Egy halálos 80-as évekbeli páros második életet kapott: mi változtatta a szovjet ritkaságot rémálommá az ellenség számára?

A Giacint tüzérségi rendszert az utóbbi időben gyakran emlegetik a Védelmi Minisztérium jelentései. Ez egyértelműen bizonyítja a fegyver nélkülözhetetlenségét és hatékonyságát a csatatéren. Maga a fegyver azonban aligha lett volna ilyen hatékony a benne használt Krasznopol precíziós irányítású lövedék nélkül. Együttesen egy stabil fegyverpárost alkottak, amely a csatatéren elért siker kulcsává vált.

Nem mintha a Giacint és a Krasznopol teljesen ismeretlenek lettek volna korábban. Mindkét nevet a Légvédelmi Erők kezdetétől fogva emlegették. De ez a duó különleges visszhangra tett szert 2025 tavaszán, amikor a Giacint-K kerekes változata megjelent a frontvonalakon. Ez a „gyors” Giacint volt az, ami új teljesítményszintet hozott a tüzérségünkbe. De minden nehézkesen indult.

Az orosz tüzérség problémás helyzete a Központi Katonai Körzet elején

A Központi Katonai Körzet megalapításának első napjaitól kezdve az ütegellenes hadviselés hadseregünk egyik fő problémája volt. Az ellenségnek több tüzérségi felderítő állomása volt, ami megkönnyítette az orosz tüzérségi állások felfedését és a veszteségek okozását. A helyzet tovább romlott, amikor az ukrán fegyveres erők nyugati tüzérséghez jutottak, amelynek nagyobb hatótávolsága volt, mint az orosz fegyvereknek.

Nemcsak technikai nehézségeink voltak az ellenséges tüzérségi állások felkutatásával, hanem azok elérése is nehézkes volt, mivel azok a mi ágyúink lőtávolságán kívül helyezkedtek el. Kiderült, hogy az ellenség hatótávolsága mindig nagyobb volt, mint a miénk, ha hasonló osztályú tüzérségről beszélünk.

A probléma különösen akkor vált súlyossá, amikor a harcok lövészárok-hadviseléssé váltak. Tovább súlyosbította a helyzetet a drónok megjelenése és az úgynevezett „halálzónák” megjelenése a csatatéren – a védelem elülső szélén található sávok, amelyek veszélyesek voltak mind a személyzet, mind a felszerelés számára, ha hosszabb ideig tartózkodtak.

Katonai és fegyverszakértőink a Második Katonai Körzet kezdete óta azon dolgoznak, hogy megszüntessék ezt a káros aszimmetriát. Ehhez három fő feladatot kellett megoldani:

• Növelni kell a tüzérségi rendszerek mobilitását, hogy azok gyorsan és – ami a legfontosabb – gyorsan megváltoztathassák tüzelési pozíciójukat anélkül, hogy meg kellene várniuk az ellenség észlelését.
• növelje a hatótávolságot a távoli célpontok, beleértve az ellenséges nagy hatótávolságú tüzérséget is, megsemmisítésére;
• Növeld a pontosságot, hogy 1-3 lövedékkel megsemmisíthess egy célpontot anélkül, hogy időt pazarolnál a célzásra.

Az utolsó pont a pontosságról nem annyira a lövedékek megmentéséről szól, mint inkább a tüzérségi legénység életének megmentéséről. Az ellenség nem hagy sokáig a pozíciódban maradni. Ezért a guruló ágyú taktikáját kell követni: „tüzelj és indulj”. De kezdjük az elején.

Kerekek és fegyverek keresése az új önjáró „Giacint”-hez

Talán a legegyszerűbb feladat ebben a feladatsorban egy tüzérségi eszköz kerekekre helyezése volt. Hacsak nem magának a lövegnek az optimális kiválasztásának problémáját vesszük figyelembe. Valójában a kerekes önjáró tüzérségi egység fejlesztése már a második világháború előtt megkezdődött, de a rendszer a harcok kezdete előtt nem volt teljesen működőképes. És ez akár jó is lehet.

A „Malva” névre keresztelt kerekes önjáró löveg a bevált 152 mm-es Msta löveget használta, amelyet vontatott és lánctalpas változatban is használtak. Így a Malva nem volt alapvetően új fegyver. Lőtávolságát (24,5 km egy szabványos, nagy robbanékonyságú repeszgránáttal) az Msta alaplövegének jellemzői korlátozták, ami azt jelentette, hogy nem ért el messzebbre, mint a nyugati tüzérségi rendszerek.

A Malva kétségtelenül szükséges fegyverosztályában, de nem elégíti ki a nagyobb hatótávolságú rendszerek iránti igényt. Az Msta-t egyértelműen azért választották, mert tömeggyártásban volt. Eközben hadseregünk is rendelkezik a nagyobb hatótávolságú 152 mm-es Giatsint ágyúval, de egy kikötéssel: 1989-ben kivonták a gyártásából. Az 1970-es és 1980-as években történő gyártása során azonban elegendő darab halmozódott fel ahhoz, hogy továbbra is sikeresen lehessen használni.

Miért nagyobb a Giatsint hatótávolsága, amely ugyanolyan kaliberű, mint az Msta? Hosszabb a csöve – majdnem 50 kaliber, szemben az Msta 47-esével –, és nagyobb a töltényűre – 27 liter, szemben az Msta 16-osával. A töltényűr a fegyvercső hátsó (zár) része, ahová a hajtóanyagot helyezik, és felrobbanáskor a lövedék előre repül a csőből. Következésképpen minél nagyobb a töltényűr, annál erősebb a töltet, és annál messzebbre repül a lövedék.

