Írta: J. V. Sztálin

Megnyitó beszéd az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaságban élő türk népek kommunistáinak tanácskozásán

1921. január 1
(Jegyzőkönyvi feljegyzés)

Sztálin elvtárs a tanácskozás megnyitása után megállapítja, hogy a Központi Iroda munkája nem volt kielégítő és most új Központi Irodát kell választani. Ezután röviden jellemzi a kommunizmus fejlődési feltételeit az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság türk népei körében.

A kommunizmus fejlődése Oroszországban hosszú múltra tekint vissza. Az orosz szocializmuson belül évtizedekig folyt az elméleti munka és az elméleti harc. Ennek a harcnak az eredményeképpen kialakult a vezető elemek egybeforrott csoportja, amely elméletileg elég erős és elvi tekintetben elég szilárd ahhoz, hogy magával vigye a párt tömegeit.

Ettől eltérően, országunk keleti részén csak nemrég, a szocializmusért folyó gyakorlati forradalmi harc során fogamzott meg a kommunizmus, anélkül hogy előzetesen átment volna az elméleti fejlődés szakaszán. Ez az oka annak, hogy a türk kommunizmus elméletileg gyenge, s ezt a gyengeséget csak úgy küzdhetjük le, hogy országunk türk nyelvein, elvi színvonalon álló kommunista irodalmat teremtünk.

Az orosz kommunizmus fejlődésének történetében a nacionalista elhajlás elleni harcnak sohasem volt komoly jelentősége. Az oroszok általában, és különösen az orosz kommunisták, mivel a múltban az uralkodó nemzethez tartoztak, nem érezték a nemzeti elnyomást, soraikban általában nem volt dolguk nacionalista törekvésekkel, hacsak nem számítunk bizonyos hajlamokat a „nagyhatalmi sovinizmusra”, és ezért nem kellett, vagy alig kellett harcolniok ilyen törekvések ellen.

Ettől eltérően, a türk kommunistáknak, akik elnyomott népek fiai és átmentek a nemzeti elnyomás szakaszán, soraikban állandóan volt dolguk és ma is van dolguk a nacionalista elhajlással, nacionalista csökevényekkel, amelyek leküzdése a türk kommunisták soron levő feladata. Ez a körülmény kétségtelenül hátráltatja a kommunizmus kikristályosodását országunk keleti részén.

De a kommunizmusnak a Keleten megvan a maga előnyös oldala is. Az orosz kommunisták a szocializmus gyakorlati megvalósítása terén nem vehettek át, vagy alig vehettek át tapasztalatokat Európa fejlett országaitól (Európa főleg a parlamenti harc terén nyújtott tapasztalatokat) s ezért az orosz kommunistáknak úgyszólván saját eszközeikkel, számos elkerülhetetlen hiba árán kellett építeniök a szocializmus felé vezető utat.

Ettől eltérően, a türk kommunizmusnak, mely a szocializmusért folyó gyakorlati harcban, orosz elvtársakkal vállvetve vívott harcban fogamzott meg, módjában volt az orosz elvtársak gyakorlati tapasztalatait felhasználni s a hibákat elkerülni. Ez a körülmény biztosítja, hogy a kommunizmusnak a Keleten megvan minden esélye arra, hogy gyors ütemben fejlődjék és megerősödjék.

Ezekkel a körülményekkel magyarázható, hogy a párt Központi Bizottságának politikája a még fiatal türk kommunizmus irányában aránylag enyhe és arra irányul, hogy segítséget nyújtson a Kelet szilárd kommunista elemeinek a türk kommunizmus előbb említett gyengéi és fogyatékosságai elleni harcban.

A Központi Iroda az az apparátus, amelyen keresztül foganatosítandók a nacionalista csökevények ellen irányuló harci rendszabályok és azok a rendszabályok, amelyeknek célja a kommunizmus elméleti megerősítése országunk keleti részén.

