Írta: J. V. Sztálin

Az októberi forradalom és az orosz kommunisták taktikája

Előszó az „Útban Október felé” című könyvhöz

I
Az októberi forradalom külső és belső körülményei

Három külső körülmény határozta meg azt, hogy a proletárforradalomnak Oroszországban aránylag olyan könnyen sikerült az imperializmus láncát szétzúznia s ezzel a burzsoázia hatalmát megdöntenie.

Először, az a körülmény, hogy az Októberi Forradalom a két fő imperialista csoport, az angol-francia és a német-osztrák csoport közötti kétségbeesett harc idején kezdődött, amikor ezeknek a csoportoknak, minthogy élethalálharcot vívtak egymással, sem idejük, sem módjuk nem volt arra, hogy komoly figyelmet fordítsanak az Októberi Forradalom elleni harcra. Ennek a körülménynek roppant jelentősége volt az Októberi Forradalom szempontjából, mert lehetővé tette számára, hogy az imperializmuson belüli ádáz összeütközéseket kihasználja saját erőinek megszilárdítására és szervezésére.

Másodszor, az a körülmény, hogy az Októberi Forradalom akkor kezdődött, amikor az imperialista háború még tartott, amikor a háború gyötörte és békét szomjazó dolgozó tömegeket maga a dolgok logikája vezette rá a proletárforradalomra, mint a háborúból kivezető egyetlen útra. Ennek a körülménynek igen komoly jelentősége volt az Októberi Forradalom szempontjából, mert kezébe adta a béke hatalmas fegyverét, megkönnyítette számára azt a lehetőséget, hogy egyesítse a szovjet forradalmat a gyűlöletes háború befejezésével s ezzel feléje fordította a tömegek rokonszenvét Nyugaton is, a munkások között, Keleten is, az elnyomott népek között.

Harmadszor, Európában hatalmas munkásmozgalom volt, s Nyugaton és Keleten érlelődött a forradalmi válság, melyet a hosszú imperialista háború idézett elő. Ennek a körülménynek az oroszországi forradalom szempontjából felbecsülhetetlen jelentősége volt, mert a világimperializmus elleni harcában megbízható szövetségeseket szerzett neki Oroszországon kívül.

De a külső körülményeken kívül egész sor kedvező belső feltétel is megkönnyítette az Októberi Forradalom győzelmét.

E feltételek közül a legfontosabbak a következők:

Először: az Októberi Forradalmat Oroszország munkásosztályának óriási többsége a legtevékenyebben támogatta.

Másodszor: kétségtelenül támogatta a szegényparasztság, támogatta a katonák többsége, mert békére szomjaztak és földet akartak.

Harmadszor: élén, vezető erőként, olyan kipróbált párt állott, mint a bolsevikok pártja, amelyet nemcsak tapasztalata és évek során át kiépített fegyelme tett erőssé, hanem az is, hogy hatalmas kapcsolatai voltak a dolgozó tömegekkel.

Negyedszer: az Októberi Forradalom olyan aránylag könnyen legyűrhető ellenségekkel állott szemben, mint a meglehetősen gyönge orosz burzsoázia, a paraszti „zendülések” következtében végleg demoralizált földbirtokos osztály és a háború folyamán teljesen csődbejutott megalkuvó pártok (a mensevikek és az eszerek pártja).

Ötödször: rendelkezésére állottak az ifjú állam óriási térségei, amelyeken szabadon manőverezhetett, visszavonulhatott, ha a helyzet úgy kívánta, kipihenhette magát, összeszedhette erőit stb.

Hatodszor: az Októberi Forradalom az ellenforradalom ellen vívott harcában számíthatott arra, hogy az országban elegendő mennyiségű élelmiszer, fűtőanyag és nyersanyag van.

Ezeknek a külső és belső körülményeknek az együtthatása hozta létre azt a sajátos helyzetet, amely az Októberi Forradalom aránylag könnyű győzelmét meghatározta.

Ez, persze, nem jelenti azt, hogy a külső és belső helyzet nem rejtett magában hátrányokat is az Októberi Forradalom szempontjából. Mily komoly hátrány volt például az, hogy az Októberi Forradalom tudvalevőleg egyedül állt, hogy körülötte és szomszédságában nem volt szovjet ország, amelyre támaszkodhatott volna! Kétségtelen, hogy a jövendő forradalom például Németországban ebből a szempontból kedvezőbb helyzetben lenne, mert szomszédságában egy olyan komoly erejű szovjet ország van, mint a mi Szovjetuniónk. Nem is beszélek az Októberi Forradalom olyan mínuszáról, hogy az országban nincsen proletár többség.

De ezek a kedvezőtlen körülmények csak aláhúzzák az Októberi Forradalom külső és belső feltételei ama sajátszerűségének óriási jelentőségét, amelyről fentebb szóltam.

Erről a sajátszerűségről egy percre sem szabad megfeledkezni. Különösen emlékezni kell rá, ha az 1923-as év őszének német eseményeit elemezzük. Mindenekelőtt Trockijnak kell rá emlékeznie, aki teljes analógiát állapít meg az Októberi Forradalom és a németországi forradalom között s féktelenül ostorozza a német kommunista pártot valóságos és állítólagos hibáiért.

„Oroszországban — mondja Lenin — az 1917-es konkrét, történelmileg rendkívül eredeti helyzetben könnyű volt a szocialista forradalmat megkezdeni, de folytatni és végigvinni Oroszországnak nehezebb lesz, mint az európai országoknak. Már 1918 elején rá kellett mutatnom erre a körülményre és az azóta szerzett kétévi tapasztalat teljesen megerősítette ennek a felfogásnak a helyességét. Olyan különleges feltételek, mint: 1) az, hogy a szovjet forradalmat egyesíthettük a munkásokat és parasztokat hihetetlenül agyonkínzó imperialista háború befejezésével, ami a szovjet forradalomnak volt köszönhető; 2) az, hogy bizonyos időre kihasználhattuk a világ két leghatalmasabb imperialista rablócsoportjának élethalálharcát, amely csoportok nem egyesülhettek a szovjet ellenség ellen; 3) az, hogy aránylag hosszú polgárháborút bírhattunk ki, ami részben az ország óriási méreteinek és a rossz közlekedési eszközöknek volt köszönhető; 4) az, hogy megvolt a parasztságnak oly mélyreható polgári-demokratikus forradalmi mozgalma, hogy a proletariátus pártja átvehette a parasztok pártjának forradalmi követeléseit (az eszerek pártjáét, amelynek többsége erősen ellenséges volt a bolsevizmussal szemben) és ezeket a követeléseket azonnal megvalósíthatta, mert a proletariátus meghódította a politikai hatalmat — ilyen különleges feltételek Nyugat- Európában most nincsenek és ilyen vagy hasonló feltételek nem egykönnyen ismétlődnek meg. Egyébként ezért van az — számos más okon kívül —, hogy Nyugat-Európának a szocialista forradalmat megkezdenie nehezebb, mint nekünk” (XXV. köt. 205. old.).

Lenin e szavait nem szabad elfelejteni.

II
Az októberi forradalom két sajátossága, vagy október és Trockij elmélete a „Permanens” forradalomról

Az Októberi Forradalomnak két sajátossága van, amelyekkel mindenekelőtt azért kell tisztába jönnünk, hogy megértsük ennek a forradalomnak a lényegét és történelmi jelentőségét.

Miféle sajátosságok ezek?

Az első az a tény, hogy a proletariátus diktatúrája nálunk, mint olyan hatalom született meg, mely a proletariátus és a dolgozó paraszttömegek közötti szövetség alapján keletkezett, amely szövetségben a proletariátusé a vezető szerep. A második az a tény, hogy a proletariátus diktatúrája nálunk úgy szilárdult meg, mint a szocializmus győzelmének eredménye egy kevéssé fejlett kapitalista országban, s ugyanakkor a többi országban, a fejlettebb kapitalista országokban a kapitalizmus fennmaradt. Ez, persze, nem jelenti azt, hogy az Októberi Forradalomnak nincsenek egyéb sajátosságai. De most éppen ez a két sajátosság a fontos számunkra, nemcsak azért mert világosan kifejezik az Októberi Forradalom lényegét, hanem azért is, mert kitűnően feltárják a „permanens forradalom” elméletének opportunista mivoltát.

Vizsgáljuk meg kissé közelebbről ezt a két sajátosságot.

A városi és falusi kispolgárság dolgozó tömegeinek kérdése, az a kérdés, hogy a proletariátus meg tudja-e nyerni ezeket a tömegeket — a proletárforradalom döntő fontosságú kérdése. Kit támogat a hatalomért való harcban a város és a falu dolgozó népe, a burzsoáziát avagy a proletariátust, kinek a tartalékává lesz, a burzsoázia tartalékává, avagy a proletariátus tartalékává — ettől függ a forradalom sorsa és a proletariátus diktatúrájának szilárdsága. Az 1848-as és az 1871-es franciaországi forradalom főképp azért bukott el, mert a paraszttartalékok a burzsoázia mellett voltak. Az Októberi Forradalom azért győzött, mert el tudta venni a burzsoáziától paraszttartalékait, mert a proletariátus oldalára tudta vonni ezeket a tartalékokat s mert a proletariátus volt ebben a forradalomban a város és a falu milliós dolgozó népének egyetlen vezető ereje.

Aki ezt nem értette meg, az sohasem fogja megérteni sem az Októberi Forradalom jellegét, sem a proletárdiktatúra természetét, sem proletárhatalmunk belpolitikájának sajátos voltát.

A proletariátus diktatúrája nem egyszerű kormányzó felső csoport, amelyet egy „tapasztalt stratéga” gondos keze „ügyesen” „kiválogatott” s amely „hozzáértően” a lakosságnak erre vagy arra a rétegére „támaszkodik”. A proletariátus diktatúrája a proletariátus és a dolgozó paraszttömegek osztályszövetsége a tőke megdöntésére, a szocializmus végleges győzelmére, azzal a feltétellel, hogy e szövetség vezető ereje a proletariátus.

Tehát nem arról van itt szó, hogy „egy kicsit” alábecsüljük, vagy „egy kicsit” túlbecsüljük a parasztmozgalom forradalmi lehetőségeit, mint ahogy most a „permanens forradalom” némely diplomatikus védelmezője mondani szereti. Az Októberi Forradalom eredményeképpen keletkezett új proletár állam természetéről van szó. A proletár hatalom jellegéről, magának a proletárdiktatúrának alapjairól van szó.

