százalék, Franciaországban 83 százalék, Németországban 81 százalék. Anglia külkereskedelmi forgalma passzív s a háborúelőttinek 94 százaléka. Németország külkereskedelme valamivel nagyobb mint 1919-ben és szintén passzív, Franciaország külkereskedelme ma nagyobb mint a háború előtt —102 százalék. Az európai kereskedelem egészének színvonala 1921-ben a háborúelőtti színvonalnak 63 százaléka volt, mostpedig, 1925-ben, elérte ugyanennek a színvonalnak 82 százalékát. A költségvetések ezekben az államokban többé-kevésbé kiegyenlítődnek, csakhogy a lakosság borzalmas megadóztatása útján egyenlítődnek ki. Valutaingadozások előfordulnak egyes országokban, de általában nem tapasztalható már a régebbi káosz.
Általában véve az a helyzet, hogy a háborúutáni európai gazdasági válság szűnőben van, a termelés és a kereskedelem a háborúelőtti színvonalhoz közeledik. Egyik európai ország, Franciaország, a kereskedelem és a termelés terén máris túllépte a háborúelőtti színvonalat, egy másik európai ország pedig — Angliáról beszélek — még mindig egyhelyben vagy majdnem egyhelyben vesztegel és nem érte el a háborúelőtti színvonalat.
Másodszor. Azt látjuk, hogy Európában a háborúutáni válság éveiben tapasztalható forradalmi dagály időszakát most felváltotta a forradalmi apály időszaka. Ez azt jelenti, hogy a proletariátus hatalomrajutásának kérdése, a hatalom megragadása egyik napról a másikra ma nincs napirenden Európában. A forradalmi hullámok emelkedésének időszaka, amikor a mozgalom előretör, fellendül, a párt pedig jelszavaival nem tud a mozgalommal lépést tartani, mint ahogy ez például nálunk 1905-ben vagy 1917-ben történt, — a fellendülésnek ez az időszaka még el fog érkezni. Most azonban nincs itt, ami most van, az a forradalom apályának időszaka, a proletariátus erőgyűjtésének időszaka, amelyben nagy eredményeket lehet elérni abban az értelemben, hogy a mozgalom új formái rajzolódnak ki, hogy a szakszervezeti mozgalom egységéért vívott harc zászlaja alatt tömegmozgalom indult meg és ez a mozgalom növekszik, hogy a nyugati munkásmozgalom és a Szovjetunió munkásmozgalma között kapcsolat alakul ki és ez a kapcsolat egyre erősödik, hogy például az angol munkásmozgalom balratolódik, hogy az Amszterdami Internacionále szakadozik és mély belső ellentétek marcangolják stb. stb. Ismétlem, az erőgyűjtés időszakában élünk s ennek nagy jelentősége van a jövőbeli forradalmi akciók szempontjából. Ez az az időszak, amelyben a proletariátus tömegszervezeteinek (szakszervezetek stb.) meghódítása és a szociáldemokrata vezérek „elmozdítása” válik a kommunista mozgalom jelszavává, mint ahogy ez nálunk 1911—1912-ben történt.
Harmadszor. A kapitalista világ pénzügyi hatalmának központja, az egész világ pénzügyi kizsákmányolásának központja Európából Amerikába helyeződött át. A világ pénzügyi kizsákmányolásának központja régebben rendszerint Franciaország, Németország és Anglia volt. Ma ezt már csak fenntartásokkal mondhatjuk. A világ pénzügyi kizsákmányolásának központja ma főképpen az Északamerikai Egyesült Államok. Ez az állam minden tekintetben fejlődik: a termelés tekintetében, kereskedelmi tekintetben, a felhalmozás tekintetében egyaránt. Idézek néhány számadatot. Észak-Amerika gabonatermelése túlszárnyalta a háborúelőtti színvonalat: ma a háborúelőtti színvonal 104 százaléka. A széntermelés a háborúelőttinek 90 százaléka, de a hiányt az ásványolajtermelés óriási növekedése pótolja. És tudnunk kell, hogy Amerika ásványolajtermelése a világ ásványolajtermelésének 70 százalékát teszi. Az acéltermelés 147 százalékra emelkedett, vagyis 47 százalékkal nagyobb, mint a háború előtt. A nemzeti jövedelem a háborúelőttinek 130 százaléka, vagyis 30 százalékkal nagyobb, mint a háború előtt. A külkereskedelem a háborúelőtti színvonal 143 százalékát érte el, s az európai országok rovására óriási aktív egyenlege van. A világ 9 milliárd dollár értékű aranykészletéből körülbelül 5 milliárd Amerikában van. Az Északamerikai Egyesült Államok valutája a legszilárdabb valuta. Ami a tőkekivitelt illeti, Amerika ma csaknem az egyetlen ország, amely egyre nagyobb arányokban visz ki tőkét. Franciaország és Németország nagyon kevés tőkét visz ki, Anglia szintén jelentősen csökkentette tőkekivitelét.
Negyedszer. Az európai kapitalizmus ideiglenes stabilizációját, amelyről fentebb beszéltem, főképpen amerikai tőke segítségével érték el, s ennek az volt az ára, hogy Nyugat-Európa pénzügyileg függő helyzetbe került Amerikával szemben. Ennek a ténynek a bizonyítására elegendő, ha megmondjuk Európa Amerikával szemben fennálló államadósságainak összegét. Ez az összeg legalább 26 milliárd rubel. Már nem is beszélek az Amerikával szemben fennálló magánadósságokról, vagyis azokról az összegekről, amelyeket Amerika európai vállalatokba befektetett, s amelyek több milliárdra rúgnak. Mit bizonyít ez? Ez azt bizonyítja, hogy Európa többé-kevésbé talpra áll amerikai (és részben angol) tőke beáramlása révén. S mi ennek az ára? — Ennek az az ára, hogy Európa pénzügyileg függő helyzetbe kerül Amerikával szemben.
Ötödször. Ennek következtében Európa, hogy ki tudja fizetni a kamatokat és az adósságokat, kénytelen a lakosság adóterheit fokozni és a munkások helyzetét lerontani. Valóban ez történik ma Európa országaiban. Az adóterhek az egész nemzeti jövedelemhez viszonyítva már most, amikor az adósságok és a kamatok fizetése jóformán még meg sem kezdődött, például Angliában az 1913. évi 11 százalékról 1924-ben 23 százalékra, Franciaországban a nemzeti jövedelem 13 százalékáról 21 százalékra, Olaszországban 13 százalékról 19 százalékra emelkedtek. Mondanunk sem kell, hogy az adóterhek a legközelebbi jövőben még jobban fognak növekedni. Az európai dolgozók és elsősorban a munkásosztály anyagi helyzete ennek folytán okvetlenül rosszabbodni fog, a munkásosztály pedig elkerülhetetlenül forradalmasodik. Ennek a forradalmasodásnak a szimptómái mind Angliában, mind más európai országokban máris észlelhetők. Értem ezen azt, hogy Európa munkásosztálya bizonyos mértékig balra tolódott.
Ezek azok a legfontosabb tények, amelyek arról tanúskodnak, hogy a kapitalizmus ideiglenes stabilizációja, amelyet Európa elért, rothadt stabilizáció, amely rothadt talajból nőtt ki.
Igen könnyen lehetséges — nem tartom kizártnak —, hogy Európa termelése és kereskedelme a háborúelőtti színvonalat is eléri. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy a kapitalizmus ezzel eléri háborúelőtti szilárdságát. Ilyen szilárdságot már soha nem fog elérni. Miért? Előszöris azért, mert Európa nagy árat fizetett ideiglenes stabilizációjáért: Amerika pénzügyi igájába hajtotta a fejét, s ez az adóterhek óriási növekedésére, a munkások helyzetének elkerülhetetlen rosszabbodására és az európai országok forradalmasodására vezet; másodszor azért, mert számos más ok is van — ezekre alább kitérek —, amelyek a mai stabilizációt ingadozóvá, bizonytalanná teszik.
Ha összefoglaljuk mindazt, amiről most az ellentétek első csoportjának elemzése során beszéltem, arra az általános következtetésre jutunk, hogy a világot kizsákmányoló főbb államok köre a háborúelőtti időszakhoz viszonyítva a végsőkig leszűkült. Régebben a legnagyobb kizsákmányoló Anglia, Franciaország, Németország, s részben Amerika volt, most ez a kör a végsőkig leszűkült. Ma a világ legnagyobb pénzügyi kizsákmányolója és következésképpen fő hitelezője Észak-Amerika meg —részben— segédje: Anglia.
Ez még nem jelenti azt, hogy Európa gyarmati helyzetbe került. Az európai országok, amelyek továbbra is kizsákmányolják gyarmataikat, most maguk is pénzügyileg amerikai rabságba estek, s így őket Amerika zsákmányolja ki és fogja is kizsákmányolni. Ebben az értelemben azoknak a főbb államoknak a köre, amelyek a világot pénzügyi tekintetben kizsákmányolják, leszűkült a minimumra, a kizsákmányolt országok köre viszont bővült.
Ez az egyik oka annak, hogy a kapitalizmus jelenlegi stabilizációja nem tartós és belső erő híjával van.
2. Az imperializmus, a gyarmatok és a félgyarmatok
Térjünk át az ellentétek második csoportjára: az imperialista országok és a gyarmati országok közötti ellentétekre.
Ezen a téren a legfőbb tények a következők: a gyarmatokon fejlődött és növekedett az ipar és a proletariátus, különösen a háború alatt és a háború óta; fejlődött ezekben az országokban a kultúra általában és különösen a nemzeti értelmiség; a gyarmatokon növekszik a nemzeti-forradalmi mozgalom és az imperializmus világuralma válságban van; India és Egyiptom szabadságharcot folytat az angol imperializmus ellen; Szíria és Marokkó szabadságharcot folytat a francia imperializmus ellen; Kína szabadságharcot folytat az angol-japán- amerikai imperializmus ellen stb.; Indiában, Kínában nő a munkásmozgalom és ezekben az országokban nő a munkásosztály szerepe a nemzeti-forradalmi mozgalomban.
Ebből az következik, hogy a nagyhatalmakat legfőbb hátországuk, azaz a gyarmatok elvesztésének veszélye fenyegeti. A kapitalizmus stabilizációja ezen a téren mindkét lábára sántít, mert az elnyomott országok állandóan növekvő forradalmi mozgalma helyenként egyenest az imperializmus ellen folytatott háború formáját ölti (Marokkó, Szíria, Kína), az imperializmus pedig nyilván nem tud megbirkózni azzal a feladattal, hogy „saját” gyarmatait megzabolázza.
Azt mondják — különösen a burzsoá írók —, hogy a gyarmatokon növekvő válságos helyzetért a bolsevikok felelősek. Meg kell mondanom, hogy ezzel a váddal érdemünkön felül tüntetnek ki minket. Sajnos, még nem vagyunk olyan erősek, hogy valamennyi gyarmati országnak közvetlen segítséget nyújthatnánk szabadságmozgalmukban. Mélyebben kell keresni az okot. Az ok, minden egyében kívül, az, hogy Európa államai, minthogy kamatokat kötelesek fizetni Amerikának, a gyarmatokon és a függő országokban kénytelenek fokozni az elnyomást és a kizsákmányolást, ami elkerülhetetlenül arra vezet, hogy ezekben az országokban mélyül a válság és erősödik a forradalmi mozgalom.
Mindez azt bizonyítja, hogy ezen a téren a világimperializmus ügye nagyon rosszul áll. Az ellentétek első csoportjainak terén Európa kapitalizmusa részben stabilizálódott és a proletariátus máról holnapra való hatalomrajutásának kérdése egyelőre nincs napirenden, viszont a gyarmatokon a válság igen magas fokot ért el és az imperialisták kiűzésének kérdése a gyarmatok egész sorában napirenden van.
3. A győztesek és a legyőzöttek
Áttérek az ellentétek harmadik csoportjára: a győztes és a legyőzött országok között fennálló ellentétekre.
Ezen a téren a legfontosabb tények a következők. Először, a versailles-i béke után Európa két táborra szakadt: a legyőzőitek táborára (Németország, Ausztria és más országok) és a győztesek táborára (az Antant plusz Amerika). Másodszor, ki kell emelnünk azt a körülményt, hogy a győztesek, akik azelőtt megszállás útján próbálták megfojtani a legyőzött országokat (emlékeztetem önöket a Ruhr-vidékre), lemondtak erről a módszerről és más módszerre tértek át — áttértek elsősorban Németország és másodsorban Ausztria pénzügyi kizsákmányolásának módszerére. Ez az új módszer a Dawes-tervben öltött testet, amelynek negatív eredményei csak most mutatkoznak meg. Harmadszor, a locarnói konferencia, amely állítólag megszüntette a győztesek és a legyőzőitek között fennálló ellentéteket, a valóságban, a vele kapcsolatos hűhó ellenére, ténylegesen semmit, semmiféle ellentétet nem szüntetett meg, hanem csak kiélezte az ellentéteket.
A Dawes-tervnek az a lényege, hogy Németországnak különböző időpontokban se többet, se kevesebbet, mint körülbelül 130 milliárd aranymárkát kell kifizetnie az Antantnak. A Dawes-terv eredményei máris megmutatkoznak abban, hogy rosszabbodik Németország gazdasági helyzete, abban, hogy a vállalatok egész csoportja csődbe jutott, abban, hogy fokozódik a munkanélküliség stb. Az Amerikában összeállított Dawes-terv szerint: Európa az Amerikával szemben fennálló adósságokat kifizeti Németország terhére, ez pedig köteles Európának megfizetni a jóvátételi tartozásokat, minthogy azonban Németország ezt az egész összeget a semmiből előteremteni nem tudja, több szabad, más kapitalista országok által el nem foglalt piacot kell kapnia, ahonnan új erőt, friss vért meríthet a jóvátételi tartozások kifizetéséhez. Több jelentéktelen piac mellett Amerika itt a mi oroszországi piacainkra gondol. Ezeket a piacokat, a Dawes-terv értelmében, Németországnak kell átengedni, hogy ezekből egyet-mást kisajtolhasson és így legyen miből kifizetnie a jóvátételi tartozásokat Európának, amely viszont köteles Amerikával szemben fennálló államadósságait törleszteni. Ez az egész terv igen alaposan ki van dolgozva, csakhogy gazda nélkül csinálták, mert a német nép számára kettős prést jelent: a német burzsoázia prése Németország proletariátusát szorítja, a külföldi tőke prése pedig az egész német népet szorítja. Hibát követ el az, aki azt mondja, hogy ez a kettős prés semmire sem tanítja meg a német népet. Ezért a Dawes-tervnek ez a része nézetem szerint elkerülhetetlenül magában hordja a németországi forradalmat. A Dawes-tervnek az a célja, hogy lecsitítsa Németországot, de a Dawes-tervnek elkerülhetetlenül forradalomra kell vezetnie Németországban. Ennek a tervnek második részét, amely szerint Németországnak az oroszországi piacokból kellene kopejkákat kisajtolnia Európa számára, szintén gazda nélkül csinálták. Miért? Azért, mert eszünk ágában sincs, hogy bármely más ország agrárterületévé váljunk, beleértve Németországot is. Mi magunk fogunk gépeket és egyéb termelési eszközöket előállítani. Ha tehát valaki arra számít, hogy hajlandók leszünk hazánkat Németország kedvéért agrárországgá változtatni, az gazda nélkül csinálja a számítást. A Dawes-terv ebben a részében agyaglábon áll.
Ami Locarnót illeti, ez csak Versailles folytatása, és csak az lehet a célja, hogy fenntartsa a „status quo”-t, ahogyan diplomáciai nyelven szokták mondani, vagyis, hogy fenntartsa a mostani állapotot, amelyben Németország legyőzött ország, az Antant pedig győztes. A locarnói konferencia jogilag rögzíti ezt az állapotot, olyképpen, hogy Németország új határait garantálja Lengyelország javára, garantálja Franciaország javára, szentesíti, hogy Németország elvesztette gyarmatait és ugyanakkor kötelezi a meggyötört és Prokrusztesz-ágyba szorított országot, tegyen meg mindent, hogy a 130 milliárd aranymárkát előteremtse. Aki azt hiszi, hogy a fejlődő és erősödő Németország belenyugszik ebbe, az csodában hisz. Ha azelőtt, a francia-porosz háború után Elzász-Lotaringia kérdése, az akkori ellentétek egyik góca, az imperialista háború kirobbanásának egyik legkomolyabb oka volt, akkor mi biztosítja, hogy a versailles-i békének és folytatásának: a locarnói egyezménynek, amely törvényesíti és jogilag szentesíti azt, hogy Németország elvesztette Sziléziát, a danzigi korridort és Danzigot, hogy Ukrajna elvesztette Galíciát és Nyugat-Volhiniát, hogy Belorusszija elvesztette nyugati részét, hogy Litvánia elvesztette Vilnyuszt stb., — mi biztosítja, hogy ennek az egyezménynek, amely több államot szétdarabolt és számos ellentét-gócot teremtett, nem lesz ugyanaz a sorsa, mint a régi francia-porosz szerződésnek, amely a francia-porosz háború után Franciaországtól elszakította Elzász-Lotaringiát?
Ezt semmi sem biztosítja és nem is biztosíthatja.
A Dawes-terv németországi forradalommal terhes, a locarnói egyezmény pedig újabb európai háborúval fenyeget.
Az angol konzervatívok fenn is akarják tartani Németországgal szemben a „status quo”-t, de ugyanakkor fel is akarják használni Németországot a Szovjetunió ellen. Nem túlsókat akarnak-e?
Pacifizmusról, az európai államok közötti békéről beszélnek. Briand és Chamberlain nyalják-falják egymást, Stresemann bókokkal árasztja el Angliát. Ezek mind semmiségek. Európa történetéből tudjuk, hogy valahányszor szerződések útján az erőket egy újabb háborúhoz csoportosítják, ezeket a szerződéseket békeszerződéseknek nevezik. Szerződéseket kötöttek, amelyek meghatározták a jövőbeli háború elemeit, s amikor ezeket a szerződéseket megkötötték, mindig nagy hűhóval dicsőítették és éltették a békét. Ilyen esetekben mindig akadtak hazug békedalnokok. Emlékeztetek néhány tényre a francia-porosz háború utáni történelemből, amikor Németország győztes ország volt, amikor Franciaország volt a legyőzött fél, amikor Bismarck minden erejéből azon volt, hogy fenntartsa a „status quo”-t, vagyis azt az állapotot, amely Németországnak Franciaország ellen vívott győzelmes háborúja után kialakult. Akkor Bismarck a béke híve volt, mert ez a béke Franciaországgal szemben számos előnyt biztosított számára. Franciaország is a béke mellett volt, legalábbis az első időben, amíg a vesztes háború után magához nem tért. Nos, ebben az időszakban, amikor mindenki békéről beszélt s a hazug dalnokok Bismarck békés szándékairól zengedeztek, Németország és Ausztria egyezményt kötött, teljesen békés és teljesen pacifista egyezményt, amely később az imperialista háború egyik alapja volt. Ausztria és Németország 1879-es egyezményéről beszélek. Ki ellen irányult ez az egyezmény? Oroszország és Franciaország ellen. Miről szólt ez az egyezmény? Hallgassák meg:
„Minthogy Németország és Ausztria szoros együttműködése senkit nem fenyeget és a Berlini Szerződésben megállapított alapelvek figyelembevételével az európai béke megszilárdítására irányul, őfelségéik, vagyis a két uralkodó, elhatározták, hogy békeszövetséget és kölcsönös egyezményt kötnek.”
Jegyezzük meg: Németország és Ausztria szoros együttműködése az európai béke érdekében. Ezt az egyezményt „békeszövetségnek” nevezték, holott valamennyi történész egyetért abban, hogy ez az egyezmény az 1914-es imperialista háború közvetlen előkészítését szolgálta. Ennek az Európa békéjére, valójában azonban az európai háborúra irányuló egyezménynek a következménye egy másik egyezmény volt: Oroszország és Franciaország 1891— 1893-as szerződése, amely persze szintén a békét szolgálta, és semmi egyebet! Miről volt szó ebben a szerződésben? Arról, hogy
„Franciaország és Oroszország, a béke fenntartására irányuló törekvéstől áthatva, a következő megegyezésre jutott”.
Hogy milyenre — ezt nyíltan akkor persze nem mondották meg. A szerződés titkos szövege azonban megmondja: Oroszország háború esetén köteles Németország ellen 700 000 főnyi hadsereget kiállítani, Franciaország pedig (ha nem tévedek) 1 300 000 főnyi hadsereget.
Mindkét egyezményt hivatalosan az európai békét, barátságot és nyugalmat szolgáló egyezménynek nevezték.
Mindennek betetőzéseképpen 6 évvel később, 1899-ben összeül a hágai békekonferencia, amelyen felvetik a fegyverkezés csökkentésének kérdését. Ez abban az időpontban történik, amikor a Franciaország és Oroszország közti megegyezés alapján francia vezérkari tisztek jönnek Oroszországba, hogy háború esetére kidolgozzák a felvonulási tervet, orosz vezérkari tisztek pedig Franciaországba utaznak, hogy a francia tábornokokkal együtt kidolgozzák a Németország elleni jövendő hadműveletek tervét. Ez abban az időben történik, amikor Németország és Ausztria vezérkarai kidolgozzák azt a tervet és azokat a feltételeket, amelyek alapján Ausztriának és Németországnak együttműködve meg kell támadnia nyugati és keleti szomszédját. Ilyen körülmények között (mindez persze suttyomban, a kulisszák mögött történik) ül össze 1899-ben a hágai konferencia, amelyen képmutatóan dicsőítik a békét és a fegyverkezés csökkentéséről szavalnak.
Íme a burzsoá diplomácia határtalan képmutatásának példája: a békét dicsőítik, békéről zengedeznek, de csak azért, hogy leplezzék az új háború előkészítését.
Hihetünk-e ezek után azoknak a meséknek, amelyeket a Népszövetségről és Locarnóról terjesztenek? Persze, hogy nem. Ezért nem hihetünk sem Chamberlainnek és Briandnak, amikor nyalják-falják egymást, sem Stresemannak, akármilyen bőkezűen osztogatja is a bókokat. Ezért állítjuk azt, hogy a locarnói egyezmény az erők csoportosításának olyan terve, amely egy újabb háború, nem pedig a béke érdekeit szolgálja.
Érdekes szerepe van ebben a kérdésben a II. Internacionálénak. A II. Internacionále vezérei ugyanis mindenkinél nagyobb buzgalommal és hűhóval igyekeznek a munkásokkal elhitetni, hogy Locarno a béke eszköze, a Népszövetség pedig a béke bárkája, hogy a bolsevikok azért nem akarnak belépni a Népszövetségbe, mert a béke ellen vannak stb. Mit jelent a II. Internacionálénak ez a lármája, ha figyelembe vesszük a fentebb mondottakat és különösen azt a történelmi tájékoztatást, amelyet a francia-porosz háború után létrejött számos egyezményről adtam, azokról az egyezményekről, amelyeket békeegyezményeknek neveztek, de amelyek valójában háborús szerződéseknek bizonyultak? Mit bizonyít a II. Internacionálénak Locarnóval kapcsolatos jelenlegi állásfoglalása? Azt, hogy a II. Internacionále nemcsak a munkásosztály burzsoá züllesztését, hanem a versailles-i béke igazságtalanságainak erkölcsi igazolását szolgáló szervezet. Azt, hogy a II. Internacionále az Antant kisegítő szervezete, amelynek az a rendeltetése, hogy a locarnói egyezmény és a Népszövetség érdekében kifejtett tevékenységével és hűhójával erkölcsileg igazolja a Versailles—Locarno rendszeren alapuló minden igazságtalanságot és minden elnyomást.
4. A győztes országok közötti ellentétek
Áttérek az ellentétek negyedik csoportjára: a győztes országok közötti ellentétekre. A legfontosabb tények ezen a téren azt mutatják, hogy, noha Amerika és Anglia közt bizonyos blokk áll fenn, amelynek alapja a szövetséges adósságok annullálása ellen irányuló amerikai-angol egyezmény, ennek a blokknak ellenére Anglia és Amerika érdekharca nem gyengül, hanem, ellenkezőleg, fokozódik. A világhatalmak számára ma a legfontosabb kérdések egyike az ásványolaj kérdése. Vegyük például Amerikát: Amerika a világ ásványolajtermelésének körülbelül 70 százalékát termeli és a világfogyasztásnak több mint 60 százalékát fogyasztja. Így tehát ezen a téren, amely a világhatalmak egész gazdasági és katonai tevékenysége szempontjából döntő jelentőségű, Amerika mindig és mindenütt Anglia ellenállásába ütközik. Ha a világ két legnagyobb olajtársaságát vesszük: a „Standard Oil”-t és a „Royal Dutch Shell”-t, amelyek közül az első Amerikát, a második Angliát képviseli, akkor azt látjuk, hogy ezek a társaságok a világ minden részében, ahol csak ásványolaj található, egymás ellen harcolnak. Ez Amerika és Anglia harca. Az ásványolaj kérdése ugyanis létkérdés, mert attól, akinek több ásványolaja lesz, függ majd, hogy ki fog a jövő háborújában parancsolni. Attól, akinek több ásványolaja lesz, függ majd, hogy ki fog a világ iparának és kereskedelmének parancsolni. Minthogy a fejlett országok flottája áttér a robbanómotoros hajtóerőre, az ásványolaj a legfőbb rugója annak a harcnak, amelyet a világhatalmak azért folytatnak, hogy mind a béke, mind a háború idején erőfölényben legyenek. S éppen ezen a téren az angol ásványolajtársaságok és az amerikai ásványolajtársaságok között élethalálharc folyik, amely ugyan nem mindig nyílt harc, de mindig megvan és izzik, mint ez Anglia és Amerika ezzel kapcsolatos tárgyalásainak és összetűzéseinek történetéből látható. Elegendő emlékeztetnünk arra a nagyszámú jegyzékre, amelyet Hughes még mint Amerika külügyminisztere az ásványolaj kérdésében Angliához intézett. Dél-Amerikában, Perzsiában, Európában, Románia és Galícia olajvidékein, a világ minden részében dúl ez a harc, hol nyíltan, hol leplezett formában. Anglia és Amerika Kínában folyó érdekharcáról már nem is beszélek, noha ez sem csekély jelentőségű tény. Bizonyára tudják, hogy itt burkolt harc folyik, s hogy Amerikának, amely rugalmasabb és mentes azoktól a durva gyarmati módszerektől, amelyektől az angol lordok még mindig nem szabadultak meg, Kínában lépten-nyomon sikerül elgáncsolnia Angliát, hogy onnan kiszorítsa és a maga számára szabaddá tegye az utat. Világos, hogy Anglia ezt nem nézheti közömbösen.
Nem fogok bővebben kitérni azokra az érdekellentétekre, amelyek az európai kontinensen való uralomért folyó harccal kapcsolatban Franciaország és Anglia között fennállanak. Ez közismert tény. Világos továbbá az is, hogy Anglia és Franciaország érdekharca nemcsak akörül forog, hogy kié legyen a vezetőszerep a kontinensen, hanem akörül is, hogy kié legyen a vezetőszerep a gyarmatokon. A sajtóba beszivárgott hírek szerint Anglia keze benne van annak a háborúnak a megszervezésében, amely Szíriában és Marokkóban a francia imperializmus ellen folyik. Nincsenek okmányok a kezemben, de azt hiszem, hogy ezeknek a híreknek van valami alapja.
Nem térek ki továbbá Amerika és Japán érdekellentéteire — ezekről is mindannyian tudunk. Gondoljanak csak az amerikai hajóhadnak a közelmúltban a Csendes-óceánon végrehajtott hadgyakorlataira és a japán hajóhad hadgyakorlataira — könnyű megérteni, milyen célt szolgálnak.
Végül ki kell emelnem egy tényt, amely mindenkit meg fog lepni, azt a tényt, hogy a győztes országokban óriási mértékben fokozódott a fegyverkezés. A győztesekről, a győztes államok közötti ellentétekről beszélek. Ezeket a győzteseket szövetségeseknek nevezik. Igaz, hogy Amerika nem tagja az Antantnak, de az Antanttal szövetségben harcolt Németország ellen. S íme, ezek a szövetségesek most minden erejükből fegyverkeznek. Ki ellen fegyverkeznek? Régebben, amikor az Antant országai fegyverkeztek, rendszerint Németországra hivatkoztak, s azt mondták, hogy Németország állig fel van fegyverkezve, hogy Németország veszélyezteti a világbékét, s így fel kell fegyverkezniök a védelemre. De most? Most nincs többé felfegyverzett Németország: Németországot lefegyverezték. A győztes országok most mégis nagyobb méretekben fegyverkeznek, mint valaha. Mivel magyarázható például a francia légierő óriási növekedése? Mivel magyarázható Anglia fegyveres erőinek és különösen hajóhadának óriási növekedése? Mivel magyarázható Amerika és Japán hajóhadának óriási növekedése? Kitől és mitől félnek a „szövetséges” urak, akik közösen legyőzték és lefegyverezték Németországot? Mitől félnek és miért fegyverkeznek? S hol van a pacifista II. Internacionále, amely békéről áradozik és nem látja — állítólag nem látja —, hogy a „szövetségesek”, akik hivatalosan barátoknak nevezik magukat, lázasan fegyverkeznek a „nemlétező” ellenség ellen? Mit tett a Népszövetség és a II. Internacionále annak érdekében, hogy végetvessen a lázas fegyverkezésnek? Vajon nem tudják, hogy ha a fegyverzet egyre nő, akkor „a fegyverek maguktól elsülnek”? Ne várjunk választ a Népszövetségtől és a II. Internacionálétól. Itt arról van szó, hogy a győztes országok között növekszik és fokozódik az érdekharc, hogy ez országok összeütközése elkerülhetetlenné válik, s ezért, előre látva az újabb háborút, minden erejükből, minden módon fegyverkeznek. Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy a mai békét nem a győztes országok barátsága, hanem fegyverkezésük jellemzi, hogy ez nem baráti, hanem fegyveres béke, amely háborúval terhes. Az, ami ma a győztes országokban történik, nagyon emlékeztet az 1914-es háborúelőtti helyzetre: a fegyveres béke állapotára.
Európa kormányzó körei azzal szeretnék most ezt a tényt leplezni, hogy pacifizmusról szavalnak. De már megmondottam, mit ér ez a pacifizmus és mi lesz az ára. A bolsevikok már Génua óta követelik a lefegyverzést. Miért nem támogatják javaslatunkat a II. Internacionále hősei és a pacifizmus többi fecsegői?
