Írta: J. V. Sztálin

A „Dimovká”-ról

Beszéd az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottsága Szervező Irodájának ülésén

1925. január 26

Először hadd szóljak Szosznovszkijról, noha ez nem központi kérdés. Azzal vádolják, hogy a sajtóban valahol azt állította, hogy az egész szovjet apparátus, sőt a szovjet rendszer keresztül-kasul megrothadt. Ezeket az állításokat nem olvastam, és senki sem mondta meg, hol írt erről Szosznovszkij. Ha valahol azt állította volna, hogy a Szovjetek rendszere megrothadt, ellenforradalmár volna.

Itt van előttem a könyve. Ebben azt írja: „Nem ismerem elég jól az ukrán falut és ezért nem tudom eldönteni, mennyire jellemző Dimovka valamennyi ukrán falura. Ítéljék meg ezt azok, akik Szovjet-Ukrajnát jobban ismerik. Azt azonban merem állítani, hogy Dimovka korántsem kivétel. A helyi sajtóból, a funkcionáriusokkal folytatott beszélgetésekből, a parasztokkal való találkozásaimból, a kezembe került néhány okiratból rájöttem arra, hogy a «dimovizmus» elemei el vannak hintve más falvakban is.”

Ez nagyon enyhe beszéd, és itt szó sincs a szovjet rendszer vagy szovjet apparátus egészének bármiféle elzülléséről. Azok a vádak tehát, amelyeket a bizottság vagy egyes elvtársak Szosznovszkij ellen emeltek, helytelenek. Akár a kormányzósági, akár a kerületi pártbizottság, akár valamely bizottság vagy egyes személy emeli ezt a vádat — mindegy, a vádat misem igazolja, okiratok nincsenek.

Ellenkezőleg, szeretném megjegyezni, hogy Szosznovszkijnak ebben a dologban érdemei vannak. Erről senki sem beszélt. A „Pravda” érdemét, Szosznovszkij érdemét, Gyemjan Bednij érdemét — azt, hogy volt bátorságuk kiragadni az eleven valóság egy darabját és bemutatni azt az egész országnak —, ezt az érdemet feltétlenül méltányolni kell. Erről kell beszélni, nem pedig arról, hogy túllőttek a célon.

Azt mondják, hogy Szosznovszkij túllőtt a célon. De olyan esetekben, amikor általános a hajlam arra, hogy formális, hivatalos álláspontra helyezkedjenek, miközben a fekélyek mégiscsak ott rejlenek valahol és rontják az egész munkát, ilyen esetekben igenis helyes túllőni a célon. Feltétlenül helyes. Ez elkerülhetetlen. Ebből csak haszon származik. Természetes, hogy egyeseket megsért az ember, de ez javára van az ügynek. Egyes személyek némi megsértése nélkül pedig nem tudunk javítani a dolgokon.

A leglényegesebb ebben az ügyben szerintem nem az, hogy meggyilkoltak egy falusi levelezőt, sőt az sem, hogy van olyan falunk, mint Dimovka — mindez nagy baj, de nem ez a dolog lényege. A lényeg az, hogy egyes falvakban, járásokban, körzetekben, kerületekben, helyi pártfunkcionáriusaink csak Moszkva felé néznek, nem óhajtanak a parasztság felé fordulni, nem értik, hogy nem elegendő, ha Moszkvával megférnek, hogy a parasztsággal is meg kell férniök. Ez a mi falusi munkánk legfőbb hibája, ez a legnagyobb veszedelme.

A funkcionáriusok közül sokan azt mondják, hogy nálunk a központban divattá lett új hangokat hallatni a faluról, hogy ez nem egyéb, mint diplomácia a külvilág felé, hogy nekünk nem komoly és szilárd szándékunk, hogy falusi politikánkat megjavítsuk. Ez az, amit a legveszélyesebbnek tartok. Ha a vidéken dolgozó elvtársaink nem akarják elhinni, hogy komolyan hozzáfogtunk ahhoz, hogy pártmunkásainkat a falu, a parasztság irányában új magatartásra szoktassuk rá, ha ezt nem fogják fel, ha nem akarnak ebben hinni — ez komoly veszély. Le kell győznünk a helyi funkcionáriusoknak ezt a hangulatát, éles fordulatot kell előidéznünk, hogy falusi politikánkat komolynak és feltétlenül szükségesnek tekintsék — erre van most szükségünk.