„A proletariátus diktatúrája — mondja Lenin — sajátos formájú osztályszövetség a proletariátus, mint a dolgozók élcsapata és a dolgozók nagyszámú nemproletár rétegei (kispolgárság, kistulajdonosok, parasztság, értelmiség stb.) vagy azok többsége között — szövetség, amely a tőke ellen jött létre, a tőke teljes leverésére, a burzsoázia ellenállásának és restaurációs törekvéseinek teljes elnyomására, a szocializmus végleges megteremtésére és megszilárdítására” (XXIV. köt. 311. old.).

Továbbá:

„A proletariátus diktatúrája, ha ezt a latin, tudományos, történelem-filozófiai kifejezést egyszerű nyelvre lefordítjuk, azt jelenti, hogy:

csakis egy bizonyos osztály, mégpedig a városi és általában a gyári, az ipari munkások képesek arra, hogy vezessék a dolgozók és kizsákmányoltak egész tömegét a tőke igájának megdöntéséért folyó harcban, a tőke megdöntése folyamán, a győzelem megtartásáért és megszilárdításáért folyó egész harcban, az új szocialista társadalmi rend megteremtésének művében, az osztályok teljes megszüntetéséért folyó egész harcban” (XXIV. köt. 336. old.).

Ez a proletariátus diktatúrájának lenini elmélete.

Az Októberi Forradalom egyik sajátossága az, hogy ez a forradalom a proletárdiktatúra lenini elméletének klasszikus megvalósítása.

Egyes elvtársak azt hiszik, hogy ez az elmélet tisztán „orosz” elmélet, amely csak az oroszországi viszonyokra vonatkozik. Ez nem áll. Ez egyáltalán nem igaz. Amikor Lenin a proletariátus által vezetett nem-proletár osztályok dolgozó tömegeiről beszél, akkor nemcsak az orosz parasztokra gondol, hanem a Szovjetunió végvidékeinek — nemrég még Oroszország gyarmatainak — dolgozó elemeire is. Lenin fáradhatatlanul hangsúlyozta, hogy e másnemzetiségű tömegekkel való szövetség nélkül Oroszország proletariátusa nem győzhet. A nemzeti kérdésről szóló cikkeiben és a Kommunista Internacionále kongresszusain mondott beszédeiben Lenin nem egyszer megmondta, hogy a világforradalom győzelme lehetetlen a fejlettebb országok proletariátusának a leigázott gyarmatok elnyomott népeivel való forradalmi szövetsége, forradalmi blokkja nélkül. De mi egyebek a gyarmatok, mint elnyomott dolgozó tömegek s mindenekelőtt a parasztság dolgozó tömegei? Ki ne tudná, hogy a gyarmatok felszabadításának kérdése lényegében a nem-proletár dolgozó tömegek felszabadításának, a finánctőke járma és kizsákmányolása alóli felszabadításának kérdése?

De ebből az következik, hogy a proletariátus diktatúrájának lenini elmélete nem tisztán „orosz” elmélet, hanem valamennyi országra érvényes elmélet. A bolsevizmus nem csupán orosz jelenség. „A bolsevizmus — mondja Lenin — a taktika mintája mindenki számára” (XXIII. köt. 386. old.).

Ezek az Októberi Forradalom első sajátosságának jellemző vonásai.

Hogy áll a dolog Trockij „permanens forradalom” elméletével az Októberi Forradalom e sajátossága szempontjából?

Nem térünk ki Trockij 1905-ös álláspontjára, amikor Trockij „egyszerűen” megfeledkezett a parasztságról, mint forradalmi erőről és kiadta a jelszót: „Le a cárral, éljen a munkáskormány!”, vagyis kiadta a parasztság nélküli forradalom jelszavát. Még Radek is, a „permanens forradalom” diplomatikus védőügyvédje, kénytelen most elismerni, hogy a „permanens forradalom” 1905-ben a valóságból a „levegőbe való ugrást” jelentette. Most, úgy látszik, mindenki belátja, hogy ezzel a „levegőbe való ugrással” már nem érdemes bajlódni.

Nem térünk ki Trockijnak arra az álláspontjára sem, amelyet a háború alatt, mondjuk 1915-ben foglalt el, amikor „Harc a hatalomért” című cikkében, abból kiindulva, hogy az „imperializmus korszakában élünk”, hogy az imperializmus „nem a burzsoá nemzetet állítja szembe a régi rendszerrel, hanem a proletariátust a burzsoá nemzettel”, arra a következtetésre jutott, hogy a parasztság forradalmi szerepének csökkennie kell, hogy a földelkobzás jelszavának már nincs olyan jelentősége, mint korábban. Köztudomású, hogy Lenin Trockijnak ezzel a cikkével kapcsolatban Trockijt a „parasztság szerepének” „tagadásával” vádolta, amikor azt mondta, hogy „Trockij valójában Oroszország liberális munkáspolitikusait támogatja, akiknél a parasztság szerepének «tagadása» azt jelenti, hogy nem akarják a parasztokat forradalomba vinni!” (XVIII. köt. 318. old.).

Inkább térjünk át Trockijnak erről a kérdésről írt későbbi munkáira, annak az időszaknak a munkáira, amikor a proletárdiktatúra már megszilárdult s amikor Trockijnak módjában volt „permanens forradalom” elméletét a valóság alapján ellenőrizni és hibáit kijavítani. Vegyük elő Trockij „1905” című könyvének 1922-ben írt „Előszavát”. Íme, mit mond Trockij ebben az „Előszó”-ban a „permanens forradalomról”:

„Éppen a január 9-e és az 1905.-ös októberi sztrájk közötti időben alakultak ki a szerzőnél az oroszországi forradalmi fejlődés jellegére vonatkozó ama nézetek, melyeket a «permanens forradalom» elméletének neveztek el. Ez a tudálékos elnevezés azt a gondolatot fejezte ki, hogy az orosz forradalom, amely előtt közvetlenül polgári célok vannak, nem állhat meg ezeknél a céloknál. A forradalom nem oldhatja meg legközelebbi polgári céljait, ha nem juttatja a proletariátust hatalomra. De a proletariátus, ha kezébe vette a hatalmat, nem szorítkozhat a forradalom polgári kereteire. Ellenkezőleg, éppen győzelme biztosítására a proletár élcsapatnak már uralma első idejében nagyon mélyen bele kell nyúlnia nemcsak a feudális, hanem a polgári tulajdonba is. Ennek során ellenséges összeütközésbe kerül nemcsak a burzsoázia valamennyi csoportjával, amelyek a forradalmi harc első idejében támogatták, hanem a parasztság széles tömegeivel is, amelyek segítségével hatalomra került. Az elmaradt, túlnyomó többségében parasztlakosságú ország munkáskormányának helyzetében rejlő ellentmondások csak nemzetközi méretekben oldhatók meg, a proletariátus világforradalmának porondján”.

Így beszél Trockij az ő „permanens forradalmáról”.

Csak össze kell vetni ezt az idézetet a fentebbi, Leninnek a proletariátus diktatúrájáról szóló műveiből vett idézetekkel, hogy megértsük, mekkora szakadék választja el a proletárdiktatúra lenini elméletét Trockij „permanens forradalom” elméletétől.

Lenin a proletariátus és a parasztság dolgozó rétegei közötti szövetségről beszél, mint a proletárdiktatúra alapjáról. Trockijnál ellenben „ellenséges összeütközésről” van szó a „proletár élcsapat” és a „parasztság széles tömegei” között.

Lenin arról beszél, hogy a proletariátus vezeti a dolgozó és kizsákmányolt tömegeket. Trockijnál ellenben „ellentmondások” vannak „az elmaradt, túlnyomó többségében parasztlakosságú ország munkáskormányának helyzetében”.

Lenin szerint a forradalom mindenekelőtt magának Oroszországnak a munkásaiból és parasztjaiból meríti erejét. Trockij ellenben oda lyukad ki, hogy a szükséges erőket csak „a proletariátus világforradalmának porondján” lehet meríteni.

De mi lesz, ha a sors úgy akarja, hogy a nemzetközi forradalom késsen? Van-e valami reménysugár a mi forradalmunk számára? Trockij seminő reménysugarat nem ad, mert „a munkáskormány helyzetében rejlő ellentmondások … csak a proletariátus világforradalmának porondján … oldhatók meg”. E terv szerint forradalmunk egyetlen perspektívája: a világforradalomra várva, saját ellentmondásaiban tengődni és szárán elrothadni.

Mi a proletariátus diktatúrája Lenin szerint?

A proletariátus diktatúrája Lenin szerint az a hatalom, mely a proletariátus és a parasztság dolgozó tömegeinek szövetségére támaszkodik „a tőke teljes megdöntése”, a „szocializmus végleges felépítése és megszilárdítása” céljából.

Mi a proletariátus diktatúrája Trockij szerint?

A proletariátus diktatúrája az a hatalom, mely „ellenséges összeütközésbe” kerül „a parasztság széles tömegeivel” s mely az „ellentmondások” megoldását csak „a proletariátus világforradalmának porondján” keresi.

Mi a különbség e „permanens forradalom elmélet” és a mensevizmus ismert elmélete közt, amely tagadja a proletárdiktatúra eszméjét?

Lényegében semmi.

Kétségnek itt semmi helye. A „permanens forradalom” nem egyszerű alábecsülése a parasztmozgalomban rejlő forradalmi lehetőségeknek. A „permanens forradalom” a parasztmozgalom olyan alábecsülése, mely a proletárdiktatúra lenini elméletének tagadására vezet.

Trockij „permanens forradalma” a mensevizmus egyik válfaja.

Így áll a dolog az Októberi Forradalom első sajátosságával.

Melyek az Októberi Forradalom második sajátosságának jellemző vonásai?

