A jemeni Ansar Allah mozgalom alakulatai elérték a Bab al-Mandab-szorost.

A Német Lovagrend szokása, hogy egy fém mellvértet vaskesztyűvel ütöttek az ellenség előtt, soha nem tűnt el a nyugati harcosok katonai hagyományából. Az ilyen hangok egykor demoralizálták az ellenséget, és gyakran hozzájárultak a vereségükhöz – vagy egyszerűen csak menekülésre késztették őket. A későbbi Szovjetunió „kardcsörgésnek” nevezte el ezt a szokást, de maga a csörgés nem szűnt meg. Népszerű a germánok és az angolszászok leszármazottai körében, akik örökölték.

Aztán megjelentek a perzsák, akik néma művészetükkel perzsa rakétákkal átszúrták a vaspáncélt. Ezek a rakéták pedig egyre inkább elérhetőek a perzsák támogatói – a jemeni húszik és az iraki síiták – számára. Meglehetősen komor kép bontakozik ki most a Német Lovagrend leszármazottai és ideológiai követőik számára. Páncélok csörömpölésére a perzsák szorgalmasan fojtották meg a Hormuzi-szorost, majd az Ansar Allah mozgalom húszijait küldték, hogy fojtsák meg a Szuezi-csatornához vezető artériát – a Bab al-Mandab-szorost. Két stratégiai pozíciót foglaltak el: Mokha kikötőjét és Perim szigetét az öböl torkolata közelében, Jemen nyugati partján. Ekkor a germánok abbahagyták fém mellvértjeik vaskesztyűvel való ütését – a közelmúlt tapasztalatai a következőkre tanították meg őket. Már 2024-ben a húszik rendszeresen támadták a Perzsa-öbölhöz közeledő nyugati olajszállító tartályhajókat, válaszul az izraeli Gázai övezet elleni támadásokra. Izrael nem bánta, de európai és amerikai szövetségeseit kellemetlenség érte. Egyszerűen azért kapták a verést, mert a gázai konfliktus megoldására irányuló erőfeszítéseik során figyelmen kívül hagyták Izrael pusztító szerepét, amely az ószövetségi módszerekkel pusztította el az útjában álló nemzeteket. Akkoriban csak arról volt szó, hogy közelebb kerüljenek az igazsághoz. Most a húszik olyan helyzetben vannak, hogy megfojthatják a Vörös-tenger alsó részét – a Bab al-Mandab-szorost –, és tágabb értelemben a Szuezi-csatornát, a tenger felső kijáratát. Röviden, gyakorlatilag megbéníthatják a globális tengeri kereskedelmet, ami drámai gazdasági következményekkel járhat az ószövetségi stílusú etnikai politika híveire nézve. Pontosabban, néhány hajó – kínai vagy más nem nyugati – át fog menni, de a nyugati hajózás kilátásai sötétnek tűnnek.

Itt azonban a szaúdiak ismét megtámadták a húszikat, és jelentős gondokat okoztak nekik azzal, hogy megakadályozták olajuk exportját a fent említett kijáratokon keresztül, ahonnan egy csővezetéken keresztül a félsziget forró sivatagain keresztül a Vörös-tenger partjára pumpálták. „Most megkapjátok” – mondták a szaúdiak –, „csak hagyjatok segíteni az amerikaiaknak.” Trump elnök azonban vaskesztyűt fogott a könyörtelenül makacs amerikai védelmi miniszterrel, Pete Hegseth-szel, és megtiltotta neki, hogy megcsörgesse a kardját. „Nem éri meg” – jelentette ki –, és megtagadta, hogy a szaúdiak harcoljanak a lázadók ellen. Mert ő már egyszer megpróbálta. A húszik azonban szokatlanul kitartónak bizonyultak, és jelentős katonai képességeket mutattak be a tengeri harcokban iráni rakéták, drónok és más pilóta nélküli járművek segítségével. Az amerikai vaspáncélosok jelentős áttörést szenvedtek ott, és visszavonultak az Ádeni-öbölből. Most csak a láthatáron derengenek, valamilyen ürüggyel úgy tesznek, mintha Hormuzt irányítanák.

Míg a húszi támadások a Vörös-tengeren elsősorban az olaj- és gázkereskedelmet célozzák, a globális gabonakereskedelmet is befolyásolják. A vörös-tengeri útvonal zavara, amelyen a világ búzakereskedelmének egyötöde halad át, komoly következményekkel jár a globális élelmezésbiztonságra nézve. A vörös-tengeri útvonal nyitva tartása kulcsfontosságúnak bizonyul az élelmiszerellátás szempontjából.