Három szövetségesünk van: a nemzetközi proletariátus, amely nem siet a forradalommal; a gyarmatok, amelyek igen lassan ébredeznek, és a parasztság. A negyedik szövetségesről, vagyis az ellenségeink táborában felmerülő konfliktusokról, most nem beszélek. Mikor bontakozik ki a nemzetközi forradalom — ezt nehéz megmondani, de amikor kibontakozik, ennek döntő jelentősége lesz. Mikor rázzák fel magukat a gyarmatok — ezt is nehéz megmondani, ez nagyon komoly és nehéz kérdés, nem mondhatunk semmi bizonyosat. A parasztsággal ellenben máris együtt dolgozunk — ez a harmadik szövetségesünk, mégpedig olyan szövetségesünk, amely máris közvetlen segítséget nyújt, hadsereget, gabonát stb. ad. Ezzel a szövetségessel, vagyis a parasztsággal, együtt dolgozunk, vele együtt építjük a szocializmust, jól-rosszul, de építjük, és ezt a szövetségest éppen most, különösen most, tudnunk kell értékelni.

Ezért állítjuk most munkánk előterébe a parasztság kérdését.

Le kell szegeznem, hogy politikánk mai iránya új irány, amely megszabja a szocializmus építésével kapcsolatos falusi politikánk új vonalát. Az elvtársak ezt nem akarják megérteni. Ha ezt az alapvető dolgot nem értik meg — nem indul meg nálunk semmilyen munka, nem lesz nálunk semmilyen szocialista építés. És minthogy elvtársaink, megfeledkezve erről az alapvető dologról, elsősorban — hogy úgy mondjam — hivatali megfontolásaiktól vezéreltetik magukat, és azt hiszik, hogy Moszkva felé mindent kedvező színben kell feltüntetni, hogy nálunk minden rendben van, hogy takargatni kell a fekélyeket, hogy nincs szükség kritikára, mert az rontja a helyi hatóságok, a helyi funkcionáriusok hitelét — minthogy ilyen hangok hallhatók, ezt a legkomolyabb veszély forrásának látom. Ezzel végezni kell és meg kell mondani az elvtársaknak, hogy ne féljenek napfényre hozni egy-egy darabka életet, akármilyen kellemetlen is az. Elvtársainkat más irányba kell fordítanunk abban az értelemben, hogy ne csak Moszkva felé forduljanak arccal, hanem forduljanak végre a felé a parasztság felé is, amelyet szolgálnak, hogy ne takargassák a fekélyeket, hanem ellenkezőleg, segítsenek nekünk abban, hogy a hibákat feltárjuk, leküzdjük és azon a vonalon végezhessük a munkát, amelyet a párt most kijelölt.

Választanunk kell (már nem egyszer beszéltem erről): vagy a pártonkívüli parasztsággal együtt, helyi szovjet- és pártfunkcionáriusokkal együtt magunk bíráljuk magunkat azért, hogy megjavíthassuk munkánkat, vagy pedig a parasztok elégedetlensége felgyülemlik és felkelés formájában kitör. Gondoljanak arra, hogy az új viszonyok alapján, a „nep” körülményei között egy új Tambov vagy egy új Kronstadt egyáltalában nem lehetetlen. A kaukázusontúli grúziai felkelés komoly figyelmeztetés volt. Ilyen felkelések a jövőben is lehetségesek, ha nem tanuljuk meg leküzdeni és feltárni fekélyeinket, ha kifelé azt a látszatot keltjük, hogy minden a legnagyobb rendben van.

Ezért gondolom, hogy itt egyes íróknak, akik munkánk fogyatékosságait feltárják, nem hiányosságairól és túlzásairól kell beszélnünk, hanem érdemeiről.