Lenin, az imperializmust tanulmányozva, különösen a háború időszakában, felfedezte a kapitalista országok gazdasági és politikai fejlődésének egyenlőtlenségéről és ugrásszerűségéről szóló törvényt. E törvény értelmében a vállalatok, trösztök, iparágak és egyes országok fejlődése nem egyenletesen megy végbe, nem egy kialakult sorrend szerint, nem úgy, hogy az egyik tröszt, az egyik iparág vagy az egyik ország állandóan elől jár, a többi tröszt vagy ország pedig következetesen sorjában elmarad, — hanem ugrásszerűen, úgy, hogy az egyik ország fejlődésében szünetek vannak, más országok viszont előreugranak. Ezzel kapcsolatban az elmaradt országoknak az a „teljesen jogos” törekvése, hogy régi pozícióikat megtartsák és az előreugrott országok éppolyan „jogos” törekvése, hogy új pozíciókat hódítsanak, arra vezet, hogy az imperialista országok háborús összeütközései elkerülhetetlenek. Példa erre Németország, amely félszázaddal ezelőtt Franciaországhoz és Angliához képest elmaradt ország volt. Ugyanígy Japán is elmaradt ország volt Oroszországhoz képest. De köztudomású, hogy már a XX. század elején Németország és Japán olyan messze előreugrottak, hogy Németország már maga mögött hagyta Franciaországot és kezdte a világpiacon Angliát szorongatni, Japán pedig Oroszországot érte utól. Ezekből az ellentmondásokból létre is jött, mint tudjuk, a nemrég lefolyt imperialista háború.

Ez a törvény abból indul ki, hogy:

1. „A kapitalizmus olyan világrendszerré nőtt át, amelyben maroknyi «élenjáró» ország gyarmati elnyomásban tartja és pénzügyileg fojtogatja a föld lakosságának óriási többségét” (lásd Lenin előszavát az „Imperializmus” francia kiadásához, — XIX. köt. 74. old.).

2. „Ezen a «zsákmányon» két-három, világhatalommal bíró, állig felfegyverzett rabló (Amerika, Anglia, Japán) osztozkodik s ezek a maguk zsákmányán való osztozkodás kedvéért belerántják az egész földkerekséget a maguk háborújába” (ugyanott).

3. A pénzügyi elnyomás világrendszerén belüli ellentmondások növekedése és a háborús összeütközések elkerülhetetlensége arra vezet, hogy az imperializmus világfrontját a forradalom könnyen megsebezheti s valószínűvé válik e front áttörése egyes országokban.

4. A legvalószínűbb, hogy ez az áttörés azokon a pontokon és azokban az országokban mehet végbe, ahol az imperialista front lánca gyengébb, vagyis ahol az imperializmus legkevésbé van felvértezve s ahol a forradalom a legkönnyebben bontakozhatik ki.

5. Ezért a szocializmus győzelme egy országban teljességgel lehetséges és valószínű még akkor is, ha ez az ország kapitalizmus tekintetében kevésbé fejlett, még akkor is, ha a többi ország, amelyekben a kapitalizmus fennmarad, kapitalizmus tekintetében fejlettebb.

Röviden összefoglalva ezek a proletárforradalom lenini elméletének alapjai.

Mi az Októberi Forradalom második sajátossága?

Az Októberi Forradalom második sajátossága az, hogy ez a forradalom mintaképe a proletárforradalom lenini elmélete gyakorlati alkalmazásának.

Aki nem értette meg az Októberi Forradalomnak ezt a sajátosságát, az sohasem fogja megérteni sem e forradalom nemzetközi természetét, sem kolosszális nemzetközi erejét, sem sajátos külpolitikáját.

„A gazdasági és politikai fejlődés egyenlőtlensége — mondja Lenin — a kapitalizmus feltétlen törvénye. Ebből következik, hogy a szocializmus győzelme lehetséges eleinte néhány, sőt egy, egymagában vett kapitalista országban is. Ennek az országnak győztes proletariátusa, miután kisajátította a kapitalistákat és megszervezte országában a szocialista termelést, szembefordulna a világ többi, kapitalista részével, a maga oldalára vonná a többi ország elnyomott osztályait, felkelést szítana ott a kapitalisták ellen, szükség esetén még fegyveres erővel is fellépne a kizsákmányoló osztályok és államaik ellen.” Mert „lehetetlen a nemzetek szabad egyesülése a szocializmusban a szocialista köztársaságoknak az elmaradt államok ellen folytatott többé-kevésbé hosszú, szívós harca nélkül” (XVIII. köt. 232—233. old.).

Minden ország opportunistái azt állítják, hogy a proletárforradalom nem kezdődhetik el másutt — ha ugyan az ő elméletük szerint egyáltalán elkezdődhet valahol —, mint az iparilag fejlett országokban, azt állítják, hogy minél fejlettebbek iparilag ezek az országok, annál nagyobbak a szocializmus győzelmének esélyei, — ami pedig a szocializmusnak egy országban, különösen egy kevéssé fejlett kapitalizmusú országban való győzelmét illeti, ennek lehetőségét az opportunisták kizártnak tartják, mint teljesen hihetetlen valamit. Lenin, az imperialista államok egyenlőtlen fejlődésének törvényére támaszkodva, már a háború idején szembeszegezte az opportunistákkal a maga proletárforradalom elméletét, amely szerint a szocializmus győzelme egy országban is lehetséges, még akkor is, ha ez az ország kapitalizmus tekintetében kevésbé fejlett.

Ismeretes, hogy az Októberi Forradalom teljesen igazolta a proletárforradalom lenini elméletének helyességét.

Hogy áll a dolog Trockij „permanens forradalmával” a proletárforradalom lenini elmélete szempontjából?

Vegyük elő Trockij „A mi forradalmunk” (1906) című brosúráját.

Trockij ezt írja:

„Az európai proletariátus közvetlen állami támogatása nélkül Oroszország munkásosztálya nem maradhat hatalmon és nem teheti ideiglenes Uralmát tartós szocialista diktatúrává. Ebben egy pillanatig sem lehet kételkedni.”

Mit mond ez az idézet? Igenis azt, hogy a szocializmus győzelme egy országban, az adott esetben Oroszországban, nem lehetséges „az európai proletariátus közvetlen állami támogatása nélkül”, vagyis mindaddig, míg az európai proletariátus meg nem hódította a hatalmat.

Mi a közös ebben az „elméletben” és Leninnek abban a tételében, amely szerint a szocializmus győzelme lehetséges „egy, egymagában vett kapitalista országban”?

Világos, hogy semmi.

De tegyük fel, hogy Trockijnak ez a brosúrája, amely 1906-ban jelent meg, amikor nehéz volt forradalmunk jellegét meghatározni, önkéntelen tévedéseket tartalmaz, s nem egészen felel meg Trockij későbbi időben vallott nézeteinek. Nézzük meg Trockij másik brosúráját, „A békeprogram” címűt, mely az Októberi Forradalom előtt, 1917-ben látott napvilágot s amelyet most (1924-ben) az „1917” c. könyvben újra kiadtak. Ebben a brosúrában Trockij bírálja a proletárforradalom egy országban lehetséges győzelméről szóló lenini elméletet és szembeállítja vele az Európai Egyesült Államok jelszavát. Azt állítja, hogy a szocializmus győzelme egy országban lehetetlen, hogy a szocializmus győzelme csak mint Európa néhány legfontosabb országának (Angliának, Oroszországnak, Németországnak) győzelme lehetséges, ha ezek az országok Európai Egyesült Államokká egyesülnek, máskülönben a győzelem egyáltalán nem lehetséges. Kereken kimondja, hogy „győzelmes forradalom Oroszországban vagy Angliában elképzelhetetlen németországi forradalom nélkül és fordítva”.

„Az egyetlen némileg konkrét történeti megfontolást az Európai Egyesült Államok jelszava ellen — mondja Trockij — a svájci «Szocial-Demokrat» (a bolsevikok akkori központi orgánuma — I. Szt.) hasábjain fogalmazták meg a következő mondatban: «A gazdasági és politikai fejlődés egyenlőtlensége a kapitalizmus feltétlen törvénye». Ebből a «Szocial-Demokrat» azt a következtetést vonta le, hogy lehetséges a szocializmus győzelme egy országban s ezért nincs ok arra, hogy a proletariátus diktatúráját minden egyes államban függővé tegyük az Európai Egyesült Államok létrehozásától. Hogy a különböző országok kapitalista fejlődése egyenlőtlen, az minden vitán felül áll. De maga ez az egyenlőtlenség felettébb egyenlőtlen. Anglia, Ausztria, Németország vagy Franciaország kapitalista színvonala nem egyforma. De Afrikához és Ázsiához viszonyítva mindezek az országok a társadalmi forradalomra megérett kapitalista «Európát» képviselik. Hogy egyetlen országnak sem kell a maga harcában másokat «bevárnia», ez elemi igazság, amelyet hasznos és szükséges ismételni, nehogy a párhuzamos nemzetközi cselekvés gondolata helyére a várakozás nemzetközi tétlenségének gondolata kerüljön. Másokra nem várva kezdjük és folytatjuk a harcot nemzeti talajon, azzal a teljes meggyőződéssel, hogy kezdeményezésünk megadja a lökést a harcra más országokban; de ha ez nem történnék meg, akkor reménytelen azt vélni — ezt tanúsítja a történeti tapasztalat és az elméleti megfontolás —, hogy, például, a forradalmi Oroszország meg tudna állni a konzervatív Európával szemben, vagy a szocialista Németország elszigetelten fenn tudna maradni a kapitalista világban.”

Látjuk, hogy ez ugyanaz az elmélet a szocializmus egyidejű győzelméről Európa legfontosabb országaiban, amely elmélet szükségképpen kizárja a lenini forradalmi elméletet a szocializmus győzelméről egyországban.