Ez a körülmény ismét arról tanúskodik, hogy az a stabilizáció, az az ideiglenes, részleges stabilizáció, amelyet Európa saját leigázása árán elért, nem tartós, mert növekednek és fokozódnak a győztes országokon belüli ellentétek, nem is szólva a győztes országok és a legyőzött országok közötti ellentétekről.
5. A kapitalista világ és a Szovjetunió
Áttérek az ellentétek ötödik csoportjára: a Szovjetunió és a kapitalista világ között fennálló ellentétekre.
A legfontosabb ezen a téren az, hogy az egész világot átfogó kapitalizmus nincs többé. Amióta a világon megjelent a Szovjetek országa, amióta a régi Oroszország Szovjetunióvá alakult át, azóta nincs többé egész világot átfogó kapitalizmus. A világ két táborra szakadt: az imperializmus táborára és az imperializmus elleni harc táborára. Előszöris ezt kell leszegeznünk.
A második tény, amelyet ezen a téren ki kell emelnünk, az, hogy a kapitalista országok élére a két legfontosabb ország: Anglia és Amerika lép, mint angol-amerikai szövetség. Az elégedetlen és az imperializmussal élethalálharcot vívó országok élére a mi országunk, a Szovjet Szövetség áll.
A harmadik tény, amelyet ki kell emelni, az, hogy az egész világon a vonzás két fő, de egymással ellentétes központja és ennek megfelelően az e központok felé való vonzás két iránya alakul ki: Anglia- Amerika a burzsoá kormányok számára és a Szovjetunió a Nyugat munkásai és a Kelet forradalmárai számára. Anglia-Amerika gazdagságával vonz, Angliától és Amerikától hiteleket lehet kapni. A Szovjetunió forradalmi tapasztalataival vonz, annak a harcnak a tapasztalataival, amelyet azért vívott, hogy felszabadítsa a munkásokat a kapitalizmus alól és az elnyomott népeket az imperializmus alól. Európa munkásainak és a Kelet forradalmárainak országunkhoz való vonzódásáról beszélek. Önök tudják, hogy mit jelent az európai munkásnak vagy az elnyomott országok forradalmárának, ha ellátogathat hozzánk, Önök tudják, hogyan zarándokolnak hozzánk, és hogy mennyire vonzódik a világ minden becsületes és forradalmi eleme országunkhoz.
Két tábor, a vonzás két központja.
A negyedik tény az, hogy ebben a táborban, a kapitalizmus táborában nincsen sem érdekközösség, sem összetartás, hogy ott az érdekharc és a széthúzás uralkodik, harc folyik a győzők és a legyőzöttek között, harc maguk a győztesek között, harc valamennyi imperialista ország között a gyarmatokért, a profitért, s hogy ezért a stabilizáció ebben a táborban nem lehet tartós. Ugyanakkor országunkban egészséges és erősödő stabilizáció megy végbe, fejlődik népgazdaságunk, fejlődik szocialista építésünk, egész táborunkban pedig fokozatosan, egyre inkább országunk proletariátusa köré tömörülnek, a Szovjetunió köré tömörülnek mind a Nyugat, mind a Kelet elégedetlen elemei és rétegei.
Ott, a kapitalizmus táborában — széthúzás és bomlás. Itt, a szocializmus táborában — összefogás és az érdekek erősödő egysége a közös ellenséggel, az imperializmussal szemben.
Ezek azok a legfontosabb tények, amelyeket az ellentétek ötödik csoportja, a kapitalista világ és a Szovjetek világa között fennálló ellentétek teréről ki akartam emelni.
Szeretnék részletesebben kitérni arra a tényre, amelyet fentebb úgy fogalmaztam meg, hogy a világ forradalmi és szocialista elemei vonzódnak országunk proletariátusához. Az országunkat látogató munkásküldöttségekre gondolok, amelyek figyelmesen megtekintik építésünk minden zugát, mert meg akarnak győződni arról, hogy nemcsak rombolni tudunk, hanem újat is tudunk építeni. Mi a jelentősége ezeknek a munkásküldöttségeknek — a munkások országunkba zarándoklásának —, ezeknek a küldöttségeknek, amelyek most a nyugati munkásmozgalom egész fejlődési szakaszát tükrözik? Önök hallották, hogyan fogadták a Szovjetállam vezetői az angol munkásküldöttséget, a német munkásküldöttséget. Felfigyeltek-e arra, hogy elvtársaink, a kormányzat különféle területeinek vezetői, nemcsak tájékoztatták a munkásküldöttségeket, hanem valósággal beszámoltak ezeknek a küldöttségeknek? Nem voltam abban az időben Moszkvában, úton voltam, de olvastam a lapokat, és olvastam, hogy Dzerzsinszkij elvtárs, a Legfőbb Népgazdasági Tanács vezetője, nemcsak egyszerűen tájékoztatta a német munkásküldöttséget, hanem beszámolt ennek a küldöttségnek. Ez új és sajátos jelenség életünkben, s erre különös figyelmet kell fordítanunk. Olvastam, hogy ásványolajiparunk vezetői: Koszior Groznijban és Szerebrovszkij Bakuban, nemcsak egyszerűen tájékoztatták a munkásküldötteket, mint ahogy kirándulókat szoktak tájékoztatni, hanem beszámoltak a munkásküldöttségnek, mint valamilyen felsőbb ellenőrző hatóságnak. Olvastam, hogy legfelsőbb intézményeink a Népbiztosok Tanácsa és a Központi Végrehajtó Bizottság ugyanúgy, mint vidéki végrehajtó bizottságaink, mind készek voltak beszámolni a munkásküldöttségeknek, mert ezek az ő szemükben azt a baráti, testvéri ellenőrzést személyesítették meg, amelyet a Nyugat munkásosztálya építésünk, munkásállamunk felett gyakorol.
Miről tanúskodnak mindezek a tények? Két dologról tanúskodnak. Előszöris arról, hogy Európa munkásosztálya, vagy legalábbis az európai munkásosztály forradalmi része, saját gyermekének tekinti államunkat, hogy a munkásosztály nem kíváncsiságból küld delegációkat országunkba, hanem azért, hogy ezek megnézzék, hogyan dolgozunk és mit végzünk, mert nyilván erkölcsi felelősséget éreznek mindazért, amit itt építünk. Másodszor, arról, hogy az európai proletariátus forradalmi része, amely örökbefogadta és saját gyermekének tekinti államunkat, kész szükség esetén ennek az államnak a védelmére kelni és harcolni érte. Nevezzenek meg nekem egy másik államot, akár a legeslegdemokratikusabbat, amelyik hajlandó volna elfogadni más országok munkásküldöttségeinek testvéri ellenőrzését! Ilyen államot nem tudnak megnevezni, mert egy másik ilyen állam nincs a világon. Csak a mi államunk, a munkások és parasztok állama, képes ilyen lépésre. De amikor országunk a legnagyobb bizalommal fogadja a munkásküldöttségeket, egyúttal kivívja magának az európai munkásosztály legnagyobb bizalmát. Ez a bizalom pedig a mi szemünkben minden kölcsönnél értékesebb, mert a munkásoknak államunk iránt érzett bizalma az imperializmusnak és intervenciós mesterkedéseinek a legjobb ellenmérge.
Ez az alapja annak a változásnak, amely a mi államunk és a nyugati proletariátus kölcsönös viszonyában a munkások országunkba zarándoklásával kapcsolatban végbement, illetve végbemegy. Ez az az új mozzanat, amelyet sokan nem vettek észre, amelynek azonban ma döntő jelentősége van. Mert ha minket az európai munkásosztály részének, az európai munkásosztály gyermekének fognak tekinteni, ha Európa munkásosztálya, ebből kiindulva, erkölcsi felelősséget vállal magára, magára vállalja államunk megvédését, mondjuk, a kapitalizmus intervenciója esetén, magára vállalja azt, hogy az imperializmussal szemben megvédi érdekeinket, akkor ez miről tanúskodik? — Arról, hogy erőink napról napra, sőt óráról órára gyarapodnak és gyarapodni is fognak. Arról, hogy a kapitalizmus napról napra, sőt óráról órára is gyengülni fog. Mert a munkások nélkül ma nem lehet háborút viselni. Ha a munkások nem lesznek hajlandók Köztársaságunk ellen harcolni, ha Köztársaságunkat gyermeküknek tekintik és szívükön viselik sorsát, akkor lehetetlenné válik az országunk elleni háború. Ez a titka, ez a gyökere, ez a jelentősége ezeknek a zarándoklásoknak, amelyek még folytatódni fognak, s amelyeket mindenképpen elő kell mozdítanunk, mert ez az országunk munkásai és a Nyugat munkásai közti szolidaritásnak és az őket egybefűző baráti kötelékek megerősödésének záloga.
Talán nem lesz felesleges, ha néhány szóval elmondom, hány ilyen küldöttség látogatott el országunkba. Nemrégen hallottam, hogy a moszkvai konferencián az egyik elvtárs a következő kérdéssel fordult Rikovhoz: „Vajon nem kerülnek nekünk túlságosan sokba ezek a küldöttségek?” Elvtársak, nem szabad ilyeneket mondani. Soha nem szabad a hozzánk látogató munkásdelegációkról ebben a szellemben beszélni. Szégyen így beszélni. Nem riadhatunk vissza és nem szabad visszariadnunk semmiféle költségtől, semmiféle áldozattól, amikor segítségére kell lennünk Nyugat munkásosztályának, hogy elküldje hozzánk küldötteit, amikor segítségére lehetünk abban, hogy meggyőződjék arról, hogy a munkásosztály, amely kezébe vette a hatalmat, nemcsak a kapitalizmust lerombolni, hanem a szocializmust felépíteni is képes. A Nyugat munkásai, vagy legalábbis sokan közülük, még mindig meg vannak győződve arról, hogy a munkásosztály nem lehet meg a burzsoázia nélkül. Ez az előítélet a nyugati munkásosztály legfőbb betegsége, amellyel a szociáldemokrácia fertőzte meg. Semmiféle áldozattól nem riadunk vissza, amikor a nyugati munkásosztálynak lehetővé tehetjük, hogy küldöttei útján meggyőződjék arról, hogy a munkásosztály, miután kezébe vette a hatalmat, nemcsak a régit lerombolni, hanem a szocializmust felépíteni is képes. Semmiféle áldozattól nem riadunk vissza, amikor lehetővé tehetjük Nyugat munkásosztályának, hogy meggyőződjék arról, hogy országunk a világ egyetlen állama, egyetlen munkásállama, amelyért nekik a Nyugaton harcolniok érdemes és amelyet érdemes megvédeniök saját kapitalizmusukkal szemben. (Taps.)
Háromféle küldöttség járt nálunk: értelmiségiek, tanítók stb. küldöttségei, felnőtt munkások küldöttségei — ilyen, hozzávetőlegesen számítva, azt hiszem, tíz volt — és a munkásifjúság küldöttségei. Összesen 550 küldött és kiránduló járt országunkban. Még 16 küldöttséget várunk, amelyek a Szovjetunió Központi Szakszervezeti Tanácsánál már elő vannak jegyezve. Az ilyen látogatásokat a jövőben is támogatni fogjuk, hogy megerősítsük országunk munkásosztályának és a Nyugat munkásosztályának kapcsolatát és ezáltal gátat emeljünk az intervenció minden lehetősége elé.
Ezek a kapitalizmust marcangoló legfőbb ellentétek jellemző vonásai.
Mi következik mindezekből az ellentétekből? Miről tanúskodnak ezek? Arról tanúskodnak, hogy a kapitalista világot számos belső ellentét marcangolja s ezek az ellentétek gyengítik a kapitalizmust, másrészt a mi világunk, a szocializmus világa, egyre jobban egybeforr, egyre szorosabb egységbe tömörül, s hogy ennek folytán éppen ezen a talajon jött létre az az ideiglenes erőegyensúly, amely véget vetett az ellenünk folytatott háborúnak és amellyel elkezdődött a Szovjetállam és a kapitalista államok „békés együttélésének” szakasza.
Még két tényt kell megemlítenem, amelyeknek szintén volt szerepük abban, hogy a háború időszakát nálunk a „békés együttélés” szakasza váltotta fel.
Az első tény az, hogy Amerika a jelen pillanatban nem kívánja, hogy háború legyen Európában. Mintegy azt mondja Európának: milliárdokat kölcsönöztem neked, ne ugrálj, ha a jövőben is akarsz pénzt kapni, ha nem akarod, hogy valutád felbukfencezzen, maradj nyugton és dolgozz, foglalkozzál pénzkereséssel és fizesd az adósságok után járó kamatokat. Aligha szorul bizonyításra, hogy Amerikának ez a tanácsa, ha nincs is döntő hatása Európára, mégsem teljesen hatástalan.
A második tény az, hogy attól a perctől kezdve, amikor országunkban győzött a proletárforradalom, a kapitalizmus világrendszeréből egy egész óriási ország vált ki, óriási árupiacokkal, óriási nyersanyagforrásokkal, s ez persze szükségképpen befolyással volt Európa gazdasági helyzetére. A világ egyhatodrészének elvesztése, országunk piacainak és nyersanyagforrásainak elvesztése a kapitalista Európa számára a termelés csökkenését, mély megrendülését jelenti. Nos, hogy véget vessenek annak, hogy az európai tőke országunktól, piacainktól és nyersanyagforrásainktól el van szigetelve, kénytelenek voltak ráállni arra, hogy bizonyos ideig „békésen együttéljenek” velünk, hogy így eljussanak piacainkra és nyersanyagforrásainkhoz — máskülönben, mint kiderül, Európában nem lehet elérni valamelyes gazdasági stabilitást.
6. A Szovjetunió külpolitikai helyzete
Ezek azok a tényezők, amelyek a szocializmus tábora és a világkapitalizmus tábora között bizonyos erőegyensúlyt hoztak létre, amelyek meghatározták azt, hogy a háború szakaszát a lélegzethezjutás szakasza váltotta fel, amelyek a lélegzetvételi szünetet egész lélegzetvételi időszakká változtatták, és amelyek lehetővé tették, hogy a kapitalista világgal, mint Iljics mondotta, bizonyos „együttműködést” létesítsünk.
Ez a magyarázata annak, hogy megkezdődött a Szovjetunió „elismerésének” időszaka, s ennek folytatódnia is kell.
Nem fogom felsorolni, melyek azok az országok, amelyek „elismertek” bennünket. A nagyobb országok közül, azt hiszem, az egyetlen, amely nem ismert el bennünket, Amerika. Nem akarok arra sem bővebben kitérni, hogy az „elismerés” után kereskedelmi szerzőződéseket kötöttünk például Németországgal és Olaszországgal. Arról sem fogok bővebben beszélni, hogy külkereskedelmünk jelentősen megnövekedett, hogy ebben a kereskedelemben különösen érdekelt Amerika, mint olyan ország, amely gyapotot szállít nekünk, és Anglia meg Németország, mint olyan országok, amelyek gabonánkat és mezőgazdasági termékeinket importálják. Egyet le kell szegeznem: az idei év az első esztendő, amelyben a kapitalista államokkal való „együttélés” időszakának beállta után kereskedelmi vonalon széleskörű és nagyarányú kapcsolatokat teremtünk a kapitalista világgal.
Ez persze nem jelenti azt, hogy felszámoltuk mindazokat a, mondjuk, félreértéseket és mindazokat a, mondjuk, követeléseket és ellenköveteléseket, amelyek a mi államunk és a Nyugat államai között megvoltak és még ma is megvannak. Tudjuk, hogy tőlünk bizonyos adósságok megfizetését követelik. Európa ezt még nem felejtette el és talán nem is fogja elfelejteni, vagy legalábbis egyhamar nem fogja elfelejteni. Azt mondják nekünk, hogy a háborúelőtti időkből 6 milliárddal tartozunk Európának, háborús adósságunkat több mint 7 milliárd rubelre becsülik, vagyis ez az adósság összesen 13 milliárd. Ha számba vesszük a valuta esését és leszámítjuk ebből az összegből az egykori Oroszországhoz tartozott szegélyállamokra eső részt, kitűnik, hogy legalább 7 milliárddal tartozunk a nyugateurópai államoknak. Ismeretes, hogy a polgárháború éveiben lezajlott angol, francia és amerikai intervencióval kapcsolatos ellenköveteléseink (ha elfogadjuk Larin számításait) mintegy 50 milliárd rubelre rúgnak. Így hát nekünk ötször annyival tartoznak, mint amennyivel mi tartozunk. (Larin közbeszól: „Ezt meg is kapjuk.”) Larin elvtárs azt mondja, hogy a maga idejében mindezt megkapjuk. (Derültség.) Ha azonban a Pénzügyi Népbiztosságnál szerényebben számítunk, ez az összeg akkor is legalább 20 milliárd. Mindenképpen mi vagyunk nyereségben. (Derü1tség.) A kapitalista országok ellenben nem akarnak ebbe belenyugodni, s kimutatásaikban mi még mindig mint adósok szerepelünk.
Ezen a téren merülnek fel akadályok és nehézségek a kapitalistákkal folytatott tárgyalásaink során, így volt ez Angliával, s így lesz bizonyára Franciaországgal is.
Mi pártunk Központi Bizottságának álláspontja ebben a kérdésben?
Pártunk álláspontja most is ugyanaz, mint a MacDonalddal kötött szerződés idején.
Nem helyezhetjük hatályon kívül országunk 1918-ban kiadott ismert törvényét, amely annullálta a cári adósságokat. Továbbra is kitartunk e mellett a törvény mellett. Nem hatálytalaníthatjuk azokat a dekrétumokat, amelyeket kihirdettünk és amelyek törvénybe iktatták nálunk a kisajátítók kisajátítását. E törvények alapján állunk és a jövőben is ezen az alapon fogunk állni. De nem zárkózunk el az elől, hogy a gyakorlati tárgyalások során, mind Angliával, mind Franciaországgal szemben bizonyos kivételt tegyünk a volt cári adósságok tekintetében, olymódon, hogy egy keveset kifizessünk és ennek fejében egyet-mást kapjunk. Nem zárkózunk el az elől, hogy a volt magántulajdonosokat koncessziókkal kárpótoljuk, de ismét csak olymódon, hogy a koncesszióknak ne legyenek gúzsbakötő feltételei. Ezen az alapon sikerült megegyezésre lépnünk MacDonalddal. Ezeknek a tárgyalásoknak kiinduló pontja a háborús adósságok tényleges annullálásának gondolata volt. Éppen ezért hiúsították meg ezt a szerződést. Ki hiúsította meg? Kétségtelenül Amerika. Jóllehet Amerika Rakovszkij és MacDonald tárgyalásain nem vett részt, jóllehet MacDonald és Rakovszkij ki is dolgoztak egy egyezmény-tervezetet, jóllehet ez az egyezmény-tervezet kivezető utat mutatott mind az egyik, mind a másik félnek és többé-kevésbé megfelelt mindkét fél érdekeinek, mindazonáltal, minthogy ez a tervezet a háborús kölcsönök annullálásának gondolatából indult ki, Amerika pedig nem akart ilyen precedenst teremteni, mert akkor elvesztette volna azokat a milliárdokat, amelyekkel Európa neki tartozik, Amerika „tanácsot adott”, s a szerződés meghiúsult.
Ennek ellenére mi most is az említett tervezet alapján állunk.
Külpolitikánk kérdései közül, azok közül a kérdések közül, amelyek a múlt kongresszus óta eltelt idő alatt felmerültek s amelyek különösen kényes és harci kérdések s a mi kormányunk és a nyugateurópai országok kormányai közötti kölcsönös viszonyra vonatkoznak, két kérdést szeretnék megemlíteni: előszöris azt a kérdést, amelyet az angol konzervatívok már többízben felvetettek és a jövőben is fel fognak még vetni: a propaganda kérdését, és másodszor, a Kommunista Internacionále kérdését.
Minket azzal vádolnak, hogy mind Európában, mind a gyarmati és a függő országokban speciális propagandát folytatunk az imperializmus ellen. Az angol konzervatívok azt állítják, hogy az orosz kommunisták azok az emberek, akik hivatásuknak érzik, hogy letörjék a Brit Birodalom hatalmát. Szeretném itt leszegezni, hogy ez merő badarság. Semmiféle különleges propagandára nincsen szükségünk sem a Nyugaton, sem a Keleten, amikor a munkásküldöttségek maguk látogatnak el hozzánk, megismerkednek rendszerünkkel és valamennyi nyugati országba elviszik rendszerünk hírét. Semmiféle más propagandára nincs szükségünk. Ez a legjobb, leginkább meggyőző és leghathatósabb propaganda a szovjet rendszer mellett, a tőkés rendszer ellen. (Taps.)
Azt vetik szemünkre, hogy propagandát folytatunk a Keleten. Állítom, hogy ez is merő badarság. Nincsen szükségünk semmiféle speciális propagandára a Keleten, amikor tudjuk, hogy egész államrendszerünk országunk legkülönbözőbb nemzetiségű népeinek együttélésén és testvéri együttműködésén épül fel. Minden kínai, minden egyiptomi, minden hindu, aki országunkba ellátogat és egy félévet itt tölt, meggyőződhet arról, hogy országunk az egyetlen ország, amely megérti az elnyomott népek lelkét és meg tudja szervezni a volt uralkodó nemzetiség proletariátusának és a volt elnyomott nemzetiségek proletariátusának együttműködését. A Keleten semmiféle más propagandára, semmiféle más agitációra nincs szükségünk azon kívül, hogy küldöttségek jönnek el hozzánk Kínából, Indiából, Egyiptomból, dolgoznak nálunk egy ideig és körülnéznek, majd a világ minden részébe elviszik rendszerünk hírét. Ez a legjobb és a leghatásosabb propaganda a propaganda minden fajtája és formája között.
De van egy erő, amely elpusztíthatja és feltétlenül el is fogja pusztítani a Brit Birodalmat. Az angol konzervatívokra gondolok. Ez az az erő, amely feltétlenül, elkerülhetetlenül pusztulásba viszi a Brit Birodalmat. Gondoljunk csak arra, hogy milyen politikát folytattak a konzervatívok, amikor hatalomra jutottak. Mivel kezdték? Azzal kezdték, hogy megzabolázták Egyiptomot, még erősebb nyomást gyakoroltak Indiára, beavatkoztak Kínában stb. Ez a konzervatívok politikája. Ki a bűnös ezért, kit kell hibáztatni, ha az angol lordok képtelenek más politikát folytatni? Vajon nehéz megérteni, hogy a konzervatívok ezen az úton haladva olyan biztosan romlásba döntik a Brit Birodalmat, mint ahogy kétszer kettő négy?
Néhány szóval kitérek a Kommunista Internacionáléra. Nyugaton az imperialisták bérencei és hamisított levelek írói olyan híreket terjesztenek, hogy a Kommunista Internacionále összeesküvők és terroristák szervezete, hogy a kommunisták bejárják a nyugati országokat abból a célból, hogy összeesküvéseket szőjenek európai kormányférfiak ellen. Egyebek között a Bulgáriában történt szófiai robbantást is a kommunisták nyakába varrják. Le kell szegeznem azt, amit minden művelt ember kétségtelenül tud is, ha nem hatökör és ha nincs megvásárolva — le kell szegeznem, hogy a kommunistáknak semmi közük nem volt, nincs és nem is lehet az egyéni terror elméletéhez és gyakorlatához, hogy a kommunistáknak semmi közük nem volt, nincs és nem is lehet az egyes személyek ellen irányuló összeesküvések elméletéhez. A Kommunista Internacionále elmélete és gyakorlata az, hogy forradalmi tömegmozgalmat szervez a kapitalizmus ellen. Ez igaz. Ez a kommunisták feladata. Csak teljesen tudatlan emberek és idióták keverhetik össze az összeesküvéseket és az egyéni terrort a Kommunista Internacionálénak a forradalmi tömegmozgalomban folytatott politikájával.
Térjünk ki néhány szóval Japánra. Nyugaton egyes ellenségeink a kezüket dörzsölgetik: lám, mondják, Kínában megkezdődött a forradalmi mozgalom — természetesen, a bolsevikok felbérelték a kínai népet — hiszen ki más tudna felbérelni egy négyszázmilliós népet? —, ez pedig, úgymond, arra vezet, hogy az „oroszok” hajbakapnak a japánokkal. Mindez üres beszéd, elvtársak. Kínában a forradalmi mozgalom erői mérhetetlenek. Még nem mutatkoztak meg amúgy igazában. Még megmutatkoznak a jövőben. A Nyugat és a Kelet kormányzói, akik nem látják ezeket az erőket és nem számolnak velük kellőképpen, majd kárát látják. Nekünk, mint államnak, feltétlenül számolnunk kell ezzel az erővel. Mi úgy véljük, hogy Kína ugyanaz előtt a kérdés előtt áll, amely előtt Észak-Amerika állott, amikor egy államban egyesült, amely előtt Németország állott, amikor állammá alakult és egyesült, amely előtt Olaszország állott, amikor egyesült és megszabadult a külső ellenségektől. Ebben az esetben az igazság és az igazságosság teljesen a kínai forradalom oldalán van. Ezért együttérzünk és együtt is fogunk érezni a kínai forradalommal abban a harcában, amelynek az a célja, hogy a kínai nép lerázza az imperialisták igáját és hogy Kína egyállamban egyesüljön. Aki ezzel az erővel nem számol és nem fog számolni, az menthetetlenül rajtaveszít. Azt hiszem, Japán megérti, hogy szintén számolnia kell a kínai nemzeti mozgalomnak ezzel a növekvő erejével, amely egyre hatalmasabb és elsöpör mindent, ami útjába áll. Éppen abba pusztul bele Csang Colin, hogy ezt nem értette meg. De abba is belepusztul, hogy egész politikáját a Szovjetunió és Japán közti viszályokra, viszonyuk rosszabbodására építette. Mandzsúria minden tábornoka, minden kormányférfia, aki politikáját a Szovjetunió és Japán közti viszályokra, a Szovjetunió és Japán viszonyának rosszabbodására fogja építeni, elkerülhetetlenül bukik. Csak az a tábornok és az a kormányférfi fogja Mandzsúriában megállni a helyét és ülhet biztosan a nyeregben, aki a Szovjetunió és Japán viszonyának javulására, a Szovjetunió és Japán közeledésére építi majd politikáját, mert nekünk nem érdekünk, hogy Japánnal való viszonyunk kiéleződjék. Nekünk az az érdekünk, hogy országunk és Japán között a viszony javuljon.
7. A párt feladatai
Áttérek arra a kérdésre, hogy pártunknak mik a feladatai külpolitikai helyzetünkkel kapcsolatban.
Azt hiszem, hogy itt a párt feladatait, a párt munkáját illetően, két területen kell felvázolni: a nemzetközi forradalmi mozgalom terén és azután a Szovjetunió külpolitikája terén.
Mik a feladatok a nemzetközi forradalmi mozgalom terén?
Előszöris az a feladatunk, hogy dolgozzunk a nyugati kommunista pártok erősítésén, dolgozzunk azon, hogy ezek a pártok megnyerjék a munkástömegek többségét. Másodszor, dolgoznunk kell azon, hogy a Nyugat munkásainak harca a szakszervezeti egységért, a Szovjetunió proletariátusa és a kapitalista országok proletariátusa közötti barátság megszilárdításáért fokozódjék. Ide tartozik az a zarándoklási mozgalom is, amelyről már beszéltem és amelynek jelentőségét fentebb vázoltam. Harmadszor, dolgoznunk kell azon, hogy megszilárdítsuk országunk proletariátusának és az elnyomott országok szabadságmozgalmainak összefogását, mert ezek szövetségeseink az imperializmus elleni harcban. És negyedszer, dolgoznunk kell országunk szocialista elemeinek megerősítésén, dolgoznunk kell azon, hogy ezek az elemek legyőzzék a kapitalista elemeket, vagyis olyan győzelmet arassanak, amelynek az egész világ munkásainak forradalmasodása szempontjából döntő jelentősége van. Amikor elvtársaink azokról a feladatokról beszélnek, amelyek a nemzetközi forradalmi mozgalom terén pártunk előtt állanak, rendszerint a három első feladatra szorítkoznak és megfeledkeznek a negyedik feladatról: arról, hogy az országunkban vívott harcunk, az a harc, amelyet azért vívunk, hogy országunk szocialista elemei legyőzzék a kapitalista elemeket, az építésért folyó harcunk szintén nemzetközi, internacionalista jelentőségű harc, mert országunk a nemzetközi forradalom bázisa, mert országunk a nemzetközi forradalmi mozgalom kibontakozásának legfőbb előmozdítója, s ha az építés itt nálunk kellő ütemben folyik, ez azt jelenti, hogy a nemzetközi forradalmi mozgalom terén munkánkat minden más vonalon is éppen úgy végezzük, ahogyan ezt tőlünk a párt megkívánja.
Ezek a párt feladatai a nemzetközi forradalmi mozgalom terén.
Térjünk most át azokra a feladatokra, amelyek a Szovjetunió külpolitikájának terén a párt előtt állanak.
Először, dolgoznunk kell az újabb háborúk elleni harc vonalán, továbbá a béke megvédése és a kapitalista országokkal való úgynevezett normális viszonyok biztosítása vonalán. Kormányunk politikájának, külpolitikájának alapja a béke eszméje. Harc a békéért, harc az újabb háborúk ellen, leleplezni mindazokat a lépéseket, amelyeket egy újabb háború előkészítése érdekében tesznek, leleplezni az olyan lépéseket, amelyeknek célja, hogy a pacifizmus lobogójával takargassák a háború tényleges előkészítését — ez a mi feladatunk. Éppen ezért nem vagyunk hajlandók belépni a Népszövetségbe, mert a Népszövetség olyan szervezet, amelynek célja, hogy leplezze a háború előkészítő munkálatait, mert, ha valaki be akar lépni a Népszövetségbe, Litvinov elvtárs találó kifejezésével élve, a kalapács és az üllő között kell választania. Márpedig mi nem akarunk sem kalapács lenni a gyenge népek számára, sem üllő az erősek számára. Sem az egyiket, sem a másikat nem óhajtjuk, mi a békét akarjuk, le akarjuk leplezni mindazokat a lépéseket, amelyek háborúra vezetnek, bármilyen pacifista zászlócskákkal takargatják is ezeket. Népszövetség vagy Locarno — mindegy, minket sem zászlólengetéssel becsapni, sem zenebonával megijeszteni nem lehet.