Itt át kell térnem íróink és levelezőink kérdésére. Azt hiszem, elérkeztünk ahhoz az időszakhoz, amelyben falusi építőmunkánk megjavításának, hiányosságaink feltárásának, tehát a szovjet munka megjavításának és tökéletesítésének egyik legfőbb emelőjévé a munkáslevelezők és a falusi levelezők válhatnak. Ezt talán nem értjük meg mindannyian, de előttem világos, hogy munkánk megjavítását éppen ezzel kell kezdeni. Ezeknek az embereknek, akik általában igen fogékonyak, akik az igazság tüzétől lángolnak, akik le akarják leplezni és minden áron ki akarják küszöbölni hiányosságainkat, ezeknek az embereknek, akik nem félnek a golyótól — ezeknek kell szerintem hiányosságaink feltárása, valamint helyi párt- és szovjet építésünk megjavítása terén az egyik legfőbb emelő szerepét betölteniök.

Ezért kell éberen figyelni ezeknek az elvtársaknak a hangjára, és nem szabad ócsárolnunk sajtónk munkásait. Általuk, mint valami barométer segítségével, amely közvetlenül jelzi építőmunkánk hibáit, nagyon sokat tudnánk kideríteni és kijavítani.

Ami a Központi Ellenőrző Bizottságot illeti, azt gondolom, hogy a Központi Ellenőrző Bizottság általában helyes határozatot hozott — egyet s mást talán módosítani kellett volna, máskép fogalmazni.

A sajtóban úgy kell kifejteni a Dimovka ügyet, hogy az elvtársak megértsék, honnan ered mindez. Nem az a lényeg, hogy meggyilkolták a falusi levelezőt, s még kevésbé az, hogy a kerületi vagy kormányzósági pártbizottság titkárát meg ne sértsük, hanem az, hogy rendes kerékvágásba hozzuk falusi szocialista építőmunkánk megjavításának ügyét. Ez a fő. Erről van szó.

Sztálin. A parasztkérdés.
Moszkva—Leningrád 1925.

(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)

A proletariátus és parasztság kérdéséhez

Beszéd az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt moszkvai szervezetének XIII. kormányzósági konferenciáján

1925. január 27

Elvtársak! Néhány szót akarok szólni annak a politikának az alapjairól, amelyet a párt a parasztság irányában most megkezdett. Nem kétséges, hogy a parasztság kérdésének ma különösen nagy a jelentősége. Sokan, túlzásba esve, még azt is mondják, hogy új korszak következett be — a parasztság korszaka. Mások úgy értelmezik az „arccal a falu felé” jelszót, hogy ez a jelszó azt jelenti, hogy hátat kell fordítani a városnak. Egyesek pedig még azt az állítást is megkockáztatták, hogy ez politikai „nep”. Mindez persze nem komoly beszéd. Mindez természetesen túlzás. De ha eltekintünk ezektől a túlzásoktól, egyvalami megmarad, mégpedig az, hogy a parasztság kérdése az adott pillanatban, éppen most, különösen nagy jelentőségre tesz szert.

Miért? Mi ennek az oka?

Ennek két oka van. A fő okokról beszélek.

Az első oka annak, hogy a parasztkérdés nálunk az adott pillanatban különösen nagy jelentőségre tett szert, az, hogy a Szovjethatalom szövetségesei közül, a proletariátus valamennyi fő szövetségese közül — ilyen pedig, szerintem, négy van — a parasztság az egyetlen szövetséges, amely máris közvetlen segítséget nyújthat forradalmunknak. A most, éppen most, az adott pillanatban nyújtott közvetlen segítségről van szó. A többi szövetséges, habár mindegyiknek nagy jövője van és valamennyien óriási tartalékai forradalmunknak, most, sajnos, mégsem tud közvetlen segítséget nyújtani hatalmunknak, államunknak.

Melyek ezek a szövetségesek?

Az első szövetséges, legfontosabb szövetségesünk: a fejlett országok proletariátusa. Az élenjáró proletariátus, Nyugat proletariátusa — nagyszerű erő, forradalmunk és hatalmunk legbiztosabb és legfontosabb szövetségese. De sajnos, a helyzet olyan, a fejlett kapitalista országokban a forradalmi mozgalom állapota olyan, hogy Nyugat proletariátusa most nem tud nekünk közvetlen és döntő segítséget nyújtani. Közvetett, erkölcsi támogatását élvezzük, és ennek értékét szóval ki sem lehet fejezni, ez felbecsülhetetlen — annyira fontos ez a segítség. De ez mégsem az a közvetlen segítség, amelyre most szükségünk van.