Kétségtelen, hogy a szocializmus teljes győzelméhez, ahhoz, hogy a régi rend visszaállítása teljesen lehetetlenné váljék, több ország proletariátusának együttes erőfeszítésére van szükség. Kétségtelen, hogy ha Európa proletariátusa nem támogatta volna forradalmunkat, Oroszország proletariátusa nem tudott volna helytállni az általános rohammal szemben; éppúgy, ahogy az oroszországi forradalom támogatása nélkül a nyugati forradalmi mozgalom sem fejlődhetett volna azzal a lendülettel, amellyel az oroszországi proletárdiktatúra után fejlődni kezdett. Kétségtelen, hogy szükségünk van támogatásra. De mit jelent az, hogy a nyugateurópai proletariátus támogatja forradalmunkat? Az európai munkások rokonszenve forradalmunk iránt, készsége arra, hogy megakadályozza az imperialisták intervenciós szándékait — támogatás-e mindez, komoly segítség-e? Feltétlenül az. E támogatás nélkül, e segítség nélkül, melyet nemcsak az európai munkások, hanem a gyarmati és függő országok is nyújtottak, a proletárdiktatúrának Oroszországban rosszul állt volna a szénája. Elég volt-e eddig ez a rokonszenv s ez a segítség, mely egyesült Vörös Hadseregünk erejével s Oroszország munkásainak és parasztjainak ama készségével, hogy életükkel is megvédjék a szocialista hazát, elég volt-e mindez arra, hogy visszaverjük az imperialisták támadásait és kiharcoljuk a komoly építőmunkához szükséges feltételeket? Igenis elég volt. Növekszik-e ez a rokonszenv, vagy csökken? Kétségtelenül növekszik. Megvannak-e tehát nálunk a kedvező feltételek nemcsak ahhoz, hogy előbbre vigyük a szocialista gazdaság szervezését, hanem ahhoz is, hogy most már mi nyújtsunk támogatást mind a nyugateurópai munkásoknak, mind a Kelet elnyomott népeinek? Igenis megvannak. Erről ékesszólóan tanúskodik az oroszországi proletárdiktatúra hétéves története. Lehet-e tagadni, hogy nálunk már hatalmas munkalendület kezdődött? Nem, nem lehet tagadni.

Mit jelenthet mindezek után Trockij kijelentése, hogy a forradalmi Oroszország nem tudna megállni a konzervatív Európával szemben?

Csak azt jelentheti, először, hogy Trockij nem érzi forradalmunk belső erejét; másodszor, hogy Trockij nem érti meg annak az erkölcsi támogatásnak felbecsülhetetlen jelentőségét, melyet forradalmunknak Nyugat munkásai és Kelet parasztjai nyújtanak; harmadszor, hogy Trockij nem veszi észre azt a belső tehetetlenséget, mely ma az imperializmust emészti.

Trockij olyan önfeledt hévvel bírálta a proletárforradalom lenini elméletét, hogy „Békeprogram” című 1917-ben megjelent és 1924-ben újra kiadott brosúrájában akaratlanul tönkreverte önmagát.

De talán Trockijnak ez a brosúrája is elévült, valamely okból már nem fedi jelenlegi nézeteit? Nézzük meg Trockij későbbi munkáit, melyeket a forradalomnak egy országban, Oroszországban való győzelme után írt. Vegyük például Trockijnak a „Békeprogram” című brosúra új kiadásához 1922-ben írt „Utószavát”. Íme, mit ír Trockij ebben az „Utószóban”:

„Némely olvasónak alkalmasint úgy tetszhetik, hogy azt a «Békeprogram»-ban többször ismétlődő állítást, hogy a proletárforradalom nem fejeződhet be győzelmesen nemzeti keretekben, Szovjet Köztársaságunk csaknem ötesztendős tapasztalata megcáfolta. De ez a következtetés alaptalan volna. Az a tény, hogy a munkásállam az egész világgal szemben helytállt egy országban, mégpedig egy elmaradt országban, a proletariátus kolosszális erejéről tanúskodik, amely más, haladottabb, civilizáltabb országokban valóságos csodákat lesz képes művelni. De ha politikai és katonai értelemben, mint állam, megvédtük is magunkat, a szocialista társadalom megteremtéséig nem jutottunk el, sőt azt meg sem közelítettük . . . Mindaddig, amíg a többi európai államban a burzsoázia van hatalmon, kénytelenek vagyunk a gazdasági elszigeteltség elleni harcban megegyezést keresni a kapitalista világgal; ugyanakkor határozottan ki lehet mondani, hogy e megegyezések legfeljebb abban lehetnek segítségünkre, hogy ezt vagy azt a gazdasági sebet behegesszük, hogy egy vagy két lépést tegyünk előre, de a szocialista gazdaság igazi fellendülése Oroszországban csak a proletariátusnak Európa legfontosabb országaiban kivívott győzelme után válik lehetségessé.”

Így beszél Trockij, fittyet hányva a valóságnak, hogy mindenáron megmentse a „permanens forradalmat” a végleges összeomlástól.

Kiderül, hogy ha minden követ megmozdítunk is, de a szocialista társadalom megteremtéséhez nemcsak „nem jutottunk el”, hanem azt „meg sem közelítettük”. Kiderül, hogy voltak, akik „a kapitalista világgal való megegyezésben” reménykedtek, de lám, ezek a megegyezések sem érnek semmit, mert akármit is csinálunk, a „szocialista gazdaság igazi fellendülésére” nem számíthatunk, amíg „Európa legfontosabb országaiban” nem győz a proletariátus.

No és mert Nyugaton még nem derült fel a győzelem napja, a forradalomnak Oroszországban nincs egyéb „választása”: vagy szárán rothad el, vagy burzsoá állammá fajul.

Nem hiába beszél Trockij már két év óta pártunk „elfajulásáról”.

Nem hiába jósolta Trockij tavaly országunk „pusztulását”.

Hogyan lehet ezt a különös „elméletet” összeegyeztetni Lenin elméletével a „szocializmus győzelméről egy országban”?

Hogyan lehet ezt a különös „perspektívát” összeegyeztetni azzal a lenini perspektívával, hogy az új gazdasági politika lehetővé teszi számunkra a „szocialista gazdaság alapjának felépítését”?

Hogyan lehet összeegyeztetni ezt a „permanens” reménytelenséget például Lenin következő szavaival:

„A szocializmus most már nem a távoli jövő kérdése, vagy valamely elvont elképzelés, vagy valamilyen szentkép. Ami a szentképet illeti, arról megmaradt a régi, nagyon rossz véleményünk. Mi a szocializmust bevittük a mindennapi életbe és ott kell eligazodnunk. Ez napjaink feladata, ez korunk feladata. Hadd zárjam szavaimat annak a meggyőződésemnek a kifejezésével, hogy bármily nehéz ez a feladat, bármennyire új is előbbi feladatunkhoz képest s bármennyi nehézséget okoz is nekünk — mi valamennyien együtt, nem holnap, hanem néhány év alatt, mi valamennyien együtt mindenáron megoldjuk ezt a feladatot, úgyhogy a «nep» Oroszországa szocialista Oroszországgá lesz” (XXVII. köt. 366. old.).

Hogyan lehet összeegyeztetni Trockijnak ezt a „permanens” kilátástalanságát például Lenin következő szavaival:

„Valóban: minden nagyüzemi termelési eszköz az állam hatalmában van, az államhatalom a proletariátus kezében, a proletariátus szövetségben a sokmillió kis- és törpeparaszttal, a proletariátus vezető szerepe a parasztság irányában biztosítva van stb. — hát ez nem minden, ami kell ahhoz, hogy a szövetkezetekből, egyes egyedül a szövetkezetekből, amelyeket ezelőtt mint szatócskodást kezeltünk — s amelyeket most, az új gazdasági politika idején, bizonyos tekintetben szintén jogunk van így kezelni —, vajon ez nem minden, ami a teljes szocialista társadalom felépítéséhez szükséges? Ez még nem a szocialista társadalom felépítése, de ez minden, ami e felépítéshez szükséges és elegendő” (XXVII. köt. 392. old.).

Világos, hogy itt nincs és nem is lehet semmiféle összeegyeztetés. Trockij „permanens forradalma” tagadása a proletárforradalom lenini elméletének s fordítva — a proletárforradalom lenini elmélete tagadása a „permanens forradalom” elméletének.

Hitetlenség forradalmunk erőivel és képességeivel szemben, hitetlenség az orosz proletariátus erőivel és képességeivel szemben — ez a „permanens forradalom” elméletének termőtalaja.

Eddig a „permanens forradalom” elméletének rendszerint csak egyik oldalát emelték ki — azt, hogy nem hisz a parasztmozgalomban rejlő forradalmi lehetőségekben. Ezt az egyik oldalt most, a méltányosság kedvéért, ki kell egészíteni a másik oldallal — azzal, hogy nem hisz Oroszország proletariátusának erejében és képességeiben.

Mi a különbség Trockij elmélete és a mensevizmus ismert elmélete között, mely szerint a szocializmus győzelme egy országban, különösen egy elmaradt országban, lehetetlen, ha a proletárforradalom előzetesen nem győzött „Európa legfontosabb országaiban”?

Lényegében semmi.

Kétségnek itt semmi helye. Trockij „permanens forradalom” elmélete a mensevizmus válfaja.

Az utóbbi időben sajtónkban elszaporodtak azok a rothadt diplomaták, akik a „permanens forradalom” elméletét erőnek erejével el akarják fogadtatni, mint olyan elméletet, amely a leninizmussal összeegyeztethető. Igaz, mondják, ez az elmélet 1905-ben alkalmatlannak bizonyult. De Trockij annyiban hibázott, hogy akkor előreszaladt s az 1905-ös év viszonyaira akarta alkalmazni azt, amit akkor még nem lehetett alkalmazni. Később azonban, mondják, például 1917 októberében, amikor a forradalom teljesen megérett, Trockij elmélete teljesen helyénvalónak bizonyult. Nem nehéz kitalálni, hogy ezeknek a diplomatáknak legfőbbike Radek. Hallgassuk csak meg:

„A háború szakadékot ásott a földet és békét akaró parasztság és a kispolgári pártok közé; a háború a parasztságot a munkásosztály és ennek élcsapata, a bolsevik párt vezetése alá rendelte. Lehetővé vált nem a munkásosztály és a parasztság, hanem a parasztságra támaszkodó munkásosztály diktatúrája. Amit Róza Luxemburg és Trockij 1905-ben Leninnel szembeállítottak (vagyis a „permanens forradalmat” — I. Szt.), az valójában a történelmi fejlődés második szakaszának bizonyult.”

Ahány szó, annyi ferdítés.

Nem igaz, hogy a háború idején „lehetségessé vált nem a munkásosztály és a parasztság, hanem a parasztságra támaszkodó munkásosztály diktatúrája”. Valójában az 1917.-es februári forradalom a proletariátus és a parasztság diktatúrájának megvalósulása volt, amely sajátságosán összefonódott a burzsoá diktatúrával.

Nem igaz, hogy a „permanens forradalom” elméletét, amelyet Radek szemérmesen elhallgat, 1905-ben Róza Luxemburg és Trockij vetette fel. Valójában ezt az elméletet Parvus és Trockij vetette fel. Most, tíz hónap múlva, Radek korrigálja önmagát és szükségesnek tartja Parvust megszidni a „permanens forradalom” miatt. De a méltányosság azt követeli Radektól, hogy szidja meg Parvus cégtársát is — Trockijt.