„Pravda” 6. sz.
1921. január 12.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

Nézeteltéréseink

– írta: J. V. Sztálin –

A szakszervezetek kérdésében fennálló nézeteltéréseink nem a szakszervezetek elvi értékelése terén mutatkoznak. Programunknak a szakszervezetek szerepéről szóló ismert pontjai, amelyeket Trockij gyakran idézget, és a párt IX. kongresszusának a szakszervezetekről hozott határozata érvényben vannak (és érvényben is maradnak). Senki sem vitatja, hogy a szakszervezeteknek és a gazdasági szerveknek kölcsönösen át kell hatniok és át is fogják hatni egymást („összenövés”). Senki sem vitatja, hogy az ország gazdasági újjászületésének jelen pillanata megköveteli, hogy a szakszervezetek, amelyek egyelőre még csak névleg ipari szakszervezetek, fokozatosan olyan igazi ipari szakszervezetekké alakuljanak át, amelyek talpra tudják állítani fő iparágainkat. Szóval, nézeteltéréseink nem elvi nézeteltérések.

Abban a tekintetben sincsenek közöttünk nézeteltérések, hogy a szakszervezetekben és általában a munkásosztályban elengedhetetlen a munkafegyelem. Az olyan kijelentések, hogy pártunk egy része „kiengedi kezéből a gyeplőt” és az elemi erők játékára bízza a tömegeket — megfontolatlan kijelentések. A pártelemek vezető szerepe a szakszervezeteken belül és a szakszervezetek vezető szerepe a munkásosztályon belül vitathatatlan igazság.

Még kevésbé vannak közöttünk nézeteltérések a szakszervezeti Központi Bizottságok és az Összoroszországi Központi Szakszervezeti Tanács minőségi összetételének kérdésében. Mindannyian egyetértünk abban, hogy ezeknek az intézményeknek az összetétele korántsem eszményi, hogy a szakszervezeteket több katonai és más mozgósítás alaposan megritkította, hogy vissza kell adni a szakszervezeteknek régi funkcionáriusaikat, rendelkezésükre kell bocsátani újakat, el kell látni őket technikai eszközökkel stb.

Nem, nem ezen a téren vannak közöttünk nézeteltérések.

I
A munkástömegekhez való közeledés két módszere

Nézeteltérések abban a kérdésben vannak közöttünk, hogy a munkásosztályban milyen módon kell megszilárdítani a munkafegyelmet, milyen módszerekkel kell közelednünk a munkástömegekhez, amelyeket be akarunk vonni az ipar feltámasztásának művébe, milyen úton alakíthatjuk át a mai gyenge szakszervezeteket erős, valóban ipari szakszervezetekké, amelyek fel tudják támasztani iparunkat.

Két módszer van: a kényszerítés módszere (katonai módszer) és a meggyőzés módszere (szakszervezeti módszer). Az első módszer egyáltalán nem zárja ki a meggyőzés elemeit, de itt a meggyőzés elemei alá vannak rendelve a kényszer követelményeinek és annak csak segédeszközei. Viszont a második módszer sem zárja ki a kényszerítés elemeit, de itt a kényszerítés elemei alá vannak rendelve a meggyőzés követelményeinek és annak csak segédeszközei. E két módszer összetévesztése éppoly megengedhetetlen, mint amilyen megengedhetetlen egy kalap alá vonni a hadsereget és a munkásosztályt.

A pártmunkások egy csoportja, élén Trockijjal, megittasodva a hadseregben alkalmazott katonai módszerek sikereitől, azt hiszi, hogy ezeket a módszereket a munkásosztályon belül, a szakszervezetekben is lehet és kell is alkalmazni, ha ugyanolyan sikereket akarunk elérni a szakszervezetek megerősítése, az ipar feltámasztása terén. De ez a csoport megfeledkezik arról, hogy a hadsereg és a munkásosztály két különböző terület, hogy az a módszer, amely alkalmas a hadseregben, alkalmatlannak, károsnak bizonyulhat a munkásosztály és a szakszervezetek számára.