A második szövetséges — a gyarmatok, az elnyomott népek a fejlettebb országok által elnyomott fejletlen országokban. Ez, elvtársak, forradalmunk óriási tartaléka. De túlságosan lassan szedelőzködik. Jön felénk, közvetlen segítségünkre jön, de láthatólag nem egyhamar érkezik meg. És éppen ezért nem bír azonnal közvetlen segítséget nyújtani nekünk szocialista építésünkben, a hatalom megszilárdításában és a szocialista gazdaság felépítésében.

Van egy harmadik szövetségesünk, amely megfoghatatlan, személytelen, de jelentősége óriási. A kapitalista országok közötti összeütközésekre és ellentétekre gondolok, amelyek személytelenek, de azért feltétlenül óriási jelentőségű támaszai hatalmunknak és forradalmunknak. Ez talán furcsának tetszik, de tény, elvtársak. Ha a tőkés országok két fő koalíciója 1917-ben, az imperialista háború idején nem vívott volna élethalálharcot egymással, ha nem ragadták volna torkon egymást, ha nem lettek volna önmagukkal annyira elfoglalva, hogy nem volt szabad idejük a Szovjethatalom elleni harcra — a Szovjethatalom aligha tudott volna akkor helytállni. A harcok, az összeütközések és a háborúk ellenségeink között — ez is, ismétlem, hatalmas szövetségesünk. Hogyan állunk ezzel a szövetségessel? A helyzet az, hogy a világtőke a háború után, miután néhány válságot átélt, kezdett magához térni. Ezt el kell ismerni. A két fő győztes ország—Anglia és Amerika — most annyira megerősödött, hogy anyagi lehetősége nyílt nemcsak arra, hogy otthon többé-kevésbé elviselhetővé tegye a tőke helyzetét, hanem arra is, hogy vért ömlesszen Franciaországba, Németországba és más tőkés országokba. Ez a helyzet egyik oldala. És ez arra vezet, hogy a tőkés országok közötti ellentétek egyelőre nem abban a fokozott ütemben fejlődnek, amelyben közvetlenül a háború után fejlődtek. Ez előny a tőke számára és hátrány számunkra. De ennek a folyamatnak egy másik oldala, visszája is van. A visszája pedig az, hogy a mellett a viszonylagos szilárdság mellett, amelyet a tőke egyelőre meg tudott teremteni, a kölcsönös viszonyok másik végén mutatkozó ellentétek, a kizsákmányoló fejlett országok és a kizsákmányolt elmaradt országok, a gyarmatok és a függő országok között fennálló ellentétek egyre jobban kiéleződnek és elmélyülnek és azzal fenyegetnek, hogy új, „váratlan” irányból hiúsítják meg a tőke „munkáját”. Az egyiptomi és a szudáni válság — nyilván olvastak erről a lapokban —, továbbá számos bonyolódó ellentét Kínában, amelyek összeveszíthetik a mai „szövetségeseket” és levegőbe röpíthetik a tőke hatalmát, több újabb bonyolódó ellentét Észak- Afrikában, ahol Spanyolország elveszíti Marokkót, amely felé Franciaország nyújtja ki a kezét, de amelyet nem vehet el, mert Anglia nem engedi meg, hogy Franciaország ellenőrizze Gibraltárt — mindezek olyan tények, amelyek sok tekintetben emlékeztetnek a háborúelőtti időszakra és amelyek feltétlenül veszélyeztetik a nemzetközi tőke „építő munkáját”.

Ezek a pluszok és mínuszok az ellentétek fejlődésének általános mérlegében. De mivel a tőkének ezen a téren egyelőre több a plusza mint a mínusza, és mivel máról-holnapra nem várható katonai összeütközés a kapitalisták között, világos, hogy harmadik szövetségesünkkel még mindig nem úgy áll a helyzet, ahogyan azt mi szeretnénk.

Marad a negyedik szövetséges — a parasztság. Itt van mellettünk, vele élünk, vele együtt építjük az új életet, jól vagy rosszul, de vele együtt. Ez a szövetséges, hiszen önök is tudják, nem nagyon erős, a parasztság nem olyan megbízható szövetséges, mint a fejlett kapitalista országok proletariátusa. De mégis szövetséges, és valamennyi szövetséges közül az egyetlen, amely azonnal nyújt és nyújthat közvetlen segítséget, amelyért cserébe megkapja a mi segítségünket.