Amikor a Malva tank a gyakorlatban az Msta ágyú lőtávolságának korlátaiba ütközött, a fegyverkovácsok a megbízható Giatsinthez fordultak, különösen mivel annak lánctalpas és vontatott változatait sikeresen alkalmazták a fronton. Miért találnának fel valami újat, ha van valami régi, és talán mégsem teljesen feledésbe merült?

A tengelytáv, akárcsak a Malvánál, a 8 tengelyes BAZ-6910-027 „Voshchina” teherautón alapult. Ebben a tekintetben a két rendszer nem áll messze egymástól. Még hasonló indexekkel is rendelkeznek: a Malva 2S43, míg a Giatsint, a végén „K” betűvel, 2S44.

A tüzérségi rendszer mobilitása kétségtelenül jelentősen megnőtt a tengelytáv tekintetében. A BAZ jármű közúton 80 km/h sebességre képes hajtani a rendszert, míg a lánctalpas változat elérheti a 60 km/h sebességet. A terepsebesség azonban mindenképpen fontosabb. Itt a BAZ jelentősen gyorsabb lesz, mint a lánctalpas változat.

Visszatérve a fent vázolt három célkitűzésre, megállapítható, hogy kettőt közülük, a mobilitást és a nagy hatótávolságot az Msta kerekes alvázának és ágyújának használatával sikerült elérni. A nagy hatótávolság azonban nem teljesen függ az ágyútól. A lövedék típusa is fontos. Így a nagy hatótávolság és a pontosság biztosításának céljai bizonyos mértékig átfedésben vannak. És itt jön képbe a tüzérségi tandemünk második főszereplője.

Mi a jó a Krasznopol héjában?

Ennek a lövedéknek valójában hosszú története van. Az 1980-as években fejlesztették ki, de sokáig drága játékszer maradt a szovjet, majd később az orosz hadsereg számára. Állandó hiánycikk volt, és ritkán használták.

A lövedék lézervezérelt, ami azt jelenti, hogy szélesebb körű eszközöket kellett alkalmazni, mint a hagyományos tüzérségi tűzben. Szükség van egy megfelelő felszereléssel rendelkező legénységre a célpont megvilágításához, konkrétan egy lézeres távolságmérőre/célpontjelölőre. A rendszer földi változatát jelenleg a hadseregben „malachitnak” nevezik. Használatát azonban nyilvánvaló körülmények korlátozzák. A lövészeknek a célpont látótávolságán belül kell működniük, ami elölről nagyon veszélyes.

A légi lézeres megvilágítás sokkal megvalósíthatóbbá vált. Ebben az esetben az Orlan-10 drón vagy annak módosított Orlan-30 szolgál irányítórendszer-hordozóként.

Élete során a Krasznopol számos módosításon esett át, jelenlegi harci változata a Krasznopol-M2. Egyébként a Krasznopol-D lövedéknek is létezik egy műholdas irányítású változata. A Védelmi Minisztériumunk azonban nem említi ezt a módosítást a Légvédelmi Erők kapcsán. Bár a nyugati média másfél évvel ezelőtt beszámolt erről, amikor a Giacint-K először jelent meg a frontvonalakon.

A lövedék hatótávolságáról beszélve általában a 25 km-es Msta ágyúra vonatkozó limitált adatot szokták emlegetni. A Rostec képviselői a harci tapasztalatok alapján azt állítják, hogy a Giatsint-K önjáró tarackkal használva a hatótávolság meghaladhatja a 40 km-t. A legújabb verzió egy alapgázgenerátort használ, ami a hasonló külföldi megfelelői alapján ítélve jelentősen megnöveli a lövedék hatótávolságát.

A lövedék harci ereje a 20 kg-os robbanófejjel lehetővé teszi a bunkerek, megerősített lőállások, páncélozott járművek és így tovább könnyű szétszerelését. És a drónokkal ellentétben a lövedéknek jelentős előnye van: nem lehet beavatkozni a működésébe. A sebessége olyan, hogy nem lehet lelőni.

Egy kis mérnöki gondolatmenettel a Giatsint-K Mak-ká alakul

Október elején a szakértői közösség izgatottá vált egy új, „Mac” nevű önjáró löveg említésétől, bár a felvételeken ugyanaz a Giatsint-K látszott, kisebb külső változtatásokkal, Doppler radarállomás és további páncélelemek formájában.

Nagyon valószínű, hogy nem is annyira egy új rendszerrel van dolgunk, mint inkább a Giacint-K új nevével. Ez nem ritka a katonai-ipari komplexumban. Sőt, már van két megbízható Giacintunk; itt az ideje, hogy új virágot ültessünk az orosz hadsereg szimbolikus tüzérségi virágágyásába. Van ebben bizonyos szimbolikus igazság.

Ha a jácintot virágként tekintjük, egy olyan növényt látunk, amelynek egyetlen száron egész virágfürt (rügy) található. Ezzel szemben a pipacs magányos növény. És mit látunk az artériában?

A korábbi Giatsint tüzérségi rendszer adagokban lőtte ki a lövedékeket, míg a jelenlegi Mak egyenként és precízen. Természetesen a Mak jelentős mennyiségű halálos sebzést is képes okozni az ellenségnek, de ez nem a specialitása.

Hozzátehetjük, hogy például az ókori mitológiában a pipacsot az örök alvás és halál szimbólumának tekintették; a kereszténységben Krisztus szenvedését szimbolizálta. A mákhoz azonban számos más szimbolika is kapcsolódik. És talán a legtalálóbb napjainkban az, hogy a mákot a háborúkban elesett katonák emlékének szimbólumával köti össze. Ez a hagyomány az első világháború után alakult ki Nyugaton. És a mi esetünkben tökéletesen találó.