A hadsereg nem egynemű. Két fő társadalmi csoportból, parasztokból és munkásokból áll, akik közül az előbbiek — számukat tekintve — többszörösen felülmúlják az utóbbiakat. Amikor a párt VIII. kongresszusa kimondotta, hogy a hadseregben főképpen a kényszerítés módszerét kell alkalmazni, abból indult ki, hogy hadseregünk főként parasztokból áll, akik nem mennek harcolni a szocializmusért, s ezért csak a kényszerítés módszerének alkalmazásával lehet és kell rábírni őket, hogy harcoljanak a szocializmusért. Ebből származtak a ráhatás olyan tisztán katonai módjai, mint a politikai megbízottak és politikai osztályok rendszere, a forradalmi törvényszékek, a fegyelmi büntetések, valamennyi parancsnok kinevezésének rendszere stb.

A munkásosztály, a hadsereggel ellentétben, egynemű társadalmi osztály, amely gazdasági helyzeténél fogva hajlik a szocializmusra, könnyen hat rá a kommunista agitáció, önként szakszervezetekben szervezkedik és ezért, mindent egybevetve, a Szovjetállam alapja, talpköve. Ezért nem meglepő, hogy túlnyomórészt a meggyőzés módszereinek alkalmazása lett ipari szakszervezeteink gyakorlati munkájának alapja. Ebből származtak a ráhatás olyan tisztán szakszervezeti módszerei, mint a felvilágosítás, a tömegpropaganda, a munkástömegek kezdeményezésének és öntevékenységének fejlesztése, a választás elve stb.

Trockijnak az a hibája, hogy lebecsüli a hadsereg és a munkásosztály közötti különbséget, egy kalap alá vonja a katonai szervezeteket és a szakszervezeteket, és — talán megszokásból — a hadseregben alkalmazott katonai módszereket átültetni igyekszik a szakszervezetekbe, a munkásosztályba.

„A katonai módszereknek (parancsnak, büntetésnek) éles szembeállítása a szakszervezeti módszerekkel (felvilágosítással, propagandával, öntevékenységgel) nem egyéb — mondja Trockij az egyik okmányban —, mint kautskysta-mensevik-eszer előítéletek megnyilvánulása . . . Munkásállamban a munkás- és a katonai szervezet szembeállítása szégyenletes kapituláció a kautskyzmus előtt.”

Ezt mondja Trockij.

Ebből, ha nem fordítunk figyelmet az olyan fölösleges szóvirágokra, mint „kautskyzmus”, „mensevizmus” stb., világosan kitűnik, hogy Trockij nem értette meg a munkásszervezetek és a katonai szervezetek közötti különbséget, nem értette meg, hogy a katonai módszerek és a demokratikus (szakszervezeti) módszerek szembeállítása a háború felszámolásának és az ipar feltámasztásának időpontjában elengedhetetlen, elkerülhetetlen, s hogy ennélfogva a katonai módszerek átültetése a szakszervezetekbe — téves, káros.

Ez a megnemértés volt az alapja Trockij nemrég megjelent vita-brosúráinak, melyeket a szakszervezetekről írt.

Ez a megnemértés a forrása Trockij hibáinak.

II
Tudatos demokratizmus és kényszer-„demokratizmus”

Egyesek azt hiszik, hogy amikor ma a szakszervezeti demokratizmusról beszélünk, ez csak üres szavalás, divat, ami a pártélet bizonyos jelenségeivel függ össze, de idővel majd megunják, hogy demokratizmusról „fecsegjenek” és minden marad a „régiben”.

Mások meg azt gondolják, hogy a szakszervezeti demokratizmus lényegében engedmény, a munkások követeléseinek tett kényszerű engedmény, hogy itt inkább valami diplomáciával, semmint igazi, komoly valamivel van dolgunk.

Mondanunk sem kell, hogy mind azok, mind ezek az elvtársak súlyosan tévednek. A szakszervezeti demokratizmus, vagyis az, amit a „szakszervezeti proletárdemokrácia normális módszereinek” szoktak nevezni — a munkásság tömegszervezeteinek lényegéhez tartozó tudatos demokratizmus, amely feltételezi annak a tudatát, hogy a szakszervezetekben egyesült milliós munkástömegek irányában elengedhetetlen és hasznos a meggyőzés módszereinek rendszeres alkalmazása. E tudat nélkül a demokratizmus puszta szóvá válik.