Ezért tesz szert különösen nagy jelentőségre a parasztság kérdése éppen az adott pillanatban, amikor a forradalmi és minden egyéb válság fejlődésének menete valamelyest meglassult.

Ez a parasztkérdés különösen nagy jelentőségének első oka.

A második oka annak, hogy az adott pillanatban a parasztság kérdését politikánk homlokterébe állítjuk, az, hogy iparunk, mely a szocializmus alapja és alapja hatalmunknak, a belső, a paraszti piacra támaszkodik. Nem tudom, milyen lesz a helyzet, amikor iparunk teljesen kifejlődik, amikor megbirkózunk a belső piaccal és amikor felmerül a külső piac meghódításának kérdése. Márpedig ez a kérdés a jövőben fel fog merülni — ebben nincs mit kételkedniük. Arra aligha számíthatunk, hogy a jövőben módunkban lesz a nálunk tapasztaltabb tőkétől elvenni a nyugati külső piacokat. De ami a keleti piacokat illeti — a Kelethez fűződő viszonyunkat nem lehet rossznak tekinteni, s ez a viszony még javulni fog —, itt a feltételek kedvezőbbek lesznek számunkra. Kétségtelen, hogy textiláruk, hadieszközök, gépek és egyebek lesznek a legfontosabb termékek, amelyekkel, a tőkésekkel versenyezve, a Keletet el fogjuk látni. De ez iparunk jövőjére vonatkozik. Ami a jelent illeti, amikor paraszti piacunknak még harmadrészét sem merítettük ki, most, az adott pillanatban, a legfőbb kérdés a belső piac és elsősorban a paraszti piac kérdése. Éppen azért, mert az adott pillanatban a paraszti piac iparunk legfontosabb alapja, éppen azért nekünk mint hatalomnak, és nekünk mint proletariátusnak, az az érdekünk, hogy minden módon javítsunk a parasztgazdaságok helyzetén, javítsunk a parasztság anyagi helyzetén, növeljük a parasztság vásárlóerejét, megjavítsuk a proletariátus és a parasztság kölcsönös viszonyát, megszervezzük azt a munkásparaszt összefogást, amelyről Lenin beszélt, de amelyet még mindig nem szerveztünk meg kellőképpen.

Ebben rejlik tehát a második oka annak, hogy nekünk mint pártnak, a jelen pillanatban a parasztság kérdését kell a homloktérbe állítanunk, hogy különösen figyelmesnek és különösen gondoskodónak kell lennünk a parasztság irányában.

Ezek a parasztkérdésben követelt pártpolitikánk előfeltételei.

A baj, elvtársak, csak az, hogy sok elvtársunk nem érti vagy nem akarja megérteni e kérdés óriási fontosságát.

Gyakran mondják: Moszkvában vezetőink között divattá lett, hogy a parasztságról beszéljenek. Ez bizonyára nem komoly dolog. Ez — diplomácia. Moszkvának ezekre a beszédekre szüksége van a külvilág miatt. Mi azonban folytathatjuk a régi politikát. Ezt mondják egyesek. Mások azt mondják, hogy ez a sok beszéd a parasztságról — puszta szóbeszéd Ha a moszkvaiak nem irodákban ülnének, hanem ki utaznának a helyszínre, meglátnák, hogy mi a parasztság és hogyan folyik az adóbeszedés. Ilyen beszédeket kell hallanunk. Azt hiszem, elvtársak, hogy a minket fenyegető veszélyek közül a legkomolyabb az, hogy helyi pártfunkcionáriusaink nem értik meg az előttünk álló feladatokat.

Választanunk kell:

Vagy megértik a vidéken dolgozó elvtársaink a parasztság kérdésének komolyságát — és akkor valóban hozzálátnak, hogy a parasztságot építőmunkánkba bevonják, hozzálátnak a parasztgazdaság megjavításához és a munkás-paraszt összefogás megerősítéséhez; vagy az elvtársak nem értik ezt meg — és akkor a dolog a Szovjethatalom bukásával végződhet.