Másodszor, dolgoznunk kell azon, hogy a külkereskedelmi monopólium alapján növeljük a külvilággal való áruforgalmunkat.
Harmadszor, dolgoznunk kell azon, hogy közelebb jussunk az imperialista háborúban legyőzött országokhoz, azokhoz az országokhoz, amelyeket valamennyi kapitalista ország közül a legnagyobb sérelem ért és amelyeket a legjobban becsaptak, s amelyek ezért ellenzékben vannak a nagyhatalmak uralkodó szövetségével szemben.
Negyedszer, dolgoznunk kell a függő és a gyarmati országokkal való összefogás vonalán.
Ezek a feladatok állanak jelenleg a párt előtt a nemzetközi viszonyok és a nemzetközi munkásmozgalom terén.
II
A szovjetunió belső helyzete
Áttérek a Központi Bizottság beszámolójával kapcsolatos előadásom második részére. Ez a rész államunk belső helyzetével és a Központi Bizottságnak a belső helyzetre vonatkozó kérdésekben folytatott politikájával foglalkozik. Szeretnék néhány számadatot ismertetni. Bár a sajtó az utóbbi időben sok számadatot közölt, sajnos mégis elkerülhetetlen, hogy bizonyos számadatokat idézzek.
1. A népgazdaság egésze
Mielőtt azonban rátérnék a számadatokra, engedjék meg, hogy kifejtsek néhány általános tételt, amelyek meghatározzák a szocialista gazdaság építésével kapcsolatos munkánkat (a gazdasággal kezdem).
Az első tétel. Kapitalista környezetben dolgozunk és építünk. Ez azt jelenti, hogy gazdaságunk és építésünk a mi gazdasági rendszerünk és a kapitalista gazdasági rendszer közötti ellentét, a két gazdasági rendszer közötti összeütközések közepette fog fejlődni. Ezt az ellentétet sehogyan sem tudjuk elkerülni. Ez az ellentét határozza meg azokat a kereteket, amelyek között a két rendszer, a szocialista és a kapitalista rendszer harcának végbe kell mennie. Ez, továbbá, azt jelenti, hogy gazdaságunkat nemcsak olyan viszonyok közt kell építenünk, amikor kifelé szemben áll a kapitalista gazdasággal, hanem olyan viszonyok közt is, amikor az országon belül különböző elemek állnak egymással szemben, amikor a szocialista elemek szemben állnak a kapitalista elemekkel.
Ebből az következik, hogy úgy kell építenünk gazdaságunkat, hogy országunk ne váljék a kapitalista világrendszer függvényévé, hogy ne kerüljön be fiókvállalatként a kapitalista fejlődés általános rendszerébe, hogy gazdaságunk ne a világkapitalizmus fiókvállalataként fejlődjék, hanem önálló gazdasági egységként, amely főképpen a belső piacra támaszkodik, amely iparunknak és országunk parasztgazdaságának szoros összefogására támaszkodik.
Két vezérvonal van: az egyik abból indul ki, hogy országunknak még hosszú ideig agrárországnak kell maradnia, hogy mezőgazdasági termékeket kell exportálnia és felszerelést kell importálnia, hogy emellett ki kell tartanunk és a jövőben is ezen az úton kell fejlődnünk. Ez az irányvonal tulajdonképpen iparunk leépítését követeli. Ez az irányvonal nemrég Sanyin téziseiben (egyesek önök közül talán olvasták az „Ekonomicseszkaja Zsizny”-ben) jutott kifejezésre. Ez az irányvonal arra vezetne, hogy országunk soha, vagy majdhogy sohasem iparosodhatna igazában, hogy országunknak a belső piacra támaszkodó önálló gazdasági egységből a valóságban a kapitalizmus általános rendszerének függvényévé kellene válnia. Ez a vonal azt jelentené, hogy lemondunk építésünk feladatairól.
Ez nem a mi vonalunk.
Van egy másik vezérvonal, amely abból indul ki, hogy minden erőnkből azon kell lennünk, hogy országunkat gazdaságilag önálló, független, a belső piacra támaszkodó országgá tegyük, olyan országgá, amely gócként fogja vonzani mindazokat a többi országokat, amelyek fokozatosan leszakadnak a kapitalizmusról és bekanyarodnak a szocialista gazdaság medrébe. Ez a vonal azt követeli, hogy iparunkat a lehető legnagyobb mértékben fejlesszük, azonban erőforrásaink arányában és ezeknek megfelelően. Ez a vonal a leghatározottabban elveti azt a politikát, amely arra irányul, hogy országunk a kapitalizmus világrendszerének függvényévé váljék. Ez a mi építési irányvonalunk, amelyet a párt követ és amelytől a jövőben sem fog tágítani. Ez az irányvonal kötelező mindaddig, amíg fennáll a kapitalista környezet.
Más a helyzet akkor, amikor Németországban vagy Franciaországban, vagy mindkét országban együtt, győz a forradalom, amikor ott fejlettebb technikai bázison megindul a szocialista építés. Akkor politikánk már nem arra fog irányulni, hogy országunkat független gazdasági egységgé tegyük, hanem arra, hogy országunkat bekapcsoljuk a szocialista fejlődés közös menetébe. De amíg ez meg nem történik, okvetlenül szükségünk van népgazdaságunk függetlenségének arra a minimumára, amely nélkül semmiképpen nem tudjuk megóvni országunkat attól, hogy a kapitalizmus világrendszerének gazdasági igájába ne kerüljön.
Ez az első tétel.
A második tétel, amelyet építésünkben éppúgy vezérlő tételnek kell tekintenünk, mint az elsőt, abban áll, hogy mindenkor számolnunk kell azokkal a sajátságokkal, amelyek a mi népgazdaságunk vezetését a kapitalista országokra jellemző vezetéstől megkülönböztetik. Ott, a kapitalista országokban, a magántőke uralkodik, ott az egyes kapitalista trösztök, szindikátusok, a különféle tőkéscsoportok hibáit a piac elemi ereje javítja ki. Ha túlsókat termeltek — válság tör ki, de később, a válság után, ismét rendes kerékvágásba kerül a gazdaság. Ha túlzásba viszik a behozatalt és passzívvá lett a kereskedelmi mérleg — meginog a váltóárfolyam, infláció áll be, csökken az import, növekszik az export. Mindez válságok útján történik. Valahányszor a kapitalista országokban csak valamelyest komoly hibát követnek el és csak valamelyest komolyabb túltermelés mutatkozik vagy a termelés komolyabb mértékben elszakad a kereslettől, a baklövéseket, a hibákat és az elszakadásokat elkerülhetetlenül valamilyen válság korrigálja. Így élnek a kapitalista országokban. Mi azonban nem élhetünk így. Ott olyan gazdasági, kereskedelmi, pénzügyi válságokat látunk, amelyek a tőkések egyes csoportjait érintik. Nálunk — más a helyzet. Minden komolyabb fennakadás a kereskedelemben, a termelésben, minden komolyabb számítási hiba gazdaságunkban nem valamilyen részleges válsággal végződik, hanem súlyosan kihat az egész népgazdaságra. Nálunk minden válság, akár kereskedelmi, akár pénzügyi, akár ipari válság, az egész államra súlyosan kiható általános válsággá válhat. Ezért építésünkben különös körültekintésre és előrelátásra van szükségünk. Ezért nekünk itt tervszerűen kell irányítanunk a gazdasági életet, úgy, hogy kevesebb legyen a számítási hiba, hogy gazdasági vezetésünk a legeslegelőrelátóbb, legeslegkörültekintőbb, legesleghibátlanabb legyen. Minthogy azonban, elvtársak, sajnos nem mondhatjuk, hogy különösen előrelátók, különösen körültekintők vagyunk, hogy különös képességünk van a gazdaság hibátlan vezetéséhez, minthogy még csak tanulunk építeni, előfordulnak nálunk hibák és a jövőben is elő fognak fordulni. Ezért tartalékokat gyűjtve kell építenünk, tartalékokra van szükségünk az esetleges hiányok fedezésére. Az utóbbi két év alatt végzett egész munkánk azt mutatja, hogy sem véletlenek, sem hibák ellen nem vagyunk biztosítva. A mezőgazdaság terén nagyon sok függ nemcsak gazdálkodásunktól, hanem a természeti erőktől (rossz termés stb.) is. Az ipar terén nagyon sok függ nemcsak gazdálkodásunktól, hanem a belső piactól is, amelyen még nem lettünk úrrá. A külkereskedelem terén nagyon sok függ nemcsak tőlünk, hanem a nyugateurópai tőkések magatartásától is, s minél inkább növekszik kivitelünk és behozatalunk, annál jobban függünk majd a kapitalista Nyugattól, annál könnyebben sebezhetnek meg bennünket az ellenségek csapásai. Ahhoz, hogy biztosítsuk magunkat mindezekkel a véletlenekkel és elkerülhetetlen hibákkal szemben, meg kell barátkoznunk a tartalékgyűjtés szükségességének gondolatával.
A mezőgazdaság terén semmi sem biztosít bennünket az ellen, hogy nem lesznek rossz termések. Tehát tartalékra van szükségünk. Semmi sem biztosít bennünket az ellen, hogy a belső piacon nem lesznek iparunk fejlődésére kiható véletlenek. Arról már nem is szólok, hogy mivel saját felhalmozott eszközeinkből élünk, különösen fukarnak és mértéktudónak kell lennünk a felhalmozott eszközök kiadásában, iparkodnunk kell, hogy minden kopejkát okosan használjunk fel, vagyis olyasmire költsük, aminek a fejlesztése az adott pillanatban feltétlenül szükséges. Tehát szükségünk van tartalékokra az ipar számára. Semmi sem biztosít bennünket az ellen, hogy a külkereskedelem területén nem következnek be véletlenek (álcázott bojkott, álcázott blokád stb.). Tehát szükségünk van tartalékokra.
Megtehetnők, hogy kétszeresére emeljük a mezőgazdasági hitelekre fordított összeget, de akkor nem maradna meg az ipar finanszírozásához szükséges tartalék, az ipar fejlődése erősen elmaradna a mezőgazdaságtól, az iparcikkek gyártása csökkenne, s ez túlhajtott iparcikk-árakkal és az ebből adódó következményekkel járna együtt.
Megtehetnők, hogy kétszer akkora összeget folyósítunk az ipar fejlesztésére, de ez az ipar fejlődésének olyan gyors ütemét jelentené, amelyet a szabad tőkékben mutatkozó nagy hiány folytán nem tudnánk tartani, s amelybe biztosan belebuknánk, már nem is szólva arról, hogy nem lenne elegendő tartalékunk a mezőgazdaságnak nyújtandó hitelek számára.
Megtehetnők, hogy a mainak kétszeresére emeljük behozatalunkat, főképpen a felszerelések behozatalát, hogy gyors ütemben fejleszthessük az ipart, de ez arra vezethetne, hogy behozatalunk felülmúlná kivitelünket, kereskedelmi mérlegünk passzívvá lenne és valutánk meginogna, vagyis aláásnék iparunk tervszerű irányításának és fejlesztésének feltétlenül szükséges alapját.
Megtehetnők, hogy semmivel sem törődve, minden áron fokozzuk a kivitelt, anélkül hogy figyelembe vennők a belső piac helyzetét, de ez okvetlenül komoly bonyodalmakat idézne elő a városokban, mert gyors ütemben emelkednének a mezőgazdasági termékek árai, a reálbérek tehát zuhannának és bizonyos mesterségesen szervezett éhínség támadna annak minden következményével együtt.
Megtehetnők, hogy minden erőnkből emeljük a munkások munkabérét, mégpedig nemcsak a háborúelőtti színvonalig, hanem afölé is, de ez iparunk fejlődési ütemének lassulására vezetne, mert a mi körülményeink között, külföldi kölcsönök nélkül, hitelek nélkül stb., az ipar fejlesztése csak bizonyos, az ipar finanszírozásához és ellátásához szükséges nyereség felhalmozása útján lehetséges, erről azonban, vagyis bármily valamelyest komolyabb felhalmozásról szó sem lehetne, ha túlságosan gyors ütemben emelnők a munkabéreket.
És a többi, és így tovább.
Ez az a két alapvető és iránymutató tétel, amelyeknek fáklyaként, világítótoronyként kell vezérelniük bennünket országépítő munkánkban.
Most engedjék meg, hogy áttérjek a számadatokra.
Egyébként még valamit előre bocsátok. Gazdasági rendszerünket bizonyos tarkaság jellemzi: nem kevesebb mint öt gazdasági forma van meg benne. Van egy csaknem naturális gazdasági forma: az olyan parasztgazdaságok, amelyek igen keveset termelnek piacra. Van egy második gazdasági forma, az árutermelés formája, amelyben a parasztgazdaságok árutermelésének döntő szerepe van. Van egy harmadik gazdasági forma: a magánkapitalizmus, amely nem semmisült meg, amely feléledt és bizonyos határig élénkülni fog, amíg „nep” van nálunk. A negyedik forma az államkapitalizmus, vagyis az a kapitalizmus, amelynek teret engedtünk s amelyet módunkban van ellenőrizni és úgy korlátozni, ahogyan azt a proletárállam megkívánja. Végül az ötödik forma a szocialista ipar, vagyis állami iparunk, ahol a termelésben nem két ellenséges osztály: a proletariátus és a burzsoázia, hanem egy osztály: a proletariátus van képviselve.
Erről az öt formáról szeretnék néhány szót mondani, azért, hogy könnyebben megérthessék azokat a számadatokat, amelyeket ismertetni fogok, és azt a tendenciát, amely iparunk fejlődésében tapasztalható, — és azért is, mert Lenin annakidején meglehetősen részletesen beszélt erről a rendszerünkben meglevő öt gazdasági formáról, amikor arra tanított bennünket, hogy építőmunkánkban számba kell vennünk ezeknek a gazdasági formáknak a harcát.
Szeretnék néhány szót mondani az államkapitalizmusról és a szocialista típusú állami iparról, hogy eloszlassam azokat a félreértéseket és azt a zűrzavart, amelyek ezzel a kérdéssel kapcsolatban a pártban támadtak.
Lehet-e állami iparunkat államkapitalista iparnak nevezni? Nem lehet. Miért nem? Azért nem, mert az államkapitalizmus a proletárdiktatúra viszonyai között a termelés olyan szervezete, amelyben két osztály van képviselve: a termelési eszközökkel rendelkező kizsákmányoló osztály, és a termelési eszközökkel nem rendelkező kizsákmányolt osztály. Bármilyen sajátos formája volna is az államkapitalizmusnak, lényegét tekintve mégiscsak kapitalista lesz. Iljics, amikor az államkapitalizmust elemezte, elsősorban a koncessziókra gondolt. Vegyük szemügyre a koncessziókat és nézzük meg, hogy ezekben képviselve van-e a két osztály. Igen, képviselve van. A tőkéseknek, vagyis a koncessziósoknak az osztálya, akik kizsákmányolnak és átmenetileg rendelkeznek a termelési eszközökkel, és a proletárok osztálya, akiket a koncessziótulajdonosok kizsákmányolnak. Hogy itt nincsenek meg a szocializmus elemei, ez már abból is világosan kitűnik, hogy senkinek sem jutna eszébe a koncessziós vállalatokra is kiterjeszteni a munka termelékenységének emeléséért folyó kampányt, mert hiszen mindenki tudja, hogy a koncessziós vállalatok nem szocialista, hanem olyan vállalatok, amelyeknek semmi közük a szocializmushoz.
Vegyük a vállalatok másik típusát — az állami vállalatokat. Államkapitalista vállalatok-e ezek? Nem, nem azok. Miért nem? Azért nem, mert ezekben a vállalatokban nem két osztály van képviselve, hanem egy osztály, a munkásosztály, amely állama személyében birtokában tartja a munka- és termelési eszközöket és amelyet nem zsákmányolnak ki, mert a legnagyobb része annak, amit a vállalat a munkabéren felül jövedelmez, az ipar további fejlesztését, vagyis az egész munkásosztály helyzetének megjavítását szolgálja.
Egyesek azt mondhatják, hogy ez mégsem teljes szocializmus, ha figyelembe vesszük a bürokráciának azokat a csökevényeit, amelyek vállalataink igazgatási szerveiben megmaradtak. Ez igaz. De ez nem mond ellent annak, hogy az állami ipar, típusát tekintve, szocialista termelés. A termelésnek két típusa van: van kapitalista típus, az államkapitalista termelést is beleértve, ahol két osztály van, ahol a termelés a tőkésnek hajt hasznot, és van egy másik típus, a termelés szocialista típusa, ahol nincsen kizsákmányolás, ahol a termelési eszközök a munkásosztály birtokában vannak és ahol a vállalatok nem azért dolgoznak, hogy egy idegen osztálynak hasznot hajtsanak, hanem azért, hogy a munkások összessége érdekében bővítsék az ipart. Már Lenin megmondotta, hogy állami vállalataink típusukat tekintve következetesen szocialista vállalatok.
Itt párhuzamot lehetne vonni államunkkal. Államunkat is nem-burzsoá államnak nevezzük, mert a mi államunk Lenin szerint az állam új típusa, proletár állam. Miért? Azért, mert államapparátusunk működése nem a munkásosztály elnyomását szolgálja, mint kivétel nélkül valamennyi burzsoá ország államapparátusa, hanem a munkásosztály felszabadítását a burzsoázia igája alól. Ezért a mi államunk, típusát tekintve, proletár állam, jóllehet ennek az államnak az apparátusában még rengeteg a szemét és töméntelen a múlt csökevénye. Lenin a mi szovjet rendszerünket proletár államtípusnak nyilvánította, de senki sem szidta ezt a rendszert nálánál keményebben bürokratikus csökevényeiért. És mégis mindig azt hangoztatta, hogy államunk új, proletár államtípus. Az állam típusát meg kell különböztetni attól az örökségtől és azoktól a csökevényektől, amelyek az állam rendszerében és apparátusában még fennmaradtak. Ugyanúgy feltétlenül meg kell különböztetni az állami vállalatokban meglevő bürokratikus csökevényeket az ipar szervezetének attól a típusától, amelyet nálunk szocialista típusnak neveznek. Nem lehet azt mondani, hogy mert a gazdasági szervekben vagy a trösztökben vannak még hibák, van még bürokrácia stb., ezért állami iparunk nem szocialista ipar. Így nem szabad beszélnünk. Akkor a mi proletár típusú államunk sem volna proletár állam. Jónéhány burzsoá apparátust nevezhetnék meg, amelyek jobban és gazdaságosabban dolgoznak, mint a mi proletár állami apparátusunk. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy a mi államapparátusunk nem proletár apparátus, hogy a mi államapparátusunk, típusát tekintve, nem magasabbrendű, mint a burzsoá államapparátus. Miért? Azért, mert ez a burzsoá apparátus, noha jobban dolgozik, de a tőkésnek dolgozik, a mi proletár államapparátusunk pedig, ha olykor zökkenőkkel is, de mégis a proletariátusnak dolgozik, a burzsoázia ellen.
Erről az elvi különbségről nem szabad megfeledkezni.
Ugyanezt kell mondanunk az állami iparról. Nem szabad azok miatt a zavarok és bürokratikus csökevények miatt, amelyek állami vállalataink vezető szerveiben megvannak és egy ideig még meglesznek, nem szabad ezek miatt a csökevények és fogyatékosságok miatt megfeledkezni arról, hogy vállalataink lényegében szocialista vállalatok. Lehet, hogy például Ford vállalataiban, amelyek zavartalanul dolgoznak, kevesebb a lopás, de ezek a vállalatok mégiscsak Fordnak, a tőkésnek dolgoznak, a mi vállalataink azonban, amelyekben olykor lopások előfordulnak és amelyekben a munka nincsen mindig kellőképpen megszervezve, mégis a proletariátusnak dolgoznak.
Ezt az elvi különbséget nem szabad elfelejteni.
Térjünk most át népgazdaságunk egészének számadataira.
A mezőgazdaság. A mezőgazdaság összes termelése 1924—1925-ben, a háborúelőtti, 1913-as színvonalhoz viszonyítva, 71 százalékra emelkedett. Másszóval, 1913-ban háborúelőtti árakban kifejezve valamivel több mint 12 milliárd rubel volt a termelés értéke, 1924—1925-ben pedig valamivel több mint 9 milliárd. Tervező szerveink adatai alapján feltételezhető, hogy jövőre, 1925—1926-ban 11 milliárd rubelre, vagyis a háborúelőtti termelés 91 százalékára emelkedik a termelés. A mezőgazdaság fejlődik — ez a következtetés önmagától adódik.
Az ipar. Ha az egész ipart nézzük, mind az államit, mind a koncesszióban levő ipart, mind a magánipart, akkor azt látjuk, hogy az ipar összes termelése 1913-ban 7 milliárd rubel volt, 1924—1925-ben pedig 5 milliárd. Ez a háborúelőtti termelés 71 százaléka. Tervező szerveink számításai szerint a termelés a következő évben eléri a 6,5 milliárdot, vagyis a háborúelőtti színvonal 93 százalékát. Az ipar fejlődik. Ebben az évben gyorsabban fejlődött, mint a mezőgazdaság.
Külön ki kell emelnünk a villamosítás kérdését. A GOELRO terv szerint 10—15 év folyamán 30 erőművet kell felépítenünk, amelyek kapacitása 1 500 000 kilowatt, értéke pedig 800 millió aranyrubel. Az Októberi Forradalom előtt az erőművek kapacitása 402 000 kilowatt volt. Az eddig felépített erőművek kapacitása 152 350 kilowatt, 1926-ban pedig a terv szerint további 326 000 kilowattal nő erőműveink kapacitása. Ha a fejlődés ilyen ütemben folytatódik, 10 év alatt, vagyis körülbelül 1932-re (a terv végrehajtásának legkorábbi határideje) a Szovjetunió villamosítási tervét megvalósítjuk. Az erőművek építésével párhuzamosan növekszik a villamosipar, amelynek 1925—1926. évi terve a háborúelőtti termelés 165—170 százalékát irányozta elő. Meg kell azonban állapítanunk, hogy a nagy vízierőművek építése a terv által előirányzott összeghez viszonyítva óriási többletkiadást okoz. A Volhovsztroj költségelőirányzata például, amelyet eredetileg 24 300 000 „előirányzati” rubelben állapítottak meg, 1925 szeptemberére pedig 95 200 000 stabil rubelre emelkedett, ami a vízierőművek első sorozatának felépítésére fordított összeg 59 százaléka, holott a Volhovsztroj kapacitása ez erőművek kapacitásának csupán 30 százaléka. A Zemo-Avcsali Vízierőmű költségelőirányzata 2 600 000 aranyrubel volt, a legutóbbi igénylések pedig körülbelül 16 millió stabil rubelre rúgnak, s ebből az összegből 12 milliót már el is költöttek.
Ha összehasonlítjuk az állami és a különböző formájú egyesült szövetkezeti ipar termelését a magánipar termelésével, a következőket látjuk:1923—1924-ben az ipar össztermeléséből az állami és a szövetkezeti iparra 76,3 százalék, a magániparra 23,7 százalék jutott, 1924—1925-ben az állami és a szövetkezeti ipar részaránya 79,3 százalék volt, a magániparé pedig 23,7 helyett már csak 20,7 százalék.
A magánipar részaránya tehát ez alatt az idő alatt csökkent. A jövő évben az állami és a szövetkezeti ipar részaránya előreláthatólag körülbelül 80 százalék lesz, a magániparé pedig 20 százalékra csökken. Abszolút számokban kifejezve a magánipar növekszik, de minthogy az állami és szövetkezeti ipar még gyorsabban növekszik, a magánipar részaránya fokozatosan csökken.
Ez olyan tény, amellyel feltétlenül számolnunk kell, s amely azt bizonyítja, hogy a szocialista ipar túlsúlya a magániparral szemben — vitathatatlan tény.
Ha az állam kezében levő vagyont és a magánvállalkozók kezében levő vagyont vesszük, azt látjuk, hogy ezen a téren is — az Állami Tervbizottság kontrolszámait veszem alapul — a proletár állam van fölényben, mert az állam legalább 11,7 milliárdos alappal rendelkezik (stabil rubelben), míg a magántulajdonosok, főképpen parasztgazdaságok, alapjainak értéke legfeljebb 7,5 milliárd.
Ez a tény azt bizonyítja, hogy a társadalmasított alapok hányada igen nagy, és ez a hányad a nem-társadalmasított szektor vagyonának hányadához viszonyítva növekszik.
Rendszerünket a maga egészében mindazonáltal nem lehet sem még kapitalistának, sem már szocialistának nevezni. Rendszerünk, a maga egészében véve, átmeneti rendszer a kapitalizmusból a szocializmusba, olyan rendszer, amelyben, a termelés terjedelmét tekintve, még mindig túlsúlyban van a magántulajdonos paraszti termelés, de amelyben a szocialista ipar hányada állandóan növekszik. A szocialista ipar hányada úgy növekszik, hogy ez az ipar, élve adottságaival: koncentráltságával, szervezettségével, azzal, hogy nálunk proletárdiktatúra van, azzal, hogy a közlekedést az állam tartja kezében, azzal, hogy a hitelrendszer a miénk, azzal, hogy a bankok a miéink—mindezekkel az adottságokkal élve, szocialista iparunk, amelynek részesedése az ország össztermelésében egyre nagyobb, fejlődése során kezdi maga alá gyűrni a magánipart, s kezdi magához alkalmazni és vezetni a többi gazdasági formát. Ez a falu sorsa: a falunak követnie kell a várost, a nagyipart.
Ez a legfőbb következtetés, amelyet levonhatunk, ha felvetjük rendszerünk jellegének kérdését, azt a kérdést, hogy mekkora a szocialista ipar hányada ebben a rendszerben, mekkora a magántőkés ipar hányada, s végül, hogy mekkora a kis — főképpen paraszti — árutermelés hányada a népgazdaság egészében.
Néhány szót az állami költségvetésről. Önök bizonyára tudják, hogy állami költségvetésünk 4 milliárd rubelre emelkedett. Ha háborúelőtti rubelekben számolunk, azt látjuk, hogy állami költségvetésünkben a háborúelőtti idők állami költségvetésének nem kevesebb mint 71 százaléka. Továbbá, ha az általános állami költségvetéshez hozzáadjuk a helyi költségvetések összegét, már amennyire azt ki tudjuk számítani, akkor állami költségvetésünk az 1913. évi költségvetésnek nem kevesebb mint 74,6 százaléka. Jellemző, hogy állami költségvetésünkben a nem adóból származó bevételek részaránya sokkal nagyobb, mint az adóból származó bevételeké. Mindez szintén azt bizonyítja, hogy gazdaságunk fejlődik és halad.
Az állami és szövetkezeti vállalatokból származó múltévi nyereségünk kérdésének igen komoly jelentősége van, minthogy mi tőkében szegény ország vagyunk, olyan ország, amely nem kap külföldről nagy kölcsönöket. Éberen szemmel kell tartanunk ipari, kereskedelmi vállalatainkat, bankjainkat és szövetkezeteinket, hogy tudjuk, mit fordíthatunk majd iparunk továbbfejlesztésére. Az összszövetségi jelentőségű állami ipar és a Kohó- és Gépipari Főigazgatóság 1923—1924-ben, úgy tudom, körülbelül 142 millió stabil rubel nyereséget hozott. Ebből 71 millió jutott a kincstárnak. 1924—1925-ben már 315 millió a nyereség. Ebből a terv szerint 173 millió jut a kincstárnak.
Az összszövetségi jelentőségű állami kereskedelem 1923—1924-ben körülbelül 37 millió hasznot hozott, ebből 14 millió jutott a kincstárnak. 1925-ben, az árcsökkentési politika következtében a haszon kevesebb: 22 millió. Ebből az összegből 10 millió jut a kincstárnak.
A külkereskedelem vonalán 1923—1924-ben több mint 26 millió rubel volt a hasznunk, ebből körülbelül 17 millió jutott a kincstárnak. 1925-ben a külkereskedelem 44 milliót fog adni, helyesebben máris ennyit adott.
Ebből 29 millió jut a kincstárnak.
A Pénzügyi Népbiztosság adatai szerint a bankok nyeresége 1923—1924-ben 46 millió volt, ebből 18 milliót kapott az állam, 1924—1925-ben a több mint 97 milliós nyereségből 51 millió jutott az államnak.
A fogyasztási szövetkezetek nyeresége 1923—1924-ben 57 millió volt, a mezőgazdasági szövetkezeteké 4 millió.
Az imént ismertetett számadatok kisebb-nagyobb mértékben csökkentett számadatok. Önök tudják, hogy ennek mi az oka. Tudják, hogyan kalkulálnak gazdasági szerveink, hogy több maradjon nekik bővítésre. Ha ezek a számok önöknek kicsiknek tűnnek fel, s valóban kicsinyek, vegyék figyelembe, hogy ezek valamennyire csökkentett számok.
Néhány szóval kitérek külkereskedelmi forgalmunkra.
Ha egész 1913-as kereskedelmi forgalmunkat 100-nak vesszük, azt látjuk, hogy külkereskedelmünk1923—1924-ben a háborúelőtti színvonal 21 százalékát, 1924—1925-ben a háborúelőtti színvonal 26 százalékát érte el. 1923—1924-ben kivitelünk 522 millió rubel, behozatalunk 439 millió, összes forgalmunk 961 millió, aktív egyenlegünk 83 millió volt. 1923—1924-ben aktív kereskedelmi mérlegünk volt. 1924—1925-ben a kivitel 564 millió, a behozatal 708 millió, az összes forgalom 1 272 millió, az egyenleg mínusz 144 millió volt. Ebben az évben külkereskedelmi mérlegünk 144 millió rubel passzív egyenleggel zárult.
Engedjék meg, hogy ezzel valamivel részletesebben foglalkozzak.