Amíg háború volt és a veszély közvetlenül fenyegetett, szervezeteink felhívásai: „segítséget a frontnak” — élénk visszhangra találtak a munkásoknál, mert a pusztulás veszélye nagyon is kézzelfogható volt, mert ezt a veszélyt mindenki konkrétan láthatta Kolcsak, Jugyenyics, Gyenyikin, Pilsudski, Vrangel seregeiben, amikor ezek előrenyomultak és visszaállították a földbirtokosok és tőkések hatalmát. Akkor nem volt nehéz megmozgatni a tömegeket. Most azonban, mikor a háborús veszélyt elhárítottuk, az új veszély pedig, a gazdasági veszély (a gazdasági bomlás) korántsem olyan kézzelfogható a tömegek számára — most nem lehet pusztán felhívásokkal megmozgatni a nagy tömegeket. Természetesen mindenki érzi a kenyér és a textiláruk hiányát, de először, az emberek mégiscsak segítenek magukon, mégiscsak szereznek valahogyan kenyeret is, textilárukat is, s ezért a kenyér- és áruhiány veszélye korántsem sarkalja annyira a tömegeket, mint ahogyan a háborús veszély sarkalta őket; másodszor, senki sem állíthatja, hogy a gazdasági veszély valóságát (a mozdonyok, mezőgazdasági gépek, textilgyárak, kohászati üzemek hiányát, a villanytelepekhez szükséges berendezések stb. hiányát) ugyanolyan tudatosan látják a tömegek, mint ahogy a közelmúltban a háborús veszélyt látták. Ahhoz, hogy a munkásosztály millióit a gazdasági bomlás leküzdésére mozgósítsuk, fokozni kell a nagy tömegek kezdeményezését, tudatosságát, öntevékenységét, konkrét tények alapján meg kell győzni őket arról, hogy a gazdasági bomlás ugyanolyan valóságos és halálos veszély, amilyen tegnap a háborús veszély volt, a munkásosztály millióit a demokratikusan felépített szakszervezetek útján be kell vonni a termelés talpra állításának művébe. Csakis így lehet az egész munkásosztály szívügyévé tenni azt a harcot, melyet a gazdasági szervek a gazdasági bomlás ellen folytatnak. Máskülönben nem győzhetünk a gazdasági fronton.

Szóval: a tudatos demokratizmus, a proletárdemokrácia módszere a szakszervezeteken belül — ez az ipari szakszervezetek egyedül helyes módszere.

Ehhez a demokratizmushoz semmi köze sincs a kényszer-„demokratizmusnak”.

Trockij „A szakszervezetek szerepe és feladatai” című brosúráját olvasva, azt hihetnők, hogy Trockij lényegében „szintén” a „demokratikus” módszer híve. Ezért egyes elvtársak azt hiszik, hogy a szakszervezetek munkamódszereinek kérdésében nincsenek közöttünk nézeteltérések. Ez azonban egyáltalán nem igaz. Mert Trockij „demokratizmusa” kényszerű, felemás, elvtelen, és mint ilyen, csak kiegészíti a szakszervezetek számára nem alkalmas katonai bürokratikus módszert.

Ítéljenek önök maguk.