Nem igaz, hogy a „permanens forradalom”, melyet az 1905-ös forradalom félrelökött helyesnek bizonyult „a történelmi fejlődés második szakaszában”, vagyis az Októberi Forradalom idején. Az Októberi Forradalom egész menete, egész fejlődése megmutatta és bebizonyította, hogy a „permanens forradalom” elmélete teljesen helytelen s hogy semmiképpen sem fér össze a leninizmus alapjaival.

Sem édeskés beszédekkel, sem rothadt diplomatizálással nem lehet eltakarni azt a szakadékot, amely a „permanens forradalom” elmélete és a leninizmus között tátong.

III
A bolsevik taktika néhány sajátossága október előkészítésének időszakában

A bolsevikok Október előkészítésének időszakában követett taktikáját csak akkor érthetjük meg, ha tisztázzuk e taktikának legalább néhány különösen fontos sajátosságát. Ez annál szükségesebb, mert a bolsevikok taktikájáról szóló nagyszámú brosúra gyakran éppen ezeket a sajátosságokat mellőzi.

Melyek ezek a sajátosságok?

Az első sajátosság. Ha Trockijt hallgatjuk, azt hihetnők, hogy Október előkészítésének történetében csak két szakasz van, a felderítés szakasza és a felkelés szakasza, s ami azon felül van, az a gonosztól való. Mi volt az 1917.-es áprilisi tüntetés? „Az áprilisi tüntetés, mely a kelleténél «balabbra» ment, felderítő kirohanás volt a tömegek hangulatának s a köztük és a szovjetek többsége közti viszonynak a kipuhatolására.” S mi az 1917.-es júliusi tüntetés? Trockij véleménye szerint „lényegében ez alkalommal is csak újabb, nagyobb arányú felderítésről volt szó, a mozgalom újabb, magasabb színvonalán”. Magától értetődik, hogy az 1917.-es júniusi tüntetés, amely pártunk követelésére jött létre, Trockij elképzelése szerint még inkább „felderítésnek” tekintendő.

Ebből az derül ki, hogy a bolsevikoknak már 1917 márciusában munkásokból és parasztokból álló kész politikai hadseregük volt s ha ezt a hadsereget sem áprilisban, sem júniusban, sem júliusban nem használták fel arra, hogy felkelést hajtsanak végre, hanem csupán „felderítéssel” foglalkoztak, akkor ez azért és csakis azért történt, mert a „felderítés adatai” akkor nem ígértek kedvező „eredményt”.

Mondanom sem kell, hogy pártunk politikai taktikájának ez a leegyszerűsített felfogása nem egyéb, mint a szokásos hadi taktika összecserélése a bolsevikok forradalmi taktikájával.

Valójában mindezek a tüntetések mindenekelőtt a tömegek ösztönös nyomásának eredményei voltak, a tömegek háborúellenes hangulatának és az utcára kívánkozó felháborodásának eredményei.

Valójában a párt szerepe itt az volt, hogy a tömegek ösztönösen keletkező akcióinak a bolsevik forradalmi jelszavak vonalának megfelelő formát és vezetést adjon.

Valójában a bolsevikoknak 1917 márciusában nem volt és nem is lehetett kész politikai hadseregük. A bolsevikok csak dolgoztak egy ilyen hadsereg megteremtésén (s meg is teremtették végül, 1917 októberére) az osztályok harcának és összeütközéseinek folyamán, 1917 áprilisától októberéig, — dolgoztak a megteremtésén az áprilisi tüntetés s a júniusi és júliusi tüntetések révén, a kerületi és a városi dumaválasztások segítségével, a Kornyilov-lázadás elleni harcban és a Szovjetek meghódításával. A politikai hadsereg másmilyen, mint a katonai hadsereg. A katonai vezetőség akkor kezdi el a háborút, mikor már kész hadsereg van a kezében, a párt ellenben a maga hadseregét a harc folyamán, az osztályok összeütközései folyamán teremti meg, abban a mértékben, ahogy maguk a tömegek saját tapasztalatuk alapján meggyőződnek a párt jelszavainak helyességéről, politikájának helyességéről.

Persze, minden ilyen tüntetés egyszersmind bizonyos mértékben megvilágította a szemünk elől elrejtett erőviszonyokat, némiképpen felderítés is volt, de a felderítés nem indítóoka, hanem természetes eredménye volt a tüntetésnek.

Lenin, amikor az októberi felkelés előtt az eseményeket elemezte és az április-júliusi eseményekkel összehasonlította, ezt mondta:

„A helyzet éppenséggel nem ugyanolyan, mint április 20—21-e, június 9-e és július 3-a előtt, mert akkor ösztönös felháborodás volt, amelyet mi, mint párt, vagy nem vettünk észre (április 20), vagy visszatartottunk és békés tüntetéssé alakítottunk (június 9 és július 3). Mert akkor nagyon jól tudtuk, hogy a szovjetek még nem a mieink, hogy a parasztok még hisznek a Liber—Dan— Csernov-féle útban s nem hisznek a bolsevik útban (a felkelésben), hogy tehát a nép többsége nem lehet velünk s hogy tehát a felkelés még korai” (XXI. köt. 345. old.).

Világos, hogy pusztán „felderítéssel” nem sokra megyünk.

Nyilvánvaló, hogy nem a „felderítés” a dolog lényege, hanem az, hogy:

1) a párt Október előkészítésének egész időszakában állandóan a forradalmi tömegmozgalom ösztönös fellendülésére támaszkodott harcaiban;

2) az ösztönös fellendülésre támaszkodva, a párt megtartotta a mozgalom osztatlan vezetését;

3) a mozgalom ilyen vezetése megkönnyítette a pártnak a politikai tömeghadsereg megszervezését az Októberi Felkelés számára;

4) ennek a politikának szükségszerű folyománya volt az, hogy Október egész előkészítése egy párt, a bolsevik párt vezetése alatt történt;

5) Október ily módon való előkészítése viszont arra vezetett, hogy az Októberi Felkelés eredményeként a hatalom egy párt, a bolsevikok pártja kezébe került.

Tehát egy párt, a kommunista párt osztatlan vezérszerepe, mint Október előkészítésének lényeges mozzanata — ez az Októberi Forradalom jellemző vonása, ez a bolsevikok taktikájának első sajátossága Október előkészítésének időszakában.

Aligha szorul bizonyításra, hogy a bolsevik taktika e sajátossága nélkül a proletárdiktatúra győzelme az imperializmus viszonyai között lehetetlen lett volna.

Ez a sajátosság az Októberi Forradalmat előnyösen különbözteti meg az 1871-es francia forradalomtól, melyben a forradalom vezetését két párt osztotta meg egymással, amelyek közül egyik sem nevezhető kommunista pártnak.

A második sajátosság. Október előkészítése tehát egy párt, a bolsevik párt vezetése alatt történt. De hogyan valósította meg a párt ezt a vezetést, milyen irányban haladt a vezetés? Ez a vezetés a megalkuvó pártok, az eszerek és mensevikek elszigetelésének vonalán haladt, mert ezek a pártok voltak a forradalom kibontakozásának időszakában a legveszedelmesebb csoportosulások.

Mi a leninizmus alapvető stratégiai szabálya?

Annak felismerése, hogy:

1) a megalkuvó pártok a forradalom ellenségeinek legveszedelmesebb szociális támaszai a közelgő forradalmi kibontakozás időszakában;

2) e pártok elszigetelése nélkül az ellenséget (a cárizmust vagy a burzsoáziát) megdönteni lehetetlen;

3) ennek következtében a forradalom előkészítésének időszakában a legerősebb csapásokat arra kell irányítani, hogy ezeket a pártokat elszigeteljük, hogy elszakítsuk tőlük a dolgozók nagy tömegeit.

A cárizmus elleni harc időszakában, a polgári-demokratikus forradalom előkészítésének időszakában (1905—1916) a cárizmus legveszedelmesebb támasza a liberális-monarchista párt, a kadetok pártja volt. Miért? Mert megalkuvó párt volt, a cárizmus és a nép többsége, vagyis az egész parasztság közötti megegyezés pártja volt. Természetes, hogy a párt akkor legerősebb csapásait a kadetokra mérte, mert a kadetok elszigetelése nélkül nem lehetett arra számítani, hogy a parasztság szakit a cárizmussal, s e szakítás biztosítása nélkül nem lehetett a forradalom győzelmére számítani. Sokan nem értették meg akkor a bolsevikok stratégiájának ezt a sajátosságát s a bolsevikokat túlságos „kadetfalással” vádolták, azt állították, hogy a kadetok elleni harc a bolsevikoknál „háttérbe szorítja” a fő ellenség, a cárizmus elleni harcot. De ezek az alaptalan vádak csak azt leplezték le, hogy a vádaskodók sehogy sem értették meg a bolsevik stratégiát, mely a megalkuvó pártok elszigetelését követelte, azzal a céllal, hogy megkönnyítse, közelebb hozza a fő ellenség legyőzését.

Aligha szorul bizonyításra, hogy e nélkül a stratégia nélkül lehetetlen lett volna a proletariátus hegemóniája a polgári demokratikus forradalomban.

Október előkészítésének időszakában a küzdő erők súlypontja új síkra helyeződött át. Cár nem volt már. A kadetok pártja megalkuvó erőből kormányzó erővé lett, az imperializmus uralkodó erejévé. A küzdelem már nem a cárizmus és a nép között folyt, hanem a burzsoázia és a proletariátus között. Ebben az időszakban az imperializmus legveszélyesebb szociális támaszai a kispolgári demokratikus pártok voltak, az eszerek és a mensevikek pártja. Miért? Mert akkor ezek a pártok voltak a megalkuvó pártok, az imperializmus és a dolgozó tömegek közti megegyezés pártjai. Természetes, hogy a bolsevikok ekkor legerősebb csapásaikat ezekre a pártokra mérték, mert e pártok elszigetelése nélkül nem lehetett arra számítani, hogy a dolgozó tömegek szakítanak az imperializmussal s e szakítás biztosítása nélkül nem lehetett a szovjet forradalom győzelmére számítani. Sokan nem értették meg akkor a bolsevik taktikának ezt a sajátosságát, azzal vádolták a bolsevikokat, hogy „túlságosan gyűlölik” az eszereket és a mensevikeket s „megfeledkeznek” a fő célról. De Október előkészítésének egész időszaka ékesszólóan tanúsítja, hogy a bolsevikok csakis ezzel a taktikával biztosíthatták az Októberi Forradalom győzelmét.