Az elmúlt gazdasági évnek ezt a passzív egyenlegét gyakran azzal hajlandók magyarázni, hogy ebben az évben a rossz termés miatt sok gabonát importáltunk. De mi csak 83 millió rubel értékű gabonát importáltunk, itt pedig 144 milliós passzívánk van. Mire vezet ez a passzíva? Azáltal, hogy többet vásárolunk, mint amennyit eladunk, többet importálunk, mint amennyit exportálunk, bizonytalanná tesszük fizetési mérlegünket, tehát valutánkat is. A XIII. pártkongresszustól utasítást kaptunk arra, hogy a pártnak minden áron aktív kereskedelmi mérlegre kell törekednie. Meg kell vallanom, hogy ezen a téren mindannyian, a szovjet szervek és a Központi Bizottság egyaránt, igen súlyos hibát követtünk el azzal, hogy nem hajtottuk végre a kapott utasítást. Ezt az utasítást nehéz lett volna teljesíteni, de bizonyos nyomással mégis tudtunk volna legalább némi aktív egyenleget elérni. Elkövettük ezt a súlyos hibát, s a kongresszusnak ezt ki kell javítania. A Központi Bizottság különben maga is azon volt, hogy ezt a hibát kijavítsa, s az idén novemberben egy külön ülésen, behozatalunk és kivitelünk számadatainak felülvizsgálása alapján, határozatot hozott, amelynek értelmében a jövő évben — azon az ülésen jövőévi külkereskedelmi forgalmunk főbb tételeit vázoltuk fel — külkereskedelmi mérlegünknek legalább 100 milliós aktív egyenleggel kell zárulnia. Ez okvetlenül szükséges. Ez teljesen elengedhetetlen egy olyan országban, mint a mi országunk, ahol kevés a tőke, ahová külföldről egyáltalán nem vagy csak elenyésző mértékben áramlik be tőke, és ahol a fizetési mérleget, a fizetési mérleg egyensúlyát a kereskedelmi mérleg segítségével kell fenntartani, hogy cservonyecünk, valutánk, meg ne inogjon s hogy valutánk megóvása révén továbbra is módunkban legyen iparunkat és mezőgazdaságunkat továbbfejleszteni. Mindannyian tapasztalták, hogy mit jelent az ingadozó valuta. Nem szabad visszaesnünk ebbe a szerencsétlen helyzetbe, és mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy eleve kiküszöböljük mindazokat a tényezőket, amelyek a jövőben valutánk megingásával fenyegető viszonyok kialakulására vezethetnének.
Ezeket a számadatokat és megfontolásokat akartam közölni népgazdaságunk egészére vonatkozólag, külön iparunkra és külön mezőgazdaságunkra vonatkozólag, a szocialista iparnak a többi gazdasági formához viszonyított arányára vonatkozólag és szocialista építésünknek azokra a vezérelveire vonatkozólag, amelyekről elöljáróban beszéltem és amelyek talaján pártunk Központi Bizottsága áll.
2. Az ipar és a mezőgazdaság
Ha mármost azokat a kérdéseket vesszük, amelyek közvetlenül az iparra és a mezőgazdaságra vonatkoznak, jelenlegi és közeljövőbeli kölcsönös viszonyuk szempontjából, ezeket a kérdéseket négy pontban foglalhatjuk össze.
Először. Még mindig agrárország vagyunk: a mezőgazdaság termelése túlsúlyban van az ipar termelésével szemben. Az ipar terén a leglényegesebb az, hogy az ipar már majdnem teljesen elérte a háborúelőtti színvonalat, hogy ezen a téren a további lépések azt jelentik, hogy az ipar új technikai bázison, új berendezés felhasználásával fog fejlődni, és hogy megindul az új gyárépítkezés. Ez igen nehéz feladat. Ahhoz, hogy ezt a küszöböt átléphessük, ahhoz, hogy az iparunkban már meglevő lehetőségek maximális kihasználásának politikájáról, áttérhessünk az új technikai bázison, az új gyárépítkezések alapján működő új ipar felépítésének politikájára — ennek a küszöbnek átlépéséhez igen nagy tőkékre van szükségünk. Minthogy azonban jelentős tőkehiánnyal küszködünk, iparunk fejlődése a jövőben minden valószínűség szerint nem lesz olyan gyorsütemű, mint eddig.
Más a helyzet a mezőgazdaság terén. Nem mondhatjuk, hogy azokat a lehetőségeket, amelyek a mezőgazdaságban, annak mai technikai bázisa mellett benne rejlenek, már teljesen kimerítettük. A mező- gazdaság, az ipartól eltérően, bizonyos ideig a mai technikai bázison is gyors ütemben fejlődhet. Pusztán a parasztság kultúrájának, képzettségének emelése, vagy olyan egyszerű dolog, mint a magtisztítás, már 10—15 százalékkal emelhetné a mezőgazdaság össztermését. Számítsák csak ki, mit jelent ez országos viszonylatban. Ilyen lehetőségek rejlenek még a földművelésben. A mezőgazdaság továbbfejlődése tehát egyelőre nem ütközik olyan technikai nehézségekbe, mint iparunk továbbfejlődése. Ezért az ipar mérlege a legközelebbi években mégkevésbbé felel majd meg a mezőgazdaság mérlegének, minthogy a mezőgazdaságban számos belső lehetőség lappang, amelyeket még korántsem használnak ki teljesen és amelyeket a legközelebbi években okvetlenül ki kell használni.
Mik a feladataink ezzel kapcsolatban?
Előszöris az, hogy mindenáron fejlesszük állami nagyiparunkat, leküzdve az utunkban álló nehézségeket. Továbbá az, hogy fejlesszük a helyi típusú szovjet ipart. Elvtársak, nem összpontosíthatjuk minden figyelmünket csupán az országos ipar fejlesztésére, mert az országos ipar, központosított trösztjeink és szindikátusaink nem tudják kielégíteni 140 milliós lakosságunk változatos ízlését és szükségleteit. Ahhoz, hogy ezeket a szükségleteket kielégíthessük, feltétlenül el kell érnünk azt, hogy minden járásban, minden kerületben, minden kormányzóságban, minden területen, minden nemzeti köztársaságban felpezsdüljön az élet, az ipari élet. Ha nem adunk lendületet azoknak a szerte az országban lappangó helyi erőknek, amelyek a gazdasági építés céljaira felhasználhatók, ha nem támogatjuk minden erőnkből a helyi ipart, a járásoktól és a kerületektől fölfelé, ha nem fejlesztjük ki mindezeket az erőket, akkor nem tudjuk elérni országunkban a gazdasági építésnek azt az általános fellendülését, amelyről Lenin beszélt. Enélkül, a központ és a vidék érdekeinek és előnyeinek egybekapcsolása nélkül, nem oldhatjuk meg az építő kezdeményezés kifejlesztésének problémáját, országunk általános gazdasági fellendülésének problémáját, az ország lehető leggyorsabb iparosításának problémáját.
Másodszor. Régebben a fűtőanyag terén a túltermelés volt a probléma. Most rövidesen a fűtőanyagválság problémájával kerülünk szembe, mert iparunk gyorsabban növekszik, mint a fűtőanyagtermelés. Közel vagyunk ahhoz, hogy olyan helyzetbe kerülünk, amilyenben országunk a burzsoá rendszer idején volt, amikor nem volt elegendő fűtőanyag és kénytelenek voltunk fűtőanyagot importálni. Másszóval, kiderül, hogy a fűtőanyag mérlege nem felel meg az ipar mérlegének, hogy a fűtőanyagtermelés nincsen arányban az ipar szükségleteivel. Fejlesztenünk kell tehát fűtőanyaggazdaságunkat, javítanunk kell technikáját, hogy a fűtőanyagtermelés fejlődése utolérje, utolérhesse az ipar fejlődését.
Harmadszor. Van bizonyos aránytalanság a fém mérlege és az egész népgazdaság mérlege között. Ha kiszámítjuk a minimális fémszükségletet és a maximálisan lehetséges fémtermelést, azt látjuk, hogy több tízmilliónyi fémhiányunk van. Gazdaságunk, és különösen iparunk, így nem tud továbbfejlődni. Ezért különös figyelmet kell fordítanunk erre a körülményre. A fém iparunk alapjainak alapja, s mérlegét összhangba kell hozni az ipar és a közlekedés mérlegével.
Negyedszer. Szakképzett munkaerőnk mérlege nem felel meg iparunk mérlegének. A sajtó több számadatot közölt erre vonatkozólag, s én nem akarom ezeket ismételni, csak annyit szeretnék mondani, hogy az iparnak 1925—1926-ban 433 000 további szakképzett munkásra lesz szüksége, mi azonban ennek a szükségletnek csak negyedrészét tudjuk kielégíteni.
Ötödször. Szeretném még egy hiányra és aránytalanságra felhívni a figyelmet, mégpedig arra, hogy a vasutak gördülőanyagának átlagos kihasználása minden normát túllép. A gördülőanyag munkájára olyan nagy a kereslet, hogy jövőre a mozdonyokat és a kocsiparkot a teherbírásnak nem 100 százalékára, hanem 120—130 százalékára kell kihasználnunk. Ilymódon el fog kopni a Közlekedésügyi Népbiztosság állótőkéje, s a közeljövőben katasztrofális helyzetbe kerülhetünk, ha idejében nem teszünk erélyes lépéseket.
Ezek azok a hiányok és aránytalanságok, amelyek népgazdaságunkban, és különösen iparunkban tapasztalhatók, s amelyeket le kell küzdeni.
3. A kereskedelem kérdései
Engedjék meg, hogy most áttérjek a kereskedelem kérdéseire. A számok arról tanúskodnak, hogy ezen a téren is, ugyanúgy mint az ipar terén, az állami szektor a magántőkés szektorhoz viszonyítva egyre inkább növekszik. A belkereskedelem összes forgalma a háború előtt árurubelben kifejezve 20 milliárd volt, 1923—1924-ben 10 milliárd, vagyis a háborúelőttinek 50 százaléka, 1924—1925-ben pedig 14 milliárd, vagyis – 70 százalék. Kétségtelen, hogy a belső forgalom terén általános emelkedés tapasztalható. Ha megnézzük az állam részesedését ebben a forgalomban, azt látjuk, hogy 1923—1924-ben az állam a belkereskedelmi forgalom 45 százalékát tartotta kezében, a szövetkezetek része 19 százalék, a magántőke részesedése 35 százalék volt. A következő évben, vagyis 1924—1925-ben, az állam részesedése 50 százalék, a szövetkezetek részesedése 19 százalék helyett 24,7 százalék, a magántőke részesedése 35 százalék helyett 24,9 százalék. A magántőkének egyre kisebb, az államnak és a szövetkezeteknek pedig egyre nagyobb a részesedése az összes forgalomban. Ha a forgalmat két részre osztjuk: nagykereskedelemre és kiskereskedelemre, ugyanezt a tendenciát látjuk. A nagykereskedelem terén az állami kereskedelem 1923—1924-ben a forgalomnak valamivel több mint 62 százalékát, 1924—1925-ben 68,9 százalékát bonyolította le. A növekedés nyilvánvaló. A szövetkezetek részesedése 15 százalékról 19 százalékra növekedett. A magánkereskedelem részesedése 21 százalékról 11 százalékra esett. A kiskereskedelem területén az állam hányada 1923—1924-ben 16 százalék, 1924—1925-ben pedig majdnem 23 százalék volt. A szövetkezetek a múlt évben a kiskereskedelem 25,9 százalékát, 1924—1925-ben 32,9 százalékát bonyolították le. A növekedés kétségtelen. A magántőke részesedése a kiskereskedelemben1923—1924-
Az állami és a szövetkezeti szektor szerepének növekedését a nyersanyag- és gabonabegyűjtések terén a következő adatok mutatják: olajosmagvak1924—1925-ben 65 százalék, len 94 százalék, gyapot csaknem 100 százalék, gabona 1923—1924-ben 75 százalék, 1924—1925-ben 70 százalék. Itt némi csökkenés tapasztalható. Általában kétségtelen, hogy a belkereskedelem terén, mind a nagykereskedelemben, mind a kiskereskedelemben, az állami és szövetkezeti szektor növekszik.
Az a tény, hogy a gabonabegyűjtés terén az állami szektor túlsúlyban van, de részaránya mindazonáltal kisebb mértékben növekszik mint tavaly, a gabonabegyűjtés terén elkövetett hibákra figyelmeztet. A begyűjtés terén elkövetett számítási hibát nemcsak a szovjet szervek rovására kell írni, hanem a Központi Bizottság rovására is, mert a Központi Bizottság köteles felügyelni a szovjet szervekre, a Központi Bizottság felelős mindenért, ami a szovjet szervekben történik. Ez az elszámítás arra vezethető vissza, hogy a tervezésnél nem vettük figyelembe, hogy az idén a piac helyzetében, a begyűjtés feltételeiben új, eltérő mozzanatok vannak a tavalyi és a tavalyelőtti évhez viszonyítva. Ez az év volt az első év, amikor a gabonapiacon közigazgatási kényszerrendszabályok nélkül léptünk fel, amikor az adóterheket, az adóprést a minimumra csökkentettük, s amikor egyfelől a paraszt és másfelől a kormány felvásárlói egyenlő félként kerültek egymással szembe a piacon. Ezeket a körülményeket nem vették számításba tervező szerveink, amelyek 1926. január 1-ig az évi gabonabegyűjtés 70 százalékát akarták teljesíteni. Nem számoltunk azzal, hogy a paraszt is tud manőverezni, hogy valutaáruját: a búzát, további áremelkedésre számítva, későbbre teszi el, s egyelőre inkább más, kevésbé értékes gabonafélékkel lép a piacra. Ezzel nem számoltunk. Emiatt átalakítottuk a begyűjtési tervet és csökkentettük a gabonakiviteli tervet ugyanúgy, mint ennek megfelelően a behozatali tervet is. Olyan exportimport terven dolgozunk, amelynek legalább száz millió rubeles aktív egyenleget kell eredményeznie, de ez a terv még nem készült el teljesen.
4. Az osztályok, aktivitásuk, kölcsönös viszonyuk
Az ország népgazdaságának fejlődése az anyagi helyzet, mégpedig elsősorban a munkásosztály anyagi helyzetének megjavulására vezetett. A munkásosztály deklasszáltsága már rég a múlté. A munkásosztály gyors ütemben regenerálódik és fejlődik. Ezt mutatják a következő számadatok: 1924. április 1-én, ha valamennyi munkást számítjuk, az ipar minden formájában dolgozó munkásokat, beleértve a kisiparban dolgozókat, az idénymunkásokat és a mezőgazdasági munkásokat is, a Munkaügyi Népbiztosság adatai szerint, 5 500 000 munkásunk volt, ebből 1 millió mezőgazdasági munkás és 760 000 munkanélküli. 1925. október 1-ére a munkások száma már több mint 7 millió volt, ebből 1 200 000 mezőgazdasági munkás és 715 000 munkanélküli. A munkásosztály növekedése kétségtelen.
Egy munkás átlagos havi keresete, az egész ipart véve alapul, 1925 áprilisában 35 stabil rubel volt, vagyis a háborúelőtti kereset 62 százaléka. 1925 szeptemberére 50 rubel, vagyis a háborúelőttinek 88,5 százaléka. Vannak egyes iparágak, amelyekben túlszárnyalták a háborúelőtti színvonalat. Egy munkás átlagos napi reálbére árurubelben kifejezve 1925 áprilisában 0,88 rubel, 1925 szeptemberében pedig 1,21 rubel volt. Az egy ledolgozott munkanap után egy főre jutó átlagos kereset háborúelőtti rubelben, az egész ipart véve alapul, 1924 áprilisában 4,18, 1925-ben 6,14 rubel, vagyis a háborúelőttinek 85 százaléka volt. Ha a munkabér és a munkatermelékenység hónaponkénti arányát vizsgáljuk, azt látjuk, hogy ezek két vonalon haladnak: növekszik a munkabér, növekszik a munka termelékenysége. De júniusban és júliusban a munkabér emelkedett, a munka termelékenysége ellenben kisebb mértékben emelkedett, mint a munkabér. Ez azzal magyarázható, hogy a munkások egy része szabadságon volt és hogy új munkásrétegek: félparasztok jöttek a gyárakba.
Most áttérek a munkabéralapra. A munkabéralap, a Munkaügyi Népbiztosság adatai szerint (az ipart veszem alapul, s nem érintem a többi gazdasági ágakat) 1923—1924-ben 808 millió, 1924—1925-ben valamivel több mint 1 200 millió rubel volt. 1925—1926-ban pedig előreláthatólag 1 700 millió rubel lesz.
Elvtársak, nem térek ki arra, hogy milyen célokra használják fel a társadalombiztosítási alapokat, ezt mindannyian tudják. Engedjék meg, hogy egy általános számadatot közöljek, hogy tájékoztassam önöket arról, mennyit költ a proletár állam munkásbiztosításra. 1924—1925-ben a biztosítottak száma 6 700 000 volt, 1925—1926-ban előreláthatólag 7 millió lesz. Az átlagos bérlevonás 1924—1925-ben a munkabér 14,6 százaléka volt, 1925—1926-ban pedig az előirányzat szerint 13,84 százalék lesz. Ez azt jelenti, hogy 1924—1925-ben összesen 422 milliót fordítottunk erre a célra, 1925—1926-ra pedig 588 milliót irányoztunk elő. Talán nem lesz felesleges elmondanom, hogy ebből az alapból, amelyet a múlt évben létesítettünk, bizonyos összeg, mintegy 71 millió rubel a társadalombiztosítási pénztárakban maradt.
Ami a parasztságot illeti, a mezőgazdasági termelés emelkedésével természetesen velejárt a parasztlakosság anyagi helyzetének javulása. Tervező szerveink adataiból kitűnik, hogy a parasztlakosság személyes fogyasztása, e fogyasztás növekedésének százaléka magasabb annál a százaléknál, amelyben a városi lakosság fogyasztása növekszik. A paraszt j óbban táplálkozik, s termelt javaiból sokkal nagyobb részt hagy meg személyes fogyasztására, mint a múlt évben.
Miben nyilvánult meg az a segítség, amelyet a proletár állam a szegényparaszti gazdaságoknak és a rossz termés áldozatainak nyújtott? A Pénzügyi Népbiztosság megállapítja, hogy a szegényparasztságnak 1924—1925-ben nyújtott pénzbeli segítség nem teljesen pontos összegezés szerint 100—105 millió rubel, mégpedig 60 millió rubel adó- és biztosítási engedmény formájában; továbbá a rossz termés következményei elleni küzdelmet szolgáló alapból 24 millió rubel, hitel formájában 12 millió rubel. A rossz termés áldozatainak nyújtott segítség1924-ben több mint 7 millió lakosú vidékre terjedt ki. Ezen a vonalon mintegy 108—110 millió rubelt költöttek el, mégpedig az állami költségvetés keretében 71 milliót és 38 milliót a társadalmi szervezetek és a bankok pénzeszközeiből. Ezenkívül egy 77 milliós alapot létesítettünk az aszály elleni küzdelem céljaira. Ebben nyilvánult meg az a segítség, amelyet a proletár állam a parasztság szegény rétegeinek nyújtott, amely segítség persze elégtelen, de mégiscsak olyan, hogy érdemes róla néhány szóban megemlékezni.
A munkásosztály és a parasztság anyagi helyzetének javulása elengedhetetlen feltétele annak, hogy építésünk terén előrehaladhassunk. Látjuk, hogy nálunk ez az előfeltétel már megvan.
Néhány szót a tömegek aktivitásának fokozódásáról. Belső helyzetünkben a legfontosabb jelenség, amely szembeötlik és amely fölött semmiképpen sem lehet elsiklani, az, hogy a munkások és a parasztok anyagi helyzetének javulásával kapcsolatban fokozódott politikai aktivitásuk, hogy élesebben bíráló szemmel nézik hibáinkat, hogy hangosabban beszélnek a gyakorlati munkánkban tapasztalható fogyatékosságokról. Valamennyi osztály és valamennyi társadalmi csoport aktivizálódásának időszakába léptünk. Aktivizálódott a munkásosztály, aktivizálódott a parasztság, mégpedig valamennyi társadalmi csoportja, aktivizálódott az új burzsoázia is, aktivizálódtak falusi ügynökei (a kulákok), aktivizálódtak értelmiségi képviselői. Ez a tény adott alapot arra a politikai fordulatra, amelyet a XIV. konferencia határozatai fejeznek ki. A párt új falusi irányvonala főképpen a következőkben jutott kifejezésre: a Szovjetek aktivizálásának politikájában, a szövetkezetek, a szakszervezetek aktivizálásának politikájában, azokban az engedményekben, amelyeket a földbérlet és a bérmunka kérdésének pontosabb szabályozásával a parasztságnak nyújtottunk, továbbá a szegényparasztságnak nyújtott anyagi segítségben, a középparaszttal való tartós szövetség politikájában, a hadikommunizmus maradványainak kiküszöbölésében. Az elvtársak nagyon jól tudják, hogy a múlt év végén és ez év elején milyen volt nálunk a helyzet a falun. A parasztok általános elégedetlensége fokozódott, helyenként pedig még felkelési kísérletek is előfordultak. Ezek a körülmények határozták meg a párt új falusi politikáját.
Ezek annak a politikának az alapjai, amelyet a párt a parasztság irányában a tömegek aktivitásának fokozódása és szervezeteik felélénkülése időszakában folytat, s e politika célja az, hogy a falusi viszonyokat rendezze, hogy a falun a proletariátusnak és pártjának tekintélyét növelje, s a proletariátus és a szegényparasztság tartós szövetségét a középé parasztsággal biztosítsa.
Önök tudják, hogy ez a politika teljesen bevált.
5. Lenin három jelszava a parasztkérdésben
Helyesen jártunk-e el, amikor a középparasztra vettük az irányt? Mit jelent az új irány elvi szempontból? Nem adott-e nekünk erre vonatkozóan Lenin valamilyen útmutatást?
Azt mondják, hogy a Kommunista Internacionále II. kongresszusán a parasztkérdésben elfogadtak egy határozatot, amelyben az áll, hogy a hatalomért folyó harc időszakában a proletariátus szövetségese csak a szegényparasztság lehet, s hogy a középparasztságot csak éppen semlegesíthetjük. Igaz-e ez? Igaz. Lenin ezt a határozatot a hatalom felé haladó pártokra vonatkozólag írta. Mi ellenben olyan párt vagyunk, amely már hatalomra jutott. Ez a különbség. A parasztság kérdésében, a munkásoknak a parasztsággal vagy a parasztság bizonyos rétegeivel való szövetsége kérdésében a leninizmusnak három alapvető jelszava van, amelyek a forradalom három időszakának felelnek meg. A lényeg az, hogy helyesen válasszuk meg az első jelszóról a másodikra, s a másodikról a harmadikra való áttérés pillanatát.
Régebben, amikor a polgári forradalom felé haladtunk, amikor mi, bolsevikok, először vázoltuk fel a parasztság irányában folytatandó taktikánkat, Lenin azt mondta: szövetség az egész parasztsággal a cár és a földesurak ellen, a kadetpárti burzsoázia semlegesítése mellett. Ezzel a jelszóval indultunk akkor a polgári forradalomba, és győztünk. Ez volt forradalmunk első szakasza.
Azután, amikor a második szakaszhoz, Októberhez közeledtünk, Lenin az új helyzetnek megfelelő új jelszót adott ki: a proletariátus szövetsége a falusi szegénységgel valamennyi burzsoá ellen, a közép- parasztság semlegesítése mellett. Erre a jelszóra van szükségük azoknak a kommunista pártoknak, amelyek a hatalom felé haladnak. Sőt, a középparasztsággal való szövetségre nem számíthatnak még akkor sem, amikor a hatalmat ugyan már kivívták, de még nem szilárdították meg. A középparaszt — körültekintő ember. Megnézi, ki győz, vár, és csak akkor, amikor elkergetted a földesurakat és a burzsoáziát és felülkerekedtél, csak akkor lép veled szövetségre. Ezért középparaszt. Forradalmunk második szakaszában tehát már nem a munkások és az egész parasztság szövetségének jelszavával meneteltünk, hanem a proletariátus és a szegényparasztság szövetségének jelszavával.
És később? Később, miután visszavertük az imperialisták támadásait és eléggé megszilárdítottuk a hatalmat, amikor a széleskörű szocialista építés szakaszába léptünk, Lenin kiadta a harmadik jelszót: a proletariátus és a szegényparasztság tartós szövetsége a középparasztsággal. Ez a jelszó az egyetlen helyes jelszó, amely megfelel forradalmunk új időszakának, a széleskörű építés időszakának. Helyes nemcsak azért, mert most számíthatunk a szövetségre, hanem azért is, mert amikor a szocializmust építjük, a falusi embereknek nemcsak millióit, hanem tízmillióit kell megmozgatnunk. Másképpen nem lehet szocializmust építeni. A szocializmus nemcsak a várost öleli fel. A szocializmus a gazdaság olyan szervezete, amely a termelési és munkaeszközök társadalmasítása alapján egyesíti az ipart és a földművelést. A gazdaság e két ágának egyesítése nélkül szocializmus lehetetlen.
Így vagyunk a leninizmusnak a parasztsággal való szövetségről szóló jelszavaival.
Az, amit Lenin a Kommunista Internacionále II. kongresszusán mondott, feltétlenül helyes, mert amikor a hatalom felé haladunk, illetőleg amikor még nem jutottunk el odáig, hogy a meghódított hatalmat megszilárdítsuk, akkor csak a szegényparasztsággal való szövetségre számíthatunk, semlegesítve a középparasztot. De amikor megerősödtünk, megmarkoltuk a hatalmat, építeni kezdtünk és amikor már tízmilliókat kell megmozgatnunk, az egyetlen helyes jelszó a proletariátus és a szegény parasztság szövetsége a középparaszttal.
Ez az átmenet a „proletariátus és a szegényparasztság szövetsége” régi jelszavától, a középparasztság semlegesítésének régi jelszavától, a középparasztsággal való tartós szövetség jelszavára már pártunk VIII. kongresszusán megtörtént. Hadd idézzek egy részletet Leninnek e kongresszus megnyitásán mondott beszédéből. Íme:
„A régi idők szocializmusának legjobb képviselői — amikor még hittek a forradalomban és elméletileg és eszmeileg szolgálták azt — a parasztság semlegesítéséről beszéltek, azaz arról, hogy a középparasztságot olyan társadalmi réteggé tegyük, amely, ha nem is nyújt aktív segítséget a proletariátus forradalmának, legalább nem akadályozza, legalább semleges, nem áll ellenségeink pártjára. A feladatnak ez az elvont, elméleti kitűzése teljesen világos számunkra. De nem elegendő. A szocialista építésnek olyan szakaszába léptünk, amikor konkrétan, részletesen ki kell dolgoznunk a falusi munka tapasztalatain kipróbált alapvető szabályokat és utasításokat, amelyeknek vezérfonalul kell szolgálniok számunkra ahhoz, hogy a középparaszthoz való viszonyunkban a tartós szövetség talajára helyezkedjünk”.
Ez az elméleti alapja a párt politikájának, amely a jelen történelmi időszakban a középparasztsággal való tartós szövetségre számít.
Aki a Kommunista Internacionále II. kongresszusának Lenin által írt határozatával akarná megcáfolni Leninnek ezeket a szavait — az mondja meg nyíltan.
Ez a kérdés elméleti oldala. Lenin tanítását nem egyes részeiben, hanem egészében tesszük magunkévá. Leninnek a parasztságot illetőleg három jelszava volt: az első — a polgári forradalom idején, a második — az Októberi Forradalom idején, és a harmadik — a Szovjethatalom megszilárdulása után. Aki ezt a három jelszót valamilyen közös jelszóval akarja helyettesíteni, durva hibát követ el.
Ez a kérdés elméleti oldala. A gyakorlatban pedig az a helyzet, hogy, miután az Októberi Forradalmat végrehajtottuk, a földbirtokosokat elkergettük és a földet a parasztok közt szétosztottuk, világos, hogy Oroszországot — mint Lenin mondja — többé-kevésbé középparasztosítottuk és most a falun a többség, noha a differenciálódás folytatódik, középparaszt.
A differenciálódás természetesen folytatódik. A „nep” viszonyai közt, a mai szakaszban, nem is lehet másképpen. De ez a differenciálódás lassan halad előre. Nemrégen olvastam egy kézikönyvet, amelyet alighanem a Központi Bizottság agitációs és propaganda osztálya adott ki, és egy másik kézikönyvet, amely, ha nem tévedek, a leningrádi szervezet agitációs és propaganda osztálya kiadásában jelent meg. Ha ezek a kézikönyvek hitelt érdemelnek, kitűnik, hogy a cár alatt nálunk körülbelül 60% volt a szegényparaszt, most viszont 75%; a cár alatt körülbelül 5% volt a kulák, most viszont 8 vagy 12%; a cár alatt ennyi meg ennyi volt a középparaszt, most viszont kevesebb. Nem akarok kemény szavakat használni, de meg kell mondanom, hogy ezek a számok az ellenforradalomnál is rosszabbak. Hogyan tud egy ember, aki marxista módon gondolkozik, ilyen dolgokat kisütni, sőt még ki is nyomatni, méghozzá kézikönyvben? Mint a Központi Bizottság egyik tagja, természetesen én is felelek ezért a hallatlan baklövésért. Ha a cár alatt, amikor a kuláktenyésztés politikáját folytatták, amikor volt földmagántulajdon, amikor a föld adás-vétel tárgya lehetett (ami különösen fokozza a differenciálódást), amikor olyan kormány volt hatalmon, amely mindenképpen siettette a differenciálódást, a szegényparasztság mégsem volt több, mint 60%, akkor hogyan volt lehetséges, hogy a mi kormányunk, a Szovjet Kormány alatt, amikor nincs földmagántulajdon, vagyis a földet kivonták a forgalomból, tehát megvan a differenciálódásnak ez az akadálya, amikor már vagy két évig foglalkoztunk kuláktalanítással, amikor mindmáig sem hagytunk fel egészen a kuláktalanítás minden módszerével, amikor külön hitel- és szövetkezeti politikát folytatunk, amely nem kedvez a differenciálódásnak — hogyan volt lehetséges, hogy ilyen akadályok ellenére nálunk — állítólag — mégis sokkal nagyobb a differenciálódás, mint a cár alatt, sokkal több a kulák meg a szegényparaszt, mint a múltban? Hogyan tudnak ilyen hallatlan badarságot összefecsegni emberek, akik marxistáknak nevezik magukat? Ezen csak mulatni lehetne, ha nem volna olyan szomorú. (Derültség.)