1920. november elején a Központi Bizottság meghozza, a Szakszervezetek V. Összoroszországi Konferenciájának kommunista frakciója pedig végrehajtja azt a határozatot, amely kimondotta, hogy „a legerélyesebb és szigorúan tervszerű harcot kell folytatni az ellen, hogy a centralizmus és a militarizált munkaformák bürokratizmussá, önkényeskedéssé, minden öntevékenység elfojtásává és a szakszervezetek fölött gyakorolt kicsinyes gyámkodássá fajuljanak … hogy a Közlekedési Munkások Szakszervezetének (Trockij vezette) Központi Bizottsága számára is múlóban van a különleges viszonyok által előidézett különleges igazgatási módszerek ideje, amelyek miatt a Vasúti Politikai Főosztályt létesítették”, s ezért a konferencia kommunista frakciója, „azt ajánlja a Közlekedési Munkások Szakszervezete Központi Bizottságának, hogy a szakszervezeten belül fokozza és fejlessze a proletárdemokrácia normális módszereit”, kötelezi a Közlekedési Munkások Szakszervezetének Központi Bizottságát, hogy „a többi szakszervezeti egyesüléssel azonos jogokkal lépjen be az Összoroszországi Központi Szakszervezeti Tanács kötelékébe és vegyen tevékeny részt annak közös munkájában” (lásd „Pravda” 255. sz.). De Trockij és a Közlekedési Munkások Szakszervezetének Központi Bizottsága e határozat ellenére is egész novemberben továbbra is folytatja a régi, félig bürokratikus, félig katonai vonalat, a régi módon továbbra is a Vasúti Politikai Főosztályra és a Hajózási Politikai Főosztályra támaszkodik, megpróbálja „fenekestül felforgatni”, felrobbantani az Összoroszországi Központi Szakszervezeti Tanácsot, védelmezi a Közlekedési Munkások Szakszervezete Központi Bizottságának kiváltságos helyzetét más szakmai egyesülésekkel szemben. Sőt, Trockij november 30-án a „Központi Bizottság Politikai Irodájának tagjaihoz” intézett levelében ugyanolyan „váratlanul” kijelenti, hogy a „Hajózási Politikai Főosztály … a legközelebbi két-három hónapban semmi esetre sem oszlatható fel”. És mi történt? E levél megírása után 6 nappal (december 7-én) ugyancsak Trockij a Központi Bizottságban ugyanolyan „váratlanul” arra szavaz, hogy „azonnal szüntessék meg a Vasúti Politikai Főosztályt és a Hajózási Politikai Főosztályt, erőiket és anyagi eszközeiket pedig a normális demokratizmus elvei alapján adják át a szakszervezetnek”. És ezt a Központi Bizottság nyolc tagja közül egymaga teszi hét tag ellenében, akik már nem tartották elegendőnek ezeknek az intézményeknek a feloszlatását, hanem még azt is követelték, hogy változtassák meg a Közlekedési Munkások Szakszervezete Központi Bizottságának mai összetételét. Trockij, hogy megmentse a Közlekedési Munkások Szakszervezete Központi Bizottságának mai összetételét, a Közlekedési Munkások Szakszervezete Központi Bizottságában működő politikai főosztályok megszüntetése mellett szavaz.

Mi változott meg ez alatt a hat nap alatt? Talán a vasutasok és a hajósok fejlődtek annyira e hat nap alatt, hogy a Vasúti Politikai Főosztályra és a Hajózási Politikai Főosztályra nincs többé szükségük? Vagy talán a bel- vagy külpolitikai helyzetben történt fontos változás ez alatt a rövid idő alatt? Dehogyis. Csupán az történt, hogy a hajósok a Közlekedési Munkások Szakszervezetének Központi Bizottságától erélyesen követelték a politikai főosztályok megszüntetését és a szakszervezeti Központi Bizottság összetételének megváltoztatását, mire Trockij csoportja, mely félt a bukástól és legalább a Közlekedési Munkások Szakszervezete Központi Bizottságának régi összetételét szerette volna megóvni, kénytelen volt meghátrálni, részleges engedményeket tenni, amelyek, mellesleg, nem elégítettek ki senkit.

Ezek a tények.

Aligha szorul bizonyításra, hogy ennek a kényszerű, felemás, elvtelen „demokratizmusnak” semmi köze a „szakszervezeti proletárdemokrácia normális módszereihez”, melyeket a párt Központi Bizottsága még november elején ajánlott, és amelyek annyira szükségesek ipari szakszervezeteink újjászületéséhez.

***

Trockij a Szovjetkongresszus kommunista frakciójának vitagyűlésén mondott zárszavában tiltakozott az ellen, hogy politikai elemet vigyenek a szakszervezeti vitába, mert — mondotta — a politikának ehhez semmi köze sincs. Ki kell jelentenem, hogy Trockijnak egyáltalában nincs igaza. Aligha kell bizonyítani, hogy a munkás-paraszt államban nincsen egyetlenegy fontos, az egész államra nézve jelentős határozat sem, különösen ha az közvetlenül a munkásosztályt érinti, melynek végrehajtása valamiképp ne hatna ki az ország politikai helyzetére. Általában nevetséges és komolytalan a politikát a gazdaságtól elválasztani, Éppen ezért feltétlenül szükséges, hogy minden ilyen határozatot előzetesen politikai szempontból is mérlegeljenek.