Ennek az időszaknak jellemző vonása az, hogy a parasztság dolgozó tömegei tovább forradalmasodnak, kiábrándulnak az eszerekből és a mensevikekből, elfordulnak ezektől a pártoktól s közvetlenül a proletariátus köré kezdenek tömörülni, mint az egyetlen mindvégig forradalmi erő köré, amely az országot el tudja vezetni a béke révébe. Ennek az időszaknak a története annak a harcnak a története, melyet egyfelől az eszerek és a mensevikek, másfelől a bolsevikok folytattak a parasztság dolgozó tömegeiért, ezeknek a tömegeknek a meghódításáért. Ennek a harcnak a sorsát a koalíciós időszak döntötte el, a Kerenszkij-uralom időszaka, az eszerek és a mensevikek lemondása a földesúri földek elkobzásáról, az eszerek és a mensevikek harca a háború folytatásáért, a júniusi offenzíva a fronton, a halálbüntetés visszaállítása a hadseregben, a Kornyilov-lázadás. S a döntés kizárólag a bolsevik stratégia javára történt. Mert az eszerek és a mensevikek elszigetelése nélkül lehetetlen lett volna az imperialisták kormányát megdönteni, az imperialista kormány megdöntése nélkül pedig lehetetlen lett volna megszabadulni a háborútól. Az eszerek és a mensevikek elszigetelésének politikája az egyetlen helyes politikának bizonyult.

Így tehát a mensevikek és az eszerek pártjának elszigetelése, mint Október előkészítésének fő vonala — ez a bolsevik taktika második sajátossága.

Aligha szőrül bizonyításra, hogy a bolsevik taktika e sajátossága nélkül a munkásosztály és a parasztság dolgozó tömegeinek szövetsége kérdésessé vált volna.

Jellemző, hogy a bolsevik taktikának erről a sajátosságáról Trockij semmit, vagy majdnem semmit sem mond „Október tanulságai” című írásában.

A harmadik sajátosság. Október előkészítésének vezetését tehát a párt az eszerek és a mensevikek elszigetelésének vonalán, a nagy munkás- és paraszttömegek tőlük való elszakításának vonalán vitte. De hogyan valósította meg a párt ezt az elszigetelést konkrétan, milyen formában, milyen jelszóval? A tömegeknek a szovjethatalomért folyó forradalmi mozgalma formájában, a „Minden hatalmat a Szovjeteknek!” jelszóval s azzal a harccal, amely a Szovjeteket a tömegmozgósítás szerveiből a felkelés szerveivé, a hatalom szerveivé, az új proletár államiság apparátusává tette.

Miért ragadták meg a bolsevikok éppen a Szovjeteket, mint a legfőbb szervezeti emelőt, amely megkönnyítheti a mensevikek és az eszerek elszigetelését, amely előreviheti a proletárforradalmat s arra van hivatva, hogy a dolgozók milliós tömegeit a proletárdiktatúra győzelméhez eljuttassa?

Mik a Szovjetek?

„A Szovjetek — mondotta Lenin már 1917 szeptemberében — az az új állami apparátus, amely, először, a munkások és parasztok fegyveres erejét adja, mégpedig olyan fegyveres erejét, amely nincs elszakadva a néptől, mint a régi állandó hadsereg ereje, hanem a legszorosabban össze van kapcsolva vele; katonai szempontból ez az erő összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint az eddigi erők; forradalmi szempontból ezt az erőt semmi sem pótolhatja. Másodszor, ez az apparátus kapcsolatot teremt a tömegekkel, a nép többségével, olyan szoros, elszakíthatatlan, könnyen ellenőrizhető és megújítható kapcsolatot, amelyhez foghatóra az előbbi állami apparátusban még csak gondolni sem lehetett. Harmadszor, ez az apparátus, minthogy Összetételét a népakarat választás útján határozza meg és bürokratikus formaságok nélkül leválthatja, sokkal, de sokkal demokratikusabb az eddigi apparátusoknál. Negyedszer, erős kapcsolatot teremt a legkülönbözőbb foglalkozási ágakkal s ezzel megkönnyíti a legkülönbözőbb, legmélyrehatóbb reformokat bürokrácia nélkül. Ötödször, megadja az élcsapat, vagyis az elnyomott osztályok, a munkások és parasztok legerélyesebb, leghaladottabb részének szervezeti formáját s ezért olyan apparátus, amelynek segítségével az elnyomott osztályok élcsapata megmozdíthatja, nevelheti, taníthatja és vezetheti ezeknek az osztályoknak egész óriási tömegét, amely eddig teljesen a politikai életen, a történelmen kívül állt. Hatodszor, lehetővé teszi, hogy egyesítsük a parlamentarizmus előnyeit a közvetlen és egyenes demokrácia előnyeivel, vagyis hogy a nép választott képviselőinek személyében egyesítsük a törvényhozó funkciót a törvények végrehajtásával. A polgári parlamentarizmushoz képest ez olyan nagy lépés előre a demokrácia fejlődése terén, hogy világtörténelmi jelentősége van…

Ha a forradalmi osztályok népi alkotóereje nem hozta volna létre a Szovjeteket, a proletárforradalom Oroszországban kilátástalan ügy lett volna, mert kétségtelen, hogy a régi apparátussal a proletariátus nem tudta volna a hatalmat megtartani, új apparátust pedig nem lehet egy csapásra létrehozni” (XXI. köt. 258—259. old.).

Ezért ragadták meg a bolsevikok a Szovjeteket, mint a legfontosabb szervezeti láncszemet, amely meg tudja könnyíteni az Októberi Forradalom megszervezését s a proletár államiság új hatalmas apparátusának megteremtését.

A „Minden hatalmat a Szovjeteknek!” jelszó, belső fejlődése szempontjából, két szakaszon ment át: az elsőn (a bolsevikok júliusi vereségéig, a kettőshatalom idején) és a másodikon (a Kornyilov-lázadás veresége után).

Az első szakaszban ez a jelszó jelentette annak a blokknak a széttépését, melyet a mensevikek és az eszerek a kadetokkal együtt alkottak, jelentette egy mensevikekből és eszerekből álló szovjet kormány alakítását (mert a Szovjetek akkor az eszerek és a mensevikek kezében voltak), jelentette a szabad agitáció jogát az ellenzék (vagyis a bolsevikok) számára s a pártok szabad harcát a Szovjeteken belül, arra számítva, hogy a bolsevikoknak sikerül ezzel a harccal a Szovjeteket meghódítani és a forradalom békés fejlődése folyamán a szovjet kormány összetételét megváltoztatni. Ez a terv, persze, nem jelentette a proletariátus diktatúráját. De kétségtelenül megkönnyítette azoknak a feltételeknek az előkészítését, amelyek a diktatúra biztosításához szükségesek, mert azáltal, hogy a mensevikeket és az eszereket hatalomra juttatta s kényszerítette őket a maguk forradalomellenes platformjának megvalósítására, meggyorsította e pártok igazi természetének leleplezését, meggyorsította elszigetelődésüket, elszakadásukat a tömegektől. A bolsevikok júliusi veresége azonban félbeszakította ezt a fejlődést, túlsúlyra juttatta a tábornokok és kadetok ellenforradalmát s az eszereket és a mensevikeket ennek az ellenforradalomnak a karjába vetette. Ez a körülmény arra kényszerítette a pártot, hogy ideiglenesen levegye a napirendről a „Minden hatalmat a Szovjeteknek!” jelszót, azzal, hogy újra kitűzi, ha majd a forradalom újra fellendül.

A Kornyilov-lázadás veresége megnyitotta a második szakaszt. A „Minden hatalmat a Szovjeteknek!” jelszó ismét napirendre került. De most ez a jelszó már nem azt jelentette, amit az első szakaszban. Tartalma gyökeresen megváltozott. Most ez a jelszó az imperializmussal való teljes szakítást és a hatalomnak a bolsevikok kezébe való átmenetét jelentette, mert a Szovjetek többségükben már bolsevikok voltak. Most ez a jelszó azt jelentette, hogy a forradalom közvetlenül a proletariátus diktatúrájához közeledik, felkelés útján. Sőt mi több, ez a jelszó most a proletárdiktatúra megszervezését és állami megformálását jelentette.

A Szovjetek államhatalmi szervekké változtatásának taktikája, felbecsülhetetlen jelentőségű volt, mert a dolgozók milliós tömegeit elszakította, az imperializmustól, leleplezte a mensevikek és az eszerek pártját, mint az imperializmus eszközét s ezeket a tömegeket úgyszólván közvetlen vonalon vezette el a proletárdiktatúrához.

Így tehát a Szovjetek államhatalmi szervekké változtatásának politikája a megalkuvó pártok elszigetelésének és a proletárdiktatúra győzelmének rendkívül fontos feltétele volt, s ez a politika a bolsevik taktika harmadik sajátossága az Októbert előkészítő időszakban.

A negyedik sajátosság. Nem volna teljes a kép, ha nem foglalkoznánk azzal a kérdéssel, hogyan és miért sikerült a bolsevikoknak a maguk pártjelszavait a milliós tömegek jelszavaivá tenni, olyan jelszavakká, amelyek a forradalmat előrehajtják, miért és hogyan sikerült meggyőzniök politikájuk helyességéről nemcsak az élcsapatot és nemcsak a munkásosztály többségét, de a nép többségét is.

A dolog úgy áll, hogy a forradalom győzelméhez, ha ez a forradalom valóban népforradalom, amely milliós tömegeket ragad magával, nem elegendő csupán a pártjelszavak helyessége. A forradalom győzelmének még egy elengedhetetlen feltétele van, mégpedig az, hogy a tömegek maguk, saját tapasztalatuk alapján győződjenek meg e jelszavak helyességéről. Csak akkor válnak a párt jelszavak maguknak a tömegeknek jelszavaivá. Csak akkor válik a forradalom valóban népforradalommá. Október előkészítésének időszakában a bolsevik taktika egyik sajátossága, hogy ez a taktika helyesen tudta meghatározni azokat az utakat és fordulókat, amelyek természetes módon vezették el a tömegeket a párt jelszavaihoz, úgyszólván közvetlenül a forradalom küszöbére, s ezzel megkönnyítették számukra azt, hogy saját tapasztalatuk alapján megérezzék, ellenőrizzék és jól felismerjék e jelszavak helyességét. Más szóval, a bolsevik taktika egyik sajátossága az, hogy nem téveszti össze a párt vezetését a tömegek vezetésével, hogy világosan látja a különbséget a pártvezetés és a tömegvezetés között, s hogy ennek következtében nemcsak a pártvezetésnek, hanem a milliós dolgozó tömegek vezetésének is tudománya.