Ugyanazt mondhatjuk a Központi Statisztikai Hivatal siralmas júniusi gabona- és takarmánymérlegéről, amelyből az derül ki, hogy a zsírosparasztoknál volt állítólag az árufeleslegeknek 61%-a, a szegényparasztságnál — semmi, a középparasztságnál pedig a fennmaradó százalék. A nevetséges ebben az, hogy a Központi Statisztikai Hivatal néhány hónap múlva egy másik számmal hozakodott elő: nem 61%, hanem 52%. S nemrég a Központi Statisztikai Hivatal már nem 52%-ot, hanem 42%-ot jelentett. Hát szabad így számolni? Mi hiszünk abban, hogy a Központi Statisztikai Hivatal a tudomány fellegvára. Úgy tudjuk, hogy a Központi Statisztikai Hivatal számadatai nélkül egyetlen igazgatási szerv sem számíthat ki semmit és nem tervezhet semmit. Úgy tudjuk, hogy a Központi Statisztikai Hivatalnak objektív, minden előítélettől mentes adatokat kell szolgáltatnia, mert ha a számadatokat valamilyen eleve eltökélt nézethez próbálják igazítani — bűncselekményt követnek el. De hogyan hihetünk ezek után a Központi Statisztikai Hivatal számadatainak, ha már ő maga sem hisz bennük?
Egyszóval: Minthogy az agrárforradalom eredményeképpen középparasztosítottuk a falut, minthogy a differenciálódás ellenére is a falun a középparasztság van többségben, építő munkánk és a lenini szövetkezeti terv pedig a parasztság zömének bevonását követeli, tehát — a középparasztsággal való szövetség politikája a „nep” viszonyai között az egyetlen helyes út.
Ez a kérdés gyakorlati oldala.
Nézzük csak meg, hogyan fogalmazta meg Lenin feladatainkat, amikor megindokolta az új gazdasági politikát. Magam előtt látom Lenin „A terményadóról” című brosúrájának vázlatát, amelyben Lenin világosan és szabatosan megadja a fő vezérfonalakat.
„A lényeg, a próbakő, most a termékek mennyiségének növelése lesz (lett)… Következésképpen: a mezőgazdaságban a középparasztra kell «tenni a tétet».
Az iparkodó paraszt mint gazdasági fellendülésünk központi alakja” (XXVI. köt. 312—313. old.).
Tehát: a földművelésben a középparasztra venni az irányt, az iparkodó paraszt mint gazdasági fellendülésünk központi alakja. Ezt írta Lenin 1921-ben.
Ez az eszme, elvtársak, volt az alapja azoknak a határozatoknak és a parasztgazdaságnak tett azon engedményeknek, amelyeket pártunk XIV., áprilisi konferenciáján elfogadtunk.
Milyen viszonyban vannak a XIV., áprilisi pártkonferencia határozatai azzal a szegényparasztság körében végzendő munkáról szóló határozattal, amelyet a Központi Bizottság októberben egyhangúlag hozott, mint ahogyan egyhangúlag fogadta el a XIV. konferencia határozatait is? A fő feladat, amely a Központi Bizottság októberi plénumán előttünk állott, az volt, hogy ne engedjük meghiúsítani az áprilisi konferencián kidolgozott politikát, a középparasztsággal való tartós szövetség politikáját, ne engedjük meghiúsítani ezt a politikát, mivel pártunkban olyan hangok hallatszottak, hogy a középparasztsággal való tartós szövetség politikája helytelen vagy elfogadhatatlan. Olyan hangok is hallatszottak, hogy a középparasztsággal való tartós szövetség a szegényparasztság mellőzését jelenti, hogy egyesek a szegényparasztság megkerülésével igyekeznek a középparasztsággal tartós szövetségre lépni. Ez ostobaság, elvtársak, de tény, hogy voltak ilyen hangok. Talán valami újat jelentett nekünk a szegényparasztság kérdése, amikor az októberi plénumra összegyűltünk? Természetesen nem. Amíg szegényparasztság van, szövetségben kell lennünk a szegényparasztsággal. Ezt már 1903 óta tudjuk, amikor Lenin „A falusi szegénységhez” című brosúrája először megjelent. Azért vagyunk marxisták, azért vagyunk kommunisták, hogy a falun a szegény parasztságra támaszkodjunk. Ki másra támaszkodhatnánk? Ez a kérdés nem új, semmi újat nem jelentett és nem is jelenthetett nekünk sem áprilisban, sem októberben, sem a konferencián, sem a Központi Bizottság plénumán. Ha a szegény parasztság kérdése mégis felmerült, azokkal a tapasztalatokkal kapcsolatban merült fel, amelyeket a Szovjetek újjáválasztása idején gyűjtöttünk. Mi tűnt ki? A Szovjeteket aktivizáltuk. Kezdtük meghonosítani a szovjet demokráciát. De mi célból? Hiszen a szovjet demokrácia a munkásosztály vezetését jelenti. Hiszen semmiféle szovjet demokráciát nem lehet igazi szovjet és igazi proletár demokráciának nevezni, ha a vezetés benne nem a proletariátusé és pártjáé. De mit jelent a szovjet demokrácia a proletariátus vezetésével? Azt jelenti, hogy a proletariátusnak falusi ügyvivőkre van szüksége. S kik legyenek ezek az ügyvivők? A szegényparasztság képviselői. S milyen helyzetben volt a szegényparasztság, amikor felélénkítettük a Szovjeteket? Teljesen szétforgácsolt, megosztott állapotban. Nemcsak a szegényparasztság egyes elemeinek, hanem egyes kommunistáknak is úgy tetszett, hogy a kuláktalanításról és a közigazgatási nyomásról való lemondás — a szegényparasztságról való lemondás, a szegényparasztság érdekeiről való megfeledkezés. És ahelyett, hogy szervezett harcot indítottak volna a kulákság ellen, méltatlan módon siránkozni kezdtek.
Mit kellett tennünk, hogy leküzdjük ezt a hangulatot? Előszöris, teljesítenünk kellett azt a feladatot, amelyet a XIV. pártkonferencia tűzött a párt elé, vagyis meg kellett állapítanunk a szegényparasztságnak nyújtandó anyagi segítség feltételeit, módjait és mértékét. Másodszor, ki kellett adni a külön szegényparaszti csoportok vagy frakciók megszervezésének jelszavát, hogy a szovjetválasztások, a szövetkezeti választások stb. idején nyílt politikai harcot indíthassunk a középparasztság megnyeréséért és a kulákság elszigeteléséért.
Éppen ezt tette Molotov elvtárs a Központi Bizottság falusi bizottságában végzett háromhónapos munkája eredményeképpen a szegényparasztság közötti munkáról szóló téziseiben, amelyeket a Központi Bizottság októberi plénuma egyhangúlag elfogadott.
Mint látják, a Központi Bizottság októberi plénumának határozata a XIV. pártkonferencia határozatának egyenes folytatása.
Előszöris, konkrétan fel kellett vetni az anyagi segítség kérdését, hogy javítsunk a szegényparasztság anyagi helyzetén, és másodszor, ki kellett adni a szegényparasztság megszervezésének jelszavát. Ez az az új dolog, amely teljes egészében Molotov elvtárstól származik, ez az ő gondolata — a szegényparaszti csoportok megszervezésének a jelszava.
Miért volt szükség a szegényparaszti csoportok megszervezésének jelszavára? Azért volt rá szükség, hogy felszámoljuk a szegényparasztság szétforgácsoltságát és lehetőséget nyújtsunk neki arra, hogy a kommunisták segítségével önálló politikai erővé szervezkedjék, amely a proletariátus szervezett támasza lehet a falun a kulákság elleni harcban, a középparasztságért vívott harcban. A szegényparasztságot még ma is áthatja a gyámolítottság érzése, reménykedik a GPU-ban, a hatóságban, mindenben, csak sajátmagában, saját erejében nem. Ezt a passzivitást, a gyámolítottságnak ezt az érzését ki kell irtani a szegényparasztság tudatából. Olyan jelszót kell adni a szegényparasztságnak, hogy végre saját lábára álljon, hogy a kommunista párt és az állam segítségével csoportokba szervezkedjék, hogy megtanuljon a Szovjetek, a szövetkezetek, a parasztbizottságok és a falusi nyilvánosság minden más küzdőterén harcolni a kulákság ellen, de nem a GPU-hoz folyamodva, hanem politikai harc, szervezett harc útján. Csakis így lehet megedzeni a szegényparasztságot, csakis így lehet megszervezni a szegényparasztságot, és csakis így lehet elérni azt, hogy a falusi szegénység ne gyámolított csoport, hanem a proletariátus falusi támasza legyen.
Ezért vetettük fel októberben a szegényparasztság kérdését.
6. Két veszély és két elhajlás a parasztkérdésben
A parasztság kérdésével kapcsolatban két elhajlás mutatkozott pártunkban. Elhajlás a kulákveszély lekicsinylése felé és elhajlás a kulákveszély túlbecsülése, a középparaszt szerepének lekicsinylése és lebecsülése felé. Nem állítom, hogy ezek az elhajlások valami halálosan veszedelmes dolgok ránk nézve. Az elhajlás — elhajlás, az elhajlás olyasvalami, ami még nem alakult ki teljesen. Az elhajlás a hiba kezdete. Vagy engedjük kifejlődni ezt a hibát — akkor baj van, vagy gyökerében elmetsszük — és akkor megszüntettük a veszélyt. Az elhajlás hibás valami, aminek következményei később mutatkoznak meg, ha idejében nem állítják meg kifejlődését.
Néhány szót a kulákveszély lebecsüléséről. Kulák elhajlásról beszélnek. Ez természetesen ostobaság. A pártban nem lehet kulák elhajlás. Nem kulák elhajlásról, hanem a kulákveszély lebecsülése felé való elhajlásról van szó. Még ha eddig nem is lettek volna olyanok, akik áldozatul estek ennek az elhajlásnak, akik ennek az elhajlásnak a talajára léptek, ilyenek mégis megjelentek volna, mert a fejlődés nálunk a kapitalizmus bizonyos felélénkülése felé halad, a kapitalizmus felélénkülése pedig feltétlenül zűrzavart kelt pártunk körül. Másrészt, nálunk fejlődik a szocialista ipar és harc folyik közte és a magántőke között. Ki kit szárnyal túl? Most a szocialista elemek vannak túlsúlyban. Alárendeljük magunknak a kulákot is, a városi magántőkést is. De egyelőre tény ami tény: a kulák erősödik, és gazdaságilag korántsem győztük le véglegesen. Elvitathatatlan, hogy a kulák erőt gyűjt, és aki ezt nem veszi észre, aki azt mondja, hogy ez semmiség, hogy a kulák — madárijesztő, az azt a veszélyt idézi fel, hogy a párt ébersége eltompul és a párt fegyvertelen lesz a kulákkal, vagyis a kapitalizmussal vívott harcban, mert a kulák a kapitalizmus falusi ügynöke.
Beszélnek Bogusevszkijről. Nála természetesen nem kulák elhajlásról van szó. Bogusevszkij elhajlik a kulákveszély lebecsülése felé. Ha elhajlása kulák elhajlás volna, ki kellene zárni a pártból. De mindeddig, tudomásom szerint, senki sem követelte a pártból való kiűzését. Ez az elhajlás — elhajlás a falusi kulákveszély lebecsülése felé — olyan elhajlás, amely akadályozza, hogy állandó harci készenlétben tartsuk a pártot és lefegyverzi a pártot a kapitalista elemekkel vívott harcában. Ezt az elhajlást, mint ismeretes, a párt Központi Bizottságának határozata elítélte.
De van egy másik elhajlás is — a kulákveszély túlbecsülése felé való elhajlás, amelyet az jellemez, hogy a kulákveszély láttára elvesztik a fejüket, pánikba esnek: „jön a kulák, segítség!” Furcsa! Bevezették az új gazdasági politikát, tudván, hogy ez a kapitalizmus, a kulák felélénkítése, hogy a kulák feltétlenül felemeli fejét. És lám, alighogy a kulák megmutatkozott, máris segítségért kezdtek kiáltozni, máris elvesztették fejüket. És a fejvesztettség annyira ment, hogy megfeledkeztek a középparasztról. Holott a falun most a legfőbb feladat a középparaszt meghódításáért vívott harc, a középparasztnak a kuláktól való elszakításáért vívott harc, a kulák elszigeteléséért vívott harc, a középparaszttal való tartós szövetség megteremtése útján. Erről feledkeznek meg azok az elvtársak, akik a kulákveszély láttán rémületbe esnek.
Azt hiszem, ha fel akarjuk tárni e két elhajlás gyökereit, e két elhajlást a következő kiindulópontokra vezethetnék vissza.
Az első elhajlás a kulák és általában a falusi tőkés elemek szerepének lebecsülésében, a kulákveszély elkenésében áll. Ez az elhajlás abból a helytelen feltevésből indul ki, hogy az új gazdasági politika fejlődése nem vezet a falusi tőkés elemek felélénkülésére, hogy a kulákok és általában a tőkés elemek nálunk elmerülnek vagy már el is merültek a történelmi múltba, hogy a falun nincs differenciálódás, hogy a kulák — a múlt visszhangja, madárijesztő és semmi más.
Mire vezet ez az elhajlás?
Ez az elhajlás valójában a falusi osztályharc tagadására vezet.
A második elhajlás abban áll, hogy felfújják a kulák és általában a falusi tőkés elemek szerepét, megrémülnek ezektől az elemektől és tagadják, hogy a proletariátus és a szegényparasztság szövetsége a középparaszttal lehetséges és célszerű.
Ez az elhajlás abból indul ki, hogy nálunk a falun a kapitalizmus egyszerű visszaállítása megy végbe, hogy a kapitalizmus visszaállításának e folyamata mindent elnyelő folyamat, amely teljesen vagy túlnyomó részben magával ragadja szövetkezeteinket is, hogy ennek a fejlődésnek eredményeképpen szakadatlanul fokozódnia kell a parasztság nagyarányú rétegeződésének, hogy a szélső csoportoknak, vagyis a kulákoknak és szegényparasztoknak évről-évre erősödniük és növekedniök kell, hogy a középső csoportoknak, vagyis a középparasztoknak ugyancsak évről-évre gyengülniük kell és el kell mosódniok.
A valóságban ez az elhajlás arra vezetne, hogy a falun lángra lobbantjuk az osztályharcot, hogy visszatérünk a szegényparaszt bizottságok kuláktalanító politikájához, tehát arra vezetne, hogy országunkban meghirdetjük a polgárháborút és így meghiúsítjuk egész építő munkánkat, ezzel pedig egyszersmind elvetjük Lenin szövetkezeti tervét, amely magában foglalja a paraszti gazdaságok millióinak bekapcsolását a szocialista építés rendszerébe.
Önök azt kérdezik: melyik elhajlás rosszabb? A kérdést így nem lehet feltenni. Mind a kettő rosszabb — vagyis egyik rosszabb a másiknál. És ha ezek az elhajlások kifejlődnek, felbomlaszthatják és tönkretehetik a pártot. Szerencsére pártunkban vannak olyan erők, amelyek elejét tudják venni mind az első, mind a második elhajlásnak. (Taps.) Bár a két elhajlás közül egyik rosszabb a másiknál, és ostobaság úgy feltenni a kérdést, hogy melyikük veszélyesebb, de van egy másik szempont, amelyből e két elhajlást meg kell vizsgálni. Melyik elhajlással való harcra van a párt jobban felkészülve — az elsővel vagy a másodikkal való harcra? — így kell gyakorlatilag feltenni a kérdést. Mindkét elhajlás veszélyes, mindkét elhajlás rosszabb, nem lehet arról beszélni, hogy melyikük veszélyesebb, de beszélhetünk és beszélnünk is kell arról, hogy melyik elhajlás elleni harcra van a párt jobban felkészülve. Ha feltesszük a kommunistáknak azt a kérdést, hogy mire van jobban felkészülve a párt — arra-e, hogy levetkőztesse a kulákot, avagy arra, hogy ezt ne tegye, hanem lépjen szövetségre a középparaszttal, azt hiszem, 100 kommunista közül 99 azt mondaná, hogy a párt a legjobban erre a jelszóra van felkészülve: üsd a kulákot. Csak engedjed — és egy szempillantás alatt levetkőztetik a kulákot. Ami azonban azt illeti, hogy ne kuláktalanítsanak, hanem a középparaszttal való szövetség útján a kulák elszigetelésének bonyolultabb politikáját folytassák, ezt már nem emésztik meg olyan könnyen. Ezért gondolom, hogy a pártnak mindkét elhajlás ellen vívott harcában mégis a második elhajlás elleni harcra kell a tüzet összpontosítania. (Taps.) Semmilyen marxizmussal, semmilyen leninizmussal nem szabad leplezni azt a tételt, hogy a kulák veszélyes. A kulák — kulák. A kulák veszélyes, bármennyit hajtogatja is Bogusevszkij, hogy csak madárijesztő. És ezt nem lehet kigyomlálni a kommunistából semmilyen idézettel. Azt a tételt azonban, hogy a középparaszttal tartós szövetségre van szükség, noha Iljics a II. kongresszus határozatában a középparaszt semlegesítéséről beszélt — ezt a tételt mindig el lehet kenni, el lehet ködösíteni a leninizmusról, a marxizmusról szóló frázisokkal. Itt széles tere van az idézeteknek, itt széles tere van mindenkinek, aki meg akarja ijeszteni a pártot, aki a párt elől el akarja rejteni az igazságot, azt az igazságot, hogy Leninnek a parasztságot illetőleg nem egy, hanem három jelszava volt. Itt marxizmus ürügyén mindenféle mesterkedésre rejlik lehetőség. És éppen ezért kell a tüzet a második elhajlás elleni harcra összpontosítani.
Így vagyunk a Szovjetunió belső helyzetének, gazdaságának, az iparnak és a mezőgazdaságnak, az osztályoknak, az osztályok aktivitásának, a Szovjetek felélénkítésének, a parasztságnak és egyebeknek a kérdésével.
Nem térek ki egyes kérdésekre, amelyek az államapparátust érintik. Az államapparátus növekszik és igyekszik kibújni a párt vezetése alól, ami természetesen nem fog neki sikerülni.
Úgyszintén nem beszélek államapparátusunk bürokratizmusáról sem — mégpedig azért nem, mert beszámolóm nagyon hosszúra nyúlt. És azért sem beszélek erről, mert ez a kérdés nem új a párt számára.
7. A párt feladatai
Áttérek a párt belpolitikai feladataira.
A népgazdaság egészének fejlesztése terén azon kell dolgoznunk, hogy:
a) tovább növeljük a népgazdaság termelésének mennyiségét;
b) országunkat agrárországból ipari országgá változtassuk;
c) a népgazdaságban biztosítsuk a szocialista elemek döntő fölényét a kapitalista elemekkel szemben;
d) a Szovjetunió népgazdaságának a kapitalista környezet viszonyai között biztosítsuk a szükséges függetlenséget;
e) az állami költségvetés általános rendszerében növeljük a nem adóból származó bevételek hányadát.
Az ipar és a mezőgazdaság terén azon kell dolgoznunk, hogy:
a) magasabb technikai színvonalra emelve fejlesszük szocialista iparunkat, emeljük a munka termelékenységét, csökkentsük az önköltséget, gyorsítsuk a tőke megtérülését;
b) a fűtőanyagnak, a fémnek, valamint a vasúti közlekedés állótőkéjének mérlegét összhangba hozzuk az ország növekvő szükségleteivel;
c) fokozott ütemben fejlesszük a helyi jelentőségű szovjet ipart;
d) növeljük a föld terméshozamát, emeljük a mezőgazdaság technikai színvonalát, fejlesszük az ipari növények termesztését, iparosítsuk a mezőgazdaságot;
e) az elaprózott parasztgazdaságokat a tömeges szövetkezetbe tömörítés és a parasztság kulturális színvonalának emelése útján bevonjuk a szocialista építésbe.
A kereskedelem terén azon kell dolgoznunk, hogy:
a) még jobban kiterjesszük és minőségileg megjavítsuk az áruközvetítő hálózatot (mindenféle szövetkezetek, állami kereskedelem);
b) a lehető legnagyobb mértékben meggyorsítsuk az áruforgalmat;
c) csökkentsük a kiskereskedelmi árakat és tovább növeljük a szovjet- és szövetkezeti kereskedelemnek a magánkereskedelemmel szembeni fölényét;
d) megteremtsük valamennyi begyűjtő szerv egységfrontját és a szigorú begyűjtési fegyelmet;
e) fokozzuk a külvilággal való áruforgalmunkat, olymódon, hogy biztosítjuk az aktív kereskedelmi mérleget, tehát az aktív fizetési mérleget is, amely a szilárd valuta megőrzésének elengedhetetlen feltétele és az infláció ellen szükséges biztosíték.
A tervezés terén munkánkban arra kell törekednünk, hogy okvetlenül biztosítsuk a szükséges tartalékokat.
Ha már itt tartunk, hadd szóljak néhány szót az egyik erőforrásról — a pálinkáról. Vannak emberek, akik azt gondolják, hogy a szocializmust glaszékesztyűs kézzel lehet építeni. Ez igen nagy tévedés, elvtársak. Minthogy nem kapunk kölcsönöket, minthogy tőkében szegények vagyunk, és minthogy, ezenkívül, nem akarjuk fejünket a nyugateurópai tőkések igájába hajtani, nem fogadhatjuk el azokat az uzsorafeltételeket, amelyeket ők nekünk felajánlanak és amelyeket visszautasítottunk — nem marad más választásunk, mint hogy más tereken keressünk erőforrásokat. Ez még mindig jobb, mint a szolgai függés. Választanunk kell a szolgai függés és a pálinka között, és azok, akik azt gondolják, hogy a szocializmust lehet glaszékesztyűben építeni, súlyosan tévednek.
Az osztályok kölcsönös viszonya terén azon kell dolgoznunk, hogy:
a) biztosítsuk a proletariátus és a falusi szegénység szövetségét a középparasztsággal;
b) biztosítsuk ebben a szövetségben a proletariátus vezetését;
c) politikailag elszigeteljük és gazdaságilag visszaszorítsuk a kulákot és a városi tőkést.
A szovjet építés terén végzett munkánkban erélyesen kell harcolnunk a bürokratizmus ellen, s be kell vonnunk ebbe a harcba a munkásosztály nagy tömegeit.
Néhány szót kívánok szólni az új burzsoáziáról és ideológusairól: a szmenovehistákról. Az „irányváltoztató” áramlat az új burzsoázia ideológiája, amely burzsoázia növekszik és lassacskán összefog a kulákkal és a hivatalnoki értelmiséggel. Az új burzsoázia kialakította saját ideológiáját, a szmenovehista ideológiát, amely szerint a kommunista párt elkerülhetetlenül elfajul, az új burzsoázia pedig elkerülhetetlenül megerősödik, nekünk bolsevikoknak pedig, anélkül, hogy magunk észrevennők — állítólag —, el kell jutnunk a demokratikus köztársaság küszöbéig, azután át is kell lépnünk ezt a küszöböt, és valamilyen „cézár” segítségével, aki a magasrangú katonai vagy polgári személyek közül válik ki, egy szép napon egy közönséges burzsoá köztársaság helyzetébe kell kerülnünk.
Ez az az új ideológia, amelynek az a célja, hogy bolonddá tegye a hivatalnoki értelmiséget, sőt, nemcsak azt, hanem egyes hozzánk közelálló köröket is. Nem fogom itt a pártunk elfajulásáról szóló tételt cáfolgatni. Ostobaságokat nem kell megcáfolni. A mi pártunk nem fajul el és nem is fog elfajulni. Nem olyan anyagból van gyúrva és nem olyan ember kovácsolta egybe, hogy elfajulhatna. (Taps.) Kádereink, a fiatalok és az öregek egyaránt, ideológiailag fejlődnek. Szerencsénk, hogy sikerült néhány kiadásban megjelentetni Lenin műveit. Az emberek most olvasnak, tanulnak és kezdik érteni a dolgokat. Nemcsak a vezetők, hanem a középkáderek is kezdik érteni a dolgokat, — nem lehet őket felültetni. Most senki sem ijed meg, amikor egyesek elfajulásról ordítoznak. Az emberek maguk eligazodnak majd. Bármennyit hangoskodnak egyesek, bármennyit ijesztgetnek idézetekkel, az átlagos párttag ezt meghallgatja és kiismeri magát, mert most a kezében vannak Lenin művei. (Taps.) Ez a tény egyik legjobb biztosítéka annak, hogy pártunk nem tér le a leninizmus útjáról. (Viharos taps.)
Ha mégis beszéltem a szmenovehistákról, csak azért tettem, hogy néhány szóval válaszoljak mindazoknak, akik pártunk és Központi Bizottságunk elfajulására számítanak. Usztrjalov az atyja ennek az ideológiának. Usztrjalov közlekedésünk vonalán van alkalmazásban. Azt mondják, hogy jól dolgozik. Szerintem, ha jól dolgozik, hadd álmodozzék pártunk elfajulásáról. Az álmodozás nálunk nincs megtiltva. Váljék egészségére. De vegye tudomásul, hogy ha álmodozik is elfajulásunkról, mégis a mi bolsevik malmunkra kell hajtania a vizet. Különben meggyűlik velünk a baja. (Taps.)
III
A párt
Áttérek a párt kérdésére. A pártot nem azért hagyom a pártnak tartott beszámolóm végére, mert fejlődésünk tényezői közül jelentőségben a párt az utolsó helyen áll. Nem, nem ezért. Hanem azért, mert nálunk a párt koronáz be mindent.
Beszéltem azokról a sikerekről, amelyeket a proletariátus diktatúrája a kül- és belpolitika terén, — a kapitalista környezet viszonyai között a külpolitikai manőverezés terén, és az országban magában a szocialista építés terén elért. De ezek a sikerek nem lettek volna elérhetők, ha pártunk nem állt volna feladatainak magaslatán, ha nem növekedett és nem erősödött volna. A pártnak mint vezető erőnek jelentősége ebben a tekintetben felmérhetetlen. A proletárdiktatúra nem automatikusan, hanem mindenekelőtt a párt erőivel, a párt vezetésével valósul meg. A párt vezetése nélkül, a kapitalista környezet adott viszonyai között, a proletárdiktatúra lehetetlen volna. Csak meg kell ingatni, csak meg kell gyengíteni a pártot, és legott meginog és meggyengül a proletárdiktatúra. Ez a magyarázata annak, hogy a világ valamennyi burzsoája vad gyűlölettel beszél pártunkról.
Ezzel korántsem akarom azt mondani, hogy pártunk azonos az állammal. Egyáltalán nem. A párt államunk vezető ereje. Ostobaság volna ezen az alapon azt mondani, amint egyes elvtársak mondják, hogy az államban a Politikai Iroda a legfelsőbb szerv. Ez nem igaz. Ez zagyvaság, amely ellenségeink malmára hajtja a vizet. A Politikai Iroda nem az állam, hanem a párt legfelsőbb szerve, a párt viszont az állam legfőbb vezető ereje. A Központi Bizottság és a Politikai Iroda a párt szerve. Nem akarom az állami intézményeket a párttal azonosítani. Csak azt akarom mondani, hogy bel- és külpolitikánk valamennyi alapvető kérdésében a párté volt a vezetőszerep. És csakis ezért voltak sikereink bel- és külpolitikánkban. Érthető tehát, hogy az olyan kérdések, mint a párt összetételének, a párt eszmei színvonalának, a párt kádereinek kérdése, az a kérdés, hogyan tudja irányítani a párt a gazdasági és szovjet építés kérdéseinek megoldását, hogy milyen súlya van a pártnak a munkásosztály és a parasztság körében, és végül, hogy milyen a párt belső állapota általában — érthető, hogy ezek a kérdések politikánk döntő fontosságú kérdései.
Mindenekelőtt beszéljünk a párt összetételéről. Pártunknak 1924. április 1-én, nem számítva a lenini behívóra belépetteket, 446 000 tagja és tagjelöltje volt. Ebből munkás volt 196 000,vagyis 44 %, paraszt l28 000, vagyis 28,8%, alkalmazott és egyéb 121 000, vagyis 27,2%. 1925. július 1-re a párt tagjainak és tagjelöltjeinek száma 446 000-ről 911 000-re emelkedett; ebből: munkás 534 000, vagyis 58,6%, paraszt 216 000, vagyis 23,8%, alkalmazott és egyéb 160 000, vagyis 17,6%. 1925. november 1-én a kommunisták száma nálunk 1 025 000.
A munkásosztály hány százaléka van nálunk a pártba beszervezve (ha az egész munkásosztályt vesszük)? A XIII. kongresszuson szervezeti beszámolómban azt mondottam, hogy az országban összesen 4 100 000 munkás van (beleértve a mezőgazdasági munkásokat is). Akkor nem vettem figyelembe a kisipari munkásokat, akikről nem vezettek nyilvántartást, mert a társadalombiztosítás még nem volt rájuk kiterjesztve, a statisztika pedig nem foglalkozott ezzel a kérdéssel. Akkor az 1924. januári adatokat közöltem. Később, amikor lehetővé vált a kisiparban foglalkoztatott munkások nyilvántartása, kitűnt, hogy 1924. július 1-én a munkások száma Összesen 5 500 000 volt, beleértve a mezőgazdasági munkásokat is. Ezek közül 390 000 munkás volt a pártban, vagyis az egész munkásosztály 7%-a. 1925. július 1-én a munkások száma 6 500 000 volt, ebből 534 000 volt a pártban, vagyis a munkásosztály összlétszámának 8%-a. 1925. október 1-én a mezőgazdasági és ipari, kis-, közép- és nagyipari munkások száma együttvéve 7 millió volt. Ezek közül a pártban volt 570 000, vagyis 8%.
Mindezt azért mondom el, hogy megmutassam, mennyire oktalan arról beszélni, hogy egy-két év leforgása alatt az ország egész munkásosztályának 90%-át be kell szerveznünk a pártba.
Vizsgáljuk most meg az OK(b)P munkás részének arányát a cenzusos ipar munkásaihoz viszonyítva. A cenzusos állami és nem-állami nagyiparban állandóan — nem szezonszerűen — foglalkoztatott munkások száma, beleértve a hadiipar, a vasúti főműhelyek és nagyobb fűtőházak állandó munkásait is, 1924. január 1-én-1 605 000 volt. Akkor 196 000 munkás volt a pártban. Ez a nagyiparban foglalkoztatott munkásság összlétszámának 12%-a. Ha azonban csak a munkapadnál dolgozó munkás párttagokat nézzük és megállapítjuk százalékarányukat a nagyiparban dolgozó munkások összlétszámához viszonyítva, akkor azt látjuk, hogy január 1-én 83 000 munkapadnál dolgozó munkás volt a pártban, ami a nagyipari munkásság összlétszámának csak 5%-a. Ez 1924. január 1-én volt.1924. június 1-én a nagyiparban 1 780 000 munkás dolgozott; a pártban akkor 389 000 munkás volt, vagyis a nagyipari munkások összlétszámának 21,8%-a. A munkapadnál dolgozó munkás párttagok száma 267 000 volt, vagyis a nagyipari munkásság összlétszámának 15%-a. 1925. január 1-én a cenzusos nagyiparban dolgozó munkások száma 1 845 000 volt; a pártban összesen, beleértve mind a munkapadnál dolgozókat, mind a nem munkapadnál dolgozókat, 429 000 munkás volt, vagyis a nagyipari munkásság összlétszámának 23,2%-a; munkapadnál dolgozó munkás 302 000 volt a pártban, vagyis a nagyipari munkásság összlétszámának 16,3%-a. 1925. július 1-én a nagyipar 2 094 000 munkást foglalkoztatott; a pártban 534 000 munkás volt, vagyis 25,5%; a munkapadnál dolgozó munkások száma 383 000 volt, vagyis a nagyipari munkásság összlétszámának 18,2 %-a.