Ne gondolják az elvtársak, hogy bárkit is ijesztgetni akarok. Nem, elvtársak, ijesztgetni nincs miért s nincs is értelme. A kérdés nagyon is komoly, és úgy kell kezelnünk, ahogyan komoly emberekhez illik.

Amikor az elvtársak feljönnek Moszkvába, gyakran igyekeznek kedvező színben feltüntetni a dolgokat — azt mondják, nálunk a falun minden a legnagyobb rendben van. Ettől a bürokratikus megelégedettségtől az embernek néha a gyomra émelyeg. Hiszen világos, hogy kifogástalan rend nincs és nem is lehet. Világos, hogy vannak hiányosságok, amelyeket, nem félve a kritikától, fel kell tárni, és amelyeket azután ki kell küszöbölni. Hiszen így áll a kérdés: vagy módot adunk mi, az egész párt, a pártonkívüli parasztoknak és munkásoknak arra, hogy bíráljanak bennünket, vagy felkelés útján fognak bennünket bírálni. A grúz felkelés — bírálat volt. A tambovi felkelés — szintén bírálat volt. A kronstadti felkelés — talán nem bírálat? Választanunk kell: vagy lemondunk a bürokratikus önelégültségről és a dolgok bürokratikus kezeléséről, nem fogunk félni a bírálattól és megengedjük, hogy a pártonkívüli munkások és parasztok, tehát azok, akik a saját bőrükön érzik hibáink következményeit, bíráljanak bennünket, vagy nem tesszük meg ezt, az elégedetlenség felgyülemlik, növekszik, és akkor felkelés formájában kapunk majd bírálatot.

A legnagyobb veszély most abban van, hogy sok elvtársunk nem érti a mai helyzet e sajátosságát.

Van-e ennek a kérdésnek — a parasztság kérdésének — valamilyen kapcsolata a trockizmus kérdésével, azzal a kérdéssel, amelyet önök itt megvitattak? Kétségtelenül van.

Mi a trockizmus?A trockizmus annyi, mint nem hinni forradalmunk erejében, nem hinni a munkások és parasztok szövetségében, nem hinni a munkás-paraszt összefogásban. Mi most a mi legfőbb feladatunk? Iljics szavaival élve az, hogy a ,,nep” Oroszországát szocialista Oroszországgá változtassuk. Meg lehet-e valósítani ezt a feladatot, ha nem valósítjuk meg a munkás-paraszt összefogást? Nem, nem lehet. Meg lehet-e valósítani a munkás-paraszt összefogást, a munkások és parasztok szövetségét, ha nem zúzzuk szét azt az elméletet, amely nem hisz ebben a szövetségben, vagyis a trockizmus elméletét? Nem, nem lehet. A következtetés világos: aki győztesként akar kikerülni a „nep”-ből, annak a trockizmust mint eszmei áramlatot el kell temetnie.

Iljics októberben a forradalom előtt gyakran mondotta, hogy valamennyi eszmei ellenfél közül a legveszedelmesebbek a mensevikek, mert meg akarják rendíteni a hitet Október győzelmében. Ezért — mondotta —, ha nem zúzzuk szét a mensevizmust, nem vívhatjuk ki Október győzelmét. Azt hiszem, van némi hasonlatosság az akkori, októberi időszak mensevizmusa és a mostani, ,,nep”-időszak trockizmusa között. Azt hiszem, hogy az adott pillanatban, Október győzelme után, a „nep” mai viszonyai között, a kommunizmuson belüli valamennyi eszmeáramlat közül a legveszedelmesebbnek a trockizmust kell tekintenünk, mert meg akarja rendíteni a hitet forradalmunk erejében, a munkás-paraszt szövetség ügyében, abban, hogy a „nep” Oroszországát szocialista Oroszországgá fogjuk átváltoztatni. Ezért, ha nem zúzzuk szét a trockizmust, akkor nem vívhatjuk ki a győzelmet a „nep” viszonyai között, akkor nem érhetjük el, hogy a mai Oroszország szocialista Oroszországgá változzék át.

Ez az összefüggés a párt parasztpolitikája és a trockizmus között.

„Pravda” 24. sz.
1925. január 30.

SaLa”