Az Alkotmányozó Gyűlés összehívásával és szétkergetésével kapcsolatos tapasztalat szemléltető példája annak, hogyan nyilvánult meg a bolsevik taktika e sajátossága.

Tudvalevő, hogy a bolsevikok már 1917 áprilisában kiadták a Szovjet Köztársaság jelszavát. Tudvalevő, hogy az Alkotmányozó Gyűlés polgári parlament, amely gyökerében ellentétes a Szovjet Köztársaság elvével. Hogyan eshetett meg, hogy a bolsevikok, akik a Szovjet Köztársaság irányában haladtak, ugyanakkor az Ideiglenes Kormánytól az Alkotmányozó Gyűlés összehívását is követelték? Hogyan eshetett meg, hogy a bolsevikok nemcsak részt vettek a választásokon, hanem ők maguk össze is hívták az Alkotmányozó Gyűlést? Hogyan eshetett meg, hogy a bolsevikok egy hónappal a felkelés előtt, a régiről az újra való áttérés idején átmenetileg lehetségesnek tartották a Szovjet Köztársaság és az Alkotmányozó Gyűlés kombinálását?

Hát így „eshetett” meg:

1) az Alkotmányozó Gyűlés eszméje egyike volt a legnépszerűbb eszméknek a lakosság széles tömegeiben;

2) az Alkotmányozó Gyűlés azonnali összehívásának jelszava megkönnyítette az Ideiglenes Kormány ellenforradalmi jellegének leleplezését;

3) ahhoz, hogy a néptömegek szemében az Alkotmányozó Gyűlés elveszítse varázsát, el kellett vinni ezeket a tömegeket az Alkotmányozó Gyűlés elé, hogy ott követeljék a földet, a békét, a Szovjethatalmat, hogy ily módon a tömegek szemtől szembe találkozzanak a valóságos, az eleven Alkotmányozó Gyűléssel;

4) csak így lehetett a tömegek számára megkönnyíteni, hogy saját tapasztalatuk alapján győződjenek meg arról, hogy az Alkotmányozó Gyűlés ellenforradalmi és hogy széjjel kell kergetni;

5) mindennek az volt a természetes előfeltétele, hogy lehetségesnek és megengedhetőnek tartsuk a Szovjet Köztársaság és az Alkotmányozó Gyűlés ideiglenes kombinálását, mint az Alkotmányozó Gyűlésből való kiábrándítás egyik eszközét;

6) ez a kombináció, ha oly módon valósul meg, hogy az egész hatalom a Szovjetek kezébe került, csak azt jelenthette, hogy az Alkotmányozó Gyűlés alá van rendelve a Szovjeteknek, hogy a Szovjetek függelékévé válik, hogy fájdalom nélkül elhal.

Aligha szorul bizonyításra, hogy ha a bolsevikoknak nem ez lett volna a politikája, akkor az Alkotmányozó Gyűlés szétkergetése nem ment volna olyan simán s az eszereknek és a mensevikeknek a „Minden hatalmat az Alkotmányozó Gyűlésnek!” jelszó jegyében indított további akciói nem vallottak volna olyan csúfos kudarcot.

„Részt vettünk — mondja Lenin — az oroszországi burzsoá parlament, az Alkotmányozó Gyűlés, 1917 szeptember-novemberben lezajlott választásain. Helyes volt-e a taktikánk vagy sem? … Nem volt-e nekünk, orosz bolsevikoknak, 1917. szeptember-novemberében akármelyik nyugati kommunistánál több jogunk azt hinni, hogy Oroszországban a parlamentarizmus politikailag idejét múlta? Természetesen több jogunk volt, mert hiszen nem az a fontos, hogy régóta vagy nem régóta állnak-e fenn a burzsoá parlamentek, hanem az, hogy a dolgozók nagy tömegei mennyire készek (eszmeileg, politikailag és gyakorlatilag) elfogadni a szovjet rendszert és szétkergetni a burzsoá-demokratikus parlamentet (vagy megengedni szétkergetését). Hogy Oroszországban 1917. szeptember-novemberében a városok munkásosztálya, a katonák és a parasztok számos sajátos körülmény következtében, ritkán előforduló módon fel voltak készülve a szovjetrendszer elfogadására és a legdemokratikusabb burzsoá parlament szétkergetésére, ez egyáltalán nem vitás és teljességgel megállapított történeti tény. És a bolsevikok mégsem bojkottálták az Alkotmányozó Gyűlést, hanem részt vettek annak megválasztásában a proletariátus politikai hatalomra jutása előtt is és után is” (XXV. köt. 201—202. old.).

Miért nem bojkottálták a bolsevikok az Alkotmányozó Gyűlést? Mert, mondja Lenin:

„A forradalmi proletariátusnak még néhány héttel a Szovjet Köztársaság győzelme előtt is, sőt e győzelem után is, a burzsoá-demokratikus parlamentben való részvétel nemcsak hogy nem árt, hanem megkönnyíti neki, hogy bebizonyítsa az elmaradt tömegeknek, hogy miért érdemlik meg az ilyen parlamentek a szétkergetést, megkönnyíti a szétkergetés sikerét, megkönnyíti a polgári parlamentarizmus «politikai lejáratását»” (ugyanott).

Jellemző, hogy Trockij nem érti meg a bolsevik taktikának ezt a sajátosságát, s az Alkotmányozó Gyűlés, és a Szovjetek kombinálásának „elméletét” hilferdingizmusnak minősíti és prüszköl ellene.

Nem érti meg, hogy az a taktika, amely megengedi az ilyen kombinációt a felkelés jelszava és a Szovjetek valószínű győzelme esetén és egybekapcsolja ezt az Alkotmányozó Gyűlés összehívásával — az egyetlen forradalmi taktika, és ennek a taktikának semmi köze ahhoz a Hilferding-féle taktikához, amely a Szovjeteket teszi az Alkotmányozó Gyűlés függelékévé. Trockij nem érti meg, hogy egyes elvtársaknak ebben a kérdésben elkövetett hibája nem ad neki alapot arra, hogy becsmérelje Lenin és a párt teljesen helyes állásfoglalását, amely szerint bizonyos feltételek esetén a „kombinált államiság” megengedhető (XXI. köt. 338. old.).

Trockij nem érti meg, hogy az Alkotmányozó Gyűléssel kapcsolatos sajátságos bolsevik politika nélkül a bolsevikoknak nem sikerült volna a nép milliós tömegeit a maguk oldalára vonni, ha pedig nem hódították volna meg ezeket a tömegeket, akkor nem fejleszthették volna az Októberi Felkelést mélyreható népforradalommá.

Érdekes, hogy Trockij még a bolsevikok cikkeiben előforduló „nép”, „forradalmi demokrácia” s egyéb ilyen szavak ellen is prüszköl, mert nem tartja őket marxistához illőnek.

Trockij nyilván elfelejti, hogy Lenin, aki kétségtelenül marxista, még 1917 szeptemberében is, egy hónappal a diktatúra győzelme előtt, arról írt, hogy „az egész hatalomnak azonnal át kell mennie a forradalmi demokrácia kezébe, melynek élén a forradalmi proletariátus áll” (XXI. köt. 198. old.).

Trockij nyilván elfelejti, hogy Lenin, aki kétségtelenül marxista, Marxnak Kugelmannhoz intézett 1871. áprilisi levelét idézve, ahol arról van szó, hogy a bürokratikus és katonai államapparátus szétzúzása a kontinensen előfeltétele minden valóságos népi forradalomnak, szóról-szóra ezt írja:

„Különös figyelmet érdemel Marx rendkívül mélyértelmű megjegyzése, hogy a bürokratikus és katonai államgépezet lerombolása «előfeltétele minden valóságos népi forradalomnak». A «népi» forradalom fogalma furcsán hangzik Marx szájából és az orosz plehanovisták és mensevikek, ezek a Sztruve-követők, akik szeretnének marxista számba menni, Marxnak ezt a kifejezését «nyelvbotlásnak» nyilváníthatnák. Ők a marxizmust olyan siralmasan liberális torzképpé zsugorították, hogy a polgári és a proletárforradalom szembeállításán kívül semmit sem ismernek, sőt még ezt a szembeállítást is a lehető legmerevebben fogják fel…

1871-ben Európában a kontinens egyetlen országában sem volt a proletariátus a nép többsége. «Népi» forradalom, amely valóban a többséget sodorja a mozgalomba, csak az olyan forradalom lehetett, mely a proletariátust is, a parasztságot is felöleli. Ez a két osztály alkotta akkor a «népet». Ezt a két osztályt az egyesíti, hogy a «bürokratikus és katonai államgépezet» leigázza, elnyomja, kizsákmányolja őket. Szétzúzni ezt a gépezetet, összetörni ezt a gépezetet — ez az igazi érdeke a «népnek», a nép többségének, a munkásoknak és a parasztok többségének, ez az «előfeltétele» a szegényparasztok és a proletárok szabad szövetségének, — márpedig ilyen szövetség nélkül nem tartós a demokrácia és lehetetlen a szocialista átalakulás” (XXI. köt. 395—396. old.).

Lenin e szavait nem szabad elfelejteni.

Így tehát az a képesség, hogy a tömegeket saját tapasztalatuk alapján meggyőzzük a párt jelszavak helyességéről oly módon, hogy elvezetjük ezeket a tömegeket a forradalmi pozíciókhoz, ez a képesség, mint a legfontosabb feltétele annak, hogy a dolgozók millióit a párt számára megnyerjük — ez a bolsevik taktika negyedik sajátossága Október előkészítésének időszakában.

Azt hiszem, a mondottak alapján elég világosan megérthetők a bolsevik taktika jellemző vonásai.