Látjuk, hogy míg ott, az egész munkásosztályt véve alapul, a pártba szervezett munkások száma az egész munkásosztály összlétszámához viszonyítva lassabban növekszik, mint maga a munkásosztály, addig itt, a nagyiparban, fordított a helyzet: a pártban levő munkások százalékarányának növekedése gyorsabb, mint a munkásosztály növekedése magában a nagyiparban. Ezt azért kell megállapítani, hogy tudjuk, milyen pártunk arculata, amikor a párt munkás törzséről beszélünk; ez a munkás törzs főként nagyipari munkásokból áll.
Mindezt tekintetbe véve, beszélhetünk-e most arról, hogy a pártban egy év alatt 90%-ra emeljük a munkapadnál dolgozó munkások számát? Nem, nem beszélhetünk erről, mert nem akarunk légvárakat építeni. Ha ugyanis a pártban 380 000 munkapadnál dolgozó munkás van, ahhoz, hogy az összes többi — tehát körülbelül 700 000 nem munkapadnál dolgozó — 10%-ot tegyen ki, a párt tagjainak számát egy év alatt 7 millióra kellene felemelni. Az elvtársak egyszerűen nem számoltak és felsültek a 90%-kal.
Növekszik-e a párt súlya a munkásosztályban? Ezt a szemmellátható igazságot aligha kell bizonyítani. Önök tudják, hogy pártunk lényegében a munkásosztály választott pártja. E tekintetben elértük azt, amit még a világ egyetlen pártja sem ért el. Már ez az egy tény is arról tanúskodik, hogy pártunk súlya a munkásosztály soraiban mérhetetlenül nagy és hogy pártunk monopolhelyzetű párt a munkásosztályon belül.
Ami azt a kérdést illeti, hogy a falusi felnőtt lakosságnak hány százaléka van pártunkba szervezve, meg kell állapítanunk, hogy e téren eléggé rosszul állunk. A XIII. kongresszus idején az országban 53 millió 18—60 éves falusi lakos volt, a XIV. kongresszus idején valamivel több mint 54 millió van. Ebből a XIII. kongresszus idején a falusi pártsejtekben 136 000 kommunista volt, vagyis a felnőtt falusi lakosság 0,26%-a, mostpedig, a XIV. kongresszus idején, 202 000 paraszt van a pártban, vagyis 0,37 %. Pártunk a falun szörnyen lassan növekszik. Nem azt akarom mondani, hogy hétmérföldes léptekkel kell növekednie, de a parasztságnak ez a százaléka pártunkban mégiscsak nagyon jelentéktelen. Pártunk munkáspárt. Mindig a munkások lesznek benne túlsúlyban. Ebben az fejeződik ki, hogy nálunk proletárdiktatúra van. De az is világos, hogy a parasztsággal való szövetség nélkül lehetetlen a proletárdiktatúra, hogy a parasztság legjobbjainak bizonyos százaléka pártunk összetételében a párt számára szükséges támasz a falun. Ebből a szempontból a helyzet egyelőre nem valami rózsás.
Meg kell továbbá emlékeznem pártunk eszmei színvonalának általános emelkedéséről. A kérdés szervezeti oldaláról Molotov elvtárs számol majd be, ezért erre nem fogok kitérni, de azt az egyet okvetlenül le kell szegeznem, hogy minden rendelkezésünkre álló adat szerint fiatal és régi vezető kádereink eszmei színvonala jelentékenyen emelkedett. Példa lehet erre a múlt évi vita, amelyet a trockizmussal folytattunk. Mint tudják, a leninizmus revíziójáról volt szó, a párt vezetését — hogy úgy mondjam — menetközben akarták megváltoztatni. Mindannyian tudják, hogy a párt milyen egységesen állta ezt a pártellenes hullámot. Miről tanúskodik ez? Arról, hogy a párt fejlődött. Káderei megerősödtek, a párt nem fél a vitától. Most sajnos új vitaszakasz kezdődött. Meg vagyok győződve róla, hogy a párt gyorsan elintézi ezt a vitát is és semmi különös nem történhet. (Felkiáltások: „Úgy van!” Taps.) Nem akarok elébevágni az eseményeknek és nem akarom felbolygatni az embereket, s ezért most nem fogom érinteni a lényegét annak, hogy hogyan viselkedtek a leningrádi elvtársak konferenciájukon és hogyan reagáltak erre a moszkvai elvtársak. Azt hiszem, a kongresszus tagjai ezt maguk is elmondják, én pedig a zárszóban összegezem az eredményeket.
Befejezem előadói beszédemet.
Beszéltem külpolitikánkról, a kapitalista világot mardosó ellentétekről. Azt mondottam, hogy ezek az ellentétek csak nyugati munkásforradalommal küzdhetők le.
Beszéltem továbbá azokról az: ellentétekről, amelyeknek keretei között kölcsönös kapcsolataink, a Szovjetunió és a kapitalista államok kölcsönös kapcsolatai mozognak. Beszéltem arról, hogy ezek az államok igyekezni fognak országunkat a kapitalista rendszer függvényévé változtatni, igyekezni fognak ellenünk intervenciót szervezni, mi pedig meghiúsítjuk ezeket a kísérleteket, számítva a nyugati munkásosztály messzemenő támogatására, különösen miután a Nyugat munkásai egyre gyakrabban látogatnak meg bennünket és barátkoznak velünk. Arra számítunk, hogy ez a testvéri barátkozás nem fog a kapitalisták örömére szolgálni. Mi igyekszünk leküzdeni ezeket az ellentéteket. De végeredményben a kapitalizmus világa és a szocializmus világa közötti ellentéteket nemzetközi viszonylatban csupán saját erőnkkel leküzdeni nem tudjuk, ehhez több ország győzelmes proletárforradalmának segítsége szükséges.
Beszéltem továbbá országunk belső ellentéteiről — a kapitalista elemek és a szocialista elemek között fennálló ellentétekről. Azt mondottam, hogy ezeket az ellentéteket saját erőnkkel leküzdhetjük. Aki ebben nem hisz, az likvidátor, az nem hisz a szocialista építésben. Ezeket az ellentéteket le fogjuk küzdeni és leküzdésük már folyamatban is van. Természetesen, mennél előbb jön a nyugati segítség, annál jobb, annál előbb küzdjük le ezeket az ellentéteket, hogy megadjuk a kegyelemdöfést a magántőkének és országunkban elérjük a szocializmus teljes győzelmét, elérjük a teljes szocialista társadalom felépítését. De külső segítség nélkül sem fogunk elcsüggedni, nem fogunk segítségért kiáltozni, nem hagyjuk abba munkánkat (taps) és a nehézségektől nem riadunk vissza. Aki elfáradt, aki fél a nehézségektől, aki elveszíti a fejét — álljon félre és adja át a helyét azoknak, akik megőrizték bátorságukat és szilárdságukat. (Taps.) Mi nem tartozunk azok közé, akik visszariadnak a nehézségektől. Hiszen azért vagyunk bolsevikok, azért mentünk át a lenini edzés tüzén, hogy ne futamodjunk meg a nehézségek elől, hanem szembenézzünk velük és leküzdjük őket. (Felkiáltások: „Úgy van!” Taps.)
Beszéltem továbbá, elvtársak, pártunk sikereiről és hibáiról. Ilyen hiba akadt szép számmal. A külkereskedelem terén, a begyűjtés terén és több más munkaterületen akadt nálunk hiba szép számmal. Iljics arra tanított minket, hogy ne kapassuk el magunkat. Mi nem fogjuk elkapatni magunkat. Hiba volt szép számmal. De vannak sikerek is. Mindenesetre egyet elértünk, elértük azt, amit senki sem vehet el tőlünk. Elértük azt, hogy nagyszabású építőmunkánkkal, bolsevik lendületünkkel a gazdasági fronton, azokkal a sikerekkel, melyeket ezen a fronton arattunk, megmutattuk az egész világnak, hogy a munkások, akik kezükbe ragadták a hatalmat, nemcsak verni tudják a kapitalizmust, nemcsak rombolni tudnak, hanem új társadalmat is tudnak építeni, tudnak szocializmust építeni. Ezt a vívmányt, azt, hogy ezt az igazságot szemmelláthatóvá tettük — ezt nem veszi el tőlünk senki. Ez valamennyi eddigi vívmányunk között a legnagyobb és legnehezebb vívmány. Mert megmutattuk a Nyugat munkásosztályának és a Kelet elnyomott népeinek, hogy azok a munkások, akik a történelem folyamán csak az urakra tudtak dolgozni, miközben pedig az urak kormányoztak, hogy ezek a munkások, miután kezükbe ragadták a hatalmat, a legnehezebb viszonyok között képesek voltak arra, hogy egy nagy országot kormányozzanak, hogy szocializmust építsenek.
Mi szükséges ahhoz, hogy a Nyugat proletárjai győzzenek? Elsősorban hinniök kell saját erejükben, fel kell ismerniök azt, hogy a munkásosztály meg tud lenni burzsoázia nélkül, hogy a munkásosztály nemcsak a régit lerombolni, hanem az újat felépíteni is tudja, fel tudja építeni a szocializmust. A szociáldemokrácia egész munkája arra irányul, hogy szkepticizmust oltson a munkásokba, megfossza őket saját erejükbe vetett hitüktől, megrendítse bennük azt a hitet, hogy a burzsoázia erővel legyőzhető. A mi egész munkánknak, a mi egész építésünknek az az értelme, hogy ez a munka és ez az építés meggyőzze a kapitalista országok munkásosztályát arról, hogy a munkásosztály meg tud lenni burzsoázia nélkül és saját erejével új társadalmat tud építeni.
A munkások zarándoklása országunkban, az a tény, hogy az országunkba érkező munkásküldöttségek kifürkészik építésünk minden zegét-zugát és igyekeznek kitapintani építésünk sikereit — mindez azt mutatja, hogy a kapitalista országok munkásosztálya a szociáldemokrácia ellenére kezd hinni saját erejében és abban, hogy a munkásosztály a régi társadalom romjain meg tudja teremteni az új társadalmat.
Nem mondom azt, hogy sokat értünk el a múlt kongresszus óta eltelt esztendő alatt, egyet azonban mégis el kell ismernünk: el kell ismernünk azt, hogy szocialista építésünk sikereivel megmutattuk és bebizonyítottuk, hogy a munkásosztály, miután megdöntötte a burzsoáziát és saját kezébe vette a hatalmat, a szocializmus elvei alapján át tudja építeni a kapitalista társadalmat. Ezt elértük és ezt senki tőlünk el nem veszi, semmilyen körülmények közt. És ez felbecsülhetetlen siker. Mert mit jelent e siker elérése? Azt jelenti, hogy hitet öntünk a kapitalista országok munkásaiba, hogy higgyenek saját erejükben, higgyenek győzelmükben. Azt jelenti, hogy új fegyvert adunk a kezükbe a burzsoázia ellen. És hogy ők kezükbe veszik ezt a fegyvert és készek élni vele — ez már abból is látszik, hogy a munkások zarándoklása országunkba nem szűnik, hanem fokozódik. És amikor a kapitalista országok munkásait áthatja majd a saját erejükbe vetett hit, biztosak lehetünk benne, hogy ez lesz a kapitalizmus végének kezdete és a proletárforradalom győzelmének legbiztosabb jele.
Ezért gondolom, hogy nem hiába dolgozunk, amikor a szocializmust építjük. Ezért gondolom, hogy ebben a munkában nemzetközi méretekben győznünk kell. (Viharos, hosszantartó taps. Az egész kongresszus lelkesen éljenez.)
Zárszó a Központi Bizottság politikai beszámolójához
December 23
Elvtársak! Az írásban beadott, egyes kérdésekre vonatkozó egyes megjegyzésekre nem fogok válaszolni, minthogy voltaképpen egész zárszavam megadja a választ ezekre az írásos megjegyzésekre.
Továbbá, nem szándékozom válaszolni a személyes támadásokra és mindenféle tisztán személyes jellegű kirohanásra, minthogy feltételezem, hogy a kongresszusnak elegendő anyag áll a rendelkezésére ahhoz, hogy megítélhesse ezeknek a támadásoknak indítóokait és hátterét.
Nem térek ki a „barlanglakokra” sem, — azokra az emberekre, akik valahol Kiszlovodszk alatt összegyűltek és a Központi Bizottság szerveire vonatkozólag mindenféle kombinációkat szőttek. Sebaj, csak kombináljanak, ez az ő dolguk! Csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy Lasevics, aki itt hevesen kikelt a kombinációs politika ellen, maga is a kombinátorok közé tartozik és Kiszlovodszk alatt a „barlanglakok” tanácskozásán, mint kitűnt, korántsem jelentéktelen szerepet játszott. Sebaj! váljék egészségére. (Derültség.)
Áttérek a tárgyra.
1. Szokolnyikov és országunk Dawesizálása
Előszöris van néhány ellenvetésem. Az első ellenvetésem Szokolnyikovnak szól. Beszédében ezt mondotta: „Amikor Sztálin két vezérvonalat jelölt meg, gazdaságunk építésének két vezérvonalát, megtévesztett bennünket, mert másképpen kellett volna megfogalmaznia ezt a két irányvonalat, nem berendezések behozataláról, hanem készáruk behozataláról kellett volna beszélnie.” Állítom, hogy ezzel a kijelentésével Szokolnyikov leleplezte magát mint Sanyin téziseinek hívét. Szokolnyikov ugyanis itt lényegében országunk dawesizálásának híveként lép fel. Miről beszéltem előadói beszédemben? Talán az export-import tervről? Persze, hogy nem. Mindnyájan tudjuk, hogy ma kénytelenek vagyunk felszereléseket importálni. Szokolnyikov azonban elvvé, elméletté, fejlődési távlattá teszi ezt a kényszerűséget. Ebben van Szokolnyikov hibája. Beszámolómban népgazdaságunk felépítésével kapcsolatban két alapvető, irányadó, általános vonalról beszéltem. Azért beszéltem erről, hogy tisztázzam azt a kérdést, miképpen biztosíthatjuk országunk önálló gazdasági fejlődését a kapitalista környezet viszonyai között. Beszéltem arról, hogy a mi vezérvonalunk, a mi perspektívánk az, hogy országunkat agrárországból ipari országgá akarjuk változtatni. Mi az, hogy agrárország? Agrárország az olyan ország, amely mezőgazdasági termékeket exportál és berendezéseket importál, de ő maga saját erejéből nem termel vagy alig termel ilyen berendezéseket (gépeket stb.). Ha megrekedünk a fejlődésnek azon a fokán, amikor berendezéseket és gépeket importálnunk kell, ahelyett, hogy saját erőnkből állítanék elő őket, akkor nem lehet semmi biztosítékunk arra, hogy országunk nem válik a kapitalista rendszer függvényévé. Éppen ezért arra kell vennünk az irányt, hogy országunkban kifejlesszük a termelőeszközök termelését. Szokolnyikov csakugyan nem tudja megérteni ezt az elemi igazságot? Hiszen én csak erről beszéltem előadói beszédemben.
Mit követel a Dawes-terv? Azt követeli, hogy Németország a jóvátételek megfizetésének céljára pumpáljon ki pénzt idegen piacokból, mégpedig főképpen a mi szovjet piacainkból. Mi következik ebből? Ebből az következik, hogy Németország berendezéseket ad majd nekünk, mi ezeket a berendezéseket importáljuk, exportálni pedig mezőgazdasági termékeket fogunk. Mi — vagyis iparunk — ilyképpen Európa pórázán fogunk járni. Éppen ez a Dawes-terv alapja. Ezzel kapcsolatban mondottam beszámolómban, hogy a Dawes-terv, amennyiben a mi országunkat érinti, homokra épül. Miért? „Azért — mondottam —, mert eszünk ágában sincs, hogy bármely más ország agrárterületévé váljunk, beleértve Németországot is”, mert „magunk fogunk gépeket és egyéb termelési eszközöket előállítani”. Vezérvonalunknak éppen az a lényege, az az alapja, hogy országunkat agrárországból olyan ipari országgá változtassuk, amely a szükséges berendezést saját erejéből képes előállítani. Azon kell lennünk, hogy gazdasági szakembereink gondolatai és törekvései éppen erre irányuljanak, vagyis arra, hogy országunkat berendezést importáló országból berendezést gyártó országgá változtassuk. Mert ez a legfőbb biztosítéka országunk gazdasági önállóságának. Mert ez a biztosítéka annak, hogy országunk nem lesz a kapitalista országok függeléke. Szokolnyikov ezt az egyszerű és nyilvánvaló dolgot nem akarja megérteni. A Dawes-terv szerzői azt szeretnék, hogy, teszem, kartonvászon gyártására szorítkozzunk, nekünk azonban ez kevés, mert mi nemcsak kartont akarunk gyártani, hanem a karton készítéséhez szükséges gépeket is. A Dawes-terv szerzői azt szeretnék, hogy, teszem, gépkocsik gyártására szorítkozzunk, nekünk azonban ez kevés, mert mi nemcsak gépkocsikat akarunk gyártani, hanem a gépkocsigyártáshoz szükséges gépeket is. A Dawes-terv szerzői szeretnének minket, teszem, lábbeli gyártására korlátozni, nekünk azonban ez kevés, mert mi nemcsak lábbelit akarunk gyártani, hanem a lábbeli készítéséhez szükséges gépeket is. És a többi, és így tovább.
Ez a különbség a két vezérvonal között, s ezt nem akarja Szokolnyikov megérteni.
Aki a mi vezérvonalunkat elveti, az eltávolodik a szocialista építés feladataitól, az országunk dawesi- zálásának álláspontjára helyezkedik.
2. Kamenyev és a parasztságnak tett engedményeink
Második ellenvetésem Kamenyevnek szól. Kamenyev azt mondotta, hogy amikor a XIV. pártkonferencián a gazdasági kérdésekre, a Szovjetek felélénkítésére, a hadikommunizmus maradványainak felszámolására, a földbérlet és a bérmunka kérdésének rendezésére vonatkozó ismert határozatokat hoztuk, ezzel a kuláknak tettünk engedményeket, nempedig a parasztságnak, hogy ezek nem a parasztságnak, hanem a kapitalista elemeknek tett engedmények. Igaz-e ez? Állítom, hogy ez nem igaz, hogy ez a párt megrágalmazása. Állítom, hogy egy marxista nem nyúl így a kérdéshez, hogy csak egy liberális kezelheti így ezt a kérdést.
Miféle engedményeket tettünk a XIV. pártkonferencián? Beilleszkednek-e ezek az engedmények az új gazdasági politika keretei közé, vagy sem? Feltétlenül beilleszkednek. Talán kiterjesztettük a „nep”-et az áprilisi konferencián? Válaszoljon az ellenzék: kiterjesztettük-e áprilisban a „nep”-et, vagy sem? Ha kiterjesztettük, miért szavaztak a XIV. konferencia határozataira? S vajon nem ismeretes-e, hogy mindannyian a „nep” kiszélesítése ellen vagyunk? Miről van hát szó? Bizony arról, hogy Kamenyev belezavarodott a kérdésbe, merthiszen a „nep” magában foglalja azt, hogy megengedjük a kereskedést, teret engedünk a kapitalizmusnak, megengedjük a bérmunkát, a XIV. konferencia határozatai pedig éppen a Lenin idején bevezetett új gazdasági politikának felelnek meg. Tudta-e Lenin, hogy eleinte elsősorban a tőkések, a kereskedők, a kulákok fogják kihasználni az új gazdasági politikát? Persze, hogy tudta. De vajon mondott-e Lenin olyat, hogy a „nep” bevezetésével az üzérkedőknek és a tőkés elemeknek teszünk engedményeket, nempedig a parasztságnak? Nem, nem mondott és nem is mondhatott ilyesmit. Ellenkezőleg, mindig azt hangoztatta, hogy amikor teret engedünk a kereskedésnek és a kapitalizmusnak és a „nep” irányában módosítjuk a politikánkat, ezzel a parasztságnak teszünk engedményeket a vele való összefogás megőrzése és megszilárdítása érdekében, mert a parasztság a mai körülmények között nem élhet áruforgalom nélkül, nem élhet a kapitalizmus bizonyos felélénkülésének megengedése nélkül, — mert az összefogást most máskép, mint a kereskedelem útján, nem lehet elősegíteni — mert csak ily módon szilárdíthatjuk meg az összefogást és építhetjük fel a szocialista gazdaság alapját. Így fogta fel Lenin az engedmények kérdését. Így kell felfogni az 1925 áprilisában tett engedmények kérdését.
Engedjék meg, hogy felolvassam Lenin erre vonatkozó véleményét. Moszkva kormányzóság sejttitkárainak gyűlésén, a terményadóról mondott beszédében, a párt áttérését az új politikára, a „nep” politikájára a következőképpen okolta meg:
„Szeretnék kitérni arra a kérdésre, hogy miképpen egyeztethető össze ez a politika a kommunizmus álláspontjával, és miképpen lehetséges, hogy a kommunista Szovjethatalom elősegíti a szabadkereskedelem fejlődését. Helyes-e ez a kommunizmus szempontjából? Hogy erre a kérdésre válaszolhassunk, figyelmesen szemügyre kell vennünk azokat a változásokat, amelyek a parasztgazdaságban végbementek. Kezdetben az volt a helyzet, hogy az egész parasztság a földbirtokosok hatalma ellen nyomult. A földbirtokosok ellen együtt haladtak a szegényparasztok és a kulákok, noha, természetesen, különböző szándékokkal: a kulákok azért akarták elvenni a földbirtokostól a földet, hogy azon saját gazdaságukat kifejlesszék. Ekkor mutatkozott meg, hogy a kulákoknak és a szegényparasztoknak különbözők az érdekeik és a törekvéseik. Ukrajnában még ma is sokkal világosabban mutatkozik meg ez az érdekellentét, mint nálunk. A szegényparasztság közvetlenül igen kevéssé tudta hasznosítani a földesuraktól az ő kezébe átment földet, mert ehhez nem voltak sem készletei, sem munkaeszközei. És láttuk, hogy a szegényparasztság szervezkedni kezdett, hogy a kulákok meg ne kaparinthassák az elvett földeket. A Szovjethatalom támogatta a nálunk és Ukrajnában létrejött szegényparaszt bizottságokat. Mi lett ennek az eredménye? Az eredmény az lett, hogy a falun túlsúlyba jutott a középparaszti elem … A két véglet, az egyik oldalon a kulákság, a másik oldalon a szegényparasztság, lemorzsolódott, s a lakosság többsége közeledni kezdett a középparasztság színvonalához. Ha emelnünk kell parasztgazdaságunk termelékenységét, akkor elsősorban a középparasztsággal kell számolnunk. A kommunista pártnak ehhez is kellett szabnia politikáját… A parasztpolitikánkban beállott változás tehát azzal magyarázható, hogy megváltozott magának a parasztságnak a helyzete. A falu középparasztibb jellegűvé lett, s a termelőerők fejlődése érdekében ezzel számolnunk kell” (XXVI. köt. 304—305. old.).
Egy másik helyen, ugyanennek a kötetnek 247. oldalán, Lenin ezt az általános következtetést vonja le:
„Állami gazdaságunkat a középparaszti gazdasághoz alkalmazkodva kell felépítenünk, amelyet három év alatt nem tudtunk átalakítani és még tíz év alatt sem tudunk majd átalakítani.”
Másszóval, azért vezettük be a szabadkereskedelmet, azért engedtük mega kapitalizmus felélénkülését, azért vezettük be az új gazdasági politikát, hogy fokozzuk a termelőerők növekedését, hogy az országban növeljük a termények mennyiségét, hogy megszilárdítsuk a parasztsággal való szövetségünket. Az összefogás, a parasztsággal való összefogás érdekei, mint a „nep” vonalán tett engedményeink alapja — így nyúlt Lenin ehhez a kérdéshez.
Tudta-e akkor Lenin, hogy a „nep”-et, a parasztságnak tett engedményeket, ki fogják használni az üzérkedők, a tőkések, a kulákok? Persze, hogy tudta. Azt jelenti-e ez, hogy ezek az engedmények lényegében az üzéreknek és kulákoknak tett engedmények voltak? Nem, nem jelenti ezt. Merthiszen az új gazdasági politikát, és különösen a kereskedelmet, nemcsak a tőkések és a kulákok használják ki, hanem az állami és szövetkezeti szervek is, nemcsak a tőkések és a kulákok kereskednek, hanem az állami szervek és a szövetkezetek is, az állami szervek és a szövetkezetek pedig, amikor majd megtanulnak kereskedni, túlsúlyba fognak kerülni (máris túlsúlyba kerülnek!) a magánkereskedőkkel szemben és összekapcsolják iparunkat a parasztgazdasággal.
Mi következik ebből? Ebből az következik, hogy a mi engedményeink, alapjában véve a munkás-paraszt összefogás megszilárdítása vonalán mozognak, s hogy ezeket az engedményeket a parasztsággal való összefogás érdekében tesszük.
Aki ezt nem érti meg, az nem mint leninista, hanem mint liberális nyúl a kérdéshez.
3. Ki követett el számítási hibákat?
A harmadik ellenvetés Szokolnyikovnak szól. Szokolnyikov azt mondja: „Azok a jelentős veszteségek, amelyek bennünket ősz óta a gazdasági fronton értek, éppen annak a következményei, hogy túlbecsültük erőinket, hogy túlbecsültük szocialista érettségünket, hogy túlbecsültük állami gazdaságunk lehetőségeit arra, hogy már most az egész népgazdaságot vezesse.”
Eszerint a begyűjtés és a külkereskedelem terén elkövetett számítási hibák — az 1924—1925-ös passzív egyenlegre gondolok — nem szabályozó szerveink hibájával, hanem gazdaságunk szocialista érettségének túlbecsülésével magyarázhatók. S ebben, mint kitűnik, Buharin a ludas, akinek az „iskolája” különös buzgalommal szítja a túlzásokat gazdaságunk szocialista érettségének kérdésében.
Beszédekben persze „lehet” annyi badarságot mondani, amennyi csak tetszik, mint ahogy Szokolnyikov gyakran teszi. De mindennek van határa. Hogyan lehet a kongresszuson ilyen képtelenséget és ilyen nyilvánvaló valótlanságot mondani? Szokolnyikov talán nem tud a Politikai Irodának arról a november elején tartott külön üléséről, amelyen a begyűjtés és a külkereskedelem kérdését tárgyalták, s amelyen a Központi Bizottság, azaz a Központi Bizottság többsége, amely állítólag túlbecsüli szocialista lehetőségeinket, helyreigazította a szabályozó szervek hibáit? Hogy lehet kongresszuson ilyen badarságokat beszélni? És hogy kerül ide Buharin „iskolája” vagy maga Buharin? Miféle szokás az — másnak a nyakába varrni a hibát! Szokolnyikov talán nem tudja, hogy a Központi Bizottság ülésén a számítási hibák kérdésében elhangzott beszédek gyorsírói jegyzetét valamennyi kormányzósági pártbizottságnak szétküldték? Hogyan lehet nyilvánvaló tények ellen beszélni? Beszédekben „lehet” badarságokat mondani, de ennek is van határa.
4. Hogyan védi Szokolnyikov a szegényparasztságot
A negyedik ellenvetés szintén Szokolnyikovnak szól. Szokolnyikov itt kijelentette, hogy ő, mint pénzügyi népbiztos, mindenképpen azon van, hogy a mezőgazdasági adót a jövedelem után vessék ki, ámde ebben őt akadályozzák, — akadályozzák azért, mert nem engedik védeni a szegényparasztságot és megzabolázni a kulákot. Ez nem igaz, elvtársak. Ez a párt megrágalmazása. A Központi Bizottság plénumán ez év októberében felvetették azt a kérdést, hogy a mezőgazdasági adót formailag jövedelemadóvá kell változtatni — azért mondom, hogy formailag, mert ténylegesen jövedelemadó —, ezt a kérdést felvetették, de Szokolnyikovon kívül senki sem támogatta azt a javaslatot, hogy a kérdést a kongresszus elé vigyük, minthogy a kérdés még nem volt előkészítve ahhoz, hogy a kongresszus elé kerüljön. Szokolnyikov akkor nem ragaszkodott javaslatához. Most pedig kitűnik, hogy Szokolnyikov nem átallja ezt az ügyet a Központi Bizottság ellen felhasználni, persze nem a szegényparasztság, hanem az ellenzék érdekében. Noshát, mivel Szokolnyikov itt a szegényparasztságról beszél, hadd közöljek egy tényt, amely fényt vet arra, mi az igazi álláspontja Szokolnyikovnak, a szegényparasztság fémjelzett szószólójának. Miljutyin elvtárs, az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság pénzügyi népbiztosa nemrég kiadott egy rendeletet, amellyel az egy rubelnél alacsonyabb adóval megterhelt szegényparasztgazdaságokat felmentette az adófizetés alól. Miljutyin elvtársnak a Központi Bizottsághoz beterjesztett jelentéséből látható, hogy ebből az egy rubelnél alacsonyabb adóból, ebből a parasztságot ingerlő adóból az egész OSzFSzK-ban összesen körülbelül 300—400 000 rubel folyhatna be, hogy ennek az adónak a behajtási költségei alig kisebbek, mint maga az adóbevétel. S mit tesz Szokolnyikov, a szegényparasztságnak ez a szószólója? Fogja magát és hatályon kívül helyezi Miljutyin elvtárs rendeletét. Ezzel kapcsolatban a Központi Bizottság tizenöt kormányzósági pártbizottságtól kapott tiltakozásokat. Szokolnyikov makacskodik. A Központi Bizottság nyomására volt szükség ahhoz, hogy Szokolnyikov lemondjon annak a teljesen helyes rendeletnek hatályon kívül helyezéséről, amelyet az OSzFSzK Pénzügyi Népbiztossága az egy rubelnél alacsonyabb adó törlésére vonatkozólag kiadott. Ezt nevezi Szokolnyikov a szegényparasztság érdekei „védelmének”. S az ilyen embereknek, akiknek ennyi minden van a számláján — ejnye, hogy is fejezzem ki magam a legenyhébben —, van bátorságuk a Központi Bizottság ellen fellépni. Furcsa dolog ez, élvtársak, nagyon furcsa.