Ítéljenek önök maguk.

Ma már bebizonyítottnak tekinthető, hogy a Közlekedési Munkások Szakszervezete Trockij által vezetett Központi Bizottságának módszereit magának e Központi Bizottságnak gyakorlata ítélte el. Trockij, aki a Közlekedési Munkások Szakszervezetének Központi Bizottságát vezeti és ezen keresztül befolyást gyakorol más szakszervezetekre is, a szakszervezetek felélénkítését és megújhodását, a munkásoknak az ipar feltámasztásába való bevonását akarta elérni. És mit ért el valójában? A szakszervezeteken belül konfliktusba keveredett a kommunisták többségével, a szakszervezetek többsége összeütközésbe került a Közlekedési Munkások Szakszervezetének Központi Bizottságával, a Közlekedési Munkások Szakszervezetének Központi Bizottsága ténylegesen kettészakadt, s a szakmailag szervezett egyszerű munkásokban harag gyűlt fel a politikai megbízottak ellen. Más szóval, nemcsak hogy nem újhodtak meg a szakszervezetek, hanem még maga a Közlekedési Munkások Szakszervezetének Központi Bizottsága is bomlásnak indult. Kétségtelen, hogy ha a Közlekedési Munkások Szakszervezete Központi Bizottságának módszereit átvittük volna más szakszervezetekbe is, ott is az összeütközések, a szakadás, a bomlás képe tárulna elénk. Végeredményben zűrzavar és szakadás támadt volna a munkásosztályban.

Szemet hunyhat-e a munkásosztály politikai pártja ilyen tények előtt? Lehet-e azt állítani, hogy országunk politikai állapota szempontjából közömbös, vajon egységes szakszervezetekben tömörült munkásosztállyal, vagy különféle, egymással szemben ellenséges csoportokra szakadt munkásosztállyal van-e dolgunk? Lehet-e azt mondani, hogy a tömegekhez való közeledés módszereinek értékelésénél a politikai mozzanatnak nem lehet semmi szerepe, hogy a politikának ahhoz semmi köze sincs?

Világos, hogy nem.

Az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaságnak és a vele szövetséges köztársaságoknak most körülbelül 140 millió lakosa van. Ennek 80 százaléka paraszt. Ahhoz, hogy ilyen országot kormányozzunk, elengedhetetlen, hogy a munkásosztály rendíthetetlenül bízzék a Szovjethatalomban, mert ilyen ország csak a munkásosztály útján és a munkásosztály erejével vezethető. De ahhoz, hogy megtartsuk és megszilárdítsuk a munkások többségének bizalmát, rendszeresen fejlesztenünk kell a munkásosztály tudatosságát, öntevékenységét, kezdeményezését, rendszeresen kommunista szellemben kell nevelnünk a munkásosztályt oly módon, hogy beszervezzük a szakszervezetekbe és bevonjuk a kommunista gazdaság építésének művébe.

Ezt a feladatot lehetetlen megvalósítani a kényszerítésnek és a szakszervezetek felülről történő „felforgatásának” módszereivel, mert ezek a módszerek részekre szakítják a munkásosztályt (lásd a Közlekedési Munkások Szakszervezetének Központi Bizottságát!) és bizalmatlanságot keltenek a Szovjethatalom iránt. Ezen kívül nem nehéz megérteni, hogy — általában — kényszerítő módszerekkel képtelenség fejleszteni a tömegek öntudatát, a tömegeknek a Szovjethatalomba vetett bizalmát.

Világos, hogy csakis „a szakszervezeti proletárdemokrácia normális módszereivel”, csakis a meggyőzés módszereivel lehet majd a munkásosztályt egybeforrasztani, öntevékenységét fokozni és a Szovjethatalomba vetett bizalmát megszilárdítani, amire most oly nagy szükség van, hogy az országot harcra mozgósíthassuk a gazdasági bomlás ellen.

Mint látják, a politika szintén a meggyőzés módszerei mellett szól.

1921. január 5.

„Pravda” 12. sz.
1921. január 19.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

SaLa