IV
Az októberi forradalom, mint a világforradalom kezdete és előfeltétele

Az az egyetemesség igényével fellépő elmélet, mely szerint a forradalomnak egyidejűleg kell győznie Európa legfontosabb országaiban, mely szerint a szocializmus győzelme egy országban lehetetlen — kétségtelenül mesterkélt, nem életképes elméletnek bizonyult. Az oroszországi proletárforradalom hétéves története nem ez elmélet mellett, hanem ellene szól. Ez az elmélet nemcsak mint a világforradalom fejlődésének sémája elfogadhatatlan, mert hiszen ellentmond a szemmel látható tényeknek. Még elfogadhatatlanabb mint jelszó, mert gúzsba köti és nem feloldozza azoknak az egyes országoknak a kezdeményező erejét, amelyek számára, bizonyos történelmi előfeltételek következtében, lehetővé vált, hogy önállóan áttörjék a tőke frontját, — mert nem arra ad ösztönzést, hogy az egyes országok aktív támadást intézzenek a tőke ellen, hanem arra, hogy passzív módon bevárják az „általános kibontakozás” pillanatát, — mert az egyes országok proletárjainak lelkében nem a forradalmi elszántság szellemét ébreszti, hanem a hamleti kétkedést, hogy „hátha a többiek nem fognak támogatni”. Leninnek teljesen igaza van, mikor azt mondja, hogy a proletariátus győzelme egy országban a „tipikus eset” s hogy „a forradalom egyidejűleg több országban” csak „ritka kivétel” lehet (XXIII. köt. 354. old.).

De a forradalom lenini elmélete tudvalevőleg nem szorítkozik a dolognak csak erre az oldalára. A lenini elmélet egyszersmind a világforradalom fejlődésének elmélete. A forradalom győzelme egy országban nem öncél. A győztes ország forradalmának nem öncélú eredménynek, hanem segítőerőnek, eszköznek kell magát tekintenie, amely arra szolgál, hogy valamennyi ország proletariátusának győzelmét meggyorsítsa. Mert a forradalom győzelme egy országban, az adott esetben Oroszországban, nemcsak az imperializmus egyenlőtlen fejlődésének és fokozódó bomlásának terméke. Egyszersmind a világforradalom kezdete és előfeltétele.

Kétségtelen, hogy a világforradalom fejlődésének útjai nem olyan egyszerűek, amilyennek korábban tetszhettek, mielőtt a forradalom egy országban győzött, mielőtt megjelent a kifejlett imperializmus, „a szocialista forradalom előestéje”. Mert olyan új tényező jelent meg, mint a kapitalista országok egyenlőtlen fejlődésének a fejlett imperializmus viszonyai között működő törvénye, amely amellett szól, hogy a háborús összeütközések elkerülhetetlenek, hogy a tőke világfrontja általában meggyengült és hogy lehetséges a szocializmus győzelme egyes országokban. Mert olyan új tényező jelent meg, mint az óriási Szovjetország, amely Nyugat és Kelet között, a világ pénzügyi kizsákmányolásának központja és a gyarmati elnyomás színtere között fekszik s amely puszta létezésével forradalmasítja az egész világot.

Mindezek olyan tényezők (nem beszélek más, kevésbé fontos tényezőkről), amelyekkel feltétlenül számolni kell, amikor a világforradalom útjait tanulmányozzuk.

Azelőtt rendszerint úgy vélték, hogy a forradalom a szocializmus elemeinek egyenletes „megérése” útján fog fejlődni, mégpedig mindenekelőtt a fejlettebb, az „előrehaladott” országokban. Most ez az elképzelés lényeges módosításokra szorul.

„A nemzetközi viszonyoknak most olyan rendszere alakult ki — mondotta Lenin —, hogy Európában a győztes államok rabságban tartják az egyik államot, Németországot. Azonfelül több állam, mégpedig a legrégibb nyugati államok, a győzelem következtében olyan viszonyok közé került, hogy ezt a győzelmet arra használhatja fel, hogy elnyomott osztályainak bizonyos engedményeket tegyen — lényegtelen engedményeket, amelyek azonban ezekben az országokban mégis késleltetik a forradalmi mozgalmat és valami «társadalmi béke»-félét hoznak létre.”

„Ugyanakkor számos más ország: a Kelet, India, Kína stb. éppen a legutóbbi imperialista háború következtében végleg kizökkent a kerékvágásból. Fejlődésük véglegesen az általános európai kapitalista méretekben indult meg. Megkezdődött bennük az általános európai erjedés. S most az egész világ látja, hogy olyan fejlődésbe sodródtak, amelynek szükségképpen az egész világkapitalizmus válságára kell vezetnie.”

Ennek következtében s ezzel kapcsolatban a „nyugateurópai kapitalista országok fejlődése a szocializmus felé nem oly módon megy végbe… ahogy azelőtt vártuk. Nem oly módon megy végbe, hogy a szocializmus bennük egyenletesen «megérik», hanem olyan viszonyok között, amikor egyes államokat kizsákmányolnak más államok, amikor az imperialista háborúban elsőnek legyőzött államot kizsákmányolják s ugyanakkor az egész Keletet is kizsákmányolják. A Kelet viszont éppen az első imperialista háború következtében, végleg belekerült a forradalmi mozgalomba, végleg belesodródott a világforradalmi mozgalom általános forgatagába” (XXVII. köt. 415—416. old.).

Ha ehhez hozzávesszük azt a tényt, hogy a győztes országok nemcsak a legyőzött országokat és a gyarmatokat zsákmányolják ki, hanem a győztes országoknak is egy része belekerül a leghatalmasabb győztesek, Amerika és Anglia pénzügyi kizsákmányolásának hatókörébe; hogy mindezen országok egymásközti ellentétei igen fontos tényezői a világimperializmus bomlásának; hogy ezeken az ellentéteken kívül ez országok mindegyikében roppant mély belső ellentétek is vannak és fejlődnek; hogy mindezeket az ellentéteket elmélyíti és kiélezi az a tény, hogy ez országok mellett létezik a nagy Szovjet Köztársaság — ha mindezt figyelembe vesszük, akkor a nemzetközi helyzet sajátosságának képe többé-kevésbé teljesen kirajzolódik.

A világforradalom fejlődésének legvalószínűbb vonala az, hogy újabb országok fognak forradalmi úton elszakadni az imperialista államok rendszerétől és az imperialista államok proletariátusa támogatni fogja ezeknek az országoknak a proletariátusát. Látjuk, hogy az első elszakadt országot, az első győzelmes országot máris támogatják a többi ország munkásai és dolgozó tömegei. E támogatás nélkül nem tarthatta volna fenn magát. Kétségtelen, hogy ez a támogatás erősödni és fokozódni fog. De az is kétségtelen, hogy maga a világforradalom fejlődése, maga az a folyamat, amelynek során újabb országok szakadnak el az imperializmustól, annál gyorsabban és alaposabban fog végbemenni, minél alaposabban fog megerősödni a szocializmus az első győzelmes országban, minél gyorsabban válik ez az ország a világforradalom további kifejlődésének bázisává, az imperializmus további bomlasztásának eszközévé.

Ha igaz az a tétel, hogy a szocializmus végleges győzelme az első felszabadult országban lehetetlen a többi ország proletárjainak közös erőfeszítése nélkül, akkor éppúgy igaz az is, hogy a világforradalom annál gyorsabban és alaposabban fog kibontakozni, minél hatékonyabb lesz az a segítség, amelyet az első szocialista ország valamennyi többi ország munkásainak és dolgozó tömegeinek nyújtani fog.

Miben kell e segítségnek kifejezésre jutnia?

Kifejezésre kell jutnia, először, abban, hogy a győztes ország „megteszi a maximumát annak, ami egy országban valamennyi ország forradalmának fejlesztése, támogatása, felébresztése érdekébenmegvalósítható” (Lenin, XXIII. köt. 385. old.).

Kifejezésre kell jutnia, másodszor, abban, hogy ennek az egy országnak a „győztes proletariátusa, miután kisajátította a kapitalistákat és megszervezte országában a szocialista termelést, szembefordul… a külső kapitalista világgal, a maga oldalára vonja más országok elnyomott osztályait, felkelést szít ott a kapitalisták ellen, szükség esetén még fegyveres erővel is fellép a kizsákmányoló osztályok és államaik ellen” (Lenin, XVIII. köt. 232—233. old.).

Ennek a segítségnek, amelyet a győztes ország nyújt, jellemző sajátossága nemcsak az, hogy meggyorsítja a többi ország proletárjainak győzelmét, hanem az is, hogy e győzelem megkönnyítésével egyszersmind biztosítja a szocializmus végleges győzelmét az első győztes országban.

A legvalószínűbb, hogy a világforradalom fejlődése során, az imperializmusnak egyes kapitalista országokban levő gócai és ez országok nemzetközi rendszere mellett létrejönnek a szocializmus gócai egyes szovjet országokban, létrejön ezeknek a gócoknak a nemzetközi rendszere, s akkor e két rendszer közötti harc tölti majd be a világforradalom kibontakozásának történetét.

„Mert — mondja Lenin — lehetetlen a nemzetek szabad egyesülése a szocializmusban a szocialista köztársaságoknak az elmaradt államok ellen folytatott többé- kevésbé hosszú, szívós harca nélkül” (ugyanott).

Az Októberi Forradalom világjelentőségé nemcsak az, hogy ez a forradalom egy ország nagy kezdeményezése az imperializmus rendszerének áttörésére és a szocializmus első szigete az imperialista országok óceánjában, hanem az is, hogy első szakasza a világforradalomnak és hatalmas támaszpontja a világforradalom további kibontakozásának.

Ezért tehát nemcsak azoknak nincs igazuk, akik, megfeledkezve az Októberi Forradalom nemzetközi jellegéről, a forradalom győzelmét egy országban merőben nemzeti és csakis nemzeti jelenségnek nyilvánítják. Azoknak sincs igazuk, akik, az Októberi Forradalom nemzetközi jellegét elismerve, hajlandók ezt a forradalmat valami olyan passzív dolognak tekinteni, amely csak arra hivatott, hogy elfogadja a kívülről jövő segítséget. Valójában nemcsak az Októberi Forradalomnak van szüksége a többi ország forradalmának támogatására, hanem a többi ország forradalmának is szüksége van az Októberi Forradalom támogatására ahhoz, hogy meggyorsítsák és előrevigyék a világimperializmus megdöntésének művét.

1924. december 17.

I. Sztálin. Útban Október felé.
Állami Kiadó, 1925.

(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

SaLa
”