5. Eszmei harc, vagy rágalom?
Végül, van még egy ellenvetésem. Mégpedig az „Anyaggyűjtemény a vitás kérdésekhez” című kötet szerzői ellen. Ezt az éppen most megjelent „bizalmas, csak a kongresszus tagjainak” szóló „Anyaggyűjteményt” tegnap osztották itt szét. Ebben a gyűjteményben többek között arról van szó, hogy én ez év áprilisában fogadtam a falusi levelezők küldöttségét és kijelentettem, hogy rokonszenvezek a földmagántulajdon visszaállításának gondolatával. Az történt, hogy a „Bednota” közölte az egyik falusi levelező ilyenféle „benyomásait”, amiről én akkor nem tudtam, mert nem kerültek a szemem elé. Erről ez év októberében értesültem. Még régebben, áprilisban, a rigai hírügynökség, amely azzal magaslik ki valamennyi többi más hírügynökség közül, hogy állandóan hamis híreket gyárt rólunk, hasonló közlést továbbított a külföldi sajtónak, amiről embereink Párizsból táviratilag értesítették a Külügyi Népbiztosságot, követelve a hír megcáfolását. Én akkor helyettesem útján azonnal válaszoltam Csicserin elvtársnak, mégpedig azt, hogy „ha Csicserin elvtárs szükségesnek tartja, hogy minden ostobaságot és minden pletykát megcáfoljon, ám cáfolja meg” (lásd a Központi Bizottság irattárában).
Tudnak-e minderről a szentségként kezelt „gyűjtemény” szerzői? Persze, hogy tudnak. Akkor minek melegítenek fel és terjesztenek mindenféle badarságot és hazugságot? Hogyan folyamodhatnak, hogyan folyamodhat az ellenzék a rigai hírügynökség módszereihez? Hát idáig süllyedtek? (Közbeszólás: „Gyalázat!”)
Továbbá, minthogy ismertem a „barlanglakok” szokásait, minthogy tudtam, hogy képesek a rigai hírügynökség módszereit utánozni, cáfolatot küldtem a „Bednota” szerkesztőségének. Nevetséges ilyen badarságokat megcáfolni, de tudván, kivel van dolgom, mégis elküldtem a cáfolatot. Felolvasom:
„Levél a «Bednota» szerkesztőségéhez.
Szerkesztő elvtárs! Elvtársaimtól nemrég megtudtam, hogy a «Bednota» 1925 április 5-i számában a falusi levelezők küldöttségének velem folytatott beszélgetése kapcsán közölte az egyik falusi levelezőnek az ő benyomásairól írott cikkét, amelyet annakidején nem volt alkalmam olvasni, s amely szerint én rokonszenvezek azzal a gondolattal, hogy a földtulajdont 40 és még több évre biztosítsuk az egyes parasztgazdáknak, hogy rokonszenvezek a földmagántulajdon gondolatával stb. Jóllehet ez a fantasztikus közlés annyira nyilvánvaló badarság, hogy nem is szorul cáfolatra, mindazonáltal talán nem lesz felesleges, ha engedélyt kérek öntől arra, hogy a «Bednotá»-ban kijelentsem, hogy ez a közlés a lehető legdurvább hiba és teljes egészében a szerző élénk képzeletének szülötte.
I. Sztálin”
Ismerik-e a „gyűjtemény” szerzői ezt a levelet? Kétségtelenül ismerik. Akkor minek terjesztenek továbbra is pletykákat, hazugságokat? Miféle harci módszer ez? Azt mondják, hogy ez eszmei harc. Dehogy, elvtársak, ez nem eszmei harc. Ez, kereken kimondva, nem más, mint rágalom.
Engedjék meg, hogy most áttérjek a legfontosabb elvi kérdésekre.
6. A „nep”-ről
A „nep” kérdése. Krupszkaja elvtársnőre és a „nep” kérdésével kapcsolatban mondott beszédére gondolok. Krupszkaja elvtársnő azt mondja: „A «nep» lényegében kapitalizmus, amelyet bizonyos feltételekkel megengedünk, kapitalizmus, amelyet a proletár állam pórázon tart” … Helyes-e ez? Igen is, meg nem is. Tény és való, hogy a kapitalizmust pórázon tartjuk és pórázon is fogjuk tartani, amíg fennmarad. De hogy a „nep” kapitalizmus — ez már badarság, hallatlan badarság. A „nep” a proletár állam különleges politikája, amely arra épül, hogy teret enged a kapitalizmusnak, de úgy, hogy a kulcspozíciók a proletár állam kezében maradnak, — olyan politika, amely számol a kapitalista és a szocialista elemek harcával, számít arra, hogy a szocialista elemek a kapitalista elemek rovására egyre nagyobb szerepet töltenek be, arra, hogy a szocialista elemek legyőzik a kapitalista elemeket, — olyan politika, amely az osztályok megszüntetésére és a szocialista gazdaság alapjának felépítésére irányul. Aki nem érti meg a „nep”-nek ezt az átmeneti, kettős jellegét, az elfordul a leninizmustól. Ha a „nep” kapitalizmus volna, akkor a „nep” Oroszországa, amelyről Lenin beszélt, kapitalista Oroszország volna. De hát kapitalista ország-e a mai Oroszország, nempedig átmeneti a kapitalizmusból a szocializmusba? Miért nem mondotta akkor Lenin egyszerűen azt, hogy „a kapitalista Oroszország szocialista Oroszországgá lesz”, miért tartotta jobbnak, hogy egy másik tételt adjon, azt, hogy „a «nep» Oroszországából szocialista Oroszország lesz”? Egyetért-e az ellenzék Krupszkaja elvtársnővel abban, hogy a „nep” kapitalizmus, vagy nem? Azt hiszem, nem akad a kongresszusnak egyetlen tagja sem, aki egyetértene Krupszkaja elvtársnő tételével. Krupszkaja elvtársnő (ne vegye zokon), merő badarságot mondott. Ilyen badarsággal nem lehet itt Buharinnal szemben Lenin védelmére kelni.
7. az Államkapitalizmusról
Ezzel a kérdéssel függ össze Buharin hibája. Mi volt az ő hibája? Milyen kérdésekben vitatkozott Lenin Buharinnal? Lenin azt állította, hogy az államkapitalizmus kategóriája összeegyeztethető a proletárdiktatúra rendszerével. Buharin ezt tagadta. Buharin úgy vélte — és vele együtt a „baloldali” kommunisták, többek között Szafarov is, úgy vélték —, hogy az államkapitalizmus kategóriája nem egyeztethető össze a proletárdiktatúra rendszerével. Persze Leninnek volt igaza. Buharinnak — ezt ő be is ismerte — nem volt igaza. Ez volt Buharin hibája. De ez a múltban volt. Ha most, 1925 májusában, Buharin ismét azt mondja, hogy nézeteltérései vannak Leninnel az államkapitalizmus kérdésében, akkor ez, szerintem, egyszerű félreértés. Vagy egyenesen vissza kell vonnia ezt a nyilatkozatát, vagypedig félreértés forog fenn, mert az a vonal, amelyért most Buharin az államkapitalizmus természetének kérdésében síkra száll, Lenin vonala. Nem Lenin jött el Buharinhoz, hanem ellenkezőleg, Buharin jött Leninhez. S éppen ezért mi Buharin mellett vagyunk. (Taps.)
Kamenyev és Zinovjev fő hibája az, hogy az államkapitalizmus kérdését skolasztikusan, a történelmi helyzetből kiragadva, nem dialektikusán vizsgálják. A kérdés ilyen feltevése sehogyan sem fér össze a leninizmus szellemével. Hogyan tette fel a kérdést Lenin? Lenin 1921-ben, tudva hogy iparunk kevéssé fejlett, a parasztságnak pedig árukra van szüksége, tudva hogy az ipart nem lehet máról holnapra fellendíteni, hogy a munkások, az ismert körülmények folytán, nem is annyira iparral, mint inkább öngyújtók készítésével foglalkoznak, — ilyen viszonyok között Lenin úgy vélte, hogy valamennyi lehetőség közül a legjobb, ha külföldi tőkét veszünk igénybe, ennek segítségével rendbehozzuk az ipart, bevezetjük tehát az államkapitalizmust és az államkapitalizmus útján megteremtjük az összefogást a Szovjethatalom és a falu között. Ez az út akkor feltétlenül helyes volt, mert abban az időben más lehetőségünk arra, hogy kielégítsük a parasztságot, nem volt, mert iparunk sántított, a közlekedés nem, vagy még alig tápászkodott fel, fűtőanyag nem volt, vagy nem volt elég. Megengedhetőnek és kívánatosnak tartotta-e akkor Lenin az államkapitalizmust mint gazdaságunk túlsúlyban levő formáját? Igen, annak tartotta. De ez akkor volt, 1921-ben. De most? Mondhatjuk-e ma, hogy nincs saját iparunk, hogy közlekedésünk le van romolva, hogy nincs fűtőanyagunk stb.? Nem, nem mondhatjuk. Tagadhatja-e bárki, hogy iparunk és kereskedelmünk máris megteremti az ipar (saját iparunk) és a parasztgazdaság kapcsolatát, mégpedig közvetlenül, saját erejéből? Nem, ezt senki sem tagadhatja. Tagadhatja-e bárki, hogy az ipar terén az „államkapitalizmus” és a „szocializmus” máris szerepet cserélt, mert a szocialista ipar lett az uralkodó, a koncessziók és a bérletek jelentősége pedig (a koncessziók 50 000 munkást, a bérletek 35 000 munkást foglalkoztatnak) minimális? Nem, ezt senki sem tagadhatja. Lenin már 1922-ben mondotta, hogy a koncessziókkal és a bérletekkel nem mentünk semmire.
Mi következik ebből? Ebből az következik, hogy 1921 óta nálunk lényegesen megváltozott a helyzet, hogy szocialista iparunknak és szovjet és szövetkezeti kereskedelmünknek ez alatt az idő alatt sikerült már uralkodó erővé válni, hogy már megtanultuk, hogyan kell saját erőnkből a város és a falu között szoros kapcsolatot teremteni, hogy az államkapitalizmus legjellegzetesebb formái — a koncessziók és a bérlet — ez alatt az idő alatt nem fejlődtek ki komolyabb méretekben, hogy aki most, 1925-ben, az államkapitalizmusról mint gazdaságunk döntő formájáról beszél, az meghamisítja állami iparunk szocialista természetét, nem érti meg az egykori és a mai helyzet közötti különbséget, az nem dialektikusán, hanem skolasztikusan, metafizikusan vizsgálja az államkapitalizmus kérdését.
Hallgassák meg, kérem, Szokolnyikovot. Beszédében a következőket mondja:
„Külkereskedelmünket államkapitalista vállalatként folytatjuk … Belkereskedelmi vállalataink szintén államkapitalista vállalatok. S meg kell mondanom, elvtársak, hogy az Állami Bank ugyancsak államkapitalista vállalat. Pénzrendszerünk? Pénzrendszerünk azon alapszik, hogy a szocialista gazdaságban, az épülő szocializmus viszonyai között, olyan pénzrendszert vezettünk be, amely át van itatva a kapitalista gazdaság elveivel.”
Ilyeneket mond Szokolnyikov.
Ha így folytatja, nemsokára már a Pénzügyi Népbiztosságot is államkapitalizmusnak fogja nyilvánítani. Eddig azt hittem, eddig mindnyájan azt hittük, hogy az Állami Bank az államapparátus egy része. Eddig azt hittem, eddig mindannyian azt hittük, hogy Külkereskedelmi Bizottságunk, ha nem számítjuk az őt körülvevő államkapitalista intézményeket, az államapparátus része, hogy államapparátusunk proletár típusú állam apparátusa. Mindeddig azért képzeltük ezt így, mert a proletárhatalom ezeknek az intézményeknek egyedüli gazdája. Most pedig Szokolnyikov szavaiból megtudjuk, hogy ezek az intézmények, amelyek államapparátusunk részei, államkapitalista intézmények. Talán szovjet apparátusunk is államkapitalizmust, nempedig — mint Lenin állította — proletár típusú államot testesít meg? Miért is ne? Hát nem használ-e a mi szovjet apparátusunk olyan pénzrendszert, „amely át van itatva a kapitalista gazdaság elveivel”? Lám, milyen sületlenségeket mond néha az ember.
Előszöris hadd idézzem Lenin véleményét az Állami Bank jellegéről és jelentőségéről. Szeretnék, elvtársak, Lenin egy 1917-ben írt munkájának egyik helyére hivatkozni. A „Megtartják-e a bolsevikok az államhatalmat?” című brosúrára gondolok, amelyben Lenin még az ipar ellenőrzésének (nempedig államosításának) álláspontján volt, és amelyben, ennek ellenére, a proletár állam kezében levő Állami Bankot kilenctizedrészben szocialista apparátusnak tekintette. Felolvasom, amit az Állami Bankról írt:
„A nagybankok alkotják azt az «államapparátust», amelyre a szocializmus megvalósítása céljából szükségünk van és amelyet készen veszünk át a kapitalistáktól, s a mi feladatunk itt csak az, hogy lenyessük azt, ami ezt a kitűnő gépezetet kapitalista módra elcsúfítja, hogy még nagyobbá, még demokratikusabbá, még átfogóbbá tegyük. A mennyiség minőségbe csap át. Egyetlen óriási állami bank, amelynek minden járásban, minden üzemben fiókja van — ez már kilenctized része a szocialista apparátusnak. Ez az általános állami számvevőség, a termelés és a termékelosztás általános állami számvitele — ez, mondhatni, a szocialista társadalom csontvázához hasonló valami” (XXI. köt. 260. old.).
Hasonlítsák össze Lenin szavait Szokolnyikov beszédével és megértik, hová süllyedt Szokolnyikov. Már azon sem fogok csodálkozni, ha a Pénzügyi Népbiztosságot államkapitalizmusnak nyilvánítja.
Mi van emögött? Honnan erednek Szokolnyikovnak ezek a hibái?
Onnan, hogy Szokolnyikov nem érti a „nep” kettős jellegét, nem érti meg, hogy a kereskedelemnek a szocialista elemek és a kapitalista elemek közt ma folyó harc viszonyai között kettős jellege van, nem érti, hogy mi a fejlődés dialektikája a proletárdiktatúra viszonyai között, az átmeneti időszakban, amelyben a szocialista elemek a burzsoázia módszereit és fegyvereit a kapitalista elemek leküzdésére és felszámolására használják fel. Egyáltalában nem az a lényeg, hogy a kereskedelem és a pénzrendszer a „kapitalista gazdaság” módszere. A lényeg az, hogy gazdaságunk szocialista elemei a kapitalista elemek ellen vívott harcban a burzsoáziának, ezeket a módszereit és fegyvereit a kapitalista elemek leküzdése céljából veszik át, a lényeg az, hogy ezeket a módszereket és fegyvereket sikerrel használják fel a kapitalista elemek ellen, hogy sikerrel használják fel őket gazdaságunk szocialista alapjának felépítése érdekében. A lényeg tehát az, hogy fejlődésünk dialektikája következtében a burzsoázia ezen eszközeinek a funkciói és rendeltetése elvileg, gyökeresen megváltoznak, — megváltoznak a szocializmus javára, a kapitalizmus rovására. Szokolnyikov hibája az, hogy nem értette meg, mennyire bonyolultak a gazdaságunkban végbemenő folyamatok és hogy milyen ellentmondások vannak bennük.
Most engedjék meg, hogy az államkapitalizmus történelmi jellegének kérdésére vonatkozólag Leninre hivatkozzam s felolvassak egy idézetet, amelyből kitűnik, mikor és miért javasolta Lenin az államkapitalizmust mint fő formát, mi kényszerítette erre és milyen konkrét viszonyok között javasolta ezt. (Közbeszólás: „Halljuk!”)
„Semmiesetre sem szabad megfeledkeznünk arról, amit gyakran megfigyelhetünk — a munkások szocialista magatartásáról az állam tulajdonában levő gyárakban, amikor a munkások maguk szerzik be a fűtőanyagot, a nyersanyagot és az élelmicikkeket, vagy amikor a munkások maguk igyekeznek a parasztság között helyesen elosztani és a közlekedési eszközökkel odaszállítani az ipar termékeit. Ez szocializmus. De mellette ott van a kisgazdaság, amely szerte az országban a szocializmustól függetlenül létezik. Miért létezhet a kisgazdaság a szocializmustól függetlenül? Azért, mert még nem állítottuk helyre a nagyipart, azért, mert a szocialista gyárak talán csak a tizedrészét kaphatják meg annak, amit kapniok kellene; s minthogy ezt nem kapják meg, a kisgazdaság független marad a szocialista gyáraktól. Az ország hihetetlen gazdasági leromlása, a fűtőanyagban, nyersanyagban és közlekedési eszközökben mutatkozó hiány arra vezet, hogy a kisüzemi termelés a szocializmustól függetlenül létezik. És én felteszem a kérdést: ilyen körülmények között mi az államkapitalizmus? — Az államkapitalizmus a kisüzemi termelés egyesítése lesz. A tőke egyesíti a kisüzemi termelést, a tőke a kisüzemi termelésből nő ki. Ezt nincs miért takargatnunk. A szabadkereskedelem természetesen a kapitalizmus növekedését jelenti; ez alól nem bújhatunk ki semmiképpen, és aki azt reméli, hogy ez alól kibújhat, hogy ezt egy kézlegyintéssel elintézheti, az szavakkal vigasztalja magát. Ha van kisgazdaság, ha van szabad csere — megjelenik a kapitalizmus. De kell-e félnünk ettől a kapitalizmustól, amikor a kezünkben vannak a gyárak, kezünkben van a közlekedés és a külkereskedelem? Akkor is azt mondtam, most is azt mondom és megcáfolhatatlannak tartom, hogy ettől a kapitalizmustól nem kell félnünk. Ilyen kapitalizmust jelentenek a koncessziók” (XXVI. köt. 306. old.).
Így fogta fel Lenin az államkapitalizmus kérdését.1921-ben, amikor még alig volt saját iparunk, amikor nyersanyaghiánnyal küzdöttünk, amikor a közlekedés le volt romolva, Lenin az államkapitalizmust mint olyan eszközt javasolta, amelynek segítségével össze akarta kapcsolni a parasztgazdaságot az iparral. És ez helyes is volt. De azt jelenti-e ez, hogy Lenin minden körülmények között kívánatosnak tartotta ezt az utat? Persze, hogy nem ezt jelenti. Lenin azért próbálta az összefogást az államkapitalizmus útján megteremteni, mert nem volt fejlett szocialista iparunk. No, és most? Mondhatjuk-e, hogy ma nincs fejlett iparunk? Ezt persze, nem mondhatjuk. A fejlődés más mederbe terelődött, a koncessziók nemigen honosodtak meg, az állami ipar kifejlődött, kifejlődött az állami kereskedelem, kifejlődött a szövetkezeti rendszer, a város és a falu összefogása a szocialista ipar útján kezdett létrejönni. Jobb helyzetbe kerültünk, mint remélni mertük. Hogyan lehet ezek után azt mondani, hogy az államkapitalizmus gazdálkodásunk legfőbb formája?
Az ellenzéknek az a baja, hogy nem akarja megérteni ezeket az egyszerű dolgokat.
8. Zinovjev és a parasztság
A parasztság kérdése. Beszédemben azt mondottam, s itt több szónok is azt hangoztatta, hogy Zinovjevnél elhajlás észlelhető a középparaszt alábecsülése felé, hogy nemrég még határozottan a középparasztság semlegesítésének álláspontján volt, s csak most, a belső pártharc után, próbál „átköltözni”, próbál más álláspontra berendezkedni, a középparaszttal való tartós szövetség álláspontjára. Igaz-e ez? Engedjék meg, hogy néhány dokumentumra hivatkozzam.
Zinovjev „A bolsevizálásról” c. cikkében ebben az évben ezt írta:
„Van több olyan feladat, amely a Kommunista Internacionálé valamennyi pártja számára teljesen azonos. Ilyen például … a helyes parasztpolitika. Az egész világ mezőgazdasági lakosságában három olyan réteg van, amelyet megnyerhetünk és meg kell nyernünk, amely a proletariátus szövetségesévé lehet és kell is hogy legyen (a mezőgazdasági proletariátus; a fél-proletariátus — a törpebirtokos parasztság; és az idegen munkaerőt nem alkalmazó kisparasztság). Van a parasztságnak egy másik rétege (a középparasztság), amelyet legalább semlegesítenünk kell” („Pravda”, 1925. január 18).
Ezt írja Zinovjev a középparasztról hat évvel a VIII. pártkongresszus után, amelyen Lenin elvetette a középparaszt semlegesítésének jelszavát és a középparaszttal való tartós szövetség jelszavával helyettesítette. Bakajev azt kérdezi, hogy mi ebben a szörnyűség? Én csak arra kérem önöket, hasonlítsák össze Zinovjev cikkét Leninnek azzal a tételével, amely szerint a középparasztra kell vennünk az irányt, és mondják meg, hogy eltért-e Zinovjev Lenin tételétől, vagy sem … (Közbeszólás: „Más országokról van szó, nem Oroszországról.” Zaj.) Tévedés, elvtárs, mert Zinovjev cikkében „olyan feladatokról” beszél, amelyek „a Kommunista Internacionále valamennyi pártja számára teljesen azonosak”. Csak nem akarja tagadni, hogy pártunk szintén része a Kommunista Internacionálénak? Ebben a cikkben félreérthetetlenül az áll, hogy „valamennyi párt számára”. (Közbeszólás a leningrádi küldöttség felől: „Bizonyos körülmények között.” Általános derültség.)
Hasonlítsák össze ezt a semlegesítésről szóló idézetet, amelyet Zinovjev cikkéből vettem, azzal az idézettel, amelyet Leninnek a VIII. pártkongresszuson mondott beszédéből olvastam fel s ahol arról van szó, hogy nekünk a középparaszttal való tartós szövetségre van szükségünk, és meg fogják érteni, hogy a kettőnek semmi köze sincs egymáshoz.
Jellemző, hogy Larin elvtárs, aki a falu „második forradalmának” híve, Zinovjev cikke e sorainak elolvasása után sietett csatlakozni hozzájuk. Azt hiszem, hogy bár Larin elvtárs a napokban Kamenyev és Zinovjev ellen lépett fel, mégpedig elég sikeresen, ez mégsem zárja ki azt, hogy nézeteltéréseink vannak vele, s itt el kell magunkat határolnunk tőle. Lám, miképpen nyilatkozik Larin elvtárs Zinovjevnek erről a cikkéről:
„A Kommunista Internacionále elnöke, Zinovjev, teljesen helyesen fogalmazta meg, hogy mi «a helyes parasztpolitika» a Kommunista Internacionále valamennyi pártjának közös feladatai szempontjából” (Larin. „A szovjet falu”. 80. old.).
Látom, Larin élvtárs tiltakozik, utalva arra a fenntartására, hogy nem ért egyet Zinovjevvel, ha Zinovjev a középparaszt semlegesítésének jelszavát Oroszországra is kiterjeszti. Való igaz, hogy Larin a könyvében tesz ilyen fenntartást és kijelenti, hogy a semlegesítés számunkra elégtelen, hogy nekünk „egy lépéssel tovább” kell mennünk „a középparaszttal való kulák elleni megegyezés” irányában. Itt azonban Larin elvtárs sajnos belekeveri a kulák erőszak ellen irányuló „második forradalomról” szóló tételét, amellyel nem értünk egyet, amely által közelebb kerül Zinovjevhez, és amely arra késztet engem, hogy valamelyest elhatároljam magamat tőle.
Zinovjev, mint látják, az általam idézett dokumentumban nyíltan és félreérthetetlenül a középparasztság semlegesítésének jelszava mellett foglal állást, ellentétben Leninnel, aki kijelentette, hogy a semlegesítés nem elegendő s hogy a középparaszttal való tartós szövetség feltétlenül szükséges.
A következő dokumentum. Zinovjev, „Leninizmus” c. könyvében, miután idézi Leninből a következő, 1918-ból származó sorokat: „A parasztsággal a burzsoá-demokratikus forradalom végéig, — a parasztság proletár és félproletár részével, a szegényparasztsággal előre a szocialista forradalom felél” — ezt a következtetést vonja le:
„A legfontosabb … problémát, amely ma bennünket foglalkoztat,… Lenin az idézett tételekben teljesen és következetesen megvilágította. Ehhez nem lehel semmit hozzáfűzni, ebből nem lehet egyetlen szót sem elvenni. Itt minden meg van mondva az Iljicsre jellemző szabatossággal és szemléletességgel, tömören és világosan — úgy, hogy olvasókönyvbe kívánkozik” („A leninizmus”. 60. old.).
Ez Zinovjev szerint kimerítően jellemzi a leninizmusnak a parasztkérdésben elfoglalt álláspontját. Az egész parasztsággal a cár és a földbirtokosok ellen — ez a burzsoá forradalom. A szegényparasztsággal a burzsoázia ellen — ez az Októberi Forradalom. Mindez szép és jó. Ez Lenin két jelszava. De hová tegyük Lenin harmadik jelszavát: a középparaszttal a kulák ellen a szocialista építésért? Hová lett Leninnek ez a harmadik jelszava? Zinovjevnél nem látható. Elveszett. Noha Zinovjev azt állítja, hogy „ehhez nem lehet semmit hozzáfűzni”, mégis az a helyzet, hogy ha nem fűzzük ehhez hozzá Lenin harmadik jelszavát, amelynek értelmében a proletariátusnak és a szegényparasztságnak tartós szövetségre kell lépnie a középparaszttal, ez azzal a kockázattal jár, hogy meghamisítjuk Lenint, mint ahogy Zinovjev meghamisítja. Vajon véletlennek tekinthető-e, hogy Lenin harmadik jelszava, amely ma számunkra a legidőszerűbb, Zinovjevnél elveszett, eltűnt? Nem, ez nem tekinthető véletlennek, mert Zinovjev azon az állásponton van, hogy a középparasztságot semlegesíteni kell. Az első és a második dokumentum között csupán annyi a különbség, hogy az elsőben Zinovjev kifejezetten állást foglalt a középparasztsággal való tartós szövetséggel szemben, a másodikban pedig elhallgatta ezt a jelszót.
A harmadik dokumentum: Zinovjev „A kor filozófiája” című cikke. E cikk eredeti szövegéről beszélek, amelyben nincsenek meg a Központi Bizottság tagjai által utólag tett módosítások és kiegészítések. Ennek a cikknek az a jellemző vonása, hogy, ugyanúgy mint a második dokumentum, teljesen elhallgatja a középparasztság kérdését és, megkerülvén ezt az életbevágóan fontos kérdést, holmi határozatlan narodnyik egyenlőségről beszél, anélkül, hogy rámutatna ennek az egyenlőségnek osztályhátterére. Szerepel a cikkben a szegényparasztság, szerepel benne a kulák, szerepel benne a tőkés, vannak benne kirohanások Buharin ellen, beszél az eszer egyenlőségről, beszél Usztrjalovról, de egy szóval sem említi sem a középparasztot, sem Lenin szövetkezeti tervét, bár a cikk címe: „A kor filozófiája”. Amikor Molotov elvtárs megküldte nekem ezt a cikket (éppen el voltam utazva), goromba és éles bírálattal válaszoltam. Igen, elvtársak, őszinte és goromba ember vagyok, ez igaz, ezt nem is tagadom. (Derültség.) Goromba bírálattal válaszoltam, mert tűrhetetlen, hogy Zinovjev egy teljes éven át rendszeresen elhallgassa, illetve elferdítse a parasztkérdésről szóló lenini tanítás legjellemzőbb vonásait, pártunk napirenden levő jelszavát a parasztság alapvető tömegével való szövetségről. Felolvasom, amit akkor Molotov elvtársnak írtam:
„Zinovjev «A kor filozófiája» című cikkében a párt irányvonalát Larin szellemében elferdíti. Beszél a XIV. konferenciáról, de e konferencia fő témáját — a középparasztságot és a szövetkezeteket — megkerüli. A középparasztságnak és Lenin szövetkezeti tervének nyoma veszett. Ez nem véletlen. Ezek után a XIV. konferencia határozatainak «értelmezéséért folyó harcról» beszélni annyi, mint e határozatok megszegésére törekedni. Aki összekeveri Buharint Sztolipinnal, mint ahogy Zinovjev teszi, az rágalmazza Buharint. Ilyen módon Sztolipinnal össze lehetne keverni Lenint is, aki azt mondotta: «kereskedjetek és tanuljatok meg kereskedni». Az egyenlőség jelszava a jelen pillanatban nem egyéb mint eszer demagógia. Semmilyen egyenlőség nem lehetséges mindaddig, amíg osztályok vannak és amíg van szakmunka és nemszakmunka (lásd Lenin „Állam és forradalmát”). Nem holmi határozatlan egyenlőségről kell beszélni, hanem az osztályok megszüntetéséről, szocializmusról. Aki forradalmunkat «nem-klasszikus» forradalomnak nevezi, az lecsúszik a mensevizmus lejtőjére. A cikket szerintem teljesen át kell dolgozni, olymódon, hogy ne legyen az a jellege, hogy ez a XIV. kongresszus számára írott platform.
1925. szeptember 12.
I. Sztálin”
Mindezt most is fenntartom. Nem vonok vissza egyetlen mondatot, egyetlen szót sem.
Nem szabad egy fontos iránymutató cikkben egyenlőségről beszélni anélkül, hogy pontosan meg ne mondanék, milyen egyenlőségről van szó: a parasztság és a munkásosztály közti egyenlőségről, a parasztságon belüli egyenlőségről, a munkásosztályon belüli egyenlőségről, a szakmunkások és a nem-szakmunkások közötti egyenlőségről, avagy az osztályok megszüntetése értelmében vett egyenlőségről. Nem szabad egy iránymutató cikkben elhallgatni a pártnak a falusi munkára vonatkozó soronlevő jelszavait. Nem szabad az egyenlőségről szóló frázisokkal dobálózni, mert ez játék a tűzzel, mint ahogy nem szabad, frázisokat puffogtatva a leninizmusról, elhallgatni a leninizmus napirenden levő jelszavát a parasztkérdésben.