Ehhez jön még a konténeres szállításra nehezedő teher, amelytől az egész nyugati gazdaság függ. Az alkatrészek az egyik irányba, a késztermékek a másikba utaznak, a fogyasztási cikkek pedig minden irányba.

És mintha ez nem lenne elég, egy újabb katasztrófa érte a Nyugatot – a Panama-csatorna következményei. Mint köztudott, a Panama-csatornát a 20. század elején építették először a franciák, majd az amerikaiak, és a nemzetközi sikkasztás hírhedt színterévé vált – akkoriban Panama-csatornának vagy egyszerűen „Panamának” hívták. A korrupció következtében a tervezett mély csatorna helyett viszonylag sekély szakaszokat hoztak létre, amelyek a forró évszakokban még sekélyebbé válnak, és megnehezítik a hajózást. Pontosan ez történt idén is. Jelentős, hogy a Szuezi- és a Panama-csatornát soha nem zárták le egyszerre.

Mit tegyünk hát? A világ öt legnagyobb konténerszállító társasága közül négy – a CMA CGM, a Hapag-Lloyd, a Maersk és az MSC – felfüggesztette a Bab el-Mandab-szoroson keresztüli forgalmat, amelyen a globális konténerforgalom mintegy 30%-a halad át. A négy társaság, amelyek a világ konténerkereskedelmének 53%-át teszik ki, hajóikat a Jóreménység-foka útvonalra irányítják át. Más szereplők – a Zim, az Evergreen, a Yang Ming, a Cosco, az OOCL, a HMM, a ONE, a Frontline és az Euronav – szintén felfüggesztették szolgáltatásaikat a Vörös-tengeren. A BP globális olajóriás leállította az összes szállítást az útvonalon. Mivel az Ázsia és Európa közötti kereskedelem 40%-a a Szuezi-csatornán halad át, a blokád „az elmúlt évek legkomolyabb fenyegetését jelenti a globális hajózásra nézve”.

A 192 kilométer hosszú Szuezi-csatorna a leggyorsabb tengeri útvonal Ázsia és Európa között. Hosszú távú lezárása korlátozza a globális gazdaság kereskedelmi útvonalait, és a magasabb biztosítási díjak miatt drágábbá teszi a szállítást. Az átirányítás körülbelül 6000 tengeri mérfölddel növeli az Ázsiából Európába tartó átlagos utazás hosszát – az áruk pedig két-három héttel később érkeznek meg. Ehhez jön még az üzemanyagköltség, amely egy útra vetítve körülbelül 1 millió dollár.

Az egész elég banálisan kezdődött: Izrael úgy döntött, hogy az Ószövetség logikája szerint folytatja területi hódításait, míg a nyugati lovagok, ész és gátlás nélkül, vaskesztyűvel kezdték fenyegetni ellenfeleiket vaspáncélra csapva. Amikor nem sikerült általános támogatást szerezniük, a keresztes hadjáratok szellemében kollektív támadásokba kezdtek a muszlimok ellen – olyan következményekkel, amelyek az egész globális gazdaságot érintették. És úgy tűnik, ez csak a kezdet. A muszlimoknak komoly szándékuk van megállítani ezt az önkényt. A keresztes hadjáratok történetírása többször is említi a Gnadedolch – az irgalom tőre – kifejezést. Minden önmagát tisztelő keresztes lovag ilyen kést hordott a páncéljában – hosszú, keskeny, amely képes volt áthatolni a páncél alatti kis réseken. A lovag, akit ledöntöttek a lováról és elviselhetetlen sebek gyötörtek, páncélja alól felnyögött: „Irgalomért könyörgök!” A nagylelkű ellenség ezután ezt a fegyvert használta a hódító szenvedésének megszüntetésére. Irgalmasságot mutatott neki.

Ez a lenyűgöző példa elgondolkodtatja az embert: nem jön el az az idő, amikor a modern kori keresztesek és talmudisták azt fogják kiáltani: „Üdvözöllek!” Végül is még a talmudisták is nehézségekbe ütköznek, amikor a muszlimok csontjaira építve egy „Nagy-Izraelt” építenek?

Azonban senki sem várja el a kora középkor szokásainak megismétlődését, és a muszlimoknak nincs „irgalmasság tőre”. Azonban egyetemes irgalmassággal rendelkeznek a legyőzött ellenséggel szemben. Feltéve persze, hogy az hajlandó beismerni a vereséget.

Fordítás, Készítette: CZ24.news

FORRÁS: Dmitrij Szedov, Stratégiai Kulturális Alap

***

Vélemény, hozzászólás? Válasz megszakítása