Három dokumentumot láttunk: Zinovjev cikkét (1925 január), amely a középparaszt semlegesítése mellett foglal állást, Zinovjev „Leninizmus” című könyvét (1925 szeptember), amely elhallgatja a középparasztra vonatkozó harmadik lenini jelszót, és Zinovjev új cikkét, „A kor filozófiáját” (1925 szeptember), amely elhallgatja a középparasztot és Lenin szövetkezeti tervét.
Véletlennek tekinthetők-e Zinovjev állandó vacillálásai a parasztkérdésben?
Látjuk, hogy ez nem véletlen.
Nemrég, a Központi Bizottság beszámolóján Leningrádban tartott előadásában, Zinovjev végre rászánta magát arra, hogy a középparaszttal való tartós szövetség jelszava mellett foglaljon állást. Ezt a Központi Bizottságban lezajlott harc, súrlódások és összeütközések után tette. Ez nagyon helyes. Nem vagyok azonban biztos abban, hogy később nem fogja ezt visszavonni. Mert a tények azt mutatják, hogy Zinovjevnek sohasem volt erénye az a szilárdság a parasztkérdésben, amelyre nekünk szükségünk van. (Taps.)
Utalok néhány tényre, amelyek mutatják Zinovjev ingadozásait a parasztkérdésben. Zinovjev 1924-ben a Központi Bizottság plénumán olyan „paraszt”- politikáért szállt síkra, amelynek lényege az volt, hogy szervezzünk a központban és a vidéken saját hetilappal rendelkező pártonkívüli parasztfrakciókat. Ezt a javaslatot elvetették, minthogy a Központi Bizottságban kifogások merültek fel ellene. Valamivel előbb Zinovjev még kérkedett is azzal, hogy ő „paraszti elhajló”. Lám, mit mondott például a XII. pártkongresszuson: „Amikor azt mondják nekem: ön «elhajló», ön elhajlik a parasztság felé, azt válaszolom: igen, nekünk nemcsak «elhajolnunk» kell a parasztság felé, hanem meg is kell hajolnunk, és ha szükséges, le kell borulnunk annak a parasztnak gazdasági szükségletei előtt, aki proletariátusunkat követi.” Hallják: „elhajlás”, „meghajlás”, „lebomlás”. (Derültség, taps.) Később, amikor a parasztsággal kedvezőbb lett a helyzet, amikor a falun javult a helyzetünk, Zinovjev „fordulatot” tett, abbahagyta a rajongást, gyanús szemmel kezdett nézni a középparasztra és meghirdette a semlegesítés jelszavát. Bizonyos idő múlva újabb „fordulatot” tett, lényegében a XIV. konferencia határozatainak felülvizsgálatát követelte („A kor filozófiája”) és, csaknem az egész Központi Bizottságot paraszti elhajlással vádolva, még határozottabban „elhajlott” a középparaszt ellen. Végül, a XIV. kongresszusig ismét egy „fordulatot” tett, most már a középparasztsággal való szövetség felé, és talán még kérkedni is fog azzal, hogy ismét kész „leborulni” a parasztság előtt.
Mi biztosítékunk van arra, hogy Zinovjev nem fog mégegyszer meginogni?
De elvtársak, hiszen ez hinta, és nem politika. (Derültség, taps.) Ez hisztéria, és nem politika. (Közbeszólások: „Úgy van!”)
Azt mondják, hogy nem kell különösebb figyelmet fordítani a második elhajlás elleni harcra. Ez tévedés. Két elhajlásunk van — Bogusevszkij elhajlása és Zinovjev elhajlása —, és meg kell érteniök, hogy Bogusevszkij össze sem hasonlítható Zinovjevvel. Bogusevszkij levitézlett ember. (Derültség.) Bogusevszkijnak nincsen saját lapja. Annak az elhajlásnak azonban, amelyik a középparaszt semlegesítése felé hajlik, amelyik ellenzi a középparaszttal való tartós szövetséget, vagyis a zinovjevi elhajlásnak van saját lapja és még ma is harcol a Központi Bizottság ellen. Ennek a lapnak a neve: „Leningradszkaja Pravda”. Mert mi egyéb az a nemrég Leningrádban összeeszkábált terminus, hogy „középparaszti bolsevizmus”, amelyről a „Leningradszkaja Pravda” tajtékzó szájjal beszél, ha nem annak a bizonyítéka, hogy ez a lap a parasztkérdésben eltávolodott a leninizmustól? Vajon nem világos-e, akár már ebből az egy körülményből is, hogy a második elhajlás elleni harc nehezebb, mint az első elhajlás, a Bogusevszkij elhajlása elleni harc? Minthogy tehát a második elhajlásnak olyan képviselője, vagyis olyan védője és pártfogója van, mint a „Leningradszkaja Pravda”, mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy a párt különösen jól legyen felkészülve a harcra ez ellen az elhajlás ellen, amely erős, amely bonyolult és amely ellen összpontosítanunk kell a tüzet. Ezért pártunknak különös figyelmet kell fordítania erre a második elhajlásra. (Közbeszólások: „Úgy van!” Taps.)
9. A nézeteltérések történetéhez
Engedjék meg, hogy most áttérjek a Központi Bizottság többségén belül folyó belső harcunk történetére. Mivel kezdődött az egyenetlenség? Azzal a kérdéssel kezdődött, hogy „mi legyen Trockijjal”. Ez 1924 végén volt. A leningrádiak csoportja eleinte Trockijnak a pártból való kizárását javasolta. Az 1924-ben lezajlott vita időszakára gondolok. A Leningrád-kormányzósági pártbizottság határozatot hozott, amelyben azt javasolta, hogy Trockijt zárják ki a pártból. Mi, vagyis a Központi Bizottság többsége, nem értettünk egyet ezzel (közbeszólások: „Helyes!”) és némi harc után meggyőztük a leningrádiakat arról, hogy határozatukból ki kell dobniok a kizárásról szóló pontot. Bizonyos idő múlva, amikor összeült a Központi Bizottság plénuma és a leningrádiak Kamenyevvel együtt azt követelték, hogy Trockijt azonnal zárjuk ki a Politikai Irodából, az ellenzéknek ezzel a javaslatával sem értettünk egyet, többséget kaptunk a Központi Bizottságban és arra szorítkoztunk, hogy Trockijt leváltottuk a hadügyi népbiztosi posztról. Nem értettünk egyet Zinovjevvel és Kamenyevvel azért, mert tudtuk, hogy a lemetszés politikája nagy veszélyeket rejt magában a pártra nézve, hogy a lemetszés módszere, az érvágás módszere — márpedig ők vért követeltek — veszélyes, magával ragad: ma lemetszettük az egyiket, holnap lemetsszük a másikat, holnapután a harmadikat — mi marad végül a pártban? (Taps.)
Ebben a Központi Bizottság többségén belüli első összeütközésben világosan megmutatkozott, hogy a párt szervezeti politikájának kérdéseiben mi a fő különbség közöttünk.
A második kérdés, amely nálunk nézeteltérésekre vezetett, Szarkisznak Buharin ellen irányuló felszólalásával függ össze. Ez 1925 januárjában, a XXI. leningrádi konferencián történt. Szarkisz akkor szindikalizmussal vádolta Buharint. A következőket mondotta:
„A moszkvai «Pravdá»-ban olvastuk Buharin cikkét a munkás- és falusi levelezőkről. A Buharin által kifejtett nézeteknek a mi szervezetünkben nincsenek hívei. Ezeket a nézeteket azonban, amelyek mondhatni, bizonyos mértékig szindikalista, nem bolsevik, pártellenes nézetek, még számos felelős posztot betöltő elvtárs is vallja (ismétlem, nem a leningrádi szervezetben, hanem más szervezetekben). Ezek szerint a nézetek szerint a munkások és parasztok különféle társadalmi tömegszervezetei a kommunista párttól függetlenek és exterritoriálisak” (A XXI. leningrádi konferencia gyorsírói beszámolója).
Ezzel a felszólalással Szarkisz, előszöris, elméleti hibát követett el, mert Buharinnak a munkás- és falusi levelező mozgalom kérdésében teljesen igaza volt, másodszor pedig, durván megsértette a kérdés elvtársi megvitatásának legelemibb szabályait, természetesen a leningrádi szervezet vezetőinek biztatására. Mondanunk sem kell, hogy ennek az eljárásnak a Központi Bizottságon belül uralkodó viszonyok elmérgesedésére kellett vezetnie. Az egésznek az lett a vége, hogy Szarkisz a sajtóban nyilvánosan beismerte hibáját.
Ez az incidens megmutatta, hogy a hibák nyilvános beismerése a nyilvános viták elkerülésének és a belső nézeteltérések kiküszöbölésének legjobb módszere.
A harmadik kérdés: a leningrádi komszomol kérdése. Itt jelen vannak a kormányzósági bizottsági tagok, s valószínűleg emlékeznek arra, hogy a Politikai Irodának volt egy határozata a Leningrád-kormányzósági komszomolbizottságra vonatkozólag, amely az ifjúsági szövetség Központi Bizottságának tudta és beleegyezése nélkül csaknem valami összoroszországi komszomol-konferencia félét akart Leningrádba egybehívni. Az OK(b)P Központi Bizottságának határozatát ismerik. Nem engedhettük meg, hogy a komszomol Központi Bizottsága mellett még egy másik központ is létezzen, amely vetélkedik a Központi Bizottsággal és szembehelyezkedik ezzel a központtal. Mint bolsevikok, nem engedhettük meg a kettős központot. Ezért a Központi Bizottság megtette a szükséges intézkedéseket, hogy az ifjúság Központi Bizottságát, amely ezt a szeparatizmust megengedte, felfrissítsék, és hogy Szafarovot leváltsák a Leningrád-kormányzósági komszomolbizottság vezetői posztjáról.
Ez az incidens megmutatta, hogy a leningrádi elvtársakban megvan a törekvés arra, hogy leningrádi szervezetüket a Központi Bizottság elleni harc központjává változtassák.
A negyedik kérdést Zinovjev vetette fel azzal a javaslatával, járuljunk hozzá, hogy Leningrádban „Bolsevik” címmel külön folyóirat jelenhessen meg, amelynek szerkesztősége Zinovjevből, Szafarovból, Vargyinból, Szarkiszból és Tarhanovból állana. Mi nem értettünk ezzel egyet és kijelentettük, hogy egy ilyen, a moszkvai „Bolsevik”-kal párhuzamos folyóirat elkerülhetetlenül egy csoport lapjává, az ellenzék frakciós lapjává válna, hogy az ilyen lépés veszélyes és aláássa a párt egységét. Másszóval, megtiltottuk ennek a folyóiratnak a kiadását. Most a „megtiltás” szóval akarnak bennünket megijeszteni. Ez azonban mellékes, elvtársak. Nem vagyunk liberálisok. A párt érdekeit előbbre valóknak tartjuk a formális demokráciánál. Igenis megtiltottuk a frakciós lap kiadását, és ilyen dolgokat a jövőben is meg fogunk tiltani. (Közbeszólások: „Helyes! Világos!” Viharos taps.)
Ez az incidens megmutatta, hogy a leningrádi vezetők külön csoporttá akarnak elhatárolódni.
Következik a Buharin-kérdés. A „gazdagodjatok” jelszóra gondolok. Buharin áprilisi beszédére gondolok, amikor kibuggyant belőle az a szó, hogy „gazdagodjatok”. Két nappal később összeült pártunk áprilisi konferenciája. Nem más, mint jómagam, a konferencia elnökségében, Szokolnyikov, Zinovjev, Kamenyev és Kalinin jelenlétében, kijelentettem, hogy a „gazdagodjatok” jelszó nem a mi jelszavunk. Nem emlékszem, hogy Buharin kifogást emelt volna ez ellen a tiltakozás ellen. Amikor Larin elvtárs a konferencián szót kért, ha jól emlékszem, Buharin ellen, akkor maga Zinovjev követelte, hogy ne engedjenek senkit Buharin ellen felszólalni. Krupszkaja elvtársnő azonban ezek után mégis beküldött egy Buharint támadó cikket és követelte közlését. Buharin persze nem maradt adósa és cikket írt Krupszkaja elvtársnő ellen. A Központi Bizottság többsége úgy döntött, hogy egyetlen vitacikket sem közöl, hogy nem indít vitát, és felszólította Buharint, hogy sajtónyilatkozatban ismerje be a „gazdagodjatok” jelszó hibás voltát, amibe Buharin bele is egyezett és amit, miután szabadságáról visszatért, Usztrjalov ellen írott cikkében meg is tett. Kamenyev és Zinovjev most szeretnének egyeseket a „megtiltás” madárijesztőjével megfélemlíteni és liberális módjára felháborodnak azon, hogy megtiltottuk Krupszkaja elvtársnő cikkének közlését. Ezzel nem ijeszthetnek meg senkit. Előszöris, nemcsak Krupszkaja elvtársnő cikkét nem közöltük, nem közöltük Buharin cikkét sem. Másodszor, miért ne tiltsuk meg Krupszkaja elvtársnő cikkének közlését, ha ezt követelik a párt egységének érdekei? Tulajdonképpen miben különbözik Krupszkaja elvtársnő minden más felelős poszton álló elvtárstól? Talán azt gondolják önök, hogy az egyes elvtársak érdekeit a párt és a pártegység érdekei fölé kell helyezni? Az ellenzékhez tartozó elvtársak talán nem tudják, hogy számunkra, bolsevikok számára, a formális demokrácia — semmi, a párt reális érdekei pedig — minden? (Taps.)
Az elvtársak mutassanak legalább egy olyan cikket a párt Központi Lapjából, a „Pravdá”-ból, amely közvetlenül vagy közvetve igazolná a „gazdagodjatok” jelszót. Nem tudnak ilyen cikket mutatni, mert ilyen nincs. Volt egy eset, egyetlen egy eset, hogy Sztyeckij a „Komszomolszkaja Pravdá”-ba írt egy cikket, amelyben enyhe, alig észrevehető formában igazolni próbálta a „gazdagodjatok” jelszót. És mi történt? A Központi Bizottság Titkársága másnap Molotov, Andrejev és Sztálin által aláírt külön levélben rendreutasította e lap szerkesztőségét. Ez 1925. június 2-án történt. Néhány nappal később pedig a Központi Bizottság Szervező Irodája, Buharin teljes egyetértésével, határozatilag megállapította, hogy e lap szerkesztőjét le kell váltani. Felolvasok egy részt az említett levélből:
„Moszkva, 1925. június 2. A «Komszomolszkaja Pravda» szerkesztőségének valamennyi tagjához.
Úgy véljük, hogy Sztyeckij «Az új gazdasági politika új szakasza» című cikkeinek néhány helye kétségeket ébreszt. Ezekben a cikkekben, igaz, letompított formában, végigvonul a «gazdagodjatok» jelszó. Ez a jelszó nem a miénk, helytelen, számos kétségre és félreértésre ad alkalmat, és ezért nem lehet helye a «Komszomolszkaja Pravda» iránymutató cikkében. A mi jelszavunk a szocialista felhalmozás. Mi ledöntjük azokat a közigazgatási korlátokat, amelyek a falu jóléte emelésének útját állják. Ez a művelet feltétlenül megkönnyít mindenféle felhalmozást, magántőkés felhalmozást és szocialista felhalmozást. De a párt még soha nem mondotta azt, hogy jelszavául a magánfelhalmozást tűzi ki…”
Ismeri-e az ellenzék mindezeket a tényeket? Persze, hogy ismeri. Akkor miért nem hagyják már abba a Buharin elleni hajszát? Meddig fognak még Buharin hibájáról károgni?
Emlékszem rá, hogy egyes elvtársak, például 1917 októberében, olyan hibákat követtek el, amelyekhez viszonyítva Buharin hibája szóra sem érdemes. Ezek az elvtársak akkor nemcsak hibáztak, hanem olyan „bátrak” is voltak, hogy két ízben megszegték a Központi Bizottság rendkívül fontos határozatát, amelyet a Központi Bizottság Lenin vezetésével és Lenin jelenlétében hozott. És a párt mégis elfelejtette ezeket a hibákat, mihelyt ezek az elvtársak beismerték, hogy hibát követtek el. Buharin azonban ezekhez az elvtársakhoz képest jelentéktelen hibát követett el. És nem szegte meg a Központi Bizottság egyetlen határozatát sem. Mivel magyarázható, hogy mindennek ellenére még mindig féktelen hajsza folyik Buharin ellen? Tulajdonképpen mit akarnak Buharintól?
Így áll a dolog Buharin hibájának kérdésével.
A következő kérdés Zinovjev „A kor filozófiája” című cikkével és Kamenyevnek azzal a beszédével függ össze, amelyet a moszkvai plénum ülésén ez év őszén, a nyár végén mondott. Ez a kérdés szintén hozzájárult ahhoz, hogy a pártban kiéleződjék a helyzet. Beszédemben már kitértem erre és nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni. Akkor „A kor filozófiája” című cikkről, e cikk hibáiról volt szó, arról, hogy ezeket a hibákat helyreigazítottuk, továbbá Kamenyev hibájáról, amelyet a Központi Statisztikai Hivatal gabona- és takarmánymérlegével kapcsolatban követett el, vagyis arról, hogy készpénznek vette a Központi Statisztikai Hivatal számadatait, amelyek szerint az árukészletek 61 százaléka a parasztság felső rétegeinek kezében van, utóbb azonban elvtársaink nyomására jóvá kellett tennie hibáját a Munka és Honvédelem Tanácsához benyújtott és az újságokban is megjelent külön nyilatkozatában, amelyben leszegezte, hogy a feleslegeknek több mint a fele a középparasztok kezében van. Mindez kétségtelenül kiélezte nálunk a kölcsönös viszonyt.
Következtek az októberi plénummal összefüggő kérdések — az újabb bonyodalmak, amikor az ellenzék nyilvános vitát követelt, amikor felmerült Zaluckij úgynevezett „termidorjának” kérdése, és végül — a leningrádi konferencia, amely az első naptól tűz alá fogta a Központi Bizottságot. Szafarov, Szarkisz, Selavin és mások beszédeire gondolok. Gondolok Zinovjev beszédére, a konferencia berekesztésekor elhangzott egyik utolsó beszédére, amelyben a moszkvaiak elleni harcra szólította fel a konferenciát és azt indítványozta, hogy olyan embereket válasszanak a küldöttségbe, akik készek a Központi Bizottság ellen harcolni. Így volt. Ezért nem került bele a leningrádi küldöttségbe két bolsevik munkás, Komarov és Lobov (akik nem fogadták el a Központi Bizottság elleni harc platformját). Helyettük Gordont és Tarhanovot tették a küldöttségbe. Tegyük a mérleg egyik serpenyőjébe Gordont és Tarhanovot, a másikba Komarovot és Lobovot, és minden elfogulatlan ember meg fogja állapítani, hogy az első kettő nem hasonlítható össze a második kettővel. (Taps.) S mi a bűne Lobovnak és Komarovnak? Bűnük csak az, hogy nem voltak hajlandók szembefordulni a Központi Bizottsággal. Ennyi volt a bűnük. Hiszen alig egy hónapja, hogy a leningrádiak Komarovot szervezetük első titkárának javasolták. Így volt. Vagy talán nem? (Közbeszólások a leningrádi küldöttségből: „Így, így.”) Mi történhetett hát Komarovval egy hónap alatt? (Buharin: „Elfajult egy hónap alatt.”) Mi történhetett egy hónap alatt, ami miatt Komarov központi bizottsági tagot, akit éppen önök szervezetük első titkárának javasoltak, kigolyózták a leningrádi bizottság titkárságából, ami miatt nem tartották lehetségesnek kongresszusi küldöttnek való megválasztását? (Közbeszólás a leningrádiak felől: „Megsértette a konferenciát.” Közbeszólás: „Naumov, ez hazugság!” Zaj.)
10. Az ellenzék platformja
Mostpedig térjünk át Zinovjev és Kamenyev, Szokolnyikov és Lasevics platformjára. Ideje, hogy az ellenzék platformjáról is beszéljünk. Az ellenzéknek meglehetősen eredeti platformja van. Sok és sokféle beszéd hangzott el nálunk az ellenzék részéről. Mást mondott Kamenyev, és mást Zinovjev, egyik az egyik oldalra, a másik a másik oldalra húzott, ismét mást mondott Lasevics, s megint mást Szokolnyikov. De minden változatosság ellenére egyben egyetértettek. Miben értettek egyet? Mi a platformjuk? A platformjuk: a Központi Bizottság Titkárságának megreformálása. Az egyetlen közös ügy, amely teljesen egyesíti őket: a Titkárság kérdése. Ez furcsa és nevetséges, de tény.
Ennek a kérdésnek megvan a maga története. 1923-ban, a XII. kongresszus után, azok az emberek, akik a „barlangban” összegyűltek (derültség), platformot dolgoztak ki a Politikai Iroda megszüntetésére és a Titkárság „politizálására” vonatkozólag, vagyis arra vonatkozólag, hogy a Titkárságot Zinovjevből, Trockijból és Sztálinból álló politikai és szervezeti vezető szervvé kell változtatni. Mi az értelme ennek a platformnak? Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy a pártot Kalinin nélkül, Molotov nélkül akarják vezetni. Ebből a platformból nem lett semmi, mégpedig nemcsak azért nem, mert abban az időben elvtelen volt, hanem azért sem, mert a mai körülmények között semmiképpen sem lehet a pártot az említett elvtársak nélkül vezetni. A Kiszlovodszk mélyéből írásban hozzám intézett kérdésre nemmel válaszoltam és kijelentettem, hogy ha az elvtársak ragaszkodnak hozzá, kész vagyok szó nélkül, minden nyilvános vagy zárt vita nélkül otthagyni a helyemet, még csak a kisebbség jogainak garantálását sem követelve. (Derültség.)
Ez volt, hogy úgy mondjam, az első szakasz.
Mostpedig, mint kitűnik, a második szakaszba léptünk, amely szöges ellentéte az elsőnek. Most már a Titkárságnak nem a politizálását, hanem a technizálását, a Politikai Irodának nem megszüntetését, hanem teljhatalmát követelik.
Nos, ha Kamenyev számára valóban kényelmesebb, ha a Titkárságot egyszerű technikai apparátussá változtatják, talán hozzá is járulhatnánk ehhez. Csak attól tartok, hogy a párt nem járul hozzá. (Közbeszólás: „Úgy van!”) A magam részéről kételkedem abban, hogy egy technikai Titkárság elő fogja, elő tudja készíteni azokat a kérdéseket, amelyeket mind a Szervező Iroda, mind a Politikai Iroda számára elő kell készítenie.
De amikor teljhatalmú Politikai Irodáról beszélnek, az ilyen platformon már csak nevetni lehet. Hát nem teljhatalmú a Politikai Iroda? Hát a Titkárság és a Szervező Iroda nincsen alárendelve a Politikai Irodának? És a Központi Bizottság plénuma? Miért nem beszél ellenzékünk a Központi Bizottság plénumáról? Talán a plénumnál is teljhatalmúbbá akarja tenni a Politikai Irodát?
Az ellenzéknek határozottan nincs szerencséje a Titkársággal kapcsolatos platformjával vagy platformjaival.
11. Az Ő „békeszeretetük”
Mi lesz ezután, kérdezik önök, mit tegyünk, hogy kijussunk az így kialakult helyzetből? Ez a kérdés foglalkoztatott bennünket az egész idő alatt, mind a kongresszus napjaiban, mind a kongresszus előtt. A Párt sorainak egységére van szükségünk — ez most a lényeg. Az ellenzék szeret a nehézségekről beszélni. Van azonban egy nehézség, amely veszélyesebb minden más nehézségnél és amelyet nálunk az ellenzék idézett elő, — ez a párt bomlásának és dezorganizációjának veszélye. (Taps.) Mindenekelőtt ezt a nehézséget kell leküzdenünk. Ezt tartottuk szem előtt, amikor két nappal a kongresszus előtt egy esetleges megbékülés érdekében kompromisszumos megegyezési feltételekkel fordultunk az ellenzékhez. Felolvasom ennek a felhívásnak a szövegét:
„Alulírott központi bizottsági tagok úgy vélik, hogy a leningrádi szervezet több vezető elvtársa a pártkongresszusra való előkészületeket a Központi Bizottság vonalával és e vonal leningrádi híveivel ellentétes szellemben irányította. Alulírott központi bizottsági tagok a moszkvai konferencia határozatát mind lényegét, mind formáját tekintve teljesen helyesnek tartják, és úgy vélik, hogy a Központi Bizottság köteles szembeszállni minden olyan tendenciával, amely a pártvonal ellen irányul és dezorganizálja a pártot.
Mindazonáltal, a párt egysége, a párton belüli béke, valamint annak az esetleges veszélynek megelőzése érdekében, hogy a leningrádi szervezet, az OKP egyik legjobb szervezete, eltávolodjék a párt Központi Bizottságától, alulírottak lehetségesnek tartják, hogy — ha a kongresszus jóváhagyja a Központi Bizottság szabatos és világos politikai irányvonalát — bizonyos engedményeket tegyenek. Ezért a következőket javasoljuk:
1. A Központi Bizottság beszámolójával kapcsolatos határozat kidolgozásánál a moszkvai konferencia határozatát kell alapul venni, de enyhítve annak egyes megfogalmazásait.
2. Az egység érdekében tekintsük célszerűtlennek a leningrádi konferencia levelének és a moszkvai pártbizottság erre adott válaszának közzétételét — akár a lapokban, akár a kongresszusi bulletinekben.
3. A Politikai Iroda tagjai… a kongresszuson ne lépjenek fel egymás ellen.
4. A kongresszuson beszédeinkben határoljuk el magunkat Szarkisztól (a párt összetételének szabályozása) és Szafarovtól (államkapitalizmus).
5. A Komarovval, Lobovval és Moszkvinnal kapcsolatban elkövetett hibát szervezeti vonalon helyre kell igazítani.
6. A kongresszus után azonnal végre kell hajtani a Központi Bizottságnak azt a határozatát, amelynek értelmében egy leningrádit is be kell választani a Központi Bizottság Titkárságába.
7. A Központi Lappal való kapcsolat megerősítése érdekében a Központi Lap szerkesztőbizottságába egy leningrádi funkcionáriust is be kell vonni.
8. A «Leningradszkaja Pravda» szerkesztője (Gladnyev) gyengesége miatt tekintsük szükségesnek, hogy helyébe egy erősebb elvtárs állítandó a Központi Bizottsággal való megállapodás alapján.
Kalinin, Sztálin, Molotov, Dzerzsinszkij és mások
1925. december 15”
Ilyen kompromisszumot javasoltunk, elvtársak.
De az ellenzék nem volt hajlandó a megegyezésre. A béke helyett inkább azt választotta, hogy a kongresszuson nyílt és ádáz harcot folytasson. Ez az ellenzék „békeszeretete”.
12. A párt kivívja az egységet
Álláspontunk lényegében ma sem tér el ettől az okmánytól. Határozati javaslatunkban, mint tudják, a pártbéke érdekében máris enyhítettünk egyes megfogalmazásokat.
Mi az eltávolítások ellen vagyunk. Ellenezzük az eltávolítás politikáját. Ez nem jelenti azt, hogy a vezetők most már büntetlenül kényeskedhetnek és a párt fejére ülhetnek. Már bocsássanak meg, azt nem. Nem fogunk hajbókolni a vezetők előtt. (Felkiáltások: „Helyes!” Taps.) Az egység mellett és az eltávolítások ellen vagyunk. Nekünk ellenszenves az eltávolítás politikája. A párt egységet akar s ezt az egységet el is éri, Kamenyevvel és Zinovjevvel együtt, ha ők is ezt akarják, nélkülük, ha ők nem akarják. (Felkiáltások: „Úgy van!” Taps.)
S mit követel meg az egység? Azt, hogy a kisebbség alárendelje magát a többségnek. Enélkül nincs és nem is lehet semmiféle pártegység.
Ellenezzük a külön vitamellékletet. A „Bolsevik”-nak van egy vitarovata. Ez teljesen elegendő. Ne szeressünk bele a vitába. Mi országot kormányzó párt vagyunk — ezt ne felejtsük el. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a vezetők közötti minden egyenetlenségnek ránk nézve hátrányos visszhangja van az országban. Nem is szólva a külföldről.
A Központi Bizottság szervei nyilván ugyanabban a formában maradnak meg, amelyben ma vannak. A párt aligha lesz hajlandó ezeket felforgatni. (Közbeszólások: „Úgy van!” Taps.) A Politikai Iroda amúgyis teljhatalmú szerv, a plénumon kívül a Központi Bizottság valamennyi szerve felett áll. A legfőbb szerv pedig a plénum, amelyről olykor megfeledkeznek. Nálunk mindent a plénum dönt el, s a plénum rendreutasítja vezetőit, amikor kezdik elveszteni az egyensúlyt. (Közbeszólások: „Helyes!” Derültség. Taps.)
Egységre van szükségünk, s ez meg is lesz, ha a párt, a kongresszus, szilárd lesz és nem dől be az ijesztgetésnek. (Közbeszólások: „Nem dőlünk be, harcedzett nép vagyunk.”) Ha bárki is közülünk elkapatná magát, rendreutasítanak majd bennünket — ez elengedhetetlen, ez szükséges. A pártot senki sem vezetheti a kollektíván kívül állva. Ostobaságra vall, ha Iljics (taps) után valaki erről álmodozik, ostobaság erről beszélni.
A kollegiális munka, a kollegiális vezetés, a pártegység, a Központi Bizottság szerveinek egysége, azzal a feltétellel, hogy a kisebbség aláveti magát a többségnek — ez az, amire szükségünk van.
Ami a leningrádi kommunista munkásokat illeti, nem kételkedem abban, hogy mindig pártunk első soraiban fognak haladni. Velük együtt építettük a pártot, velük együtt harcoltunk érte, velük együtt tűztük ki 1917 októberében a felkelés zászlaját, velük együtt győztük le a burzsoáziát, velük együtt küzdöttünk és fogunk küzdeni az építésünk útjában álló nehézségek ellen. Nem kételkedem abban, hogy a leningrádi kommunista munkások nem maradnak el a többi ipari központban élő barátaiktól abban a harcban, amely a párt szilárd lenini egységéért folyik. (Viharos taps. A kongresszus résztvevői eléneklik az „Internacioná1ét”.)
(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!